Homo Menekülőművészikusz és Homo Keresőművészikusz

„A befelé vezető út a kifelé vezető út.” (Byron Katie)

A Homo Keresőművészikusz és a Homo Menekülőművészikusz az én teljesen tudománytalan kifejezéseim, melyet viccesen arra a nagyon közös emberi tapasztalatunkra találtam ki, hogy egész életünkben menekülünk valamitől és ugyanakkor keresünk is valamit. Legtöbbünk abszolút nincs tudatában annak, hogy életére milyen mértékben is jellemző a menekülés és a keresés. Kicsit nézz bele a saját megtapasztalásodba: mitől és hogyan is menekülsz Te és mit és hogyan is keresel Te? Adok néhány támpontot arra, hogyan is ismerd fel Homo Keresőművészikusz és Homo Menekülőművészikusz természetedet. J

Ha ezt a bejegyzést olvasod, nagy valószínűséggel már egy ideje jársz az önismeret útján, bármit is értsünk most ez alatt. Elképzelhető, hogy eközben mindenféle tanfolyamokra elmentél, mindenféle könyveket elolvastál, mindenféle módszereket megtanultál (melyekből immár annyi van, mint égen a csillag) azért, hogy… Nos, nézz bele, kérlek, miért is mész el ezekre a tanfolyamokra, miért is veszed meg az újabb és újabb könyveket, mit is vársz az éppen megtanult újdonsült módszertől. A kérdés megválaszolásához érdemes elcsendesülnöd és befelé fordulnod. (Pont ez az, ami a legtöbbünknek sokáig nem megy, mert elhittük, hogy majd valamilyen tetszetős odakint lévő elképzelésben, rendszerben, módszerben, gondolatban, stb. jól megtaláljuk a válaszainkat, és jól megmenekülhetünk attól, hogy végre önmagunkkal kelljen lennünk.) Egészítsd ki a következő mondatokat azokkal a válaszokkal, amik felbukkannak belőled, egy kérdésre több válasz is felbukkanhat, szentelj most ennek egy kis nyugodt, őszinte magadba figyelést:

Azért léptem az önismeret útjára, mert…

Azért mentem el múlt hónapban arra a huszadik tanfolyamra, mert…

Azért szeretném megtanulni azt a vadiúj módszert, mert…

Azért vettem meg xy legújabb könyvét, mert…

Alapmotivációnk:

Ami most van, aki most vagyok, az nem elegendő, nem jó, ezért megváltoztatandó. Vagyis keresnem kell valamilyen módot arra, hogy a megtapasztalásomat és önmagamat jobbá, szebbé, rendben levőbbé tegyem. És létezik a jövőben egy bizonyos pont, ahol majd ezt el is fogom érni, ahol önmagam és az élet tökéletes verzióját meg fogom valósítani. Ahol „jól” leszek, „egész” leszek, „bőségben” leszek. Megtanulom uralni és irányítani a sorsomat, hogy soha többé semmilyen „baj” ne érhessen már egész életemben. (Szoktam mondani, annyira megtanulom mindezt uralni, hogy még meghalni sem fogok, nehogy már!) Megszerzem azt a „tudást”, hogyan tudom eltüntetni a félelmemet. És majd akkor megnyugodhatok. No de addig még sok dolgom van, menekülnöm kell ettől a megtapasztalástól, meg attól az érzéstől, meg amattól a körülménytől.

Tehát az emberi működésünk HIÁNYON, FÉLELMEN, ELKERÜLÉSEN, ELMENEKÜLÉSEN, és az ebből fakadó folyamatos VÁLTOZTATÁSI KÉNYSZEREN és KERESÉSEN alapul. Nem tűnik túl békésnek. Ráadásul soha nincs is vége ennek az örökös körbejárásnak, hisz félelemből mi tud lenni? Hiányból mi tud változni? Elkerülésből, elmenekülésből mi tud kijönni? Mind-mind újraképződnek.

A legabszurdabb az egészben, hogy valójában a hiány és a félelem még csak nem is „valós”, „létező” valamik. Mind az emberi elmébe bekondicionált képek, szavak, érzetek ÉRTELMEZÉSEI. És ezt sosem fogod tudni „elhinni”, „megérteni”, amíg a saját élményedben, a jelenlegi megtapasztalásodban fel nem ismered. Addig azt kell hinned, hogy marhaságokat hordok össze, mert ezt az elme nem érti. Illetve ahogy érti, az oly szinten riasztja, hogy még magasabb fokozatra kapcsolja a turbómenekülést.

Azt hittük el, hogy ha nem HARCOLUNK a félelem és a hiány ELLEN, ha nem találjuk ki az ELMÉNKBEN, gondolatok által, hogyan is KÉNE LENNIE a dolgoknak, akkor még sanyarúbb sorsunk lesz. És mindössze a BELÉPÉSI PONTOT mulasztjuk el: a megtapasztalásunkra való JELENBELI ránézést. És mindannak a megkérdőjelezését, amit az elme mesél arról, hogy szerinte mi is van éppen. Pedig enélkül soha nem fogunk kikeveredni ebből a slamasztikából. Persze, ki mikor kíván kikerülni belőle.

Sokáig egyáltalán nem értettem Byron Katie fenti egymondatosát:

„A befelé vezető út a kifelé vezető út.”

Mostanra ez azt mondja számomra, hogy amíg nem nézek bele a jelenbeli megtapasztalásomba, az épp felbukkanó gondolatokba (képekbe, szavakba), amíg nem kérdezek rá, hogy valóban azt JELENTIK-e, amit elhittem, addig esélyem sincs nem elhinni az évezredes elme-értelmezéseket. ROBOTPILÓTA. Ha elindulok befelé ezen a módon, megtalálom a kifelé vezető utat. Valójában, persze semmit sem találok meg, az út talál rá önmagára. Az elme végre megérti, hogy semmi sem valóságos abból, amit eddig annak hitt, hogy mindez csupán történet és értelmezés, és ebben a felismerésben szép lassan megnyugszik. Általában szép lassan és fokozatosan, hiszen gondolj csak bele, hány évtizedig kondicionálódtunk arra, ahogyan megtanultuk látni és értelmezni a képeket és szavakat. Sőt, ha az emberi közös tudatba bevésődött értelmezéseket vesszük, akkor pedig még erőteljesebben érzékelhető az a „tömegvonzás”, aminek mindannyian a bűvkörében vagyunk, mint a molylepkék a lámpafény körül.

És még egy fontos pont, amiről már sokszor írtam: az ÖnMunka két „módszerével” nem pozitívra írunk, nem manipulálunk, nem átprogramozunk. És ez a nagy különbség más módszerekhez képest, melyek egy „szebb, jobb, kívánatosabb” jövőt ígérnek eléretni veled. Hogyan is tud bárki ilyet ígérni? Honnan tudhatja, mi fog veled történni, hogy az élet valósága mit hoz eléd? Ami így történik az az, hogy félelem- hiány- és menekülés-alapú marad az elméd, mindig továbbra is értelmezve azt, ami van, a továbbra is felülvizsgálatlan koncepciói alapján. És emiatt sosem lesz nyugalmad. Mindig lesz valami félni, menekülni, megváltoztatni valód. És újabb meg újabb elérni valód.

Byron Katie Munka-módszere és Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai által az ÉRTELMEZÉSEID SZÁMOLÓDNAK FEL. És marad az, ami mindig is itt volt, aminek semmi szüksége szebb, pozitívabb gondolatokkal történő felülírásra. Mindez elveszíti az értelmét. És ez tűnhet akár félelmetesnek is, főleg akkor, ha még nem próbáltad. Ha úgy látod, hogy belefáradtál a küzdésbe, keresésbe, félelembe, menekülésbe, a befelé vezető út bármikor rendelkezésedre áll.

