Megadod Magadnak az Engedélyt?

"Inkább vágyjuk a tönkremenést, mint a változást,
Inkább rettegve halunk meg,
Mint hogy a pillanat keresztjére felmászva
Engedjük, hogy az illúzióink haljanak meg."
(W.H Auden)

A hang a fejedben te vagy?

Óriási pillanat, amikor először döbbensz rá, hogy a fejedben szüntelenül folyó kommentálás hangja hallható.

Abban a pillanatban választás előtt állsz. Egyszerűen elhiheted, amit ez a hang naphosszat mond neked. Vagy megfigyelheted ezt a hangot, és bármikor, amikor észreveszed, tarthatsz egy rövid – pár másodperces – szünetet, amiben elnyugszik ez a hang. Ezekben a pillanatokban megérezheted egy békés, csendes tudatállapot hangulatát. Ha csak egy ilyen tapasztalatot is szerzel, az emberi megtapasztalások egy érdekes aspektusa tárul fel előtted. 

Ez a hang az életünkben többnyire csak megjelenik és eltűnik, folyamatosan kommentálva az éppen zajló eseményeket, jelenségeket – az ént, másokat, a munkát, a családot, a világot. Ennek a hangnak minden szavát elhisszük, mert abban az alapvető (tév)hitben élünk, hogy ez a hang önmagában a mi igazi lényünk, énünk.

Tehát, te ez a hang vagy vajon? Ha igen, ha tényleg hiszed, hogy te a hang vagy, akkor ennek a hangnak a hatalmában vagy, bármit is mond. Ha a hang éppen azt közli, micsoda pocsék nap van, akkor minden valószínűség szerint pocsék napra számíthatsz. Ha a hang arról beszél, milyen dühös vagy a főnöködre akkor jó eséllyel igen kellemetlen érzéseket tapasztalsz a főnököddel kapcsolatban, amikor összefutsz vele.

Ha a hang tudomásodra hozza, hogy valami nincs rendben veled, például valahogyan hiányos,  elégtelen vagy nem megfelelő vagy, minden valószínűség szerint ezzel a hiedelemmel fogsz mozogni a világban. És ezután, amikor kapcsolatba kerülsz másokkal az életedben, ez a hang, ami azt állítja rólad, hogy hiányos vagy, folyamatosan duruzsol tovább, bírál téged, és gyártja a feszültséget közted és mások között. Ha a hang azt állítja, hogy a múltad máshogyan történt, mint kellett volna, akkor valószínű, hogy tökéletlennek vagy egyenesen fájdalmasnak látod a múltadat. Ha a hang azt mondja neked, hogy a boldogságod valahol a jövőben található, nyilván azt fogod hinni, hogy valami hibádzik, valami hiányzik a jelen pillanatban. Így aztán bármi történik is éppen most, azzal szemben valamilyen fokú ellenállást tapasztalsz meg! A jelen pillanattal való szembenállás pedig arra biztat, hogy kitartóan keress a jövőben és folyamatosan abban a hitben élj, hogy a boldogság nincs itt, ebben a pillanatban. 

De mi van, ha a boldogság épp itt van, ebben a pillanatban is? Megadod magadnak az engedélyt arra, hogy ezt ma felfedezd?

Amikor először találkozol ezzel a fejbéli hanggal, választhatsz egy másik lehetőséget is. Megteheted, hogy észleled a hangot anélkül, hogy más gondolatokat adnál hozzá. Állj csak meg és vedd észre, hogy gondolkodsz.

Nézz rá közvetlenül az éppen most jelenlévő gondolatra és nézd addig, amíg magától elnyugszik. Ahogy elnyugszik, te csak pihenj meg ott, abban a gondolat nélküli tágasságban.  Pár pillanatra legyél éber és légy jelen ebben a történet nélküli pillanatban.

Új lehetőséghez nyílik így út számodra.  Nem kell elhinned, hogy te ez a hang vagy. Lehetővé válik, hogy egyszerűen annak észleld, ami: egy hang, egy betanult gondolati körökből álló hurokrendszer, ami egész életedben működött, és azt mondta neked, legyen pocsék napod, légy mérges a főnöködre és folyton állj ellen annak, ami éppen történik. Ha nyitott vagy erre az új lehetőségre, akkor egyszerűen csak kezdd el észrevenni, ha egy nézőpontot elkezdesz hangsúlyozni. Pihenj meg nézőpontok nélkül egy rövid pillanatra. Maradj éber és légy a jelen pillanat tudatában a történeted nélkül. Tedd ezt meg napjában többször, amikor csak lehet. Ahogy ezt egyre többször megtapasztalod, a pillanat magától egyre hosszabb és hosszabb lesz. Megszereted majd ezt a csendes elmében való pihenést. A csendben olyan nagy békesség van. Olyan békesség, amilyet semmilyen gondolat nem adhat, főként hogy a felbukkanó gondolatok sokszor épp azt emelik ki, hogy a dolgok mennyire nem úgy vannak, ahogyan lenniük kéne. A szenvedést az okozza, ha hiszel a folyamatos kommentálásnak. Többé nem kell ennek kiszolgáltatnod magad.

