A Gyerekkori Traumákról és Azonosulásokról

Mi zajlik benned, ha meghallod az „anya” vagy „apa” szót? Kicsit csukd be a szemedet, és figyelj befelé a testedbe. Figyeld meg, mi zajlik benned testi és mentális szinten, amikor e két szó valamelyikét meghallod, vagy apura/anyura gondolsz. Milyen képeket vetít az elméd? Milyen emlékképek bukkannak fel? És főként: mi történik a testedben? Összecsavarodik a gyomrod? Összeszorul a mellkasod? Ökölbe szorulnak a kezeid? Elszomorodsz, dühös leszel, szégyellni kezded magad? Hol zajlanak ezek az érzelmek a testedben? Próbáld meg nagyon tudatosan felismerni mindezt.

Nem mindannyiunknak vannak fájdalmas történetei anyuról és/vagy apuról, természetesen. Tapasztalatom szerint azonban sokan pont az anyuról/apuról szóló traumatikus történeteink és az ehhez kapcsolódó fájdalmas azonosulásaink miatt léptünk az önismeret, önfeldolgozás útjára. Mégis sokszor azt tapasztalom, hogy még „régi motorosoknak” is fájóan élők a szüleikkel kapcsolatos történeteik. Sokan nem jutottak olyan „módszer” közelébe, mely valóban segít nekik feldolgozni ezeket az ősi történeteket. És még felnőtt, akár idősödő fejjel is fájnak és szenvednek. Mert még mindig nem szeretettnek, értéktelennek, nem megfelelőnek, tökéletlennek, rossznak, nem akartnak, elhagyottnak, nem fontosnak érzékelik magukat. És amikor ezek az identitások „bekapcsolnak”, akkor velük együtt jönnek az érzelmek – a harag, a bűntudat, a szégyen, a szomorúság -, és az ezekhez a testben kacsolódó érzetek – a gyomor vagy mellkas összeszorulása, a torok elszorulása, az izmok megfeszülése, kinek mi. Ezt nevezzük úgy, hogy Tépőzár-hatás a Scott Kiloby-féle Élő Önvizsgálatok zsargonjában.

(Mi is az az Önvizsgálat?)

Tépőzár-hatás: az elme által elhitt képek, szavak, és az ezekhez „tapadott”, tekercselődött érzelmek és testi érzetek látszólagos egysége. Mindaz, akinek elhittük magunkat ezekből az alkotóelemekből áll össze, és ha ezek az identitások negatívak, akkor egy ún. érzelmi sebbel nőttek össze. Ez az a „seb”, mely újra és újra hírt ad magáról a testben, és ezért érezzük a történeteinket, az identitásainkat olyan valóságosnak. Pedig mindezek „csupán” történetek, nem azok, aki vagyunk.

Ez nem azt jelenti, hogy nem történhettek meg azok a dolgok, amik az emlékeink szerint megtörténtek, bár rengetegszer kiderül, ha az ember hajlandó nagyon nyitottan és bátran belenézni ezekbe az akár traumatikus emlékeibe, hogy valójában nem az történt, amit akkor és ott elhitt, hogy történik, és főleg nem az történt, amilyen jelentést, értelmezést adott a kicsi kis drága elménk az egésznek. Az ÖnMunka kétféle módszerének önvizsgálataival nagyon finoman, gyengéden hatolunk be az elmébe és a testbe, ránézni arra, amit az elménk vetít képek formájában akár évtizedek óta, és mellé mélyen megélni azokat az érzelmi energiákat, melyek ezekhez a történetekhez tapadtak, és sosem volt lehetőségük arra, hogy szabadon áramoljanak.

Célunk az, hogy átlássunk ezeken a fájdalmas identitásokon, ez pedig a fentebb leírt tépőzár-hatás szétbontásával történik. Egyenként választjuk le az identitásunkat alkotó képeket, szavakat, érzelmeket, testi érzeteket, így bomlik szét a történetünk, és ott maradunk „történet nélkül”, újan, frissen, szabadon.

