Egy Felébredés Története

Sokunknak voltak élményeik, pillanatokra, percekre, órákra, tán napokra. Most a spontán élményekre gondolok, nem a különböző tudatmódosító szerek vagy technikák által előidézett állapotokra. A legtöbb kereső arra vágyik, hogy felébredjen, hogy megvilágosodjon. Ez így elég nehezített pálya, a helyzet abszurditása pont az, hogy minél jobban akarod, annál lehetetlenebbé válik. Ez nem olyan, hogy elvégzel egy gyakorlatsorozatot, aztán a végén, jutalomként megkapod a felébredést. Hisz, egyáltalán, ki ébred fel? Nem Te. Pont a Te Álmodból ébred fel a tudatosság. Eddig alukált benned, egyszer csak felébred, önmagára ébred. Nem Te ébredsz, ezért nem is tudod ezt csinálni. Amíg csinálni, elérni akarod, addig az egódat növeled vele. Aztán néha még az élményecskék hatására is csupán az egócska hízik. Velem ez történt.

Évekkel ezelőtt, amikor még fogalmam sem volt semmi ilyesmiről, de tényleg abszolút nulla, megadatott nekem néhány nap egy totálisan más tudatállapotban. Csak úgy magától, egyik pillanatról a másikra, teljes rácsodálkozásban, hogy ez meg mi? Szavakkal leírni szinte lehetetlen, most nem is ez a célom; inkább a hatásaira koncentrálnék. Először is teljesen rákattantam erre az állapotra, és miután többé nem jött, mániásan kerestem, hogy újra benne lehessek. Úgy gondoltam, hogy ha folyamatosan ebben az energiában lehetnék, akkor minden problémám egy csapásra megoldódna, és soha többet nem kéne szenvednem. Ezt szoktam az „elszállós” időszakomnak nevezni, amikor is szó szerint elmenekültem a hétköznapi élet elől, s közben azzal etettem magam, hogy én azon már mind „felülemelkedtem.” Emellett pedig óriási spirituális egóm nőtt, hogy micsoda fantasztikus megéléseim voltak is már nekem, bizony jobb vagyok ám, mint azok, akiknek ilyenje nem volt. (Ajánlom felfrissítésre a közelmúlt egyik legnépszerűbb bejegyzését: 10 Spirituális Úton Terjedő Betegség - http://onmunka.blogspot.com/2011/03/10-spiritualisan-terjedo-betegseg.html )

Volt azért „pozitív” hozadéka is az ügynek. Először is az, hogy megtapasztalást kaptam arról, hogy valóban nem csupán ez a test vagyok. Az állapot orgazmikus minősége pedig rajta tartott az önkeresés útján; amikor elcsüggedtem, akkor nem sokáig tudtam csüggedt maradni, mert már tudtam, hogy mennyire másmilyen is lehet az élet megélése még ebben a testben is. Másrészt pedig, végigmentem a fent említett cikk valamennyi spirituális betegségén, jól „kiműveltem” és „kibetegeskedtem” magam, így elég gyorsan veszem észre magamon és másokon is ezeknek a jeleit, és már nem kell újra beléjük esnem.

Byron Katie Munkája pedig olyan tempóban hozott vissza a földre, hogy hihetetlen. A Négy kérdéssel megvizsgáltam az összes spirituális hiedelmemet, amikből nem maradt semmi. Nem begőzölt spirituális hitekbe ringatom többé magam, hanem ezeknek a hiányában, egyre jobban bukkan elő az a ragyogóság, amit évekkel ezelőtt már megéltem. Csak már nem olyan nagy a különbség az állapotokban: nincs nagyon lent és nagyon fent, hanem egyre tisztább, ragyogóbb, csodálatosabb az egész. Nem elszállva, hanem földiesen. Nem prédikálva, hanem megengedve. Nem lenézve, hanem ugyanolyannak tekintve.

