Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai

Az Élő Önvizsgálatok (ÉÖ) kivételesen hatékony eszközt adnak a kezünkbe ahhoz, hogy átlássunk a magunkról, másokról és a világról szóló hiedelmeinken.

„Nincs annál édesebb, mint meglátni minden dolog ürességét.” (Scott Kiloby)

Húsz évnyi keresés és önmagával való küzdelem után, Scott elkezdett máshogy ránézni a szenvedésre. Többé nem fordult el a múltból hurcolt negatív gondolatoktól és érzésektől, nem a jövőben kereste tovább a megnyugvást, hanem közvetlenül szembenézett a megtapasztalásaival, ahogy azok felbukkantak. Ebből fejlődött ki az Élő Önvizsgálatok, melyekre nagy hatással volt Greg Goode-dal való közös munkája (Üresség Tanítások) és az Advaita Közvetlen Út. Az így szerzett megtapasztalásait Scott egy modern, gyakorlatias, könnyen használható „megtalálhatatlansági módszerként” finomította ki, melynek segítségével közvetlenül meglátható minden dolog üressége, átlátszó természete.

Ahogy azt Scott (és mások) meglátták, minden szenvedésünk középpontjában az a hiedelmünk áll, hogy elkülönült lények vagyunk. És ezzel az elkülönültségi érzettel együtt jár a hiányosság és nem megfelelőség érzete is. Mindannyiunkban fut egy központi hiány/nem-megfelelőség történet, mely minden megtapasztalásunkra rányomja a bélyegét, főképp a másokkal folytatott kapcsolatainkban. Nem vagyok szerethető. Nem vagyok biztonságban. Nem vagyok elég jó. Büntetve vagyok. Bármi legyen is a történetünk, az én-azonosságunk erre az alapra épül fel. Az önvizsgálatok segítségével szétbonthatjuk a történeteinket, egészen le a gyökérig; nem helyettesítjük be a negatív hiedelmeket pozitívakkal – az ellentéteken túlra látunk, a gondolati azonosulásokon túlra.

„Az önvizsgálat egy folyamatos felfedezés, nem pedig egy merev módszer. Gyengéden elvonja a figyelmedet az elmédről és a gondolataidról, és finoman bevisz azokba az érzésekbe és érzetekbe, melyeket sosem akartál tudatosan megélni. Facilitátorral végezni az önvizsgálatot lenyűgözően hatékony. Megnyílunk az együtt nézésre, szeretetteljesen ránézünk arra, ami a pillanatban bukkan fel, anélkül, hogy előre meghatározott válaszokat kéne adnunk, vagy bármilyen megítélés alá esnénk. Minden pillanat egy újabb meglepetést és számtalan lehetőséget tartogat. A történeteid, a nézőpontjaid és koncepcióid, a boldogságod és a szomorúságod, a vicces és nem annyira vicces szokásaid; mindez a gazdagság felbukkan és felfedezésre kerül a pillanatban. Elképesztő látni a címkék, képek és érzetek szétesést, amint meglátod hol is tapadtak össze. Facilitátorral dolgozni értékes ajándék, mind a facilitátor, mind pedig a facilitált számára. Az egész olyan, mintha hazatérnél – önmagadhoz és a világhoz. Imádtam.” (A.)

Az Élő Önvizsgálatoknak öt fajtája van. Mindegyiknek az alapja a Megtalálhatatlan Önvizsgálat (MÖ), amit alapvetően valamilyen én-érzet, identitás vagy bármi más „tárgy” keresésére használunk. A Bumeráng Önvizsgálat segítségével felfedezhetjük, hogy milyen identitásunkat tükrözi vissza egy adott személy, helyzet vagy körülmény, és a végzésekor gyakran tudatosulunk korábban tudattalan vagy elfojtott hiedelmekre. A Panoráma Önvizsgálat abban segít, hogy felfedezhessük, mit tükröz vissza rólunk több személy, helyzet vagy körülmény, és így igen erőteljes módja a mély kondicionáltságunkon való átlátásnak.

A Függőség Önvizsgálat (FÖ), melyet Scott Kiloby és Colette Kelso fejlesztettek ki, deaktiválja a sóvárgás és függőség hátterében húzódó kényszer-mechanizmust. Bármilyen függőségre vagy sóvárgásra lehet alkalmazni, bármilyen szerre és tevékenységre, pl. túlevés, bizonyos ételek, dohány, alkohol, TV nézés, internetezés, szex, rendmánia, megerősítés-keresés, szerelem hajszolása, stb. Az FÖ a kényszeres viselkedési mechanizmus „szívét” célozza, és szép gyengéden kiszabadít minket annak szorításából. A folyamat során nincs ítélkezés, elvárás vagy moralizálás, és nem arról szól, hogy milyen „jól” vagy „rosszul” is csinálod.

A Szorongás Önvizsgálat (SZÖ) pedig, melyet Fiona Robertson fejlesztett ki Colettel és Scottal, a szorongást, félelmeket, fóbiákat, dühöt, poszt-traumás stresszt bogozza szét. Lehet a szorongás valami nagyon konkrét dologhoz kötődő – pókok vagy magas helyek -, és lehet általánosabb érvényű is, és mi felfedeztük, hogyan lehet kikapcsolni azt az aránytalan és alaptalan üss-fuss-fagyjál le reakciót, mely a szorongásos állapotokat eredményezi.

Tehát, bármilyen kihívással vagy küzdelemmel találod is magad szemben az életben, nagyon jó esélyed van arra, hogy az Élő Önvizsgálatok a segítségedre tud lenni. Legyen ez akár kapcsolati probléma, vagy az az érzet, hogy sosem vagy elég jó, függőségek vagy kényszeres viselkedések, szorongás, vagy az a vágy, hogy békére lelj önmagadban, nézzünk rá a jelen pillanatban felbukkanó megtapasztalásodra.

"Az MÖ-ben az a csodálatos többek között, hogy a gyakorlat végzése során, olyan mély traumatikus tartalmak is feljöhetnek, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül vagy logikusan az aktuális szorongást keltő gondolathoz, képhez. S így nem csak az aktuális gondolataim és érzéseim 'összetapadványától' válhatok függetlené, a tudat terében megpihenve, hanem az alap hiedelmeimre épülő történetem is folyamatosan kikönnyül.
Köszönöm neked Andi, hogy ezt a technikát behoztad nekünk használni, és azt is, hogy folyamatosan rajta tartod a figyelmünket. Köszönöm Bogdán Ildi neked a korábbi munkáinkat, Misinek az Elvonulást és a Mélyítőt, és Gémes Gabi neked a mostaniakat, nagyon sokat segítetek nekem az életem minőségi javításában. Hála nektek!" (L.)

Az Élő Önvizsgálatok során nem a hétköznapi, elemző, értelmező, kereső elmét használjuk, hanem pont ezen az elmén látunk át.

Az Önvizsgálatokat eleinte leghatásosabban képzett facilitátorral érdemes végezni, aki végigvezet és megtart a folyamatban. Ily módon egyszerűen csak ellazulsz és ránézel mindarra, ami felbukkan, semmi mással nem kell foglalkoznod, a facilitátor pedig minden ponton Veled van és megtart a nehezebb pillanatokban is, melyektől egyedül valószínűleg elmenekülnél. Így pedig átláthatsz azokon az ön-korlátozó, fájdalmas hiány-történeteken és hiedelmeken, melyek folytonos menekülésre és keresésre késztetnek, és elhitetik veled, hogy bármilyen módon is hiányos vagy nem megfelelő vagy.

(Élő Önvizsgálatok Akkreditált Facilitátorok itt.)

Scott arról, hogy miért hagyta abba a „tanítást”, és ehelyett miért az Élő Önvizsgálatokra fókuszál:

Sokszor kérdezik tőlem, miért álltam át az Élő Önvizsgálatok ajánlására és végzésére a felébredésről szóló tanítások helyett. A válaszom igen egyszerű: Az Önvizsgálatokat sokkal hatékonyabbnak találom mind a saját, mind pedig annak az ezernyi embernek a megtapasztalásai szerint, mint az írást és a beszédek tartását.

Évekig ugyanazt tettem, mint a legtöbb tanító. Könyveket és cikkeket írtam, videókat készítettem, csoportban és egyénileg beszélgettem emberekkel, megkísérelve valahogy szavakkal (rámutatásokkal) segíteni az embereket abban, hogy felismerjék az itt-és-mostban rejlő szabadságot és békét. Az igazat megvallva,a tanításnak ez a formája igen kicsi hatékonyságú. Könnyű az így megtanult koncepciókra „rácuppanni” és magához a tanárhoz ragaszkodni, ami megakadályozza a felébredés közvetlen megtapasztalását. Amikor néhány évvel ezelőtt elkezdtem az önvizsgálatokat használni az emberekkel való munkámban, hirtelen mindennapossá váltak a valódi áttörések, melyek során az emberek átláttak azon, akinek addig hitték magukat, és megtapasztalták az elme börtönétől történő, szavakkal kifejezhetetlen megszabadulást.

Szerintem azzal érdemes foglalkozni, ami működik. Inkább másfél órán keresztül hallgatnád, ahogy a felébredésről mesélek, ezoterikus vagy összezavaró nyelvezetet használva, vagy pedig a saját bőrödön tapasztalnád meg az Önvizsgálatok felszabadító erejét? Számomra ez nem kérdés többé.

