Homo Menekülőművészikusz és Homo Keresőművészikusz

„A befelé vezető út a kifelé vezető út.” (Byron Katie)

A Homo Keresőművészikusz és a Homo Menekülőművészikusz az én teljesen tudománytalan kifejezéseim, melyet viccesen arra a nagyon közös emberi tapasztalatunkra találtam ki, hogy egész életünkben menekülünk valamitől és ugyanakkor keresünk is valamit. Legtöbbünk abszolút nincs tudatában annak, hogy életére milyen mértékben is jellemző a menekülés és a keresés. Kicsit nézz bele a saját megtapasztalásodba: mitől és hogyan is menekülsz Te és mit és hogyan is keresel Te? Adok néhány támpontot arra, hogyan is ismerd fel Homo Keresőművészikusz és Homo Menekülőművészikusz természetedet. J

Ha ezt a bejegyzést olvasod, nagy valószínűséggel már egy ideje jársz az önismeret útján, bármit is értsünk most ez alatt. Elképzelhető, hogy eközben mindenféle tanfolyamokra elmentél, mindenféle könyveket elolvastál, mindenféle módszereket megtanultál (melyekből immár annyi van, mint égen a csillag) azért, hogy… Nos, nézz bele, kérlek, miért is mész el ezekre a tanfolyamokra, miért is veszed meg az újabb és újabb könyveket, mit is vársz az éppen megtanult újdonsült módszertől. A kérdés megválaszolásához érdemes elcsendesülnöd és befelé fordulnod. (Pont ez az, ami a legtöbbünknek sokáig nem megy, mert elhittük, hogy majd valamilyen tetszetős odakint lévő elképzelésben, rendszerben, módszerben, gondolatban, stb. jól megtaláljuk a válaszainkat, és jól megmenekülhetünk attól, hogy végre önmagunkkal kelljen lennünk.) Egészítsd ki a következő mondatokat azokkal a válaszokkal, amik felbukkannak belőled, egy kérdésre több válasz is felbukkanhat, szentelj most ennek egy kis nyugodt, őszinte magadba figyelést:

Azért léptem az önismeret útjára, mert…

Azért mentem el múlt hónapban arra a huszadik tanfolyamra, mert…

Azért szeretném megtanulni azt a vadiúj módszert, mert…

Azért vettem meg xy legújabb könyvét, mert…

Alapmotivációnk:

Ami most van, aki most vagyok, az nem elegendő, nem jó, ezért megváltoztatandó. Vagyis keresnem kell valamilyen módot arra, hogy a megtapasztalásomat és önmagamat jobbá, szebbé, rendben levőbbé tegyem. És létezik a jövőben egy bizonyos pont, ahol majd ezt el is fogom érni, ahol önmagam és az élet tökéletes verzióját meg fogom valósítani. Ahol „jól” leszek, „egész” leszek, „bőségben” leszek. Megtanulom uralni és irányítani a sorsomat, hogy soha többé semmilyen „baj” ne érhessen már egész életemben. (Szoktam mondani, annyira megtanulom mindezt uralni, hogy még meghalni sem fogok, nehogy már!) Megszerzem azt a „tudást”, hogyan tudom eltüntetni a félelmemet. És majd akkor megnyugodhatok. No de addig még sok dolgom van, menekülnöm kell ettől a megtapasztalástól, meg attól az érzéstől, meg amattól a körülménytől.

Tehát az emberi működésünk HIÁNYON, FÉLELMEN, ELKERÜLÉSEN, ELMENEKÜLÉSEN, és az ebből fakadó folyamatos VÁLTOZTATÁSI KÉNYSZEREN és KERESÉSEN alapul. Nem tűnik túl békésnek. Ráadásul soha nincs is vége ennek az örökös körbejárásnak, hisz félelemből mi tud lenni? Hiányból mi tud változni? Elkerülésből, elmenekülésből mi tud kijönni? Mind-mind újraképződnek.

A legabszurdabb az egészben, hogy valójában a hiány és a félelem még csak nem is „valós”, „létező” valamik. Mind az emberi elmébe bekondicionált képek, szavak, érzetek ÉRTELMEZÉSEI. És ezt sosem fogod tudni „elhinni”, „megérteni”, amíg a saját élményedben, a jelenlegi megtapasztalásodban fel nem ismered. Addig azt kell hinned, hogy marhaságokat hordok össze, mert ezt az elme nem érti. Illetve ahogy érti, az oly szinten riasztja, hogy még magasabb fokozatra kapcsolja a turbómenekülést.

Azt hittük el, hogy ha nem HARCOLUNK a félelem és a hiány ELLEN, ha nem találjuk ki az ELMÉNKBEN, gondolatok által, hogyan is KÉNE LENNIE a dolgoknak, akkor még sanyarúbb sorsunk lesz. És mindössze a BELÉPÉSI PONTOT mulasztjuk el: a megtapasztalásunkra való JELENBELI ránézést. És mindannak a megkérdőjelezését, amit az elme mesél arról, hogy szerinte mi is van éppen. Pedig enélkül soha nem fogunk kikeveredni ebből a slamasztikából. Persze, ki mikor kíván kikerülni belőle.

Sokáig egyáltalán nem értettem Byron Katie fenti egymondatosát:

„A befelé vezető út a kifelé vezető út.”

Mostanra ez azt mondja számomra, hogy amíg nem nézek bele a jelenbeli megtapasztalásomba, az épp felbukkanó gondolatokba (képekbe, szavakba), amíg nem kérdezek rá, hogy valóban azt JELENTIK-e, amit elhittem, addig esélyem sincs nem elhinni az évezredes elme-értelmezéseket. ROBOTPILÓTA. Ha elindulok befelé ezen a módon, megtalálom a kifelé vezető utat. Valójában, persze semmit sem találok meg, az út talál rá önmagára. Az elme végre megérti, hogy semmi sem valóságos abból, amit eddig annak hitt, hogy mindez csupán történet és értelmezés, és ebben a felismerésben szép lassan megnyugszik. Általában szép lassan és fokozatosan, hiszen gondolj csak bele, hány évtizedig kondicionálódtunk arra, ahogyan megtanultuk látni és értelmezni a képeket és szavakat. Sőt, ha az emberi közös tudatba bevésődött értelmezéseket vesszük, akkor pedig még erőteljesebben érzékelhető az a „tömegvonzás”, aminek mindannyian a bűvkörében vagyunk, mint a molylepkék a lámpafény körül.

És még egy fontos pont, amiről már sokszor írtam: az ÖnMunka két „módszerével” nem pozitívra írunk, nem manipulálunk, nem átprogramozunk. És ez a nagy különbség más módszerekhez képest, melyek egy „szebb, jobb, kívánatosabb” jövőt ígérnek eléretni veled. Hogyan is tud bárki ilyet ígérni? Honnan tudhatja, mi fog veled történni, hogy az élet valósága mit hoz eléd? Ami így történik az az, hogy félelem- hiány- és menekülés-alapú marad az elméd, mindig továbbra is értelmezve azt, ami van, a továbbra is felülvizsgálatlan koncepciói alapján. És emiatt sosem lesz nyugalmad. Mindig lesz valami félni, menekülni, megváltoztatni valód. És újabb meg újabb elérni valód.

Byron Katie Munka-módszere és Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai által az ÉRTELMEZÉSEID SZÁMOLÓDNAK FEL. És marad az, ami mindig is itt volt, aminek semmi szüksége szebb, pozitívabb gondolatokkal történő felülírásra. Mindez elveszíti az értelmét. És ez tűnhet akár félelmetesnek is, főleg akkor, ha még nem próbáltad. Ha úgy látod, hogy belefáradtál a küzdésbe, keresésbe, félelembe, menekülésbe, a befelé vezető út bármikor rendelkezésedre áll.

