Nem a Képernyőn Felbukkanó Radarjel Vagy

"A keresés, és a mások szavaiban és ígéreteiben való bizalom azért ennyire elterjedt, mert nem nézünk bele a saját megtapasztalásunkba, hogy meglássuk, mi is történik valójában." (Scott Kiloby)

Úgy egy hónappal ezelőtt jött be egy tanfolyamon a következő analógia annak érzékeltetésére, hogy kinek is hisszük magunkat. Épp a Scott-féle Megtalálhatatlan Önvizsgálat alapjait fektettük le, melyben alapvetően a jelenbeli megtapasztalásunkban felbukkanó képekre, szavakra, és érzelmekre, testi érzetekre nézünk rá, lecsupaszítva ezeket az egész életünkben hozzájuk csatolt jelentésektől, értelmezésektől, címkéktől. A képek, szavak (gondolatok), érzelmek, érzetek ún. jelenségek, és emberi megtapasztalásunkban ezek alkotják az életünket, így vagyunk „kitalálva”. Azonban nem ezek a jelenségek vagyunk: nem a felbukkanó kép, szó, érzelem, érzet az, akik vagyunk. A jelenségek mintegy radarjelként felbukkannak a „képernyőn”, akkor és úgy, ahogy épp felbukkannak, mi pedig nem vagyunk tudatában annak, hogy ezek csupán illékony, nem állandó, és alapvetően jelentés nélküli „valamik”. Nem vagyunk tudatában annak, hogy (nagyon leegyszerűsítve) mi az vagyunk, aki észlelni képes ezeket a jelenségeket, látja a képet és szót, hallja a hangot, érzi az érzést, érzetet, nem pedig azok a képek, szavak, hangok és érzések vagyunk.

Mivel egész életünket abban a „hitben” töltjük, hogy „én” ezek a képek, szavak (emlékek, történetek), érzelmek, érzetek vagyok, mélyen azonosulva vagyunk ezekkel a jelenségekkel. Ezért azt hisszük, hogy jól „tudjuk”, hogy kik is vagyunk, ki is a másik ember, mi is az élet mindenféle aspektusa. És amíg ezek a meggyőződött hiedelmeink önmagunkról és minden másról is a helyükön vannak, addig csak „régi szemmel” tudunk az életre, a másik emberekre és önmagunkra tekinteni; esélyünk sincs a másmilyen észlelésre, érzékelésre.

Az ÖnMunka mindkét önvizsgálati „módszere” ezekre az azonosulásainkra nézet rá minket, fellazítva mindazt, akinek elhittük magunkat (és másokat). És szép fokozatosan egy fajta „kiazonosulás” történik az eddig önmagunknak hitt jelenségekből, és egyre nagyobb megtapasztalásunk lesz arról, hogy van itt valami/valaki (mindegy), ami/aki folyton itt van, mintegy a képernyője a felbukkanó radarjeleknek, melyek csupán jönnek és mennek. És mély megtapasztalásunk lesz arról, hogy mennyire „otthon” vagyunk ebben a „kiazonosult” állapotban, és már nem lesz vágyunk szebb, jobb, tetszetősebb radarjelekkel próbálni azonosítani önmagunkat, mert megláttuk, hogy mennyi felesleges energiát fektettünk mindebbe. Nincs többé vágyunk illúziót építeni. Megállunk és megpihenünk.

A témában egy Scott cikk fordítását is a figyelmetekbe ajánlom:

Az Emberi Valóság

Egészen mostanáig az emberiség beérte egy olyan „valósággal”, amelyben minden, amit teszünk vagy kifejezésre juttatunk, valahogy hatással van az önbecsülésünkre (munka, gyereknevelés, kapcsolatok, egészség, stb.). Állandóan másokhoz hasonlítgatjuk magunkat azon hiábavaló céllal, hogy valami szilárd és állandó dolgot hozzunk ki az élet áramlásából, ami valójában illékony, illuzórikus és állandótlan. Ködös, semmiben táncoló képekből próbálunk valamilyen szilárd valóságot gyártani.

Az a hiedelem uralja a játékot az emberi életben, hogy „Elkülönült vagyok és valami nincs rendben velem”. Egyesek nem is látják ezt a játékot. Mások látják, de úgy tesznek, mintha nem is létezne. Néhányan látják, de nem tudják, mit kezdjenek vele, vagy hogyan lássanak át rajta. Így azon kapják magukat, hogy pusztán ráhagyatkoznak valamilyen spirituális tanító szavaira, aki a hétvégén a városba érkezik, vagy önfejlesztő tanfolyamokon keresnek reményt valami jövőbeli jobbra… mindig a jövőben. És mindez a keresés, és a mások szavaiban és ígéreteiben való bizalom azért ennyire elterjedt, mert nem nézünk bele a saját megtapasztalásunkba, hogy meglássuk, mi is történik valójában. Félelem, önvád és kétség, cinizmus, bizalmatlanság mások iránt, alkalmatlanság érzés, a jövő hajszolása és a múlt újrahasznosítása a legtöbb ember állandósult állapota. Még a legsikeresebb, leggazdagabb, legspirituálisabb vagy legvonzóbb emberek is (kívülről nézve), akikkel egyéni üléseimen találkoztam, hordoznak olyan képet önmagukról, hogy ők nem elég jók. Beérjük ennyivel, mert nem ismerünk más utat.

A jó hír az, hogy ennek nem kell így lennie!

Lehetséges ebben a világban úgy élni és kifejezni magunkat, hogy annak nem kell, hogy köze legyen az önbecsüléshez, úgy, hogy nem tapasztalunk semmilyen eredendő ént abban, amit teszünk vagy nem teszünk, sem abban, amit kifejezünk vagy nem fejezünk ki. Ezt még a legnehezebb időkben is megláthatjuk és felismerhetjük, amikor pénzügyileg rosszul állunk, kapcsolataink érnek véget, vagy betegség dönt le a lábunkról. Semmilyen különleges túlvilági állapotra nincs szükség. Semmilyen bárányfelhős spirituális élmény nem kell. Csak egy egyszerű szemléletváltás magunkkal és a valóságunkkal kapcsolatban.

Az Élő Önvizsgálatokkal való munkám során már számtalanszor láthattam ezt a szemléletváltást. Igazából minden nap látom. Teljesen megszokottá vált, hogy egy ülés elején valaki elmondja nekem, hogy az élet nehéz, vagy hogy ő egy csődtömeg, senkinek nem kell, vagy nem elég jó, csak hogy az ülés végén meglássa, hogy ezek a dolgok üresek és megtalálhatatlanok, és hogy MAGA az én is megtalálhatatlan. Az Önvizsgálatok többi facilitátora is ugyanezekről számol be. Minden nap osztozunk ezekben a csodákban.

Ez az új látásmód feltárja, hogy nincs sehol semmilyen eredendő elválasztottság, míg az emberi kifejeződés továbbra is élénken és töretlenül érvényesül. Ebből a valóságból kapunk gyerekkorunkban egy kis ízelítőt, amikor az álmaink még nagyok és a szívünk nyitott (mielőtt még teljesen bekajáljuk az elkülönülés és hiány/elégtelenség alapérzését). Csak azzal, hogy pillanatról-pillanatra új szemmel nézünk a megtapasztalásra, ez a gyerekkori ízelítő mindennapi felnőttkori tapasztalattá válik.