Részletes összefoglaló az Élő Önvizsgálatok és a Munka „hasznáról” itt olvasható:

Milyen gyakorlati hatása van az ÖnMunka Radikális Önvizsgálatainak

Scott Kiloby összes bejegyzés lista itt.

Scott Kiloby két könyve megvásárolható magyarul itt.

Felébredés a Keresés és Függőség Álmából

„A leszoktató program segített abban, hogy tiszta és józan maradjak, de az életem jelentését és célját rendületlenül kerestem tovább. Faltam a boldogság megtalálásáról szóló könyveket. Az egész addigi életemet úgy éltem, hogy mindig a következő pillanat megtörténését vártam, és sosem voltam elégedett semmivel sem. Sosem jutottam el „oda”, de azt sem tudtam, milyen is lenne az az „ott”, ha elérkezne „ide”. Mindig többet akartam, és amikor megkaptam a többet, az sem volt sosem elég. Vagyis a spirituális keresésem semmiben nem különbözött a drogozásomtól. Még mindig függő voltam, csak a szerem változott az évek során…” (Scott Kiloby)

Szeretettel ajánlom elolvasásra ezt a jókora részt Scott Kiloby legelső könyvéből, A szeretet csendes forradalma címűből, mely a „felébredése” utáni hónapokban íródott. Nagyon szép könyv, örömmel fordítottam belőle ezt a „Scott” történetét és felébredését bemutató részt. Rengeteg ponton magunkra ismerhetünk belőle, érdemes belemélyülni.

A Keresés, Melyet Scottnak Hívnak

Volt egyszer egy idő-alapú, elme gyártotta történet, mely „Scott” címen futott, és ez a múltbéli kondicionáltság időnként még felüti a fejét. De „Scott” csupán spirituális keresés, egy álom volt. Még felkapom a fejemet, amikor valaki egy szobában kimondja a nevemet. Még mindig ezt a nevet írom az adóbevallásomra. Még mindig képes vagyok felidézni a gyerekkori emlékeimet, illetve „a felébredés” nevű álom-esemény előtti és utáni évek történetét (kivéve azokat a részeket, melyeket a drogok kitöröltek).

            Kicsit vonakodva mesélem most el a Scott-történet darabkáit, nem mintha fájdalmas lenne rágondolni vagy beszélni róla, hanem inkább azért, mert már nem azonosulok vele többé. Nincs itt egy „én”, aki azonosulna a „múlt”-ként ismert gondolati álommal. Így elég hamar elveszítem az érdeklődésemet, amikor „Scott” álmáról és az „ő múltjáról” beszélek. A múlt immár alig bukkan fel. És amikor megteszi, akkor mindössze a jelenben felbukkanó gondolatok sora, melyekhez semmilyen módon nem kötődöm többé. Mindazonáltal, most megosztok néhány részletet ebből a „Scott” című spirituális keresés-történetből, hátha az olvasót érdekli.

            Indiana államban nőttem fel, egy kisvárosban, felső középosztálybeli családban. Csodálatos szüleim elhalmoztak szeretettel, figyelemmel, és materiális dolgokkal. Viszonylag boldog gyerek voltam, és végtelenül elkényeztetett. Mindent megkaptam, ami csak akartam. Nem okolom a szüleimet, amiért ilyen elkényeztetett kölyök lett belőlem. Egyszerűen belém volt égetve a hiányérzet és a mindig több iránti kielégíthetetlen étvágy.

            Félénk gyerek voltam, akinek sok figyelemre volt szüksége. Fontos akartam lenni mások szemében, ugyanakkor nagy igényem volt az egyedüllétre is, arra, hogy mindenki békén hagyjon. Ez a kettősség igen erős kötélhúzást okozott bennem egész gyerekkoromban és a tizenéves időszakban. Jó előadói képességekkel voltam megáldva, imádtam táncolni, bábozni, zeneszámokra tátogni, a környékbeli gyerekeket szórakoztatni és versenyre hívni őket futásban és más játékokban. „Született sportolónak” tartottak, mert szinte minden sportban kitűnően teljesítettem, amit csak kipróbáltam. A sportolás sokáig távol tartott a bajtól. De végül még a sportsikerek révén megszerzett figyelem és elismerés sem tudta kielégíteni azt a mély vágyamat, hogy váljak valakivé és megtaláljam, amit keresek.

            Mivel igen érzékeny is voltam, érzelmileg és mentálisan szó szerint darabokra hullottam, amikor valaki megkritizált vagy gúnyt űzött belőlem. Ez az érzékenység pedig távolt tartott az emberektől és a társasági helyzetektől. Alsós koromban előfordult, hogy más gyerekek bántalmaztak. A fájdalom és félelem menekülési útvonalak keresésére ösztönöztek. Tizenkét évesen szívtam el az első füves cigimet. Mire tizennégy lettem, a marihuána a kedvenc menekülési módszeremmé vált. Amikor beszívtam, az egész világ szétesett. Tizennégy voltam, amikor gitározásba és dalírásba fogtam. Ezek is ahhoz segítettek hozzá, hogy elkerülhessem az „odakint” érzékelt, igen összezavaró világot. Napszámra elő sem jöttem a szobámból, csak egyedül zenéltem és dalokat szereztem. A saját fantáziavilágomban éltem.

            Ahogy az évek teltek, a zenésztársak, barátok és családtagok egyre inkább elismerték zeneszerzői adottságaimat, „tehetségesnek” címkéztek. Ez pedig pont megfelelő táplálékkal látta el a bizonytalansággal küzdő egómat. Mindazonáltal a dalíráson, a zenélésen és a sportoláson kívül sosem tudtam igazán, hogyan is éljek a saját bőrömben. Korán megtanultam, hogyan mutassak kifelé elégedettséget, hogyan viseljem a komfortosság álarcát.

            Ahogy haladtak az évek, egyre elszigeteltebbnek éreztem magam a társasági helyzetekben, helyzetektől. Szégyenlős voltam, mindig haboztam cselekvés előtt, figyeltem, hogy néznek-e, és találgattam, vajon mit gondolnak rólam. Gimis és főiskolás koromban tovább fokozódott e kielégületlenség-érzetem és egyre elveszettebb lettem. Teljesen idegennek érzékeltem magamat. Folyamatosan zakatolt bennem az a történet, hogy valamiképpen rossz bolygóra kerültem, és itt soha semmi nem lesz elég jó, és hogy saját magam és a világ teljes elfogadása örökre elérhetetlen marad majd.

            Cseppet sem számított, mi mindent kaptam anyagiakban, szeretetben, figyelemben és sikerben, semmi nem töltötte be a belső ürességet. Nehezemre esett bármit is valóban értékelni. Mindig többet, jobbat, mást akartam. Odabent pedig kevesebbnek, rosszabbnak, különbözőnek éreztem magam. Az elidegenedés, a nyugtalanság és az érzékenység egyre fokozottabb droghasználathoz vezettek. Húsz éves koromra teljesen kábítószerfüggővé váltam. Évekig éltem aktív függőként. Voltak olyan időszakok is, amikor élveztem az életet. A kábítószerek egyfajta játszóteret jelentettek, ahova elszökhettem a való világból. Rövid tiszta periódusaimban dolgoztam és párkapcsolati próbálkozásaim is voltak. De bármi történt is, állandóan velem volt egy mély nyugtalanság és elégedetlenség-érzet, az élet egészére vonatkozóan. Ez pedig még több droghoz és elkeseredéshez vezetett.

            Tizen- és huszonéveimben végig különböző rock bandákban zenéltem. Mindennél jobban vágytam az elismerésre és a szeretetre. Azt kerestem, hogyan lehetne véget vetni a folyamatos elégedetlenségnek, és azt hittem, hogy ha majd emberek milliói szeretik a zenémet, akkor végre megtalálom, amit keresek. És annak ellenére, hogy a zenei karrierem ígéretesnek tűnt, a nagyfokú kábítószerfüggésem miatt végül befuccsolt.

            Húszas éveimben egyik kudarcos kapcsolatból mentem a másikba, sosem találva azt a szeretetet, melyre annyira vágytam. Valahogy mindig olyan embereket választottam, akik nem tudták viszonozni az érzéseimet. Ha meg épp azt hittem, hogy végre megtaláltam azt, aki majd képes lesz a hiányaimat betölteni, akkor annyira szerelmes lettem, hogy az egész átfordult rögeszmébe és féltékenységbe, ami pedig elüldözte a szerelmemet. Amikor pedig valaki romantikus érdeklődést mutatott irántam, és közeledni vagy udvarolni kezdett, őt én taszítottam el. Sokkal jobban izgatott a keresés, mint a találás. Ezt az önlegyőző viselkedést újra meg újra eljátszottam. Évekbe telt, mire az ezekben a kapcsolatokba szerzett mély sebeim begyógyultak.

