Meg Akarok Halni – Igaz Ez?

„Az, akinek hittem magam, teljesen reménytelen eset volt. Reggelente, amikor felébredtem, és észrevettem, hogy még mindig lélegzem, gyűlöltem Istent, amiért életben tart. Egyfolytában az öngyilkosságon járt az eszem, de mivel volt három gyermekem, ez nem volt választási lehetőség. Klinikai depresszióban szenvedtem, dühös és agorafóbiás voltam, és annyira paranoiás, hogy pisztollyal a párnám alatt aludtam. Volt olyan, hogy napokig, néha hetekig még zuhanyozni és fogat mosni sem voltam képes. Olyan alacsony volt az önbecsülésem, hogy a padlón aludtam, mert úgy gondoltam, hogy még egy ágyra sem vagyok érdemes...” (Byron Katie)

Mostanában többekkel dolgoztam, akik erősen elhiszik azt a gondolatot, hogy meg akarnak halni. Olyan is van közöttük, aki már kísérelt meg öngyilkosságot. Ilyenkor mindenképp érdemes megkérdőjelezni velük a felszíni „Meg akarok halni” gondolatot, aztán pedig sorjában azokat a gondolatokat is, melyek a halálvágyhoz, az öngyilkossági kísérlethez vezetnek. Mert meghalni csak akkor akarunk, amikor már annyira szenvedésnek és fájdalmasnak érzékeljük az életünket, hogy az elménk elhiteti velünk, ebből már csak a halál hozhat feloldozást. Történet nélkül nincs fájdalom. Ha nincs érzelmi fájdalom, nincs halálvágy.

Érdekes volt ezeknek az önvizsgálatoknak a végzése közben felfedeztetni a halálvágyó facilitáltakkal, hogy valójában nem is meghalni akarnak, hanem leginkább szeretetet, elfogadást, figyelmet, bocsánatkérést, jóvátételt várnak. Van olyan, aki kifejezetten azt mondja, hogy az öngyilkossági kísérlettel bosszút szeretne állni azon a személyen, aki szerinte tönkretette az életét. Hátha majd akkor az a személy észbe kap, és jóváteszi mindazt, amit vele művelt. Dráma. Dráma. Dráma. Az elme imádja a drámát. Néhányan még olyan őszintén is megnyílhatnak, hogy rálátnak, hogyan próbálták bebiztosítani, hogy semmiképp ne halhassanak meg: időben rájuk találhasson valaki, még felhívják előtte azt a személyt, aki biztos átjön…

És mivel ez a gondolat nekem sem ismeretlen a múltamból, ezért felidéztem azokat az éveket, amikor nagyon sűrűn hittem azt, hogy „Meg akarok halni”. Akkor még nagyon utáltam magam, hosszú heteket töltöttem újra meg újra depresszióban fekve, annyira belefáradva az öngyűlölő gondolataimba, hogy semmi energiám nem maradt kikelni az ágyból. Megcsináltam a Munkát erre a gondolatra, az 1-2. kérdésre az instrukciókat hagytam bent. Az a helyzet, hogy nagyon nehézkes volt már beleélnem magam ebbe a gondolatba, azért próbálkoztam, és főleg a huszonéves koromra jellemző válaszokat írtam le. Ha Neked még erősen feszítő és jelenlevő ez a gondolat, kérlek, jól engedd bele magad ebbe a meditációs önvizsgálatba, és engedd meg, hogy a saját válaszaid bukkanjanak a felszínre. Akkor lesz a tiéd ez az önvizsgálat, akkor kerülsz közelebb a történetek nélküli önmagadhoz.

(Több helyen fogsz látni „Igaz ez?” kérdéseket közbeékelve. Olyankor írtam ezt be, amikor a felbukkanó válaszaim újabb hiedelmeket hoztak felszínre. Ezek az okai a halálvágyamnak, így ezeket is meg kell majd kérdőjeleznem.)

A vizsgálandó gondolat: „Meg akarok halni.”

1. Igaz az, hogy meg akarok halni? Igen/Nem. (Nem tudom.) Nincs magyarázkodás, hogy Igen, mert… És nem az a lényeg, hogy ’Nem’ legyen a válasz. Csak mélyen magamba engedem a kérdést. A Munka meditáció.