Azt látjuk, hogy semmi nem tartós, minden állandóan mozog és változik, minden egyes gondolat és érzelem magunkról és másokról csupán egy illékony radarjel a képernyőn, a tükrök játéka, semmi olyasmi, amit meg kellene ragadni és semmi, ami elől el kellene rejtőzni, minden egyes jelenséget ugyanúgy elfogadunk, a legnagyobb sikertől a legmélyebb kudarcig. Ebben az áramló folyóban egyetlen mozdulat sem formál soha semmilyen eredendő ént (nem számít, milyen jónak vagy rossznak tűnik az a mozdulat).

Az által, hogy attól a gondolattól, hogy mi valóságosak és kézzelfoghatóak vagyunk ÁTmozdulunk ahhoz, hogy megnézzük, hogy minden, amit gondolunk, érzünk és érzékelünk, csupán egy radarjel egy képernyőn, átalakulás történik. Dobjuk ki a régi módot, ahol minden eseményt valahogy az „én” érzetével kapcsolunk össze, és ide az új módot, ami egy természetesebb út:

• … ahol az, hogy kik vagyunk minden pillanatban, könnyedén és mentegetőzés nélkül élődik meg, mindegy, hogyan is jelenik meg, mindegy, mennyire rosszul vagy csodálatosan érezzük magunkat bármely adott ponton, minden olyan késztetés nélkül, hogy ennek az egésznek bármi köze lenne az önbecsülésünkhöz.
• … ahol az öröm, a béke és a szeretet nem csak elvont fogalmak, amiket hajszolunk, hanem a mindennapi tapasztalásunk veleje.
• … ahol mások sikere nem fenyegető többé.
• … ahol a párbeszéd többé már nem hatalmi harc arról, hogy kinek van igaza, hanem csupán szabadon megosztott és elfogadott információk cseréje, ahol minden szempontnak megvan a maga helye az asztalon.
• … ahol a félelem, düh, szomorúság, bűntudat és szégyen nem olyan dolgok, amik köré gigantikus történeteket szövünk, hanem csak illékony érzések, amik jönnek és mennek anélkül, hogy fennakadnának valamiféle mentális monológban.
• … ahol a féltékenység és irigység a múlt dolgaivá válnak, amiket hátrahagyunk azzal a hiedelemmel együtt, hogy „Nem vagyok elég jó”, amiből elsődlegesen származtak.
• … ahol a függőséget egy egyszerű téves érzékelésnek látjuk, amikor egy bizonyos érzelem vagy érzet azt jelenti, hogy „Ennem kell” vagy „Innom kell”.
• … ahol a boldogságot már nemcsak hogy nem magunkon kívül találjuk meg, de hál’ istennek, ez lehetetlenné is válik.
• … ahol még a legsötétebb fájdalom is szívesen látott vendég, lévén jó lehetőség arra, hogy ránézzünk az alatta meghúzódó én-hiedelemre.

Az, hogy ez a szemléletváltás hirtelen vagy fokozatos, csak akkor érdekes, ha elkezdünk erről az egészről filozofálgatni, visszanézve a múltra, mintha eredendően az lennénk, vagy még mindig egy csalóka csúcspontot hajszolunk a jövőben. Az igazság pillanata akkor jön el, amikor alaposan megnézzük a jelenben, hogy mit is nevezünk „én”-nek és „mások”-nak. Ennek során azt látjuk, hogy megtörténik az átalakulás, pedig mi egy centit sem mozdultunk. Innen ide jutottunk. Az egyetlen változás maga az érzékelés.

Túl jól hangzik, hogy igaz legyen? Mindig így hangzik, amíg magad meg nem nézed.

(Forrás: Scott Kiloby)

Ha szeretnéd mindezt a gyakorlatban is megtanulni, hogy mindennapi megtapasztalásoddá válhasson, szeretettel várunk az ÖnMunka Tanfolyamokon és Egyéni Konzultációkon.

A Kognitív Terápia Összevetése Byron Katie Munka-Módszerével

Ma egy tudományos megközelítésű cikket ajánlok figyelmetekbe, melynek szerzője összeveti Byron Katie Munka-módszerét a pszichológiában használt Kognitív Terápia / Átkeretezés módszerével. Azok, akik nem, vagy csak felületesen ismerik a Munkát, alapvetően a Kognitív Terápiához szokták hasonlítani, és el is vetik a további belemélyülést azzal, hogy "hát, ezt már ismerem". Teljesen biztos lehetsz benne, hogy ismered? :)

A cikket Fülöp Kati fordította, aki - többek között - pszichológus végzettségű is, és megtartotta a cikkben is a szakmai nyelvben használt idegen szavakat. Azok kedvéért, akik nem beszélnek angolul és nem értenek "pszichológiául", néhány szó magyar változata: szelf - én, identifikáció - azonosulás, dezidentifikáció - kiazonosulás, diszkurzív - következtető, decentrál - központból kihoz.

És akkor a cikk maga:

Byron Katie Munka-módszere és a Kognitív Átkeretezés

Az igazság megismeréséhez nem csak értelem, szív is szükséges. (Blaise Pascal)

Byron Katie Munka-módszere a negatív hiedelmek okozta szenvedés enyhítésének egy új megközelítése.[1] A módszer a hiedelmeket kérdőjelezi meg, a szókratészi kérdésekhez hasonlóan, melyeket a kognitív átkeretezés is használ. Ugyanakkor ez a módszer  meditatív vagy éber figyelmen alapuló kérdésfeltevések sorozata – egy olyan vizsgálódási metódus, amely fontos alapvetéseiben tér el a hagyományos intellektuális-diszkurzív érveléstől. Ebben a módszerben megvan a kognitív átstrukturálás minden pozitívuma, és ugyanakkor néhány hatalmas előny is a számlájára írható.

Ahhoz, hogy helyesen értsük Byron Katie Munka-módszerét, két alapvetően különböző mentális folyamat között kell különbséget tennünk.

1. Irányított gondolkodás. Irányított gondolkodásról akkor beszélünk, amikor az ember tudatosan és szándékosan gondolkodik valamin. Az irányított gondolkodás esetében az ember saját magát a gondolkodás „csinálójaként” éli meg.

2. Az éberség megfigyelése (befogadó figyelem). Az éberség megfigyelése akkor lehetséges, ha az ember pillanatról pillanatra megfigyeli, hogy az éber állapotban mi bukkan fel az elméjében anélkül, hogy azt kontrollálná, vagy intellektuálisan gondolkodna azon, hogy mi az, amit megfigyel. Az éberség megfigyelésekor az ember tudatában van a gondolatoknak, ahogy azok maguktól felbukkannak a tudatosság terében, s eközben tudatában van annak is, hogy ő a gondolatok tanúja csupán. Az ember ilyenkor nem tudatosan gondolkodik, mint az irányított gondolkodás esetében. Továbbá, az automatikus gondolkodással ellentétben, a Byron Katie-féle önvizsgálat során az ember tökéletesen tudatában van annak, hogy ő csupán megfigyelője a felbukkanó gondolatoknak. Az éberség megfigyelésének elsajátítása az Éberségen Alapuló Kognitív terápiának és az Éberségen Alapuló Stressz-csökkentésnek (MBSR) is alapösszetevője.