Ahogy nap közben röviden megpihensz a jelen pillanatban, vedd észre, mi történik a testedben. Hozd a figyelmedet a testedben lévő eleven tágasságba. Ott pihenjen meg a figyelmed. Ha a történetedből kihangsúlyozol gondolatokat, érzelmi hullámokat keltesz a mellkasodban és a gyomrodban. Felbukkanhat szorongás, feszültség, stressz, szomorúság, harag és más érzések. Amikor történet nélkül pihensz meg pár pillanatra, ezeket az érzéseket közvetlenül érzékeled, anélkül, hogy elemeznéd vagy értelmeznéd őket. Még azt az értelmezést se add hozzájuk, hogy „félelem” vagy „harag”. Hagyd, hogy az energia név nélkül jelenjen meg és csillapodjon el a maga természetes módján, történet nélkül. Ezzel lehetővé válik ezeknek az érzelmeknek, hogy jöjjenek és menjenek, anélkül, hogy a fejedben lévő történetek megakasztanák őket.

Gyerekként nem tanítottak meg minket arra, hogyan kell érezni az érzéseket. Csak gondolkodni tanítottak, arra, hogyan kell átgondolni mindent, és újra meg újra csak gondolkodni.  Vedd észre, hogy a folytonos gondolkodás nem eredményez megengedést és megértést. Nem segít téged mély megértéshez és gyógyuláshoz. Csak ahhoz vezet, amihez eddig is vezetett: még több gondolkodáshoz. Ez a gondolkodás csak egy sor emlék. Hát nem furcsa, hogy mindig csak ez a jelen pillanat létezik, a hangot pedig csak a múltban vájkálás és a jövőben kutatás érdekli? Ez a hang vagy te? Egy sor gondolat vagy csupán?

Tartsd meg a gondolkodást a gyakorlati kérdések számára, mint például arra, hogyan végezd a munkád, írd össze a bevásárló listát, tanulj valami újat, olvass el egy könyvet és beszélgess a barátoddal.

Ha a fejbéli hang újra elkezd kritizálni, bírálni, hibáztatni, panaszkodni, megint kiteszi a boldogságot a jövőbe és feltépi a múlt sebeit, csak vedd észre és lépj vissza a nyugalom állapotába, tarts pihenőt. Ezek a gondolatok meg fognak jelenni. Ne vedd különösebben magadra őket, amikor jönnek. Hagyd őket olyannak lenni, amilyenek. Ne akard megváltoztatni őket, ne adj szavakat hozzájuk, ne próbáld elemezni őket. Te csak térj vissza a nap folyamán újra meg újra a rövid pillanatnyi pihenők adta nyugalomhoz és örömhöz.

Amikor így, a nap során igen gyakran megpihensz a történetek nélkül (annyiszor, ahányszor csak eszedbe jut), és közvetlenül érzékeled az érzeteket, könnyebb lesz egyszerűen létezni. Könnyebb lesz élvezetesnek érezni a csendet és élvezetesnek érezni a jelen pillanatot, úgy, ahogy éppen van.

Engedd magadhoz ezt a gyógyulást. Ez valódi átalakulás. Olyan seben gyógyulnak be ettől, amik éveken át újra meg újra felszakadtak, olyan történetek, amiket újra meg újra, ismételten lejátszottál a fejedben.

Az élet elkezd egyre erőfeszítés-mentesebbnek tűnni. Ha ilyen módon pihensz bele a jelen pillanatba, minden képzeletet felülmúló mélységű szabadságra találsz. Valóban belelazulsz abba, ami van, bármibe, ami éppen történik. Ez a valódi elfogadás. Az emberileg lehetséges legmélyebb meghajlás a valóság előtt. A fejedben lévő hang, ha észreveszed, nem igazán híve a meghajlásnak és elfogadásnak. A panaszkodásnak, hibáztatásnak, kritizálásnak, önvádnak a híve és annak, hogy mindig neki legyen igaza. Add meg magadnak a pihenőt a mai napon, amilyen gyakran csak lehet. Vedd észre a történetet, lazíts pár pillanatig és érezd az érzéseket közvetlen módon. Csak legyél, élvezd az életedet ebben a pillanatban, úgy, ahogyan van.

(Scott Kiloby cikke nyomán)

Scott Kiloby összesbejegyzés és videó összegyűjtve itt.

Ha szeretnéd megtanulni, hogyan is tudsz átlátni azokon a történeteken, melyeket a hang ismételget a fejedben, szeretettel várlak a Radikális Önvizsgálati Módszerek két Alaptanfolyamán:

KI VAGY A TÖRTÉNETEID NÉLKÜL – 2 NAPOS, KISCSOPORTOS, SZEMÉLYES MUNKÁS, GYAKORLATI TRÉNING BYRON KATIE MUNKA-MÓDSZERE ALAPJÁN. BUDAPEST, 2013. MÁJUS 31-JÚNIUS 1.

RÉSZLETEKET ITT TALÁLSZ: AKTUÁLIS TRÉNINGEK

ÖNSZERETET/ÖNÉRTÉKELÉS TRÉNING SCOTT KILOBY ÉLŐ ÖNVIZSGÁLATAI ALAPJÁN. BUDAPEST, JÚNIUS 7-8.

RÉSZLETEKET ITT TALÁLSZ:AKTUÁLIS TRÉNINGEK (gördíts lejjebb a feljövő oldalon)

A Szenvedés Három Módja 3.