Arra biztatnálak, hogy ne akarj megvilágosodni. Nem sokra mész vele úgy önmagában. Légy nyitott, kíváncsi, játékos, végezd rendszeresen a Munka Önvizsgálatát, és így egyre ragyogóbbá fognak válni a Te pillanataid, perceid, óráid, napjaid, és szép lassan az egész életed is. A Munkának ez az elkerülhetetlen hozadéka. De ne is ezért csináld. Csak azért, hogy megismerd a benned élő igazságot, és megláthasd a Valóságot.

És ma egy újabb, teljesen frissen fordított fejezet Byron Katie felébredéséről, Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Végre az is kiderül, hogy miért is ez a könyv címe…:) Előrebocsátom, hogy nem könnyű olvasmány, és fordítani sem volt könnyű, mivel angolban egyértelműen különválik az egyes szám 3. személyű nőnemű (she), hímnemű (he), és semleges nemű (it) személyes névmás. Ezt magyarban visszaadni nem evidens, de azért próbálkoztam. Legtöbbször az It semleges névmás szerepel, magyarul „az” vagy „ő”. Az „it” az, ami van, a végső tudatosság, az, aki valójában vagy.

Öröm 63 – Cselekedj csinálás nélkül.

Amikor felkapom valamelyik imádnivaló kislány unokámat, megtörlöm a kis orrát, megpuszilgatom, beteszem az etetőszékbe és megetetem, mindezt nem csak magamért, hanem magammal is teszem. Az ő szeretésével saját magamat szeretem. Nem látok semmilyen különbséget. És mivel szeretem magamat, ezért mindenkit szeretni tudok, aki csak belép az életembe. Negyvenhárom évesen én lettem saját magam első gyermeke. Szerettem magam, és ez a szeretet feltételek nélküli volt. És mivel én megszerettem magamat – ezt a látszólagos személyt -, emberek százezrei tanulják szeretni saját magukat. Erről mesélnek nekem.

            1986 egyik februári reggelén szerelembe estem saját magammal. Nem sokkal előtte vonultam be egy terápiás intézménybe, Los Angelesben, akkor már évek óta szenvedtem öngyilkos depresszióban. Azon a reggelen pedig, ahogy feküdtem a padlásszobám padlóján (még az ágyban alváshoz is értéktelennek éreztem magam), egy csótány mászott fel a lábamon, én pedig kinyitottam a szemem. Életemben először fogalmak, koncepciók, gondolatok, belső történet nélkül láttam. Minden dühöm, minden addig kínzó gondolatom, az egész világom, az egész világ eltűnt. Nem volt én. Olyan volt, mintha valami más ébredt volna fel. Az kinyitotta a szemét. Az nézett keresztül Katie szemein. Friss, ropogós, ragyogó, teljesen új volt, mint még soha azelőtt. Minden felismerhetetlen volt. És annyira örült! Nevetés tört fel a mélyéből és kiáradt. Lélegzett és eksztatikus volt. Sejtszinten mérgeződött meg az örömtől: totális kapzsiságban minden iránt. Semmi elkülönült nem volt, semmi, ami elfogadhatatlan lett volna számára. Minden ő saját maga volt. Első alkalommal tapasztaltam, tapasztalta meg saját életének szeretetét. El voltam, el volt kápráztatva!

            Mindez az időn túl zajlott. De amikor szavakba öntöm, akkor vissza kell idéznem és idővel kitölteni. Amíg a földön feküdtem, amíg aludtam, a csótány előtt, a láb előtt, a bármilyen gondolatok előtt, a bármilyen világ előtt, nem volt semmi. Abban a pillanatban a Munka négy kérdése megszületetett. Megértettem, hogy egyetlen gondolat sem igaz. Az önvizsgálat egésze jelen volt már ebben a megértésben. Olyan, amikor becsuknak egy kaput, és hallod is a zár kattanását. Nem én ébredtem fel: az önvizsgálat ébredt fel. A két végpont, a dolgok bal és jobb oldala, az egész valamisége és semmisége ébredt fel. Mindkét oldal egyenlő volt. Ezt annak a nem-időnek az első pillanatában megértettem.

