Mit Választasz: a Kontrollt vagy Álmaid Életét?

Múlt vasárnap a tematikus tréningünk egyik témája a Kontroll volt, melyről már nagyon sokat írtam a blogon, és ami az egyik legnehezebben emészthető dolog számunkra. Úgy élni, hogy ne ÉN akarjak irányítani, ne én akarjam kitalálni a Valóság menetét, diktálni neki, elvárásokat támasztani, és persze folyamatosan elégedetlenkedni, mert az nem olyan, amilyennek én AKAROM. Ebben a témában szeretném megosztani Veletek egy amerikai Byron Katie Barátom, Jeni írását. Megkérdeztem, feltehetem-e a blogomra, ő persze beleegyezett. Íme, Jeni története:

Egy barátom megkért, meséljek neki példát arra, hogyan is „vettem ki a kontrollt” az életemből. Arra gondoltam, mindannyiótokkal megosztom.

Nos, rögtön itt is egy, ami épp eszembe jutott. Évekkel ezelőtt szabadúszó szinkronszínészként dolgoztam egy barátom ügynökségének. Minden meghallgatásra úgy mentem, hogy „Ez a munka tutira az ENYÉM lesz!” Előtte meditáltam, leföldeltem és megenergiáztam magam, mantrákat ismételgettem… 12 hónappal később még mindig nem volt egyetlen felkérésem sem.

Akkoriban beszélt nekem egy barátnőm erről a Byron Katie nevű nőciről, úgyhogy megkerestem a honlapját, www.thework.com, és közben azt gondoltam, „Francba az egésszel, de azért ártani biztos nem árt.” Kitöltöttem egy Munkalapot a stresszes gondolataimról, először is arról, hogy nem sikerülnek a meghallgatásaim, nem kapok megbízást. A megvizsgált gondolatom az volt, hogy „A castingfőnököknek imádniuk KELLENE engem.” Nehogy már ne! Mire befejeztem a gondolat megvizsgálását, ráébredtem, hogy TELJESEN a más dolgával foglalkoztam, nem a sajátoméval, és megpróbáltam minden meghallgatást én kontrollálni, ahelyett, hogy mindössze: elmegyek, követem az egyszerű utasításokat, majd csinálom a további dolgaimat, azaz jelen vagyok abban, amit épp csinálok.

Amint megtörtént bennem ez a nézőpontváltás (összesen 4 percembe tellett), őrült módjára kezdtek el beözönleni az ajánlatok, és ez már 3 éve folytatódik.

Itt a Valósággal fennálló biznisz: Én ebből az egészből SEMMIT nem kontrollálok. Valami nálam nagyobb teszi ezt. IGEN, én része vagyok ennek a nagyobb dolognak, egyéni része vagyok a Teremtésnek/Istennek/Valóságnak, de a Valóság/Isten jobban tudja, mi jó nekem, mint azt én tudni vélem. És az én Isteni Részem azt is tudja, hogy ezt az információt megoszthatja velem, és „ő” folyamatos összhangban, kapcsolatban van ezzel a nálam nagyobb dologgal. Amikor kiveszem az egyenletből az Egós Részemet, akkor a Termetés/Isten/Valóság/Áramlás/Univerzum Ritmusa csupán csak teszi, amit épp tesz. Harcolhatok ellene, vitába szállhatok vele, vagy elfogadhatom, szerethetem, és áramolhatok vele; de SEMMI, amit én teszek, nem fogja eltántorítani az Univerzumot attól, amit ő tesz. PONT.

Nem én irányítom ezt a show-t. Ez a dolog itten (a Valóság), az én részvételem és beleegyezésem nélkül történik. Ha úgy akarok tenni, mintha meg tudnám állítani, változtatni, befolyásolni, felgyorsítani vagy lelassítani, másmilyenné tenni, akkor teljes bizonyossággal csapom be magamat. Hahaha. És még csak EZ sem számít semmit. Az egésznek annyi lesz az eredménye, hogy összezavarodom, amikor nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretném, amikor viszont az én szájízem szerint mennek, akkor SZUPERÜL fogom érezni ÉNmagamat a bőrömben, és büszke leszek rá, hogy „Ezt én teremtettem.” (Ez mind EGÓ.)

20 évig mantráztam és kántáltam, hogy megkapjak bizonyos dolgokat. Ezeket részben megkaptam, másik részben pedig nem. Aztán ráébredtem az Igazságra: Nem számít, MIT TESZEK vagy MIT NEM TESZEK, a valóság mindig a lehető legjobban szolgálja ki az én érdekeimet. Pont. És mindennek semmi köze hozzám.

A Valóság=Óceán. Én és TE=az Óceán vízcseppjei. Lehetségesnek tartod, hogy az Óceán ne gondoskodjon a benne lévő vízcseppekről? Ez lehetetlenség. A Valóság/Isten a Valóságot/Istent szolgálja rajtam és rajtad keresztül. Nem vagyunk híján a tökéletességnek. Itt csakis szeretet létezik mindenki számára. NEM tudunk itt hibát elkövetni. Ez egyszerűen nem lehetséges.

Ma már csak elmegyek a meghallgatásra, követem az egyszerű utasításokat (a megérzéseim mindig elárulják, mit tegyek, és ez mindig jó érzéssel tölt el). Mosolygok, lélegzek, mozgok, nevetek, szeretek, gépelek, forgatókönyvet olvasok, táncolok, énekelek, alszom, eszem, kommunikálok, mindig azt teszem, amire épp ITT és MOST útmutatást kapok. Ennyi. Egyszerű, mégis a legmélyebb, legkiteljesedettebb módja az életem élésének.