A témában még egy Scott Kiloby cikk részletet is fordítottam, szeretettel ajánlom figyelmetekbe ezt is:

A menekülés és keresés már kicsi korunkban elkezdődik, amikor a jelen pillanat „nem elegendő”-nek érződik. És ez az alapvető hiányérzet arra ösztönöz minket, hogy „odakintről” próbáljuk beszerezni a csillapítására szolgáló „szert”, ami lehet egy érzés, vagy a dicséret, szeretet, figyelem, élvezet bármilyen formája. És kialakul bennünk a „kereső”, aki hitünk szerint képes azt a „valamit” megtalálni. Amikor pedig megszerezzük azt a bizonyos érzést, a vállon veregetést, azt a kedves mosolyt, valakinek a figyelmét, a legújabb gyerekjáték nyújtotta örömet, vagy azt a mámorító szer-eufóriát, akkor a keresés a valami más vagy több után abbamarad. De csak egy kis időre marad abba. A formák és jelenségek szintjén megtalált elégedettség mindig átmeneti, hiszen a formák és jelenségek a természetükből fakadóan átmenetiek. Jönnek és mennek. Tehát az érzés vagy az élvezet is átmeneti. Amint elmúlik a hatása, a belső hiány újra előbukkan, és a keresés folytatódik… A függő személy pedig téves következtetésre jut. Bevásárol abba a téves hiedelembe, hogy a „dolog” (vagyis a külső forma vagy jelenség, mint pl. a dicséret, érzés, szer vagy kapcsolat) töltötte el őt elégedettséggel. Pedig nem. A „dolog megszerzésének” pillanatában érzett elégedettséget nem a dolog nyújtja. A megszerzés pillanatában abbamarad a keresés és a hiány. A függő személy pedig úgy értelmezi, hogy a „dolog” tartalmazza és adja meg neki ezt az elégedettséget. És elkezdi összekapcsolni a megelégedettséget a „dolgok”, a „jobb dolgok”, vagy az „új dolgok” megtalálásával és megszerzésével. Ha a függő a „dolog” megszerzésének pillanatában egyszerűen magába nézne, akkor rádöbbenne, hogy mindössze annyi történik, hogy a keresés szűnt meg, és akkor nem kéne tovább folytatnia a dolgok keresését. Hanem magának a keresésnek a végét kereshetné. És ezen a ponton válik nélkülözhetetlenné annak a megtapasztalása, hogy nem létezik különálló „én”. Ez a kis rejtett titok óriási segítséget nyújt a függőségeinkben. Ez a Szent Grál.

Abban a pillanatban, amikor kialakul az a hiedelem, hogy a „dolgok” biztosítják a kulcsot a megelégedettséghez, a függő személy a gondolataihoz fordul, azoktól kölcsönzi az identitását, az én-érzetét. A „dolgok” gondolatok. Így aztán azt gondolja, hogy szüksége van erre a „dologra” – játékra -, arra a „dologra” – érzésre -, vagy emerre a „dologra” – szerre. És mindezen dolgokban egy közös van. Mindannyian gondolatok. Semmi több. És a több dolog elérkezéséről szóló gondolatok csupán a jövőről szóló gondolatok! Így a függő rászokik a jövő keresésére, a több dolog keresésére, nem észrevéve, hogy semmi más nem történik, mint gondolkozás.

A „dolog” nem létezik, és mint ilyen a „jövő” sem létezik. Minden csupán a függő jelenében – a valódi identitásában - felbukkanó és eltűnő gondolat. De mivel a függő még nem ismerte fel, hogy valódi identitása a jelenlevőség (a jelenlevőség pedig a keresés végét jelenti), tovább folytatja a keresést. Önmagát keresi, a személyesnek megélt hiányérzet betöltését keresi, és mindez abból fakad, hogy elhitte, képzeletbeli „dolgok” és egy képzeletbeli „jövő” fogja megadni neki a megelégedést. Ez a hiábavalóság játszmája. A jövőt sosem lehet elérni, mivel csupán a jelenben felbukkanó gondolat. És a dolgok nem léteznek elkülönült dolgokként. A dolgok gondolatok. Igaz, hogy a drog beszedése fizikai érzetekkel jár együtt, a függőség valójában az elme játéka. Identitás-válság. Amikor a függő élvezetes érzést tapasztal meg, mentális szinten összekapcsolja az érzést egy gondolattal. És innentől kezdve azt a dolgot keresi, ami csupán egy gondolat, és nem veszi észre, hogy az egész csupán a jelenlevőségében, a jelen terében – a valódi identitásában - felbukkanó és eltűnő gondolati álom. A jelenlevőség egyszerű felismerése véget vet a hiány illúziójának, és annak a téves elképzelésnek, hogy létezik a függőn kívüli világban valami olyasmi, amitől a függő teljesnek fogja majd magát érzékelni. A jelenlét terének, mint valódi identitásunknak a felismerése véget vet az identitás-válságunknak is. És amint ennek a válságnak vége szakad, a több utáni keresés is megszűnik. A jelenlevőség maga a megelégedettség.

Ha abbahagynád a menekülést és a keresést, ha valóban elindulnál befelé, várunk szeretettel az Önvizsgálatokkal: Aktuális ÖnMunka Tanfolyamok

Hogyan Csupaszít Boldoggá Byron Katie Munka-Módszere 1.

„A Munka jóval több egy közönséges módszernél: Lényed legmélyét kelti életre.” (Byron Katie)

A napokban olvastam egy angol nyelvű cikket arról, mi az a 15 dolog, ami akadályozza a boldogságunkat. A cikk szerint csupán ezeket kell abbahagynunk, és hipp-hopp mi magunk leszünk a megvilágosodott Öröm. Ez is azon utasítás-gyűjtemények egyike, melyekből megtudhatjuk, mit KÉNE csinálnunk ahhoz, hogy boldogabbak legyünk. Egyetlen problémám van az ilyen tanács-listákkal: a HOGYAN nem igazán szerepel bennük, csak a MIT.

Egyik kedvencem, például, az „Engedd el…” típusú jótanács. Értem én, köszönöm szépen, na de PONTOSAN MIT IS CSINÁLJAK AHHOZ, HOGY EZ MEGTÖRTÉNJEN? Ha épp ezerrel ragaszkodom, ragaszkodnék a páromhoz, aki épp tegnap hagyott el, és majd belegebedek a fájdalomba, akkor HOGYAN ENGEDJEM EL?

Byron Katie Munka-Módszere a HOGYAN. Megtapasztaltatja Veled, hogy minden érzelmed, érzésed, cselekvésed, viselkedésed az előzetesen felbukkant, elhitt gondolataid KÖVETKEZMÉNYE. A Teremtés sorrendje, ahogy Katie magyarázza: GONDOL-ÉREZ-CSELEKSZIK. Vagyis hiába próbálok a cselekvésen javítgatni, miközben a kiindulás OK, a GONDOLAT még megvizsgálatlan bennem. Ezért aztán, ha egy bizonyos fájdalmasnak megélt helyzetet szeretnék „elengedni”, annyi a dolgom, hogy felfedezzem, nyakon csípjem azokat a zaklató gondolatokat, melyek a fájdalmamat okozzák, majd megkérdőjelezzem őket.

A fent említett elengedős helyzetben, például, nem az a bajom, hogy a párom elhagyott, hanem az, ahogyan az elmém értelmezi a történteket. Beindulnak a nem tudatos szinten lévő program-hiedelmeim, és ezek vetítődnek rá a helyzetre, magukkal vonva az érzelmi fájdalmat. Nem az fáj, hogy elment, hanem az, aminek az elmém gondolta őt az életemben. Mit JELENT ő nekem? Érzelmi vagy anyagi biztonságot? Hogy van kihez odabújni? Hogy van kiről gondoskodni? Hogy van kivel házisárkányoskodni? Hogy van kire építenem a jövőmet? Hogy van kivel szerelmeskedni, kirándulni, együtt enni, a problémáimat megosztani, stb.stb.? Nos, nekem ezekre a dolgokra van szükségem, nem pedig rá. Csúnya dolog, tudom, mégis így van. És amíg ezek a szükségleteim vetítődnek rá, addig nem fogom tudni „elengedni”. Ha azonban szép sorra veszem ezeket a szükségleteimet, a róla szóló történeteimet, akkor a ragaszkodásom-csimpaszkodásom hamarosan ELENGEDŐDIK.

