A Jövőd Csupán Gondolat: Az Én-Központ Háromszöge 3.

A múlt héten megkezdett sorozat folytatása az Én-központ háromszögéről, Scott Kiloby Élő Felismerés című könyvéből. Ma a jövő kötegéről olvashattok.

2. A jövő kötege

Ez a gondolatköteg magába foglal mindent, amit tudsz (vagy gondolod, hogy tudsz) a jövőbeli életedről. Konkrétabban, történeteket tartalmaz arról, hogy mi leszel vagy mi fog történni - a következő pillanatban, holnap, a jövő héten vagy az elkövetkező években. Egyszerűen fogalmazva, ez a gondolatköteg tartalmazza az összes hiedelmedet arról, hogy minek kell történnie a jövőben ahhoz, hogy teljesebben önmagad légy, valamint a félelmeidet arról, hogy mi történhet, ami fenyegeti az önmagad  érzését.

A jövő köteg tartalmazza minden reményteli gondolatunkat; bízunk a jövőbeni beteljesülésben a kapcsolatokon, munkán, karrieren, pénzen, anyagi dolgokon, hírnéven, tekintélyen, figyelmen, dicséreten, elismerésen, felgyógyuláson, önfejlesztésen vagy spirituális felébredésen keresztül. A reményt az a gyakran tudattalan hiedelem táplálja, hogy csak akkor leszünk rendben, ha bizonyos feltételek teljesülnek. Remélem, hogy X fog történni. Ha X megtörténik, rendben leszek. Ha X nem történik meg, nem leszek rendben. A reménykedés azért jelenik meg, mert azt hisszük, hogy az én-központ vagyunk, és megpróbáljuk manipulálni a jelenségeket, hogy irányítsuk a jövőbeni fejleményeket. Ennek a jövőbeni keresésnek a gyökerénél egy identitás-válság rejlik. Megpróbálunk egy olyan jövőt teremteni, amelyben az én-központ rendben lesz, teljes kényelemben a megfelelő feltételek között. De minden feltétel átmeneti és nem tudják megadni azt a stabil megelégedettséget, amire igazán vágyunk. Annak felismerése során, hogy mik vagyunk igazából - tudati tér -, a keresés leáll. Teljes vigaszra lelünk e felismerés melegségében. Látjuk, hogy a jövő valójában semmi más, mint a jelenben felmerülő gondolatok, amik jönnek-mennek a feltétel nélküli tudatban. Nincs hatalmuk ahhoz, hogy lerombolják ezt a megingathatatlan stabilitást. Felfedezzük, hogy örökké rendben vagyunk a jelen tapasztalás megszakítatlan áramlásában.

Amikor a jövőről szőtt reményteli gondolatokban keressük az én érzését, akkor jelenbeli tapasztalatunkat öntudatlanul elégtelennek ítéljük. Mint a karnyújtásnyira lengedező mézesmadzag, a remény zsarnokká, az élet állandó elhalasztásává válik a történetben. Elkezd uralkodni rajtunk az a hit, hogy a megelégedettség valahol a történet későbbi részén vár ránk,  amikor is mindent rendbe teszünk, vagy valahogy elrendezzük gondolatainkat és érzéseinket magunkkal kapcsolatban. Tudati térként való jelenbeli megpihenésünkkor hagyjuk a jövő köteg gondolatainak, hogy fel-és eltűnjenek, anélkül, hogy hangsúlyoznunk kellene őket az identitásunkhoz. Továbbra is lehetnek céljaink és terveink, de könnyedebben kezeljük őket. A jelenben való megpihenés nem hagy minket reménytelen kétségbeesésben. Átadjuk magunkat a jelen pillanat áramlásának, ami aztán természetes módon átnyúlik a következő pillanatba, majd a következőbe.

A remény hátoldala a félelem. A jövő köteg az összes jövőről szőtt félelemteli gondolatunkat is tartalmazza, beleértve a kudarcot, állás elvesztését, pénzügyi gondokat, válást, szégyenkezést, betegséget, szenvedést és halált. A félelem azért lép fel, mert azt hisszük, gyakran tudattalanul, hogy az én-központ valami módon kárt fog szenvedni: Félek, hogy Y fog történni. Ha Y megtörténik, fenyegetve leszek vagy meghalok. Biztosítanom kell, hogy Y ne történjen meg. Abban a hitben, hogy az én-központ vagyunk, ismét megpróbáljuk manipulálni a jelenségeket, hogy irányíthassuk a jövőbeli fejleményeket. Amikor azonban a jövőre gondolunk, igazából elkerüljük a félelem közvetlen testen belüli érzését. A Negyedik fejezetben (Érzelmek) megtárgyaljuk a félelemmel való közvetlen szembenézést, ahelyett, hogy a gondolkodáson keresztül próbálnánk irányítani a végkimenetelt. A jelenben felmerülő félelem elkerülése fogva tart minket a jövő köteg szorításában. Ki vagyunk szolgáltatva bárminek, amit egy félelemteli forgatókönyv gondolata megidézhet. Ez kimerítő mentálisan és érzelmileg is. Ez megjelenhet bármilyen formában az enyhe alap aggódástól a teljesen kifejlett pánikrohamokig.

Amikor ráébredünk, hogy a jövő csak a jelenben, a tudat terében felbukkanó és eltűnő gondolatok, természetes módon ellazulunk. A hang a fejünkben kezd elcsendesedni. És még ha a hang nem is csendesedik el, már nem érződik úgy, hogy a gondolat egy olyan jövőre mutat, ami valahogy el van választva és kívül van a tudat terén, amelyben a jövő gondolatai felmerülnek. Békére és önátadásra lelünk bármely módon, akár vannak gondolatok, akár nincsenek.

A jövő köteg folyamatos táplálásával fenntartjuk az én-központot. Itt is az a lényeg, hogy nincs semmi, amit elemezni, semlegesíteni, leküzdeni, kiókumlálni, megérteni kellene vagy megszabadulni tőle, vagy hogy szükségünk lenne bármilyen jövő kötegbeli gondolatra, mindegy, hogy reményteli vagy félelmetes gondolat. Csak ismerd fel, hogy az mind fogalom. Az én elkülönültnek érzi magát és a jövőben keresi a kiteljesedést. A kiteljesedés azonban nem az időben található, mert az idő pusztán egy átmeneti gondolat. Lehetetlen egy átmenetileg felbukkanó és eltűnő gondolat nélkül táplálni a ma délután, a holnap, a jövő hónap vagy a jövő év elképzelését.

Ne bonyolítsd túl: amint a jövő gondolata felmerül, csak vedd észre. Nem te engeded el a gondolatot, természetes módon eltűnik magától. Nem hagy nyomot, mert nem egy történet számára jelenik meg. A tudat számára jelenik meg, ami üres, mint a levegő.

A jövőbeni beteljesedés keresése feloldódik ebben a látásmódban. A reményre már nincs szükség, mihelyt felismered a szabadságot és teljességet a jelen tapasztalásban. Többé nem a félelem vezeti az életedet, és már nem kell irányítani a végkifejleteket. Ez természetes módon megtörténik ebben a módszerben a fő meghívás követésével. Nincs kierőszakolva. Nem személyes akaraton keresztül történik meg, mint pl. hogy próbálunk kevésbé reménykedők vagy irányítók lenni.