2. Teljesen, száz százalékig biztos lehetek benne, hogy meg akarok halni? Igen/Nem. (Nem tudom.)

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt, hogy meg akarok halni?

a) Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem? - Elég hülye kérdés… Igazából lehetne békességnek érezni, mert azt gondolom, hogy majd ha meghaltam, már sokkal jobb lesz nekem, mert nem kell tovább szenvednem. Haha, igaz ez? De addig is, ez a gondolat inkább rezignáltságot, csüggedtséget, fásultságot ébreszt benne, semmiképp nem békességet.

b) Hogyan bánok magammal, hogyan viszonyulok magamhoz, ha elhiszem, hogy meg akarok halni? Miket gondolok magamról? Hogyan „ütöm” magamat, amikor elhiszem, hogy meg akarok halni? – Szidom és ócsárolom magam, hogy még egy normális életet sem vagyok képes élni, egy totális csődtömeg vagyok, akinek semmi nem sikerül. (Igaz ez?) Másoknak bezzeg sokkal jobban megy… (Igaz ez?)

c) Hogyan viszonyulok ilyenkor az élethez? Milyennek látom? Milyen képek jelennek meg a fejemben az életemről, ha elhiszem, hogy meg akarok halni? – Az életet ilyenkor szürkének, sivárnak, reménytelennek, örömtelennek, folyamatos szenvedésforrásnak látom. (Igaz ez?) Ahol csak vonszolom magam végig állandó rossz érzésekkel, nagy-nagy fásultsággal. Ilyenkor utálom az életet.

d) Milyen érzés jelenik meg bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hol érzem a testemben? – Csalódottság és düh. Az egész testemre kiterjedő zsibbadás van bennem, teljes lefáradás, semmi energiám.

e) Milyen mániáim, szenvedélyeim, függőségeim jutnak eszembe, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hova menekülök, mivel vigasztalom magam? – Eszem egy kicsit (sokat…), legalább ennyi örömöm maradt. Lefekszem aludni, meg bekapcsolom a tévét, addig sem kell ezen feszkóznom. Meg a tévében nézegethetek boldog életeket. (Igaz ez?)

f) Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy meg akarok halni? Mire jó nekem ez gondolat? Mit kapok tőle? – Akkor szeretnem kéne az életet, amit teljesen lehetetlennek tartok. Az élet sz@r (Igaz ez?), én csak erre látok bizonyítékot, senki ne akarja elhitetni velem, hogy nem így van! Kapok ettől a gondolattól egy jó adag áldozatidentitást is, és szidhatom azokat az embereket, akik a történeteim szerint az életem szerencsétlenségét okozták, akik miatt szenvedek. Ha ők nem tették volna azt velem, amit tettek, akkor boldog lehetnék, és most nem akarnék meghalni. (Igaz ez?) Ha nem hinném el a gondolatot, akkor ebben a szörnyű testben (Igaz ez?) kéne még eltöltenem akárhány évet, ami csak egyre förtelmesebb lesz. (Igaz ez?) Akkor inkább meghalok.

g) Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem azt a gondolatot, hogy meg akarok halni? – Felkelni nem igazán. Örülni semmiképp.

4. Ki lennék a gondolat nélkül, hogy meg akarok halni? Kevésbé zsibbadt, nyugodtabb, nyitottabb, kíváncsibb, megengedőbb.

Következzenek a Megfordítások. Az eredeti állításunk: Meg akarok halni.

+ Nem akarok meghalni. (legalább 3 példa, hogyan igaz ez)

-          Valahol mélyen mindig is azt hittem, hogy az élet szép, és még nem halt ki belőlem minden remény, hogy ezt egyszer megtapasztalhatom. Ha valahogy mégis megszépülne ez az élet, akkor a korai halálommal egy csomó szuper dologból kimaradnék.

-          Tinikorom előtt szerettem élni, élveztem a gyerekkort, a játékot, az iskolát, mindent. Hátha ez még visszajöhet…

-         Félek a haláltól. Még mindig jobb itt, mint ott, ahol fogalmam sincs, mi van.

-         Még semmit nem tettem ennek megvalósítására.