Mondok egy (leegyszerűsített) példát: tegyük fel, hogy gyerekkoromban apukám elhagyta az anyukámat egy másik nőért, és egyik napról a másikra kikerült a mindennapi életemből. Mindezt többféle azonosulással élhetjük meg, ez egyéni, kinek hogyan ÉRTELMEZI az elméje azt, ami történt. Ami a valóságban történt az az, hogy apu elment egy másik nénivel élni, ami pedig bennem lecsapódhatott az a következő: apu elment, és ez azt jelenti, hogy:

• Nem szeret, vagyis nem vagyok szerethető.
• Engem hagyott el, vagyis elhagyott vagyok.
• Nem vagyok elég jó.
• Sőt akár azért ment el, mert én rossz vagyok. Én vagyok a hibás.
• Értéktelen vagyok.
• Nem vagyok fontos.
• Akár nem is vagyok, nem is létezem.
• Áldozat vagyok.
• további változatok is lehetségesek

Tehát a fejemben elkezdem újra meg újra látni azt a képet, ahogy mondjuk apu kilép az ajtón a bőröndjeivel, anyu pedig zokog vagy szidja. Érzelmileg lehetek dühös, szomorú, félhetek, vagy szégyellhetem magam és bűntudatom is lehet, aszerint, hogyan értelmeződik bennem a történés. És az érzelmekhez testi érzetek fognak kapcsolódni a gyomromban, szívemben, torkomban, zsigereimben, fejemben, izmaimban, hátamban, stb. Elkezd „összenőni”, akinek ezen túl hinni és érezni fogom magam, pedig az, ami történt NEM RÓLAM SZÓL. Az elmének azonban mindig az „én” áll a középpontjában, csak az „én” történetén keresztül tudja értelmezni a világot. És innentől kezdve ezen a szűrőn keresztül fogok „látni”, soha többé nem leszek képes a dolgokat a valóságosságukban látni, csak a saját történetem kivetítésén keresztül.

Arról már nem is beszélve, mi mindent hiszek majd férfiról, nőről, párkapcsolatról, kire fogok haragudni, kit fogok sajnálni, kit fogok akarni kitől megmenteni (pl. saját magamtól), ezek megint mind egyéni változatban történnek, nagyrészt teljesen tudattalanul, és valós kihatásuk lesz onnantól kezdve a kapcsolatainkra, s nem csak a párkapcsolatainkra.

Majd csodálkozom, miért fáj újra meg újra annyira, ha valaki „eltávozik” az életemből, legyen az barát, pár, gyerek. Mert mindig ugyanazzal az identitással fogom megélni azt, ami történik, mint korábban: nem szeretnek, elhagytak, értéktelen vagyok, rossz vagyok, hibás vagyok, stb. Úgy néz ki, mintha az egész élet összeszövetkezett volna, hogy ezt újra meg újra „bebizonyítsa” nekem.

Ezért van nagyon nagy jelentősége az érzelmeink és testi érzeteink tudatosításának, ugyanis ők az első hírnökei annak, ha egy ún. hiány-történetünk aktivizálódott. És ilyenkor általában automatikusan kifelé kezdünk mutogatni, a másikat vagy a világot okolva a mi fájdalmunkért, szenvedésünkért, szerencsétlenségünkért. Pedig „csupán” a saját magunkról elhitt történetünk kapcsolt be.

Fontos, hogy mindez nem azt jelenti, hogy jóváhagyjuk pl. az erőszakot, az abúzust. Viszont ezekben az esetekben is a traumatikus élmény megtörténtekor beinduló identitással dolgozunk: áldozat vagyok, elnyomott vagyok, értéktelen vagyok, stb. Nem felmentjük az elkövetőt, hanem önmagunk felszabadításával foglalkozunk, érzelmileg mélyen „átégetjük” a felhalmozódott, évtizedek óta meg nem élt fájdalmat, és ez által nem kell már tovább cipelnünk a saját elménk által magunkra ragasztott ön-címkéket. És érdekes módon ilyenkor az elkövető is szabad lesz a béklyónktól, nem fogunk többé értékes élet-energiát erre az eddig bilincsként tartó kötelékre pazarolni. A megbocsátás ily módon automatikusan megtörténik. És a megbocsátás nem egyenlő a felmentéssel. Mi viszont szabadon élhetünk tovább, nem kell tovább ismételnünk az erőszak mintáját.

