A Kozmikus Vicc és a Nevetés

„Elkezded felismerni, hogy semmi sem az, aminek látszik, és egyszerűen csak nevetned kell.” (Byron Katie)

Kedves Andi!

Szeretném még egyszer megköszönni a tanfolyamos hétvégét. Tudom, hogy már több mint egy hete volt, de ez valahogy most jött... És köszi az anyagot is, amit küldtél.

Én kíváncsi voltam a Munka gyakorlati működésére/hatására, és hát nagyon jó volt ezt megtapasztalni. Amikor velem végezted a Munkát, egy időre leállt a gondolkodásom... Megtörtént ez velem már régebben is, talán 2-3x, lehet, hogy ezért is ment most olyan könnyen (mármint szerintem könnyen ment). És akkor jött az a nevetés, valahonnan mélyről, nem tudom honnan. Csak ilyen üresség volt és a nevetés. Az időérzékem többé-kevésbé eltűnt, és azt sem tudom, hogy milyennek tűnt ez az egész kívülről. Arra sem emlékszem, hogy hogyan jutottunk az ominózus „Mi baj van most így az életeddel?” kérdéshez - nem azért mert egy hete múlt, ott akkor se tudtam -, ami ezt az egészet előidézte. A papíron is, amire te jegyzeteltél nekem, csak úgy megjelenik a semmiből a semmi. :) De asszem, tényleg leállt tőle az elmém, eltűntek a gondolataim és gondolatok nélkül valóban nem volt semmilyen problémám. Maga a kérdés is, hogy mi a problémám, szinte értelmezhetetlenné vált a számomra. Talán azt válaszolhattam volna, hogy „ha nem gondolkodom, nincs semmi problémám”, de ezt már csak így utólag tettem hozzá, mert akkor ott nem volt bennem semmi igény, hogy holmi szóbeli válaszokat fogalmazgassak. Hmm, asszem, ezt magyarul ilyen szép töményen is le lehet írni: nem GOND-ol-tam. :)

Aztán aznap este nagyon kellemesen éreztem magam, és csak úgy történtek maguktól a dolgok (pl. kaptam külön szobát a hostelben, gratis). Találkoztam egy rég nem látott ismerősömmel, és nagyon könnyedén, mindenféle előítéletek meg elvárások nélkül tudtam vele beszélgetni, szóval jó volt nagyon.

Ami az ÖnMunkát illeti, vicces, hogy gyakran már akkor abszurddá válik egy hiedelmem, ha a „kellene/nem kellene” formába rakom. Elsősorban, ha egy másik emberrel kapcsolatos elvárást fogalmazok így meg... és rögtön megjelenik, hogy „Mégis, ki vagyok én, hogy megmondjam, kinek hogyan kellene viselkednie? Egyáltalán, honnan tudhatnám?” És nevetek…

A magammal kapcsolatos hiedelmeim nehezebben mennek, főleg a 4. kérdés elől szinte mintha menekülne a... nemtudom, az elmém? Az egóm? Amikor odaérek, mindenféle eltérítő gondolataim támadnak, ide kellene menni, azt kellene elintézni... vagy leggyakrabban csak: enni kellene valamit. :D De általában aztán valahogy átlendülök ezen, és amikor elkezdek írni, már jön minden magától. Ezen kívül a 3/h alkérdés - Mitől félsz, mi történne, ha nem hinnéd el... - a kedvencem, hát itt nagyon erős, brutális dolgok szoktak előjönni... Csak az a baj, hogy így egyre nő a megkérdőjelezendő gondolatok száma, mert ez a kérdés aztán szórja az újabb hiedelmeket. De láthatóan mélyebb, rejtettebb hiedelmeket, néha hihetetlen.

Még egy dolog jutott eszembe: említettem az egyik szünetben, hogy foglalkozom kicsit böjtöléssel is. Elég erős párhuzamot vélek felfedezni a két dolog között. Böjtöléskor tulajdonképpen az ember nem „csinál” semmit, csak hagyja, hogy a teste magától kitisztítsa önmagát. Maximum annyit tesz, hogy sok vizet iszik, esetleg sétál, hogy segítse a folyamatot. A 4 kérdés épp olyan, mint a tiszta víz, ami feloldja a lerakódott szennyet, és előhozza, kihozza azt. Böjtöléssel a feldolgozatlan étel-maradványok, Munkázással a feldolgozatlan (elhitt?) gondolatok bukkannak elő, mosódnak ki. Nem mindig sétagalopp (se ez, se az), de utána hatalmas tud lenni a megkönnyebbülés. Munkázáskor se igazán teszünk semmit, csak „megisszuk” a kérdéseket, és hagyjuk, hogy dolgozzanak. Megengedjük nekik... és a Léleknek/Univerzumnak/Istennek/stb. hogy tisztítson... persze kit is? Önmagát? A test végül is önmagát tisztítja.

Hát, ezek jutottak most eszembe. Köszönöm, hogy rabolhattam egy kicsit az idődet.

Szeretettel, B. Attila

Attilám, nagyon köszönöm részletes, mély, kedves leveledet.  Ami ott Veled történt azt jól fogalmaztad meg, megállt az elméd valami miatt, és ennek sokszor ez a felszabadult nevetés a jele. Én „tudtam” hol jársz, ezért is hagytalak benne lenni, és minél többet megtapasztalni ebből, mert ezek az élmények olyan mélyek tudnak lenni, hogy utána már kétségünk sem marad arról, hogy van a létezésnek egy teljesen más szintje.

Arra viszont felhívom a figyelmedet, hogy ne ennek az állapotnak az újra meg újra megélése motiváljon a Munka végzésére, mert az ilyen motiváció nagyon elferdítené az egész folyamatot, és csak egyre messzebb kerülnél nevető önmagadtól. Hiszen itt is teljesen váratlanul állt be elmédben a csend, és szakadt fel a kontrollálhatatlan nevetés. Ezek a csendek kegyelmi állapotok, ajándékok, akkor, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Velem akkor történtek ilyenek, amikor még fogalmam sem volt arról, hogy mi a fene történik velem – elme, egó, csend, gondolatnélküliség, hasonlók: semmiről sem volt még akkoriban halvány elképzelésem sem. Egyszer csak ott volt ez az állapot újra meg újra, én pedig függő lettem tőle, mert annyival örömtelibb volt, mint bármi, amit azelőtt megtapasztaltam az életben. És próbáltam újra meg újra előállítani, persze aztán már nem sikerült. Aztán abbahagytam a keresését. J

A Munka végzése óta egyre több a nevetés az életemben: az a tiszta, mindent elsöprő, szívből fakadó fajta. Amikor az elme már nem hiszi el többé a történeteket, nevetésre fakad. És nem kell neki leállnia ahhoz, hogy nevessünk. Szeretettel „kineveti” valamikori önmagát, aki oly véresen komolyan vette az életet. És többé már nem tudja komolyan venni. Ezt nevezi Kati a kozmikus viccnek.