A Négy kérdés és a megfordítások

Byron Katie Munka-módszerének központi elemei a Négy kérdés és a „megfordítások”. Mindegyik kérdést felteheti facilitátor, de akár saját magának is felteheti az önvizsgálatot végző személy. Miután facilitátorként felteszünk egy kérdést, arra kérjük a munkában részt vevő személyt, hogy elcsendesülve éber, befogadó figyelemmel figyeljen befele, és várjon, hogy a kérdésre belülről bukkanjon fel válasz.

Ebben a módszerben a négy kérdés azt a célt szolgálja, hogy a szenvedést okozó gondolatok igazságtartalmát vizsgálják meg és megmutassák, hogy milyen hatása van egy-egy hűen dédelgetett gondolatnak. A négy kérdés a következő:

1.      Igaz ez?

2.      Teljesen biztos lehetsz abban, hogy ez igaz?

3.      Hogyan reagálsz, mit érzel, mi történik benned, amikor elhiszed ezt a gondolatot?

4.      Ki vagy mi lennél e nélkül a gondolat nélkül?

A megfordítások azt hivatottak vizsgálni, hogy egy-egy gondolatnak vagy hiedelemnek az ellentéte nem ugyanolyan igaz, vagy akár igazabb-e, mint az eredeti gondolat.[2]

Ha csak a felszínt nézzük, akkor a Kognitív Terápiában képzett szem azt láthatja, hogy ez pusztán a kognitív átkeretezés egy módozata. Pedig valójában alapvető különbségek vannak a két módszer között, és ezeknek messzemenő hatásuk mutatkozik.

Fő különbségek

1. A kognitív átkeretezés a személyt arra kéri, hogy irányított gondolkodást használjon kérdések megválaszolására, míg Byron Katie arra invitálja az önvizsgálatban részt vevőt, hogy az irányított gondolkodást a kérdések feltevésére használja, majd támaszkodjon a befogadó, éber figyelemre, hogy a természetes módon belülről felbukkanó választ meghallja.

A „receptív, befogadó várakozás a belülről felbukkanó válaszra” belső működésmód minőségében nagyban eltérő belső megtapasztalás az irányított, „bal agyféltekés” gondolkodás megéléséhez képest.

• Az egyik fő különbség, hogy az éberség, az éber figyelem az egész testben oszlik el, nem pedig elsődlegesen a fejben lokalizálódik.
• Egy másik fő különbség, hogy az önvizsgálat folyamatában részt vevő személy saját magát az éberség előterében felbukkanó gondolatok és érzések megfigyelőjeként érzékeli, ellentétben azzal, hogy magát a felbukkanó érzésekkel és gondolatokkal azonosítsa, identifikálja.
• Byron Katie kérdései a belülről felbukkanó felismerések révén érzet-váltást (felt shift) is előidéznek. A testben megjelenő érzet-váltás pedig erős terápiás hatással bír.[3]

A valós gyakorlatban az emberek többségének Byron Katie Munka-módszere a megfigyelő gondolkodás és az irányított gondolkodás egyfajta keverékeként működik.

Ez a jelenség, avagy működésmód, miszerint belülről halljuk meg a felbukkanó választ egy kérdésre, mind a nyugati mind a keleti filozófiai hagyományban rendelkezik gyökerekkel. A nyugati filozófiában Martin Heidegger tesz különbséget aközött, amit ő „kalkulatív gondolkodásnak” és „meditatív gondolkodásnak” hív. A „kalkulatív” gondolkodás alatt a standard logikai számításokat és következtetéseket érti, melyeken a nyugati filozófia alapszik, és a „meditatív” gondolkodás pedig egyfajta kilazítás afelé, ami a tudatosság holisztikus terében bukkan fel.[4]  A Zen meditációt tanító Tony Packer szintén különbséget tesz a standard filozófiai diskurzus intellektuális kérdésmegválaszolása és a meditatív megközelítésű kérdésmegválaszolások között. Packer szerint:

A kérdésfeltevés általában azt jelenti … hogy intellektuális kérdéseket teszünk fel, amelyekre intellektuális választ keresünk … De van a kérdésfeltevésnek egy másik jelentéstartama is. Ez úgy néz ki, hogy egy kérdéssel indítunk, és aztán megpihenünk, hogy csak közvetlenül befele nézzünk és hallgassunk, nem a valamiről való tudással elárasztva, hanem csendben elmélkedve, anélkül, hogy tudnánk a választ.[5]

Mind Heidegger és Packer a kérdésmegválaszolásoknak olyan módjáról beszél, amely egyértelműen különbözik az intellektuális elemzéstől és okfejtéstől, amin pedig a nyugati filozófia diskurzusa és a hagyományos kognitív terápia alapul.

2. A kognitív terápia a gondolatok megváltoztatására törekszik; Byron Katie Munka-módszere pedig a gondolatok megismerésére és az azokhoz kapcsolódó tudatosságra épít, nem törekszik manipulálni vagy megváltoztatni azokat.

A kognitív terápia központi módszere, hogy stratégiai szinten segítsen a kliensnek gondolkodásának, gondolatainak megváltoztatásában. A jól alátámasztott és kellően megmagyarázott irányított gondolkodás eszközét használva válik meg a kliens értelmetlen és stresszes gondolataitól, és épít be pontosabb és hasznosabb, jobban működő alternatív gondolatokat – innen jön a „kognitív átkeretezés” kifejezés.

A Byron Katie-féle önvizsgálat invitálás az éberségre. A módszer a kérdéseket arra használja, hogy velük az önvizsgálatot végző felfedezze, hogy számára mi a hitelesen igaz, és így ok-okozati tudatosságra tegyen szert a gondolatok, érzések és viselkedések rendszerében. Míg a kognitív átstrukturálás akár spontán módon is megjelenhet, ha a negatív gondolatokat pozitívra cseréljük le, a Munka-módszer pusztán az igazság megértésére törekszik ahelyett, hogy manipulálni akarná a gondolatokat. Az, hogy a kérdésekre felbukkanó válaszokat belülről várjuk, úgy tűnhet, hogy pusztán arra tett törekvés, hogy megpróbáljuk megváltoztatni az elménket. Ugyanakkor az, hogy befele tekintve azt figyeljük, hogy milyen belső válasz bukkan fel egy-egy kérdésre, nem igényel semmilyen manipulatív törekvést egy hiedelem megváltoztatására vonatkozóan. Sőt, valójában Byron Katie Munka-módszerének gyakorlati alkalmazásakor a személyeket kifejezetten arra kérjük, hogy ne próbáljanak megszabadulni vagy megváltoztatni negatív gondolataikat. A gondolatokhoz való ilyen hozzáállás nagyon hasonlít ahhoz, amit az Éber Figyelmen Alapuló Stressz-csökkentésben (MBSR) és az Éber Figyelmen Alapuló Kognitív Terápiában látunk: a személy befogadó, nem pedig manipulatív módon tekint rá a pszichéjében felbukkanó gondolatokra. A változás így természetes módon következik be azáltal, hogy a személy rálátást nyer gondolkodásának hatásaira.