(Scott Kiloby: Living Realization – Élő Felismerés)

Továbbra is minél gyakrabban pihenj meg néhány pillanatra:

A tudat terében történő megpihenés jelen idejű megtapasztalás. Mindig most történik. Kérlek, most egy pillanatra pihenj meg az itt-és-mostban a történeteid nélkül. Nem kell túlbonyolítani, egyszerűen csak lazíts el mindent, amit valaha magadról, másokról, a világról, és a tudatosságról tanultál. Ahogy az itt-és-mostban pihensz, ha felbukkan egy gondolat, egyszerűen csak hagyd, hogy tovatűnjön. Engedd, hogy távozzon vagy feloldódjon.

Amikor csak eszedbe jut, pihenj meg ebben a tágas térben, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok a történeteim nélkül? Lazítsd el, akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG.

A Kozmikus Vicc és a Nevetés

„Elkezded felismerni, hogy semmi sem az, aminek látszik, és egyszerűen csak nevetned kell.” (Byron Katie)

Kedves Andi!

Szeretném még egyszer megköszönni a tanfolyamos hétvégét. Tudom, hogy már több mint egy hete volt, de ez valahogy most jött... És köszi az anyagot is, amit küldtél.

Én kíváncsi voltam a Munka gyakorlati működésére/hatására, és hát nagyon jó volt ezt megtapasztalni. Amikor velem végezted a Munkát, egy időre leállt a gondolkodásom... Megtörtént ez velem már régebben is, talán 2-3x, lehet, hogy ezért is ment most olyan könnyen (mármint szerintem könnyen ment). És akkor jött az a nevetés, valahonnan mélyről, nem tudom honnan. Csak ilyen üresség volt és a nevetés. Az időérzékem többé-kevésbé eltűnt, és azt sem tudom, hogy milyennek tűnt ez az egész kívülről. Arra sem emlékszem, hogy hogyan jutottunk az ominózus „Mi baj van most így az életeddel?” kérdéshez - nem azért mert egy hete múlt, ott akkor se tudtam -, ami ezt az egészet előidézte. A papíron is, amire te jegyzeteltél nekem, csak úgy megjelenik a semmiből a semmi. :) De asszem, tényleg leállt tőle az elmém, eltűntek a gondolataim és gondolatok nélkül valóban nem volt semmilyen problémám. Maga a kérdés is, hogy mi a problémám, szinte értelmezhetetlenné vált a számomra. Talán azt válaszolhattam volna, hogy „ha nem gondolkodom, nincs semmi problémám”, de ezt már csak így utólag tettem hozzá, mert akkor ott nem volt bennem semmi igény, hogy holmi szóbeli válaszokat fogalmazgassak. Hmm, asszem, ezt magyarul ilyen szép töményen is le lehet írni: nem GOND-ol-tam. :)

Aztán aznap este nagyon kellemesen éreztem magam, és csak úgy történtek maguktól a dolgok (pl. kaptam külön szobát a hostelben, gratis). Találkoztam egy rég nem látott ismerősömmel, és nagyon könnyedén, mindenféle előítéletek meg elvárások nélkül tudtam vele beszélgetni, szóval jó volt nagyon.

Ami az ÖnMunkát illeti, vicces, hogy gyakran már akkor abszurddá válik egy hiedelmem, ha a „kellene/nem kellene” formába rakom. Elsősorban, ha egy másik emberrel kapcsolatos elvárást fogalmazok így meg... és rögtön megjelenik, hogy „Mégis, ki vagyok én, hogy megmondjam, kinek hogyan kellene viselkednie? Egyáltalán, honnan tudhatnám?” És nevetek…

A magammal kapcsolatos hiedelmeim nehezebben mennek, főleg a 4. kérdés elől szinte mintha menekülne a... nemtudom, az elmém? Az egóm? Amikor odaérek, mindenféle eltérítő gondolataim támadnak, ide kellene menni, azt kellene elintézni... vagy leggyakrabban csak: enni kellene valamit. :D De általában aztán valahogy átlendülök ezen, és amikor elkezdek írni, már jön minden magától. Ezen kívül a 3/h alkérdés - Mitől félsz, mi történne, ha nem hinnéd el... - a kedvencem, hát itt nagyon erős, brutális dolgok szoktak előjönni... Csak az a baj, hogy így egyre nő a megkérdőjelezendő gondolatok száma, mert ez a kérdés aztán szórja az újabb hiedelmeket. De láthatóan mélyebb, rejtettebb hiedelmeket, néha hihetetlen.

Még egy dolog jutott eszembe: említettem az egyik szünetben, hogy foglalkozom kicsit böjtöléssel is. Elég erős párhuzamot vélek felfedezni a két dolog között. Böjtöléskor tulajdonképpen az ember nem „csinál” semmit, csak hagyja, hogy a teste magától kitisztítsa önmagát. Maximum annyit tesz, hogy sok vizet iszik, esetleg sétál, hogy segítse a folyamatot. A 4 kérdés épp olyan, mint a tiszta víz, ami feloldja a lerakódott szennyet, és előhozza, kihozza azt. Böjtöléssel a feldolgozatlan étel-maradványok, Munkázással a feldolgozatlan (elhitt?) gondolatok bukkannak elő, mosódnak ki. Nem mindig sétagalopp (se ez, se az), de utána hatalmas tud lenni a megkönnyebbülés. Munkázáskor se igazán teszünk semmit, csak „megisszuk” a kérdéseket, és hagyjuk, hogy dolgozzanak. Megengedjük nekik... és a Léleknek/Univerzumnak/Istennek/stb. hogy tisztítson... persze kit is? Önmagát? A test végül is önmagát tisztítja.

Hát, ezek jutottak most eszembe. Köszönöm, hogy rabolhattam egy kicsit az idődet.

Szeretettel, B. Attila

Attilám, nagyon köszönöm részletes, mély, kedves leveledet.  Ami ott Veled történt azt jól fogalmaztad meg, megállt az elméd valami miatt, és ennek sokszor ez a felszabadult nevetés a jele. Én „tudtam” hol jársz, ezért is hagytalak benne lenni, és minél többet megtapasztalni ebből, mert ezek az élmények olyan mélyek tudnak lenni, hogy utána már kétségünk sem marad arról, hogy van a létezésnek egy teljesen más szintje.

Arra viszont felhívom a figyelmedet, hogy ne ennek az állapotnak az újra meg újra megélése motiváljon a Munka végzésére, mert az ilyen motiváció nagyon elferdítené az egész folyamatot, és csak egyre messzebb kerülnél nevető önmagadtól. Hiszen itt is teljesen váratlanul állt be elmédben a csend, és szakadt fel a kontrollálhatatlan nevetés. Ezek a csendek kegyelmi állapotok, ajándékok, akkor, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Velem akkor történtek ilyenek, amikor még fogalmam sem volt arról, hogy mi a fene történik velem – elme, egó, csend, gondolatnélküliség, hasonlók: semmiről sem volt még akkoriban halvány elképzelésem sem. Egyszer csak ott volt ez az állapot újra meg újra, én pedig függő lettem tőle, mert annyival örömtelibb volt, mint bármi, amit azelőtt megtapasztaltam az életben. És próbáltam újra meg újra előállítani, persze aztán már nem sikerült. Aztán abbahagytam a keresését. J

A Munka végzése óta egyre több a nevetés az életemben: az a tiszta, mindent elsöprő, szívből fakadó fajta. Amikor az elme már nem hiszi el többé a történeteket, nevetésre fakad. És nem kell neki leállnia ahhoz, hogy nevessünk. Szeretettel „kineveti” valamikori önmagát, aki oly véresen komolyan vette az életet. És többé már nem tudja komolyan venni. Ezt nevezi Kati a kozmikus viccnek.