Elérkeztünk a mini Szenvedés-sorozat utolsó, harmadik részéhez, frissiben fordítva Adyashanti Kegyelembe esni című könyvéből. Teljes lefedettség Byron Katie mondanivalójával, részletesen kifejtve, remélem, sokaknak segít a felismerésekben. A Munka pont arra való, hogy megvizsgáljuk mindazon dolgokat, melyeknek szerintünk máshogy kellett volna, vagy épp kellene történnie. Az önvizsgálat nélkül a legtöbb „mély sebünk” nem fog feltétlenül könnyedén begyógyulni, A Munka elvégzése után hihetetlen gyógyulási folyamat veszi kezdetét. Kérlek, ne halogasd tovább önmagad gyógyítását! Ezt csak Te tudod megtenni saját magadnak, hiába áltatod magad mással.

A Szenvedés-sorozat elő részét itt olvashatod:

http://onmunka.blogspot.com/2011/03/szenvedes-harom-modja-1.html

A másodikat itt:

http://onmunka.blogspot.com/2011/03/szenvedes-harom-modja-2.html

A szenvedés harmadik módja pedig:

HARCBA SZÁLLNI AZZAL, AMI VAN

A következő dolog, amit elkülönültségünk fenntartására használunk az a vitázás azzal, ami van, vagy volt. Ez a szenvedésünk harmadik legáltalánosabb módozata. Leegyszerűsítve: ha garantálni akarod a szenvedésedet, akkor szállj harcba azzal, ami épp van. Sokszor teszik fel nekem azt a kérdést, hogy „Mit értesz az „ami van” alatt?” Az „ami van” a jelen pillanat – mielőtt még bármit is gondolnál róla. Ez az, ami van. Szállj szembe vele, és biztosan szenvedni fogsz. Nem lehetséges nem szenvedni, amikor harcban állsz a jelen pillanattal. És ugyanez érvényes a múltra is. Harcolj a múlttal, határozd el magad, hogy ami volt, annak nem szabadott volna lennie, és máris szenvedsz.

         Értem én, hogy ez sokak számára túlzott leegyszerűsítésnek tűnhet, akár sértőnek is. Hisz, végül is, a legtöbb emberi lény igazának teljes tudatában vallja azt, hogy a múltban bizonyos dolgoknak nem szabadott/kellett volna megtörténnie. Mindannyiunk megélt olyan pillanatokat, amikor érzelmileg vagy akár fizikailag bántottak minket. Mindannyiunk megtapasztalt pillanatokat, amikor nem éppen kedvesen, sőt akár rombolón bántak velünk más emberek. Nekünk pedig az a természetes beidegződésünk, hogy amikor visszatekintünk azokra a pillanatokra, azt gondoljuk, „Annak a pillanatnak nem szabadott volna léteznie!” Ez a gondolat, ez a következtetés annyira megalapozottnak tűnik. És mivel körülöttünk mindenki egytértene velünk, eszünkbe sem jut megkérdőjelezni mindezt. Az igazság az, hogy őrültségnek vagy sértőnek hangozhat elfogadni azt, ami volt. De ami a múltban történt, az se nem jó, se nem rossz, egyszerűen csak az volt. Így aztán, amikor ellenkezünk azzal, ami volt, és azt mondjuk, „Ennek nem szabadott volna megtörténnie,” akkor szenvedünk. Ez ennyire egyszerű.

         Semmiképp nem azt javaslom, hogy tagadjuk le azt, ami megtörtént. Nem is azt, hogy bármi módon is azt kéne tettetned, hogy valami a múltban nem bántott, nem zavart össze, vagy nem okozott nagy fájdalamt számodra. Mindössze annyit mondok, hogy amikor szembeszállsz vele, amikor azt gondolod, hogy nem kellett volna megtörténnie, akkor szenvedsz. Bármi történt is, megtörtént. Akár jó volt, akár szörnyű, az történt. És bármi is történik épp most, épp az történik. Nem szükséges „jónak” vagy „rossznak” neveznünk. Lehet, hogy épp fájdalamas; lehet, hogy nem fájdalmas. Lehet, hogy tetszik; az is lehet, hogy nem tetszik. Bármi történik is a jelen pillanatban, épp az, ami történik. Amikor ellenkezel vele, amikor azt mondod, hogy épp nem ennek kéne történnie, akkor szenvedsz.

         Nem vitázni a jelen pillanattal – vagy a múlttal -, időnként akár veszélyesnek is tűnhet. Még nagy félelem is eltölthet minket: „Ha nem ellenkezem azzal, ami épp történik, lehet, hogy sosem fog megváltozni.” Ha körbenézünk a világban, nem lehet nem észrevenni azt a rengeteg szenvedést, fájdalmat és konfliktust, ami zajlik. Ennek a tükrében pedig szinte sértőnek tűnhet, ha nem úgy nyilatkozunk, hogy „Ennek nem szabadna megtörténnie!”