3. Byron Katie Munka-módszere révén a szelf nem azonosul, nem azonosítja magát a gyötrő gondolatokkal és érzésekkel. Így közvetlenül a metakognitív megismerést és valóságismeretet erősíti.

Ha valaki befogadó módon figyel egy belülről felbukkanó válaszra, akkor ez a szelfet identifikálódás-mentesen hagyja a homloktérben megjelenő gondolatokkal. Ha a gondolatok ebben az uralgó pontban bukkannak fel, az egyén kevéssé hajlamos saját magát ezekkel a gondolatokkal azonosítani, mint ahogy azt az irányított gondolkodás esetén tenné. Továbbá a kérdés, „Ki lennél e nélkül a gondolat nélkül?” közvetlenül erősíti tovább az egy adott gondolattal való dezidentifikációt, s idővel az egyén a gondolataival általános szinten sem azonosul.

A felismerés mélysége, mint az átalakulás központi eleme

Évekkel ezelőtt egy méhész azt mesélte nekem, hogy ha nem félek a méhektől, akkor azok nem fognak megcsípni. Úgy tűnik, hogy a méhek érzékelik a félelmi választ, és megijednek tőle. A legtöbb ember elég erősen szocializálódott arra, hogy ha egy méhecske a testén landol, akkor félelmet érezzen. Ha intellektuális módon megtanuljuk, hogy kellő lelazulás mellett nem fog a méh megcsípni bennünket, nos, ez el fog tartani egy darabig (ha egyáltalán sikerül), hogy valóban bízzunk abban, hogy a méh nem fog megcsípni, és tényleg ne érezzünk félelmet, ha egy méh ránk száll. Nagy különbség van aközött, ha valamit intellektuálisan tudunk, és aközött, hogy ha ezt a megértést olyan mélyre engedjük magunkban, amely mélységben igazán elhisszük azt.  Különbség van a „Nem fog megcsípni” intellektuálisan elhitt gondolat és aközött, amikor annyira mély a tudásunk erről, hogy a tévesen érzékelt fenyegetés által már nem aktiválódik testi szinten a fiziológiás félelmi válasz.

Voltak idők, amikor későn este az erdőben sétálva úgy éreztem, hogy valaki van mögöttem, és „el akar kapni”. Ekkor, felnőttként, intellektuális szinten természetesen teljes mértékben tudatában voltam annak, hogy senki sincs ott. De hiába tudtam mindezt az értelem által, a legtöbb esetben mégsem tudtam intellektuális módon elérni azt, hogy ne féljek a sötétben.

Azok a hiedelmek, melyek a szorongást, dühöt és depressziót táplálják az emberi pszichében mélyebben gyökereznek, mint az érvelő intellektus. Azok a mélyen gyökerező hiedelmek, amelyekben a személy saját magát fenyegetettnek, gyámoltalannak, a saját gondolait védelmezni kényszerülőnek éli meg, rendszerint nem múlnak el a hibátlan érvelés hatására, még a tökéletes és hibátlan intellektuális bizonyítás nyomására sem.

Ebből viszont magától értetődően következik a kérdés: milyen folyamat akkor az, amelynek hatására a mélyen gyökerező hiedelmek jó eséllyel feloldhatók?

Ez az, ahol úgy vélem, Byron Katie Munka-módszere előrébb jár a kognitív átstrukturálásnál. Úgy vélem, hogy az önvizsgálat ezen folyamata nagyobb eséllyel jut el abba a pszichés térbe, ahol a hiedelmek valójában laknak – és a mélyreható és éles felismerés révén nagyobb eséllyel tudnak ezek a hiedelmek elengedődni.

Az emberi psziché a hiedelmeket az emlékekkel, emlékképekkel és érzésekkel szorosan összefonódva tárolja. A méhcsípés emléke, a méhcsípéshez kapcsolódó fájdalom egy összetett asszociációs folyamatot takar a méh, a csípés okozta fájdalom, a különböző érzet benyomások és a diszkurzív kogníció relációjában. A kognitív terápia a logika és az irányított gondolkodás kánonán alapszik. Ugyanakkor a szelf érzete, a világról alkotott kép, és a kapcsolati relációkban megjelenő szelf  egy érzelmekbe és érzet benyomások kötésébe ágyazott bonyolult emlékháló.

Byron Katie Munka-módszerében a kérdéseket az elme teszi föl, és aztán elcsendesülve vár egy belül felbukkanó válaszra. Az, hogy a válasz felbukkanását belülről várja, arról árulkodik, hogy a válasz felbukkanását egy az irányított gondolkodást működtető diszkurzív elmétől eltérő helyről várja. Byron Katie Munka-módszere közvetlenül a psziché mélyebb rétegébe invitál egy-egy kérdés megválaszolásában.

A Dialektikus Viselkedésterápiában Marsha Linehan a psziché ezen mélyebb rétegébe való belépést a „bölcs elme” fogalmával írja le. Linehan szerint „’A bölcs elme’ a tudás összes módjának teljes együttműködésén alapszik: a megfigyelés, logikai elemzés, kinetikus és szenzoros érzékelés, viselkedéses tanulás és intuíció egyszerre.”Azt is mondja „…a bölcs elmébe való belépés ahhoz hasonlít, mint amikor nagyon mélyre jutunk egy földbe ásott kútban”. Az énhez kapcsolódó olyan hiedelmekkel kapcsolatban, mint „Nem vagyok szerethető” vagy „Nem tudok nélküle élni”, Linehan arra kéri pácienseit, hogy lépjenek a bölcs elme terébe a következő javasolt kérdéslogikát követve: „Nem érdekel, hogyan érzed magad, nem érdekel, hogy mit hiszel vagy gondolsz. Az érdekel, hogy mi az, amiről tudod, hogy igaz (a ’bölcs elmében’)[6]

Vessünk egy pillantást arra a hiedelemre, hogy „Intim kapcsolatban nagyon meg fogok sérülni”. Tételezzük fel, hogy a hiedelem állandó félelmet és bezárkózást táplál. Amikor feltesszük a kérdést „Igaz ez?”, megpróbálhatjuk a választ irányított gondolkodás által megtalálni, ami az intellektuális okfejtés és érvelés felségterülete. Ez az egyén fókuszát a fejben, más szóval az intellektusban tartja. Ugyanakkor, ha az „Igaz ez?” kérdés kapcsán valamilyen mélyebb, belsőbb dolog felbukkanására figyelünk, ami a psziché tudatos szintjén még nem öltött formát, akkor egy igazabb felismerés érkezhet, hogy „Nem, nem tudom, hogy egy intim kapcsolatban megsérülök-e, lehet, hogy ez ebben az esetben nem igaz.” Ennek a belső felismerésnek egész más lesz az érzése. Nagy eséllyel egy belső elengedés és megnyugvás is kapcsolódik hozzá.

Ha egy kérdés feltevése után befogadó módon egy belülről magától felbukkanó válaszra várunk, az a megvizsgált gondolatokhoz kapcsolódó intellektuális válaszkeresést gátolja meg, és elősegíti, hogy a psziché azon rétegeivel kerüljünk közvetlen kapcsoltba, ahol az egyén szelf-érzete és a külvilágról alkotott képe, valamint a szelf külvilághoz való kapcsolatának aktuális formálódása történik.  