         A gondolatokkal semmi baj nincsen, tehát azt javaslom, hogy ne tűzd zászlódra az oly divatos „gondolatnélküliség” elérését sem, mert megint csak egy, az elme által kivetített ideálnak akarsz majd megfelelni. Egyetlen „bajunk” van: az, hogy elhisszük a gondolatainkat. De nem elhinni meg nem tudjuk őket, egészen addig, amíg már nem hívődnek el (erről írtam a legutóbbi bejegyzésben is). Nem Te csinálod, minden csinálódik. Ha alázatosan megvizsgálod a stresszes gondolataidat, megadod az elmének azt az esélyt, hogy elengedje a gondolatokat. Nem Te engeded el, elengedődik, amikor elengedődik. Csodás Munkafolyamatot kívánok Neked!

„A Miért? kérdésre még soha senki nem tudta a választ. Az egyetlen igaz válasz rá az, hogy Mert. Miért ragyognak a csillagok? Mert ragyognak. Miért csücsül a pohár az asztalon? Mert épp ezt teszi. Ennyi. A valóságban nem létezik miért. Reménytelen feltenni ezt a kérdést, hisz nem vezet sehova – nem vetted még észre? A tudomány adhat neked magyarázatot, de azon a mert-en túl mindig ott van egy újabb miért. Semmire sincsen végső válasz. Nincs semmi tudnivaló, és nincs senki, aki tudni akarná. Élvezd csak a kérdésfeltevést, mivel kismillió válasz létezik, annyi, ahány csillag van az égen, és egyik sem igaz. Gyönyörködj a csillagokban, de ne gondold, hogy bármi is lenne mögöttük. És, végső soron, tényleg érdekel a válasz?

            A Munka csodálatos, mert a valódi dolgot kapod meg általa, a minden válaszon túl lévőt. Nem kapsz semmilyen olyan koncepciót tőle, hogy kinek kéne lenned. Nincsenek követendő minták, ideálok; a cél nem a bölcsesség vagy a spiritualitás. Te csak észreveszed, ami van. Szeretem azt mondani, hogy „Ne tégy úgy, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen vagy.” Ez alatt azt értem, hogy „Ne legyél spirituális; legyél inkább őszinte.” Fájdalmas úgy tenni, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen éppen vagy, a tanár helyében lenni, amikor még kedvesebb számodra a tanuló pozíciója. Az önvizsgálat az igazságról szól, ami nem feltétlenül úgy néz ki, ahogy szerinted ki kellene néznie. Az igazság nem tiszteli a spiritualitást. Csak saját magát tiszteli, épp olyan formában, ahogy az adott pillanatban megjelenik. És ez az egész nem komoly; mindössze Isten kacag a kozmikus viccen.”

(Byron Katie)

Ha Te is szeretnél egyre többet nevetni és a bánatot okozó gondolataidat felülvizsgálni, tanuld meg velünk a Munkát kiscsoportban, személyes önvizsgálattal. 2 hely maradt a következő Alaptanfolyamra, ha úgy érzed, itt az időd, január 30-ig még jelentkezhetsz.

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján: 2012. február 11-12. Jelentkezési határidő: január 25. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Nem Érdekesebb Mindenféléket Akarni, Mint A Valóságot Szeretni?

Két újabb kérdés-választ fordítottam le a legfrissebb Byron Katie hírlevélből. Olvassátok, értsétek, kérdőjelezzétek meg a felbukkanó ellenvetéseiteket, és éljetek csodálatos életet. :)

Kérdés: A Valóság elfogadása olyannak tűnik, mintha sosem akarnék majd már semmit. Nem érdekesebb mindenféléket akarni?

  

Katie válasza: Az én tapasztalom az, hogy folyton akarok valamit. Azt akarom, amim van, egészen addig, amíg az el nem megy tőlem. Ez mindig elegendő. Mindig van elég, sőt mindig több van, mint az elég, és mindig minden pontosan érkezik az életembe, és pontosan távozik. Pont akkor, amikor ennek elérkezik az ideje.

Amikor azt akarom, amim van, akkor a gondolat és a cselekedet nem választódnak el; egyként mozdulnak, ellenkezés, ellenállás nélkül. Ha bármikor azt találod, hogy bármiben hiányt szenvedsz, írd le az erre vonatkozó gondolatodat, és kérdőjelezd meg a Négy kérdéssel. Én azt találtam, hogy az élet sosem hiányos, és nincs szüksége jövőre. Minden, amire szükségem van, az épp rendelkezésemre áll, és semmit sem kell tennem érte. Amim van, arra szükségem van, amim nincs, arra épp nincs szükségem, csupán az elmém gyárt egy történetet arról, hogy jobb lenne nekem, ha azom meglenne, ezért nem veszem észre, mi mindenem van, anélkül, hogy bármit is tettem volna érte. Lemaradok az életem szeretetéről, vitázom, ellenállok és küzdök.

Hogy épp most mit akarok? A kérdésedet akarom megválaszolni, hiszen épp ez történik. Válaszolok Neked, mert a szeretet ezt teszi rajtam keresztül. Szeretem ezt az életet. Miért akarnék bármiből is többet vagy kevesebbet, mint amim van? Az összes fájdalmunk ebben rejlik: Azt akarni, ami vagy aki épp nincs. Amit épp látok, ahol épp vagyok, amit hallok, tapintok és érzek – mind-mind jó. Ha szeretnéd az életedet, meg akarnád-e változtatni? Semmi sem izgalmasabb annál, mint amikor azt szereted, ami van.

Kérdés: Néha azt mondod: „A Jóisten/Valóság minden, és a Jóisten/Valóság jó.” Ez nem csak egy újabb hiedelem?

Katie válasza: A Jóisten szó, ahogy én használom, a Valóság szinonímája. Mindig tudom a Jóisten szándékát: Pont az, ami éppen történik, és ez igen jó dolog. Soha többé nem kell megkérdőjeleznem. Soha többé nem kell belefolynom a Jóisten dolgába. Olyan egyszerű ez az egész. És ha erről az alapról tekintek rá, akkor minden tökéletes. Az utolsó igazság, amit úgy is szoktam nevezni, hogy az utolsó ítélet az ennyi: „Minden a Jóisten, és a Jóisten jó.” Azoknak, akik ezt tényleg megértik, nincs szükségük az önvizsgálatra. És végső soron, természetesen, még csak ez sem igaz. De ha ez számodra működik, akkor azt mondom, tartsd csak meg, és legyen csodálatos életed.

(A múltkori kérdés-választ a hírlevélből itt találod: Mit értesz az alatt, hogy a másik ember az én kivetítésem? http://onmunka.blogspot.com/2011/10/mit-ertesz-az-alatt-hogy-masik-ember-az.html)

Mire Is Valók A Sáros Lábnyomok Valójában?

Elkészült egy újabb fejezet magyar fordítása Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Csupa öröm, csupa kapcsolódás, csupa szeretet, csupa csoda, csupa egyszerűség. Szeretettel osztom meg Veletek.

Öröm 68 - A legjobb vezető az emberek akaratát veszi figyelembe.

Én a valóság útját járom, mely mindig az adott pillanatban tárul fel. Akkor épp az a Jóisten/Teremtő akarata, és mindig kristálytiszta. Amikor már nincs saját akaratod, nem létezik többé az idő és a tér sem. Az egész egy áramlássá válik. Te nem hozol döntést, csak áramlasz egyik történéstől a másikig, és minden eldöntődik számodra.