A témában még egy Scott Kiloby cikk részletet is fordítottam, szeretettel ajánlom figyelmetekbe ezt is:

A menekülés és keresés már kicsi korunkban elkezdődik, amikor a jelen pillanat „nem elegendő”-nek érződik. És ez az alapvető hiányérzet arra ösztönöz minket, hogy „odakintről” próbáljuk beszerezni a csillapítására szolgáló „szert”, ami lehet egy érzés, vagy a dicséret, szeretet, figyelem, élvezet bármilyen formája. És kialakul bennünk a „kereső”, aki hitünk szerint képes azt a „valamit” megtalálni. Amikor pedig megszerezzük azt a bizonyos érzést, a vállon veregetést, azt a kedves mosolyt, valakinek a figyelmét, a legújabb gyerekjáték nyújtotta örömet, vagy azt a mámorító szer-eufóriát, akkor a keresés a valami más vagy több után abbamarad. De csak egy kis időre marad abba. A formák és jelenségek szintjén megtalált elégedettség mindig átmeneti, hiszen a formák és jelenségek a természetükből fakadóan átmenetiek. Jönnek és mennek. Tehát az érzés vagy az élvezet is átmeneti. Amint elmúlik a hatása, a belső hiány újra előbukkan, és a keresés folytatódik… A függő személy pedig téves következtetésre jut. Bevásárol abba a téves hiedelembe, hogy a „dolog” (vagyis a külső forma vagy jelenség, mint pl. a dicséret, érzés, szer vagy kapcsolat) töltötte el őt elégedettséggel. Pedig nem. A „dolog megszerzésének” pillanatában érzett elégedettséget nem a dolog nyújtja. A megszerzés pillanatában abbamarad a keresés és a hiány. A függő személy pedig úgy értelmezi, hogy a „dolog” tartalmazza és adja meg neki ezt az elégedettséget. És elkezdi összekapcsolni a megelégedettséget a „dolgok”, a „jobb dolgok”, vagy az „új dolgok” megtalálásával és megszerzésével. Ha a függő a „dolog” megszerzésének pillanatában egyszerűen magába nézne, akkor rádöbbenne, hogy mindössze annyi történik, hogy a keresés szűnt meg, és akkor nem kéne tovább folytatnia a dolgok keresését. Hanem magának a keresésnek a végét kereshetné. És ezen a ponton válik nélkülözhetetlenné annak a megtapasztalása, hogy nem létezik különálló „én”. Ez a kis rejtett titok óriási segítséget nyújt a függőségeinkben. Ez a Szent Grál.

Abban a pillanatban, amikor kialakul az a hiedelem, hogy a „dolgok” biztosítják a kulcsot a megelégedettséghez, a függő személy a gondolataihoz fordul, azoktól kölcsönzi az identitását, az én-érzetét. A „dolgok” gondolatok. Így aztán azt gondolja, hogy szüksége van erre a „dologra” – játékra -, arra a „dologra” – érzésre -, vagy emerre a „dologra” – szerre. És mindezen dolgokban egy közös van. Mindannyian gondolatok. Semmi több. És a több dolog elérkezéséről szóló gondolatok csupán a jövőről szóló gondolatok! Így a függő rászokik a jövő keresésére, a több dolog keresésére, nem észrevéve, hogy semmi más nem történik, mint gondolkozás.

A „dolog” nem létezik, és mint ilyen a „jövő” sem létezik. Minden csupán a függő jelenében – a valódi identitásában - felbukkanó és eltűnő gondolat. De mivel a függő még nem ismerte fel, hogy valódi identitása a jelenlevőség (a jelenlevőség pedig a keresés végét jelenti), tovább folytatja a keresést. Önmagát keresi, a személyesnek megélt hiányérzet betöltését keresi, és mindez abból fakad, hogy elhitte, képzeletbeli „dolgok” és egy képzeletbeli „jövő” fogja megadni neki a megelégedést. Ez a hiábavalóság játszmája. A jövőt sosem lehet elérni, mivel csupán a jelenben felbukkanó gondolat. És a dolgok nem léteznek elkülönült dolgokként. A dolgok gondolatok. Igaz, hogy a drog beszedése fizikai érzetekkel jár együtt, a függőség valójában az elme játéka. Identitás-válság. Amikor a függő élvezetes érzést tapasztal meg, mentális szinten összekapcsolja az érzést egy gondolattal. És innentől kezdve azt a dolgot keresi, ami csupán egy gondolat, és nem veszi észre, hogy az egész csupán a jelenlevőségében, a jelen terében – a valódi identitásában - felbukkanó és eltűnő gondolati álom. A jelenlevőség egyszerű felismerése véget vet a hiány illúziójának, és annak a téves elképzelésnek, hogy létezik a függőn kívüli világban valami olyasmi, amitől a függő teljesnek fogja majd magát érzékelni. A jelenlét terének, mint valódi identitásunknak a felismerése véget vet az identitás-válságunknak is. És amint ennek a válságnak vége szakad, a több utáni keresés is megszűnik. A jelenlevőség maga a megelégedettség.

Ha abbahagynád a menekülést és a keresést, ha valóban elindulnál befelé, várunk szeretettel az Önvizsgálatokkal: Aktuális ÖnMunka Tanfolyamok

Munka, Üzlet, Pénz Témájú Idézetek 2.

Fordítottam néhány újabb pénzzel, üzlettel és munkával kapcsolatos idézetet Byron Katie, Question Your Thinking, Change the World (Kérdőjelezd meg a Gondolkodásod és változtasd Meg a Világot) című tematikus idézetes könyvéből. Az előző csokrocskát is érdemes felidézni, itt találod: http://onmunka.blogspot.hu/2012/03/munka-uzlet-penz-temaju-idezetek-1.html

„Szeretem, amikor van pénzem, és azt is szeretem, amikor nincs pénzem. Számomra a pénz elköltése semmi több, mint olyasvalaminek a továbbadása, ami soha nem is volt az enyém. Semmit nem tehetek, hogy megtartsam, amennyiben továbbadásra van szüksége. És ha nincs szükség a továbbadására, akkor nincs szükség a hozzám jövetelére sem. Szeretem, amikor eljön hozzám, és azt is szeretem, amikor elmegy tőlem.

Szeretem, hogy a tőzsde nem működik együtt veled abban, hogy milliókat keress, mert ez hozzájárul ahhoz, hogy a valódi békéhez és boldogsághoz juthass el. Minden ezt a célt szolgálja. Keresd meg a saját megoldásodat. És ha megkapod azt a rengeteg pénzt, és boldog vagy, tökéletesen boldog, na, mihez is fogsz akkor kezdeni? Ülni, állni, vagy feküdni fogsz. Ennyi. És szemtanúja leszel az elmédben zajló történeteknek, melyekkel még mindig nem foglalkoztál úgy, ahogy megérdemlik: megértéssel, úgy, ahogy egy szerető anya foglalkozna a gyermekével.

Amikor már elérted a totális üzleti sikert, és több pénzed van, mint amit az életben el tudnál költeni, akkor mid is lesz pontosan? Boldogságod? Hát nem ezért akartad a pénzt? Mi lenne, ha lerövidítenéd az utat, és életre szóló megoldást találnál? Válaszold meg ezt a kérdést: Ki lennél a történeted nélkül, hogy „A jövőm attól függ, hogy megcsinálom-e azt a sok pénzt”? Boldogabb. Nyugodtabb. A pénzzel vagy nélküle. És máris mindened meglenne, amiért a pénzt akartad.

Ha felveszlek a cégemhez, te pedig nem felelsz meg az elvárásoknak, akkor megköszönök neked mindent, amit tettél, majd elbocsátalak. Lehet, hogy előbb elbeszélgetek veled, hogy ráláthassak, van-e valami, amit nem vettem észre a munkahelyi teljesítményeddel kapcsolatban. És ha nem felelsz meg az elvárásaimnak, akkor megköszönöm neked, mert tudom, hogy megtetted, ami tőled telik, és elbocsátalak, majd felveszek egy olyan embert, aki képes elvégezni azt, amit én kérek.

         Nem az alkalmazottaimon múlik, hogy elvégzik-e azt, amit akarok, csak rajtam múlik. Én vagyok a főnök. És az elbocsátásod kedvesség, hisz épp most engedtelek ki egy kínzókamrából, ezzel lehetővé téve számodra, hogy olyan helyre kerülj, amihez képességed van. Így a tiszta-elméjűségemnek és a kedvességemnek köszönhetően, ez az állás most az elvégzéséhez megfelelő ember számára nyílik meg. Bármi, ami ennél kevesebb, mazochizmus: kínzás számodra és számomra is.

Mikor is rúgjál ki valakit? Nagyon egyszerű: amikor szeretnéd, hogy a munka el legyen végezve. Azt akarod, hogy a munka el legyen végezve, vagy azt, hogy nem? Csak ne vágd át tovább magadat. És ily módon az illetővel a megértés pozíciójából tudsz majd beszélni, hiszen épp a saját életedért vállalsz felelősséget.

Te vagy a saját főnököd. Még akkor is, ha a világ legutálatosabb melóját végzed, te vagy a saját főnököd. És ha nem szereted a munkádat, üdvözöllek a Munka önvizsgálatában.

Ha nem lenne pénzem, bármit megtennék, hogy kifizessem a számláimat. Csak épp nem tervezném el, hogyan is fog mindez kinézni. És akkor szívesen mosnék padlót, takarítanék házakat, és nagyon élvezném. És az egyik dolog elvezetne a másikig, az egyik munka elvezetne a következőig, és saját magamért tenném, és minden pillanatát élvezném. Nem tudok nem gazdag lenni. Az egésznek semmi, de semmi köze a pénzhez.”

Az Életcélról, mint Stresszes Hiedelemről

Megfordult már valaha a fejedben az a gondolat, hogy „Tudnom kell, mi az életem célja”? Vagy „Kell, hogy célja legyen az életnek”; „Csak akkor érezhetem késznek magam, ha megtaláltam az életfeladatomat”, és hasonlók?