Illeszkedés az éber figyelmen alapuló módszerekhez, az életviteli tanácsadáshoz és a pszichoterápiához

Byron Katie Munka-módszere abban is hasonlít az éber meditációhoz, hogy nem próbálja megváltoztatni a gondolkodást. Hanem a valóságismeretről szól. A valóság ismeretének pedig lehet az a hatása, hogy a gondolkodás is megváltozik.

Ez egy nagyon fontos különbségtétel, főleg, ha az éberségen alapuló megközelítéseket terápiás céllal vagy életviteli tanácsadásban használjuk. Az éber figyelmen alapuló megközelítések alapfeltevése, hogy nem próbálja elnyomni, megszabadulni vagy megváltoztatni a felmerülő gondolatokat, beleértve a negatív gondolatokat is. Ha megpróbáljuk ötvözni a kognitív átkeretezést a valódi éber figyelmen alapuló folyamattal, akkor implicit ellentmondást látunk annak kapcsán, hogy a negatív gondolatokkal melyik hogyan bánik. A kognitív átkeretezés a gondolatok, a gondolkodás megváltoztatásának szükségességét hangsúlyozza. Az éber figyelmen alapuló folyamat egyik alapvető jellemzője, hogy nem próbálja manipulálni vagy megváltoztatni a gondolatokat. Az éber figyelmen alapuló folyamatban az egyén gondolkodásához való kapcsolatát decentrálni törekszünk. Az éber figyelmen alapuló folyamat segíthet az embereknek, hogy gondolataikat anélkül figyeljék meg, hogy elhinnék a történetüket. Byron Katie Munkamódszere jól kiegészíti az éber figyelmen alapuló megközelítéseket, mivel szintén nem törekszik az emberek hiedelmeinek megváltoztatására vagy manipulálására. Szintúgy a valóság ismeretének elmélyítésről szól.

Zárógondolat

Byron Katie Munka-módszere sok előnyt rejt a kognitív átkeretezéshez képest. Hasznos eszköz lehet azoknak, akik az elfogadást és az éber figyelmen alapuló megközelítést használva elutasítják a hagyományos kognitív terápia „gondolatok és érzések kontrollja” forgatókönyvét. Ám figyelembe  véve azt a tényt, hogy a kognitív terápia jelenleg felsőbbrendű a mentálhigiénében és az egészségügyben, ezen kijelentés további vizsgálódás tárgya lehet.

Ken Farber; MA

(510) 868-1629

Fordította: Fülöp Katalin

---

[1] Byron Katie és Stephen Mitchell: Négy kérdés. Édesvíz Kiadó. 2008

[2] A Byron Katie Munka-módszer teljes folyamatának megfordításai azt láttatják meg, hogy a körülöttünk levő világba kivetített hiedelmeink hogyan világítanak rá saját magunk lényeges aspektusaira.  Ez részletesen a Négy kérdés c. könyvben található, itt pusztán egy alap rövidített verziót mutattunk be.

[3] Gendlin, E., Fókuszolás. Edge 2000 Kft. 2009.

[4] Heidegger, M.; Discourse on Thinking. New York, Harpur and Row. 1966.

[5] Packer, T., Seeing Without Knowing: And What is Meditative Inquiry. Rochester: SPringwater Center, 1995.

[6] Linehan Marsha, M. A borderline személyiségzavar kognitív viselkedésterápiája. Medicina Könyvkiadó. 2010.

Mit Is Tükröznek Pontosan a Kapcsolati Küzdelmeink?

„Éveket tölthetünk önmagunk elemzésével vagy problémák átdolgozásával, egyiket a másik után, ahogy felbukkannak a kapcsolatainkban. Ez fárasztó lehet, még ha valamilyen szinten hasznos is. Ebben a módszerben mi mélyebbre hívunk, a kapcsolatokat arra használva, hogy megvilágítsák a központi elégtelenségi történetet.” (Scott Kiloby)

Elképesztő ereje van a központi hiány-történeteink felismerésének és megkérdőjelezésének. Egészen addig, amíg tévesen azonosítom magam egy hiánnyal, elégtelenséggel, nem rendben levőséggel, nincs más mód, mint hogy ez belőlem kitükröződik a külvilágba, az emberi kapcsolataimba. Ezt fogom visszatükröződve érzékelni másoktól, sokszor még akkor is, ha a lehető legkedvesebb, legszeretőbb módon fordulnak felém. Az én adóvevőm a speciális nem megfelelőségem jeleit fogja érzékelni, és azt fogom hinni, hogy azok a bizonyos „mások” bánnak velem ilyen meg olyan csúnya módon. Ennek következtében, a megoldás is csak nálam lehet: átláthatok ezeken az eredendően téves hiány történeteimen. Scott Kiloby Megtalálhatatlan Önvizsgálata gyengéden, mégis sebészi pontossággal szedi szét ezeket az azonosulásokat. Hihetetlen eszköz, mely valóban a gyökerénél néz rá az összes szenvedésünket okozó „történeteinkre”.

Folytatva a Kiloby-sorozatot, ma egy újabb fejezetet ajánlok figyelmetekbe a készülő magyar változatból.

A központi hiány-elégtelenség és a kapcsolatok

A központi hiány-elégtelenség az én-központ fő története. A legtöbb ember hordoz egy olyan elégtelenségi történetet, ami az énkép legközepébe mér csapást. Az elkülönülés érzése magában hordoz egy olyan érzelmi sebet, ami azzal a mentális történettel együtt jelenik meg, hogy valamilyen módon elégtelenek vagyunk. Ez a központi elégtelenség gyakran belobban a kapcsolatokban.

A kapcsolatoknak van egy beépített tükröző hatása. Úgy növünk fel, hogy valamilyen módon elégtelennek hisszük magunkat. Ahogy haladunk az életben, az emberek és más tárgyak, úgy tűnik, hogy visszatükrözik ránk ezt a központi hiány-ént.

Ez a tükörhatás mindenütt ott van, ha figyelsz. Például az az elképzelés, hogy mások sikeresek, gyakran tükröz vissza egy elégtelen, „sikertelen én”-t. Amikor egy szeretted nem úgy reagál rád, ahogy vártad, vagy amikor véget ér egy szerelmi kapcsolat, ez gyakran egy „nem-szerethető én”-t tükröz vissza. A vonzó emberek egy „visszataszító én”-t tükröznek vissza. A világ szemében fontos emberek egy „jelentéktelen én”-t vagy „értéktelen én”-t tükröznek vissza. Amikor valaki megítél vagy kritizál téged, ez egy nem elég jó én-t tükrözhet vissza. Amikor olyan valaki zaklat téged, aki arrogánsnak vagy parancsolónak tűnik, ez egy gyenge, erőtlen, bizonytalan vagy kicsi én-t tükröz vissza. Még az olyan jövőbeli tárgyak, mint a megvilágosodás, felgyógyulás és önfejlesztés is olyan én-t tükröznek vagy mutatnak vissza rá, amely jelenleg kevés vagy hiányos.