-         Vannak olyan dolgok, amiket szeretek az életben, pl. a fagyit meg a csokit. Ha egész életemben büntetlenül ehetném ezeket, és még le is fogynék, semmi bajom nem lenne. És aludni is nagyon szeretek.

-         Vannak emberek is az életemben, akiket szeretek. És szeretnék még velük sokszor együtt lenni.

Vagyis akkor mi valójában a bajom? Az, hogy miket gondolok magamról és az életről? Hogy milyen megvizsgálatlan sebeket hordozok magamban? Ha szép sorban megvizsgálom mindazt, amit magamról, másokról és az életről gondolok, akkor nem fogok akarni meghalni? Na, ennek adhatnék egy esélyt… És ez elvezet a gondolatokra való megfordításig:

+ A gondolataimnak akarok meghalni.

Mi másnak? Hisz, ha nem hiszem el a gondolataimat, akkor többé nem tudok szenvedni és fájni. Akkor pedig miért akarnék meghalni? Olyan egyszerű ez az egész. Remélem, lesz kitartásom végigcsinálni!

És a visszacsekkolás:

+ Hajlandó vagyok újra elhinni a gondolatot, hogy „Meg akarok halni”. Hisz lehet, hogy még fel fog bukkanni, megnézem, hogyan állok vele. Megnézem, épp milyen történetben vagyok benne, amikor újra jön, és azokat megvizsgálom.

+ Alig várom már, hogy újra elhiggyem azt a gondolatot, hogy „Meg akarok halni”. Ha alig várom már, akkor nem ellenség többé, hanem barát. És ha tényleg szeretném letesztelni, elhiszem-e még, bekapaszkodik-e még az elmém, akkor fel kell, hogy bukkanjon. Én annyira, de annyira szeretem ezt a gondolatot, annyi minden ajándékot tartogat számomra.

„Az élményem elmesélésénél sokkal erőteljesebb, ha meghívom az embereket, hogy végezzék el az önvizsgálatot. Amikor persze megkérnek, hogy írjam le az élményt, ahogy te is tetted, megteszem, mert mindez nagyon értékes. És amikor hallják, ahogy mesélem a történetet, gyakran azt mondják, „Te jó ég! Értem! Értem!” De ez nem elég. Az életedet az változtatja meg, ha leírod a stresszes gondolataidat, majd felteszed a négy kérdést, majd megfordítod a gondolatot, végül valódi példákat keresel arra, hogyan is igazak a megfordítások. Tested minden sejtje ébred az önvizsgálat hatására. És többé nem leszel képes elhinni a régi gondolatokat. Minden elme megérdemli, hogy szabad legyen. És amikor az elme szabad, akkor a szenvedésnek is vége szakad.” (Byron Katie)

Az idézeteket ebből a bejegyzésből szedtem, melyből a Munka kezdeteiről olvashatsz:

http://www.onmunka.blogspot.com/2010/09/hogyan-talalt-ra-byron-katie-re-munka.html

Segítség! Iszákos és Erőszakos az Apám

Kedves Andi!

A segítségedet szeretném kérni, mert nem tudom, mi a helyes. Pár hónapja gondok vannak a szüleimmel, el akarnak válni, de igazából még mindig nem határozták el magukat. Mindennapos a feszültség és súrlódás közöttük, Apa most már rendszeresen iszik és nyugtatókat szed (a kettőt együtt is). Egy hónapja megpróbálta megverni Édesanyámat, de a Testvérem és Én közbeavatkoztunk. Két hete viszont újra megtörtént a dolog, de ekkor már Engem is megütött. Azóta azon gondolkodom, hogy el kellene költöznünk (mármint Anya, Öcsém és Én), de Apa azzal fenyegetőzik, hogy ha elhagyjuk, akkor öngyilkos lesz, és félek, hogy tényleg képes lenne ártani magának, ezért hezitálok. Ugyanakkor legbelül egy kis hang azt mondja, hogy el kell mennünk, de ha erre a hangra hallgatok, bűntudatot is érzek, mert nem maradok ott, hogy segítsek neki összeszedni magát. Viszont az sem jó, ha maradunk, mert így rettegek, hogy bántani fog minket. Próbáltam vele beszélgetni arról, hogy talán másképpen láthatná az életet, ha akarná, de teljesen elutasított. Nem tudom, mitévő legyek, nem látok más megoldást, csak a költözést. De lehet, hogy ez csak menekülés, vagy természetes, hogy védeni akarom magam és a szeretteim? Mióta megütött, nem tudok rá Apaként tekinteni. Nagyon szánom őt, amiért idáig süllyedt.