            Az 1986 februárját megelőző tíz évben depressziós voltam – a tíz év utolsó két évében pedig oly mély depresszióban szenvedtem, hogy szinte még a hálószobámból sem voltam képes kijönni. Minden egyes nap vágytam a halálra. Volt olyan, hogy hetekig még a fogamat sem mostam meg, mivel minden alkalommal, amikor felmerült bennem a fogmosás gondolata, a következő hiedelem torpedózta meg: „Van ennek bármi haszna? Végül is úgysincs semmi értelme.” Akkor én már egy halott nő voltam, és halottként valóban mi értelme lenne a fogmosásnak? De miután kitisztult az elmém, és az ágyban fekve meghallottam a hangot, hogy „Mosd meg a fogad,” akkor követtem az egyszerű utasítást, és semmi sem állíthatott meg. Felkeltem az ágyból, vagy akár kiestem az ágyból, ha épp máshogy nem ment, hason csúszva elvonszoltam magam a fürdőszobába, fogkrémet nyomtam a fogkefémre, és megsikáltam azokat az átkozott fogaimat. Cseppet sem foglalkoztam én a fogszuvasodással, egyetlen dolog érdekelt: tiszteletben tartottam a belső igazságomat. Isteni kinyilatkoztatásra vágysz? Odaállnál az égő csipkebokor elé? Itt az én égő csipkebokrom: Mosd meg a fogad!

            A Valóság útját járni azt jelenti, hogy követed az egyszerű utasításokat. Ha az a gondolatod támad, hogy az edényekre ráférne egy mosogatás, mosogass el. Ez a mennyország. A pokol pedig az a kérdés, hogy miért. A pokol ez: „Majd később megcsinálom,” „Nem is az én dolgom,” „Nem én vagyok a soros,” „Ez nem igazságos,” „Valaki másnak kéne megcsinálnia,” és így tovább, percenként tízezer gondolattal. Ha eszedbe jut, hogy megtégy valamit, egyszerűen csak tedd meg. Az ehhez a cselekedethez kapcsolódó összes megkérdőjelezetlen gondolattal bántod saját magadat. Az éppen előtted lévő dolgot mentális ellenkezés nélkül elvégezni, ez a Valóság iránti teljes odaadás. Csodálatos egyszerűen csak figyelni és engedelmeskedni, meghallani és megtenni. És ha követed a hangot, végül arra is ráébredsz, hogy még csak a hang sem létezik. Nincs hang, csak mozgás van, és te vagy a mozgás, és te csak figyeled, ahogy az végzi a dolgát. Az, hogy mi következik sorra, nem a te dolgod. Te csak mozdulsz, és visszacsinálsz minden közben felmerülő hiedelmet. Ha fáj, vizsgáld meg; így csinálódik vissza.

            Április van, könyvbemutató turnén vagyok Washington D.C.-ben. Egy hónapja arról informált az orvosom, hogy csontritkulásom van, és sok sétát javasolt. Több testmozgás, több kalcium, heti egy tabletta, vagy szétmorzsolódnak a csontjaim. Szeretem az orvosom véleményét. Szórakoztat, és örömmel követem az utasításait. Amikor Stephennel és Adam barátunkkal megérkezünk a szállodába, megtudjuk, hogy a szobáink csak délután 3-ra lesznek készen. Még csak dél van; van három óránk. Teljesen nyilvánvaló, hogy most van itt az ideje a sétának. Mi lenne, ha a Jefferson Emlékműhöz mennénk? A taxi egy kereszteződésnél rak le minket, mi pedig útnak indulunk. Virágzik a cseresznye! Bárhova nézünk, mindenhol leírhatatlan gyönyörűségű virágok. Épp most van a virágzási csúcs, tudjuk meg. Emberek ezrei tervezték úgy a szabadságukat, hogy pont ebben az időpontban lehessenek itt. Nekünk fogalmunk sem volt a cseresznye virágzásáról egészen addig, amíg meg nem láttuk ezt a teljes pompát. Nyilvánvaló, hogy a nekünk szánt mesteri terv az volt, hogy virágzásuk teljében láthassuk a fákat. Az orvosom nekem szánt terve az volt, hogy sétáljak. A szállodánk terve pedig az volt, hogy távol tartson minket a szobáinktól, amíg azokat ki nem takarítják. Úgy is megélhettük volna ezt az élményt, hogy nyivákolunk, mennyire fáradtak is vagyunk öt hét megállás nélküli utazás után, mekkora szükségünk lenne a pihenésre, milyen figyelmetlenség ez a szálloda részéről, milyen ügyetlenül szervezte meg a kiadónk a programot, és így tovább. De ha a szobánk készen várt volna minket, akkor lemaradtunk volna a cseresznyevirágzásról. Az út tiszta, de csakis akkor, amikor az elme tiszta.

            Ugorjunk egyet szeptemberre. Ross fiam kutyája, Oakley, fejest ugrott a házunk előtt futó kanálisba. A teraszajtót nyitva hagytuk, és ez a hatalmas, csupa szív golden retriever kivágódott a házból, átugrott a kerítésen, fejest ugrott a vízbe, és izgatottan kergette a kacsákat. A kacsákat láthatólag nem nagyon kavarja fel a dolog; odapillantanak, ki csap ekkora felfordulást, aztán hápogva odébb eveznek, gyorsabban, mint ahogy a kutyus úszni tud. Másnap meglátom Oakley sáros mancsnyomait az amúgy makulátlan padlón, és elolvad a szívem. Ahogy takarítom a padlót, hatalmas szeretet jár át ez iránt az állat iránt. Tudom, mire is valók a lábnyomok. Összekapcsolnak a kutyával és a fiammal, és az állatvilág könnyedségével, és szeretem, hogy mindez én vagyok. A megkérdőjelezetlen elme a nyomok láttán felzaklatódhat, gondolatok támadhatnak a kutyára és a fiamra a fegyelmezetlenségükért, és engem is megtámadhatnak, hogy miért is nem vettem észre hamarabb, hogy nyitva van az ajtó; az elme ezerféle változatban támadhat rá a látszólagos másikra, és mindezt azért, hogy fenntarthassa a testtel való azonosulását. A megkérdőjelezett elmét azonban semmi nem készteti ellenállásra. Mindenben örömét leli, amit csak az élet elébe hoz.

            Hároméves ikerunokáim, Hannah és Kelsi, kinyitják a konyhaszekrényt, és a legelképesztőbb kincseket huzigálják ki belőle, edényeket, csetreszeket, kanalakat, és egy kávékészítő belső nyomókáját. Napokkal később veszem csak észre, hogy a kávékészítő még mindig kint van. Imádom, hogy a picik itt hagyták kíváncsiságuk és szabadságuk egy darabkáját. Sosem tudhatod, kik a belső építészeid, amíg meg nem jelennek. És ahogy visszarakom a kávékészítőt a szokásos helyére, jól eldugva a pult alá, nem hiányzik. A ház mindig tökéletesen van berendezve.