Mindebben semmi szégyelleni való nincsen. Ha nem apu és anyu révén, akkor majd más úton „szerezzük be” a sebünket. Az oviban, a suliban, a tanítónénitől vagy a többi gyerektől, a szomszéd nénitől, a nagybácsitól, ki honnan. Úgy tűnik, ez mindannyiunk közöse: valamilyen módon és valamilyen mértékig sérülünk a történeteink által. Mindannyiunkban működik valamilyen „hiány-identitás”. Ha ezt tudod, akkor számodra is könnyebb lehet ezt bevállalni, és őszintén, bátran elkezdeni feldolgozni. Ha mindehhez radikális, mégis gyengéd, egyszerű, mégis végtelenül mély módszert szeretnél, várunk szeretettel az önvizsgálatokkal. Ne halogasd tovább saját drága ÖNMAGADAT. <3

Még vannak szabad helyek mindkét következő Alapcsomagra:

Byron Katie Munka-Módszere Alapképzési Csomag
október 26. Részletek itt: Aktuális Tanfolyamok

Scott Kiloby Élő Önvizsgálatok Alapképzési Csomag (Megtalálhatatlan Önvizsgálat és Szorongás/Félelem Önvizsgálat) November 2-3. Idén valószínűleg utoljára!
Részletek itt: Aktuális Tanfolyamok

Nem a Képernyőn Felbukkanó Radarjel Vagy

"A keresés, és a mások szavaiban és ígéreteiben való bizalom azért ennyire elterjedt, mert nem nézünk bele a saját megtapasztalásunkba, hogy meglássuk, mi is történik valójában." (Scott Kiloby)

Úgy egy hónappal ezelőtt jött be egy tanfolyamon a következő analógia annak érzékeltetésére, hogy kinek is hisszük magunkat. Épp a Scott-féle Megtalálhatatlan Önvizsgálat alapjait fektettük le, melyben alapvetően a jelenbeli megtapasztalásunkban felbukkanó képekre, szavakra, és érzelmekre, testi érzetekre nézünk rá, lecsupaszítva ezeket az egész életünkben hozzájuk csatolt jelentésektől, értelmezésektől, címkéktől. A képek, szavak (gondolatok), érzelmek, érzetek ún. jelenségek, és emberi megtapasztalásunkban ezek alkotják az életünket, így vagyunk „kitalálva”. Azonban nem ezek a jelenségek vagyunk: nem a felbukkanó kép, szó, érzelem, érzet az, akik vagyunk. A jelenségek mintegy radarjelként felbukkannak a „képernyőn”, akkor és úgy, ahogy épp felbukkannak, mi pedig nem vagyunk tudatában annak, hogy ezek csupán illékony, nem állandó, és alapvetően jelentés nélküli „valamik”. Nem vagyunk tudatában annak, hogy (nagyon leegyszerűsítve) mi az vagyunk, aki észlelni képes ezeket a jelenségeket, látja a képet és szót, hallja a hangot, érzi az érzést, érzetet, nem pedig azok a képek, szavak, hangok és érzések vagyunk.

Mivel egész életünket abban a „hitben” töltjük, hogy „én” ezek a képek, szavak (emlékek, történetek), érzelmek, érzetek vagyok, mélyen azonosulva vagyunk ezekkel a jelenségekkel. Ezért azt hisszük, hogy jól „tudjuk”, hogy kik is vagyunk, ki is a másik ember, mi is az élet mindenféle aspektusa. És amíg ezek a meggyőződött hiedelmeink önmagunkról és minden másról is a helyükön vannak, addig csak „régi szemmel” tudunk az életre, a másik emberekre és önmagunkra tekinteni; esélyünk sincs a másmilyen észlelésre, érzékelésre.

Az ÖnMunka mindkét önvizsgálati „módszere” ezekre az azonosulásainkra nézet rá minket, fellazítva mindazt, akinek elhittük magunkat (és másokat). És szép fokozatosan egy fajta „kiazonosulás” történik az eddig önmagunknak hitt jelenségekből, és egyre nagyobb megtapasztalásunk lesz arról, hogy van itt valami/valaki (mindegy), ami/aki folyton itt van, mintegy a képernyője a felbukkanó radarjeleknek, melyek csupán jönnek és mennek. És mély megtapasztalásunk lesz arról, hogy mennyire „otthon” vagyunk ebben a „kiazonosult” állapotban, és már nem lesz vágyunk szebb, jobb, tetszetősebb radarjelekkel próbálni azonosítani önmagunkat, mert megláttuk, hogy mennyi felesleges energiát fektettünk mindebbe. Nincs többé vágyunk illúziót építeni. Megállunk és megpihenünk.