            Végül, miután teljesen padlóra kerültem a kábítószerezéstől, egy 12-lépéses leszoktató programban találtam magam. A program segített abban, hogy tiszta és józan maradjak, de az életem jelentését és célját rendületlenül kerestem tovább. Faltam a boldogság megtalálásáról szóló könyveket. Az egész addigi életemet úgy éltem, hogy mindig a következő pillanat megtörténését vártam, és sosem voltam elégedett semmivel sem. Sosem jutottam el „oda”, de azt sem tudtam, milyen is lenne az az „ott”, ha elérkezne „ide”. Mindig többet akartam, és amikor megkaptam a többet, az sem volt sosem elég. Vagyis a spirituális keresésem semmiben nem különbözött a drogozásomtól. Az egész egy keresés volt. Még mindig függő voltam, csak a szerem változott az évek során: anyagi javak, sport sikerek, marihuána, dalírás és hírnév-keresés, fájdalomcsillapítók, végül spiritualitás. A leszokásom öt éve alatt gyakorlatilag az összes valláson és spirituális módszeren átmentem, mindezt a szabadságom keresése ürügyén. Saját magamat kerestem.

A Felébredés

            Spirituális keresésem során felfedeztem a non-duális/nem-kettős tanításokat. Azt láttam, hogy ezek a tanítások a valódi szabadságról beszélnek. Nem ego-kényeztető szabadságról, hanem olyanról, mely pont, hogy kiiktatja az egot. Olyan szabadságról, mely semmilyen kapaszkodót nem hagy számodra. Nem hagy meg „téged”. Csak a szeretetet hagyja meg. A nem-kettősséget. A nem-elkülönültséget. Az elnevezés nem fontos.

            Miközben ezeket a könyveket olvastam, kezdtem tudatosan észrevenni a minden pillanatban felbukkanó gondolatokat és érzéseket. Nem a megvilágosodást kerestem. Csupán azt akartam, hogy az elidegenedésnek, az elégedetlenségnek és a nyugtalanságnak vége legyen.

            Nagyon jól emlékszem az első „váltásra”. Egy hideg, februári délután, amint épp a kocsimmal haladtam, egyszer csak szétolvadt az a rideg elkülönültség-érzet az élet és „köztem”. Ez után az élmény után két hétig, egy nagyon intenzív, kellemes energia-gombolyagot éreztem a mellkasomban. Fogalmam sem volt, mi történik, és elnevezésem sem volt erre az energiára. Biztos létezik rá valamilyen szó a megvilágosodási szótárban. De intuitíve úgy érzékeltem, hogy valamilyen tudati váltás közepében vagyok benne.

            A kéthetes időszak végén, egy szombat éjjelen az ágyamon üldögéltem. Békesség öntötte el a testemet és elmémet, belülről kifelé haladva. Teljesen átitatott. Az elmém elcsendesedett. Felismertem, hogy „odakint” a szobában és a világban is valójában csendesség van, és ugyanez a csendesség van bennem is, és ez az, aki valójában vagyok. Az energia-gombolyag még másnapig volt velem, amikor is a Grace Klinikát (az egyik kedvenc sorozatomat) néztem. Az aktuális epizódban egy nő éppen szült, miközben a férje valahol máshol haldoklott. Sírni kezdtem, zokogtam. Valahogy, és nehéz ezt elmagyarázni, nem a nő miatt sírtam. Hanem abban a pillanatban teljesen tisztán láttam az élet állandótlanságát. És ez nem egy gondolat volt. Nem gondoltam azt, hogy „Az élet állandótlan”. Láttam és az egész lényemmel éreztem.

            Másnap reggel, munkába menet, valami nagyon más volt. Valahogy a testem tudatosságából néztem az életre, a gyomor és mellkas tájékáról, nem pedig az elme processzorán keresztül. Olyan volt, mintha a szívem közvetlenül kapcsolódott volna mindenhez, amit a szemeim megláttak, és ez a látás kikerülte a gondolatok szűrőjét. Ez már tisztán érzékelhető tudati váltás volt. Úgy érződött, mintha az univerzum belátást, megértést töltött volna le a lényembe. Teljesen tisztán láttam, hogy az összes megosztottság, a vallások, módszerek, eljárások, nemzetek és bármiféle csoportok az elme felosztottságának, fragmentálódásának eredményei. A gondolaton kívül nem létezik ilyen felosztottság, darabokra töredezés. Azt is megértettem és megéreztem, hogy az emberiség szenvedés-története a háborúkban, inkvizícióban, holokausztban, emberirtásban, drogokban, erőszakban, bántalmazásban, elnyomásban, valamint mindenféle vallási és politikai konfliktusban egyetlen alapvető félreértésből fakadtak: az elkülönült én illuzórikus koncepciójából. A tudat belegabalyodott ezekbe a hamis, megosztó gondolati struktúrákba. És akkor ezeket a gondolat-alapú felosztásokat az elkülönültségi-álom részeként láttam meg, melyek eltakarják valódi természetünket, a szellemet vagy tudatot.

            Azzal is tisztában voltam, hogy ez még nem a végső felébredés. Nem tudnám pontosan megmagyarázni ezt, csak valahogy tudtam, hogy „ez nem az”. Az elkövetkezendő hónapokat mély belső békeként tudnám leírni, ugyanakkor lényem felszínén még mindig működött valami nagyon finom kereső energia. Volt ott még valamilyen „Scott”, akik keresett valamit, mintha a még mélyebb, végső igazság valahol a sarkon túl várakozna.

            Úgy öt hónappal később, egy meleg júliusi estén épp hazafelé hajtottam. Előtte órákon át a 12-lépéses barátokkal piknikeztünk, és vallásról, politikáról beszélgettünk. És akkor mintha kis tűzijátékok gyulladtak volna fel a testemben mindenfelé – kicsi robbanások, egyik a másik után, a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig. A gondolatok lelassultak, s ebből a lelassulásból egyfajta tisztánlátás fakadt. Egyre éberebb lettem, és egyre inkább tudatában voltam a környezetemnek, a belső testemben lévő térnek, az útnak, mindennek.

            Amikor hazaértem, lefeküdtem az ágyamra. Háton fekve, a kezeimet a két kutyámon, Josie-n és Mai Lingen pihentettem. Ahogy simogattam őket, egy gondolat bukkant fel: „A tudat önmagát szeretné látni.” A belső tűzijáték újra beindult. És akkor hirtelen tudtam, hogy nem is a kutyáimat simogatom. Ráébredtem, hogy nem elkülönültek tőlem.

            Felálltam, és körbesétáltam a lakásomban, teljesen lenyűgözött, amit láttam. Láttam a gondolatokon túli valóság természetét. Láttam, hogy bármilyen „dologra” nézzek is, nincs egy attól elkülönült én sehol. Furcsának hat most pont az alany/tárgy nyelvi megjelölést használni az elkülönültség teljes hiányának érzékeltetésére. Minden gondolat leállt – teljesen. Láttam magamat a padlóként, a falként, az íróasztalként, az ablakként, az utcai lámpákként, és minden másként, amire csak a szemek ráirányultak. Azon kaptam magam, hogy térden állva markolászom a szőnyeget. És eszméletlenül hahotázom. És csak nevetek, nevetek, nevetek. Közben lázasan azt mondogatom, „Ez sem számít, ez sem számít!” Most kérdezheted, „Mi nem számít?” Erre azt tudom válaszolni, hogy akkor teljesen egyértelmű volt, hogy „semmi nem számít”, legalábbis nem oly módon, ahogy azt korábban hittem. A keresés, a hiány, az elégedetlenség, a félelem, a harag, a neheztelés nem számítottak. Mindez az én-központ álmaként látódott meg.

            Ráébredtem, hogy képtelenség megtalálni magam, mert nincs olyan, hogy én. Megláttam, hogy az vagyok, amit mindig is kerestem. De amikor azt mondom, hogy „én vagyok”, az Egy-et értem alatta, bármit jelentsen is. Nem volt ott Scott, aki mindezt megtapasztalta. Csak maga a megtapasztalás volt. ’Ez’ meglátta önmagát. Nyilvánvaló volt, hogy bármire mutasson is az Isten szó, az itt van, most. Itt van, és mindig is itt volt az orrom előtt, az orromként, és az orrom két oldalán, mögött, felett és benne levőként. Az Isten keresésének fogalma elvesztette az értelmét. Felismerődött, hogy csak ’Ez’ van, és hogy semmi sem elkülönült tőle.

            Ahogy a nevetés elengedte „Scott” álmát, egyetlen dolog maradt: ragyogó, szeretetteljes tér. Ez a tér élő, zsongó, sugárzó volt. Az élet csodája és rejtélye először látódott meg, pedig mindig is itt volt. Csak túl vehemensen kutattam, és a gondolat által teremtett jövő álmában kerestem. Most pedig tisztán láttam, hogy semmi sem elkülönült semmitől, és hogy egyedül a gondolat teremti az elkülönültséget. Emlékszem, hogy azt mondtam, „Egész idő alatt azt hittem, hogy egy „Scott” nevű személy vagyok, aki ennek a háznak a második emeletén él. Mekkora vicc!”