            Ma reggel eszembe jutott, hogy lezuhanyozom, majd azt veszem észre, hogy az e-mailjeimnél maradok. Ez az egész lenyűgöz. A       zuhanyzás csodálatos ötlet volt. Meg fog-e mozdulni vagy sem? Izgalmas a várakozás és a rácsodálkozás, ahogy megengedődik az életnek, hogy a saját tempójában mozduljon, és azt tegye, amit éppen tesz. Aztán minden ok nélkül, amikor néhány tucat e-mail megválaszolódott, a test felemelkedik. Hova fog most menni? Azt gondolja, hogy elmegy zuhanyozni, de ezt soha nem lehet biztosan tudni, amíg ott nem áll a zuhany alatt, és el nem fordítja a vízcsapot. És amíg a víz el nem kezd zubogni, még mindig képtelenség tudni, hogy a zuhany meg fog-e történni. Ahogy a víz szétárad a testemen, az a gondolat bukkan fel, hogy „Milyen csodálatos ötlet!”

(Byron Katie: A Thousand Names For Joy)

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam új időpont: 2011. október 29-30. Jelentkezési határidő: szept. 30. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Pokoli Gondolatok, Melyek Kiűznek a Paradicsomból

Na, de ilyet! Egy éves az ÖnMunka blog! Egy évvel ezelőtt úszkált be az a gondolat, hogy ebben a formában rengeteg kincset tudok eljuttatni az érdeklődő és nyitott Olvasókhoz. Arról nem is beszélve, hogy nekem milyen elmélyülést jelent ezeknek a bejegyzéseknek a rendszeres megírása. Mára pedig valóságos Byron Katie és Munka „adatbázissá” lett ez a kósza ötletből indult valami, sokan jeleznek nekem rendszeresen, hogy mennyire szeretik, és milyen szerves részévé vált életüknek a blogon megjelenő írások, fordítások, esettanulmányok olvasása.

Ez úton köszönöm Nektek, Kedves ismerős és ismeretlen Olvasók, hogy itt vagytok, és magatokba engeditek ezeket a szavakat, mondatokat, kérdéseket. Csak így tovább! Én egyelőre folytatom, hisz a témánk kimeríthetetlen és megunhatatlan: Csodálatos Önmagunk. No, de a rövid „ünneplés” után, nézzük is, mi is akadályoz meg minket abban, hogy megéljük ezt a Csodálatos Önmagunkat. Hát, igen, már megint azok a fránya elhitt gondolatok. Például a feltételezett hiányainkra fókuszálók.

Képzeld el, hogy épp sétálgatsz ezen a gyönyörű őszi napon, a lábaid teszik a dolgukat, a szemeid rácsodálkoznak a színek pompájára, a füleid beengedik a világ hangjait, minden mesés, amíg csak… Beléd üt egy gondolat, mondjuk az, hogy „Boldogabb lennék, ha itt lenne velem a párom” vagy „Bárcsak meg tudnám osztani ezt az élményt valakivel”. Mi történik abban a pillanatban a békéddel, ha elhiszed a felbukkanó hiány-gondolatokat? Béke volt, nincs.

Ezek nélkül a hiány-gondolatok nélkül a Paradicsomban élsz. Sétálsz, ülsz a székeden, vagy fekszel az ágyadon – egyszerűen létezel, anélkül, hogy bármit tenned kellene érte. Az élet segíti a létezésedet, például azzal, ahogy a lélegzés csak úgy megtörténik veled. De mit tapasztalsz, ha elhiszed a gondolatot, hogy valami hiányzik? Az azonnali hatás talán alig észrevehető – lehet, hogy egy kicsit nyugtalanabbul kezded érezni magad, ahogy a figyelmed elterelődik mindarról, amid van. Ez az elmozdulás azonban a békének is véget vet, amiben egészen eddig voltál. Elhitted, hogy valamiben hiányt szenvedsz, ezzel pedig el is terelődik a figyelmed a minden pillanatban rendelkezésedre álló természetes bőségről.

Mennyország: „Hát ez valami csodálatos! Örökre itt tudnék maradni.”

Pokol: „Ez így nem tökéletes.”

„Pokoli” gondolataink nem csak a kényelemről vagy a boldogságról szólhatnak. Itt egy rövid listácska a legáltalánosabb Mennyországból kiűző gondolatainkról. Szépen lassan, módszeresen menj végig rajta, és egy üres papírra írd le a saját konkrét példáidat, hogyan is vannak jelen a Te életedben ezek a hiedelmek. Nézzük csak:

·          Szükségem van rá, hogy ezt meg ezt csináld.

·          Nem adod meg nekem, amire szükségem van.

·          Nem tudom, mi lenne velem nélküled.

·          Nem élhetek tovább … nélkül.

·          Az elvárásaim a következők: …

·          Boldogabb lennék, ha …

·          Nagyobb biztonságban érezném magam, ha…

·          Szükségem van egy …-re.

·          Akarok egy …-t.

·          Ez így nem tökéletes.

·          Bárcsak mindig így lenne!

·          Ez az enyém!

·          Te vagy az én problémám.

·          Ez így nem igazságos.

·          Meg kell nyernem az embereket, ha azt akarom, hogy szeressenek.

·          Ha szeretsz, megteszed, amit akarok. (Egész civilizációt építettünk rá)

·          Az engedelmesség a szeretet jele. Ha nem fogadsz szót, nem szeretsz.

·          Szükségem van a szeretetedre.

·          Büntetést érdemlek.

A legtöbb ember annyira el van foglalva a helyzete folyamatos megjavításával, hogy észre sem veszi, hogy közben száműzi magát a Paradicsomból. Bárhol is van, biztosan talál valakit vagy valamit, akin vagy amin javítani kellene.

De hogyan juthatsz vissza a Paradicsomba? Erről szól a Munka, vagyis a Négy kérdés és a Megfordítások. Először is vedd észre, a gondolatokat, melyek kiűztek a Mennyországból. Utána pedig vizsgáld meg őket alaposan, mélyen magadba engedve a kérdéseket, és megvárva a nem-tudásodból, vagyis Valódi Önmagadból felbukkanó válaszokat. És alapvetően is tudd, hogy nem kell mindent elhinned, amit a gondolataid mondanak, és hogy általuk Te magad fosztod meg saját magadat a boldogságtól. Eleinte furcsa lehet megismerkedni ezzel a nem követelőző oldaladdal, de a félelmeid, aggodalmaid leleplezésével és felülvizsgálatával visszatalálhatsz arra az útra, amely elvezet mindahhoz, amire valóban szükséged van az életben. Valódi, Csodás Önmagadhoz. :)

(Néhány részlet Byron Katie: Szükségem Van a Szeretetedre, Vagy Mégsem? című könyvéből való.)

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam új időpont: 2011. október 29-30. Jelentkezési határidő: szept. 30. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html
 

A Nagy Büdös Helyzet

Nem az a lényeg, hogy mások megértsenek bennünket, hanem, hogy mi megértsük önmagunkat. Ez a lehető legnagyobb boldogság kulcsa. (Byron Katie)

 

A mai levelezés egyik szerzője külföldön él, nem javítottam ki a hiányzó ékezeteket, azt mondta, szerinte így is érthető mindannyiunk számára. A levelezőtárs a válaszaimmal én vagyok. Ez egy hihetetlenül erőteljes levélváltásra sikeredett, mindenképp olvasd el a végéig.

Kedves Andi!

A parom par honapja belevetette magat az allat,- es kornyezetvedelembe.  A tema feneketlenul szerteagazo, ezert a Facebook es internet reven VEGTELEN folyamban fer hozza  az errol  szolo anyagokhoz:  videok, cikkek, esettanulmanyok.  Sebesult elefantok, kivagott esoerdok, tulnepesedes,  talajszennyezettseg, orvvadaszat, ehinseg,  Fukushima……tenyleg vegtelen a sor.   A munkaja pedig nagyon alkalomszeruen ad neki elfoglaltsagot,  igy  az alvason kivul minden idejet ezzel tolti azaz napi  16 orat.