         De amint azt mondjuk, hogy valaminek nem szabadna történnie, máris bezártuk magunkat egy igen beszűkült tudatállapotba, ahol nagyon kevés alternatívánk van. Amikor azonban egyszerűen csak látjuk, hogy ami éppen van, az van – sem jó, sem rossz -, akkor minden lehetőség a rendelkezésünkre áll. Bölcs és szeretetteljes módon reagálhatunk az életre. Ez nem azt jelenti, hogy, kijelentjük, „Ami van, az van”, és nem teszünk semmit. Amikor a valóságot látjuk, és nem mozdulunk el tőle, kreatív válaszok és új látásmódok sokasága nyílik meg számunkra az ami vannal való kapcsolódásra, melyek nem az elkülönülésen, a tagadáson, illetve a kontrolláláson alapulnak, hanem sokkal inkább az emberi szívből indulnak ki – a szeretetből, a könyörületből, a bölcsességből.

         Ugyanez igaz a múlttal kapcsolatban. Amikor elengedjük azt a hiedelmünket, hogy a múlt bármely darabkájának nem kellett volna léteznie, amikor végre valóban hajlandóak vagyunk ezt elengedni – közben nem úgy téve, mintha a fájdalmas pillanatok nem történtek volna meg -, akkor kinyílunk a múlttal való kreatív kapcsolódásra. Képesekké válunk teljes szívünkkel átölelni mindent, ami történt, még akkor is, ha szörnyen fájdalmas volt. Mert, végső soron, minden a segítségünkre volt abban, hogy eljussunk ehhez a pillanathoz, ahhoz, ami épp van. És ez a pillanat, a jelen pillanata az egyetlen pillanat, amikor képesek vagyunk felébredni, a szenvedésnek véget vetni, és ezért ez a pillanat megért minden más pillanatot, melyek valaha megtörténtek. Ez az a pillanat, amikor abbahagyhatjuk a szenvedést. Ez az a pillanat, amikor felébredhetünk a múlt, a jelen és a jövő történeteiből.

***

Ahhoz, hogy felébredjünk, meg kell tanulnunk, hogyan is látja el üzemanyaggal a szenvedésünket a tárgyalt három „üzemmódunk”: a kontrollálás iránti vágy, a követelések, és az „ami van” elutasítása. Valahogy fel kell fedeznünk magunkban azt a képességet, hogy valóban tudni akarjuk az igazságot, ebben a pillanatban, kontrollálás, követelés és ellenállás nélkül, hiszen az igazság szabadít meg minket a szenvedéstől. Az igazság teszi lehetővé számunkra, hogy kijöjjünk ebből az egós tudatállapotból, melybe oly meggyőzően beleragadtunk, és egy teljesen más tudatállpotba juthassunk. Olyanba, mely sokkal nyitottabb, szabadabb és befoglalóbb – és végtelenül kreatívabb. Az egóban a választási lehetőségeink igen korlátozottak, sőt már mindet ki is próbáltuk; minden megoldás, mellyel az egó állt elő, megbukott. Ha megkérdőjeleznéd ezt az állítást, kapcsold csak be a tévét. Olvass bele az újságokba. Még mindig vannak háborúk. Még mindig létezik a kegyetlenség. Még mindig jócskán élnek bezárt, nem szeretetteljes, mások számára nem rendelkezésre álló emberek. Teljesen nyilvánvaló, hogy valami másra van szükség. Ahogy már láthattuk, ha újra meg újra ugyanazt tesszük, közben pedig eltérő eredményre számítunk, akkor szó szerint az őrültség egy formájában szenvedünk. Mégis, ez az a világ, melyben még mindig élünk.

A Szenvedés Három Módja 1.

Már többször említettem, mennyire hajaz egymásra Byron Katie és Adyashanti mondanivalója, ennek külön bejegyzést is szenteltem Az Ütős Koktél címmel. Itt tudod elolvasni, vagy felfrissíteni:

http://onmunka.blogspot.com/2011/02/az-utos-koktel.html

Aztán múlt héten számos visszajelzést kaptam, mennyire betalált sokaknál a Legerősebb Emberi Függőség című bejegyzés, mely az emberiség közös drogjáról, a szenvedéstől való függőségünkről szól, és elmagyarázza, miért is olyan nehéz felhagynunk ezzel a droggal. Ezt is felfrissítheted:

http://onmunka.blogspot.com/2011/03/legerosebb-emberi-fuggoseg.html

Ma pedig egy három részre szedett Szenvedés-sorozat első részét ajánlom figyelmetekbe, amit megint Adyashanti Kegyelembe Esni című könyvéből fordítottam. A Byron Katie-t ismerő olvasóknak, Munkázóknak, nem fog újat mondani, viszont megint csak máshogy mondja, mint Katie. Letisztultan, egyszerűen, érthetően. Azért szeretném megosztani Veletek, hogy ily módon még mélyebb megértésetek legyen a szenvedés valódi természetéről, és még könnyebben vegyétek észre magatokon, amikor a Szenvedés Három Módja közül bármelyikbe is belecsúsztok. Az első rész a Kontrollról szól - örök téma az összes tanfolyamon, és összejövetelen, és már Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvének nem kevés fejezete is alaposan körbejárta ezt a témát. Ízelítőt itt találtok:

http://onmunka.blogspot.com/2010/12/kontroll-illuzioja-meg-zoknik.html

http://onmunka.blogspot.com/2011/01/szabalyok-kontra-belulrol-fakado.html

http://onmunka.blogspot.com/2011/01/letezik-e-titok.html

Nos, ha még mindig lenne bennetek hezitálás, hogy hülyeségeket beszél ez a Katie, akkor itt van Adya, aki még kevésbé köntörfalaz. Szóval, a szenvedés első módja:

A KONTROLL ILLÚZIÓJA

Most megvizsgáljuk a három leggyakoribb módot, ahogy az egónk megszenvedtet minket – túl azon a legalapvetőbb megfigyelésen, hogy a gondolataink elhívése okozza a szenvedésünket. Az első valószínűleg a legmélyebben gyökerező: a kontroll iránti vágyunk. Amint másoktól, és körülöttünk zajló élettől elkülönültnek képzeljük magunkat, azon nyomban felmerül bennünk az a természetes késztetést, hogy az élet kontrollálásra szorul. Ahhoz, hogy biztonságban és elkülönülve tudhassuk és tarthassuk magunkat, irányítanunk kell nem csupán önmagunkat, de a többi embert és a minket körülvevő körülményeket is. Az igazság azonban az, hogy semmilyen kontrollunk nincsen semmi felett, ezért aztán fájdalmas harapófogóban találjuk magunkat.

         A valóság az, hogy semmilyen irányításunk nincsen a dolgok felett; az egó semmilyen módon nem képes irányítani, hogyan és miként bontakozik ki a valóság. Hogyan is lehet az, hogy az egónak nincs irányítási hatalma? Egyszerűen csupán azért, mert az egó semmi más, mint egy gondolat a fejedben. Egy kép. Az elme az egón keresztül értelmezi magát, gondol magára, és legfőképpen, alkot önképet. Ha a teljes egós éned csupán a képzelet szüleménye, az egymáshoz kapcsolódó gondolatok mechanikus eredménye, akkor már teljesen nyilvánvaló, hogy egy gondolatnak semmilyen irányítása nincsen. A gondolat nem több mint valami, ami felmerül. Egyszer csak megtörténik, majd eltávozik.

         Ezt megérteni igen nagy kihívást okozhat, sőt akár félelmet is generálhat, különösen persze akkor, ha azt hisszük, hogy az egónk vagyunk. Az élet azonban folyamatosa, rendületlenül, újra és újra megmutatja nekünk, hogy igazából nincsen meg az a kontrollunk, amit szeretnénk, illetve amiről azt képzeljük, hogy igenis nekünk megvan. Pillants csak be egy kicsit az elmédbe. Semmi irányításod nincs afelett, hogy egy gondolat belép-e az elmédbe vagy épp távozik-e onnan. És ha még azt sem tudod irányítani, hogy milyen gondolatok bukkannak fel a fejedben, akkor szerinted mekkora irányításod van bármi felett is? Ha tényleg te irányítanád a dolgokat, akkor nem úgy döntenél, hogy állandóan jól kívánod érezni magad – nyitott, szeretetteljes és boldog lenni? És nem fura, hogy hiába mutatja meg nekünk az élet újra meg újra, hogy az egó nem képes semmit sem irányítani, mi még mindig azt hisszük, hogy igen? Ragaszkodunk hozzá, hogy igenis az egóé az irányítás, mert ha ez véletlenül nem így van, akkor összeroppanánk ennek a súlya alatt! Az egó szempontjából a lehető legszörnyűségesebb felismerésnek tűnik, hogy nem tudja irányítani a dolgokat, mert ha egy egó nem képes irányítani, akkor igazából semmi reménye nem lehet. Nincs számára kivezető út. Nincs mód arra, hogy olyanná tegye az életet, amilyenné akarja.

         A legrémesebb mégis az lenne, ha tényleg az egónk lennénk, ha tényleg az a fejünkben gondolatok által kreált én lennénk. De nem azok vagyunk. Ehelyett inkább az vagyunk, ami figyeli az elmét, ami észreveszi az elmét, és ami tudatában van az összes mentális tevékenységnek, többek között a kontroll iránti vágynak. Ha valóban, teljes mélységében hajlandó vagy megvizsgálni a kontroll fogalmát, akkor az elméd elkezd kinyílni. Ez pedig elkerülhetetlen, ha be akarjuk fejezni oly kitartó szenvedésünket: ki kell nyitni a gondolkodásunkat. Akár a gondolaton túlra is nyílhatunk végül, de kezdetben ki kell nyitnunk a gondolkodó elménket azzal kapcsolatban, hogy mit vagyunk hajlandóak megengedni magunknak, és milyen következtetéseket vagyunk hajlandóak levonni. Amikor az egónkban vagyunk, akkor természetes működésünk saját magunk és mások kontrollálásának kísérlete. Próbáljuk irányítani az életet. De biztos vagyok benne, hogy már te is észrevetted, hogy nem tudod irányítani az életet. A nap akkor kel fel, amikor akar, akkor is nyugszik le, amikor akar, nem pedig akkor, amikor te vagy én akarom. Az eső jön, akár akarod, akár nem, a hold is felmászik az égre, majd eltűnik róla, és nem kérdez téged. És ugyanez igaz minden egyes pillanatra, és minden egyes emberre, akivel csak találkozunk. Azt gondoljuk, hogy mi vagyunk az irányítók, pedig az egész csak egy illúzió. Egy nagy becsapás.