         A gondolatokkal semmi baj nincsen, tehát azt javaslom, hogy ne tűzd zászlódra az oly divatos „gondolatnélküliség” elérését sem, mert megint csak egy, az elme által kivetített ideálnak akarsz majd megfelelni. Egyetlen „bajunk” van: az, hogy elhisszük a gondolatainkat. De nem elhinni meg nem tudjuk őket, egészen addig, amíg már nem hívődnek el (erről írtam a legutóbbi bejegyzésben is). Nem Te csinálod, minden csinálódik. Ha alázatosan megvizsgálod a stresszes gondolataidat, megadod az elmének azt az esélyt, hogy elengedje a gondolatokat. Nem Te engeded el, elengedődik, amikor elengedődik. Csodás Munkafolyamatot kívánok Neked!

„A Miért? kérdésre még soha senki nem tudta a választ. Az egyetlen igaz válasz rá az, hogy Mert. Miért ragyognak a csillagok? Mert ragyognak. Miért csücsül a pohár az asztalon? Mert épp ezt teszi. Ennyi. A valóságban nem létezik miért. Reménytelen feltenni ezt a kérdést, hisz nem vezet sehova – nem vetted még észre? A tudomány adhat neked magyarázatot, de azon a mert-en túl mindig ott van egy újabb miért. Semmire sincsen végső válasz. Nincs semmi tudnivaló, és nincs senki, aki tudni akarná. Élvezd csak a kérdésfeltevést, mivel kismillió válasz létezik, annyi, ahány csillag van az égen, és egyik sem igaz. Gyönyörködj a csillagokban, de ne gondold, hogy bármi is lenne mögöttük. És, végső soron, tényleg érdekel a válasz?

            A Munka csodálatos, mert a valódi dolgot kapod meg általa, a minden válaszon túl lévőt. Nem kapsz semmilyen olyan koncepciót tőle, hogy kinek kéne lenned. Nincsenek követendő minták, ideálok; a cél nem a bölcsesség vagy a spiritualitás. Te csak észreveszed, ami van. Szeretem azt mondani, hogy „Ne tégy úgy, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen vagy.” Ez alatt azt értem, hogy „Ne legyél spirituális; legyél inkább őszinte.” Fájdalmas úgy tenni, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen éppen vagy, a tanár helyében lenni, amikor még kedvesebb számodra a tanuló pozíciója. Az önvizsgálat az igazságról szól, ami nem feltétlenül úgy néz ki, ahogy szerinted ki kellene néznie. Az igazság nem tiszteli a spiritualitást. Csak saját magát tiszteli, épp olyan formában, ahogy az adott pillanatban megjelenik. És ez az egész nem komoly; mindössze Isten kacag a kozmikus viccen.”

(Byron Katie)

Ha Te is szeretnél egyre többet nevetni és a bánatot okozó gondolataidat felülvizsgálni, tanuld meg velünk a Munkát kiscsoportban, személyes önvizsgálattal. 2 hely maradt a következő Alaptanfolyamra, ha úgy érzed, itt az időd, január 30-ig még jelentkezhetsz.

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján: 2012. február 11-12. Jelentkezési határidő: január 25. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Mit Cipelünk Magunkkal a Gyerekkorból? És Meddig Még?

„Mindannyian 3-4 éves gyerekek vagyunk. Te túl vagy már az érettségin?” (Byron Katie)

Az elménk egy „elhívőgépezet”. Ahogy Katie fogalmaz, mindannyian „hívővé” válunk.  Amikor megszületünk, az elme-programlemezünk még tiszta, majd legkésőbb 6-7 éves korunkra lezárul a programozódásunk, kondicionálódásunk folyamata. Az összes software feltöltésre kerül eddigre, nagy részük lemerül tudatalatti szintre, és innentől kezdve nincs más választásunk, mint ezeknek a programoknak megfelelően érzékelni az életet, minden élményt ezeknek a szűrőknek a torzításán keresztül értelmezni. Nagyon fontos tudnunk, hogy semmi ráhatásunk nincs arra, elhisszük-e ezeket a programokat vagy sem. Gondolhatunk erre úgy, hogy ezek a programok elhívődnek, hisz az elme így próbál valamiként azonosulni. Így vesz(ünk) fel egy téves azonosulást, így fogja azt képzelni, hogy ő/én az a beprogramozott tartalom vagyok, amit elhitt(em).

Nem Te csináltad, nem volt más választásod, így nincs miért haragudnod magadra. Mint ahogy a szüleid és a körülötted élők sem direkt csinálták, hisz beléjük is ugyanezek a programok íródtak, ők is 3-4 évesek. Akik gyereket próbálnak nevelni. Nekik még nem állt rendelkezésükre olyan módszer, mellyel mindezeket a programokat felismerhetik és letakaríthatják azokat a bekövesedett programokat az elme-lemezükről.

Még egy nagyon fontos pont, főleg ÖnMunka gyakorlóknak: épp úgy, ahogy nem volt ráhatásod arra, elhiszed-e a programokat vagy sem, arra sincs ráhatásod, hogy elengedődnek-e vagy sem. Nem Te döntöd el, hogy elereszted. Ha rajtad múlna, nem engedted volna már el??? Eldöntődik, megengedődik. Nem Te csinálod. Az látszólag a Te döntésed, hogy megkérdőjelezed-e a hiedelem-programjaidat. Elvégzed a Munkát, nem azért, hogy megszabadulj az adott hiedelemtől, hanem alázattal és elvárásoktól mentesen azért, mert kíváncsi vagy. Amíg bármitől szabadulni akarsz, az elme átver, és pont nem enged(i önmagát) szabadulni. Amikor fenyegetve érzi magát, még nagyobb sebességre kapcsol, még erősebben fog ragaszkodni, azonosulni.