A  hetvegen megnezett es nekem is megmutatott egy cirkuszi elefant utes-vereserol szolo kepsort.

Majd kozolte, hogy o kesz sajat kezevel kioltani annak az embernek az eletet, aki ezt csinalja egy kiszolgaltatott, artatlan allattal, aki meg vedekezni sem tud.  (Parom velemenyei jellemzoen szelsosegesek:   KOS napjegy.)

Kesobb tovabb beszelgetve azt is kozolte, hogy  nem is banja ha nem el o tul sokaig, mert ez a foldi elet kiabrandito.

Es hogy feltegye szamomra a koronat a napra, ezt az egesz kornyezetvedelmi kerdest beagyazta az o politikai-gazdasagi nezeteibe.    Avagy a vilag minden gondjat a jelen gazdasagi-politikai vilagrendje  okozza.  Sajnos a helyzet javitasara semmi mas mod nincs, mint ezen emberek bortonbe dugasa illetve halalra itelese.  A halalra azert van szukseg, mert  a TOMEG szamara ezek az emberek szimbolumok, es mint szimbolumoknak bukniuk kell.  Mint ahogy a monarchiak letunesekor a kiralyi fejeknek szuksegszeruen hullaniuk kellett.  Es o ennek megtortenteert harcol es aktivkodik nap mint nap, hogy emberek milliardjai szabaduljanak fel  a csupan par millio embernek hasznot hozo jelenlegi vilagrendbol.  O ezert kesz meghalni. 

En pedig nemhogy tamogatnam ot, es vele harcolnek, hanem meg nyavalygok is.

Hogy  miken nyavalygok:

-           Hogy a parom nem iszik, nem eszik, egyetlen beszedtemaja ez  immar   3 honapja

-          Engem meg se kerdez hogy velem mi van, mert ezekhez a globalis problemakhoz kepest SEMMI jelentosege nincs, hogy nekem milyen napom volt

-          Ha nem mondok semmit valamilyen felvetesere (mert mondjuk meg sokkos allapotban van az erzekeny lelkem valamilyen ellentmondast nem turo nyilatkozatatol)  akkor „engem nem erdekel sem az amit o csinal,  sem a vilag sorsa es megmentese“

-          Ha valamire visszakerdezek, mert az o logikaja nem a sajatom, es nem vilagos szamomra 20 mondatbol az o egesz vilaglatasa  akkor „nem ertek semmit, o csak feleslegesen tepi a szajat.“  

-          Ha netan nem ertek egyet valamivel, es elmondom a sajat velemenyemet, akkor  „ en mindent jobban tudok, en mindenkinel okosabb vagyok, en ovele sosem ertek egyet“

-          Ujabban ossze vagyok hasonlitva azokkal a komplett ismeretlenekkel, akikkel a Facebook-on megosztja ezeket az anyagokat, es kozli velem, hogy „kiabrandito, hogy azokkal az emberekkel tobb mindenben egyetert, mint velem“

-          A temakbol adodoan a parom kedve vagy depressziv, vagy atmennek humorizalasba es jokat szorakozik, nevetgel.  Ilyenkor mondjuk legszivesebben a pofajaba vagnam, hogy „dehogy akarsz te vilagot menteni.  Csak a szorakozas egy modja ez neked.“

-          A gyermekvallalasunk kerdese eddig sem volt sem bennem, sem kettonk kozt egy megbeszelt dolog….es eletunk ezen fordulatai kozott meg kevesbe az

-          Szexelni is egyre ritkabban van kedvem.  Ilyen hangulatban, ilyen szethuzasban, ilyen megjegyzesek kozepette hogyan is lenne?  Ez meg tovabb tavolit bennunket  egymastol.

-          Minden durva, eletellenes megnyilatkozasa ellenere en ugy erzem, hogy a parom jo ember es jot akar.  De egyre kevesebb a kapcsolodasi pontunk.  Ez nekem faj.  7 eve ismerem, nem tudom egyik pillanatrol a masikra elhagyni ot.   Meg mindig a legdurvabb sertes, bantas utan par oraval elmulik a haragom es mar meg tudnam ot olelni.  Meg mindig el tud lagyitani, ha kedves.

-          A legnagyobb kerdes nem az szamomra, hogy egyutt maradunk –e, lesz –e kozos gyerekunk valaha stb.  Vagyok annyira fatalista, hogy ezekre azt mondom:  ez semmikepp nem a mi kezunkben van, ez ugyis ugy lesz ahogy lesz, es ebbe semmi beleszolasom.

-          A legnagyobb kerdes szamomra:  hogy kepviseljem magam, hogy maradjak hu magamhoz, mi  egyaltalan az en igazi valaszom ebben a helyzetben???

Drága M, köszönöm a kérdést, vázolom a megvizsgálnivalókat és a „lehetőségeket“.

1. Keresd meg magadban a „földi élet kiábrándító“ saját példáidat. Mennyiszer, mikor, miért gondoltad ezt a múltban, és esetleg még most is? Sok konkrét példa, csak hogy megtaláljam magamban, így tudok hozzá kapcsolódni, elmenni „arra a helyre“ vele, ahol ő van. Mert akkor nem falat húzok, hanem engedem neki, hogy épp olyan legyen, amilyen éppen. Ha szeretem, akkor elfogadom az ő gondolatait, állapotát, ezzel tudok csakis gyógyítani, az ellenállással nem. És ez nem azt jelenti, hogy el is hiszem az ő gondolatait, vagy úgy csinálok, ahogy ő mondja. Csak egyszerűen megengedem neki, hogy azt gondoljon, amit épp akar, nem érvcsatába fogok, hanem meghallgatok.

2. Kicsit bevállalósabb: Te mikor, kinek az életét lettél volna kész kioltani, milyen ilyen gondolatok merültek fel benned? Akár a saját életed kioltására is gondolok. A GONDOLAT NEM SZEMÉLYES!!! Mindannyian egy közös elméből táplálkozunk, nem vagyunk felelősek azért, hogy felbukkannak-e gyilkos gondolatok bennünk, ettől nem vagyunk rosszak vagy megvetendők. Ezek a gondolatok is addig jönnek, amíg meg nem kérdőjelezzük őket. Aki azt mondja, még sosem voltak (ön)gyilkos gondolatai, az szerintem nem mond igazat, és ez legyen az én véleményem. Amikor a párom ilyen gondolatokat hisz el, akkor megvizsgálom, én hol hittem el ugyanilyeneket. Én kit, mit akartam már kicsinálni? Én kit/mit gyűlöltem annyira, hogy ölni is képes lettem volna az „igazamért”?