Tudni, hogy nem én irányítok, megadta nekem annak a szabadságát, hogy BÁRMIT Tökéletesnek fogadjak el. Nincs más lehetőség. És a valóságban élem álmaim életét.

A Szenvedés Három Módja 1.

Már többször említettem, mennyire hajaz egymásra Byron Katie és Adyashanti mondanivalója, ennek külön bejegyzést is szenteltem Az Ütős Koktél címmel. Itt tudod elolvasni, vagy felfrissíteni:

http://onmunka.blogspot.com/2011/02/az-utos-koktel.html

Aztán múlt héten számos visszajelzést kaptam, mennyire betalált sokaknál a Legerősebb Emberi Függőség című bejegyzés, mely az emberiség közös drogjáról, a szenvedéstől való függőségünkről szól, és elmagyarázza, miért is olyan nehéz felhagynunk ezzel a droggal. Ezt is felfrissítheted:

http://onmunka.blogspot.com/2011/03/legerosebb-emberi-fuggoseg.html

Ma pedig egy három részre szedett Szenvedés-sorozat első részét ajánlom figyelmetekbe, amit megint Adyashanti Kegyelembe Esni című könyvéből fordítottam. A Byron Katie-t ismerő olvasóknak, Munkázóknak, nem fog újat mondani, viszont megint csak máshogy mondja, mint Katie. Letisztultan, egyszerűen, érthetően. Azért szeretném megosztani Veletek, hogy ily módon még mélyebb megértésetek legyen a szenvedés valódi természetéről, és még könnyebben vegyétek észre magatokon, amikor a Szenvedés Három Módja közül bármelyikbe is belecsúsztok. Az első rész a Kontrollról szól - örök téma az összes tanfolyamon, és összejövetelen, és már Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvének nem kevés fejezete is alaposan körbejárta ezt a témát. Ízelítőt itt találtok:

http://onmunka.blogspot.com/2010/12/kontroll-illuzioja-meg-zoknik.html

http://onmunka.blogspot.com/2011/01/szabalyok-kontra-belulrol-fakado.html

http://onmunka.blogspot.com/2011/01/letezik-e-titok.html

Nos, ha még mindig lenne bennetek hezitálás, hogy hülyeségeket beszél ez a Katie, akkor itt van Adya, aki még kevésbé köntörfalaz. Szóval, a szenvedés első módja:

A KONTROLL ILLÚZIÓJA

Most megvizsgáljuk a három leggyakoribb módot, ahogy az egónk megszenvedtet minket – túl azon a legalapvetőbb megfigyelésen, hogy a gondolataink elhívése okozza a szenvedésünket. Az első valószínűleg a legmélyebben gyökerező: a kontroll iránti vágyunk. Amint másoktól, és körülöttünk zajló élettől elkülönültnek képzeljük magunkat, azon nyomban felmerül bennünk az a természetes késztetést, hogy az élet kontrollálásra szorul. Ahhoz, hogy biztonságban és elkülönülve tudhassuk és tarthassuk magunkat, irányítanunk kell nem csupán önmagunkat, de a többi embert és a minket körülvevő körülményeket is. Az igazság azonban az, hogy semmilyen kontrollunk nincsen semmi felett, ezért aztán fájdalmas harapófogóban találjuk magunkat.

         A valóság az, hogy semmilyen irányításunk nincsen a dolgok felett; az egó semmilyen módon nem képes irányítani, hogyan és miként bontakozik ki a valóság. Hogyan is lehet az, hogy az egónak nincs irányítási hatalma? Egyszerűen csupán azért, mert az egó semmi más, mint egy gondolat a fejedben. Egy kép. Az elme az egón keresztül értelmezi magát, gondol magára, és legfőképpen, alkot önképet. Ha a teljes egós éned csupán a képzelet szüleménye, az egymáshoz kapcsolódó gondolatok mechanikus eredménye, akkor már teljesen nyilvánvaló, hogy egy gondolatnak semmilyen irányítása nincsen. A gondolat nem több mint valami, ami felmerül. Egyszer csak megtörténik, majd eltávozik.

         Ezt megérteni igen nagy kihívást okozhat, sőt akár félelmet is generálhat, különösen persze akkor, ha azt hisszük, hogy az egónk vagyunk. Az élet azonban folyamatosa, rendületlenül, újra és újra megmutatja nekünk, hogy igazából nincsen meg az a kontrollunk, amit szeretnénk, illetve amiről azt képzeljük, hogy igenis nekünk megvan. Pillants csak be egy kicsit az elmédbe. Semmi irányításod nincs afelett, hogy egy gondolat belép-e az elmédbe vagy épp távozik-e onnan. És ha még azt sem tudod irányítani, hogy milyen gondolatok bukkannak fel a fejedben, akkor szerinted mekkora irányításod van bármi felett is? Ha tényleg te irányítanád a dolgokat, akkor nem úgy döntenél, hogy állandóan jól kívánod érezni magad – nyitott, szeretetteljes és boldog lenni? És nem fura, hogy hiába mutatja meg nekünk az élet újra meg újra, hogy az egó nem képes semmit sem irányítani, mi még mindig azt hisszük, hogy igen? Ragaszkodunk hozzá, hogy igenis az egóé az irányítás, mert ha ez véletlenül nem így van, akkor összeroppanánk ennek a súlya alatt! Az egó szempontjából a lehető legszörnyűségesebb felismerésnek tűnik, hogy nem tudja irányítani a dolgokat, mert ha egy egó nem képes irányítani, akkor igazából semmi reménye nem lehet. Nincs számára kivezető út. Nincs mód arra, hogy olyanná tegye az életet, amilyenné akarja.