Azért emeltem ki nagybetűvel, hogy ELENGEDŐDIK, mert az egész folyamat AUTOMATIKUS. „Én” nem csinálok semmit, csupán megvizsgálom a gondolataimat őszinte kíváncsisággal (nem azért, hogy elengedjem őt!!!), a változás pedig önmagától megy végbe. Mert ha az elmém már nem hiszi el a gondolatot, akkor nem fogok fájni, így másképp fogok tudni cselekedni. Másképp fog csinálódni.

NEM TE CSINÁLOD. Nem kell semmin sem erőlködnöd. A változás automatikus, ha a kiindulási ok, a gondolat megvizsgálásra kerül, és így az elme elereszti a hozzá való ragaszkodását. Ja, és igen, nem is Te ragaszkodsz, hanem az elméd. A jól-ismert, jól bevésődött, jól-megszokott történeteihez.

KI LENNÉL A TÖRTÉNETEID NÉLKÜL?

Az a cikk arra nagyon jó volt, hogy összeszedje a főbb csomópontokat, melyek vonatkozásában a rendszeres Munkázás következtében automatikus változás indul el az életedben. Két részre szedtem a 15 pontot, íme az első felvonás:

1. Elengedődik a Vágy, hogy Mindig Nekem Legyen Igazam

A jól-tudom elme (egó) egyik legerősebb alapköve az a vágy, hogy „nekem” legyen igazam. Mindent megtesz azért, hogy kiharcolja az igazát, övé legyen az utolsó szó, még akár kapcsolatokat is feláldoz ennek a vágyának oltárán. Ezt a működést akkor is megfigyelhetem magamban, ha esetleg nincs bátorságom kimondani az „igazamat”, gondolatban azonban jól odamondom a másiknak. Mivel az ÖnMunka egyik alappillére az „Igaz ez?” kérdés, így a rendszeresen önmunkáztatott elme fokozatosan kivonul az addig foggal-körömmel védelmezett álláspontjainak védelmezéséből, így elengedődik az a vágyam, hogy nekem legyen igazam. Ez pedig sokkal nyitottabbá tesz más vélemények meghallgatására és befogadására, a másik ember nézőpontjának mélyebb megértésére, a valódi odafigyelésre. Arról nem is beszélve, hogy mennyi érzelmi feszültségtől szabadulok fel az ellenkezésem, ellenállásom, követelőzésem feladása folytán. Tedd fel magadnak a kérdést:

Ki lennék a történetem nélkül, hogy igazamnak kell lennie? Hogyan bánnék a másik emberrel, ha nem tudnám többé elhinni, hogy igazamnak kell lennie?

2. Elengedődik a Vágy, hogy Mások és a Világ Dolgát Irányítani Akarjam

A jól-tudom elme legfontosabb tápláléka az az illúzió, hogy ő kontrollálja, irányítja az életet: a történéseket, helyzeteket, és a benne szereplő embereket. Akkor érzi biztonságban magát, ha elhiszi, hogy ő irányít, aminek következtében folyamatosan résen kell lennie, minden eshetőségre felkészülten, nehogy számára „kedvezőtlenül” alakuljanak a dolgok. Engedd meg magadnak egy pillanatra, hogy megláthasd, megérzehesd, mekkora energiádat emészti fel ez a folyamatos kontrollálási vágy. Tedd fel magadnak a kérdést:

Ki lennék a történetem nélkül, hogy irányítanom kell az életet és a benne szereplő embereket? Hogyan bánnék a másik emberrel, ha soha többé nem lenne vágyam őt irányítani (csak, hogy úgy csináljon, ahogy én szeretném)?

3. Nem Okolok Többé Másokat Semmiért

Arra kondicionálódtunk, hogy amikor nem úgy történnek a dolgok, ahogy azt szeretnénk, akkor kifelé mutogatunk bűnös után keresgélve. „Ő tette ezt velem. Miatta vagyok boldogtalan. Megbántott, tönkretett, eldobott.” Így pedig egész életemben játszhatom az áldozatot, a mártírt; hihetetlen energiámba kerül ennek az identitásnak a fenntartása, de a jól-tudom elme megrémül, ha csak egy kicsit is megpiszkálódik ez a kétes „biztonsága”. Minden hitét abba fektette, hogy ő egy áldozat, mi lenne belőle enélkül? Tedd fel magadnak a kérdést:

Ki lennék a történetem nélkül, hogy ő az oka a „bajomnak”?

„Semmi sem veled történik, hanem érted.” (Byron Katie)

4. Nem Becsmérlem és Ostorozom Magam Többé

És ha épp nem másokat okolok a bajaimért, akkor agyonszidalmazom saját magamat: „Hogy lehettem ilyen hülye? Miért nem figyeltem jobban? Miért nem csináltam meg jobban? Egy nagy vesztes vagyok, akinek semmi sem sikerül. Teljesen reménytelen vagyok. Sosem fogok megváltozni. Valami nagy baj van velem. ” Azt tanultuk meg, hogy szinte kötelességünk ócsárolni magunkat valamiért; aki nem így tesz, az nem is normális. Onnan tudhatom, hogy „rendben” vagyok önostorozás-kondicionáltságból, hogy rendszeres negatív ön-kommunikáció zajlik a fejemben. Megfigyeltem-e már, hány gondolattal elégedetlenkedek önmagammal akár csak egyetlen óra leforgása alatt?

Ki lennék a történetem nélkül, hogy valami baj van velem?

5. Előkukucskál Belőlem az ÖnBizalom

Miután szép sorban megkérdőjelezem a félelemmel teli önkorlátozó hiedelmeimet, melyek azt mondatják velem, hogy „Na, én erre nem vagyok képes”, előbukkan valódi ÖnBizalmam, mely mindig is ott volt velem, csak a vastag hiedelem-réteg eltakarta. A valódi ÖnBizalmat nem lehet fejleszteni; automatikusan bukkan elő, ahogy fogynak bennem az önkételkedő gondolatok. Többször hangsúlyoztam már, hogy a Munka nem új, „pozitív” programokat ír belénk, hanem a megkérdőjelezés által elengedődnek az eddig cipelt programjaink, ami pedig marad, az, Aki Mindig Is Voltam/Vagyok.

Ki lennék a történetem nélkül, hogy az aktuálisan előttem álló lépésre nem vagyok képes?

6. Nem Akaródzik Többé Panaszkodnom

Soha nem az adott helyzettel van baj; az elégedetlenségemet és szenvedésemet azok a történetek okozzák, melyekkel az aktuális történéseket a jól-tudom elmém felülírja: értelmezi. És mivel ezek a történetek érzelmi fájdalmat okoznak, előbb-utóbb felfigyelek rájuk, és lehetőségem van alávetni őket a Négy Kérdés és Megfordításoknak. Az elme így már nem fog ragaszkodni ezekhez az értelmezésekhez, így nem fogja tudni azt érzékelni, hogy valami nem oké, valami miatt hőzöngeni, panaszkodni kell. Minél több ilyen történetemet vetem vizsgálat alá, annál könnyedebben áramlok majd az eseményekkel, fennakadás, mentális ellenállás nélkül. Ez pedig valami elképesztően fincsi állapot!

A Valóság mindig kedvesebb, mint a sztori, melyet köréje szövünk.” (Byron Katie)

Ki lennék a történetem nélkül, hogy valami baj van életem egy bizonyos helyzetével?

A folytatással jövő héten érkezem, addig is Munkálkodjatod őszintén, kíváncsian, nyitottan. Szolgáljon nagy örömötökre és boldogságotokra ez a Csodás „Eszköz”.

Mit Cipelünk Magunkkal a Gyerekkorból? És Meddig Még?

„Mindannyian 3-4 éves gyerekek vagyunk. Te túl vagy már az érettségin?” (Byron Katie)

Az elménk egy „elhívőgépezet”. Ahogy Katie fogalmaz, mindannyian „hívővé” válunk.  Amikor megszületünk, az elme-programlemezünk még tiszta, majd legkésőbb 6-7 éves korunkra lezárul a programozódásunk, kondicionálódásunk folyamata. Az összes software feltöltésre kerül eddigre, nagy részük lemerül tudatalatti szintre, és innentől kezdve nincs más választásunk, mint ezeknek a programoknak megfelelően érzékelni az életet, minden élményt ezeknek a szűrőknek a torzításán keresztül értelmezni. Nagyon fontos tudnunk, hogy semmi ráhatásunk nincs arra, elhisszük-e ezeket a programokat vagy sem. Gondolhatunk erre úgy, hogy ezek a programok elhívődnek, hisz az elme így próbál valamiként azonosulni. Így vesz(ünk) fel egy téves azonosulást, így fogja azt képzelni, hogy ő/én az a beprogramozott tartalom vagyok, amit elhitt(em).