            Emlékszem, ahogy az ágy mellett álló digitális órát bámulom, s közben hisztérikusan nevetek azon az elképzelésen, hogy ezt az Egyet, bármi legyen is az, bármilyen módon foglalkoztatná az idő koncepciója. Mindig csak ’Ez’ van, az idő koncepcióján kívül. Észrevettem, hogy bárhova menjek is a lakásban, mindig csak az ‘Ez’-ben vagyok. Én voltam ‘Ez’. Nem tudtam kimenni belőle. És hova is mentem volna? Tisztán láttam, hogy nem halunk meg, nem úgy, ahogy hisszük. Csupán egy másik energiaformába megyünk át. Emlékszem, ahogy újra és újra kimondtam azokat a szavakat, hogy „Nem halunk meg, nem halunk meg.” Nem egy újabb hiedelem formálódott bennem. Nem egy guru által valamelyik könyvben leírt szavak emléke volt, hanem hiedelmeken túli felismerés. Szó szerint. Láttam, hogy erre csak a gondolat és a hiedelem hiányában lehet ráébredni. Értettem, hogy a valóságot csak a gondolat és hiedelem hiányában lehet meglátni. Abban a pillanatban megszűnt a halálfélelmem és az életfélelmem is. „Scott”, mint gondolat-alapú én egyszerűen semmivé lett. A keresés véget ért. Nem volt mit keresni többé. Semmit, semmit. ‘Ez’ minden, ami van, és ez annyira tökéletesen elegendő.

           

Az Álomból Való Felébredés Után

            Az, ami az álomból való felébredés után maradt, nagyon nehezen megfogható szavakkal. A „szeretet” megfelelő leírásnak tűnik. Ugyanakkor, ‘Ez’ egy nagyon más fajta szeretet. Nem az álom-állapot ragaszkodó típusú szeretete. Ez a szeretet az élet egésze iránti szeretet. Feltétel nélküli. Ez a szeretet felfalta az „én”-t, annak összes feltételével együtt. Bárminek nevezzük is ’Ezt’, az mélyen felszabadult minden elvárás alól azzal kapcsolatban, minek is hívjuk.

            A felébredés utáni hetekben azon kaptam magam, hogy videó kamerát vásárolok, és egyik üzenetet rögzítem a másik után, melyekben a felébredésről és arról beszélek, mit is hagyott maga után. Mindezt anélkül, hogy bármilyen forgatókönyvre vagy utólagos szerkesztésre lett volna szükségem. Igazság szerint, semmit nem hagyott maga után. A múlt végleg elmúlt. Csak békesség, szeretet, öröm, tudatosság és üresség volt. És még ezek is csupán szavak. Igen mélyen felismerődött, hogy semmilyen szó vagy gondolat nem érhet el a végső igazsághoz. Ugyanakkor, ’Ez’ szavakon keresztül kívánta kifejezni magát. Két hét leforgása alatt sok órányi videót vettem fel, így próbálva kifejezni ezt a kifejezhetetlen szeretetet.

            Hamarosan létrehoztam a www.kiloby.com weboldalt. Az első videók nagy részét oda töltöttem fel. Vicces az „én” szót használni minderre, mert semmilyen én nem érződött semmilyen cselekedetben, senki nem próbált semmilyen eredményt elérni. Ennek a könyvnek a fejezetei a felébredés utáni hat hónapban íródtak. A forma világa szeretett volna kifejeződni „Ezen” keresztül. Mondhatni, a forma nélküli valóság a formán keresztül kívánt kifejezésre jutni. Bármilyen őrültségnek tűnjön is ez az elme számára, ez a valóság fejezte ki magát rajtam keresztül. És pont ez az az óriási paradoxon, amit a nem-kettős felismeréssel kapcsolatban lehetetlenség megfogalmazni. Nem léteznek elkülönült dolgok, mégis léteznek az elkülönült dolgok megnyilvánulásai. Scott nem létezik, Scott mégis megjelenik fogalmi álomként, illúzióként, melynek nincsen szilárd, független, „valós” létezése. Egy illúzió, mely könyvet ír, mellyel együtt feltűnik a könyv írójának illúziója is. Ők mégsem kettők, „nem-kettők”. Az alany és a tárgy együtt bukkannak fel, elválasztatlanul, elkülönületlenül, a semmiből.

            (…)

            A korábban leírt Egység-élményem után, akár kolostorba is vonulhattam volna, csendben meditálni a tiszta, forma nélküli tudatosságban. De nem ezt tettem, így a zsúfolt ügyvédi életem tovább folytatódott. A felébredés utáni hétfő reggel ugyanúgy bementem dolgozni, mint bármelyik másik héten. De valami drasztikusan más volt. Nem volt többé ott az „én” koncepciója, sem pedig az „ügyvéd”, „állás”, „munka” vagy „karrier” koncepciói. A munka többé nem valamilyen nemszeretem feladat volt. A „feladat” is illuzórikus koncepcióként látódott meg. Csak ez a pillanat volt – lépések az irodába, a papírokat megragadó kar, beadványokat gépelő ujjak, bíróságra sétálás, beszéd a bírónak. Öröm. Szeretet. Nincs probléma. Nincs én. Nincs középpont. Nincs többé spirituális keresés. Nincs erőfeszítés. Úgy is mondhatnám, hogy az élet főnévből igévé változott. Scott, munka, ebéd, probléma, barátok, emberek, ügyfelek, esetek, nap, hét, hónap és élet helyett élés, csinálás, mozdulás, szeretés, érintés, ízlelés, érzés, és a pillanatban levés lett belőle. Az élet élte önmagát ezen a testen és elmén keresztül.

            Ez a test és elme kezdte megtestesíteni az Egyet, valahogy szavakkal nagyon nehezen leírható módon. ‘Ez’ visszatért a teljes igazságért, melynek része volt a hétköznapi emberi lét egyszerű tényeinek felerősödött tudatossága: az élet apró pillanatai, a rohangáló kutyák, a csészébe ömlő kávé hangja, az arcomba fújó szél, a fejfájás érzete, a könyök érzete az íróasztalon, a mosoly és homlokráncolás egy barát arcán, és a mindent körbeölelő óriási tér. Emellett pedig ott volt a körülöttem levő illuzórikus szenvedés felerősödött tudatossága is: az egymással veszekedő ügyfelek, az ilyen vagy olyan elme-alkotta problémákkal küzdő családtagok, és a barátok, akik arról meséltek, hogy a párjuknak vagy szeretteiknek azt kéne tenniük, amit ők akarnak tőlük. ‘Ez’ megmutatta nekem, milyen mélyre temeti magát az emberi elme az elkülönültség álmába. És azt is megmutatta, hogy a gondolaton kívül nem létezik probléma. Csak ez az életnek hívott vibrálóan élő rejtély létezik, mely folyamatos mozgásban van egy mozdulatlan békességben és csendességben.

            Ebben az időszakban az egyik belátás a másik után bukkant fel, mégis láttam, hogy semmibe nem kell belekapaszkodni, és hogy nincs „én”, aki bármelyikbe is belekapaszkodhatna. Akkor és azóta is volt egy olyan érzet, hogy semmi nem Scotté, és hogy ez nem Scott élete. Csak az ‘Ez’ van, mely mindenként nyilvánul meg.

            Ezekben a hónapokban minden reggel úgy ébredtem, hogy semmilyen tudatos szándékom nem volt könyvet vagy bármilyen spirituális vonatkozású dolgot írni. És mégis, még mielőtt észbe kaptam volna, hogy mi is történik, az ujjaim gépelésbe fogtak. Szavak ömlöttek az újabb és újabb oldalakra. Ekkoriban ismerkedtem meg Tom-mal, akit szeretetteljesen „a valódi tanítóm”-nak hívok. Tom semmit nem tanított nekem. Hihetetlenül intenzív vizsgálódást folytattunk egy online chat szobában, telefonon és email-en keresztül. Figyelhettem, hogyan halnak meg az illúzióim, egyik álom a másik után, azzal az álommal egyetemben, hogy spirituális tanító, „felébredett” vagy épp „jelenlevő” valaki lennék. Láttam, hogy a gondolat sosem elfogadó, csak a jelenlét fogad el mindent. Felismertem, hogy amint az igazság megveti a lábát valahol, hajlíthatatlanná válik. Minden hamisat fel akar fedni. Ugyanakkor azt is láttam, hogy csak egy újabb gondolatot érdekelne mindez. Mély csendességet ismertem meg saját valódi természetemként. Az álom minden aspektusa meghalt, és csak ‘Ez’ maradt – ez a szerető csendesség, mely önmagát fejezi ki. Olyan, mintha ez a csendesség írta volna ezt a könyvet. Ez a csendesség tisztában van azzal, hogy a fentiekben leírt teljes történet csak a gondolat álma. Nem az, aki vagyok.

            Még az Egység megtapasztalása sem a non-dualitás. Nem a valódi Egység. Csupán egy megtapasztalás. Úgyhogy arra kérlek, kedves olvasó, hogy ekként is tekints rá. Tudd, hogy minden megtapasztalás pont az, ami: felbukkanó, eltűnő, átmeneti jelenség. Minden megtapasztalásnak van kezdete és vége. De az az igazság, melyre ez a könyv mutat, inkább az a tér, melyben és melyen keresztül minden átmeneti gondolat, érzelem, állapot és megtapasztalás jön és megy. A szabadság nem egy megtapasztalás.

(Scott Kiloby: A szeretet csendes forradalma)

Scott Kiloby két magyarra lefordított könyve megvásárolható itt

Önszeretet/Önértékelés Tréning Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai alapján: 

2013. június 7-8. (Jelentkezési határidő: május 13.)