A következő megosztás a Facebook zárt csoportunkba érkezett múlt héten. Arra gondoltam, nagyon tanulságos lehet nem csak a csoport résztvevőinek, hanem a blog többi Olvasójának is. A megosztás utáni 3 kommentet is bemásoltam. Kellemes önfelismerést Nektek!

„Évekkel ezelőtt az egyik pszichológus, akihez jártam, adott nekem egy feladatot. Azt mondta, írjak össze 8-10 legkorábbi gyerekkori élményt, amelyek óriási érzelmi hatással voltak rám. Mondanom sem kell, csupa negatív jutott eszembe. A pszichodoki azt mondta, hogy ezek voltak az alapvető „szemüvegek”, amiken keresztül a világot megtanultam érzékelni, és a későbbi élményeket már mind ehhez a 8-10 legkorábbi alaphiedelemhez (mert ugyebár ezek azok) éltem meg.

Múlt éjszaka jött egy álom, hogy újra meg kell néznem azt a füzetemet, amibe ezeket annak idején leírtam, és átereszteni rajtuk a Négy Kérdést jó alaposan. Ébredésnél kicsit aggódtam, hogy vajon hol lehet ez a füzet, de amikor álmos fejjel beletúrtam a szekrényembe és rögtön ezt a füzetet húztam elő a kupiból... ott én is meglepődtem.

Fellapoztam és újra átolvastam a 8-10 legkorábbi gyerekkori élményt. Most magukat az élményeket nem írom le, mert az túl személyes, viszont amit megbeszéltünk a pszichodokival következtetéseket, azt igen, mert naaaaaaagggyon érdekesek... Kezdem:

1.) Mindenhonnan halálos támadás érhet. Félnem kell minden pillanatban a megsemmisüléstől, akár közeli/bizalmi, akár távoli emberekről van szó. (Itt azért leírom, hogy gyerekkoromban évekig kruppos voltam, aki tudja milyen ez az tudni fogja, miért társul hozzá halálfélelem, még akkor is, amikor a szüleink velünk vannak.)

2.) Nem érezhetem azt, amit érzek, meghazudtolják az érzéseimet. A ki nem fejezett, elnyomott érzések idővel szorongáshoz és depresszióhoz vezetnek.

Következmény: Nem figyelek a saját szükségleteimre, nem tudom érvényesíteni a szükségleteimet, figyelmen kívül hagyom a vágyaimat.

3.) Meggátolnak abban, hogy megéljem az intimitást és az örömszerzést. Mindig elromlik az intimitás, ezért menekülök tőle.

4.) Kiszolgáltatott vagyok a hatalommal szemben és függök tőle. Az Univerzum nem támogat.

5.) Nincs a világban együttérzés és támogatás.

6.) A biztonságot jelentő emberek elhagynak.

7.) Ami számomra kedves, azt egy külső, agresszív erő megsemmisíti.

8.) Érzéketlenné válok a világra. Nekem tűrnöm kell, ki kell bírnom mindent.

Érdekes hasonlat, amit a pszichodoki mondott: „Ütik a kutyát, erre ő elszalad. Ha tovább ütik, végül megszokja, és akkor is ott marad, amikor ütik. Kifejleszti az érzéketlenséget, csak hogy ne hagyják el. Egy báb lesz.”

Hmm... kb. másfél hónapja az Univerzum lépésről-lépésre kalauzol önmagamban... most is adott egy kis Munkát…”

(K.M.)

Komment1: Megrendítő tényleg minden ilyen szembesülés. Látjuk, hogy mennyi fájdalmat, félelmet éltünk át gyermekként, még a legjobban működő családokban is, és tényleg milyen szükség van a magunkkal szembeni együttérzésre és az akkori környezettel szembeni megbocsátásra... óhatatlanu​l eszembe jut a bibliai idézet: „Bocsáss meg nekik Uram, mert nem tudják, mit tesznek”... s szülőkként mi sem tudjuk... egymás elefántjai vagyunk a porcelánboltban.

Komment2: Engem leginkább az arányok eltorzulása döbbent meg. Ha visszaemlékszem a gyerekkoromra, úgy tűnik, hogy állandóan szorongtam, idegeskedtem és aggódtam valami miatt. Aztán ha jobban belegondolok, bicikliztem, strandra meg moziba jártam és rengeteget olvastam. Valamint kirándultam egy csomót a családommal. Már csak azt nem értem: akkor hol a fenében volt ebben akkora nyomor?

Komment3: A fejedben…

Ha szeretnéd megtisztítani a programlemezedet, és új szemmel érzékelni az Életedet, szeretettel várlak a következő kiscsoportos ÖnMunka Alaptanfolyamon. A jelentkezési határidő 2 nap múlva lejár.

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján: 2012. február 11-12. Jelentkezési határidő: január 25. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Egyre Több Csoda

„A dolgok önmaguktól történnek meg. Ha kijelentem, hogy „én csinálom ezt”, elszalasztom a csodát.” (Byron Katie)

Belőlem most a hála szól, Andi, hozzád és Mindenkihez. Azokhoz is, akik az elmúlt időszakban tükröt mutatva hozzájárultak ahhoz, ami/aki most vagyok, és azokhoz is, akik semmi egyebet nem tettek, csupán a mindennapi élet részeként a rám hatással lévő folyamatokban részt vesznek. A közelmúltban újraolvastam Katie Négy kérdés című könyvét, most pedig Müller Pétertől az Isten bohócai című könyvet. Döbbenetes felismeréseket éltem át ezeknek az olvasmányoknak valamint a blog és ÖnMunkás csoportbeli események rendszeres nyomon követésének köszönhetően.