Nem Te csináltad, nem volt más választásod, így nincs miért haragudnod magadra. Mint ahogy a szüleid és a körülötted élők sem direkt csinálták, hisz beléjük is ugyanezek a programok íródtak, ők is 3-4 évesek. Akik gyereket próbálnak nevelni. Nekik még nem állt rendelkezésükre olyan módszer, mellyel mindezeket a programokat felismerhetik és letakaríthatják azokat a bekövesedett programokat az elme-lemezükről.

Még egy nagyon fontos pont, főleg ÖnMunka gyakorlóknak: épp úgy, ahogy nem volt ráhatásod arra, elhiszed-e a programokat vagy sem, arra sincs ráhatásod, hogy elengedődnek-e vagy sem. Nem Te döntöd el, hogy elereszted. Ha rajtad múlna, nem engedted volna már el??? Eldöntődik, megengedődik. Nem Te csinálod. Az látszólag a Te döntésed, hogy megkérdőjelezed-e a hiedelem-programjaidat. Elvégzed a Munkát, nem azért, hogy megszabadulj az adott hiedelemtől, hanem alázattal és elvárásoktól mentesen azért, mert kíváncsi vagy. Amíg bármitől szabadulni akarsz, az elme átver, és pont nem enged(i önmagát) szabadulni. Amikor fenyegetve érzi magát, még nagyobb sebességre kapcsol, még erősebben fog ragaszkodni, azonosulni.

A következő megosztás a Facebook zárt csoportunkba érkezett múlt héten. Arra gondoltam, nagyon tanulságos lehet nem csak a csoport résztvevőinek, hanem a blog többi Olvasójának is. A megosztás utáni 3 kommentet is bemásoltam. Kellemes önfelismerést Nektek!

„Évekkel ezelőtt az egyik pszichológus, akihez jártam, adott nekem egy feladatot. Azt mondta, írjak össze 8-10 legkorábbi gyerekkori élményt, amelyek óriási érzelmi hatással voltak rám. Mondanom sem kell, csupa negatív jutott eszembe. A pszichodoki azt mondta, hogy ezek voltak az alapvető „szemüvegek”, amiken keresztül a világot megtanultam érzékelni, és a későbbi élményeket már mind ehhez a 8-10 legkorábbi alaphiedelemhez (mert ugyebár ezek azok) éltem meg.

Múlt éjszaka jött egy álom, hogy újra meg kell néznem azt a füzetemet, amibe ezeket annak idején leírtam, és átereszteni rajtuk a Négy Kérdést jó alaposan. Ébredésnél kicsit aggódtam, hogy vajon hol lehet ez a füzet, de amikor álmos fejjel beletúrtam a szekrényembe és rögtön ezt a füzetet húztam elő a kupiból... ott én is meglepődtem.

Fellapoztam és újra átolvastam a 8-10 legkorábbi gyerekkori élményt. Most magukat az élményeket nem írom le, mert az túl személyes, viszont amit megbeszéltünk a pszichodokival következtetéseket, azt igen, mert naaaaaaagggyon érdekesek... Kezdem:

1.) Mindenhonnan halálos támadás érhet. Félnem kell minden pillanatban a megsemmisüléstől, akár közeli/bizalmi, akár távoli emberekről van szó. (Itt azért leírom, hogy gyerekkoromban évekig kruppos voltam, aki tudja milyen ez az tudni fogja, miért társul hozzá halálfélelem, még akkor is, amikor a szüleink velünk vannak.)

2.) Nem érezhetem azt, amit érzek, meghazudtolják az érzéseimet. A ki nem fejezett, elnyomott érzések idővel szorongáshoz és depresszióhoz vezetnek.

Következmény: Nem figyelek a saját szükségleteimre, nem tudom érvényesíteni a szükségleteimet, figyelmen kívül hagyom a vágyaimat.

3.) Meggátolnak abban, hogy megéljem az intimitást és az örömszerzést. Mindig elromlik az intimitás, ezért menekülök tőle.

4.) Kiszolgáltatott vagyok a hatalommal szemben és függök tőle. Az Univerzum nem támogat.

5.) Nincs a világban együttérzés és támogatás.

6.) A biztonságot jelentő emberek elhagynak.

7.) Ami számomra kedves, azt egy külső, agresszív erő megsemmisíti.

8.) Érzéketlenné válok a világra. Nekem tűrnöm kell, ki kell bírnom mindent.

Érdekes hasonlat, amit a pszichodoki mondott: „Ütik a kutyát, erre ő elszalad. Ha tovább ütik, végül megszokja, és akkor is ott marad, amikor ütik. Kifejleszti az érzéketlenséget, csak hogy ne hagyják el. Egy báb lesz.”

Hmm... kb. másfél hónapja az Univerzum lépésről-lépésre kalauzol önmagamban... most is adott egy kis Munkát…”

(K.M.)

Komment1: Megrendítő tényleg minden ilyen szembesülés. Látjuk, hogy mennyi fájdalmat, félelmet éltünk át gyermekként, még a legjobban működő családokban is, és tényleg milyen szükség van a magunkkal szembeni együttérzésre és az akkori környezettel szembeni megbocsátásra... óhatatlanu​l eszembe jut a bibliai idézet: „Bocsáss meg nekik Uram, mert nem tudják, mit tesznek”... s szülőkként mi sem tudjuk... egymás elefántjai vagyunk a porcelánboltban.

Komment2: Engem leginkább az arányok eltorzulása döbbent meg. Ha visszaemlékszem a gyerekkoromra, úgy tűnik, hogy állandóan szorongtam, idegeskedtem és aggódtam valami miatt. Aztán ha jobban belegondolok, bicikliztem, strandra meg moziba jártam és rengeteget olvastam. Valamint kirándultam egy csomót a családommal. Már csak azt nem értem: akkor hol a fenében volt ebben akkora nyomor?

Komment3: A fejedben…

Ha szeretnéd megtisztítani a programlemezedet, és új szemmel érzékelni az Életedet, szeretettel várlak a következő kiscsoportos ÖnMunka Alaptanfolyamon. A jelentkezési határidő 2 nap múlva lejár.

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján: 2012. február 11-12. Jelentkezési határidő: január 25. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

A Megvilágosodás Csábító Ígérete

„A megvilágosodás ennyi: elhitted és már nem hiszed el.”

„Nem tudod nem elhinni a gondolataidat, amíg meg nem kérdőjelezed őket.”  

(Byron Katie)

Ki akar „benned” megvilágosodni? És miért akar megvilágosodni? És tudja egyáltalán, mi is az a megvilágosodás?

Jó nagy divat lett ez a megvilágosodásosdi, és nagyon csábító az élet küzdelmeibe belefáradt embereknek az az ígéret, hogy majd, ha „megvilágosodnak”, akkor minden problémájuk egy csapásra szertefoszlik, és csak lebegnek súlytalanul az akárhányadik mennyországban. Én is bekaptam néhány évvel ezelőtt ezt a megvilágosodás-vírust, jól „belebetegedtem”, aztán szép lassan kigyógyultam belőle. Két dolog motivált igazán akkoriban:

1. Megszabadulni a szenvedéseimtől. Kitörni ebből a hétköznapi, nyomorult állapotból, és nem érezni többé az érzelmi fájdalmat. Ja, és persze soha többé le nem születni erre az iszonyú Föld nevű helyre, ahol ennyire fáj az élet. Milyen szórakoztató történet! :)

2. Egó-pajti parancsára teljesíteni a mélyen magamba kondicionált mintát: jobbnak, különlegesebbnek lenni, mint mások, hogy végre elégedett lehessek magammal. De kivel is?