Az is megesett már, hogy úgy vélted, meg is találtad az életcélodat, életfeladatodat, amitől egy ideig elégedett voltál, aztán viszont újra beindult a verkli? Szoktál azon gondolkodni, miért is vagy itt a Földön, próbálsz-e újabb és újabb elméleteket elhinni arról, mi is az élet célja és értelme? Van olyan, hogy már néha eleged van ebből? Akkor figyelmedbe ajánlom ennek a témának a megvizsgálását.

Röviden nézzük meg ezt az univerzális alaphiedelmet. Ehhez egy ÖnMunkás saját önvizsgálatát használom most fel, Te pedig végezd a saját Munkádat. A saját válaszaidat találd meg a kérdésekre, azok szabadítanak fel Téged.

Alaphiedelem: „Az életemnek célja kell, hogy legyen.”

Igaz ez?  Igen.

Teljesen biztos lehetek benne, hogy ez igaz?  Nem.

Mi zajlik bennem, amikor elhiszem a gondolatot, hogy „Az életemnek célja kell, hogy legyen”? - Félelmet érzek és összezavarodom, mert nem tudom, mi az életem célja, és elhiszem, hogy tudnom kéne. Folyton azon vagyok, hogy valahogy rájöjjek, sok energiát fektetek ebbe, ez pedig nagy feszültséggel, szorongással jár.

Olyan, mintha cserbenhagynám a Jóistent és az egész világot, és mintha vesztegetném a saját időmet, meg mások idejét is. És azt gondolom, az egész életemet vesztegetem el. Hogy valami nagyot kell tennem, mert, amit most csinálok, az semmit sem ér. Fontosnak kell lennem, valami fontosat kell tennem. Azt érzem, hogy valami nagyobb léptékű végkimenetel is tőlem függ. Ez pedig jókora feszültséget okoz bennem.

Tervezek, tervezgetek, terveket szövök, melyekről azt hiszem, hogy ezt az ismeretlen célt fogják majd szolgálni. És aztán az élet nem igazán igazolja vissza a terveimet.

Nagy sürgetést érzek, jókora belső nyomást, hogy halálom előtt még valamilyen érdemleges célt megvalósítsak. És mivel nem tudhatom, mikor fogok meghalni, ezért ezt a bizonyos érdemleges célt (amiről fogalmam sincs, mi is) minél gyorsabban szeretném megvalósítani. Folyamatosan hülyének és bénának érzékelem magam. Ettől pedig depressziós leszek.

Hogyan viszonyulok másokhoz és magamhoz, amikor elhiszem ezt a gondolatot?  - Amikor elhiszem, hogy az életemnek célja kell, hogy legyen, irigyelni kezdek másokat. Irigylem őket, mert azt feltételezem róluk, hogy ők már biztos megtalálták a céljukat, és teljesen tisztában vannak azzal, merre halad az életük. Elkezdem utánozni ezeket az embereket, és próbálok jó benyomást tenni rájuk. Még azt is eljátszom, mintha az ő céljuk az én célom is lenne. Idióta módon viselkedem velük, lealacsonyítom magam, őket pedig felmagasztalom, ami fájdalmasam elválaszt tőlük. És saját magamtól is.

Amikor elhiszem ezt a gondolatot, nagyon kegyetlenül bánok saját magammal. Leértékelem az életem összes olyan részét, melyek szerintem nem szolgálják a még meg sem talált életcélomat. Alig van olyan, hogy élvezném az életemet olyannak, amilyen az éppen. Elhiszem, hogy lehet jól és rosszul megélni a „céllal rendelkező ember” identitást. Rengeteg szabályt állítok fel magamnak, melyek szerintem beleilleszkednek a „céllal rendelkező ember” identitásba. Azt gondolom, hogy minden egyes gondolatomnak, érzésemnek és cselekedetemnek a célomat kell szolgálnia, még annak is, hogy mit eszem, hogyan öltözködöm, kikkel beszélgetek, mit olvasok, stb. Ezzel pedig erősen lekorlátozom az életteremet, a lehetséges megtapasztalásaim és élményeim körét, aztán pedig csodálkozom, miért van még bennem mindig akarás, valami másra vágyás. Ez az egész nagyon-nagyon stresszes.

Ki lennék a gondolat nélkül, hogy az életemnek célja, kell, hogy legyen? – Húú, rengeteg örömömet lelném az életemben. Amikor a gondolat nélkül látom magam, önelfogadóvá, önszeretővé válok, mintha pont ez lenne az életcélom. Békésen és örömmel végzem az éppen előttem levő dolgomat, nem hierarchizálok. Csak teszem, amit teszek, nincs „különösebb” célom, nem kell döntéseket hoznom, nem kell azon görcsölnöm, hogy jó benyomást tegyek másokra, vagy megfeleljek bármilyen elképzelt elvárásoknak. Tele vagyok energiával, nincs bennem félelem, szeretetteljes, és minden pillanatban értelmes céllal teli vagyok. Egyszerűen „csak” saját magam vagyok, és úgy vagyok jó, és az életem is úgy jó, ahogy éppen van.

Megfordítások:

+ „Nem kell, hogy célja legyen az életemnek.”  Vagy „Már most is az életem célját élem.”

Ez azt mondja nekem, hogy nem kell azon görcsölnöm, hogy „különleges” célt találjak az életemnek, mert az életem már így maga „a” cél megvalósulása. Ha jobban belegondolok, mindig akkor érzem, hogy teljesen egész és „hazatalált” vagyok, amikor:

1. Békében vagyok azzal, ami van.
2. Szeretem magamat úgy, ahogy vagyok.
3. Nyugalommal csinálom azt, amit épp csinálok, bármi legyen is az.
4. Nem keresgélek semmit.

Ilyenkor fel sem merül bennem, hogy bármi „más” célomnak kéne lennie, teljesen beteljesedettnek élem magam. Az életcél-kereséses gondolat mindig akkor indul be, amikor „kiesem” a valóság útjának járásából. Amikor követem az egyszerű utasításokat, vagyis mindig azt teszem, ami épp előttem van, semmi stressz nincs bennem, és minden pillanatot újnak, kiteljesedettnek, céllal-telinek élek meg. Ez a megfordítás sokkal igazabbnak tűnik, mint az eredeti. Az eredeti állítás hiányra és félelemre épül, ez viszont bőségre, intelligenciára, (ön)szeretetre.

„A Munka csodálatos, mert a valódi dolgot kapod meg általa, a minden válaszon túl lévőt. Nem kapsz semmilyen olyan koncepciót tőle, hogy kinek kéne lenned. Nincsenek követendő minták, ideálok; a cél nem a bölcsesség vagy a spiritualitás. Te csak észreveszed, ami van. Szeretem azt mondani, hogy „Ne tégy úgy, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen vagy.” Ez alatt azt értem, hogy „Ne legyél spirituális; legyél inkább őszinte.” Fájdalmas úgy tenni, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen éppen vagy, a tanár helyében lenni, amikor még kedvesebb számodra a tanuló pozíciója. Az önvizsgálat az igazságról szól, ami nem feltétlenül úgy néz ki, ahogy szerinted ki kellene néznie. Az igazság nem tiszteli a spiritualitást. Csak saját magát tiszteli, épp olyan formában, ahogy az adott pillanatban megjelenik. És ez az egész nem komoly; mindössze Isten kacag a kozmikus viccen.” (Byron Katie)

Több Pénzre Van Szükségem – Byron Katie Videó

„Az önvizsgálat segít a szenvedő elmének, hogy kimozduljon a valósággal való vitázásból. Segít nekünk, hogy haladni tudjunk az állandó változással. A változás így is, úgy is megtörténik, akár tetszik nekünk, akár nem. Minden változik, ez nyilvánvaló. De amikor ragaszkodunk azokhoz a gondolatainkhoz, melyek azt diktálják, hogyan kéne kinéznie ennek a változásnak, akkor fájunk, szenvedünk és teljesen beszűkülünk.” (Byron Katie)

Ma egy klasszikus Byron Katie videó és egy igen zaklató hiedelmünk kerül terítékre. Érdekes, hogy a pénz témaköre az egyik legérzékenyebb önvizsgálat szempontjából. Akinek pénz-problémái vannak, az sokszor képtelen megengedni magának azt, hogy akár még csak egy kicsit is kevésbé görcsösen ragaszkodjon a pénzzel kapcsolatos félelmeihez. Pontosabban, attól félnek az emberek, hogy ha nem kapaszkodnak foggal-körömmel pl. ahhoz a hiedelmükhöz, hogy „Több pénzre van szükségem”, akkor soha többet nem lesz már nekik több. Nem is, hogy több; egyenesen attól tartanak, hogy majd még kevesebb lesz, hogy soha többé semmit sem fognak tenni azért, hogy legyen.