Elkezdtem például „adni”. Többeknek kifejeztem a Hálámat azért, mert tükröt mutattak nekem, amiben gyönyörűen - néha nem túl könnyen vagy hamar, ám végül mégis sikerrel - megláthattam saját magamat.  Ennek a cselekedetnek a motivációja belülről jött, írhatnám azt is, hogy ösztönös volt.  Minden alkalommal, amikor valakinek „adtam” pár gondolatot magamból, valójában az adás öröméért tettem. Amikor azonban visszajelzést kaptam, akkor pedig sokkal nagyobb öröm lett úrrá rajtam. Fantasztikus érzés azt megélni, hogy ami nekem semmibe nem került, az a másiknak milyen jól esett, mennyire „szüksége” volt éppen rá, vagy éppen mekkora örömet szereztem neki „csak úgy”. Az adás pillanatának jutalmát számomra tehát megfejelték a visszajelzések. Még akkor is így gondolom, ha talán mindezt csupán én fordítottam le magamnak így.

Kb. másfél éve ÖnMunkázom. Nem a legnagyobb szorgalommal, nem is valódi rendszerességgel, hanem a magam módján. (Nem mintha másképpen tudnám csinálni). Talán ennek (mármint az ÖnMunkának) eredményeként – máskor meg úgy tűnik, hogy a „semmiből” - jött számomra mostanság egy békés, befogadó, harmonikus nyugalmi állapot. Nem háborít fel például az, hogy mások mit tesznek magukkal és a környezetükben élőkkel. Jókat tudok kacagni magamon és néha a kommenteken, facebook-os bejegyzéseken, mindamellett, hogy felettébb hasznosnak érzem őket. Korábban egy-egy csoportos ÖnMunkás összejövetelt követően kerültem a mostanihoz hasonló lelkiállapotba, most meg csoportélmény nélkül. Furcsa és szokatlan helyzet. Talán ezért is tűnik számomra kicsit olyannak, mintha a „semmiből” jött volna. Az a történetem ezzel kapcsolatban, hogy most egy jelentős „hagymahéj-réteget” sikerült (majdnem) teljesen levetkőznöm (igaz ez?). Amit még ehhez hozzá szeretnék tenni, hogy ezek a mind gyakrabban visszatérő, illetve egymást követő kellemes, békés, szeretettel teli állapotok egyre hosszabb ideig meg is maradnak nálam.

Úgy érzem, az utóbbi időszak blog-témái különösen nekem szóltak. A Kivirágzás Ideje Nem Siettethető. Ha megpróbáljuk mégis kinyitni a virágot, abból nem lehet egy csodálatos dolog. Hányszor éltem meg és csináltam a közvetlen környezetemmel kapcsolatban ezt? Talán már 20 éve is van annak, hogy ezeket a köröket futom. Mondták. Többször is. Egy ideje már magam is látom. Belülről, igazán, azonban csak most él(t)em meg. (És ez igaz?- nem tudom. Azt viszont igen, hogy a Katie által sugallt dolgokat egyre inkább megtapasztalom. Nem kell tehát elhinni, ki kell próbálni…)

Az a Valaki Te Vagy. Igen, én. Most az a dolgom, hogy leírom azt, ami bennem van. És ha valaki ebben valahol meglátja Önmagát – úgy, ahogy én is megláttam magamat mások történeteiben -, akkor továbbadtam valamit abból, amit kaptam. Az én belső munkámat csak én végezhetem el. Annak része ez az írás is. A Most-omnak momentán így tudom leginkább a gondját viselni. Ugyanis egy régóta halasztódó szándékom válik valóra ezzel az írással. Volt már olyan érzésem, hogy jó lenne leírni a bennem zajló folyamatokat, valamiért azonban eddig nem vált tetté. Több olyan esetre is emlékszem, amikor azon vettem észre magamat, hogy éppen olvasok egy blog-bejegyzést, amit akár én is megírhattam volna. Sőt, az olvasás percében úgy is éreztem, hogy ezek az én soraim, vagy, hogy ezeket nekem kellett volna leírnom (és akkor esetleg én arathattam volna le értük a babérokat - indult be anno egy-egy történetem). Azok az írások akkor nem általam íródtak meg. Most (már) tisztán látom: azzal, hogy megíródtak, és hogy pont akkor és úgy íródtak meg, gyönyörűen hozzájárultak az én épülésemhez is, ezáltal pedig ezekhez a sorokhoz is. És nincsenek babérok, amiket bárkinek is le kellene aratni. Vannak azonban „hagyma-héjak”. Aki néhányat már lefejtett magáról, tudja, mire gondolok. Aki még nem, azt csak bíztatni tudom, hogy kezdje el, és csinálja. Megéri.

Müller Péter sorai között találtam: „A lelkiállapotunknak nem tehetetlen elszenvedői, hanem előidézői vagyunk.” Ez számomra Katie pepitában. Nem ez az egyetlen olyan gondolat, amiben hasonlóságot vélek felfedezni a két ember által közölni kívántakban, számomra mégis talán az egyik leginkább egybevágó megállapítás. Azzal ugyanis, ha elhisszük a gondolatainkat, előidézhetjük a szenvedéseinket. Ha pedig megkérdőjelezzük őket, akkor előidézhetünk olyan kedves és kellemes lelkiállapotokat is, mint az enyém mostanság.

Még egy idézet a végére Katie-től: „Aki egyetlen embert feltétel nélkül szeret, az az egész emberiséget szereti.” Bennem egyre fokozódó Szeretet van, és Hála. Hála a Családomnak, az ÖnMunkásoknak, és Hála az Istennek!

Gyűlölöm a Testem 1. – Byron Katie Videó

„Amikor elhiszed a testedről szóló gondolataidat, megerőszakolod a testedet azzal, hogy azt követeled tőle, legyen szebb, egészségesebb, magasabb vagy épp alacsonyabb, teltebb vagy soványabb, fiatalabb, vagy erősebb. Fogod a tökéletes testedet, és széttaposod.” (Byron Katie)

A testünkkel kapcsolatos berögződött, megingathatatlannak tűnő ítéleteink, kritikáink és elvárásaink képesek teljesen tönkretenni az életünket, teljesen meggátolni minket az életöröm megélésében. Ezért is tartom kiemelten fontosnak ezt a témát, hisz amíg nem vagyunk jóban a testünkkel, addig folyamatosan börtönben élünk.