         A legrémesebb mégis az lenne, ha tényleg az egónk lennénk, ha tényleg az a fejünkben gondolatok által kreált én lennénk. De nem azok vagyunk. Ehelyett inkább az vagyunk, ami figyeli az elmét, ami észreveszi az elmét, és ami tudatában van az összes mentális tevékenységnek, többek között a kontroll iránti vágynak. Ha valóban, teljes mélységében hajlandó vagy megvizsgálni a kontroll fogalmát, akkor az elméd elkezd kinyílni. Ez pedig elkerülhetetlen, ha be akarjuk fejezni oly kitartó szenvedésünket: ki kell nyitni a gondolkodásunkat. Akár a gondolaton túlra is nyílhatunk végül, de kezdetben ki kell nyitnunk a gondolkodó elménket azzal kapcsolatban, hogy mit vagyunk hajlandóak megengedni magunknak, és milyen következtetéseket vagyunk hajlandóak levonni. Amikor az egónkban vagyunk, akkor természetes működésünk saját magunk és mások kontrollálásának kísérlete. Próbáljuk irányítani az életet. De biztos vagyok benne, hogy már te is észrevetted, hogy nem tudod irányítani az életet. A nap akkor kel fel, amikor akar, akkor is nyugszik le, amikor akar, nem pedig akkor, amikor te vagy én akarom. Az eső jön, akár akarod, akár nem, a hold is felmászik az égre, majd eltűnik róla, és nem kérdez téged. És ugyanez igaz minden egyes pillanatra, és minden egyes emberre, akivel csak találkozunk. Azt gondoljuk, hogy mi vagyunk az irányítók, pedig az egész csak egy illúzió. Egy nagy becsapás.

         Ez a becsapás az elménkben jön létre, és ez a létező legmeggyőzőbb átverés, mert egészen addig, amíg azt hisszük, hogy mi irányítunk, egészen addig, amíg azt hisszük, hogy képesek vagyunk irányítani, addig folyamatosan az egós tudatállapothoz láncolva tartjuk magunkat. A felszínen a kontroll illúziója biztonságérzettel tölt el minket, és azt hiteti el velünk, hogy az életünk manipulálása által, vélt szükségleteink alapján, kényelmes, biztonságos életet vagyunk képesek teremteni magunknak. A valóságban azonban nincsen ilyen kontrollálási képességünk. Mégis, a kontroll illúziója olyan elképesztően meggyőző és összetett, hogy majdnem minden emberi lény bedől neki. Majdnem minden ember úgy gondolja, hogy „Én irányítom az életemet,” kivéve akkor, amikor a dolgok tényleg nehézzé válnak.

         Vannak időszakok az életben, amikor szinte rákényszerülünk annak a felismerésére, hogy nem mi irányítjuk a dolgokat. Felbukkan benned egy fájdalmas érzés, te pedig nem vagy képes elfutni előle. Nem tudod eltüntetni. Nagy hirtelenjében teljesen nyilvánvalóvá válik: „Nem nálam van az irányítás! Nem vagyok képes megváltoztatni ezt az érzést! Mit tegyek? Hogyan változtassam meg?” Nem ironikus hát, hogy még ha látjuk is, hogy nincs irányításunk, mégis megszokásból kapkodunk utána? Hát nem épp ez az őrültség, a nem épelméjűség meghatározása: folyton csak ugyanazt tenni és közben más eredményt várni? Ennek ellenére, szó szerint az egész életünket ennek az irányítási illúziónak a hajszolásával tölthetjük, mikor pedig az irányítási képességünk nem is létezik.

Valódi Bőséges Új Évet Kívánok

Már több bejegyzésben foglalkoztam a Pénz témakörével (Lásd: Pénz és az Alvilág). Ma, évindítónak, újra ehhez a témához nyúlok, hiszen életünk központi témája, hogy Bőségben szeretnénk élni. De amíg a bőséget a pénzzel azonosítjuk, addig nem túl sok nyugodt, békés, örömteli pillanatban lesz részünk. És, ha már egy ideje olvasod a blogot, akkor tudod, hogy egyáltalán nem a „legyünk spirituálisak és szegények” filozófiát követem. Byron Katie-ben az a jó, hogy nincs semmilyen filozófia. Hisz minden filozófia behatárol, köt, keretekbe zár – egy újabb hiedelemrendszer. És ennek a vége megint csak elkülönülés; nekem pedig az az álmom, hogy egyre többen kapcsolódjunk. Úgy valódian. Saját magunkhoz is elsőként, és utána természetszerűleg egymáshoz is.