Ebből is látszik, hogyan működik az elme: folytonos félelmet kell gerjesztenie. Mi pedig annyira megszoktuk ezt a folyamatos félelemmel és feszültséggel teli állapotot, hogy azt hisszük, erre a félelemre és feszültségre van szükségünk ahhoz, hogy egyáltalán reggel felkeljünk és végigcsináljuk a napunkat. A félelmet és a feszültséget tanultuk meg motivációs forrásként használni. Ez a félelem és feszültség pedig mindig az elhitt történeteinkből, hazugságainkból származik.

Nagyon fontos egy tipikus félreértést tisztázni, amit sokakon érzékelek, akik ismerkednek a Munkával. A hiedelmeink megkérdőjelezése nem azt jelenti, hogy az eredeti hiedelem ellentétét fogjuk ezentúl hinni. Hanem azt, hogy a kérdésekkel meglazítom az eredeti hiedelemhez való ragaszkodásomat, mintegy kiszabadítom az elmémet az eddigi beragadásából, a megfordításoknál pedig a példákon keresztül felfedezem, hogy azok is legalább annyira igazak, mint az eredeti állításom. Vagyis kinyitom az elmémet, olyasmiket fedezek így fel, amiket eddig a beragadásom miatt képtelen voltam meglátni. Az elme innentől kezdve nem tud beragadni az egyik polaritásába sem, és a Munkában semmiféle „pozitív” átírás sem történik. Nem programozom az elmét, hanem felszabadítom. Ebből fakadóan kitágul a világom, megsokszorozódnak a választási lehetőségeim és a kreativitásom. Nem menekülök tovább, nem különülök el, mivel már nem a félelem mozgat. Elképzelhető, hogy ha nem félek, és nem vagyok tele feszültséggel, hanem békés és harmonikus az érzelmi és elmeállapotom, akkor sokkal többre vagyok képes? Teljesen biztos lehetsz benne, hogy a félelemmel teli hiedelmeid által gerjesztett stresszre van szükséged ahhoz, hogy egyáltalán nekiállj cselekedni? Ki lennél a történeted nélkül?

Amíg elhiszem a stresszes hiedelmemet, beszűkült állapotban vagyok: vakon. Amikor megvizsgálom őket, ők elengednek, én pedig kitágulok: látok. Így pedig egy teljesen más valóságot vagyok képes érzékelni, mint beszűkülten, agyonstresszelve. Te melyiket választod?

Azért imádom a Munkát, mert az életemet és a cselekedeteimet teljesen egyértelművé teszi. Teljes felelősséget tudok vállalni saját magamért, nincs szükségem többé a körülményeket, más embereket, a világot okolni semmiért. Minden bensővé válik, minden bennem zajlik, s minden folyton változik. Én pedig csak áramlok ezzel a folytonos változással, s ha még fennakadok valamin, akkor van egy csodás eszköz a kezemben, amivel megvilágosíthatom önmagam az igazságra. Erre pedig Te is képes vagy: ne halogasd tovább önmagad.

És akkor nézzük a mai Katie videónkat, ami az egyik legalapvetőbb pénzzel kapcsolatos hiedelmünket veszi górcső alá: „Több pénzre van szükségem” – Igaz ez?

Javaslom, hogy végezd is Katie-vel az önvizsgálatot, gyönyörűen vezet végig a kérdéseken és a megfordításokon. Jó Munkát!

Ha szeretnéd profin, alaposan, szeretetteljes légkörben megtanulni, hogyan tudod megkérdőjelezni bármilyen témájú stresszes gondolataidat, várlak szeretettel a májusi Alaptanfolyamokon:

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján: 2012. május 5-6.

Hétköznapi tanfolyam: május 14-15.

Jelentkezési határidő: április 10. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Pokoli Gondolatok, Melyek Kiűznek a Paradicsomból

Na, de ilyet! Egy éves az ÖnMunka blog! Egy évvel ezelőtt úszkált be az a gondolat, hogy ebben a formában rengeteg kincset tudok eljuttatni az érdeklődő és nyitott Olvasókhoz. Arról nem is beszélve, hogy nekem milyen elmélyülést jelent ezeknek a bejegyzéseknek a rendszeres megírása. Mára pedig valóságos Byron Katie és Munka „adatbázissá” lett ez a kósza ötletből indult valami, sokan jeleznek nekem rendszeresen, hogy mennyire szeretik, és milyen szerves részévé vált életüknek a blogon megjelenő írások, fordítások, esettanulmányok olvasása.

Ez úton köszönöm Nektek, Kedves ismerős és ismeretlen Olvasók, hogy itt vagytok, és magatokba engeditek ezeket a szavakat, mondatokat, kérdéseket. Csak így tovább! Én egyelőre folytatom, hisz a témánk kimeríthetetlen és megunhatatlan: Csodálatos Önmagunk. No, de a rövid „ünneplés” után, nézzük is, mi is akadályoz meg minket abban, hogy megéljük ezt a Csodálatos Önmagunkat. Hát, igen, már megint azok a fránya elhitt gondolatok. Például a feltételezett hiányainkra fókuszálók.

Képzeld el, hogy épp sétálgatsz ezen a gyönyörű őszi napon, a lábaid teszik a dolgukat, a szemeid rácsodálkoznak a színek pompájára, a füleid beengedik a világ hangjait, minden mesés, amíg csak… Beléd üt egy gondolat, mondjuk az, hogy „Boldogabb lennék, ha itt lenne velem a párom” vagy „Bárcsak meg tudnám osztani ezt az élményt valakivel”. Mi történik abban a pillanatban a békéddel, ha elhiszed a felbukkanó hiány-gondolatokat? Béke volt, nincs.

Ezek nélkül a hiány-gondolatok nélkül a Paradicsomban élsz. Sétálsz, ülsz a székeden, vagy fekszel az ágyadon – egyszerűen létezel, anélkül, hogy bármit tenned kellene érte. Az élet segíti a létezésedet, például azzal, ahogy a lélegzés csak úgy megtörténik veled. De mit tapasztalsz, ha elhiszed a gondolatot, hogy valami hiányzik? Az azonnali hatás talán alig észrevehető – lehet, hogy egy kicsit nyugtalanabbul kezded érezni magad, ahogy a figyelmed elterelődik mindarról, amid van. Ez az elmozdulás azonban a békének is véget vet, amiben egészen eddig voltál. Elhitted, hogy valamiben hiányt szenvedsz, ezzel pedig el is terelődik a figyelmed a minden pillanatban rendelkezésedre álló természetes bőségről.

Mennyország: „Hát ez valami csodálatos! Örökre itt tudnék maradni.”

Pokol: „Ez így nem tökéletes.”

„Pokoli” gondolataink nem csak a kényelemről vagy a boldogságról szólhatnak. Itt egy rövid listácska a legáltalánosabb Mennyországból kiűző gondolatainkról. Szépen lassan, módszeresen menj végig rajta, és egy üres papírra írd le a saját konkrét példáidat, hogyan is vannak jelen a Te életedben ezek a hiedelmek. Nézzük csak:

·          Szükségem van rá, hogy ezt meg ezt csináld.

·          Nem adod meg nekem, amire szükségem van.

·          Nem tudom, mi lenne velem nélküled.

·          Nem élhetek tovább … nélkül.

·          Az elvárásaim a következők: …

·          Boldogabb lennék, ha …

·          Nagyobb biztonságban érezném magam, ha…

·          Szükségem van egy …-re.

·          Akarok egy …-t.

·          Ez így nem tökéletes.

·          Bárcsak mindig így lenne!

·          Ez az enyém!

·          Te vagy az én problémám.

·          Ez így nem igazságos.

·          Meg kell nyernem az embereket, ha azt akarom, hogy szeressenek.

·          Ha szeretsz, megteszed, amit akarok. (Egész civilizációt építettünk rá)

·          Az engedelmesség a szeretet jele. Ha nem fogadsz szót, nem szeretsz.

·          Szükségem van a szeretetedre.

·          Büntetést érdemlek.

A legtöbb ember annyira el van foglalva a helyzete folyamatos megjavításával, hogy észre sem veszi, hogy közben száműzi magát a Paradicsomból. Bárhol is van, biztosan talál valakit vagy valamit, akin vagy amin javítani kellene.

De hogyan juthatsz vissza a Paradicsomba? Erről szól a Munka, vagyis a Négy kérdés és a Megfordítások. Először is vedd észre, a gondolatokat, melyek kiűztek a Mennyországból. Utána pedig vizsgáld meg őket alaposan, mélyen magadba engedve a kérdéseket, és megvárva a nem-tudásodból, vagyis Valódi Önmagadból felbukkanó válaszokat. És alapvetően is tudd, hogy nem kell mindent elhinned, amit a gondolataid mondanak, és hogy általuk Te magad fosztod meg saját magadat a boldogságtól. Eleinte furcsa lehet megismerkedni ezzel a nem követelőző oldaladdal, de a félelmeid, aggodalmaid leleplezésével és felülvizsgálatával visszatalálhatsz arra az útra, amely elvezet mindahhoz, amire valóban szükséged van az életben. Valódi, Csodás Önmagadhoz. :)

(Néhány részlet Byron Katie: Szükségem Van a Szeretetedre, Vagy Mégsem? című könyvéből való.)