         Ez a becsapás az elménkben jön létre, és ez a létező legmeggyőzőbb átverés, mert egészen addig, amíg azt hisszük, hogy mi irányítunk, egészen addig, amíg azt hisszük, hogy képesek vagyunk irányítani, addig folyamatosan az egós tudatállapothoz láncolva tartjuk magunkat. A felszínen a kontroll illúziója biztonságérzettel tölt el minket, és azt hiteti el velünk, hogy az életünk manipulálása által, vélt szükségleteink alapján, kényelmes, biztonságos életet vagyunk képesek teremteni magunknak. A valóságban azonban nincsen ilyen kontrollálási képességünk. Mégis, a kontroll illúziója olyan elképesztően meggyőző és összetett, hogy majdnem minden emberi lény bedől neki. Majdnem minden ember úgy gondolja, hogy „Én irányítom az életemet,” kivéve akkor, amikor a dolgok tényleg nehézzé válnak.

         Vannak időszakok az életben, amikor szinte rákényszerülünk annak a felismerésére, hogy nem mi irányítjuk a dolgokat. Felbukkan benned egy fájdalmas érzés, te pedig nem vagy képes elfutni előle. Nem tudod eltüntetni. Nagy hirtelenjében teljesen nyilvánvalóvá válik: „Nem nálam van az irányítás! Nem vagyok képes megváltoztatni ezt az érzést! Mit tegyek? Hogyan változtassam meg?” Nem ironikus hát, hogy még ha látjuk is, hogy nincs irányításunk, mégis megszokásból kapkodunk utána? Hát nem épp ez az őrültség, a nem épelméjűség meghatározása: folyton csak ugyanazt tenni és közben más eredményt várni? Ennek ellenére, szó szerint az egész életünket ennek az irányítási illúziónak a hajszolásával tölthetjük, mikor pedig az irányítási képességünk nem is létezik.

Szerelmeskedjünk – A Szerelem Három Minősége

Az utóbbi időben megint nagyon foglalkoztat a szerelem témaköre. És egyre több ÖnMunkást is körülöttem – köszönöm az ezzel kapcsolatos visszajelzéseiteket. És ez a szerelem már valahogy nagyon más, mint amit hagyományosan annak neveznek. Csupa ismeretlenség, és valami folyamatos „háttér” izzás. Legalábbis én így élem meg. Mindig is egy nagy rejtély volt számomra ez az egész szerelmesesdi, ezért is örültem meg Osho bácsi Szerelem, Szabadság, Egyedüllét című könyvének, ami megmagyarázza az „állapotomat”. Gondoltam, sokatok segítségére lehetnek a keresgélésben és a megértésben az ő egyszerű, sallangmentes szavai, ezért is szerelmeskedünk ma egy kicsit. Meg még lehet, hogy több felvonásban is, ahogy haladok a fejezetekkel. Persze, a legjobb, ha elolvassátok az egész könyvet, mert az ilyen kiemelt szemelvények akár félreérthetőek és ellentmondásosak is tudnak lenni. Lényeg a lényeg, ma szerelmeskedjetek Ti is velem! :-)

„A szerelem szinte képtelenség az emberi elme általános állapotában. A szerelem csak akkor lehetséges, ha az ember eljut a létezés szintjére, addig nem. Addig mindig csak valami más kerekedik ki belőle. A férfi beleszeret a nőbe, mert tetszik neki a járása, a hangja, vagy a szeme. Nincs ebben semmi rossz – a hang tud valóban gyönyörű lenni -, de ha egy hangba leszel szerelmes, előbb-utóbb kiábrándulsz, mert ez igencsak lényegtelen része egy emberi lényének.

         És az emberek mégis ezekbe a lényegtelen dolgokba szeretnek bele. Az alakba, a szemekbe… ezek lényegtelen dolgok. Mert ha együtt élsz egy emberrel, nem a testi arányaival élsz együtt; nem a szemöldökével vagy a haja színével élsz együtt. Ha együtt élsz egy emberrel, egy nagyon nagy és végtelen dologgal élsz együtt… szinte megfoghatatlan, és ezek a mellékes, apró-cseprő részletek előbb-utóbb teljesen elveszítik a jelentőségüket. És akkor hirtelen jön a meglepetés: „Most mit tegyek?”

         Minden szerelem romantikusan indul. De mire a mézesheteknek vége, az egésznek vége, mert az ember nem élhet romantikusan. A valóságban kell élnie – a valóság pedig teljesen más. Ha ránézel egy emberre, nem látod az ember teljességét; csak a felszínt látod. Olyan ez, mintha beleszeretnél egy autóba a színe miatt. Még föl sem emelted a motorháztetőt; lehet, hogy nincs is benne motor, vagy valami más hibája van. Akkor aztán nem sokra mész a színnel.

         Amikor két ember találkozik, belső valóságuk csap össze, a külső dolgok pedig jelentéktelenné válnak. És minél jobban ismered a másikat, annál jobban megijedsz, mert feltárul előtted a benne rejlő őrület. Akkor aztán mindketten úgy érzitek, félrevezettek benneteket, és dühösek lesztek. Bosszút akartok állni a másikon, mintha becsapott volna benneteket. Pedig senki nem csap be senkit.

         Az egész problémának az a gyökere, hogy mindketten azért vonzódtok a másikhoz, mert nem ismeritek még egymást. Az ismeretlen hat rátok, a szokatlant találjátok csalogatónak. De amikor már jól ismeritek egymást, számtalanszor szeretkeztetek már, az egész szinte rutinná válik – még a legjobb esetben is csak rutin, egyfajta kikapcsolódás, a romantikának azonban nyoma sincs. Nem élhetnek egymás nélkül a megszokás miatt, ugyanakkor nem élhetnek egymással sem, a romantika hiánya miatt.