Részleteket itt találsz (gördíts lejjebb a feljövő oldalon)

Nem a Képernyőn Felbukkanó Radarjel Vagy

"A keresés, és a mások szavaiban és ígéreteiben való bizalom azért ennyire elterjedt, mert nem nézünk bele a saját megtapasztalásunkba, hogy meglássuk, mi is történik valójában." (Scott Kiloby)

Úgy egy hónappal ezelőtt jött be egy tanfolyamon a következő analógia annak érzékeltetésére, hogy kinek is hisszük magunkat. Épp a Scott-féle Megtalálhatatlan Önvizsgálat alapjait fektettük le, melyben alapvetően a jelenbeli megtapasztalásunkban felbukkanó képekre, szavakra, és érzelmekre, testi érzetekre nézünk rá, lecsupaszítva ezeket az egész életünkben hozzájuk csatolt jelentésektől, értelmezésektől, címkéktől. A képek, szavak (gondolatok), érzelmek, érzetek ún. jelenségek, és emberi megtapasztalásunkban ezek alkotják az életünket, így vagyunk „kitalálva”. Azonban nem ezek a jelenségek vagyunk: nem a felbukkanó kép, szó, érzelem, érzet az, akik vagyunk. A jelenségek mintegy radarjelként felbukkannak a „képernyőn”, akkor és úgy, ahogy épp felbukkannak, mi pedig nem vagyunk tudatában annak, hogy ezek csupán illékony, nem állandó, és alapvetően jelentés nélküli „valamik”. Nem vagyunk tudatában annak, hogy (nagyon leegyszerűsítve) mi az vagyunk, aki észlelni képes ezeket a jelenségeket, látja a képet és szót, hallja a hangot, érzi az érzést, érzetet, nem pedig azok a képek, szavak, hangok és érzések vagyunk.

Mivel egész életünket abban a „hitben” töltjük, hogy „én” ezek a képek, szavak (emlékek, történetek), érzelmek, érzetek vagyok, mélyen azonosulva vagyunk ezekkel a jelenségekkel. Ezért azt hisszük, hogy jól „tudjuk”, hogy kik is vagyunk, ki is a másik ember, mi is az élet mindenféle aspektusa. És amíg ezek a meggyőződött hiedelmeink önmagunkról és minden másról is a helyükön vannak, addig csak „régi szemmel” tudunk az életre, a másik emberekre és önmagunkra tekinteni; esélyünk sincs a másmilyen észlelésre, érzékelésre.

Az ÖnMunka mindkét önvizsgálati „módszere” ezekre az azonosulásainkra nézet rá minket, fellazítva mindazt, akinek elhittük magunkat (és másokat). És szép fokozatosan egy fajta „kiazonosulás” történik az eddig önmagunknak hitt jelenségekből, és egyre nagyobb megtapasztalásunk lesz arról, hogy van itt valami/valaki (mindegy), ami/aki folyton itt van, mintegy a képernyője a felbukkanó radarjeleknek, melyek csupán jönnek és mennek. És mély megtapasztalásunk lesz arról, hogy mennyire „otthon” vagyunk ebben a „kiazonosult” állapotban, és már nem lesz vágyunk szebb, jobb, tetszetősebb radarjelekkel próbálni azonosítani önmagunkat, mert megláttuk, hogy mennyi felesleges energiát fektettünk mindebbe. Nincs többé vágyunk illúziót építeni. Megállunk és megpihenünk.

A témában egy Scott cikk fordítását is a figyelmetekbe ajánlom:

Az Emberi Valóság

Egészen mostanáig az emberiség beérte egy olyan „valósággal”, amelyben minden, amit teszünk vagy kifejezésre juttatunk, valahogy hatással van az önbecsülésünkre (munka, gyereknevelés, kapcsolatok, egészség, stb.). Állandóan másokhoz hasonlítgatjuk magunkat azon hiábavaló céllal, hogy valami szilárd és állandó dolgot hozzunk ki az élet áramlásából, ami valójában illékony, illuzórikus és állandótlan. Ködös, semmiben táncoló képekből próbálunk valamilyen szilárd valóságot gyártani.

Az a hiedelem uralja a játékot az emberi életben, hogy „Elkülönült vagyok és valami nincs rendben velem”. Egyesek nem is látják ezt a játékot. Mások látják, de úgy tesznek, mintha nem is létezne. Néhányan látják, de nem tudják, mit kezdjenek vele, vagy hogyan lássanak át rajta. Így azon kapják magukat, hogy pusztán ráhagyatkoznak valamilyen spirituális tanító szavaira, aki a hétvégén a városba érkezik, vagy önfejlesztő tanfolyamokon keresnek reményt valami jövőbeli jobbra… mindig a jövőben. És mindez a keresés, és a mások szavaiban és ígéreteiben való bizalom azért ennyire elterjedt, mert nem nézünk bele a saját megtapasztalásunkba, hogy meglássuk, mi is történik valójában. Félelem, önvád és kétség, cinizmus, bizalmatlanság mások iránt, alkalmatlanság érzés, a jövő hajszolása és a múlt újrahasznosítása a legtöbb ember állandósult állapota. Még a legsikeresebb, leggazdagabb, legspirituálisabb vagy legvonzóbb emberek is (kívülről nézve), akikkel egyéni üléseimen találkoztam, hordoznak olyan képet önmagukról, hogy ők nem elég jók. Beérjük ennyivel, mert nem ismerünk más utat.

A jó hír az, hogy ennek nem kell így lennie!

Lehetséges ebben a világban úgy élni és kifejezni magunkat, hogy annak nem kell, hogy köze legyen az önbecsüléshez, úgy, hogy nem tapasztalunk semmilyen eredendő ént abban, amit teszünk vagy nem teszünk, sem abban, amit kifejezünk vagy nem fejezünk ki. Ezt még a legnehezebb időkben is megláthatjuk és felismerhetjük, amikor pénzügyileg rosszul állunk, kapcsolataink érnek véget, vagy betegség dönt le a lábunkról. Semmilyen különleges túlvilági állapotra nincs szükség. Semmilyen bárányfelhős spirituális élmény nem kell. Csak egy egyszerű szemléletváltás magunkkal és a valóságunkkal kapcsolatban.

Az Élő Önvizsgálatokkal való munkám során már számtalanszor láthattam ezt a szemléletváltást. Igazából minden nap látom. Teljesen megszokottá vált, hogy egy ülés elején valaki elmondja nekem, hogy az élet nehéz, vagy hogy ő egy csődtömeg, senkinek nem kell, vagy nem elég jó, csak hogy az ülés végén meglássa, hogy ezek a dolgok üresek és megtalálhatatlanok, és hogy MAGA az én is megtalálhatatlan. Az Önvizsgálatok többi facilitátora is ugyanezekről számol be. Minden nap osztozunk ezekben a csodákban.

Ez az új látásmód feltárja, hogy nincs sehol semmilyen eredendő elválasztottság, míg az emberi kifejeződés továbbra is élénken és töretlenül érvényesül. Ebből a valóságból kapunk gyerekkorunkban egy kis ízelítőt, amikor az álmaink még nagyok és a szívünk nyitott (mielőtt még teljesen bekajáljuk az elkülönülés és hiány/elégtelenség alapérzését). Csak azzal, hogy pillanatról-pillanatra új szemmel nézünk a megtapasztalásra, ez a gyerekkori ízelítő mindennapi felnőttkori tapasztalattá válik.

Azt látjuk, hogy semmi nem tartós, minden állandóan mozog és változik, minden egyes gondolat és érzelem magunkról és másokról csupán egy illékony radarjel a képernyőn, a tükrök játéka, semmi olyasmi, amit meg kellene ragadni és semmi, ami elől el kellene rejtőzni, minden egyes jelenséget ugyanúgy elfogadunk, a legnagyobb sikertől a legmélyebb kudarcig. Ebben az áramló folyóban egyetlen mozdulat sem formál soha semmilyen eredendő ént (nem számít, milyen jónak vagy rossznak tűnik az a mozdulat).

Az által, hogy attól a gondolattól, hogy mi valóságosak és kézzelfoghatóak vagyunk ÁTmozdulunk ahhoz, hogy megnézzük, hogy minden, amit gondolunk, érzünk és érzékelünk, csupán egy radarjel egy képernyőn, átalakulás történik. Dobjuk ki a régi módot, ahol minden eseményt valahogy az „én” érzetével kapcsolunk össze, és ide az új módot, ami egy természetesebb út:

• … ahol az, hogy kik vagyunk minden pillanatban, könnyedén és mentegetőzés nélkül élődik meg, mindegy, hogyan is jelenik meg, mindegy, mennyire rosszul vagy csodálatosan érezzük magunkat bármely adott ponton, minden olyan késztetés nélkül, hogy ennek az egésznek bármi köze lenne az önbecsülésünkhöz.
• … ahol az öröm, a béke és a szeretet nem csak elvont fogalmak, amiket hajszolunk, hanem a mindennapi tapasztalásunk veleje.
• … ahol mások sikere nem fenyegető többé.
• … ahol a párbeszéd többé már nem hatalmi harc arról, hogy kinek van igaza, hanem csupán szabadon megosztott és elfogadott információk cseréje, ahol minden szempontnak megvan a maga helye az asztalon.
• … ahol a félelem, düh, szomorúság, bűntudat és szégyen nem olyan dolgok, amik köré gigantikus történeteket szövünk, hanem csak illékony érzések, amik jönnek és mennek anélkül, hogy fennakadnának valamiféle mentális monológban.
• … ahol a féltékenység és irigység a múlt dolgaivá válnak, amiket hátrahagyunk azzal a hiedelemmel együtt, hogy „Nem vagyok elég jó”, amiből elsődlegesen származtak.
• … ahol a függőséget egy egyszerű téves érzékelésnek látjuk, amikor egy bizonyos érzelem vagy érzet azt jelenti, hogy „Ennem kell” vagy „Innom kell”.
• … ahol a boldogságot már nemcsak hogy nem magunkon kívül találjuk meg, de hál’ istennek, ez lehetetlenné is válik.
• … ahol még a legsötétebb fájdalom is szívesen látott vendég, lévén jó lehetőség arra, hogy ránézzünk az alatta meghúzódó én-hiedelemre.