Arra kérlek, hogy nézz őszintén magadba, és tedd fel a következő kérdéseket, amennyiben érintenek: Miért vágyom a megvilágosodásra? Mit remélek kapni tőle? Mi az a jelenlegi életemben, amit a megvilágosodás által próbálok „megoldani”? Milyennek képzelem „azt” az állapotot? Honnan fogom tudni, hogy „ott” vagyok?

Érdemes megvizsgálni, ha azt a hiedelmet tetted magadévá, hogy „Az élet értelme a megvilágosodás.” Ajánlom alávetni a Négy kérdésnek és a Megfordításoknak. Vagy csak ilyen egyszerűen: „Meg kell világosodnom.” És igen tanulságos az „alvilági” hiedelmeket is felfedezni ezzel kapcsolatban. Írd le magadnak a következő mondatot, majd szép csendben gyűjtögesd össze, mi minden jön fel: „Ha nem világosodom meg, az azt jelenti, hogy…” Amit pedig itt találsz, azt egyenként ereszd át a Munkán.

Elárulok egy titkot: amennyiben megtaláltad magadat ezekben a mondatokban, akkor Te a megvilágosodásra vetíted a mélyen fekvő hiedelmeidet. Valaki a testedzésre vetíti, más a tanulásra, megint más a tökéletes párkapcsolat elérésére, vagy épp a gazdagság, jólét megteremtésére. És még sorolhatnánk a végtelenségig. Illetve sok esetben ez a keresés a függőség egy újabb válfaja; a spirituális keresők egy része függővé vált a kereséstől, ebbe a tudatmódosulásba menekül a hétköznapi élet elviselhetetlensége elől.

Ha ráébredsz arra, miért is csinálod, és azt is gondolod, hogy elég volt, akkor szép lassan abbahagyhatod. Ehhez csupán a kondicionált programjaidat, mintáidat, hiedelmeidet, a számodra ténynek tűnő dolgokat érdemes megkérdőjelezned. A Munka Négy kérdése pont erre való. Ha úgy gondolod, itt az ideje, vágj bele. Vagy folytasd, ha már elkezdted.

Kigyűjtöttem néhány megvilágosodás témájú részletet Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Szeretettel ajánlom őket alapos befogadásra.

„Sokan úgy hiszik, hogy ha szabadok akarnak lenni, akkor meg kell világosodniuk, azt azonban senki nem tudja, hogy mi a megvilágosodás. Persze leírják a szent szövegekben, és igen, ez a guru, meg az a láma azt mondja, hogy ő már elérte, de mindez csupán egy koncepció, elképzelés; egy múltbeli történet. Az igazság az, hogy nem létezik olyasmi, hogy megvilágosodás. Senki sincs állandó jelleggel megvilágosodva; ez egy jövőbeli történet lenne. Csak a pillanatban való megvilágosodás létezik. Előfordul veled, hogy elhiszel egy stresszes gondolatot? Hát, ilyenkor össze vagy zavarodva. És aztán ráébredsz, hogy az a gondolat nem is igaz? Akkor pedig épp megvilágosodtál rá. Ez ennyire egyszerű. Aztán pedig jön a következő gondolat, és vagy megvilágosodott vagy vele kapcsolatban, vagy nem.

            Én azt találtam, hogy nincsenek új stresszes gondolatok, mindet „újrahasznosítjuk”. Az emberek próbálják „elengedni” a gondolataikat. Ez ahhoz hasonlít, mintha azt mondanád a gyerekednek, hogy eleged volt belőle, majd kirugdosnád az utcára. Régebben kijárkáltam a sivatagba, hogy elszökjek a világ elől, miközben az egész világot vittem magammal a fejemben – az összes koncepciót, ami valaha felmerült. „Visszacsináltam”, érvénytelenítettem azokat a gondolatokat, melyek minden emberi lény elméjében rohangálnak. A gondolatok semmivel nem egyéniebbek mondjuk a TV műsornál, amit mindannyiunk néz. Azt tapasztaltam, hogy a világ minden táján, minden nyelvben és kultúrában, az emberek ugyanazok miatt a stresszes gondolatok miatt szenvednek: „Nem szeret az anyám.” „Nem vagyok elég jó.” „Kövér vagyok.” „Több pénzre van szükségem.” „A férjemnek megértőbbnek kellene lennie.” „A feleségemnek nem kellett volna elhagynia.” „Meg kell menteni a világot.” Természetesen sosem kérném azt az emberektől, hogy ne higgyék el, amit éppen hisznek. Ez nemcsak udvariatlan lenne; ez egyszerűen képtelenség azon emberek számára, akik elhiszik, amit hisznek. Nem tudjuk nem elhinni a gondolatainkat, amíg meg nem kérdőjelezzük őket. Ez így működik.

             Az emberek gyakran kérdezik tőlem, hogy megvilágosodott vagyok-e, én pedig erre ezt válaszolom: „Semmit nem tudok erről az egészről. Én mindössze egy olyan ember vagyok, aki ismeri a különbséget aközött, ami fáj, és ami nem.” Olyasvalaki vagyok, aki csak azt akarja, ami éppen van. És kiderült, hogy a szabadságomat az jelenti, ha minden felmerülő koncepciómat barátként üdvözlöm.

Hogyan reagálunk egy olyan világra, melyet láthatólag nem lehet kontrollálni? A világ pontosan azért látszik ilyennek, mert nem is lehet irányítani – a nap felkel, akár akarjuk, akár nem, a kenyérpirító elromlik, vagy valaki bevág eléd munkába menet. Soha nem is volt felette irányításunk. Csak az irányítás illúzióját éljük meg olyankor, amikor a dolgok úgy mennek, ahogy szerintünk menniük kellene. És amikor meg nem úgy mennek, akkor azt hisszük, hogy kicsúszott a kezünkből az irányítás, és vágyakozni kezdünk valamilyen mindezeken túl lévő megvilágosodott állapotra, ahol, elképzelésünk szerint, majd megint mi leszünk az urak. Pedig valójában mindössze csak békére vágyunk. Azt gondoljuk, hogy ha mi irányítunk vagy „megvilágosodunk” (amiről senki sem tudja pontosan, hogy micsoda), akkor meg fogjuk találni a békénket.

A világ látszólagos őrültsége, hasonlóan minden máshoz, ajándék számunkra, amelyet elménk felszabadítására használhatunk. Bármilyen, mondjuk a bolygóval kapcsolatos stresszes gondolatod megmutatja, hol vagy elakadva, hol meríted le az energiádat azzal, hogy nem teljességében fogadod el az életet olyannak, amilyen, feltételek nélkül. Nem tudod megszabadítani magad úgy, hogy az elméden kívül találod meg az úgynevezett megvilágosodott állapotot. Amikor megkérdőjelezed, amit hiszel, akkor végül rájössz, hogy te magad vagy az a megvilágosodás, amit kerestél. Amíg nem szereted teljesen azt, ami van – mindent, még a látszólagos erőszakot és őrültséget is – addig el vagy különülve a világtól, és veszélyesnek, ijesztőnek látod. Én mindenkinek azt ajánlom, hogy vesse papírra ezeket a félelemmel teli gondolatait, kérdőjelezze meg őket, és szabadítsa fel magát. Amikor az elme nem háborúskodik magával, akkor nincs benne megosztottság. Hatvanhárom éves vagyok, és korlátlan, határtalan. Ha lenne nevem, úgy hívnának, hogy Szolgálat. Ha lenne nevem, úgy hívnának, Hála.

Egy hét sem telt el a rehabilitációs intézetből való hazatérésem után, máris elterjedt, hogy megváltoztam, és idegenek kezdtek el telefonon hívni, kérdéseket tettek fel, vagy érdeklődtek, hogy eljöhetnek-e hozzám. Éjjel-nappal hívtak, álló nap, gyakran álló éjszaka – 12-lépés programok résztvevői, közelben és távolban élők, és olyanok, akik barátok barátaitól hallottak rólam. Kérdéseikből ugyanazt a vágyakozást hallottam ki. Érdeklődtek, „Hogyan találhatom meg én is a te szabadságodat?”, én pedig azt válaszoltam, „Nem tudom. De ha látni szeretnéd, mi is ez, gyere és élj velem. Annyit tudok mindössze, hogy számodra is rendelkezésre áll az, ami nekem megadatott.”