Ahhoz, hogy képet kapj arról, hogy az elégtelenségi történet mennyire befolyásolja azt, ahogyan a világban és a kapcsolatokban mozogsz és cselekszel, próbáld ki a következőt. Képzeld el magad - a hiány-én-t - egy szoba közepén ülve, és körben körülötted az összes ember és más tárgyak az életedből. Menj végig a teljes körön, ránézve minden egyes tárgyra és személyre. Amint ránézel minden egyes személyre vagy tárgyra, figyeld meg, hogyan tükrözik vissza rád, hogy valamilyen módon elégtelen vagy. Ez a panoráma kép az emberekről és tárgyakról az életedből, segíteni fog meglátnod és megnevezned a konkrét hiány-én-t, akinek tartod magad.

A hiány-történet arra hajlamosít, hogy magunkon kívül, tárgyakban és emberekben keressük azt, amit szerintünk belül nélkülözünk. A szeretetet, figyelmet, megerősítést és jóváhagyást keressük. A történet olyan hajlamot is kreál, hogy megítéljünk és kritizáljunk másokat, azért, hogy megkíséreljük kiegyenlíteni az egyensúlyhiányt és ellentétet, amit időnként a kapcsolatokban tapasztalunk. Emiatt akarjuk azt, hogy mindenáron igazunk legyen, mert az a kilátás, hogy tévedünk, felszínre hozza az elégtelenség érzését. Féltékenyek vagy irigyek lehetünk másokra, akik jobbnak, szerethetőbbnek, fontosabbnak, tökéletesebbnek, erősebbnek, vonzóbbnak, értelmesebbnek vagy spirituálisabbnak tűnnek, mint amilyennek magunkat hisszük.

Az ellenkezője is igaz. Amikor tévesen azt hisszük, hogy nagyon is fontosak, hatalmasak vagy másoknál hitelesebbek vagy értékesebbek vagyunk, akkor másoknál keressük ennek a hamis identitásnak a megerősítését és visszatükrözését. Amikor teljesen őszinték vagyunk magunkkal, meglátjuk, hogy csak azért hisszük magunkat jobbnak másoknál, mert mélyen legbelül elégtelennek érezzük magunkat. Az elménk túlkompenzációjával rejtjük el az elégtelenséget, azzal, hogy egy hamis én-t kreálunk, hogy elrejtsük ezt az elégtelenséget magunk és mások elől. Mindez az eredendő elkülönülésbe vetett hiedelemből származik. És az elégtelenségi hiány-történet rejlik e hiedelem magjában.

Amikor nem vagyunk tudatában annak, hogy az elégtelenségi történet hogyan tükröződik vissza ránk minden nap a kapcsolatainkban, akkor folyamatos szenvedést, keresést és konfliktust tapasztalunk. A jó hír az, hogy meg tudjuk változtatni a hozzáállásunkat ezzel a tükörhatással kapcsolatban és eszközként használhatjuk ahhoz, hogy átlássunk az elkülönült hiány-én hiedelmén.

Amikor csak beaktiválódik ez a hiány-én egy kapcsolatban, a következőt csináld: kérdezd meg magadtól, hogy mit tükröz vissza rád ez a személy vagy tárgy a hiány-én-ről. Aztán adj a hiány-én-nek egy konkrét nevet (pl. nem-szerethető én, beteljesületlen én, hiányt szenvedő én, nem teljes én, megtört én, sikertelen én vagy képtelen én, stb.). Mihelyt megnevezed ezt a hiány-én-t, próbáld megtalálni a Megtalálhatatlan Önvizsgálat (MÖ) segítségével.

Éveket tölthetünk önmagunk elemzésével vagy problémák átdolgozásával, egyiket a másik után, ahogy felbukkannak a kapcsolatainkban. Ez fárasztó lehet, még ha valamilyen szinten hasznos is. Ebben a módszerben mi mélyebbre hívunk, a kapcsolatokat arra használva, hogy megvilágítsák a központi elégtelenségi történetet. Nem kell belesüllyedned annak elemzésébe, hogy mennyire vagy elégtelen és hogy lehetsz jobb ember. Ehelyett csak figyelj a testedre. Amikor már a gondolatmentes tudat terében pihensz, a nap folyamán, tökéletes helyzetben vagy ahhoz, hogy egyszerűen észrevedd, milyen érzelmi energiák jelennek meg bizonyos történetekkel kapcsolatban, amiket magadnak mesélsz, vagy bizonyos kapcsolatoknál, amiknek részese vagy. Az elégtelenségi történet főleg a testben mutatkozik meg, mint mély fájdalom, összehúzódás, düh, szomorúság vagy félelem.

Még csak nem is kell használnod a Megtalálhatatlan Önvizsgálatot, ha nyitott vagy arra, hogy egyszerűen néhány másodpercre lelazítod az elégtelenségi történetet és hagyod az érzelmi energiát szabadon felbukkanni és eltűnni. Ülj együtt az elégtelenségi történettel kapcsolatos legfájdalmasabb érzelmekkel, de anélkül, hogy megpróbálnád elemezni, semlegesíteni, megváltoztatni őket vagy megszabadulni tőlük. Ha erre képtelen vagy, a MÖ segíthet meglátnod a hiány-én ürességét.

Amint megtapasztalod a hiány-én hamis érzésétől való szabadságot, természetes módon könnyebbé válik önzetlenebbül és magabiztosabban mozogni, cselekedni és reagálni a kapcsolatokban, tiszta elmével és nyitott, félelem nélküli szívvel. Ekkor a szeretet automatikusan megmutatkozik. Még csak ápolnod sem kell (a szeretetet), vagy felöltened egy szerető vagy spirituális ember hamis álarcát. A szeretet az emberi tapasztalás természete, amikor átlátunk az elkülönülés hiedelmén.

(Scott Kiloby: Élő Felismerés – Living Realization)

Az Én-Központtal Való Azonosulás – Az Én-Központ Háromszöge 1.

Örömmel tudósítalak Benneteket, hogy Scott Kiloby két könyvének is elkezdődött a magyarra fordítása. „Véletlenül” felbukkant egy olyan ember az életemben, akinek tehetsége és ideje is van a könyveket lefordítani viszonylag tempósan. Ha arra várok, hogy ezt én tegyem meg, nos, az kb. sosem fog elérkezni, így könnyen meghozódott a döntés, hogy kiadtam a kezemből ezt a dolgot. Tegnap egyeztettem Scott-tal a könyvek magyar nyelven való terjesztésének lehetőségeiről, majd ez is alakul.

         Addig is szeretnék további részleteket megosztani mindkét könyvből itt a blogon. Ma a Living Realization (Élő Felismerés/Megvalósulás – még véglegesítés alatt) címűből ajánlok figyelmetekbe egy fejezet-darabkát, a folytatásával jövő hét elején jövök.