         És ez az a kényes pont, ahol az embernek el kell gondolkodnia azon, hogy vajon szerelem volt-e egyáltalán, amit érzett, vagy sem. Nem szabad áltatnia magát; őszintének kell lennie. Ha szerelem volt, vagy legalább egy töredéke szerelem volt, akkor is szereted, ha már ismered. Sőt, ha tényleg ott a szerelem, akkor még jobban szereted a másikat, mivel ismered. Ha ott a szerelem, akkor az túléli. Ha nincs ott, akkor elmúlik. Mindkettő jó.

         Az átlagos tudatállapot számára nem lehetséges az, amit én szerelemnek hívok. Az csak egy nagyon egységbe rendezett lényben történhet meg. A szerelem az egységbe rendezett lény működése. Nem romantika. Köze sincs ehhez a butasághoz. Egyenesen az emberhez megy, és belenéz a lelkébe. A szerelem tehát a másik ember legbensőbb lényéhez való vonzódás – és ez egész más. Minden szerelem képes idáig növekedni, sőt minden szerelemnek idáig kellene növekednie, de százból kilencvenkilenc sosem éri el ezt a pontot. A zavarok és a problémák annyira elhatalmasodhatnak, hogy mindent tönkretehetnek.

         Valójában nem a szerelem az alapkérdés tehát. A tudatosságod a kérdés. Az egész nem más talán, mint egy helyzet, melyben a tudatosságod növekedhet, és éberebbé válhatsz saját magaddal kapcsolatban. Talán ennek a szerelemnek vége lesz, de a következő szerelem jobb lesz általa; magasabb tudatossággal fogsz választani. Vagy talán ez a szerelem, egy magasabb tudatossággal, megváltoztatja a minőségét. Bármi történjék is, az embernek nyitottnak kell maradnia.

         A szerelemnek három dimenziója van. Az egyik ösztön-szintű; ez csupán vágy, fizikai jelenség, de minden innen indul – ezt is fontos a maga teljességében megélni. A másik emberi; magasabb szintű a vágynál, a puszta szexualitásnál. Nem csak a másik kihasználásáról szól. Az első csak kihasználás; a másik fél csak eszköz az első dimenzióban. A másodikban a másik fél nem eszköz, hanem egyenrangú fél. Ilyenkor a szerelem lényetek, örömötök, életetek költészetének és zenéjének kölcsönös megosztása. Osztozás és kölcsönös.

         A szerelem harmadik dimenziója pedig az isteni: amikor a szerelemnek nincs tárgya, amikor a szerelem már egyáltalán nem kapcsolat, amikor a szerelem létállapottá válik. Egyszerűen szerelmes vagy – nem egy konkrét személybe, hanem egyszerűen ez az állapotod. Folyton a szerelem állapotában vagy, úgyhogy bármit is teszel, szerelmesen teszed; bárkivel is találkozol, a szerelemmel találkozol. Még ha egy sziklát érintesz is meg, úgy érsz hozzá, mintha a szerelmedhez érnél; ha fákat nézel, a szemedben ott csillog a szerelem.

         Az első eszközként használja a másikat; a másodikban a másik fél már nem eszköz többé; a harmadikban pedig a másik tökéletesen eltűnik. Az első gúzsba köt, a második szárnyakat ad, a harmadik mindkettőn túllép; meghalad minden kettősséget. Nincs többé szerető és szeretett, csak szerelem van.

         Ez a szerelem végső állapota, és ez az, amiért érdemes élni, ez az élet célja. Az emberek többsége beleragad az elsőbe. Csak nagyon kevesek lépnek be a második dimenzióba, és a legritkább esetben történik meg, hogy valaki eléri a harmadikat. De ha kitartóan nézed a távoli csillagot, elérheted. És amikor elérhetővé válik, végtelen öröm tölt el. Az életedből többé nem hiányzik semmi.”

Byron Katie Munkája a szerelemnek eme végső megtapasztalásához visz el Téged fokról-fokra, mivel a tudatállapotod változik meg általa. Igazi kincs, ha benned is megszületett már az az elhatározás, hogy ebben a minőségben szeretnél élni. Tarts ki, megéri!

Az Igazi Mester és az Ál Mester

Ha a mai bejegyzés ellentmond mindannak, amit eddig hallottál, tanultál arról, ki is a Mester, jó. Pont ez a célom vele. Tele van ma a világ önjelölt mesterekkel, akik úgy gondolják, jobban tudják, mint mások, és majd ők jól megtanítják. Az a tudás, amit tanítani lehet, nem valódi tudás – persze nem haszontalan. Csak nem a tiéd, és amíg magadban fel nem fedezed a saját igazságodat, addig csak papagáj módjára ismételgetsz valamit, amit mondtak neked, te pedig elhitted. Ne vedd ezt személyesen, ezen a szakaszon mindannyian átmegyünk, csak jó, ha tudatában vagy. És a Munka Négy kérdésével és a Megfordításokkal tovább tudsz lépni ebből a fázisból.