Köszönettel,

Kedves Lány, köszönöm a bizalmadat. Ez egy nagyon összetett problémakör, és már a rövid levélkédből is látni, mennyi fájdalmas történet kavarog ilyenkor bennünk: nem csoda, ha össze vagyunk zavarodva és nem tudunk tiszta fejjel döntést hozni. A kérdésedet, ahogy már tegnap írtam, megosztottam a zárt csoportunkban. Először az én észrevételeimet olvashatod, utána bemásolom a többiekét.

Elsőként is nagyon fontos Apukád alapos megítélése egy Ítélkezőlapon, utána pedig egyenként végigMunkázni az összes vele kapcsolatos ítéletedet. (Ha ehhez segítségre van szükséged, szeretettel ajánlom gyakorlott Facilitátorainkat, akik skype-on, nagyon reális áron dolgoznak.) Ezután Anyukád megítélése következzen, hisz őt áldozatnak, sajnálnivalónak látod ebben a helyzetben. A sajnálataink ugyanúgy megMunkáznivalók, mint a dühünk vagy elkeseredettségünk.

Érdemes ezt a mondatot magadba eresztened, és minél több befejezését megtalálni, ezeket leírni: Ha elköltözünk otthonról, akkor apu… anyu… én…

Pl. Ha elköltözünk otthonról, apu öngyilkos lesz. – Teljesen biztos lehetsz benne, hogy ez igaz? És végig az összes kérdésen és megfordításon. Amíg ezt a gondolatot elhiszed, addig érzelmileg nem tudsz máshogy dönteni, mint hogy maradsz. Nem mintha menni kéne. Ezt csak Te tudhatod. De amíg nem tudok menni, addig nem tudok, mert annyira rabságban tartanak a félelmeimmel kapcsolatos gondolataim, és az általuk kiváltott érzelmek, pl. a bűntudat. Hogy milyen gyereke is vagyok én az apámnak, ha itt hagyom? Mivel „tartozik” egy gyerek a szülőjének, és mivel „tartozik” a szülő a gyerekének? Rengeteg őstörténetünk, kőkorszaki hiedelmünk rejlik a szülő-gyerek kapcsolatban. Mindannyiunk függ a másiktól, jobban mondva ezeknek a megkérdőjelezetlen hiedelmeknek a fenntartásától. Elhittük, hogy a szeretet úgy néz ki, hogy a másikért élünk, feláldozzuk magunkat érte, magunk elé helyezzük, s közben saját magunkat teljesen elszeretetlenítettük.

Sokan félnek, hogy ha megkérdőjelezik ezeket a szülő-gyerek, másokért való felelősség, szeretethez kapcsolódó hiedelmeiket, akkor majd kőszívű, érzéketlen szörnyekké válnak. Nagyon fontos, hogy a hiedelem megkérdőjelezése nem azt jelenti, hogy az ellenkezőjét hisszük el! Hanem a megfordítások által semmit nem fogunk tudni elhinni, nem fogunk beragadni a történeteinkbe, így szabadon áramlik a szeretet. Mert a szeretetet csak ezek a hiedelmeink takarják el előlünk. Ha ők nincsenek, a szeretet automatikus. És nem feltétlenül úgy néz ki, ahogy azt eddig az elménkben elképzeltük.