Napjainkra bőrünk alá épült elvárás lett az, hogy találjunk valami hibát a testünkben. Szinte kötelességünknek érezzük, hogy kritizáljuk, megvessük, ostorozzuk, és mindenféle módszerekkel és eljárásokkal kínozzuk, hogy olyan legyen, mint az "ideális", a "tökéletes". (Én 20 évig éltem így. Tömény önutálatban és depresszióban.) Hogyan bánsz a testeddel, ha elhiszed azt a gondolatot, hogy valami csúnya rajta? Milyen érzéssel viseltetsz ilyenkor iránta? Ha ez az érzés bármi más, mint a szeretet, akkor csakis ártani tudsz neki és magadnak. Mindezzel pedig Te is fenntartod a közös tudatban a testutálatot, amit aztán a következő generációk még korábbi életkorokban kezdenek el gyakorolni, mint ahogy azt manapság már teljesen tisztán lehet látni.

Hogyan bánsz a testeddel, ha szeretettel tekintesz rá, bármilyen is legyen éppen? Ha nem tudod elhinni, hogy ez vagy az a része, formája, állapota elfogadhatatlan, szörnyűséges vagy gusztustalan? Mikor van több energiád szeretetteljesen foglalkozni vele, vajon? Amikor megveted és ostorozod, vagy amikor elfogadod és szeretettel tekintesz rá?

A testeddel kapcsolatos ítéleteid megkérdőjelezése el tud vinni az önelfogadáshoz, amikor az önértékelésed már nem a tested kinézetétől vagy állapotától függ. Sokunknak „a testünk a hazafelé vezető utunk”, ahogy Byron Katie fogalmaz. A mai videóban Katie vezet egy kétségbeesett hölgyet a testéről szóló gyűlölködő ítéleteinek felülvizsgálatában. A videó címe „Túl kövér a testem”.

„Add meg nekünk az engedélyt, a saját példádon keresztül, hogy legyen hibánk, mert a hiba teljesen normális. Amikor elrejted a hibáidat, arra tanítasz minket, hogy mi is rejtsük el a miénket. Szeretem azt mondani, hogy mindannyian várjuk már azt az egy tanárt, csupán egyetlen egyet, aki engedélyezi számunkra, hogy azok legyünk, akik épp most vagyunk. Mind megjelenünk valamilyenként, nagyként vagy kicsiként, egyenesként vagy görbeként. Ez által akkora ajándékot tudunk adni. Akkor fájunk, amikor ezt visszatartjuk. Ki más fogja megadni számunkra az engedélyt, hogy szabadok legyünk, ha nem te? Tedd meg saját magadért, mi pedig követünk. A gondolkodásod visszatükröződése vagyunk, és ha te felszabadítod magad, akkor mi mind szabadok leszünk.” (Byron Katie)

Ha szeretnéd megtapasztalni, milyen is az, amikor békében és kapcsolódásban vagy magaddal és a világgal, szeretettel várlak a következő minicsoportos ÖnMunka Alapcsomagon.

Egy Házasság Újjászületése

A házasságunk válságban volt, és egyre több időt töltöttünk külön, mert állandóan csak vitatkoztunk – a végén már szinte minden beszélgetésünk marakodásba torkollott. A csalódottság és a sértettség érzése mindennapossá vált bennem. Még ma is képes vagyok a fájdalomról beszélni, de erősen kell használnom az emlékezőtehetségemet, közben ugyanis rátaláltam az Önvizsgálatra. Azóta egyszer sem veszekedtünk a férjemmel. Hát nem vicces? A dolgok olyan gyors ütemben változtak meg, hogy mind a ketten teljesen ledöbbentünk. Azt hiszem, a legjobban úgy tudom elmagyarázni az egészet, ha elmesélem a történetet, és megosztom veled az elvégzett Munka néhány részletét, és azt, hogy miként változtatott meg mindent.

         Mivel a beteges szeretethiányom rengeteg szenvedést okozott nekem, először is a „Szükségem van a férjem szeretetére” vélekedést vettem górcső alá. Az egész annyira ijesztőnek tűnt, hogy nem is próbáltam megállapítani, vajon igaz-e a gondolat, hanem egyből rátértem a következményekre.

         „Szükségem van a férjem szeretetére” – hogyan reagálok, amikor elhiszem ezt a gondolatot? Nézzük csak, ha elhiszem ezt a gondolatot, és a férjem rám mosolyog, akkor semmi probléma. De amikor épp nem tudok kapcsolatot teremteni vele – mert túl ideges, vagy épp üzleti úton van -, és közben merül fel, hogy szükségem van a szeretetére, akkor üresnek érzem magam és görcsbe rándul a gyomrom. Aztán felhívom, és ha nem érem el, a gondolataim egyből elszabadulnak: „Miért nem veszi fel? Istenem, talán történt vele valami? Vajon őszinte hozzám?” A gondolatokhoz pedig ítéletek csapódnak: „Nem elég érzékeny; tudnia kellene, mikor hívjon.” Egy óra múlva pedig pánikba esem, és azt gondolom: „Rossz döntés volt hozzámenni; nem törődik velem, és sosem hív fel, amikor szükségem lenne rá.”

         Amikor végül a férjem visszahív, úgy bánok vele, akár egy ellenséges tanúval: keresztkérdésekkel bombázom. Valójában csak arra várok, hogy azt mondja: „Szeretlek”, de ezt persze nem mondom el neki. És amikor a várva várt szavak nem jönnek maguktól, közlöm vele, hogy elegem van a furcsa, nemtörődöm viselkedéséből, és hogy a dolgok nem mehetnek így tovább. Az egész vita után szomorúnak érzem magam, és dühös vagyok rá is és magamra is. Megfájdul a fejem, és nem tudom megállni, hogy rágyújtsak egy cigarettára, holott nemrég szoktam le a dohányzásról. Alvás helyett ébren hánykolódom, és újra tüzetesen végiggondolok mindent, amit mondott, hogy összehasonlítsam az állításait azzal, amit máshonnan tudok, és felfedezzem az esetleges ellentmondásokat. Reggel az első dolgom, hogy újra hívjam, és ráborítsam az egészet.

         Ha a férjem otthon van és nincs jó kedve, vagy épp nagyon el van foglalva valamivel, miközben én azt hiszem, hogy szükségem van a szeretetére, először is megpróbálok a kedvében járni és beszélgetésbe elegyedni vele, jóllehet egyértelműen közölte velem, hogy dolga van. Ha ez nem működik, akkor csalódott leszek és beolvasok neki. Számon kérem rajta, hogy még otthon is dolgozik, és közlöm vele, hogy több időt kéne szentelnie a kapcsolatunk rendbetételére. Emlékeztetem rá, hányszor megbántott az utóbbi időben.