Egyetlen viszonyítási pont elég ahhoz, hogy eldönthesd, benne vagy-e még ebben a fázisban: hogy bármilyen szempontból különlegesebbenek, jobbnak, „előrébb tartónak” gondolod-e magadat, mit bárki más. Ha őszinte vagy magadhoz, ha felismered az összes felsőbbrendűségedet, és meg is vizsgálod ezeket a gondolataidat, akkor a valódi alázatosság világába léphetsz be.

A Munka azért csodás, mert elvezet Magadhoz: eldobhatod az összes okos könyvedet, amik aról szólnak, milyennek kéne már lenned. Nem tudsz olyan lenni, amíg elhiszed, amit hiszel, max. úgy tudod gondolni, hogy olyan vagy. És erőlködni, hogy olyan legyél. És főként, haragudni magadra, hogy nem vagy még ott. Hol? Hol kéne lenned? Ha úgy gondolod, hogy bárhol máshol kéne lenned, bárhol máshol kéne tartanod, bármi mást kéne csinálnod, mint amit épp most csinálsz, kérdőjelezd meg a gondolataidat. És a feszültség, az önutálat, a felsőbbrendűségi érzés, az önsajnálat, a harag, az elkeseredettség azonnal távozik. Ez a valódi szabadság, nem pedig az, ha jobbnak vélem magam másoknál.

Ma folytatom Byron Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvének idézését (szokásosan saját fordításban) ebben a témában. Kellemes olvasást és alázatos felismeréseket kívánok.

„A Mesterben nincs semmi magasztos vagy misztikus. Ő egyszerűen csak egy olyan személy, aki tudja, mi a különbség a valóság és a valósággal kapcsolatos gondolatai között. Lehet ő akár szerelő, bankelnök, általános iskolai tanár, vagy egy hajléktalan az utcán. Pont olyan, mint bárki más, kivéve, hogy ő már nem hisz abban a gondolatban, hogy a dolgoknak másnak kéne lenniük, mint amilyenek az adott pillanatban. Ezért aztán ő bármilyen körülmények között nyugodt marad, bármit is hoz elé az élet. Hatékony a legkisebb erőfeszítés nélkül, könnyed, bármi is történjen, és A NÉLKÜL, HOGY AKARNÁ, kedves magával és mindenki mással is. Ő az, aki Te is vagy abban a pillanatban, amikor megértéssel fordulsz az elméd felé…

         Rájöttem, hogy amikor elhiszem a gondolataimat, szenvedek, amikor viszont nem hiszem el őket, nem szenvedek, és ez igaz minden egyes emberi lényre. A szabadság ennyire egyszerű. Úgy találtam, hogy a szenvedés választható, opcionális. Olyan örömre leltem magamban, ami sosem tűnik el, egyetlen pillanatra sem. És ez az öröm mindenkiben ott van ugyanúgy.

A Mester vagy a tanár szavakat általában nem szoktam használni. Mert ez azt jelentené, hogy nem vagyunk mindannyian ugyanúgy tanárok. Ez pedig nem igaz. Mindenkiben ugyanannyi bölcsesség van. Teljesen egyenlően van szétosztva. Senki sem bölcsebb, mint bárki más. Végső soron tehát, senki sincs, aki tanítani tudna téged, kivéve saját magad.

         Nem adok tanácsokat. Tudom, hogy mindenki tisztában van a saját útjával, és én tökéletesen megbízom ebben. 43 éven keresztül úgy éltem, hogy fogalmam sem volt erről, és aztán megtaláltam az utat, vagyis inkább eléggé nyitott voltam ahhoz, hogy az út találjon meg engem. Ezért bízom abban, hogy te is meg tudod találni az utat. Senki sem különlegesebb a többinél.

         Nyitott vagyok mindenre, amit az elmém hoz elém, mindenre, amit az élet elém rak. Megkérdőjeleztem a gondolkodásomat, és felfedeztem, hogy egyáltalán semmit nem jelent. Belülről ragyogok ennek a megértésnek az örömében. Ismerem a szenvedést, ismerem az örömöt, és tudom, ki vagyok. Aki én vagyok, az vagy te is, a sztorik nélküli. Amikor nincs történet, nincs múlt vagy jövő, nincs miért aggódni, nincs mit tenni, nincs hová menni, nincs kinek lenni, akkor minden épp jól van.”

„A Mester nem képes állást foglalni. A valóság szerelmese ő, a valóság pedig mindent magába foglal – mindennek mindkét oldalát. Karjait szélesre tárja mindez előtt. Magában is mindenre rálel: az összes bűnre, az összes szentségre. Ő a szentekre nem szentként, a bűnösökre pedig nem bűnösökként tekint; ezek csupán emberek, akik vagy szenvednek, vagy nem, vagy elhiszik a gondolataikat, vagy sem. Semmilyen különbséget nem érzékel a tudatállapotok között. Az emelkedett boldogságnak, illetve a közönséges elmeállapotnak nevezett állapotok egyenlők számára; egyik sem magasabb rendű, mint a másik. Nincs semmi, amire törekedni kéne, nincs semmi, amit magad mögött kéne már hagynod. Csak az egy van, vagyis még az sem. Egyáltalán nem számít, hogyan próbálsz elkülönülve lenni, mivel ez nem lehetséges. Amikor elhiszed valamely stresszes gondolatodat, akkor kísérletet teszel a kapcsolódásnak a megszakítására. Ezért is érzed azt annyira kényelmetlennek.”