A Munkában sosem adunk tanácsokat, hisz fogalmunk sem lehet, mi zajlik a másik emberben, hogy számára mi a következő lépés. Nincs helyes és helytelen lépés. Csak lépések vannak, amikről az elménk gyárt egy értelmezést a beinduló hiedelmeink alapján, és elhiteti velünk, hogy ez most helyes vagy sem. Helyes-e elhagyni az apukádat vagy helytelen? Helyes-e megmenteni anyukádat vagy sem? Ha valami „bajuk” lesz, akkor rögtön „helytelennek” fog minősülni még a legbölcsebben, legnagyobb körültekintéssel meghozott döntés is. Ha pedig „jól sül el a dolog”, akkor örvendezhetsz, hogy „helyes” döntést hoztál, miközben ugyanazt csináltad. Miközben semmi más nem történt, mint hogy az adott helyzetben a kisebb ellenállás, a kisebb félelem felé mentél, nem tudod másképp csinálni. Egyikőnk sem tudja. Amíg jobban félek attól, hogy apu öngyilkos lesz, és ez mit fog okozni, mint attól, hogy időnként verekedés van, addig nem tudok menni. Így is nézd meg, kérlek: Ha apu öngyilkos lesz, az azt jelenti, hogy… Mit mondana ez Rád nézve, a további életedre nézve? És félreértés ne essék, nem kívánjuk senkinek a halálát, egyszerűen azokkal a képekkel foglalkozunk, melyekkel tele van a fejünk, és melyek miatt nem látunk tisztán.

Alapvetően az látszik a leveledből, hogy mindenki sorsát és boldogságát magadra szeretnéd venni, ami az adott helyzetben, és soha máskor sem lehetséges. Csak egyetlen emberért vagyok képes felelősséget vállalni, ez saját magam vagyok. És pont ezt nem tanultuk meg. Pont ezért érezzük bűnösnek magunkat. Amíg én magamnak nem vagyok fontos, amíg magamat nem szeretem, addig másokat sem tudok szeretni, és igazából ők sem fontosak, csak a saját fontosságomat szeretném rajtuk keresztül megélni. (És ez nem azt jelenti, hogy ha valóban veszélyben van Anyukám és Testvérem testi épsége, akkor nem teszek meg mindent azért, hogy eljöjjünk, akár a megfelelő hatóságok bevonásával.)

A fentebb ajánlott Apa Ítélkezőlap, Anya Ítélkezőlap, Ha elköltözünk otthonról, akkor… Ha apu öngyilkos lesz, akkor… mellett a leveledből a következőket kell megkérdőjelezned a négy kérdéssel és a Megfordításokkal+példákkal:

„A szüleim el akarnak válni.” – mivel még mindig nem tették, ők is csak elhitték, hogy ez igaz, miközben még nem tudnak a tudatalatti félelmeik miatt tovább lépni.

„Nekem kell megoldanom az ő életüket.”

„Meg kell mentenem anyukámat apukámtól.”

„Segítenem kéne apunak összeszedni magát.”

„Apu továbbra is bántani fog minket.”

„El kéne fogadnia az én látásmódomat.”

„Másképp kéne látnia az életet.”

„Nem tudom, mit tegyek.”

„Tudnom kéne, mit tegyek.”

„Látnom kéne a megoldást.”

„Egy apának nem szabad megütnie a gyerekét.” – Nagyon fontos, hogy nem jóváhagyjuk az erőszakos viselkedést. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy attól, mert úgy gondoljuk évezredek óta, hogy ilyesminek nem kéne megtörténnie, mégis ütünk, verünk, gyilkolunk. Odabent saját magunkat. Mindannyian. A kívül megjelenő erőszak ennek a kivetülése. És nem attól lesz vége, ha továbbra is azt hisszük, hogy nem kéne léteznie. Csak a saját magam ütlegelését, verését, gyilkolását tudom abbahagyni; a Munka erről szól. Felismerem az összes önmagam verése aspektusomat, és azokat a gondolatokat, melyek saját magam veréséhez vezetnek. Ha ezeket megkérdőjelezem, akkor abba tudom hagyni saját magam verését. Például, képes leszek elköltözni egy engem verő embertől. A következő Katie idézet jutott erről eszembe:

"Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor jobb fizikailag távozni. Ha mondjuk a férjed ver, kérdőjelezd meg a gondolataidat azzal kapcsolatban, hogy miért maradsz mégis vele. Amikor megvilágosítod magadat az igazságra, rájöhetsz, hogy az egyetlen épelméjű döntés az, ha elhagyod. Nem kell félni, keserűnek vagy mérgesnek lenni ahhoz, hogy véget érjen egy házasság. Vagy, ha még nem állsz készen elhagyni, akkor maradj benne a házasságban, csak sokkal nagyobb tudatossággal arról, hogyan erőszakoskodsz magaddal, amikor megengeded neki, hogy veled erőszakoskodjon. Ez hasonlít ahhoz, amikor egy kertkapura kiírják: A KUTYA HARAP. Ha egyszer mész be a kertbe, és „megharapódsz”, akkor a kutya harapott beléd. Viszont ha másodszor is besétálsz a kertbe, és „megharapódsz”, akkor te haraptad meg saját magadat. Ha ezzel tisztába jössz, az mindent megváltoztathat. Megvizsgálod az elmédet, és rájössz, hogy végső soron senki sem árthat neked – csak te tudsz ártani saját magadnak. És meglátod, hogy 100%-ig te vagy felelős a saját boldogságodért. Ez pedig nagyon jó hír." (Byron Katie)

Kedves , szívesen látnám az Apukádra és Anyukádra kitöltött Ítélkezőlapjaidat, hogy mennyire tudod megfogalmazni, milyen gondolatok vannak is benned pontosan velük kapcsolatban. Most csak egy első megközelítést mutattam be Neked, rengeteg minden vár még felismerésre, megkérdőjelezésre. Kérdezem, hogy név nélkül felmehet-e a leveled a blogra. Ez egy nagyon általános, sokak által élt élethelyzet, sokaknak tudna segíteni. És megértem, ha ehhez nem járulsz hozzá.

A Facebook zárt csoportunkból a következő hozzászólások érkeztek leveledhez. Tudd, hogy mindenki saját magának mondja ezekben a mondatokban, mindenkinek beindul a saját története.

„Nekem is az elmenetel jutott az eszembe. Mert a felnőttek vállalják a felelősséget az életükért, a tetteikért. Nem tudom, hány éves lány írta ezt a levelet, de az ő feladata a saját boldogsága. És "sajnos" nem tudjuk felszabadítani a szüleinket. És ez az érzelmi zsarolósdi az öngyilkossággal......huh. Lehet, hogy ha elmennek, az akkora pofon lesz az apának, hogy végre elgondolkodik. És pont ezzel segít neki a lánya.”

„Igaz, kezdő Önmunkás vagyok, de éltem hasonló helyzetben… Nem ennyire durvában, csak hasonlóban. Az én Apám csak ivott, ez után agresszív volt, de csak szóban, és úgy éreztem megnyomorítja az életünk. A lényeg, hogy szerintem ezt a döntést az édesanyja és a testvére helyett nem hozhatja meg ez a lány. Én nagyon sokszor meg akartam hozni ezt a döntést édesanyám helyett, és nem jöttem ki jól belőle. Elsősorban az Apa és az Anya, a Férj és a Feleség viszonyáról van szó, ami hatással van a lány életére. Talán csak annyit, hogy csak a saját életéről hozzon döntést, szerintem.”

„Nekem az jutott eszembe, amit Roberto mondott a GNM (Újmedicina) tanfolyamon. Meglehet, hogy olyan (kétoldali) konfliktusban van benne az apa, amiről az adott környezetben és körülmények között nem tud lejönni. Számára is segítség lehet a körülmények változása, mert megszűnhetnek a sínek, amik a konfliktuson tartják.”