            Elmondom még egyszer: Ahogy feküdtem ott a felébredésben, felébredésként, felbukkant a gondolat: „Ez egy láb.” És azon nyomban láttam is, hogy ez nem is igaz, és ebben volt az öröm. Láttam, hogy minden visszafelé van. Az nem láb; az pedig nem csótány. Nem volt igaz, mégis volt ott egy láb, és mégis volt ott egy csótány. De semminek nem volt neve. Nem volt külön szó a falra, a mennyezetre, az arcra, a csótányra, a lábra, semmire. Az egész testét nézte, saját magát nézte, elnevezések nélkül. Semmi nem volt különálló tőle, semmi nem volt rajta kívül, az egész élettől és örömtől pulzált, és az egész egy szünetmentes élmény volt. Nem volt igaz, hogy bármi is leválasztott lenne az egészről, hogy bármit is látna önmagán kívül. A láb ott volt, mégsem volt elkülönült dolog, lábnak, vagy bármi másnak is nevezni, abszurdnak tűnt. A nevetés pedig csak ömlött ki belőlem. Láttam, hogy a csótány és a láb az öröm elnevezései, hogy az örömnek ezer neve van, ugyanakkor még sincs név arra, ami valóságos mostként megjelenik. Ez volt a tudatosság megszületése: a gondolat saját magaként tükröződött vissza, saját magát látta mindennek, s közben saját nevetésének hatalmas óceánja ölelte körül.

            Aztán felállt, és ez tényleg hihetetlen volt. Nem volt gondolkodás, nem volt terv. Egyszerűen csak felállt és kisétált a fürdőszobába. Odalépett a tükörhöz, belenézett saját tükörképének a szemébe, és megértette. És ez még mélyebb volt, mint az első szemfelnyitáskor megismert öröm. Beleszerelmesedett a tükörben látható lénybe. Olyan volt, mintha a nő és a nő tudatossága véglegesen összeolvadtak volna. Csak a szemek voltak, és valami abszolút tágasság, bármiféle tudás nélkül. Olyan volt, mintha elektromos áramot vezettek volna keresztül rajtam, keresztül a nőn. Mintha Isten adott volna életet magának a nő testén keresztül – egy végtelenül szerető, fényes és végtelen Isten -, és a nő mégis tudta, hogy ez saját maga is volt. Olyan mély kapcsolatot teremtett a nő szemein keresztül. Nem volt jelentése, csupán egy név nélküli felismerés, mely felemésztette a nőt.

            A szeretet a leginkább reá illő szó. Korábban szét volt szakítva, most pedig újraegyesült. Mozgott, aztán ott volt a tükörben, aztán épp olyan gyorsan, ahogy elkülönült, újra egyesült – csupa szem volt. A szemek a tükörben az ő szemei voltak (it). És visszaadta magát, ahogy újra találkozott a szemmel. És ez adta meg az identitását, amit én szeretetnek nevezek. Ahogy nézett a tükörbe, a szemek, a szemek mélysége, csupán az volt valós, csupán az létezett. Ezt megelőzően, semmi – sem szemek, sem semmi; még ott állva is, nem volt semmi. És akkor a szemek kijönnek, hogy odaadják annak (it), ami ő (it). Az emberek elnevezik a dolgokat falnak, mennyezetnek, lábnak, kéznek. De neki nem voltak nevei ezekre a dolgokra, mert ő feloszthatatlan. És láthatatlan. Egészen a szemekig. Egészen a szemekig. Emlékszem a hála könnyeire, ahogy csorogtak le az arcon, ahogy az nézte a saját visszatükröződését. Ott állt és bámult, fogalmam sincs mennyi ideig.