Újra fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy Scott Unfindable Inquiry – Megtalálhatatlan Önvizsgálat módszere két irányból közelít. Egyrészt rendelkezésünkre áll egy végtelenül gyengéd és hatékony önvizsgálati „technika”, melynek alkalmazása során minden tapasztalati szinten élődik meg bennünk, nem valakinek a szavait kell megérteni koncepcionális szinten. Ez az önvizsgálat arra szolgál, hogy a szavakból, képekből, és a látszólag őket összetartó érzelmekből és testi érzetekből „összenőtt” identitásainkat, koncepcióinkat szétbogozhassuk; mintegy átláthassunk rajtuk. Tehát nem csak azt szajkózzuk, hogy „Nem vagyok azonos a gondolataimmal és az érzéseimmel”, hanem ezt gyakorlatban meg is tapasztaljuk. Ennek a rendszeres megtapasztalásnak következtében pedig egyre kevésbé azonosítódunk a gondolatainkkal és érzelmeinkkel, ami elvezet a másik összetevőhöz: az értelmezések, címkék, tudni akarás nélküli megpihenésekhez. Valahogy így:

A tudat terében történő megpihenés jelen idejű megtapasztalás. Mindig most történik. Kérlek, most egy pillanatra pihenj meg az itt-és-mostban a történeteid nélkül. Nem kell túlbonyolítani, egyszerűen csak lazíts el mindent, amit valaha magadról, másokról, a világról, és a tudatosságról tanultál. Ahogy az itt-és-mostban pihensz, ha felbukkan egy gondolat, egyszerűen csak hagyd, hogy tovatűnjön. Engedd, hogy távozzon vagy feloldódjon.

Amikor csak eszedbe jut, pihenj meg ebben a tágas térben, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok a történeteim nélkül? Lazítsd el, akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG.

És akkor a részlet a Living Realization könyvből:

(Jelenség: Bármi, ami átmenetileg jön és megy a tudat terében. A gondolatok jelenségek. A hiedelmek, elképzelések, emlékek, értelmezések, fogalmak, mentális képek, vélemények, ítéletek, történetek, spirituális koncepciók, identitások, szerepek és titulusok mind gondolatok.)

Az én-központ

Ebben a módszerben az elkülönült én érzetét „én-központ”-nak nevezzük. Erre utalnak általában „ego”-ként. Azért nevezzük én-központnak, hogy meg tudjuk nézni az elkülönült ént, hogy mi is az. Ez egy olyan személy története, aki önmagát főszereplőként az élet középpontjába helyezi. Ez én-központúságot és azt a belső kényszert eredményezi, hogy irányítsuk, megváltoztassuk, átformáljuk, manipuláljuk, semlegesítsük, vágyjuk a különböző tárgyakat az életben, vagy szabaduljunk meg tőlük, beleértve az ént és másokat is.

Az én-központ több, mint egyszerűen az „én”-gondolat. Több, mint csak gondolat és érzelem. Valójában ez egy teljes fizikai és érzelmi komplexum, ami egy időbeli, gondolat alapú történetet tart fenn. Az én története olyan, mint egy film, kezdéssel, közepével és befejezéssel - egy múlt, jelen és jövő. Az, hogy hiszünk a történetben, fenntartja azon hiedelmünket, hogy létezik egy lény, aki időben és térben el van különülve másoktól és az élet többi részétől. Ezt az én-központot tényleg igazi identitásunknak érezzük, amíg el nem kezdjük közelebbről megnézni. Ekkor elkezdünk átlátni a bennünk rejlő, állandó, elkülönült én-központ hiedelmén.

Az én-központ magjában az „én”-gondolat van. Egy gyors vizsgálat az „én”-gondolat gyökerének megtalálására feltárja, hogy nincs ott semmilyen elkülönült „én”. Az „én”-gondolat csak önmagára utal. Igazából gyökér sincs. Semmilyen tárgy nem található ott.

Miközben keressük az elkülönült tárgyat, amiről azt hisszük, hogy ténylegesen ott van az „én”-gondolat alatt, mindössze a tudat terét találjuk, amiben a jelenségek jönnek-mennek. Ezek a jelenségek magukba foglalják az „én”-gondolatot és minden más gondolatot, valamint érzelmeket, érzeteket, állapotokat és tapasztalatokat. Ahogy az 1. fejezetben mondtuk, a tudat nem egy dolog; nem valamiféle lény, aki az én-központ felszíne alatt vagy mögött rejlik. Inkább olyan, mint egy jelenlévő képesség arra, hogy megtapasztaljunk gondolatokat és más jelenségeket. Talán hasznosabb lehet igeként gondolni rá (pl. a jelent tapasztalni), mint főnévként.

Azonban az a legjobb, ha túllépsz a tudatról való gondolkodáson, és a saját tényleges tapasztalásodba pillantasz. Állj meg a nap folyamán, amilyen gyakran csak tudsz, hogy elengedd az összes hiedelmedet, helyzetedet, panaszodat és történetedet magadról, másokról és a világról.  Csak ismételten pihenj meg tudati térként, néhány másodpercre alkalmanként. Miközben a tudati térben pihensz, figyeld meg, hogy az összes gondolat és más jelenségek egy megszakítatlan áramlásban jönnek-mennek. Nincs semmi megváltoztatni való ebben az áramlásban. Elég annyi, hogy hagyod az áramlásnak, hogy az legyen, ami, és felismered a tudat terét, ami jelen van minden egyes jelenségnél.

Az Én-központ Háromszöge

Az „én-központ háromszöge”-ként írunk le minden olyan fogalmi dolgot, ami úgy tünteti fel, mintha te egy időbeli történet lennél. Bár az „én”-gondolat van a gyökerénél, az én-központ több ennél. A „háromszög” szó a három gondolatkötegre utal a történeten belül: a múlt kötege, jövő kötege, és a jelennek való ellenállás kötege. Az én-központot az alkotja és tartja fenn, hogy ismétlődően e három köteg gondolataival azonosulunk, ahelyett, hogy a tudat terét ismernénk fel valódi identitásunkként. Te az vagy, amiben a gondolatok felmerülnek és eltűnnek. Nem maga a gondolat vagy.

Állj meg most egy pillanatra és csak légy tudatában a hangnak a fejedben. Tégy így a nap folyamán többször, tudatként megpihenve mindig, amikor észreveszed a hangot. Mit mond neked arról, hogy ki vagy, mi történt veled és mi fog vagy nem fog veled történni a jövőben? Bármit is mond, az a történeted, a te én-központod. Bármi legyen a tartalma, végtére is nem igaz, és az nem te vagy. Az csak emlék vagy kondicionálás, ami akaratlanul és szokásszerűen ismétli önmagát.

Pihenj meg a tudat tereként, amilyen gyakran csak tudsz, és hagyd az összes gondolatot annak lenni, ami. Az, hogy megengedjük a gondolatoknak, hogy azok legyenek, amik, azt jelenti, hogy hagyjuk őket felbukkanni és eltűnni, anélkül, hogy megkísérelnénk elemezni, megváltoztatni, semlegesíteni őket vagy megszabadulni tőlük. A késztetésnek, hogy megváltoztassuk vagy elemezzük őket, gyakran van egy olyan nem kívánt hatása, hogy még több réteget adunk hozzá a történethez. Lazíts és csak légy szelíden éber a történeted tartalmára. Az egyszerű lazításnak és elengedésnek ez a gyakorlata rendkívül hatásos abban, hogy felébresszen abból az érzésből, hogy az én-központ vagy. Bár a gondolatok tartalmának átrendezése - terápiában vagy hasonló körülmények között - jótékony lehet a történetre nézve, az elkülönült én érzésén túli mélyebb átalakulás azon keresztül történik meg, hogy elengedjük a magával a történettel való azonosulás hiedelmét.