"Tanácsot adni" szerintem lehetetlen. Nekem kamaszként nagyon hasonló családi körülményeim voltak. Kb. 18 évesen "számon kértem" például az édesanyámon, hogy miért nem lép ki ebből a helyzetből, mindenkinek könnyebb lenne akkor. Aztán évekkel később, de még jóval az Önmunka előtt már a korábbi kérdés-feltevés miatt is lelkiismeret-furdalásom volt. Azóta már, hála az Önmunkának, azt is "tudom", hogy kinek a dolgával foglalkoztam én akkor, amikor anyukámat ki akartam "rángatni" a xarból... Visszatekintve az akkoriakra, nem lehet egyértelmű megállapítást tenni, hogy ha ezt lépjük, annak tutira az lesz a következménye a későbbiekben, és ha pedig mást lépünk, akkor egészen más "következmény" lesz a fejlemény. Tudom, hogy benne lenni egy ilyen szituációban nehéz, olykor talán kilátástalannak is tűnik. Viszont ma már azt is "tudjuk", hogy kilátástalannak egy helyzetet csak addig értékel(het)ünk, amíg meg nem vizsgáltuk, hogy milyen mögöttes hiedelem, egyértelműen igaznak nem nevezhető gondolat miatt tűnik úgy, hogy azt gondoljuk, amit éppen. Ez a helyzet akkor is meg fog változni (oldódni?), ha éppen "semmit" nem csinálunk - azaz nem akarjuk mindenáron megoldani - és akkor sem biztos, hogy "könnyebb" lesz, ha bármelyik lehetőséget választjuk – látszólag - tudatosan. A dolgok nem velünk történnek, hanem értünk... És visszatekintve a "nagy" szenvedések időszakára, rengeteg örömteli pillanatot is átéltem/átéltünk akkoriban (is). Nagyon ide illik Andi idézete Katie-től az első kommentben. Utólag majd az is tisztán látszik majd, hogy ez AZ a helyzet-e?”

„Az öngyilkossággal való fenyegetőzésről tennék hozzá valamit. Szerintem ez egy érzelmi játszma, ha tényleg öngyilkos lenne, semmiképp sem hibás senki, ezt a bűntudatot megmunkázhatná, pl. "felelős vagyok az apám életéért", "tőlem függ, hogy öngyilkos lesz-e." A másik még, hogy kitölteni egy ítélőlapot a helyzetre az apjáról, hogy nem tud rá apaként tekinteni stb., így jobban megérthetné a másik felet. A megoldás lehet, hogy költözés, lehet, hogy más, de amíg bűntudat tartja otthon, addig nem tud tisztán gondolkodni.”

Álmaim Öngyilkos Férfija – A Megfordítások Ereje

Lefordítottam Byron Katie legfrissebb hírlevelét, nagyon szépen mutatja be a Megfordítások erejét. Olvassátok nyitott elmével és nyitott szívvel, magatok iránt pedig nagy-nagy gyengédséggel.

Drágáim,

Az évek folyamán számtalan csodának lehettem szemtanúja, amikor az emberek megkérdőjelezték és megfordították a gondolataikat. Sokatok már hallhatta vagy olvashatta ezeket a Megfordítós történeteimet a School-ban, a Hétvégi Intenzíveken, vagy a könyveimben. Legtöbbetek saját megtapasztalást is szerzett arról, hogy a Megfordítások segítségével a valósággal vívott háborúnkat a megértés által eredményezett békére cseréljük fel.

Elkezdtem egy új könyvön dolgozni, mely a Megfordítások erejéről fog szólni. Arra szeretnélek kérni Benneteket, hogy osszátok meg velem azt a Megfordítást, mely a legnagyobb változást hozta az életetekbe: küldjétek el a történeteteket és a Megfordítást a turnaroundstories@thework.com e-mail címre. Minél több Megfordítást gyűjtünk össze, annál mélyebben nyílik a szívünk, és annál inkább ráébredünk valódi természetünkre.

Következzék most egy Atlantában élő hölgy története, példaként arra, mit is szeretnék Tőletek:

Álmaim Férfija

„Azt, ami valós, semmi nem fenyegetheti. Semmi sem létezik, mi nem valós. Ebben rejlik Isten békéje.” Ezek a szavak – a Course in Miracles/Csodák könyvéből – még 1989-ben hatoltak a szívembe. És mégis, csak 22 év után, a 9-napos School for the Work során nyílt meg az elmém és a szívem ezeknek a szavaknak a valódi jelentésére.

15 éves koromban, amikor a tinilányok többsége romantikus regényeket olvas, én felfedeztem magamnak a misztikus költők és spirituális szövegek világát. Alkoholista apám 12 éves koromban vetett véget az életének. A halálát követő időszakban a Biblia, a Bhagavad Gita, a Tao Te King, és a Csodák Könyve olvasásától, Khalil Gibran, Rumi és Hafiz költészetétől reméltem vigaszt. Függővé váltam ezektől a spirituális szövegektől, folyton kerestem a következő „adagomat”, mégsem voltam képes fenntartani magamban a békesség állapotát.