Az, hogy ez a szemléletváltás hirtelen vagy fokozatos, csak akkor érdekes, ha elkezdünk erről az egészről filozofálgatni, visszanézve a múltra, mintha eredendően az lennénk, vagy még mindig egy csalóka csúcspontot hajszolunk a jövőben. Az igazság pillanata akkor jön el, amikor alaposan megnézzük a jelenben, hogy mit is nevezünk „én”-nek és „mások”-nak. Ennek során azt látjuk, hogy megtörténik az átalakulás, pedig mi egy centit sem mozdultunk. Innen ide jutottunk. Az egyetlen változás maga az érzékelés.

Túl jól hangzik, hogy igaz legyen? Mindig így hangzik, amíg magad meg nem nézed.

(Forrás: Scott Kiloby)

Ha szeretnéd mindezt a gyakorlatban is megtanulni, hogy mindennapi megtapasztalásoddá válhasson, szeretettel várunk az ÖnMunka Tanfolyamokon és Egyéni Konzultációkon.

A Jelennek Való Ellenállás: Az Én-központ Háromszöge 4.

Ma egy vegyes-felvágott blogbejegyzést hoztam össze. Egyrészt olvashatjátok Scott Én-központról szóló írásának utolsó részét, a jelennek való ellenállás kötegéről. Másrészt pedig egy gyakorlati Jelen-Valóságpróbát ajánlok figyelmetekbe. Kellemes utazást ma is!

3. A jelennek való ellenállás kötege

A háromszögön belüli harmadik gondolatköteg a jelennek való ellenállás kötege. Az én-központ azzal tartja életben az elkülönültség érzését, hogy ellenáll annak, ami éppen most történik. Ez a  gondolatköteg  tartalmazza a jelen pillanat bármilyen értelmezését, különösen azokat, amelyek ellenállnak a jelen tapasztalásnak, beleértve a hibáztatást, panaszkodást, ítélkezést és összehasonlítást. Az ellenállás minden olyan gondolatot felölel, ami úgy tünteti fel, hogy nem kellene annak történnie, ami történik. Csak vedd észre, hogy mi történik a jelen tapasztalásodban. Valaki vagy valami bosszant, frusztrál, nem mozog elég gyorsan, túl gyorsan mozog, nem elég figyelmes, az utadban van, szemétkedik, túl kedves, nem figyel eléggé, vagy nem azt teszi, amit te akarsz. Az összes gondolat az én-központból jön, amely hiszi, hogy tényleg van itt egy személy, aki el van különülve attól, ami „ott kinn” történik.

Ismétlem, nincs semmi elemezni, semlegesíteni, leküzdeni, kiókumlálni, megszabadulni és megérteni való vagy szükséges gondolat a jelennek való ellenállás kötegéből. Csak pihenj meg tudati térként, anélkül, hogy hangsúlyoznád a gondolatokat, amint felbukkannak és eltűnnek. Az én-központot azzal tartjuk fenn, hogy folyamatosan éltetjük a gondolatokat ebből a kötegből; az táplálja, hogy folyamatosan ellenállunk a mentális értelmezésen keresztül annak, ami a jelen pillanatban történik.

(Scott Kiloby: Living Realization – Élő Felismerés)

És egy kis gyakorlati feladatot is szeretettel ajánlok a figyelmedbe:

Végezz valóságpróbát egészen addig, amíg teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy mindig éppen az van, ami éppen van. És senki és semmi nem a te engedélyedre vagy hozzájárulásodra vár, hogy éppen azt csináljon, amit. Rengeteget írtam a blogon arról, hogyan is kondicionálódtunk arra, hogy azzal a működéssel éljünk, mely szerint mentálisan folyamatosan ellene kell mennünk annak, ami van, mert azt hittük el, hogy a dolgokra így van ráhatásunk, és persze így kapjuk meg az „irányító én” érzetét. A valóság azonban sosem vár a beleegyezésünkre, már olyan, amilyen. És abban a pillanatban, amikor ezt teljességében felismerem és megélem, egy leszek az élet áramlásával. Addig azonban folyamatos ellenállásban élek, és ettől várom a változást. Elég abszurd, ha jobban belegondolsz…

Néhány hétköznapi példa a valóságpróbára:

1. Megbeszéltem valakivel, hogy 10-kor találkozunk. Még 10 perccel később sincs ott, nem is telefonált. Hihetem én azt, hogy „itt kéne lennie”, „fel kellett volna hívnia”, „milyen szemét, hogy nem is szólt”, stb., ettől azonban még nem lesz ott. J Valóságpróba: Mi a valóság? Itt van vagy nincs itt? Nincs. Akkor ez a valóság, bármennyire is úgy gondolom, hogy nem ennek kéne lennie. És megnézhetem, milyen feszültség keletkezik bennem ezektől az elhitt gondolatoktól, és mennyire jó ilyenkor a bőrömben lenni. Arról nem is beszélve, mi mindenből maradok ki, ami éppen ott zajlik körülöttem, amíg várok. És akár fel is emelhetem én a telefont, megkérdezve, hol jár, mi történt, netalántán félreértettünk valamit, stb. És ha ez az illető újra meg újra elkésik, mert ő ilyen, akkor vagy ennek tudatában tervezek vele találkát, vagy nem tervezek vele többet találkát. Mindehhez miért van szükség feszültségre?

2. Az étteremben rendelt levesem hideg. Hihetem én azt, hogy „forrónak kéne lennie”, „figyelniük kellett volna erre”, „direkt velem akarnak kiszúrni”, stb., ettől azonban a leves még nem lesz forró. J Valóságpróba: Mi a valóság? Hideg a leves vagy forró? Hideg. Akkor ez a valóság, bármennyire is úgy gondolom, hogy nem ilyennek kéne lennie, meg hogy vajon mit is csináltak ők ott a konyhában, ráadásul direkt velem. És megnézhetem, milyen feszültség keletkezik bennem ezektől az elhitt gondolatoktól, és milyen kellemes hangulatba kerültem az evéshez. Tán még az ebédpartnerem hangulatát is sikeresen felpaprikázom, és jó kis történetekbe húzhatjuk bele magunkat arról, milyen szörnyen is bánnak a vendégekkel az éttermekben. A levesem pedig még mindig hideg. Nem egyszerűbb, ha megkérem a pincért, hogy melegíttesse meg? Mindehhez miért van szükség feszültségre? És ha újra ebbe az étterembe megyek, és tudom, hogy nem figyelnek erre a dologra, akkor már rendeléskor megkérhetem, hogy forrón hozzák a levest. Vagy máshová megyek.

3. A gyerekem nem csinálta meg a házi feladatát, és már lefekvésidő van. Gondolhatom én, hogy „meg kellett volna csinálnia”, „milyen lusta kölyök ez”, „sosem lesz belőle rendes ember”, „megőrülök, hogy már megint kiborít”, „mit fog szólni a tanár”, „azt fogják hinni, hogy rossz szülő vagyok”, végtelen agymenés. Ettől azonban a HF még nincs elkészítve. Valóságpróba: Mi a valóság? Kész van a HF vagy sem? Nincs. Akkor ebben a pillanatban ez a valóság, bármennyire ragaszkodom ahhoz, hogy kész kéne lennie, meg annak a büdös kölöknek mit kellett volna számítógépezés helyett csinálnia. Megnézhetem, hogyan bánok a gyerekkel, ha elhiszem a gondolataimat, és mekkora feszültség van bennem. Feltehetem magamnak a kérdést, hogy vajon ezektől a feszültséggel teli gondolatoktól változni fog-e valami, és feltehetem azt a kérdést is, hogy mit szeretnék. Azt szeretném, hogy készen legyen a gyerek HF-je? Akkor megkérem. Vagy leülök vele. Vagy kitaláljuk, hogyan is legyen. Lehet, hogy a gyerek azt mondja, őt nem érdekli. Ilyenkor kinek fontos az a HF? Nekem. Vagyis, ha azt szeretném, hogy legyen megcsinálva, akkor megcsinálom én. (Haha, ha tudom. J) Vagy lehetővé teszem, hogy a gyerek megélje annak a következményeit, hogy nem csinálja meg a leckéjét. És felfedezem az összes olyan stresszes hiedelmemet, amik ezzel kapcsolatban felmerülnek bennem, majd megkérdőjelezem őket.