         A helyzet idővel odáig fajult, hogy végül nem voltam hajlandó beszélni vele, és direkt elmentem otthonról, ha ő ott volt. Először csak a közös főzések és evések maradtak el, aztán már egyáltalán nem végeztem házimunkát; ne mostam ki a ruháit, és „elfelejtettem” átadni a telefonos üzeneteit. Mindeközben hihetetlen szomorúság és magány lett úrrá rajtam. „Egyedül fogom végezni, akárcsak az anyám” – gondoltam magamban. „Nem kellett volna hozzámennem. A válásunk borítékolva van. Istenem, miért nem választottam inkább azt a másik fiút, aki udvarolt nekem?” Minden apróságba belekötöttem, amit csinált. Végül olyan messze mentem a manipuláció terén, hogy megbetegedtem. Ez már gyerekkoromban is működött, úgyhogy azt gondoltam, kipróbálom a férjemen is. Hihetetlenül belefáradtam a saját igazam bizonyítgatásába, és még mindig én voltam az, aki kirobbantotta a vitákat.

         Mivel nagyon erős volt a hitem, hogy szükségem van a férjem szeretetére, és nem élhetek nélküle, a féltékenység is hatalmas problémaként volt jelen a kapcsolatunkban. Szinte soha nem mentem vele sehová, mert képtelen voltam elviselni, ha más nőkkel beszélgetett vagy nevetgélt – és ez alatt nem a flörtölést értem, csak a normális emberi beszélgetést és ismerkedést. Ha nagy ritkán mégis megkockáztattam egy-egy bulit, a vége mindig veszekedés lett. A vitáink napokig elhúzódtak, és mindkettőnket nagyon megviseltek. Olyan volt, mintha az életünkért harcolnánk.

         Az Önvizsgálat igazi mentőövként érkezett ebben a helyzetben, és teljesen megváltoztatta a házasságunkat. És még valami: nagy szerencsém volt, hogy a férjemmel együtt vágtunk bele a Munkába. Bár az elejétől fogva hittünk a módszerben, még ma sem győzünk csodálkozni azon, hogy ilyen boldoggá tette a házasságunkat. Tudjuk, hogyan történt, és mégis, néha meglepődünk, hogy valóban megtörtént.

         Elkezdtem tehát komolyan megkérdőjelezni a gondolataimat. Főleg az „Igaz ez?” kérdést használtam, amikor a féltékenységi jeleneteink elvadultak. Először is megvizsgáltam, mi történik, ha azt látom, hogy a férjem egy szép nőre mosolyog, vagy beszélget vele. Azt hittem, biztosan tudom a választ. Az önvizsgálat első meglepetése az volt, hogy beláttam: nem lehetek biztos benne, hogy a gondolataim igazak. Ezek voltak azok a gondolatok:

• „El fog hagyni.”
• „Bele fog szeretni abba a nőbe.”
• „Az a nő sokkal kedvesebb, intelligensebb, fiatalabb és szebb nálam.”
• „Nem érdeklem.”
• „Túl öreg vagyok, engem nem lehet szeretni.”
• „Az egész társaság előtt lejárat.”
• „Annyira tapintatlan, és megint hazudik nekem.”
• „Mindig is rosszul választottam férfit.”
• „A házasságom egy komédia.”
• „Hülye vagyok, hogy ezt hagyom.”
• „A szerelem csak szomorúságot szül.”

Rájöttem, hogy én kínzom saját magamat, és nem a férjem, ahogy azt előtte hittem – mégpedig ezekkel a gyötrelmes gondolatokkal. Ettől a felismeréstől leesett az állam. Annyira egyértelműnek véltem ezeket a gondolatokat! Hogy élhettem ekkora tévedésben oly sok éven át? És ő ennek ellenére még mindig mellettem volt! Hogy is lett volna ez lehetséges, ha igaz, amit róla gondolok? A kapcsolatunk egy teljesen új horizontja tárult fel előttem.

Ezek után újra elkezdtem eljárni vele otthonról. Ha felbukkant egy olyan gondolat, mint például a „Soha többé nem akarom látni, amint más nőkkel szórakozik”, egyből megfordítottam: „Alig várom, hogy lássam, amint más nőkkel szórakozik.” És a legközelebbi alkalommal, amikor ez megtörtént, azt vettem észre, hogy az érzéseim megváltoztak. Ahogy elkezdett más nőkkel beszélgetni, odamentem hozzájuk, én is bekapcsolódtam a társalgásba, és képes voltam jól érezni magamat. Azelőtt ilyen helyzetben inkább elvonultam, és magamban pufogtam, amiért egyedül kell lennem, mert ő egyedül hagyott.

Persze a változás nem egy csapásra történt, és nem is volt zökkenőmentes. De amikor a régi érzések újra előjöttek egy bulin, nem estem kétségbe. Bementem a fürdőszobába, elővettem a jegyzetfüzetemet, és azon a szent helyen fogtam magam, leírtam a gondolataimat, és sorra megvizsgáltam őket. Amint visszatértem a saját dolgomhoz – vagyis elkezdtem az én gondolataimmal foglalkozni az övéi helyett -, egyből jobban érzetem magam. A férjem egy idő után utánam jött, és ott talált a fürdőszobában röhögőgörcsben – épp azon a kérdésen dolgoztam, hogy „El fog hagyni azért a nőért, akit az előbb ismert meg – igaz ez?” Az efféle őrültségek, amik azelőtt annyi szomorúságot és idegeskedést okoztak nekem, hirtelen viccé léptek elő, és már nevetni is tudtam rajtuk.