         Ha visszabontod a hiedelemrendszeredet a Négy Kérdéssel és a Megfordításokkal, akkor egyre több pillanatodat fogod valódi kapcsolódásban és bőségben - szeretetben élni. Amint ennek az ízét megízleled, rá fogsz jönni, hogy ezzel semmi nem vetekedhet. Kívánom Neked az új évre, hogy minél erősebb kapcsolódást alakíts ki Valódi Bőséges Önmagaddal, és csak figyeld, mi történik ennek folyományaként az Életedben. Ma újra Az Öröm Ezer Neve egyik teljes fejezetét olvashatod. Ha néha meghökkent, úgy jó. Ízlelgesd, kérdőjelezd meg, teszteld le! Katie gyakran hangsúlyozza, hogy egy szavát se hidd el, mert akkor ez is hiedelemrendszerré válik. Mindent tesztelj le önmagadnak. Mert csak így lehet a sajátod. Kellemes utazást 2011-re!

Öröm 77 – A mester kész folyamatosan adni, mert az ő gazdagságának sosincs vége.

„Mi, emberek úgy hisszük, hogy mivel Jézus és Buddha is egy szál köntösbe öltöztek, és semmijük nem volt, akkor a szabadságnak így kell kinéznie. De lehet-e egyszerre „normális” életet is élni és szabadnak lenni? Képes vagy-e ezt itt és most megtenni? Én ezt szeretném megéletni veled. Mindkettőnknek ugyanaz a vágya: a te szabadságod. És nekem kedvemre van, hogy ragaszkodsz az anyagi világ tárgyaihoz, akár megvannak neked, akár nem, mivel ez is csak azt a célt szolgálja, hogy rájöjjél, minden szenvedés az elméből fakad, nem pedig a világból.

         A tárgyak a gondolataidat szimbolizálják. A vágy metafórái ők, az olyan gondolatoké, mint „Akarom”, „Szükségem van”. Nem kell feladnunk a tárgyainkat. Ők csak jönnek és mennek; semmi irányításunk nincs efelett; bár lehet, hogy azt hisszük, van, de valójában nincsen. Bárki is kezdte el tanítani azt, hogy meg kell szabadulnunk a tárgyainktól, vagy el kell ajándékoznunk őket, az egy kicsit össze volt zavarodva. Néha persze észrevesszük, hogy amikor elveszítünk mindenünket, akkor sokkal szabadabbak vagyunk, és azt a következtetést vonhatjuk le, hogy könnyebb vagyontárgyak nélkül élni. Aztán pedig azt vesszük észre, hogy már megint nem vagyunk szabadok. De amikor a hiteinkkel dolgozunk, akkor a nagy vagyon birtoklása teljesen egyenértékű lesz azzal, ha semmink sincsen. A szabadságot csak a valóságot szerető elme tudja elhozni.

         A bőségnek semmi köze a pénzhez. A gazdagság és a szegénység belülről fakad. Bármikor, amikor úgy gondolod, hogy tudsz valamit, és ettől stresszes vagy, szegénységet tapasztalsz meg. És bármikor, amikor azt éled meg, hogy elegendőd van, sőt több mint elegendőd, akkor gazdagságban élsz.

         Azon emberek számára, akik elkezdenek belső önvizsgálatot végezni, a munkájuk másodlagossá válik. Mert a munkád nem a pénzcsinálásról szól, nem is arról, hogy emberekkel dolgozol, vagy lenyűgözöd az ismerőseidet, vagy tiszteletet kapsz, vagy biztonságot nyújt. A munkád csak egy lehetőség, ahol ítélhetsz, önvizsgálatot tarthatsz, és ez által megismerheted magad. Minden – minden férfi, nő és gyerek, minden fa és kő és szélvihar, minden háború is – a te szabadságodról szól. Az állások jönnek és mennek, a cégek és a nemzetek felemelkednek, majd letűnnek, és te nem ezektől függsz. A szabadság az, amire mindannyian vágyunk, és a szabadság az, ami már most is vagyunk. És ha egyszer ezt megérted, akkor olyan kiváló és kreatív lehetsz a munkádban, amennyire csak akarsz, beleadhatod az összes energiádat akár, mert többé nem létezik számodra a kudarc lehetősége. Rájöttél, hogy a legrosszabb dolog, ami történhet veled, az egy gondolat.

         A pénz nem a te dolgod; az igazság a te dolgod. A „Több pénzre van szükségem” című történet az, ami megfoszt gazdagságod felismerésétől. Bármikor, amikor azt gondolod, hogy a szükségleteid nincsenek kielégítve, egy jövőbeli történetet mesélsz éppen. A jelen pillanatban éppen annyi pénzednek kell lennie, amennyi éppen van. Ez nem csak egy elmélet; ez a valóság. Mennyi pénzed van? Na, most pont ennyire van szükséged. Ha nem hiszed, nézd meg a bankszámlakivonatodat. Honnan tudod akkor, hogy mikor kell több pénzednek lennie? Amikor több van. És honnan tudod, hogy kevesebbnek kell lennie? Hogy kevesebb van. Ha erre rájössz, ez jelenti az igazi bőséget. Mert ez azt eredményezi, hogy semmivel nincs gondod a világban, akár munkát keresel, bemész a munkahelyedre, elmész sétálni, vagy épp észreveszed, hogy üres a hűtő.

         A szív képes dalra fakadni! És igazából pont ezért szeretnél több pénzt. Nos, akár ki is hagyhatod a pénz részét az ügynek, és dalra fakadhatsz. Ez nem azt jelenti, hogy nem lesz meg a pénzed is hozzá.

         Én szeretem, amikor van pénzem, és azt is szeretem, amikor nincsen. Számomra a pénz elköltése nem több mint valami olyasminek a továbbadása, ami nem is az enyém. Semmit nem tehetek, hogy távol tartsam, ha éppen továbbadásra van szüksége. Ha viszont nem kell továbbadódnia, akkor nincs szükség arra sem, hogy hozzám jöjjön. Szeretem, amikor bejön, és azt is, amikor elmegy tőlem.