A témában egy Scott cikk fordítását is a figyelmetekbe ajánlom:

Az Emberi Valóság

Egészen mostanáig az emberiség beérte egy olyan „valósággal”, amelyben minden, amit teszünk vagy kifejezésre juttatunk, valahogy hatással van az önbecsülésünkre (munka, gyereknevelés, kapcsolatok, egészség, stb.). Állandóan másokhoz hasonlítgatjuk magunkat azon hiábavaló céllal, hogy valami szilárd és állandó dolgot hozzunk ki az élet áramlásából, ami valójában illékony, illuzórikus és állandótlan. Ködös, semmiben táncoló képekből próbálunk valamilyen szilárd valóságot gyártani.

Az a hiedelem uralja a játékot az emberi életben, hogy „Elkülönült vagyok és valami nincs rendben velem”. Egyesek nem is látják ezt a játékot. Mások látják, de úgy tesznek, mintha nem is létezne. Néhányan látják, de nem tudják, mit kezdjenek vele, vagy hogyan lássanak át rajta. Így azon kapják magukat, hogy pusztán ráhagyatkoznak valamilyen spirituális tanító szavaira, aki a hétvégén a városba érkezik, vagy önfejlesztő tanfolyamokon keresnek reményt valami jövőbeli jobbra… mindig a jövőben. És mindez a keresés, és a mások szavaiban és ígéreteiben való bizalom azért ennyire elterjedt, mert nem nézünk bele a saját megtapasztalásunkba, hogy meglássuk, mi is történik valójában. Félelem, önvád és kétség, cinizmus, bizalmatlanság mások iránt, alkalmatlanság érzés, a jövő hajszolása és a múlt újrahasznosítása a legtöbb ember állandósult állapota. Még a legsikeresebb, leggazdagabb, legspirituálisabb vagy legvonzóbb emberek is (kívülről nézve), akikkel egyéni üléseimen találkoztam, hordoznak olyan képet önmagukról, hogy ők nem elég jók. Beérjük ennyivel, mert nem ismerünk más utat.

A jó hír az, hogy ennek nem kell így lennie!

Lehetséges ebben a világban úgy élni és kifejezni magunkat, hogy annak nem kell, hogy köze legyen az önbecsüléshez, úgy, hogy nem tapasztalunk semmilyen eredendő ént abban, amit teszünk vagy nem teszünk, sem abban, amit kifejezünk vagy nem fejezünk ki. Ezt még a legnehezebb időkben is megláthatjuk és felismerhetjük, amikor pénzügyileg rosszul állunk, kapcsolataink érnek véget, vagy betegség dönt le a lábunkról. Semmilyen különleges túlvilági állapotra nincs szükség. Semmilyen bárányfelhős spirituális élmény nem kell. Csak egy egyszerű szemléletváltás magunkkal és a valóságunkkal kapcsolatban.

Az Élő Önvizsgálatokkal való munkám során már számtalanszor láthattam ezt a szemléletváltást. Igazából minden nap látom. Teljesen megszokottá vált, hogy egy ülés elején valaki elmondja nekem, hogy az élet nehéz, vagy hogy ő egy csődtömeg, senkinek nem kell, vagy nem elég jó, csak hogy az ülés végén meglássa, hogy ezek a dolgok üresek és megtalálhatatlanok, és hogy MAGA az én is megtalálhatatlan. Az Önvizsgálatok többi facilitátora is ugyanezekről számol be. Minden nap osztozunk ezekben a csodákban.

Ez az új látásmód feltárja, hogy nincs sehol semmilyen eredendő elválasztottság, míg az emberi kifejeződés továbbra is élénken és töretlenül érvényesül. Ebből a valóságból kapunk gyerekkorunkban egy kis ízelítőt, amikor az álmaink még nagyok és a szívünk nyitott (mielőtt még teljesen bekajáljuk az elkülönülés és hiány/elégtelenség alapérzését). Csak azzal, hogy pillanatról-pillanatra új szemmel nézünk a megtapasztalásra, ez a gyerekkori ízelítő mindennapi felnőttkori tapasztalattá válik.