            Ezek voltak az első pillanatok, miután akként megszülettem, vagy az énként született meg. Katie-ből semmi sem maradt. Egyetlen egy emlék sem maradt róla – nem volt múltja, jövője, még csak jelene sem. És ebben a nyitottságban valami hihetetlen öröm. Nincs ennél édesebb, ezt éreztem; nincs semmi más, csak ez. Ha minden elképzelhetőnél jobban szeretnéd magadat, ezt adnád magadnak. Egy arc. Egy kéz. Lélegzés. De ez nem elég. Fal. Mennyezet. Ablak, Ágy. Villanykörték. Ohh! És ez is itt! Meg ez is! Meg ez is! Azt éreztem, hogy ha az örömömet el lehetne mesélni, az ereje lerobbantaná az intézet tetejét – az egész bolygó fedelét levinné. És még mindig így érzem.

Figyelmedbe ajánlom még ezt a két korai bejegyzést, interjú Byron Katie-vel, két részletben:

Hogyan is Kezdődik ez az Egész?

http://onmunka.blogspot.com/2010/09/hogyan-is-kezdodik-ez-az-egesz.html

Hogyan Talált Rá Byron Katie-re a Munka?

http://onmunka.blogspot.com/2010/09/hogyan-talalt-ra-byron-katie-re-munka.html

 

Létezik-e Kudarc, avagy a Tökéletes Szerető

Azért (is) szeretem Byron Katie MunkaMódszerét és szavait, mert nem a szokásos cukormázról beszél. És a Munka végzése nem is a szokásos cukormázba vezet, hanem valami sokkal valóságosabba. Ezért is lehet akár ijesztő néhányak számára, és ezért is nevezem a bevállalósok módszerének és útjának. Pedig Katie szavai már így is sokat „finomodtak” a kezdetek óta. A 90-es évek elején íródott két könyvecske Katie korai időszakáról, valóságra ébredése után. Az egyik a Losing The Moon (A Hold Elveszítése), a másik pedig az A Cry in The Desert (Sikítás a Sivatagban). Ma már egyik sem kapható, állítólag néha-néha felbukkan az interneten egy-egy antikvár példány csillagászati áron. Én elolvastam mindkettőt – és majd még újra és újra el fogom olvasni, mert ez az a típusú olvasmány, amit mindig másképp értesz, ahogy haladsz a magadon végzett Munkáddal. Tervezem, hogy előbb-utóbb ezekből a könyvekből is kaptok ízelítőt magyarul, de most még Az Öröm Ezer Nevét illene befejeznem először. Igaz ez? :-)

         A mai olvasnivaló a szintén nem tündérmese stílusban íródott Öröm Ezer Nevéből „fordítodott” ide, amiből már többször idéztem. A téma a kudarc, és az oly vehemensen üldözött tökéletesség. Ez most megint egy egész fejezet (a 79.), amit régi Katie olvasó Barátaim már egyszer megkaptak, és most kíváncsi vagyok, mi minden újdonságot fedeznek fel benne. Kellemes felismeréseket kívánok!

„Lehetetlenség bármibe is belebukni. Annyi van, hogy a sikered nem biztos, hogy úgy néz ki, ahogy gondoltad, hogy majd fog. Ha például az volt a célod, hogy A pontból eljuss C pontba, te pedig A-ból B pontba jutottál, akkor ez nem félsiker – ez totális siker. Ha képes vagy C-be elmenni, természetesen szuper. Hisz ki ne szeretné azt, amikor az álma valóra válik? De, ha épp csak félútig jutsz, akkor nincs épelméjű okod azt hinni, hogy kudarcot vallottál a feladatod elvégzésekor. Ilyenkor az a feladatod, hogy megnyisd az elmédet, és rávezesd magad, miért is jobb az, hogy C helyett B-be érkeztél meg. Létezik az életben egy a te álmodnál édesebb álom: a valóság. Ez a végső álom, a legkedvesebb álom. Fogalmunk sincs, hogy merre tartunk, csak épp szeretjük azt képzelni, hogy tudjuk. Én ezt sosem hiszem már el. Ily módon pedig, bárhol legyek is, az utam teljes, én pedig sikeres vagyok, mert épp ott vagyok, ahol.