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam új időpont: 2011. október 29-30. Jelentkezési határidő: szept. 30. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html
 

Mi Is A Szabadság?

Egy Barátom megkért, írjak üzleti célú blogjára, hogy minél többen megismerkedhessenek a Munkával. Vele együtt én is megosztom az ÖnMunka blog Olvasóival az elkészült irományt. Lényegretörő összefoglalója működésünknek és a Munkának. 

Ezt a bejegyzést azok figyelmébe ajánlom, akik hajlandók picit kinyitni az elméjüket, és nyitottan, kíváncsian olvasni a következő sorokat. Egyik kedvenc mondásom:

 „Azt akarod, hogy igazad legyen, vagy a szabadságot választod?” (Byron Katie).

Feltételezem, hogy Téged igenis érdekel a szabadság, értsünk egyelőre bármit is ez alatt. Szerinted mire van szükséged ahhoz, hogy szabad legyél? Kérlek, csukd be egy kicsit a szemedet, és keresd meg a válaszodat erre a nagyon egyszerű kérdésre. Akár le is írhatod. És, kérlek, ne légy bölcs, okos, spirituális, ne azt mondd, amit mástól hallottál vagy olvastál, és nagyon megtetszett, hanem nézz magadba a saját válaszodért.

Ahhoz, hogy szabad legyek, a következőkre van szükségem:

És egyáltalán, mit jelent az, hogy szabad? Megnéznéd ezt is magadban? Mik a külső/belső jelei annak, ha szabad vagy? Mik a szabadság ismérvei? Listázd össze ezeket is:

(Hamarosan visszatérek a szabadság témaköréhez, de előtte még rendetlenkedek egy sort, ha már Miki ideengedett a blogjára… :)

A rendetlenkedés lényege egy kis provokáció az önfejlesztés birodalmával kapcsolatban. Elképesztő mennyiségű tipp, tanács, technika áll ma már a rendelkezésünkre ahhoz, hogy egy vágyott, jobb életet „teremtsünk”, több pénzt „vonzzunk be”, anyagilag „sikeresebbek” lehessünk, hogy bebizonyítsuk magunknak és a világnak, hogy érünk valamit. Feltételezem, hogy ha ennek a blognak az olvasója vagy, akkor Te is ismered a nagy részüket. Álmodból felébresztve is tudod az összes ide vonatkozó „törvényt”, és időd egy részét azzal töltöd, hogy próbálod a gyakorlatba is átültetni őket. Hadd kérdezzek valami csúnyát: működnek számodra ezek az úgynevezett törvények? Kérdezek egy még csúnyábbat: Teljesen, száz százalékig biztos lehetsz benne, hogy az univerzum, a pénz, a vonzás, a bőség „törvényei” valóban léteznek? (És nem az ellenkezőjéről szeretnélek meggyőzni, hanem hogy tedd föl magadnak ezeket a kérdéseket.) Mi zajlik benned, ha elhiszed, hogy az univerzum azt hozza eléd, amit Te vonzol (és véletlenül negatív gondolatokon csíped magadat, vagy mondjuk, nem olyasmi történik veled, amit szívesen veszel)? Mi zajlik benned, ha elhiszed, hogy ez a Te felelősséged, és hogy kutya kötelességed egy jómódú, sikeres életet „megteremteni” magadnak, különben egy nagy senki maradsz, aki semmit sem képes elérni az életben? Ezek a gondolatok békességet vagy feszültséget okoznak benned?

Ha most ideges lettél, teljesen érthető. Hisz már jó ideje ebben az irányban haladsz, rengeteg időt és pénzt fektettél az önfejlesztésbe, egy jobb, sikeresebb, bőségesebb élet megteremtésébe. Rengeteget tanultál, és szép fokozatosan MINDENT ELHITTÉL. Eszedbe jutott valaha megkérdőjelezni azt, amit hallottál és olvastál?

Tudom, nagyon kényes témát feszegetek, és olybá is tűnhet, hogy meghibbantam, hogy így próbálok egy világszerte ismert, nálunk még szinte ismeretlen önfelismerési módszert bemutatni és népszerűsíteni. Hisz olyasmiket kéne mondanom, hogy ettől aztán tényleg, de most tutira boldog, gazdag és sikeres leszel. És akkor biztos érdekelne a dolog. Bár, ki tudja. Annyi mindenre mondták már ezt, az emberek pedig csak nem boldogabbak, gazdagabbak és sikeresebbek. Sőt, inkább egyre frusztráltabbak és elkeseredettebbek. És mivel annyi mindent láttál már, teljesen természetes ellenállás alakulhatott ki benned egy újabb marhaság iránt. Én legalábbis így voltam vele: jól elhajtottam a barátnőmet, aki először mesélt nekem Byron Katie A Munka (The Work) nevű hiedelem-megvizsgáló módszeréről. Aztán kisebb testi erőszak alkalmazásával csak lenyomott a youtube elé… Néha túlzok, itt azonban tényleg maximum 2 perc alatt fordult velem fejjel lefele a világ, és értettem meg azt, amit azelőtt még sosem sikerült. Hogy miért is nem megyek sokra azzal a sok okossággal, amit nem rövid önismereti utamon megtanultam. Nem sokáig bánkódtam, mivel ezerrel faltam fel a Munkát, és kérdőjeleztem meg a hiedelmeimet százszámra.

No, de mi is ez a Munka nevű valami? A Munka egy nagyon gyakorlatias, egyszerűen megérthető és megtanulható hiedelem-felülvizsgáló módszer (Négy kérdés és Megfordítások), mely bármikor kéznél van, amikor stresszes gondolataid előbukkannak. Nagyon fontos, hogy a hiedelmeket nem pozitívra írjuk át, ennek semmi értelme. Ehelyett rendbe tesszük az ALAPOKAT. Kilapátoljuk a tudatalattinkból azt a trutyit, amit odapakoltunk még pici gyerekkorunkban. Amíg a 3-4 éves kori hiedelmeinkkel élünk (és mindannyian ezt tesszük), addig ezek folyamatosan „végrehajtanak”. Ezt nevezi a Munka nyelvezete összezavarodott elmének. Minden emberi lény elméje összezavarodott, amíg elhiszi, amit hisz. Amíg elhiszem az apámmal, anyámmal, magammal, az élettel, a nőkkel, a férfiakkal, a párkapcsolattal, az élettel, halállal, kontrollal, szeretettel, felelősséggel, munkával, pénzzel, sikerrel, a világ működésével, az én szerepemmel (stb.) kapcsolatos hiedelmeimet (történeteimet), addig ezek KÖTNEK. És addig nincs más választásom, mint hogy az egész életemet MENEKÜLÉSSEL, ELLENÁLLÁSSAL ÉS KÜZDÉSSEL  töltöm. És mindent megteszek, hogy mindettől megmeneküljek, csak nem a megoldás irányában keresgélek. Te hogyan állsz ellen, hogyan küzdesz, hogyan menekülsz? Vagy-e annyira őszinte magadhoz, hogy meglátod ezt magadban?

A Munka rendszeres végzése, vagyis „gyökérhiedelmeid”, történeteid szép fokozatos megvizsgálása (nem pedig „megerőszakolása”, és így még mélyebbre tunkolása) KINYIT. Kinyitja az elmédet, kinyitja szívedet, kinyitja a világodat, kinyitja az életedet. Mivel a megvizsgált hiedelmek mintegy elengednek minket, így egyre tisztább elmékké válunk, ami fantasztikus hatékonysággal, kreativitással, örömmel, életszeretettel tölt el minket. A legfontosabb pedig tán az, hogy totálisan erőfeszítés-mentessé válunk. Nem erőszakoljuk magunkat tovább, hogy ilyenek meg olyanok legyünk, nem erőszakoljuk tovább a körülöttünk élő embereket és világot, hogy legyenek már olyanok, amilyennek mi szeretnénk őket, nem kántálunk ezerszámra pozitív megerősítéseket, hanem totális nyugalommal éljük az Életet, egyszerűen csak áramlunk vele, és stresszmentesen tesszük a dolgunkat.