         Amikor pénzt kapok, izgatottan megborzongok, mert tudom, hogy nem az enyém. Mindössze csatorna vagyok, még csak nem is gondozó. Éppen én vagyok annak a megfigyelője, hogy mire is szánódik az a pénz. Abban a pillanatban, ahogy valahonnan megkapom, előbukkan valami, amire szánva van. Szeretek pénzt adni. Sosem szoktam pénzt kölcsönözni; odaadom valakinek a pénzt, ő pedig kölcsönnek hívja. Ha pedig visszafizeti, akkor tudom meg, hogy kölcsön volt.”

A Kontroll Illúziója, Meg a Zoknik

A mai bejegyzés egy teljes fejezet Byron Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvéből, megint az én magyarításomban. Csodás összefoglalója annak a Lényegnek, amit Katie a Munka segítségével ad át az embereknek. Én ezt a fejezetet most egy Különleges Barátnak ajánlom, ő tudni fogja, hogy neki szól. És emellett persze minden Kedves Olvasónak is, aki éppen rátalál.

„Hogyan reagálunk egy olyan világra, melyet láthatólag nem lehet kontrollálni? A világ pontosan azért látszik ilyennek, mert nem is lehet irányítani – a nap felkel, akár akarjuk, akár nem, a kenyérpirító elromlik, vagy valaki bevág eléd munkába menet. Soha nem is volt felette irányításunk. Csak az irányítás illúzióját éljük meg olyankor, amikor a dolgok úgy mennek, ahogy szerintünk menniük kellene. És amikor meg nem úgy mennek, akkor azt hisszük, hogy kicsúszott a kezünkből az irányítás, és vágyakozni kezdünk valamilyen mindezeken túl lévő megvilágosodott állapotra, ahol, elképzelésünk szerint, majd megint mi leszünk az urak. Pedig valójában mindössze csak békére vágyunk. Azt gondoljuk, hogy ha mi irányítunk vagy „megvilágosodunk” (amiről senki sem tudja pontosan, hogy micsoda), akkor meg fogjuk találni a békénket.

         Mielőtt még 1986-ban ráébredtem a valóságra, volt egy ezt példázó jelképem: a gyermekeim zoknijai. Reggelente mindig ott hevertek a földön, és minden áldott reggel elhittem azt a gondolatot, hogy „A gyerekeimnek fel kéne szedniük a zoknijaikat.” Ez volt a vallásom. Mondhatni, hogy a világom irányítása egyre gyorsuló tempóban csúszott ki a kezeim közül – az elmém tömve volt zoknikkal. Én pedig dühös és depressziós voltam, mert azt hittem, hogy azoknak a zokniknak nem a földön lett volna a helye (bár nem volt olyan reggel, hogy ne ott lettek volna), és hogy a gyermekeim feladata lett volna összeszedni őket (bár nem volt olyan reggel, amikor ezt megtették volna). Én a zokni szimbólumot használom, de lehet, hogy a te fejedben lévő gondolatok a környezetre, a politikára, vagy épp a pénzre vonatkoznak. Azt hisszük, hogy ezeknek a dolgoknak másmilyennek kellene lenniük, mint amilyenek éppen most, aztán pedig szenvedünk, mert jól elhisszük a gondolatainkat.

         Negyvenhárom évesen, tíz évnyi depresszió és reménytelenség után, elkezdődött a valódi életem. Megláttam, hogy a szenvedésemet nem a kontroll hiánya okozta, hanem az, hogy vitatkoztam a valósággal. Felfedeztem, hogy amikor elhittem a gondolataimat, szenvedtem, amikor azonban nem hittem el őket, nem szenvedtem, és ez minden emberi lényre érvényes. A szabadság ennyire egyszerű. Azt találtam, hogy a szenvedés választható. Olyan örömre leltem magamban, ami sosem tűnt el azóta, egyetlen pillanatra sem. És ez az öröm mindenkiben ott van, mindig. Amikor megkérdőjelezed az elmédet az igazság szeretetéért, az életed boldogabbá és kedvesebbé válik.

         Az önvizsgálat segít a szenvedő elmének, hogy kimozduljon a valósággal való vitázásból. Segít nekünk, hogy haladni tudjunk az állandó változással. A változás így is, úgy is megtörténik, akár tetszik nekünk, akár nem. Minden változik, úgy tűnik. De amikor ragaszkodunk azokhoz a gondolatainkon, melyek azt diktálják, hogyan kéne kinéznie ennek a változásnak, akkor a nem-irányítás állapota kényelmetlenséget okoz.

         Az önvizsgálat által olyan területre lépünk, ahol van irányításunk: a gondolataink birodalmába. Megkérdőjelezzük a gondolatainkat például azzal kapcsolatban, hogy szerintünk a világ mily módon őrült meg. És felfedezzük, hogy az őrültség soha nem a világban létezett, hanem bennünk. A világ a saját gondolkozásunk kivetülése. Amikor megértjük a gondolkozásunkat, megértjük a világot is, és meg is szeretjük. Ebben pedig béke van. Ki lennék anélkül a gondolat nélkül, hogy a világ javulásra szorul? Boldog ott, ahol épp vagyok: a nőként, aki ül a napsütésben, egy karosszékben. Baromi egyszerű.