Azt látjuk, hogy semmi nem tartós, minden állandóan mozog és változik, minden egyes gondolat és érzelem magunkról és másokról csupán egy illékony radarjel a képernyőn, a tükrök játéka, semmi olyasmi, amit meg kellene ragadni és semmi, ami elől el kellene rejtőzni, minden egyes jelenséget ugyanúgy elfogadunk, a legnagyobb sikertől a legmélyebb kudarcig. Ebben az áramló folyóban egyetlen mozdulat sem formál soha semmilyen eredendő ént (nem számít, milyen jónak vagy rossznak tűnik az a mozdulat).

Az által, hogy attól a gondolattól, hogy mi valóságosak és kézzelfoghatóak vagyunk ÁTmozdulunk ahhoz, hogy megnézzük, hogy minden, amit gondolunk, érzünk és érzékelünk, csupán egy radarjel egy képernyőn, átalakulás történik. Dobjuk ki a régi módot, ahol minden eseményt valahogy az „én” érzetével kapcsolunk össze, és ide az új módot, ami egy természetesebb út:

• … ahol az, hogy kik vagyunk minden pillanatban, könnyedén és mentegetőzés nélkül élődik meg, mindegy, hogyan is jelenik meg, mindegy, mennyire rosszul vagy csodálatosan érezzük magunkat bármely adott ponton, minden olyan késztetés nélkül, hogy ennek az egésznek bármi köze lenne az önbecsülésünkhöz.
• … ahol az öröm, a béke és a szeretet nem csak elvont fogalmak, amiket hajszolunk, hanem a mindennapi tapasztalásunk veleje.
• … ahol mások sikere nem fenyegető többé.
• … ahol a párbeszéd többé már nem hatalmi harc arról, hogy kinek van igaza, hanem csupán szabadon megosztott és elfogadott információk cseréje, ahol minden szempontnak megvan a maga helye az asztalon.
• … ahol a félelem, düh, szomorúság, bűntudat és szégyen nem olyan dolgok, amik köré gigantikus történeteket szövünk, hanem csak illékony érzések, amik jönnek és mennek anélkül, hogy fennakadnának valamiféle mentális monológban.
• … ahol a féltékenység és irigység a múlt dolgaivá válnak, amiket hátrahagyunk azzal a hiedelemmel együtt, hogy „Nem vagyok elég jó”, amiből elsődlegesen származtak.
• … ahol a függőséget egy egyszerű téves érzékelésnek látjuk, amikor egy bizonyos érzelem vagy érzet azt jelenti, hogy „Ennem kell” vagy „Innom kell”.
• … ahol a boldogságot már nemcsak hogy nem magunkon kívül találjuk meg, de hál’ istennek, ez lehetetlenné is válik.
• … ahol még a legsötétebb fájdalom is szívesen látott vendég, lévén jó lehetőség arra, hogy ránézzünk az alatta meghúzódó én-hiedelemre.

Az, hogy ez a szemléletváltás hirtelen vagy fokozatos, csak akkor érdekes, ha elkezdünk erről az egészről filozofálgatni, visszanézve a múltra, mintha eredendően az lennénk, vagy még mindig egy csalóka csúcspontot hajszolunk a jövőben. Az igazság pillanata akkor jön el, amikor alaposan megnézzük a jelenben, hogy mit is nevezünk „én”-nek és „mások”-nak. Ennek során azt látjuk, hogy megtörténik az átalakulás, pedig mi egy centit sem mozdultunk. Innen ide jutottunk. Az egyetlen változás maga az érzékelés.

Túl jól hangzik, hogy igaz legyen? Mindig így hangzik, amíg magad meg nem nézed.

(Forrás: Scott Kiloby)

Ha szeretnéd mindezt a gyakorlatban is megtanulni, hogy mindennapi megtapasztalásoddá válhasson, szeretettel várunk az ÖnMunka Tanfolyamokon és Egyéni Konzultációkon.

Az Én Szenvedélyes Viszonyom

Múlt hétvégén tartottuk az első Szerelem, Szexualitás, Szenvedély, Intimitás tréninget. Fantasztikus élmény volt látni, hogy egyetlen nap alatt mi minden engedődött el a résztvevőkből, és micsoda minőségben élték meg önmaguk és a többiek szeretetét. Elneveztem ezt a napot egy valódi Szerelem Fiestának: az önszerelem fiestájának. Azóta is kapom a résztvevők csodálatosabbnál-csodálatosabb megosztásait az általuk átéltekről, időnként teljes ámulatban olvasom ezeket, hogy mi mindenen is mentek keresztül ezek a drága Emberek. Köszönöm Nektek még egyszer, SZ-betűsök! :)