4. A fenti helyzetek bármelyikében dühös leszek, panaszkodom és vádaskodom. Mert még épp így működöm, még épp elhívődik némely gondolat, melyektől feszült leszek. De én azt gondolom, hogy „nekem már tök nyugodtnak kéne lennem az ilyen helyzetekben”, „de béna vagyok”, „szörnyű, hogy még ennyire sem vagyok képes”, stb. Ettől azonban még dühöngök. Valóságpróba: Mi a valóság? Dühös vagyok vagy sem? Dühös. Akkor ebben a pillanatban ez a valóság, bármennyire is azt hiszem, hogy attól, hogy ellene megyek, el fog tűnni, és nyugodtnak kéne lennem. Hogyan bánok magammal, ha azt hiszem, hogy már nem kéne dühösnek lennem, és mégis az vagyok? Még egy lapáttal ráteszek a feszültségre. Amikor dühös vagyok, az a dolgom, hogy dühös legyek, bármennyire furcsának is tűnik ez. Pont azért vagyok dühös, mert beindult egy történetem, aminek érzelmi kihatása is van. Ilyenkor, ha kicsit magamba nézek, és megvizsgálom, milyen „kellene”, „nem kellene” gondolatokat hiszek éppen, máris rálátok a dühöm gyökerére. Azzal a gondolattal van dolgom, nem pedig a következményével, a dühvel.

Javaslom, hogy minél gyakrabban jusson eszedbe a valóságpróba, amikor dühbe gurulsz. Ezek a helyzetek mind a te érdekedet szolgálják, mert tudatosítanak arra, mi mindent hittél el. Anélkül, hogy ráébrednél minderre, ezek a gondolatok mind „elhívődve” maradnak benned. És akkor jön az újabb dühöngés. Amivel semmi probléma. Kivéve, ha azt gondolod, hogy nem kéne már lennie. J

Vedd észre, hogy sosem azzal van a gond, ami épp történik. A valóság mindig olyan, amilyen. A problémád akkor kezdődik, ha elhiszed az elméd értelmezéseit az adott helyzetről, és azt, hogy bárminek is „másképp kéne lennie”, mint ahogy abban az adott pillanatban van. Adj egy olyan teljesen friss esélyt magadnak, hogy felfedezed, mennyivel több választási lehetőség és kreativitás rejlik abban, amikor nem gondolatban értelmezed a helyzetet, és nem mész ellene. Mert ilyenkor ellenállás keletkezik, amitől a tudatod minire szűkül. Vedd észre ezeket a teljesen evidens működéseket és összefüggéseket, és teszteld is le őket saját magad számára. Csak úgy van értelme, ha a tiéd.

HA KÉSZEN ÁLLSZ MINDENT MEGKÉRDŐJELEZNI, AMI MIATT SZENVEDSZ, VÁRUNK SZERETETTEL A KÖVETKEZŐ 2-NAPOS ÖNMUNKA-ALAPTANFOLYAMON, BYRON KATIE MUNKA-MÓDSZERE ALAPJÁN: Október 27-28. BUDAPEST ÉS DEBRECEN. JELENTKEZÉSI HATÁRIDŐ: OKTÓBER 5.

Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

És továbbra is minél gyakrabban pihenj meg néhány pillanatra:

A tudat terében történő megpihenés jelen idejű megtapasztalás. Mindig most történik. Kérlek, most egy pillanatra pihenj meg az itt-és-mostban a történeteid nélkül. Nem kell túlbonyolítani, egyszerűen csak lazíts el mindent, amit valaha magadról, másokról, a világról, és a tudatosságról tanultál. Ahogy az itt-és-mostban pihensz, ha felbukkan egy gondolat, egyszerűen csak hagyd, hogy tovatűnjön. Engedd, hogy távozzon vagy feloldódjon.

Amikor csak eszedbe jut, pihenj meg ebben a tágas térben, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok a történeteim nélkül? Lazítsd el, akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG.

Függőségek 1. - Búcsú a Cigarettától

Akadt egy kis semmimásranemfelhasználható(!!!:) időm, gyorsan fordítottam egyet Byron Katie blogjáról, nehogy olvasnivaló és elgondolkodnivaló nélkül maradjatok…

Elöljáróban nagyon fontos tudni, hogy az összes függőség, szenvedélybetegség, mánia, mind-mind az elhitt gondolataink következményeként alakul ki. Mert, ugyebár, amikor elhiszel egy stresszes gondolatot, mondjuk, hogy „Nem szeretnek a munkahelyemen”, akkor rögtön görcsbe rándulsz, és mindenféle más érzéseket és testi érzeteket is megtapasztalsz. Minél erőteljesebben hiszed el a gondolatot, annál erősebb lesz az érzelmi riasztás, vagyis annál nagyobb késztetést fogsz érezni, hogy elmenekülj a rossz érzésed elől, így valamivel „tudatmódosítanod” kell magadat. Ez fizikai és gondolati függőség is lehet; nincs olyan ember, aki nem csinálja valahogy. Te mihez „nyúlsz”, ha nagy a stressz, bedühödtél, elkeseredtél, leblokkoltál? Jól bezabálsz? (bocsi, én sokáig ezt tettem). Ledöntesz néhány pohárkával? Kimész lefutni egy maratont? Inkább éjszaka is bent maradsz a munkahelyeden? Rágyújtasz egy cigire vagy egy spanglira? Elmenekülsz egy csinosan berendezett álomvilágba a fejedben? Lefekszel aludni? Elkezdesz panaszkodni fűnek-fának? Gondolatban jól megvered az illetőt, aki feldühített? Ja, és ne feledkezzünk meg a tévéről és a számítógépes játékokról sem. És a sort vég nélkül folytathatnám.

Ha rendszeresen végzed a Munkát, akkor nagyon tudatos rálátásod lesz arra, hogy Te hogyan csinálod, Te mivel vigasztalod magadat, amikor támadnak az elhitt stresszes gondolatok és a belőlük fakadó rossz érzések. Kedvcsinálónak a vizsgálódáshoz, íme egy School résztvevő személyes története:

„Egyszerűen csoda, ami a School-ban történt velem, teljesen váratlanul. Igazából, ha jobban belegondolok, milyen tudatállapotban mentem el a School-ba, egészen meglepő, hogy bármilyen csodát képes voltam felfedezni. Két alapvető gondolattal érkeztem meg: az első az volt, hogy 9 napot fogok eltölteni egy teljesen felesleges intellektuális eszköz megtanulásával, és közben mély munkának fogom hívni (ez ügyben, megjegyzem, óriásit tévedtem!!!). A második pedig az volt, hogy inkább meghalok, minthogy lebukjak, és ez által megszégyenüljek, mivel felnőtt életem egészét tüdőgyógyászként éltem le, aki titokban a vécében dohányzik. Napközben a dohányzás ellen prédikáltam, éjjel pedig fű alatt, titokban, magam is gyakoroltam a cigizést. Sok évembe tellett, hogy a megfelelően biztonságos rituálét kialakítsam a szokásom körül, a titkolózásom körül… s mindeközben olyan történetekkel szórakoztattam magam, hogy milyen megsemmisítő szégyen lenne, ha véletlenül kiderülne az én kis titkom.

Aztán, nem sokkal a School-ba indulásom előtt egy csomót fedeztem fel a nyakamban… Persze rögtön a legszörnyűségesebb filmek játszódtak le a fejemben. Szinte haldokoltam, mert senkinek nem mondhattam el a bajomat, hiszen akkor napvilágra kerülne az én kis szégyentelen titkom. Ott álltam, körbevéve a legjobb orvos barátaimmal, és egyetlen szót sem mertem kinyögni nekik, annyira szégyelltem magam. Azt gondoltam, hogy inkább meghalok, mint hogy bármelyikük is megtudja az igazat.

Így mentem el a School-ba, felkészülve a halálra, és aztán olyasvalami történt a School csodája közben, a Munka rendszeres végzése következtében, ami még most is hihetetlen számomra: a 40 éve legjobb és legtitkosabb barátom, a cigaretta egyszerűen búcsút intett nekem. Most már több fél éve nem gyújtottam rá. Csodával határos módon, minden kötődésem elmúlt a cigarettázással kapcsolatban.

Ráadásul, a sok önvizsgálat közben ráláttam arra, hogyan is támogatta a cigarettázás azt a belső történetemet, hogy el kell bújnom és el kell különülnöm a világtól. Minden egyes Munka mélyebben rávilágított arra, hogy mennyire nem vagyok hajlandó felfedni magam, részt venni a kapcsolatokban, és bensőséges viszonyban kerülni másokkal, illetve magammal. A cigarettázás vált a mentségemmé, az eszközömmé a folyamatos elkülönülésre, egyedüllétre, kívülállóságra.

Igazából nem azért osztottam meg a történetemet, mert annyira hallatni szeretném a hangomat, hanem, mert mostanra váltam késszé a megosztására. Pár hónappal ezelőtt még képtelen lettem volna ezt bárkinek is hangosan elmondani. Emlékeztek: inkább meghaltam volna, mint hogy bárkinek is szóljak róla.

Amikor hazatértem a School-ból, felhívtam egy barátomat, aki végzett rajtam pár vizsgálatot, és kiderült, hogy a csomó a nyakamban csupán egy ártalmatlan nyirokcsomó-megnagyobbodás volt.