         A gyerekeim pedig már felszedik a zoknijaikat, ahogy mesélik. Most már értik, feltétel nélkül szeretnek engem, mert amikor elcsendesedtem, akkor ők meghallhatták saját magukat. Minden, amit én visszacsinálok, azt nekik is vissza kell csinálniuk; ők én vagyok – annak a megjelenése, amit én hittem. A látszólagos világ olyan, mint a visszhang. A visszhang negyvenhárom éven keresztül ment kifelé belőlem, most pedig visszatér. Az egész olyan, mint egy lélegzetvétel, mint egy tó, amelybe, ha beledobsz egy kavicsot, akkor a hullámok ennyi éven keresztül fodrozódtak kifelé, most pedig visszajönnek. Én visszacsináltam a felfordulást, és a gyerekeim is fokozatosan hagyják el azt. Elveszítik a ragaszkodásukat ahhoz a rengeteg koncepcióhoz, elképzeléshez, melyeket én tanítottam nekik; szép lassan lecsendesednek. A Munka ezt okozza mindenkiben. Ezt értem az alatt, hogy visszatér önmagához.

         A világ látszólagos őrültsége, hasonlóan minden máshoz, ajándék számunkra, amelyet elménk felszabadítására használhatunk. Bármilyen, mondjuk a bolygóval kapcsolatos stresszes gondolatod megmutatja, hol vagy elakadva, hol meríted le az energiádat azzal, hogy nem teljességében fogadod el az életet olyannak, amilyen, feltételek nélkül. Nem tudod megszabadítani magad úgy, hogy az elméden kívül találod meg az úgynevezett megvilágosodott állapotot. Amikor megkérdőjelezed, amit hiszel, akkor végül rájössz, hogy te magad vagy az a megvilágosodás, amit kerestél. Amíg nem szereted teljesen azt, ami van – mindent, még a látszólagos erőszakot és őrültséget is – addig el vagy különülve a világtól, és veszélyesnek, ijesztőnek látod. Én mindenkinek azt ajánlom, hogy vesse papírra ezeket a félelemmel teli gondolatait, kérdőjelezze meg őket, és szabadítsa fel magát. Amikor az elme nem háborúskodik magával, akkor nincs benne megosztottság. Hatvanhárom éves vagyok, és korlátlan, határtalan. Ha lenne nevem, úgy hívnának, hogy Szolgálat. Ha lenne nevem, úgy hívnának, Hála.

         Rá fogsz jönni, hogy a jövőt egyáltalán nem kell kormányozni – csak az van, ami most látszik, és még ez is mindig azonnal eltűnik. És amikor befejezed a valósággal való kardoskodást, te vagy az, ami változik, teljesen kontroll nélkül. Az állandó változás állapota a határtalan teremtés – hatékony, szabad, és leírhatatlanul gyönyörűséges.”

Egy Férfi, Két Nő (illetve Három) - Esettanulmány

Mára, a két elméleti Döntéshozatali bejegyzés (Mondd, Te Mit Választanál) után egy konkrét élethelyzet, konkrét „drámával”, a saját praxisomból. Címe, stílusosan, az lehetne: Mondd, Te KIT választanál?

Röviden a történet: A Férfi nem boldog a Feleségével, de imádja a Kislányát. Beleszeret egy másik Nőbe, aki már egy ideje végzi a Munkát, és szeretné, ha a Férfi is elvégezne egy ilyen tanfolyamot, ahol megtanulna bánni a stresszes gondolataival. Ez főleg azért fontos, mert a Férfi azt állítja, hogy elhagyná a családját, hogy – saját szavaival élve - élete Szerelmével lehessen. A Szerelem nem siettetné a dolgot, ő már más megvilágításban szemléli az ilyen történéseket. Az ügy közben kitudódik, és a Feleség befenyíti a Férfit, hogy ha elmegy a tanfolyamra, akkor soha többé nem láthatja a kislányát.

A Férfi egy kedves barátom, akinek jól ismerem a gondolati világát, de nem volt alkalmam személyesen elvégezni ezt a Munkát vele, így végigvezettem neki, hogyan vizsgálja meg ezt a félelmét. (Itt inkább elméletben, átgondolnivalóként fogalmaztam meg a mondanivalót, élőben kisebb-nagyobb módosítások kellettek volna a példák megtalálására a Megfordításoknál.) Te pedig helyettesítsd be egy saját félelmedet, kritikus döntéshelyzetedet, és végezd velünk a Munkát. (Ha tudni szeretnéd, hogy a Férfi elment-e a tanfolyamra vagy sem, elhagyta-e a családját vagy sem, kérdezd meg tőlem e-mailben: oraveczandi@yahoo.com)

Amivel dolgozunk: „Ha most elmegyek, nincs visszaút a kislányomhoz.”

1. Igaz az, hogy ha most elmegyek, nincs visszaút a kislányomhoz? - Igen/nem/nem tudom.

2. Teljesen, 100%-ig biztos lehetek benne, hogy ha most elmegyek, nincs visszaút a kislányomhoz? - Igen/nem/nem tudom.

Kérlek, itt adj magadnak időt, lélegezz mélyeket, és engedd meg magadnak, hogy mélyen beléd hatoljon ez a kérdés. Nem a fejedbe, ahonnan mindig kapod a válaszokat, hanem a valódi önmagadba. Ne a további történetet kezdd el szőni, ne a bizonyítékokat találd meg egy pillanat alatt, hanem fordulj befelé, szép lassan. Azért félünk itt a „nem” választól, mert azt hisszük, hogy ez által még nagyobb félelmeink fognak valóra válni. Sokkal jobban ragaszkodunk az identitásunkhoz – melyet a félelmünk tart fent -, mint a szabadsághoz. És itt amúgy is még „csak” válasz-szintű, elmeszabadságról van szó.