Rengeteg történetet cipelünk a szerelemről, a magunkkal és a másikkal kapcsolatos elvárásainkról, a szexualitás köré fonódott évezredes sugdolózásról már nem is beszélve. Ha ezeket a történeteidet megvizsgálod, akkor nem csupán önmagadhoz, hanem a másik emberhez is közelebb fogsz kerülni: valódi intimitás lesz a jutalmad. Az intimitásnak szinte leírhatatlan minőségét fogod megélni önmagaddal, és ennek folyományaként a Pároddal is. Ha úgy véled, van mit javítani a kapcsolatodon vele és magaddal, a Munka kiváló lehetőséget nyújt erre. Szép fokozatosan lebonthatod az összes faladat. Ennek példázására választottam egy részletet Byron Katie, Szükségem van a Szeretetedre című könyvének esettanulmányai közül. Ha a történet bármely részletében magadra ismersz, ha rájössz, hogy esetleg Te is ilyen módon keresed a szeretetet és az elfogadást, akkor tudd: mindezt a Munka segítségével „visszacsinálhatod”. Szenvedélyes ismerkedést kívánok Neked saját Magaddal!

Az Én Szenvedélyes Viszonyom

Szenvedélyes együttléteket vártam a szeretőmtől; azt, hogy több fizikai kontaktusban és szexuális izgalomban legyen részem, mint amit a férjemtől kapok. Reméltem, hogy a viszonyunk visszacsempészi az életembe a kalandot azáltal, hogy felrúgja a társadalmi konvenciókat. Azt akartam elérni, hogy merész, szexuálisan vonzó, gyönyörű fiatal nőnek lásson (a harmincas éveim végén járok), intelligensnek, kifinomultnak, és minden esetben ellenállhatatlannak. Tökéletes akartam lenni a számára, és ezért próbáltam kielégíteni minden – többnyire szexuális – igényét. Próbáltam mindig elérhető lenni számára, és minden helyzetet látszólag lazán kezelni.

            A férjem köré mindeközben a megtévesztés sűrű hálóját szőttem, hogy elrejtsem a csalárdságomat. A visszautasítástól való félelmemet úgy próbáltam kezelni, hogy folyamatosan a szeretőm kívánságait lestem. Azt hittem, csak úgy nyerhetem el a szívét, ha pontosan olyanná válok, amilyennek látni szeretne. Amint az kiderült, ennek a viselkedésnek épp ellenkező hatása volt: váratlan mágneses taszítást váltott ki belőle. Nem hogy nem nyertem el a szívet, de jól elijesztettem magamtól.

            Mindenközben persze önmagamat sem szeretettem; saját elvárásaim áldozata lettem. Az, hogy megcsaltam a férjemet, a belső biztonság és bizalom hiányát jelezte. De nem csak őt, hanem saját magamat is cserben hagytam, hiszen leromboltam az önbecsülésemet. Minden pillanatban bűntudat gyötört. Folyamatosan áthágtam a saját korlátaimat, és büntettem magam emiatt. Egyszerűen nem a jelen pillanatban éltem; mindig azt akartam, hogy máshogy legyenek a dolgok. Hogy a férjem vad és érzéki legyen, akárcsak a szeretőm, a szeretőm pedig állhatatos és megbízható, akárcsak a férjem.

            Csupán azáltal, hogy észrevettem, mennyire kétségbeesetten keresem a szeretetet és az elfogadást, száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. Hirtelen több szeretet lett az életemben, mint amennyit el tudtam viselni. Miután a szeretőm véget vetett a viszonyunknak, ráébredtem, hogy végső soron csakis önmagamhoz tartozhatok. És az emberi kapcsolataim minden szinten sokkal jobbá váltak.

            Mindig is nehezteltem a férjemre, amiért önző; manapság, ha egy ilyen gondolat felbukkan a fejemben, azonnal megvizsgálom. Szeretek ítéletet mondani a férjemről anélkül, hogy visszafognám magam – mint egy dühös gyermek -, és aztán megkérdőjelezni és megfordítani a vélekedéseimet. Szeretem, hogy az, aki, és nem akarom megváltoztatni őt. Sokkal könnyebben mondok neki nemet, mint azelőtt, és nem aggodalmaskodom ezen.