Nagyon fontos tudnunk, hogy a világban megjelenő erőszak, háború, gyilkolás a mi kivetüléseink megjelenése. Erről már rengeteget írtam. Tehát, amíg saját magammal és másokkal, akár csak gondolatban is háborúzom, erőszakoskodom, gyilkoskodom, addig EZ KIVETÜL!!! Egyetlen mód van a külvilági erőszak, háború, gyilkolás felszámolására: ha mi egyenként tisztítjuk meg az elménket az összes önerőszaktól, önháborútól, öngyilkosságtól. Illetve a másokkal kapcsolatos hasonló gondolatainkat is górcső alá vesszük a Négy kérdéssel és a megfordításokkal – kitöltjük szépen az Ítélkezőlapot, majd az összes rajta lévő gondolatunkat megkérdőjelezzük. Egy Ítélkezőlap tartalma színtiszta erőszak. De amíg nem tudatosodom ezekre a gondolatokra, addig fenntartom, kisugárzom magamból mindezt. Tehát a megoldás nem az, hogy egy álszent álarcot felteszek, és kijelentem, „Én mindent és mindenkit úgy szeretek, ahogy van, beleértve magamat is”, hanem nagy-nagy alapossággal feltárom az elmém „gyilkos” tartalmát.

Szoktam mondani, „csak” ennyi a felelősségünk a világ dolgaiért.

3. MegMunkázni a következőket:

- Ennie, innia, másról beszélnie kéne.

- Meg kéne kérdeznie, mi van velem.

- Válaszolnom kéne az ő kérdéseire.

- Meg kéne értenem az ő világlátását.

- Nem kéne depressziósnak lennie.

- Eltávolodtunk egymástól. (Ha elhiszem ezt a sok gondolatot, akkor én távolítom el magamtól őt, tudod, abban a pillanatban megy föl a falam. Amint elhiszek valakiről egy stresszes gondolatot, abban a pillanatban távolodom el magamtól, tőle, és a Valóságtól. Csupán ennyire magányosítom el magam a stresszes gondolataim elhívése által.)

- Nincs döntésem afelett, hogy vele maradok-e vagy sem. Nem tudom egyik pillanatról a másikra elhagyni. (Ezeket nagyon jó önáltató hiedelmeknek vélem…)

És a végére hagytam azt a kérdésedet, hogyan képviseld Te magadat ebben az egészben. Először is nézd végig mindazt, amit javasoltam. Utána nézd meg, Te mit szeretnél. Ezután nézd meg, mennyire összeegyeztethető a vele való együttélés azzal, amit Te szeretnél. Mert ha úgy élek egy kapcsolatban, hogy nem érzem benne jól magam, akkor ki is erőszakol, ki is gyilkol kit?

Jó Munkát! Ha gondolod, oszd meg a fejleményeket.

Kedves Andi!

A "rovid kis reagalasod"  mar rengeteg ujdonsagot vet fel szamomra.  Annak hangsulyozasa ebben a konkret esetben is, hogy  A GONDOLATOK NEM SZEMELYESEK, ezert o semmikepp nem rosszabb attol, NEM FELELOS AZERT, hogy olyan gondolatokat fogalmaz meg, amik szamomra nagyon ijesztonek, naci-szagunak, sataninak hatnak.  (Visszatero gondolatom, hogy kicsit olyan, mintha Hitler parja lennek. Es a nagy dilemma, hogy megszeliditeni kell probalnom Hitlert, vagy elhagyni es harcolni ellene.    Elegge megkeseriti az eletemet ez a kis story.)

Mert bizony az egyik legjellemzobb reakciom, az hogy ugy erzem:  meltatlan hozzam egy ilyen ordogi alakkal elni.  Es hogy a csaladtagjaim, barataim, ha tudnak, hogy a parom ilyeneket mond, akkor azonnali hatallyal azt akarnak, hogy szakitsak meg minden kapcsolatot egy ilyen alakkal.

Es a nagy belso harcaim egyike az, hogy de en milyen okos es erzekeny vagyok, hogy a durvasag maza alatt is a jo embert keresem.  Es a paromtol elvarom, hogy aterezze, hogy o a tobbseg szamara mennyire szerethetetlen a cenzurazatlanul kimondott verforralo gondolataival - de itt vagyok en, aki annak ellenere kitartok mellette mar 7 eve, hogy nem konnyu ot elfogadni.  Es minden lehetseges alkalmat megragadok, amikor a kulvilagbol jon megfogalmazott velemeny az o bardolatlansagara, erzeketlensegere, hogy megmutassam neki:  latod, a jellemzesed,  amit tolem nem fogadsz el. Masok is ilyennek latnak.  De en ennek ellenere is szeretlek.  De ez nem konnyu nekem.  Ez nehez nekem.  Miert nem konnyited meg az eletunket, hiszen neha olyan kedves es higgadt-objektiv tudsz lenni?

Drága M, hát ez az igazi őszinteség, gratulálok ezek meglátásához és beismeréséhez. Érdekes rálátni engedni magunkat, hogy mire is használjuk a párunkat (gyerekünket, szülőnket, testvérünket). Te ez esetben arra, hogy felsőbbrendűt játszhass. Ne izgulj, mindannyian ezt tesszük, és aztán csodálkozunk, hogy ezek a tükreink olyanok, amilyenek. Tökéletes erőszakolást írtál le: igen, Te erőszakolod őt. Ezt nem nevezném szeretetnek, ez valami nagyon más. Azért merem ezt leírni, mert tudom, hogy már mélyen ismered a Munkát, és valóban kíváncsi vagy az igazságra. Mindenképp nézz rá arra a gondolatra, hogy „Ő szerethetetlen, bárdolatlan, érzéketlen.” Találd meg mindezt magadban. Te hogyan csinálod ugyanezt: Fejben? Vele, másokkal, magaddal? Csak ki ne derüljön rólunk, mindenre képesek vagyunk, hogy ezt elrejtsük (tudat alatt). Amíg azonban nem tárjuk fel magunkban, kivetül. Mi meg csodálkozunk...

Az Olvasótól is azt szeretném kérni, nézze meg, ő hogyan erőszakolj élete résztvevőit. Mire használod a körülötted élő embereket? Elsőre durva ezt így megnézni, mégis így van. Mindannyian ezt játsszuk. Tudattalanul manipulálunk, hogy jobbnak, kedvesebbnek, megértőbbnek, okosabbnak, erősebbnek tűnhessünk, mint életünk szereplői. Megmentünk, lenézünk, felnézünk, sajnálunk, áldozatot játszunk, tettetünk, tettetünk, tettetünk. Hazudunk. Magunknak, a másiknak, a világnak. És mit sem sejtünk róla. Itt az ideje feltárni ezeket az erőszak-pontokat magunkban. Mert ezek végtelenül fájnak. Nem csupán a másik embernek, hanem saját magunknak.

A Munka valami sokkal, de sokkal mélyebb, mint aminek első látásra látszik. Minden hazugságot, minden hamisat felszámol benned, ha engeded. Úgy vélem, ez a fenti levelezésből is kitűnik. A levél írója több hónapja Munkázik, és most jutott el identitásának ehhez a rétegéhez. Ezek a felismerések, majd a megMunkázásuk alapjaiban rengetik meg hamis identitásainkat, és ezeknek a hamis identitásoknak az elveszítése hihetetlen módon hat az életünkre. A Munkával csak nyerhetsz. Mert elveszítesz mindent, ami hamis.

Szülő – Gyermek Kapcsolat 3.

Itt az ideje egy újabb adag Byron Katie idézetnek, melyeket Az Öröm Ezer Neve és a Kérdőjelezd Meg a Gondolataidat, Változtasd Meg a Világot című Katie könyvekből fordítottam. Nagy levegő, befelé figyelés, értsétek, élvezzétek ezeket is.

„Amíg saját magamat nem értem, nem vagyok képes sem a gyermekemet, sem a szülőmet meghallani. Ők csupán az én történetem. Azok, akik végzik a Munkát, életükben először ismerik fel a szüleiket, még ha ők hosszú ideje halottak is. (És a gyermekeinkre ugyanez igaz.)