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem, hogy ha most elmegyek, nincs visszaút a kislányomhoz?

- Hogyan érzem magam? - Konkrétan milyen érzelem jelenik meg bennem, hol érzem a testemben? (Máskor is így szoktad magad érezni, ez a helyzet, és gondolat csak megmutatja, ami amúgy is ott van a mélyben, most épp erre az élethelyzetre van rávetítve.)

- Hogyan viszonyulok a Kislányomhoz? - Pl. még fájdalmasabban ragaszkodom hozzá, mindent megteszek, nehogy bármiben is hiányt szenvedjen, túlóvom, esetleg pont hogy eltávolodom tőle, ne lássa, érezze, hogy szenvedek – ettől ő még érzi, teljesen tisztában van a helyzettel, csak még nem tudatosan. Most tanulja a világot, most tanulja apa és anya, a férfi és a nő működését, most tesz magáévá egész életére kiható hiteket, programokat, mint pl. „A férfi szenved.” „A férfi szenved a nők miatt.” „A férfi feláldozza magát a nőkért.” „A férfi nem élvezi az életet.” Ezeknek később a saját életére lesz kihatása természetesen, újra fogja ő is élni ugyanezeket, és ugyanúgy fog szenvedni ezektől a hitektől. Vagy egy ugyanilyen párja lesz, aki nem meri vállalni saját magát, vagy pedig pont az ellenkezője – egy olyan, aki mindenben, végletesen fogja önmaga „érdekeit” megélni, az ő „kárára”. A helyzet kulcsa, ha Te letisztítod ezt a félelmedet, így már azt tanulja meg, és ebből nem lesz problémája később. Ez a valódi odafigyelés, gondoskodás a gyermekünkről, nem pedig az, hogy szenvedünk, nehogy ő szenvedjen. Mert az utóbbi esetben mindenképp szenvedni fog…

- Miket gondolok magamról? - Máskor is pont ugyanezeket gondolom magamról, ez a legcsodásabb alkalom, hogy végre szembesüljek azzal, mit tanultam meg a jól-tudom elmémmel magamról, amiből semmi nem igaz, ezek csak a félelmeim. Amíg ezeket nem vizsgálom meg, addig hurcolom őket magammal, és újra meg újra meg fognak jelenni az életemben.

- Milyen tevékenységbe menekülök, ha elhiszem a fenti gondolatot, csak hogy ne kelljen éreznem az általa okozott kínt? - Álmodozás, munka, evés, alvás, ivás, agyongondolkodás, túlhajtott edzés, stb. – hátha megtalálom végre a megoldást. (Ezt a jól-tudom elmében nem fogod megtalálni.)

- Kinek a dolgával foglalkozom, amikor azt próbálom kitalálni, hogy van-e visszaút vagy sem? Ez a Jóisten dolga, nem a tiéd. Bármennyire hihetetlen is. Ha megengeded magadnak, hogy átadd az irányítást a sorsod felett, akkor sokkal kevesebb fájdalomban lesz részed. A te dolgod mindig csakis egyetlen egy: vizsgáld meg a stresszes gondolataidat és fordítsd meg őket. Részletesen, írásban, meditatív jelleggel.

4. Milyen életem lenne, ki lennék, ha soha többé nem tudnám elhinni azt a gondolatot, hogy ha most elmegyek, nincs visszaút a kislányomhoz?

Ez a kérdés az egyik legfontosabb kulcs. Csukd be a szemedet, mélyedj magadba, nagy levegők, tedd fel a kérdést újra meg újra. Képzeld el magad a kislányoddal, hogyan lennél vele, ha nem tudnád soha többet elhinni, vagy már eszedbe sem tudna jutni, hogy ha elmész, nincs visszaút? Itt a GONDOLATON van a hangsúly, nem azt jelenti, hogy elmész, nem is azt, hogy nem. Egyszerűen csak azt, hogy megéled, milyen lenne az életed, hogyan lennél vele, ha ez a gondolat nem hatna rád többet. Itt megint csak beindulhat a többi történet, az azt jelenti, hogy nem mentél be magadba, megint a fejedben vagy. Neked az a „vallásod”, hogy nem vagy jó apa, ha elmész Ez az identitásod, amit akkora erővel védelmez az egód, hogy azt sem meri megengedni, hogy elképzeld, milyen életed lenne, HA A GONDOLATOT NEM HINNÉD EL többé. Próbálj minél több időt ebben lenni, itt hatolhatsz le mélyen önmagadhoz, ahhoz, akinek születtél, ahhoz, akire nem hatnak a történetek, a félelmek.

Megfordítások – engedd bele magad ezekbe, és nézd meg melyik igazabb talán még az eredeti félelmednél is:

Az eredeti állítás: „Ha most elmegyek, nincs visszaút a kislányomhoz.”

+„Ha most elmegyek, van visszaút a kislányomhoz.”