            Ma már tudom, hogy a szeretet valóban belülről fakad. Minden pillanat értékes, és a dühös és gyötrelmes gondolatok azért vannak, hogy figyelmeztessenek: magamba kell néznem. Azelőtt például úgy gondoltam, arra lenne szükségem, hogy a férjem kevesebbet utazgasson; ma már boldog vagyok, akár itthon van, akár nincs. Hogy mit csinál, az kizárólag az ő dolga, és ez csak nagyon ritkán van kihatással az én szívem boldogságára.

            Ma már megsérthetnek, hibáztathatnak, ordibálhatnak velem (tinédzser korú gyerekeim vannak), és én mindeközben képes vagyok megőrizni a lelki békémet. Nyugodt és szeretetteljes tudok maradni mindaddig, amíg nem felejtem el megkérdőjelezni a gyötrő gondolataimat.

(Byron Katie: Szükségem van a Szeretetedre, vagy mégsem? – Édesvíz)

Még hétfőig meghosszabbítom a következő Alaptanfolyam jelentkezési határidejét. Ha addigra sem jön össze a minimális résztvevőszám, akkor ez most kimarad, és valószínűleg csak decemberben lesz újabb időpont. Ha szeretnéd hatékonyan, szeretetteljes légkörben megtanulni a Munkát, és elindulni a teljes önelfogadás és önszeretet útján, ne halogasd.

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam új időpont: 2011. október 29-30. Jelentkezési határidő: október 17. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

 

Mondd, Te Mit Választanál? - A Döntéshozatalról 2.

„Az Önvizsgálat másik oldalán hihetetlen Élet vár Rád.” (Byron Katie)

Ha alaposan megvizsgáltad az első részben a saját döntéshozataloddal kapcsolatosan elhitt hiedelmeidet, akkor a következőképpen folytasd a folyamatot: Egy papírra írd fel a konkrét döntési helyzetedet, pl. Elegem van a munkahelyemből, váltanom kéne. Ezután azt javaslom, hogy tölts ki a munkahelyeddel kapcsolatosan egy Ítéld meg az Embertársadat című munkalapot.

(Innen letöltheted http://kincsamivan.hu/doc/Itelkezz_az_Embertarsad_felett.pdf)

Most értelemszerűen nem egy másik embert, hanem a munkahelyedet ítéled meg, persze vedd bele az ott dolgozó kollágákat, főnököket is, ha problémád van velük. Kérlek, alaposan olvasd el az Ítélkezőlap utasításait és példáit, és szánd rá az időt a kitöltésére. Ez egyfajta meditatív gyakorlat, amikor esélyt adsz magadnak, hogy minden kijöjjön belőled, amivel problémád van. Ha nem tudsz róla, nem is tudsz változtatni rajta! FONTOS!!! Írd le a gondolataidat, ne fejben csináld!!!

Segítek az első ponttal, hogy lásd, miként érdemes csinálni:

1. Elegem van a munkahelyemből, mert… nem becsülnek meg, állandóan túlórázásra kényszerítenek, kihasználnak, nem akarnak előléptetni, nem szeretnek a kollégáim, a kollégáim barátságtalanok, a főnököm nem jól kommunikál, stb.

A 2-3-4. pont mind arról szólnak, hogy-mit szeretnél másképp látni. Értelemszerűen töltsd ki.

Az 5. pont egy felsorolás-szerű jellemzés.

A 6. pontban pedig azt fogalmazd meg, hogy mit nem szeretnél soha többet megélni a munkahelyeden.

Most pedig válaszd ki az összegyűjtött „nyersanyagból” azokat az állításokat, melyeknek a legnagyobb érzelmi töltetük van, és egyenként vesd őket alá a Négy Kérdésnek és a Megfordításoknak. (Ehhez rengeteg segítséget találsz a honlapomon, a Hogyan végezd Egyedül menüpontban: http://kincsamivan.hu/hogyan-vegezd-az-oenmunkat-egyeduel.html)

A Munkát mindig egyszerre egy hiedelmen, állításon tudod csak elvégezni, vagyis egy ilyen Ítélkezőlapon akár 20-25 megvizsgálandó gondolat is van. Az 1. pont-beli felsorolásomból például megvizsgálandó:

„Nem becsülnek meg.” „Kihasználnak.” „Nem szeretnek a kollégáim.” „Nem akarnak előléptetni.” „A kollégáim barátságtalanok.” „Állandóan túlórázásra kényszerítenek.” „A főnököm nem jól kommunikál.”