Miután apám öngyilkos lett, hosszú éveken át jelent meg az álmaimban – minden egyes alkalommal távolságtartó és hideg maradt, amikor könyörögtem neki, hogy ne hagyjon el újra. Egy 2001-es álombéli látogatásakor (azóta nem történt hasonló), először szólt hozzám, és felejthetetlen, félreérthetetlen üzenetet küldött. Amikor esdekeltem, hogy ne menjen el, halkan, de igen érzelmesen azt mondta, „Ne tedd ezt magaddal”, majd gyengéden kibontotta magát az ölelésemből, és távozott. Ez az álom megzavart, mégis valahogy furcsa vigaszt is nyújtott.

A rákövetkező évben akadtam rá a Munkára, miközben a sokunk számára oly tipikus életet éltem, melyben próbáltam egyensúlyban tartani az anyaságot a karrieremmel, és még a második válásom is erősen benne volt a levegőben. Elkezdtem végezni a Munkát, és életem összes szereplőjét végigvizsgáltam a négy kérdéssel és a megfordításokkal – anyut, férjet, volt férjet, gyerekeket, testvéreket és barátokat, még a család kutyáját is -, de mindvégig nagy-nagy körültekintéssel kerültem apám öngyilkosságának fekete lyukát. Az önvizsgálat eredményeképpen az elmém tisztulni kezdett, az igazság pedig teljes dicsődégében kezdte megmutatni magát. A mélyebbre hatolástól való félelem azonban még mindig ott ólálkodott – egészen addig, amíg el nem jutottam a School-ba, ez év tavaszán.

Ahogy haladtunk a School-ban, és én egyre mélyebbre kalandoztam az önvizsgálatba a körülöttem levők segítségével, arra lettem figyelmes, hogy nem csupán megkérdőjeleztem azt a gondolatot, hogy az apámnak nem kellett volna megölnie magát, hanem még meg is fordítottam arra a korábban lehetetlennek tűnő variációra, hogy „Apunak meg kellett ölnie magát.” Honnan tudtam, hogy ez az igazság? Mivel így történt. Ezután pedig nem csupán azonnali, spontán elengedést tapasztaltam, hanem nevetésben törtem ki! Tudnék-e három okot mondani, ami azt mutatja, hogy a megfordítás legalább annyira igaz, vagy tán még igazabb, mint az eredeti gondolatom? Hát persze. Ezzel a tettével apám megszabadította magát a számára akkor elviselhetetlen élettől, az egyetlen általa akkor ismert módszerrel. Másodsoron, annak ellenére, hogy teljes szívemből szerettem az apukámat, a családom és én is megmentődtünk attól, hogy továbbra is egy depresszív, kontroll nélküli alkoholistával kelljen együtt élnünk. Végül pedig, ráébredtem, hogy az apám öngyilkossága felett érzett fájdalmam indított el már oly fiatal koromban a spirituális útkeresésemen.

Még ugyanazon a napon megtapasztalhattam egy másik megfordítás erejét: „Nekem nem kéne folyton gyilkolnom magam az apám halála miatt érzett fájdalommal.” Álmaim férfija, az édesapám, már évekkel korábban átadta nekem ezt az üzenetet. De saját magamnak kellet megkérdőjeleznem a gondolataimat, és megfordítanom őket ahhoz, hogy elérkezzem az igazsághoz. Ahogy a Munka is emlékeztet minket, az életben és a halálban semmi komoly nincsen, mivel azt, ami valós, semmi nem fenyegetheti. Minden a napnál is világosabbá válik, ha megérted, ahogy Katie fogalmaz, „Valójában semmi sincsen; csak az éppen felbukkanó történet – és még csak az sem.”

Kathryn, Atlanta, GA

Ahogy ez a csodás hölgy is felfedezte, a történeteink nélkül mind békesség vagyunk. A Munka segítségével ráébredünk arra a gyönyörű igazságra, hogy minden értünk történik, nem pedig velünk. Várom szeretettel a megfordításos történeteiteket, ha szeretnétek őket megosztani a világgal. Alig várom, hogy halljak felőletek!

Ésszerűségen túli szeretettel, bk