         Természetünk a jóság. Onnan tudom, hogy ez így van, mert bármilyen gondolat, mely valamit nem jónak lát, stresszként hat rám. Soha senki sem tud eltaszítani magától; egy egyszerűen nem lehetséges. Amikor valaki azt mondja, „Nem akarok veled lenni,” azt gondolom, Milyen csodás! Megmutatta nekem, hogy kivel nem kell lennem. Nem veszem személyesen. Csak eszembe juttatom, amikor én sem akartam saját magammal lenni, így megérthetem, amit érez, és elmehetek hozzá oda. És azt is tudom, hogy azért nem akar velem lenni, mert elhiszi, amit rólam gondol. Nem tud másképp tenni, hiszen nem kérdőjelezte meg az elméjét.

         Minden alkalommal, amikor úgy hiszed, hogy kudarcot vallottál, vesztesként azonosítod magadat. És minden egyes alkalommal, amikor ez a vesztes identitás bukkan fel benned, felszínre bukkannak az ezt bizonyító további gondolatok is. Így tartja magát az összezavarodott elme összezavarodva, így él folyamatosan a múlt illúziójában, mely valójában soha nem is létezett. Ha valaki azt mondaná nekem, „Katie nem sikerült válaszolnod az e-mailemre,” jót nevetnék magamban, és azt gondolnám, Még jó. Hisz csak így sikerülhetett épp saját magamnak lennem. (Aztán még azt is hozzátenném esetleg, „Meséld már el kérlek, hogy miről is szólt az e-mailed.”)

         Kitöltöttem egy tesztet valamelyik női magazinban. A fodrásznál várakoztam, megpillantottam ezt a magazint, és csak úgy találomra kinyitottam valahol. A következő főcím tárult a szemem elé: MENNYIRE JÓ SZERETŐ VAGY? És alatta egy oldalra való kérdés sorakozott. Felkészülsz a párod érkezésére? Nem. Szexi fehérneműt veszel fel? Nem. Bevetsz-e különleges praktikákat, hogy tetsszél neki? Nem. A végén összeadtam a pontjaimat, és azt láttam, hogy jól elbuktam ezen a teszten. Élveztem a helyzetet. Az ő értelmezésük szerint én egy szerencsétlen, botcsinálta nő vagyok. Az én értelmezésemben azonban én vagyok a tökéletes szerető. Miért is készülnék fel az érkezésére? Hogyan is vetíthetnék ki bármi jobbat, mint Stephen? És egyáltalán miért is foglalkoznék ilyesmivel? Ő minden, akit én akarok, amikor belép az ajtón, és minden egyes pillanatban. Felveszek-e szexi fehérneműt? Ez akár jó buli is lehet, ugyanakkor úgy látom, hogy ez a gondolat sosem szokott felmerülni bennem. És azt is látom, hogy ez teljességgel szükségtelen. Bevetek-e nála különleges praktikákat? Már így is tetszem neki, és semmit nem tettem azért, hogy ez így legyen. De hát mit is gondoltak ezek a magazinszerkesztők?!? A szerelem nem egy csinálás, sőt a szeretkezés sem. Kinek van szüksége kellékekre vagy technikákra, amikor a szív tágra van nyitva? A valódi terv mindig az, ami épp van, és ez eltörli bármilyen általam kitalált terv szükségességét. Fogalmam sincs, milyen tetszeni vagy mást tetszetősnek látni. Így aztán teljesen kizárt, hogy ne tökéletes szerető legyek.”