És így tovább a többi pontban összegyűjtött hitekkel. Ez nyilván egy hosszabb folyamat, csak rajtad múlik, mennyi idő alatt viszed végig a vizsgálatokat. Ha jobban megnézed ezt a listát, némelyik gondolatnak semmi köze a munkahelyedhez, csak most épp erre van vetítve. Pl. ha azt élem meg, hogy nem becsülnek meg, vagy nem szeretnek, akkor ez nem most fordul elő velem először, ezt „hurcolom” magammal a hátizsákomban mióta az eszemet tudom. Csak most végre teljesen tudatos szintre jött az ún. „alvilágomból”, a tudatalattimból.

Ha végigvizsgáltad az Ítélkezőlap állításait, akkor már hatalmas felszabadulást élhetsz meg. Ráadásul, nem csak a munkahelyeddel kapcsolatosan fogod teljesen másképp látni a dolgokat, hanem az életed összes többi területén is. Ha, mondjuk alaposan megvizsgáltad azt a hiedelmedet, hogy nem becsülnek meg, akkor soha többet nem fogod tudni elhinni senkiről, hogy nem becsül téged meg. Ez az egész folyamat annyira izgalmas, és olyan gyorsan van eredménye, ha valóban őszintén és mélyen csinálod, hogy csak azt tudom Neked kívánni, vágj bele!!!

Van egy jó hírem, itt még nem végeztél, ha alapos Munkát szeretnél végezni. Kérlek, még listázd össze a megmaradt félelmeidet a következő módon (bár eddigre már sokkal kevesebben lesznek):

A) Ha itt maradok a munkahelyemen, akkor… (sosem fognak megbecsülni, sosem fognak előléptetni, a helyzet egyre rosszabb lesz, fizetésemelést sem fogok kapni, teljesen be fogok szűkülni, stb.)

B) Ha elmegyek erről a munkahelyről, akkor… (lehet, hogy még rosszabb lesz, nem fogok másik állást találni, nem fogok tudni miből megélni, újra bizonyítanom kell majd, még többet kell majd dolgoznom, stb.)

Szóval, semmi más dolgod nincsen, mint végigvizsgálni ezeket a félelmeket és hiteket is a Munka segítségével. Ez persze nem kicsi feladat, de maximum 1 hét alatt, szép módszeresen, az összes állításodat megvizsgálhatod. Csinálhatod persze gyorsabban is, ha sietsz, akár egy hétvége alatt feldolgozhatod az összes hiedelmedet. (Ha még alaposabb szeretnél lenni, akkor még mélyebbre merülhetsz az alvilágodban, ennek módszerét az Önmunka Alaptanfolyamon tanulhatod meg.)

         Hogy mi is lesz az eredménye ennek az önvizsgálatnak? Az, hogy meglátod, semmi nem igaz abból, amit gondoltál. Megtapasztalod, hogyan generálod te saját magadnak az érzékelésedet a történésekről. Megéled a Megfordításokban, hogy a gondolataid ellentétei is ugyanolyan igazak, vagy akár még igazabbak, mint az eredeti félelmeid. Ennek következtében pedig tisztán fogod látni, mit is tegyél, sőt, lehetőségek nyílnak meg előtted. Más szemmel fogod nézni a kollégáidat, akár mész, akár maradsz. Becsülni fogod a munkádat, akármeddig maradsz még ott. És nem utolsó sorban, sokkal jobban fogod magadat is becsülni és szeretni, és sokkal nagyobb békében leszel. Ezen a munkahelyen vagy egy másikon.

ÖnMunka Alaptanfolyam: november 13. szombat, Budapest

Pénz, Munka, Üzlet Tematikus Tréning: november 14. vasárnap

AKCIÓ: HA AZ ALAPTANFOLYAMOT ÉS A PÉNZ, MUNKA, ÜZLET NAPOT EGYBEN VÉGZED EL, AKKOR A 2 NAP MOST 25.000Ft HELYETT ÖSSZESEN 19.900FT (Október 28-i jelentkezés és előlegfizetés esetén)

Ha az Alaptanfolyamra 3 embert hozol magaddal, Te INGYEN vehetsz részt!

Részletek: http://kincsamivan.hu/programok.html