Szinte képtelen vagyok leírni, milyen felszabadulást élek meg. Természetesen imádom, hogy megszabadultam a cigarettázás szokásától, és még ennél is fantasztikusabb, hogy kiszabadultam a szégyenből és az elkülönültségből, melyben oly sokáig éltem. És még attól a hiedelmemtől is megszabadultam, hogy a tüdőorvosok nem dohányoznak. (Igaz ez? IGEN! SZÁMOMRA MÁR IGAZ!!! NEM DOHÁNYZOM!!! MICSODA ÖRÖM!!!)

Végtelen köszönettel és hálával, Carla

Tudat(osság) 2. – A Téves Azonosulás

Szeretném bemutatni Nektek új kedvencemet, Adyashantit. Röviden csak Adya (eredetileg Stephen Gray, Kaliforniából). Carson barátomon keresztül figyeltem fel Adya munkásságára, és örömmel láttam, hogy az Édesvíz még 2008-ban kiadta egyik könyvét, Az Üresség Táncát. Lehet, hogy többetek már ismeri, akár olvasta is, számomra üdítő frissesség, valami hasonló élmény, mint Byron Katie volt. Főleg az fogott meg benne, hogy nagyon hétköznapi módon és nyelvezettel beszél a legmélyebb spirituális dolgokról, és olyan egyszerűen, nagy részletességgel magyaráz el mindent, hogy még a hülye is megérti. Ugyanarról beszél, mint Katie – Katie a gyakorlatiasság és a Munkaeszköz nekem, Adya pedig a szavakba szerelmes elmélkedő énemhez szól, és azon túl. Egy olvasói vélemény a könyv hátuljáról:

„Adya szavai olyan szinten szólnak hozzám, amilyet eddig még nem tapasztaltam. Tanításai tiszták és egyenesek – mint amilyenekről a múlt zen mestereinek történeteiben hallhatunk. Igazából semmilyen vallással vagy spirituális hagyománnyal nem köthetők össze – az igazságról, a Valóságról szólnak. Ha komolyan és mindenáron fel akarsz ébredni, olvasd el ezt a könyvet!”

A könyvet annak rendje és módja szerint felfaltam, aztán még egyszer, aztán most egyes fejezeteket vagy részeket újra. Közben pedig szokásomhoz híven már több ezer oldalnyi további olvasnivalóval, és többszáz órányi Adya audióval és videóval bővítettem a tennivalóim listáját. És mindennek tetejében, Carson valamelyik nap előállt nekem azzal, hogy most érkezett meg hozzá a legfrissebb Adya könyv, a Falling Into Grace (Kegyelembe Esni)), és olvasna belőle nekem egy részletet, mert csodás. Hab a tortán, hogy Carson előadóművész, és olyan hangszíne van, mintha maga a legjóságosabb, legfincsibb, leginkább benső valódba hatoló Jóisten olvasná fel ezeket a szavakat. Azóta szinte minden nap olvas nekem, néha órákat… Szerelembe estünk Adya szavaival. Majd fordítok belőlük ide a blogra is. 

Most pedig Adyashanti, Az Üresség Tánca című könyvéből egy rövid rész tudat, tudatosság témájában. (És javaslom, olvassátok el az egész könyvet.)

„Egészen addig, amíg a tudat, vagy szellem úgy dönt, hogy valamilyen tárgyban, növényben vagy állatban – mondjuk egy fában, sziklában, mókusban, vagy autóban – nyilvánul meg, nincs sok probléma vele. Amikor azonban arra adja a fejét, hogy egy öntudatos, én-tudattal rendelkező lény testét ölti magára, onnantól a történet kezd bonyolulttá válni. Természetesen az emberről beszélek, és arról, amikor a tudat, illetve a szellem emberi testbe költözik. Ebben a folyamatban a tudat majdnem mindig tévútra lép. Az ember természeténél fogva én-tudatos lény, úgy tűnik azonban, hogy az efféle tudatosságért majdnem minden esetben az igazi identitás elvesztésével fizetünk.

         Nem az tehát a probléma, hogy a tudat megtestesül, hanem, hogy aztán megpróbál én-tudatos is lenni. Ilyenkor pedig szinte mindig elkövet valamit, amit leginkább hibának nevezhetnénk. De nem is annyira hiba ez, mint inkább egy apró félresiklás az igazi én-tudat kifejlődésének folyamatában. Ez a pillanatnyi kitérő azonban elég ahhoz, hogy a tudat elvesszen az általa teremtett képben, és azonosítsa magát vele. Ezt a félresiklást nevezzük emberi kondíciónak.

         Amikor a tudat megfeledkezik önmagáról, a legkülönfélébb hibákat képes elkövetni. Az első csapda, amelybe szinte mindig belesétál, az az általa teremtett állapottal – ez esetben az emberi állapottal – való azonosulás. Olyan ez, mintha egy hullám elfelejtené, hogy valójában az óceánhoz tartozik, vagyis megfeledkezne saját forrásáról. Ahelyett, hogy az egész óceán lenne, abban az undok és visszataszító tévhitben él, hogy ő csupán egy hullám a nagy víznek a felszínén. Ennek megfelelően pedig csak nagyon felületes tapasztalatban van része saját létét illetően. Persze így is tudatában van önmagának, ez a tudat azonban hihetetlenül felszínes és behatárolt. És mivel az egésznek, az óceánnak csak egy nagyon kis részével, egy kicsike hullámmal azonosítja önmagát, ez az azonosulás – téves voltánál fogva – mindenféle zavart okoz benne. Minden, ami nem igaz, természeténél fogva szenvedéshez vezet, a szenvedés és a konfliktusok egyetlen oka pedig a tudatlanság. A téves azonosulás – főleg az elején – egy rendkívül jóhiszemű hiba. Hihetetlenül ártatlanul kezdődik, de a későbbiekben, főleg a következményeit nézve, már korántsem annyira ártatlan.

         Ez az egész téves azonosulás az emberi kondíció természetes velejárója. Úgy tűnik, hogy az emberi kondíció megtapasztalása pedig elengedhetetlenül hozzátartozik a tudat evolúciós fejlődéséhez. Az egész nagyon hasonlít az emberi lény egyedfejlődésére (…) Spirituális szemszögből nézve az emberi állapot a tudat evolúciójának azon természetes lépcsőfoka, amelyben az a formán keresztül próbál tudatossá válni. Ilyenkor többnyire a formával, nem pedig annak forrásával azonosítja magát. Ez téves azonosulás, ami megteremti a szenvedést okozó elkülönültség illúzióját. Innen ered tehát az az elkülönültség érzés, amelyet a legtöbb ember még akkor is mélyen a szívében hordoz, ha más emberek egész hada és szeretete veszi körül. Miután elhiszi, hogy más, hogy különböző, mint a többiek, ez a belső magány egyszerűen elkerülhetetlen.

         Szerencsére ez az állapot csupán egy rövid kitérő a tudat evolúciójában. Igen, az emberi kondíció, bármilyen régóta tart is, csak egy átmeneti szakasz a fejlődésben. Amikor az ember felébred ebből az állapotból – vagyis meghaladja azt azáltal, hogy képes túllépni az elkülönültségen -, az olyan, mint amikor a gyermek felnőtté válik. Azt az emberi lényt, aki lejut idáig, megszabadult, megvilágosodott embernek nevezzük.

         Megszabadult? De mitől? Valójában a tudata szabadult meg a téves azonosulás és az elkülönültség okozta szenvedéstől. A tudat, illetve a szellem, meglehetősen ravasz és bölcs. Nem véletlenül választja az emberi lényként való megszabadulást. Azokban az életformákban ugyanis, amelyek nem rendelkeznek tudatossággal, a fejlődési folyamatot nem lehet lassítani vagy gyorsítani; az mindig a maga természetes sebességével zajlik. Ezzel ellentétben, amikor a tudat egy emberi testben ébred rá saját magára, képes beindítani egy olyan fejlődési dinamikát, amely egyetlen más, ezen a bolygón élő lényre sem jellemző. Ez pedig arról szól, hogy amint a tudat felébred az illúzióból, miszerint ő egy különálló, elkülönült lény, megnyílik előtte a lehetőség, hogy emberi mivoltát egy sokkal nagyobb léptékű ébredés, fejlődés szolgálatába állítsa. Amikor a hullám rájön, hogy ő valójában nem csak egy hullám, hanem az egész óceán, hullámvoltát felhasználhatja ennek az üzenetnek a továbbítására, vagyis más hullámokat is rávezethet létük átértékelésére, ezáltal pedig az ébredésre.

         Az emberben ez a folyamat képes hihetetlen módon felgyorsulni, a tudat ugyanis ilyenkor egyfajta jó értelemben vett összeesküvésbe kezd. Ez utóbbinak az a lényege, hogy ha a tudatnak sikerül magára ébrednie egy bizonyos alakban, akkor nem kell megvárnia, amíg ugyanez megtörténik vele minden más alakban is. Ha a megvilágosodott test kapcsolatban áll a még alvó testekkel, a megvilágosodott tudat is kapcsolatban áll az alvó tudattal. Így tehát az alvó tudat sokkal könnyebben megugorhatja az ébredés fontos lépését, mintha teljesen magára lenne hagyva.”