Egy rövid részlet a saját blogom egyik témába vágó bejegyzéséből:

„Még mindig arról a teljes félreértésről, ami a gondolatokat övezi. A Munka alapkiindulása, hogy az életben minden szenvedést megvizsgálatlan gondolataink okoznak, melyeket tudatosan vagy tudat alatt igaznak hiszünk, és fel sem merül bennünk, hogy ezeket a gondolatokat megkérdőjelezhetjük. Próbálunk „megszabadulni” a gondolatainktól, azt azonban senki nem tudja, hogyan is csináljuk ezt hatékonyan. Minél jobban szabadulnánk, ők annál jobban ragaszkodnak hozzánk. Vagyis, a probléma nem maga a gondolat, hanem az, ha elhisszük azt. Nem gondolni nem tudsz. Mire ezt eldöntöd, máris gondoltál. Pozitívan gondolni pedig megint csak nem tudsz egész addig, amíg a felhalmozott, életed során elhitt, mélyben hömpölygő gondolataidat meg nem kérdőjelezted. Nem átprogramozod, nem kiirtod őket, nem hóhér módjára pallossal csapsz le rájuk, hanem kíváncsian, nyitottan megvizsgálod őket a Négy kérdés és a Megfordítások segítségével. És akkor felenged mindaz a stressz, amit ezek az elhitt gondolatok okoznak az életedben, sőt, maga a gondolat is szépen elhagy. Hiszen, csak addig van rá szükséged, amíg fogalmad sincs arról, mi zajlik a mélyedben. Pont ő a Te Barátod, a hírnök, hogy "Hééé, itt vagyok, foglalkozzál már velem!!!" Amíg lenyomod, elhallgattatod, a szőnyeg alá söpröd, addig ő mindenféle módon hatni fog az életedre, hogy felhívja magára a figyelmedet. Az Önvizsgálat után pedig már nem lesz szükséged pozitív gondolkodásra; valami sokkal csodálatosabb történik az életedben, erőfeszítés-mentesen.” (A folytatást itt találod: http://onmunka.blogspot.com/2010/10/miert-borul-meg-pozitiv-gondolkodas.html)

A Munka megtanulásával egy önmagad megtisztítására alkalmas, MŰKÖDŐ eszközt kapsz a kezedbe. Ez egy teljesen letisztult, csiribiri mentes, KŐKEMÉNY módszer. Kőkemény azért, mert minden illúziódat felszámolja. Ugyanakkor végtelenül gyengéd is, mert csak addig visz, ameddig hajlandó vagy épp elmenni. Ez az Út nem egyszerű, nem is való mindenkinek. Viszont az, aki bevállalja, lenyugszik, és kivirágzik: megtelik az élete Élettel.

Visszatérve a szabadságra, egy Byron Katie idézettel szeretném befejezni:

„Rájöttem, hogy amikor elhiszem a gondolataimat, szenvedek, amikor viszont nem hiszem el őket, nem szenvedek, és ez igaz minden egyes emberi lényre. A szabadság ennyire egyszerű. Úgy találtam, hogy a szenvedés választható, opcionális. Olyan örömre leltem magamban, ami sosem tűnik el, egyetlen pillanatra sem.  És ez az öröm mindenkiben ott van ugyanúgy.”

TE KI LENNÉL A TÖRTÉNETEID NÉLKÜL?

„Hihetetlen Hiányállapotban Vagyok”

"Az önfelismerés a legédesebb dolog. Megmutatja nekünk, hogyan is vagyunk totálisan felelősek saját magunkért, és a szabadságot csak itt tudjuk megtalálni. Ahelyett, hogy ránk és a világra tekintgetnél a kielégülésed elnyerése érdekében, tekints magadba, és találd meg mindezt önmagadban." (Byron Katie)

Drága Andikám,

Olvasván a mai bejegyzésedet, bátorságot kaptam az íráshoz. Nagyon nagy a zakata. Nem tudom, hogy pontosan ilyen zakatára gondoltál-e, nem tudom, hogy ennek itt a helye vagy sem...  Pár sorban azért elmondanám. Nagyon magam alatt vagyok. Pár hete kezdődött,  nem bírok egyenesbe jönni. Majd a szomszéd lánnyal történt beszélgetés után, már a mécses is eltörött. Beszélgetés után rájöttem, (megvilágosodott előttem), hogy olyan hihetetlen hiány állapotban vagyok, elmondani nem tudom. Hiányzik a gyerek, a család, a boldogság, az élet, a barát(nő) akivel őszintén megbeszélhetném gondjaimat, Rájöttem, hogy tök egyedül vagyok, ami k..va szar érzés. (Utóbbi időben az ünnepek is nagyon bezavarnak. Messze a családtól,  az érzés, hogy egyedül vagy.) Óriási az űr!
Na, ebből hogyan vezet kifelé az út? (Csak azt nem mond, mint mások, hogy férjhez kell menni, meg hogy én választottam az egyedüllétet, ezt az életet.) Mi a túrót tegyek? (És ez most nem önsajnálat.)
Ha van kedved, időd egyszer lereagálni köszönöm. (Vagy ha lehet erre bármit is mondani.)
Jó volt leírni.
Pusza, Évi

Drága Évikém!

Köszönöm, hogy leírtad. Ezek alapján értem az elmúlt két alkalommal rajtad látott nagy bezárkózást, valahogy olyan érzésem volt, hogy teljesen elbújtál.

Pont ilyen zakatára gondoltam, igen. Telitalálat. Az egész életed alapjában megkérdőjelezve, hiányosnak látva. A legerősebb hiedelmed a „Hihetetlen hiányállapotban vagyok.” Ezen nem a férj vagy a gyerek segít, hisz mostanra már Te is teljesen tisztában vagy vele, hogy ezek a külsőségek maximum átmenetileg maszkírozzák el a magányosságunkat. Évi, tudod jól, hogy csak akkor vagy képes egyedül érezni magadat, és magad alatt lenni, ha elhiszed a gondolataidat, mivel abban a pillanatban elkülönülsz a Valóságtól. És az elméd most úgy gondolja, hogy na, tessék, még a magyarázatot is megtaláltam, sőt még a szomszéd lány is ezt mondja. De Te ismersz egy módszert, amivel ezeket meg lehet és meg kell vizsgálnod.

• Igaz az, hogy hiányállapotban vagy? Teljesen, száz százalékig biztos lehetsz ebben?
• Mi zajlik benned, ha elhiszed, hogy az élet minden területén hiányod van? Hogyan tekintesz magadra, másokra, az életre? Milyen elvárásokat, követeléseket támasztasz? Hogyan érzed magad, és hogyan viselkedsz? Mire használod ezt a gondolatot? (Én azért elég erősen felfedezem itt az önsajnálatot, és nyugodj meg, mindannyian ugyanezt csináljuk, és mindig újabb meg újabb köntösbe bújtatjuk.) Kérlek, nagyon alaposan nézd ezt végig, mert ott van az egész illúzióéleted benne.
• Ki lennél a történeted nélkül, hogy hiányállapotban vagy?

Megfordítás: „Nem vagyok hiányállapotban.” "Bőségállapotban vagyok.":  Rengeteg példát keressél, kérlek, amik az életedben jelenlevő bőséget mutatják, piciket, teljesen evidenseket, amiket a hiedelmeid miatt észre sem tudsz venni, ezért nem is tudod értékelni ezt a rengeteg apró bőséget, amit az élet teljesen automatikusan nyújt, semmit sem kell tennünk érte.

Attól, hogy férjhez mész, gyereket szülsz, több időt töltesz a családoddal, vagy barátaid vannak, a belső, képzelt hiányaid még nem fognak felszámolódni. Mindezen dolgok hab a tortán, ha belül rendben vagyok. És ki mondta neked, nekünk azt, hogy ezek a dolgok szükségesek egy boldog élethez? Nyilván, mindannyian elhittük ezt. De akkor ez azt jelenti, hogy egy olyan nő, akinek nincs gyereke, nincs férje, nincs rendszeres kapcsolata a családjával, soha nem lehetne boldog. (Nem is beszélve arról a rengeteg további belénk kondicionált elvárásról, aminek tudat alatt mind megfelelni kívánunk.) Én ennek az ellenkezőjéről tudok teljes mellszélességgel tanúbizonyságot tenni. Ahogy felszámoltam a hiedelmeimet, telt meg az életem csodás bőséggel, attól függetlenül, hogy mi van benne kívülről. Évi, nem tudom, mennyire rendszeresen végzed a Munkát, de nagyon fontos lenne. Hogy már automatikusan észrevedd, hogyan csinálódnak az újabb és újabb történetek az elmédben, és rögtön megkérdőjelezd őket. Javasolnék egy Munka-párt, akivel nagyon mélyen megnyílhattok egymásnak, és ez által olyan barátra is rögtön szert tehetsz, akire vágysz. Ezeket a lépéseket senki nem tudja megtenni helyetted, és ezt is nagyon jól tudod.

Érdemleges még a barátság témaköre. Mihez van szükséged barátra/barátnőre? Mit vársz tőle? Mit biztosítson az életedben? Hogyan viselkedjen? Mitől nevezel valakit a barátodnak? Hagyományosan legtöbben a barátainkat „használjuk”. Arra, hogy meghallgassanak, elfogadjanak minket, társaságot biztosítsanak magányunkban, és ezt leginkább úgy tegyék, ahogy azt mi elképzeljük. Olyan gyakran beszéljünk, találkozzunk, ahogy az nekem jó, úgy szóljanak hozzám, ahogy én képzelem, értsenek egyet velem, értsék meg a fájdalmamat, érdeklődjenek irántam, legyenek nagyon figyelmesek velem. És ha nem ilyenek, akkor máris nem szeretem őket, nem is barátok többé. Hát, ez nem barátság. Ez elvárás-lista. És ugyanolyan játszma, mint amit a párkapcsolatainkban játszunk. Amíg úgy gondolom, hogy barátra van szükségem, addig saját magammal nem vagyok barátságban, addig azt szeretném, hogy más szeressen, meghallgasson engem, pedig én saját magamat nem szeretem és nem hallgatom meg. És sokszor pont olyan „barátra” lelek, aki ugyanúgy szenved, mint én, és a közös szenvedésünket nevezzük el barátságnak, hisz olyan jól megértjük egymást.