Ez pont ugyanannyira igaz lehet, mint az eredeti. A jelenlegi félelmeid, a jövőbe kivetített képeid el sem tudják képzelni, hogy ha eljössz, vissza is tudsz menni. A tanfolyam segíthet abban, hogy tisztába gyere magaddal. És ha te tisztába jössz magaddal, és abbahagyod a drámázást, akkor nem a szenvedésedet fogod tovább tanítani, hanem a tisztánlátásodat. Akár a családoddal maradsz, akár nem. E nélkül azonban a szenvedésedet tanítod: a szenvedés szenvedést tanít. A bűntudat bűntudatot tanít. A zavarodottság zavarodottságot tanít. A félelem félelmet tanít. Hasonlóan pedig a tisztánlátás tisztánlátást tanít. A boldogság pedig boldogságot tanít. Nem a külső boldogság, nem egy másik nőtől megkapni vélt boldogság, hanem a te belül megtalált békéd és boldogságod. Itt van az a pont, ahol az egésznek semmi köze a Szerelmedhez. Ő nem a te belső, hanem a külső boldogságod, és mint ilyen, ez törékeny, változó. A belső boldogság azonban örökre veled marad, akárkivel vagy is. Akármennyire hihetetlen, még a Feleséged mellett is. Vagy teljesen egyedül is. Ekkor „sebezhetetlenné” válsz, és már teljesen mindegy mi történik veled, így is jó, és úgy is jó.

+„Ha most nem megyek el, nincs visszaút a kislányomhoz.”

Ez kemény megfordítás. Az én olvasatomban azt jelenti, hogy ha így folytatod, mindenképp elveszíted a vele való kapcsolatot. Már most is elveszítetted. Minden pillanatban elveszíted, amikor elhiszed a fájdalmas gondolataidat vele kapcsolatban. És ilyenkor saját magadat is elveszíted, a belső intelligenciádat, és ámokfutásba kezdesz a fejedben. Ő a te kitükröződésed, az elhitt gondolataidnak a csodás tükre számodra, vagyis a te gondolataidnak van a legnagyobb hatása az ő életminőségére is, ha ez – érthető módon – ennyire fontos számodra. Vagyis, ha nem teszed rendbe a gondolati világodat, akkor marad az ámokfutás, és marad a kapcsolat elveszítése. Ennek a rendbetételnek nem feltétlenül kell most történnie, nem csak a tanfolyamon történhet meg veled, viszont a te aktív részvételed nélkül, soha semmi nem fog változni. A tanfolyam ezt lehetővé teszi számodra.

+„Ha most nem megyek el, nincs visszaút a Szerelmemhez.” (mivel ő áll a mérleg másik serpenyőjében)

A félelmed itt az lehet, hogy ha nem mész el, akkor pedig a Szerelmedet veszíted el. Ennek a két dolognak semmi köze egymáshoz. Őt is csak akkor tudod elveszíteni, ha elhiszed a róla szóló félelmeidet, vagyis gondolatban úgyis újra meg újra megteszed. Azt azonban, hogy valójában mi történne, ha nem jönnél el, nem tudhatod.

+„Ha most elmegyek, van odaút a Szerelmemhez.”

Ez egy újabb kemény megfordítás. Mert az egészet igazából miatta szeretnéd, a neki történő megfelelésből, és azt gondolod, hogy ha elmész, akkor már tökéletes leszel számára, pont az, akire neki szüksége van. Erre azonban semmi garancia. Az, hogy mi lenne utána, legkorábban utána fog kiderülni, max. agyalni lehet ezen is. Ha a Szerelmed egy annyira magával tisztában levő nő, akkor nem úgy lennél megfelelő, ha elmennél, hanem máris úgy vagy megfelelő neki, ahogy vagy. És ha veled lenne, azt nem azért tenné, mert már „kiokosítottad” magad, és ha „kiokosítod” magad, akkor sem biztos, hogy veled szeretne lenni. Ez megint indítja be a további félelmeidet, az elménk így működik. Ha veled lesz, az pont azért lesz, mert épp mindkettőtöknek a másikkal kell lennie élete egy bizonyos szakaszában, hogy újabb tapasztalatokat szerezzen. És ez az egész nem azt jelenti, hogy a Szerelmed nem szeret, pont ellenkezőleg. Szeret, épp ezért tiszteletben tartja minden döntésedet a saját életedre vonatkozóan, nem kívánja, hogy érte ezt vagy azt tegyél. Csakis magadért tedd, hogy tisztán láss, ne pedig azért, hogy valami „nyereséged” származzon belőle.

+„Ha most elmegyek, nincs odaaút magamhoz.”

Ez is egy félelmed, vagyis hogy ha elmész, akkor sem fog semmi sem változni benned, feleslegesen „rúgod” fel az életedet, még akkor is, ha baromira eleged van belőle. Jobb a biztos kaki, mint a bizonytalan nemistudommi.

+„Ha most elmegyek, van odaút magamhoz.”

Ezért kell csakis elmenned, hogy ezt megtapasztald. A tanfolyamon ehhez minden feltétel adott.

+„Ha most nem megyek el, akkor is van odaút magamhoz.”

Minden út magadhoz vezet, így vagy úgy. Előbb vagy utóbb. Én saját magammal kapcsolatban az előbbinek a híve vagyok, de ezt is mindenki csak a saját hitei, gondolatai alapján tudja csinálni. Ahogy épp az adott pillanatban tudja. Lehet, hogy neked nem is ez a tanfolyam az odautad magadhoz, majd megtalálod a sajátodat.