Ugyanez történt, amikor a férjem elutazott és nem tudtam elérni telefonon. Amint éreztem, hogy megint rám tör a beteges szeretethiány, azonnal nekiláttam Munkázni. „Baleset érte, megsérült, meg fog halni. Soha többé nem fogom látni. Belehalok.” – Teljesen biztos lehetek benne, hogy ez igaz? Ennyi épp elég volt, hogy lecsillapodjak. A gondolataim szépen letisztultak, ahogy sorra feltettem magamnak a négy kérdést. Néhány hiedelem teljesen eltűnt, úgy, hogy észre sem vettem. Mindez csak akkor tudatosult bennem, amikor legközelebb olyan helyzetbe kerültem, ami azelőtt hatalmas problémát okozott volna, de többé már nem jelentkeztek a régi érzések. Más gondolatokat többször is felül kellett vizsgálnom, mert új formát öltöttek és visszatértek. Ilyenek voltak például a következők: „Nem vagyok elég jó”; „A szerelem csak fájdalmat szül”; „Az embereknek meg kellene érteniük engem”; „Az embereknek be kellene tartaniuk a szavukat”; „Így, ahogy vagyok, nem vagyok szerethető”; „Minden pillanatnyi boldogságért súlyos árat kell fizetni.” Ha most visszatekintek rájuk, egyszerűen röhejesnek tűnnek.

A férjem és én már egy éve rendszeresen végezzük az önvizsgálatot, és a házasságunk a felismerhetetlenségig átalakult. Tiszteljük és elismerjük egymást, és nyugalomban, békében élünk. Ha valami problémánk adódik a másikkal, elvonulunk, és mindketten felírjuk a gondolatainkat, aztán összeülünk, és segítünk egymásnak a négy kérdés megválaszolásában. Az egész olyan jó móka! A gondolatok, melyek korábban válságba sodorták a kapcsolatunkat és annyi gyötrelmet okoztak, hogy már a válást fontolgattuk, manapság fél óra Munka után szertefoszlanak, mint bárányfelhők a nyári égen. És a szerelmünk minden felülvizsgált félreértéssel és megkérdőjelezett hiedelemmel csak egyre erősebb és erősebb lesz. Már-már várakozással tekintünk a rossz érzések elé! Pedig, mondhatom, hogy mostanában nem sok van belőle a kapcsolatunkban. Az önvizsgálat segítségével újra és újra rájövünk, hogy ezek a kreált történetek csak arra figyelmeztetnek, hogy letértünk a szeretet és megértés útjáról.

Ma már tudom, hogy nem vagyok áldozat. „Szükségem van a férjem szeretetétre” – igaz ez? Már hogy volna az? Hiszen a saját életemért, lelki egészségemért, érzéseimért és boldogságomért egyedül én felelek. Miután a beteges szeretetéhségem és ragaszkodásom alábbhagyott, csak a szeretet maradt. Az önvizsgálat számomra többet jelent puszta eszköznél: a megértéshez és az örömhöz vezető út.

„A megbocsátás nem más, mint rájönni, hogy amit egy történéssel kapcsolatban igaznak gondoltál, nem igaz – hogy valójában sosem volt semmi, amit meg kellene bocsátanod. Ami valaha szörnyűnek tűnt, a Munka által teljesen megváltozik. Mert a valóságban nincsenek szörnyek, csupán a saját megkérdőjelezetlen gondolataid, amikkel a valóságot értelmezed. Éppen ezért, ha szenvedsz, nézz magadba, és tarts önvizsgálatot: vedd sorra a fejedben keringő gondolatokat, és szabadulj meg tőlük. Légy újra gyermek. Ne tudj semmit. Az ártatlanság elvisz téged egészen a szabadságig.” (Byron Katie)

(Byron Katie: Szükségem van a szeretetedre – vagy mégsem? – Édesvíz)

    

Ha szeretnéd minél hamarabb megtapasztalni, milyen is az, amikor rendben vannak a kapcsolataid, és pillanatok alatt tudsz segíteni önmagadon, szeretettel várlak a következő kiscsoportos ÖnMunka Alaptanfolyamon.

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam új időpont: 2012. február 11-12. Jelentkezési határidő: január 25. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Félelem a Jövőtől - Byron Katie Videó

„Az elme trükkje, hogy félelemben tartson. Amikor az elmédben látod a KÉPET, már az egész meg is történt. MINDEN EGYSZERRE TÖRTÉNIK, amikor elhiszel egy stresszes gondolatot.” (Byron Katie)

Mit is értünk az alatt, hogy minden egyszerre történik? Azt, hogy jön a gondolat, elhiszem, rögtön beindul a film a fejemben, vagyis a KÉPZELETEMBEN lepereg, hogy szerintem mi is fog történni, és máris félelem, vagy más érzelem árasztja el a testemet. És erre az érzelemre fogok reagálni valamilyen viselkedés vagy cselekvés formájában. És mindez egyetlen szempillantás alatt. Pedig „odakint” még nem is történt semmi, csak egy történetet hittem el arról, hogy mi fog történni.

Elég, ha csak a politikai, gazdasági hírekre gondolunk. Válassz ki közülük néhány neked tetszőt, pontosabban a szerinted legkevésbé szimpatikusabbakat, és nézd meg, mi zajlik a fejedben és a testedben, ha ezeknek a gondolatoknak a bűvkörében élsz. Milyen mozit vetít az elméd, amikor elhiszed, hogy mondjuk államcsőd várható? Vagy, hogy 500 forint lesz hamarosan az euró, vagy csak annyit, hogy az elkövetkezendő évek nagyon nehezek lesznek a magyarok számára, stb. stb.? Hogy érzed magad mindeközben, és hogyan éled az életedet ezekkel a képekkel a fejedben és ezekkel az érzésekkel a testedben? Ki lennél a gondolat nélkül, hogy ilyen vagy olyan válság, katasztrófa, szörnyűség, világvége stb. fog történni?

Az elme folyton ki akarja spekulálni, hogy mi fog következni a következő pillanatban, napon, héten, hónapban, évben – mindezt képek formájában tudja megtenni. És ha kedvezőtlennek ítéli a filmet, akkor máris rosszul érzed magad, szenvedsz és félsz. Ezt nevezi úgy Katie, hogy KÉPZELET. Az egész Életünk KÉP-z-ÉLET, gyönyörűen lefesti a magyar nyelv ezt is. Így maradunk ki a Valódi Életből, ami mindig csupán az adott pillanatban élhető meg. Ha a fejünkben vetített képektől riadozunk, akkor nem tudunk örülni semminek itt és most, akkor nem is tudjuk meglátni a Valóságot.