Javaslom az összes Olvasónak, hogy nézze végig a baráti kapcsolatait, fedezze fel, mire is „tartja” ezeket az embereket. Ha valami nem tetszik bennük, tessék leírni, és megvizsgálni a Négy kérdéssel és a Megfordításokkal. Ez a saját magammal folytatott barátsághoz vezető utam, az önszeretethez, hisz pont olyan emberek vannak körülöttem, akikre szükségem van ahhoz, hogy felismerhessem magamat.

És még egy utolsó megvizsgálni való:

„Meg kéne találnom a kivezető utat.”

Évi, pont a befelé vezető utat kéne megtalálnod, mint mindannyiunknak, elindulni felelősségteljesen magad felé, rendíthetetlenül, megállíthatatlanul, mert eldöntöd, hogy igenis boldog szeretnél lenni. A boldogság bent vár, nem a gyerek, férj, barátok, család formájában. Amíg belül nincs meg, addig ők maximum átmenetileg tesznek boldoggá. Évikém, ne várj tovább magaddal, kérlek. Van elég időd magadra, tessék minden egyes nap megvizsgálni egy hiedelmet, nagy-nagy alapossággal.

Szeretettel, Andi

Pánikbetegség, Munkahelyi Gondok és Anyagi Jólét

„Az a gondolat, hogy „Be kell mennem dolgozni” háborús zónává teszi az életedet. Míg, ha tiszta elmével, úgy ébredsz, hogy annyit tudsz, mész dolgozni, akkor csak mész dolgozni, békében, a munka pedig öröm. De amikor ellenkezel a valósággal, akkor a hiedelmeid megsokasodnak, és a munkahelyed kínzókamrává válik.” (Byron Katie)

Szia Andrea!

Annyira szimpatikus, amiket írsz, és olyan nagy nyugalom és kedvesség árad belőle, hogy muszáj válaszolnom.:)

Amikor megismerkedtem az EFT-vel, azt éreztem, hogy "EZ AZ!!!", végre megvan, ezzel végre sikerül minden nyavalyámtól és bajomtól megszabadulni. El tudom végre engedni az összes korlátozó, negatív gondolatomat, hiedelmemet, betegségemet, mindent, amire nincs szükségem.

Jó fél éve kopogtattam napi szinten, amikor egy éjjel kaptam egy „kedves kis ajándékot” az élettől,  egy pánikrohamot. Akkor nem tudtam, hogy az, azt hittem, szívroham. Aztán a szívultrahang, meg a terheléses EKG kiderítette, a szívemmel gyakorlatilag semmi baj. A stressz a gond. 3 hónapot kellett várnom az első roham után, amíg a szívultrahangra sor került. Szinte minden nap volt pánikroham. Alig mertem kimenni az utcára. Alig mertem felkelni, alig mertem lefeküdni. Megállás nélkül rettegtem. Azt hittem, meg fogok halni.

Az EFT, és néhány homeopátiás szer végül segített. Nem mentem el pszichiáterhez, pedig a háziorvos nagyon akarta. És vége. Egy éve volt utoljára. Remélem, nem is lesz többet. Végig tudtam, hogy ezt én csinálom magamnak. Amikor elkezdődött egy-egy ilyen roham, tudtam, mi lesz a következő lépés, mire fogok gondolni, hogyan fog zajlani… Hogy figyelni fogom a szívem, hogy rettegni fogok, hogy bedilizek, meg, hogy mások észreveszik a zavarom. Minden szabad percemben kopogtattam. Rengeteget sírtam, mert olyan nagyon régi, nyomasztó emlékek bukkantak fel sorra, amikről azt hittem, rég elfeledtem őket. A kutyám halála, a válásom, gyerekkori veszekedések…

Ha most felidézem őket, már nem okoznak fájdalmat. Tehát valószínűleg elengedtem őket. Épp ezért nagyon hiszek az EFT-ben. A visszajelzésekből, amiket  kliensektől kapok, úgy tűnik jól is csinálom.

Mégis megrekedtem. Most valahogy kevésnek érzem ezt is. Egy holtponton vagyok, ahonnan valami miatt nem sikerül kimozdulnom. Áll minden. Belül tudom, hogy ezzel akarok foglalkozni, de nem merek igazán belevágni.

Hivatásos gondokként dolgozom a Gyámhivatalban. Ez azt jelenti, hogy pszichiátriai betegek, és értelmi fogyatékosok helyett, akik kizáró, illetve korlátozó gondokság alatt állnak, nekem kell döntéseket hoznom. Nekem kell rendbe tennem az életüket. Rendezni az adósságaikat, bíróságra, rendőrségre járni helyettük, vagy intézetbe dugni őket.

Tegnap elkezdtem olvasgatni a könyvet (A Négy Kérdés), és valahol az elején volt szó olyasmiről, hogy ott kezdődik a baj, hogy a másik embert akarjuk megváltoztatni, meg akarjuk mondani, mit tegyen, hogyan éljen... Döbbenten ültem. Nekem ez a munkám. Nap, mint nap ezt teszem. Mások életét rendezem. Mások helyett döntök, és megmondom, mit csináljanak (és ők persze nem csinálják...) És a sajátomra nincs időm.

6 éve egyedül nevelem a kisfiam. Egy nyúzott, folyton fáradt és folyton rosszkedvű, nyafogós anyukája van szegénynek, akinek csak nagy ritkán van ideje rá, pedig őt szeretem a világon a legjobban. Hazahurcolom a gondokoltak gondjait, sokszor még este is ezzel foglalkozom. Kérlek, ne érts félre, ez nem panaszáradat, csak a tények, és tudom, lényegében csak rajtam áll, meddig csinálom. Nagyon nem szeretek dolgozni menni. Szinte meg kell erőszakoljam magam miatta. De ezért kapok fizetést, ebből élünk.

Az EFT más. Ha egy-másfél órát itt ülök a gép előtt,  és skype-on keresztül dolgozunk valakivel, szinte szárnyalok. Abszolút feltöltődöm, és jól érzem magam. Tele vagyok olyankor energiával, ötletekkel. Ott is segítő vagyok valamiképp, de ez nem egy értelmetlen munka. (pedig pénzt se kapok érte...:)) No, mindegy. Elnézésed kérem, hogy így letámadtalak az életemmel.

A pénz téma, ahogy írtam, talán kissé félreérthető volt, elnézést. Én csodálattal figyelem azokat az embereket, akik képesek megteremteni maguknak a jólétet. És (nincs jó magyar szó erre) nem irigység van bennem, hanem valami öröm féle, hogy: Nahát,  ilyen is van??? Hogy, jaj de jó neki... Meg tudta csinálni... El tudta érni.

Hasonló érzés fog el, amikor Eckhart Tolle videót nézek. Az is így lenyűgöz.

Hát, köszönöm a figyelmedet. Remélem, hamarosan neki tudok állni a Munkának is.

Mónika

Drága Mónika!

Köszönöm őszinte soraidat, és hogy magadnak is be tudod vallani, hogy eleged van. A legtöbben ezt sem merik meglépni, inkább úgy csinálnak, mintha minden rendben lenne, aztán egyszer csak megkattannak, összedőlnek. Nem erre vagyunk kitalálva. Az őszinteség, a saját magammal való szeretetteljes szembenézés a legelső, legfontosabb lépés, és főleg jó, hogy ezt leírtad, mert a Munka egy írásos módszer. A gondolataimat akkor tudom nyakon csípni, ha feketén-fehéren kihozom őket a fizikai szintre az elme rohanásából. Ilyenkor az elme is megáll, és lecsillapodik. És partnerré válik, segít nekem abban, hogy mindennel szembesüljek, amivel dolgom van, ami közém és az örömteli Létezés közé áll.

Röviden a pánikrohamaidról annyit, hogy a pánikbetegség biológiai érzelmi kiváltó konfliktusa félelem a jövőtől, egy jövőbeli eseménytől. Ezt a legelső roham esetén érdemes visszakeresned, mert utána, az esetek döntő többségében maga a következő pánikrohamtól való félelem a kiváltó és fenntartó konfliktus. Ráadásul maga a roham már az ún. gyógyulási, helyreállítási fázisban történik, és ezt az Újmedicinán (GNM) kívül semmilyen más orvostudomány nem tudja. Az Újmedicina valami egész más, egy forradalmian új, tudományosan bizonyított rendszer. Ismeretében elveszíted a betegségektől való félelmedet, mivel megérted az érzelmi-agyi-testi folyamatok összefüggéseit, az egész szervezeted totálisan intelligens működését, jelenségeit, amiben semmi félelmetes nincsen. Az összes jelenbeli és jövőbeli félelmed megvizsgálására pedig itt a Munka, amit én a legfantasztikusabb lelki prevenciós eszköznek is tartok.