            Folyamatosan érkeztek az emberek a házunkhoz. Megérkezett egy, megszólalt a telefon, két másik bukkant fel, öt-hat, tán vagy egy tucatnyi a nap végére. Azt hallották, hogy szent vagyok, Mester, Buddha. Azt mondogatták, hogy valamiféle „megvilágosodásom” van. Fogalmam sem volt, mit is jelenhet ez. Úgy hangzott, mintha influenzás lettem volna. Amikor csodálkozva vizsgálgattak, úgy éreztem, hogy valamilyen csodabogárnak tartanak, és rendben is voltam ezzel. Annyit tudtam, hogy szabad vagyok, de még mindig bombázott az a sok téveszme, amitől az emberiség az idők kezdete óta szenved. Nekem ez nem érződött megvilágosodottnak.

            Úgy egy éven keresztül írtam le az elmémben felbukkanó hiedelmeket. Le kellett írnom őket, majd megkérdőjeleznem mindet ahhoz, hogy a valóságban gyökerezve maradhassak. Nagyon nagy tempóban jöttek – százával, ezrével. Minden egyes hiedelem olyan volt, mint amikor egy meteor ütközik neki egy bolygónak, próbálván szétrombolni azt. Amikor valaki azt mondta, vagy legalábbis én azt hallottam, hogy „Szörnyű ez a nap,” a testem rázkódni kezdett. Olyan volt, mintha nem lennék képes elviselni a hazugságot. Nem számított, hogy én mondtam-e vagy valaki más, mert tudtam, hogy mindenki én vagyok. A megtisztulás, a visszacsinálódás azon nyomban megtörtént bennem, ugyanakkor, amikor másokkal végzem az önvizsgálatot, akkor ők ezt láthatóan térben és időben csinálják – abban a sűrűségben, ami térnek és időnek néz ki. De számomra az időtlenség teljesen nyilvánvaló volt. Tehát, amikor belém csapott egy hiedelem, leültem, papírra vetettem, áteresztettem a négy kérdésen, majd megfordítottam. Az első évben folyamatosan írtam és folyamatosan sírtam. De sosem voltam zaklatott. Szerettem a nőt, aki haldoklott az önvizsgálat eredményeként, a nőt, aki korábban oly összezavarodott volt. Újra meg újra beleszerettem a nőbe. Ellenállhatatlan volt. 

(Byron Katie, A Thousand Names for Joy)

Két Nap Az Életedből

„A Munka megértésének egyetlen módja, ha megtapasztaljuk azt.” (Byron Katie)

Csokorba gyűjtöttem néhány ÖnMunka Alaptanfolyami visszajelzést. Az egyik a tárgyilagos tréner kolléga, a másik a fájdalomba belefáradt lelkes-aranyos, a harmadik az önironikus spirituális kereső. Az a fantasztikus a Munkában, hogy mindenki megtalálja benne önmagát, teljesen mindegy, milyen „háttérrel” rendelkezik. Nem kell hozzá semmilyen előzetes tanulás, sőt. Minél többet „tudunk”, annál nehezebben engedjük magunkat azon túlra, illetve annál kevésbé akaródzik megkérdőjelezni azt a „tudást”, amit esetleg hosszú évek során gyűjtögettünk össze.

A kiscsoportos Munka egy csoda. Olyan mélységek élődnek meg, hogy az szinte hihetetlen. Mert a Munka ilyen a gyakorlatban. Mélyen beléd hatol, és abban a pillanatban átalakít: sosem leszel többé ugyanaz. Emberek, akik sosem látták egymást előtte, figyelnek lenyűgözve a másikra, mert minden történet róluk is szól. Minden történet rólam, rólad, mindannyiunkról szól. Minden történet belőlem, belőled, minannyiunkból tisztul ki, nem zargat többé a vele járó stressz.

Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy két nap nem elég. Két nap alatt bőséges ízelítőt kapsz magadból, a Munkából, az életed alapproblémáiból; feloldozódsz jó pár konfliktus alól, megtanulod azt a Munka-menetet, ami alapján tovább tudsz önvizsgálni. Egyedül, ÖnMunka párral, gyakorlott facilitátorokkal, vagy épp velem. A Munka RENDSZERES végzése elkerülhetetlen, ha szeretnéd mindazt a kondicionáltságot, programozottságot, hiedelemrendszert visszacsinálni, amit születésed óta elhittél. Gondolj csak bele, hány évig ment „beléd”.

         Tapasztalataim szerint fél-egy év elmélyülés a Munkában mindenképp szükséges ahhoz, hogy már rá se tudj ismerni „régi” önmagadra. Azért ennyi, mert fokozatosan engedődik meg, hogy egyre mélyebbre hatoljunk a tudatalattinkban. Nem előrángatunk dolgokat a mélyből, hanem mindig az adott nyitottsági szinten dolgozunk. Barátkozunk önmagunkkal, ismerkedünk, felfedezünk, ámulunk, sírunk, és hangosan kacagunk. Sokat. :) Nem kinevetünk, hanem megkönnyebbülten nevetünk azon, milyen egyszerű is az élet, ha már nem hisszük el többé azt, amihez azelőtt foggal-körömmel ragaszkodtunk. Kitartó Munkát kívánok Nektek. Megéri.

„Akkor élünk igazán, amikor nem hisszük el a történeteinket – nyitottan, várakozón, bizalommal telve, és az éppen előttünk lévő lépést szeretetteljesen meglépve.” (Byron Katie)

Kedves Andi!

Köszönöm ezt mind, feltétlenül olvasni fogom a blogbejegyzéseket is. A tréningekkel általában az a baj, hogy némely ugyan nagyon hasznos, de hazamész, és a feledés homályába hullik az egész. Ez nem fog, mert kaptunk egy eszközt, egy jó kis szerszámot, hülyék lennénk nem használni. Kinyomtatom a blogot is, és végigolvasom. Kellenek ezek, hogy elmélyüljön a tudás, amit átadtál.

Szeretnék visszajelezni.

Profin vezeted a csoportot, és könnyedén, lazán, erőlködés nélkül, kedvesen és szeretettel. Az ÖnMunka a véredben van már, ez kiderült, amikor mélyebbre mentünk, és mindig, minden mellékágon topon voltál, résen voltál, észrevétetted velünk a rejtőzködő csalafintaságokat.  Nagyon nagy a háttértudásod. Ez az, ami nem könnyen átadható a facilitátoroknak - ebben évek munkája, tanulás, olvasottság van.

Szeretettel: Magdi

Kedves Andi! Kedves Csoporttársak és Munka-társak!

Nagyon örülök, hogy ilyen jó kis csapat jött össze erre a hétvégére! Élveztem minden pillanatát! A titoktartás az teljesen természetes sőt!!! Olyan legeslegbelsőnkből fakadó mély érzéseket „fájdalmakat” gondolatokat osztottunk meg egymással, amit ritkán tesz az ember főleg nem „idegenekkel”. Igazából mi már abban a pillanatban nem voltunk idegenek, mikor beléptünk a Napraforgós ajtón, Andi csodálatos lénye és lelke által behálózott rezidenciába.

Szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem elsősorban Andinak és nektek is kedves „MunkaTársaknak” „Work-mates”, hogy annyi mindent adtatok ez alatt a két nap alatt. Sokszor már teljesen el voltam keseredve, hogy nincs kiút a mélypontokból és most egy olyan kincset adott Andi a kezembe/kezünkbe, amivel kezelni tudjuk a „fájdalmakat” és a gondolatokat, amiket kapunk… már csak erő és kitartás kell a Munkázáshoz.

Csatlakozom Magdihoz, ill. minden egyes szavával egyetértek, és köszönetet mondok Andi neked, hogy elhoztad hozzánk egy A SZEBB ÉLET-hez vezető utat, illetve annak lehetőségét, ami persze rajtunk áll vagy bukik.

A napi üzeneteid erőt adnak, és megértést, hogy „ami van, az van”, hogy mások is azonos gondokkal / gondolatokkal küzdenek, és hogy nem kell megerőszakolni magunkat soha a Munkával, de ha úgy van, hogy jön magától a kedv, akkor viszont nagy sikereket és kisebb megvilágosodásokat lehet elérni. Andi nagyon sok sikert kívánok neked, további sok Munkázót, egy szebb és élhetőbb világot hozzon a Földnek az általad képviselt és profi módon tovább adott „Munkamódszer”.