Szeretjük a gyermekeinket: semmit nem tehetünk ez ügyben, egyszerűbb, ha megadjuk magunkat. És ebben a megadásban ők is rájöhetnek, hogy szeretnek minket, hisz ők sem tehetnek semmit ez ügyben, így egyszerűbb, ha ők is megadják magukat. Imádom, hogy a felnőtt gyerekeim még mindig jól érzik magukat a karjaimban, és ez 1986-ig nem fordult elő; kicsi koruk óta nem fordult elő. Ma pedig az a természetes számukra, hogy bebújnak a karjaim közé. Elfelejtkezünk erről a kor dologról; valami másért csináljuk, az igazságért. Csodás összeölelkezve ülni a gyermekeimmel, szavak nélkül, és a közelnél is közelebb lenni egymáshoz, közelebb annál, mit leírni lehetséges.

Amikor elkezded ténylegesen élni a Munkát, a családod követni fog. Semmit nem tehetsz ennek a megakadályozására, hisz mindannyian úgy élnek, ahogy te tanítottad, és csupán továbbra is a te tanításaidat fogják követni – nem a szavakra, hanem az életed élésére gondolok. Ennek a békességében fognak téged követni. Lehet, hogy beletelik egy kis időbe, mert tán nem bíznak benned, vagy nem hisznek neked, vagy azt gondolhatják, hogy újabb trükkös manőverezéssel akarod megetetni őket. De ha valóban megéled ezt a Munkát, abban semmi trükközés nem lesz, ez a valódi dolog, ez a szeretet maga. Végül pedig ráébrednek majd, hogy megbízhatnak ebben a szeretetben. Bármit mondhatok a gyermekeimnek, és az mindig az én igazságom. Ők pedig tudják, hogy nem kell engem megkérdezniük, ha nem kíváncsiak az igazságra. Bennem megbízhatnak.

Egy napon, néhány évvel az után, hogy megtaláltam magamban a Munkát, a fiaim elkezdtek verekedni a nappalinkban. Én a kanapén üldögéltem, nagyon közel hozzájuk. Két felnőtt férfiról beszélek, huszonévesekről, akik ott birkóztak a padlón, egymást ütlegelve és azt kiabálva: „Anya, anya, állítsd meg őt!” Én pedig mindebből azt vettem ki, hogy itt van két férfi, akik próbálnak kapcsolatba lépni egymással, de nem ismernek más módot erre. Ott ültem és egyszerűen csak figyeltem és szerettem őket, és abban a pillanatban a leghalványabb gondolat sem merült fel bennem, hogy közbeavatkozzam. Nem volt semmilyen csinálás, semmilyen trükközés benne. Aztán hirtelen észrevették ezt, és abbahagyták a verekedést. Imádtam, hogy megtalálták a saját megoldásukat. Ekkor fordult elő legutoljára, hogy verekedtek.

Mielőtt még 1986-ban ráébredtem a valóságra, volt egy ezt példázó jelképem: a gyermekeim zoknijai. Reggelente mindig ott hevertek a földön, és minden áldott reggel elhittem azt a gondolatot, hogy „A gyerekeimnek fel kéne szedniük a zoknijaikat.” Ez volt a vallásom. Mondhatni, hogy a világom irányítása egyre gyorsuló tempóban csúszott ki a kezeim közül – az elmém tömve volt zoknikkal. Én pedig dühös és depressziós voltam, mert azt hittem, hogy azoknak a zokniknak nem a földön lett volna a helye (bár nem volt olyan reggel, hogy ne ott lettek volna), és hogy a gyermekeim feladata lett volna összeszedni őket (bár nem volt olyan reggel, amikor ezt megtették volna). Én a zokni szimbólumot használom, de lehet, hogy a te fejedben lévő gondolatok a környezetre, a politikára, vagy épp a pénzre vonatkoznak. Azt hisszük, hogy ezeknek a dolgoknak másmilyennek kellene lenniük, mint amilyenek éppen most, aztán pedig szenvedünk, mert jól elhisszük a gondolatainkat.

Negyvenhárom évesen, tízévnyi depresszió és reménytelenség után, elkezdődött a valódi életem. Megláttam, hogy a szenvedésemet nem a kontroll hiánya okozta, hanem az, hogy vitatkoztam a valósággal. Felfedeztem, hogy amikor elhittem a gondolataimat, szenvedtem, amikor azonban nem hittem el őket, nem szenvedtem, és ez minden emberi lényre érvényes. A szabadság ennyire egyszerű. Azt találtam, hogy a szenvedés választható. Olyan örömre leltem magamban, ami sosem tűnt el azóta, egyetlen pillanatra sem. És ez az öröm mindenkiben ott van, mindig. Amikor megkérdőjelezed az elmédet az igazság szeretetéért, az életed boldogabbá és kedvesebbé válik.

         Az önvizsgálat segít a szenvedő elmének, hogy kimozduljon a valósággal való vitázásból. Segít nekünk, hogy haladni tudjunk az állandó változással. A változás így is, úgy is megtörténik, akár tetszik nekünk, akár nem. Minden változik, úgy tűnik. De amikor ragaszkodunk azokhoz a gondolatainkhoz, melyek azt diktálják, hogyan kéne kinéznie ennek a változásnak, akkor a nem-irányítás állapota kényelmetlenséget okoz.

         Az önvizsgálat által olyan területre lépünk, ahol van irányításunk: a gondolataink birodalmába. Megkérdőjelezzük a gondolatainkat például azzal kapcsolatban, hogy szerintünk a világ mily módon őrült meg. És felfedezzük, hogy az őrültség soha nem a világban létezett, hanem bennünk. A világ a saját gondolkozásunk kivetülése. Amikor megértjük a gondolkozásunkat, megértjük a világot is, és meg is szeretjük. Ebben pedig béke van. Ki lennék anélkül a gondolat nélkül, hogy a világ javulásra szorul? Boldog ott, ahol épp vagyok: a nőként, aki ül a napsütésben, egy karosszékben. Baromi egyszerű.

         A gyerekeim pedig már felszedik a zoknijaikat, ahogy mesélik. Most már értik, feltétel nélkül szeretnek engem, mert amikor elcsendesedtem, akkor ők meghallhatták saját magukat. Minden, amit én visszacsinálok, azt nekik is vissza kell csinálniuk; ők én vagyok – annak a megjelenése, amit én hittem. A látszólagos világ olyan, mint a visszhang. A visszhang negyvenhárom éven keresztül ment kifelé belőlem, most pedig visszatér. Az egész olyan, mint egy lélegzetvétel, mint egy tó, amelybe, ha beledobsz egy kavicsot, akkor a hullámok ennyi éven keresztül fodrozódtak kifelé, most pedig visszajönnek. Én visszacsináltam a felfordulást, és a gyerekeim is fokozatosan hagyják el azt. Elveszítik a ragaszkodásukat ahhoz a rengeteg koncepcióhoz, elképzeléshez, melyeket én tanítottam nekik; szép lassan lecsendesednek. A Munka ezt okozza mindenkiben. Ezt értem az alatt, hogy visszatér önmagához.” (Byron Katie)

Az előző Szülő-Gyermek fejezeteket itt találod:

http://onmunka.blogspot.com/2011/06/szulo-gyermek-kapcsolat-2.html

http://onmunka.blogspot.com/2011/06/felelos-vagyok-gyermekem-boldogsagaert.html