A pénzről is röviden annyit, hogy nem látok semmi különbséget a között, hogy Te meg én mennyit dolgozunk az életben. Sőt, szerintem Te jóval többet. Az pedig mindössze véletlenszerű szerencse, különbség, hogy az én tevékenységemet, az angoltanítást a társadalom éppen jobban díjazza anyagilag. Ennek semmi köze ahhoz, hogy ki mennyire tud jólétet teremteni. Kérlek, ne értékeld le magadat ezzel. Az utóbbi években teljesen elharapózott az az iszonyatosan mérgező hiedelemrendszer, hogy akkor vagy rendben, akkor van rendben az életed, ha anyagi jólétet tudsz „teremteni” magadnak. Ezzel semmi mást nem tesznek ezek a hiedelemrendszerek, mint emberek millióit döntik önutálatba, önsajnálatba, még szerencsétlenebb élethelyzetbe. Akik feladják még azt a munkájukat is, amiből megélnek, mondván, hogy majd teremtenek maguknak valami bőségesebbet. Aztán „teremtenek” maguknak egy jó nagy semmit, anyagi lecsúszást, létbizonytalanságot, betegséget, frusztrációt. Csak azért, mert azok a könyvek azt mondták, hogy többet érdemelsz, több jár neked az élettől, többre vagy képes, eddig valamit rosszul csináltál, vesztes vagy, ha ebben a trutymóban akarsz maradni, és még folytathatnám. Ez a legtöbbek számára a szenvedés receptje. Teljesen biztos lehetek benne, hogy az az ember, aki jólétet „teremtett” magának, valamit jobban csinál, mint én? Teljesen biztos lehetek benne, hogy mindenkinek az az útja, hogy anyagi jólétben éljen? Teljesen biztos lehetek benne, hogy egy anyagi jólétben élő embernek jobb, mint nekem, és nincs-e esetleg még kevésbé ösztökélve arra, hogy felismerje saját szenvedését és tudatalatti programjait?

És ezzel természetesen nem azt kívánom mondani, hogy nem lenne szuper, ha minél több ember anyagilag (is) jólétben éljen. Csak ez nagyon nem így működik, mert először a felhalmozott kakikupacomat illik kilapátolnom, aztán pedig már úgysem tudok szenvedni, akár ez a munkám, akár az. Ezt Byron Katie így fogalmazta meg:

„A bőségnek semmi köze a pénzhez. A gazdagság és a szegénység belülről fakad. Bármikor, amikor úgy gondolod, hogy tudsz valamit, és ettől stresszes vagy, szegénységet tapasztalsz meg. És bármikor, amikor azt éled meg, hogy elegendőd van, sőt több mint elegendőd, akkor gazdagságban élsz.

         Azon emberek számára, akik elkezdenek belső önvizsgálatot végezni, a munkájuk másodlagossá válik. Mert a munkád nem a pénzcsinálásról szól, nem is arról, hogy emberekkel dolgozol, vagy lenyűgözöd az ismerőseidet, vagy tiszteletet kapsz, vagy hogy biztonságot nyújt. A munkád csak egy lehetőség, ahol ítélhetsz, önvizsgálatot tarthatsz, és ez által megismerheted magad. Minden – minden férfi, nő és gyerek, minden fa és kő és szélvihar, minden háború is – a te szabadságodról szól. Az állások jönnek és mennek, a cégek és a nemzetek felemelkednek, majd letűnnek, és te nem ezektől függsz. A szabadság az, amire mindannyian vágyunk, és a szabadság az, ami már most is vagyunk. És ha egyszer ezt megérted, akkor olyan kiváló és kreatív lehetsz a munkádban, amennyire csak akarsz, beleadhatod az összes energiádat akár, mert többé nem létezik számodra a kudarc lehetősége. Rájöttél, hogy a legrosszabb dolog, ami történhet veled, az egy gondolat.”

Az én tapasztalatom az, és mindenki élje meg a sajátját, hogy én bőven távol állok az anyagi jóléttől, azt mondanám, hogy igen egyszerűen és kényelmesen élek, és ez főleg azért van, mert nagyon kicsik az igényeim. Az utóbbi 5 évben, amióta nagyrészt abbahagytam az angoltanítást, hogy magammal foglalkozhassam, sokkal kevesebb pénzt kerestem. Megengedhettem magamnak, mivel csak a saját szükségleteimről kell gondoskodnom. És épp ezért rengeteget tudtam a belső világommal foglalkozni, és nem tartom magamat vesztesnek azért, mert nem csinálok havonta többszázezer forintot. Mindig mindenem megvan, amire épp szükségem van, étel, ruha, és pici apróságok. Nincs bennem hiányérzet, hogy nincs ezem meg azom, és sokkal jobban értékelek mindent, mint régen. Kérlek, Te is próbálj inkább hálával tekinteni erre a munkádra, mert ez legalább van, eltart téged és a gyermekedet. A fáradtságodat, a feszültségedet az okozza, hogy elkezdtél haragudni erre a munkára, sok történetet hittél el róla. Sosem a munkánk okozza a stresszt, hanem azok a gondolatok, amiket elhiszünk róla. Ezt a kérdéskört is fontos lenne megvizsgálnod a Négy kérdéssel.

Az EFT-vel kapcsolatban pedig érdemes lenne megvizsgálnod a következő hiedelmeidet, idézlek: "Mégis megrekedtem. Most valahogy kevésnek érzem ezt is. Egy holtponton vagyok, ahonnan valami miatt nem sikerül kimozdulnom. Áll minden." Az elmének az a feladata, hogy bebizonyítsa nekem, amit hiszek. Nem úgy, ahogy azt a népszerű „teremtők” gondolják, hogy majd akkor minden állni is fog, és olyan eseményeket „vonzok” be, amik szintén ezt mutatják. Inkább úgy, hogy mivel abban a pillanatban, ahogy elhiszek valamit, a tudatom beszűkül, ezért nem tudok mást meglátni, mint amit eddig is megláttam, és nem tudom máshogy érzékelni, megélni a helyzetet. Nem helyzetet „vonzok”, hanem megélést, megtapasztalást. Ugyanazt a helyzetet korlátként élem meg zárt elmével, és hatalmas lehetőségnek nyitott elmével. Ehhez egy ideig végezned kell a Munkát, hogy ezt megéld, ezt igazából nem nagyon lehet elmagyarázni.

Az EFT-ről még annyit, hogy nagyon szuper kiegészítője lehet a Munkának, mint más energia és akár masszázstechnikák is, mert amit a mentális szintről „kiraksz”, arra testi szinten is rádolgoz, ráerősít. A saját példád alapján úgy néz ki, önmagában is működik, én erről nem tudok többet, arról viszont igen, hogy a mentális szint kitisztításával a testi szintről is ürül. Fordítva ez nem mindig van így.

A munkádról még annyit, hogy Te nem úgy foglalkozol mások dolgával, ahogy azt Katie érti. Neked az a feladatod, hogy döntésképtelen emberek helyett döntéseket hozzál, ennyi. Ez a munkád. Akkor tudod a legnagyobb szeretettel végezni ezt a munkát, ha ezt teljességgel átérzed. Rád ebben van szükség, neked most ez a dolgod. A Katie értelemben vett mások dolgával való foglalkozás főleg azt jelenti, hogy kéretlenül kívánok helyette megoldani, máshogy gondolni dolgokat, rosszul érzem magam, ha nem azt teszi, nem úgy gondolja, nem úgy viselkedik, nem úgy él, nem úgy szól hozzám, ahogy szerintem az jó lenne. (Ezzel kapcsolatban ajánlom A Három Dolog című bejegyzést: http://onmunka.blogspot.com/2010/10/harom-dolog-kinek-dolgaval-foglalkozom.html.) Te elvégzed a feladatodat, aztán, hogy a gondozottak mit tesznek, mit nem tesznek meg ebből, na, ez már az ő dolguk. És aztán még így is megpróbálod, meg úgy is, de nem frusztrációból, hanem mert egyelőre ezt a fajta „szolgálatot” választottad. És amikor már mással kell majd foglalkoznod, akkor szinte automatikusan fog ez megtörténni. Amikor kész vagy, nem fogsz attól félni, hogy belevágj-e. Az egész nagyon természetes lesz és játékos. Főleg, ha megkérdőjelezed a félelmeidet a Négy kérdéssel és a megfordításokkal.

Na, jól eleredt a kezem a billentyűzeten, remélem, segítségedre tudtam lenni.

Szeretettel üdvözöllek, Andrea