Én igaz nem tudtam olyan szépen fogalmazni, mint Magdi, de azt, amit leírtam viszont én is szívből írtam! Kívánom minden Munkatársamnak, hogy találjátok meg az igazi BOLDOGSÁGOT ÖNMAGATOKKAL/BAN! 

Andi nagyon szépen köszönök minden gondolatot, szót, bölcsességet, nevezzük bárminek, amit ez alatt a két nap alatt adtál nekem, illetve mindennapi soraiddal adsz. Sokszor láttam rettentően kilátástalannak az életet, amely érzések most az általad megmutatottaknak köszönhetően előbb utóbb enyhülni fognak majd szépen lassan eltűnnek… örökre hálás vagyok, leszek neked! Sok erőt, egészséget és boldogságot kívánok!

Sok szeretettel: Enikő

Kedves Andrea!

Korábban is elhatároztam már, hogy bár hagyományos értelemben nem sokra vittem az életben, de egy nagy luxust megengedek öreg koromra magamnak: önmagam leszek.

Azért ez a 2 nap tényleg életem legnagyobb élménye volt. Komolyan. Voltam régebben hasonló rövidebb helyzetekben, de sose mertem önmagam lenni. Hát ezen legalább túl vagyok. Jobb későn, mint soha.

Csináld sok-sok kezdőnek (is), és ha egy kicsit hitelesebb leszek, küldök én is embert biztosan, lehet, sokat. A haladóbbaknak meg talán nem árt, ha a szájukba rágod, ne olvasgassanak 100 könyvet a MUNKA helyett. Az én ún. „ezoterikus életem”,  is olvasgatás volt. Nem akarok csúnyát mondani: önkielégítés.

… Élménybeszámoló következik. Voltam egy tanfolyamon, már talán írtam, életem legnagyobb élménye volt. (Még akkor is szabadnak éreztem magam, mikor a "vallató széken" ülve 7, azaz hét nő esett nekem, mivel éppen a nejemmel kapcsolatos gondolataimat Munkáztam.)  Andrea bűbájos egyéniségén túl is volt ott "valami", ami egyedül nem jön. Úgy tűnik, a csoportmunka előnyei, hatalmasak és mindent felülmúlóak. Néhány hét alatt többre jutottam önismeretben és rögeszme-leépítésben, mint azelőtt 20-30 év alatt. És ráadásul volt egy csörrenés, leesett a tantusz nálam. Persze lehet, tévedgetek, de volt már ilyen, és lesz is.

Mindenesetre, vállalom a veszélyt (azért kíméljetek) és idekenem. Szóval: valami félelmetesen egyszerű, de nehezen megközelíthető dolog van itt. Keressük az Egységet a Világgal (Istennel, Tudattal, stb.), ahonnan alaposan kiszakadtunk. Egységből kétségbe estünk. Nyakunkon az egó, egy csomó gondolatstruktúrával, rögeszmével és az ezek által generált érzelmeikkel, köztük örömeinkkel, fájdalmainkkal (inkább fájdalmainkkal). Az egyik, rossznak is nevezhető esetben azonosulunk velük, ekkor tudatlanul és tudattalanul vergődünk az uralmuk alatt, és nem csak hülyeségeknek, de szörnyűségeknek is nevezhető dolgokra vetemedhetünk. A másik, jobbnak is nevezhető esetben felismerjük ezt, valamennyire tudatosodunk, és azt mondjuk: uccu vissza az egységbe. Legalább is ezt szeretnénk. De hogyan?

Buddha, Jézus, Tolle, stb, stb. mind erről beszél, a maga korának és hallgatóságának megfelelő szinten és fogalmi rendszerben előadva. (De nemcsak a fogalmi rendszer más, hanem a nyelv és a gondolat önmaga is kevés, "a kimondott szavak már nem AZOK", legfeljebb ODA mutatnak, ha mutatnak és csak egyeseknek.) Manapság talán Tolléé az egyik legtisztább tanítás, elmélet, főleg persze "nagyokos keresőknek", akik mindent összeolvastak már, mert egységbe fogja eme törekvéseket. Az Új Föld az utolsó könyvem, azt hittem.

Szóval, vissza az 1-séghez, de hogyan? Jézus egyszerű, nagyon erős eszközeit ma már félremagyarázzák, de él azért (no, nem a keresztény vallásban általában), Tolle pedig nagyjából azt javasolja, legyünk jelen, fogadjuk el a pillanatot, a MOST-ot, állítsuk le a gondolatokat, szabaduljunk meg tőlük és akkor feltör, jön a belső célunk, az ihletett cselekvés, vele a Lét öröme, a "Mennyek országa".  Jó, de hogyan, mit tegyünk? Vannak gyakorlatok, amiket javasol, és működnek, de nekem többnyire csak akkor, ha éppen jó passzban vagyok, én ezt tapasztaltam. (Persze nyilván nem általános és nem kategorikus ez így, maradjunk abban, nálam nem működött.)

A lényeg, mikor kórházban voltam, éppen majdnem meghaltam, nagy szükség lett volna rá, de se imádkozni, se "Tollésan" jelen lenni, elfogadni, gondolatot leállítani nem tudtam. Csak az járt a fejemben, túl kell élni, irány mielőbb vissza a vállalkozásomhoz, szükség van rám. E gondolat uralma alól kiszabadulni nem tudtam, pedig jó lett volna minden résztvevőnek és statisztának, legfőképpen nekem. De nem működött semmi.

Egy láncszem hiányzott, és ehhez egy praktikus szemléletű megvilágosodott ember, nevezetesen egy nő, Byron Katie (A nők már csak ilyenek, nem?) kellett, aki az elmélet teljes ismeretében és megtapasztalása után (Ne feledjük, Tolle azt írta a Négy kérdés hátlapjára: "Ez a kötet mindenre választ ad...")  nagyjából azt mondja: A gondolatok vannak, jönnek, mennek, némelyek ártatlanok, némelyek uralkodni akarnak, de mieink azok, ne akarjunk megszabadulni tőlük, legfeljebb csak az uralmuktól. Kérdőjelezzük meg őket, de alaposan, aztán nézzük tüzetesen meg milyen hatással vannak ránk, és milyen mások lennénk nélkülük. Aztán forgassuk meg őket alaposan és lássuk be, minden igaz lehet és az ellenkezője is, nevetséges az egész, főleg az, hogy valamelyik verzió uralkodjon rajtunk. A gondolatok uralma elvész, kinevetjük, aztán megsajnáljuk, majd megszeretjük őket, azaz a teljes egónkat, mégis csak ő is mi vagyunk, még ha a "fantom énünkről" van is szó. De ezzel kész.

A poén az, hogy vagy 15 éve egy tiszta szívű, rövid korszakomban én ezt az Egységet, amit keresünk, egy teljes napig átéltem, tudom, mit keresek, de úgy elveszett, eltűnt, mint sicc. Most Katie és Andrea kizökkentett és elindított, úgy érzem. Újra bizakodom és dolgozom. Éreztem én, hogy munka nélkül, csak a kiválasztottaknak adatik meg az egó leépítés, és talán egy fajta megvilágosodás. Mi átlagemberek már megint csak dolgozhatunk, és így is csak reménykedhetünk, De a kis eredmények is gyönyörűek, jók és fontosak, más Út pedig nem nagyon látszik.  Nagy élmény volt, köszönöm. Kinek is?

K.