Mindannyiunk számára adott a lehetőség, hogy eldöntsük: továbbra is a fejünkben, képekkel azonosulva kívánunk élni, vagy elerőtlenítjük ezeket a képeket a Négy kérdéssel és megfordításokkal, hogy a jelen energiájából táplálkozhassunk. Szerinted melyikben van több kreativitás és Erő? Ezt a kérdést természetesen költői kérdésnek szántam. :) Mindenképp teszteld le magadban. Ebben nyújt segítséget a következő videó is.

A Kivirágzás Ideje Nem Siettethető

„Szerinted már ki kellett volna nyílnod? Próbálj csak kinyitni egy virágot, mielőtt az készen áll rá. Összenyomod, összetörik, és meghal. Nem nyílunk ki a saját időnk előtt. (Byron Katie)

Drága Andi!

Régóta készülök rá, hogy írjak neked (meg magamnak is persze) egy évértékelőt. A mai írásod megint annyira beletrafált, hogy most már tényleg meg kell írnom ezt a levélkét. Olyan mintha a gondolataimban olvasnál, történik valami, te meg írsz róla a blogban. 

Pont ma reggel boltba menet gondolatban  B-t szidtam. Utáltam, hogy  ha bármi van, nekem rögtön ott kell teremnem, azonnal segítenem kell, bezzeg, ha nekem van rá szükségem, ő sosincs ott. Ezeket a szavakat intéztem hozzá: Nekem mindig ott kell lenni, neked meg soha. És akkor bevillant, hogy IGEN! Nekem kell ott lenni mindig. Én vagyok az egyetlen, aki ott tud lenni saját magam számára.  Eddig tőle, másoktól vártam, hogy ott legyenek, és pont én nem akartam ott lenni saját magamnak.

Nem tudom pontosan mi történt a hazaúton, de mikor hazaértem, ledőltem a kanapéra és egy szerelmi vallomást intéztem magamhoz. Először csak elkezdtem sorolni azokat a dolgokat, amiket szeretnivalónak találok magamon.  Például, ahogy lábujjhegyen lopakodtam ma reggel  a lépcsőházban, hogy ne ébresszem fel a többi lakót. Valahogy elöntött a szeretet magam iránt: „Édes kis aranyvirágszálam, annyira drága vagy, hogy megpróbálsz nem kellemetlenségeket okozni másoknak,  mindig próbálsz alkalmazkodni, a világért sem zavarnál senkit.“

Eszembe jutott, hogy már kicsinek is ilyen voltam. Mindig  próbáltam jó kislány lenni, hogy szeressenek. És egész idő alatt itt voltam én, hogy szeressem ezt a lányt, hogy szeressem saját magamat. És annyira próbáltam megfelelni saját magamnak, de soha semmi nem  volt elég jó. Olyan sokáig és olyan intenzíven  gyűlöltem magam. Ma először jutottam el odáig, hogy én szeretnivaló vagyok. És ma először jutott eszembe, hogy ez nem csak akkor van így, amikor jó kislány vagyok, amikor épp megfelelek a saját elvárásaimnak (na, jó, ilyen még nem is volt szerintem soha:-). Én feltétel nélkül fogom szeretni ezt a lányt. Ma reggel  elvettem magamat feleségül (ugye, eddig azt gondoltam, hogy miért venne el bárki is, hisz vannak szebbek, jobbak, fiatalabbak, én magam nem találtam magamat elég jónak, ahhoz, hogy elvegyen valaki). Én leszek a saját férjem, feleségem, a legjobb barátnőm, a szeretőm, a testvérem, az anyám, az apám. „Ott leszek mindig, és szeretni foglak, bármi történjék is, drága J.! Soha többé nem leszel egyedül.”

Drága Andi,                              

amikor a tükrös bejegyzésnél felhívtad a figyelmemet a saját magamnak adott tanácsomra, hogy legyek már magamnak hálás, bevallom először úgy éreztem, hogy fel sem tudom fogni, hogyan lehetnék magamnak hálás. Mintha az agyam összezavarodott volna, teljesen értelmezhetetlennek találta, hogy hála + magamnak? Mintha skizofrén lennék. Én nem egy másik személy vagyok. A hála téma is elég friss volt nekem akkoriban.

Pár héttel előtte fedeztem fel, hogy vannak dolgok, amikért valódi  hálát érzek. A Jóistennek meg másoknak is. Na de magamnak? Aztán eszembe jutott, hogy valamiért egyáltalán nem okoz gondot, hogy haragudjak magamra, hogy gyűlöljem és megvessem saját magamat. Lassan derengeni kezdett valami. Aztán írtam egy hosszú listát, hogy miért is vagyok hálás magamnak. Például nagyon hálás voltam neked, hogy „lefordítottad” nekem a gondolatomat, és nagyon hálás voltam magamnak, hogy meghallottam, amit mondtál, és odafigyeltem rád, meg ugye saját magamra is. Az utóbbi időben már egész gyakran voltam magamnak hálás. Néha épp haragszom magamra, amiért nem csinálok elég gyorsan meg jól valamit, aztán eszembe jut, hogy hálás legyek, amiért egyáltalán elkezdtem és csinálom. :-)

Azt hiszem ezzel a hála témával elindult bennem valami. Fura módon szerintem én ennél a  tükrös bejegyzésnél kezdtem először felfogni a Munkát, úgy igazán. Most nagyon friss még ez a magamhoz való kapcsolat. És félek is, hogy még törékeny egy kicsit. De nagyon fogok rá vigyázni.

Nagyon-nagyon köszönöm Neked Andi, hogy vagy, hogy írod a blogot. Szívből köszönök Neked minden segítséget. Azt hiszem pontosan egy évvel ezelőtt, tavaly szilveszterkor írtam Neked először kommentet a blogon, és áprilisban hívtalak fel.  Végigkísérted az egész évemet.  Bevallom volt közben olyan időszak, amikor gyűlöltem a Munkát, és haragudtam Rád, magamra meg az egész világra. Biztos lesz is még ilyen. :-) De elindítottál egy úton, amiért nem tudok elég hálás lenni.

Nagyon Boldog Új Évet kívánok Neked!

Hatalmas nagy ölelés, sok-sok puszi,

J.

További csodás lótuszvirágzás képek itt:

http://www.pbase.com/kelvin_khor/lotusflowers