KI LENNÉL A TÖRTÉNETED NÉLKÜL? – 2-napos kiscsoportos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján – 2011. szeptember 10-11. Budapest

Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

„A Munka mindig kevesebb történetet hagy meg benned. Ki lennél a történeted nélkül? Sosem tudhatod, amíg meg nem vizsgálod. Nem létezik olyan történet, mely Te lennél, vagy ami feléd vezetne. Minden történet tőled elfelé vezet. Fordítsd meg őket; csináld vissza az összeset. Te az vagy, aki akkor marad, amikor a történet megértésre lel.” (Byron Katie)

„Hihetetlen Hiányállapotban Vagyok”

"Az önfelismerés a legédesebb dolog. Megmutatja nekünk, hogyan is vagyunk totálisan felelősek saját magunkért, és a szabadságot csak itt tudjuk megtalálni. Ahelyett, hogy ránk és a világra tekintgetnél a kielégülésed elnyerése érdekében, tekints magadba, és találd meg mindezt önmagadban." (Byron Katie)

Drága Andikám,

Olvasván a mai bejegyzésedet, bátorságot kaptam az íráshoz. Nagyon nagy a zakata. Nem tudom, hogy pontosan ilyen zakatára gondoltál-e, nem tudom, hogy ennek itt a helye vagy sem...  Pár sorban azért elmondanám. Nagyon magam alatt vagyok. Pár hete kezdődött,  nem bírok egyenesbe jönni. Majd a szomszéd lánnyal történt beszélgetés után, már a mécses is eltörött. Beszélgetés után rájöttem, (megvilágosodott előttem), hogy olyan hihetetlen hiány állapotban vagyok, elmondani nem tudom. Hiányzik a gyerek, a család, a boldogság, az élet, a barát(nő) akivel őszintén megbeszélhetném gondjaimat, Rájöttem, hogy tök egyedül vagyok, ami k..va szar érzés. (Utóbbi időben az ünnepek is nagyon bezavarnak. Messze a családtól,  az érzés, hogy egyedül vagy.) Óriási az űr!
Na, ebből hogyan vezet kifelé az út? (Csak azt nem mond, mint mások, hogy férjhez kell menni, meg hogy én választottam az egyedüllétet, ezt az életet.) Mi a túrót tegyek? (És ez most nem önsajnálat.)
Ha van kedved, időd egyszer lereagálni köszönöm. (Vagy ha lehet erre bármit is mondani.)
Jó volt leírni.
Pusza, Évi

Drága Évikém!

Köszönöm, hogy leírtad. Ezek alapján értem az elmúlt két alkalommal rajtad látott nagy bezárkózást, valahogy olyan érzésem volt, hogy teljesen elbújtál.

Pont ilyen zakatára gondoltam, igen. Telitalálat. Az egész életed alapjában megkérdőjelezve, hiányosnak látva. A legerősebb hiedelmed a „Hihetetlen hiányállapotban vagyok.” Ezen nem a férj vagy a gyerek segít, hisz mostanra már Te is teljesen tisztában vagy vele, hogy ezek a külsőségek maximum átmenetileg maszkírozzák el a magányosságunkat. Évi, tudod jól, hogy csak akkor vagy képes egyedül érezni magadat, és magad alatt lenni, ha elhiszed a gondolataidat, mivel abban a pillanatban elkülönülsz a Valóságtól. És az elméd most úgy gondolja, hogy na, tessék, még a magyarázatot is megtaláltam, sőt még a szomszéd lány is ezt mondja. De Te ismersz egy módszert, amivel ezeket meg lehet és meg kell vizsgálnod.

• Igaz az, hogy hiányállapotban vagy? Teljesen, száz százalékig biztos lehetsz ebben?
• Mi zajlik benned, ha elhiszed, hogy az élet minden területén hiányod van? Hogyan tekintesz magadra, másokra, az életre? Milyen elvárásokat, követeléseket támasztasz? Hogyan érzed magad, és hogyan viselkedsz? Mire használod ezt a gondolatot? (Én azért elég erősen felfedezem itt az önsajnálatot, és nyugodj meg, mindannyian ugyanezt csináljuk, és mindig újabb meg újabb köntösbe bújtatjuk.) Kérlek, nagyon alaposan nézd ezt végig, mert ott van az egész illúzióéleted benne.
• Ki lennél a történeted nélkül, hogy hiányállapotban vagy?

Megfordítás: „Nem vagyok hiányállapotban.” "Bőségállapotban vagyok.":  Rengeteg példát keressél, kérlek, amik az életedben jelenlevő bőséget mutatják, piciket, teljesen evidenseket, amiket a hiedelmeid miatt észre sem tudsz venni, ezért nem is tudod értékelni ezt a rengeteg apró bőséget, amit az élet teljesen automatikusan nyújt, semmit sem kell tennünk érte.

Attól, hogy férjhez mész, gyereket szülsz, több időt töltesz a családoddal, vagy barátaid vannak, a belső, képzelt hiányaid még nem fognak felszámolódni. Mindezen dolgok hab a tortán, ha belül rendben vagyok. És ki mondta neked, nekünk azt, hogy ezek a dolgok szükségesek egy boldog élethez? Nyilván, mindannyian elhittük ezt. De akkor ez azt jelenti, hogy egy olyan nő, akinek nincs gyereke, nincs férje, nincs rendszeres kapcsolata a családjával, soha nem lehetne boldog. (Nem is beszélve arról a rengeteg további belénk kondicionált elvárásról, aminek tudat alatt mind megfelelni kívánunk.) Én ennek az ellenkezőjéről tudok teljes mellszélességgel tanúbizonyságot tenni. Ahogy felszámoltam a hiedelmeimet, telt meg az életem csodás bőséggel, attól függetlenül, hogy mi van benne kívülről. Évi, nem tudom, mennyire rendszeresen végzed a Munkát, de nagyon fontos lenne. Hogy már automatikusan észrevedd, hogyan csinálódnak az újabb és újabb történetek az elmédben, és rögtön megkérdőjelezd őket. Javasolnék egy Munka-párt, akivel nagyon mélyen megnyílhattok egymásnak, és ez által olyan barátra is rögtön szert tehetsz, akire vágysz. Ezeket a lépéseket senki nem tudja megtenni helyetted, és ezt is nagyon jól tudod.

Érdemleges még a barátság témaköre. Mihez van szükséged barátra/barátnőre? Mit vársz tőle? Mit biztosítson az életedben? Hogyan viselkedjen? Mitől nevezel valakit a barátodnak? Hagyományosan legtöbben a barátainkat „használjuk”. Arra, hogy meghallgassanak, elfogadjanak minket, társaságot biztosítsanak magányunkban, és ezt leginkább úgy tegyék, ahogy azt mi elképzeljük. Olyan gyakran beszéljünk, találkozzunk, ahogy az nekem jó, úgy szóljanak hozzám, ahogy én képzelem, értsenek egyet velem, értsék meg a fájdalmamat, érdeklődjenek irántam, legyenek nagyon figyelmesek velem. És ha nem ilyenek, akkor máris nem szeretem őket, nem is barátok többé. Hát, ez nem barátság. Ez elvárás-lista. És ugyanolyan játszma, mint amit a párkapcsolatainkban játszunk. Amíg úgy gondolom, hogy barátra van szükségem, addig saját magammal nem vagyok barátságban, addig azt szeretném, hogy más szeressen, meghallgasson engem, pedig én saját magamat nem szeretem és nem hallgatom meg. És sokszor pont olyan „barátra” lelek, aki ugyanúgy szenved, mint én, és a közös szenvedésünket nevezzük el barátságnak, hisz olyan jól megértjük egymást.

Javaslom az összes Olvasónak, hogy nézze végig a baráti kapcsolatait, fedezze fel, mire is „tartja” ezeket az embereket. Ha valami nem tetszik bennük, tessék leírni, és megvizsgálni a Négy kérdéssel és a Megfordításokkal. Ez a saját magammal folytatott barátsághoz vezető utam, az önszeretethez, hisz pont olyan emberek vannak körülöttem, akikre szükségem van ahhoz, hogy felismerhessem magamat.

És még egy utolsó megvizsgálni való:

„Meg kéne találnom a kivezető utat.”

Évi, pont a befelé vezető utat kéne megtalálnod, mint mindannyiunknak, elindulni felelősségteljesen magad felé, rendíthetetlenül, megállíthatatlanul, mert eldöntöd, hogy igenis boldog szeretnél lenni. A boldogság bent vár, nem a gyerek, férj, barátok, család formájában. Amíg belül nincs meg, addig ők maximum átmenetileg tesznek boldoggá. Évikém, ne várj tovább magaddal, kérlek. Van elég időd magadra, tessék minden egyes nap megvizsgálni egy hiedelmet, nagy-nagy alapossággal.

Szeretettel, Andi