(Scott Kiloby: Living Realization – Élő Felismerés/Megvalósulás)

Hamarosan folytatom a három köteg – múlt, jövő, és jelennek való ellenállás - leírásával.

A Legalapvetőbb Identitásunk: Hiány és Nem Megfelelőség

Lassan három éve látom a Munkát működésben magamon és másokon. És megfigyeltem, hogy vannak bizonyos történetek, melyeknek a felszámolásában nem mindenki jár sikerrel. Pedig a legfontosabb történeteinkről, a gyökér én-azonosulásainkról van szó, melyek olyanok, mint a fának az ő törzse. Ilyen pl. a „Nem vagyok szerethető” vagy az „Értéktelen vagyok”, „Elhagytak”, „Kicsi és gyenge vagyok”, „Beteljesületlen, tökéletlen vagyok.”

         Azt tapasztaltam, hogy a Munkát rendszeresen végzőknél akár még fel is erősödnek ezek a téves identitások - ilyen érdekesen is tud működni az elme az ő végtelenül trükkös önvédelmezési mechanizmusaival – míg másoknál könnyedén átkattan, hogy hát ezek a történetek épp úgy nem valósak, mint az összes többi. Most nem szeretnék részletekbe menni ezzel kapcsolatban, úgyis hamarosan többet írok erről a blogon. Lényeg, hogy egy ideje nagy kíváncsiság és nyitottság született meg bennem azzal kapcsolatban, hogyan lehetne az ilyen én-történetekbe beragadt elméket kisegíteni az ő kis önmaga farkát üldöző kutyus szindrómájukból.

         Hát, aztán rám talált egy új önvizsgálat, és kicsit össze is kavarodtam, de már áll össze a kép... J Májusban kaptam az első ízelítőt belőle, júniusban mélyebbre merültem benne, júliusban elhallgattam tőle egy kis időre, mostanra próbálom összeillesztgetni a puzzle-darabkákat, és elkezdtem facilitátorrá képződni. A dolgot úgy hívják Unfindable Inquiry (UI), azaz Megtalálhatatlan Önvizsgálat. Scott Kiloby nevéhez kötődik, akiről most szintén nem írok többet, szép fokozatosan fordítok majd anyagokat tőle, és megismertetlek Benneteket ezzel a végtelenül finom önvizsgálati „módszerrel”, melynek segítségével szó szerint átlátunk az én-azonosulásainkon, hiedelmeinken, koncepcióinkon, történeteinken. És nagyon nagy hangsúly helyeződik az érzelmi szint megéletésére is, aminek köszönhetően az identitás-gócok szépen szétbomlanak.

         Aki egy ideje olvassa a blogot és ismer engem, tudja, hogy nem szoktam rátukmálós reklámot csapni semminek, sőt semmilyen reklámot nem igazán csapok. A blog és a honlapom magáért beszél, számomra ez a megfelelő információ-közlési forma. Szóval, az UI-nak sem fogok, csupán szép csendben elkezdem terjeszteni, és meglátjuk, mi jön ki belőle. A Munkát is kb. a semmiről indítottam útjára hatalmas lelkesedéssel, most örömmel üdvözlöm a nagy képben Scott csodálatos szabadság-módszerét. Tartsatok velem!

Ízelítőként egy rövid tanmese és az életünk legmeghatározóbb problémáját bemutató írás Scott tollából, szokás szerint az én magyarításomban.

Párkapcsolati Tanmese a „Hiány-Én”-ek Működéséről:

Tivadar és Trixi a metrón ülnek, hazafelé tartanak egy együtt töltött este után. Trixi a frissiben vásárolt könyvébe temetkezik. Tivadar látószögéből csupán annyi látszik a könyv címéből, hogy „Az egészség azon múlik, hogy…” Önelégült mosolyra húzódik a szája; bár nem látja a könyv teljes címét, azt feltételezi, hogy a könyv önfejlesztés témájú, mint mindig. Trixi a szeme sarkából érzékeli az ismerős arckifejezést, de folytatja az olvasást, úgy tesz, mintha nem vette volna észre.

         Pár perce jöttek el a kedvenc éttermükből. Tivadar a szokásos lasagnát fogyasztotta el, hatalmas adag, forró fokhagymás kenyérrel. Trixi pedig majd kidurran, úgy teletömte magát spagettivel. Egy pillanatra abbahagyja az olvasást és elmereng, „Minek ettem meg azt a csokitortát is?” Tivadar közben álmodozni kezd a kedvenc tengerparti nyaralóhelyükről a keleti parton. Mindketten imádják a hely nyugodt és otthonos légkörét, ahol az óceán hullámai megállás nélkül finoman simogatják a partot. Tivadar tisztában van vele, hogy egyhamar nem engedhetik meg maguknak, hogy odautazzanak, hisz épp most vesztette el az állását, 15 év munkaviszony után. Álmodozása aggodalmaskodásba fordul át, hogy hogyan fogják kifizetni a számlákat, és hogyan csökken majd a nyugdíjmegtakarításuk összege.

         Ahogy Trixi szemei visszatalálnak a könyv lapjaira, a következő szavakat pillantják meg: „Sokan egyre nehezebben fogynak le a kor előre haladtával.” Épp ekkor, Tivadar odafordul hozzá, és azt mondja, „Isteni volt a kaja, nem?” Mivel Trixinek beindult a kisebbségi érzése a felpuffadt hasa miatt, hirtelenjében azt válaszolja, „Ezen túl nem ehetünk itt olyan sűrűn, mint szoktunk.” Tivadar persze mindezt személyes története szerint értelmezi, hisz még mindig rosszul érzi magát az állása elvesztése miatt. És akkor ingerülten visszalő, „Mi ez, már megint egy önsegítő könyv, amit majd ismét jól félbehagysz?” Trixi valami teljesen mást vesz ki a férfi szavaiból, mintha azt mondta volna, hogy „Kövér vagy és csúnya, Trixi.” És máris készen áll a válasszal, „Te csak ne foglalkozz az én könyveimmel. Nekem legalább még van munkám, amiből meg tudom venni őket.”

         Ezennel fejest is ugrottak a gyors sértés-váltásba, melyben mindkettőjüknek sikerül a másik leggyengébb pontjait eltalálni. Tíz év házasság után már a kisujjukban van, hogyan nyomják meg a megfelelő gombokat a másikon. Majd pedig mindketten sértett hallgatásba vonulnak, és főnek egymás szavainak a csípős levében. Az est hátralevő részében mindketten újrajátsszák a régi szalagokat a fejükben.

         Lefekvés után Tivadar fejében végtelenített történet folyik a pénzügyi bizonytalanságról és az értéktelenségről. Trixi pedig, fejét a párnára hajtva is még ugyanazt a csesztető hangot hallgatja odabent, amelyik azt mondja neki, hogy csúnya és szerethetetlen. Lesve Tivadarra pillant. „Időnként annyira hideg tud lenni. Hát kihez mentem én hozzá?” Tivadar épp fényévekre jár onnan; észre sem veszi felesége magányos pillantását. Mivel képtelen volt leállítani gyorstüzelésű gondolatait, máris a múltjában utazgat, ahol mindig minden bizonyítékot megtalál az értéktelenségére. Lassan maga alá gyűri a félelem, és magában vádolja Trixit. „Nem érti meg, min megyek keresztül. Nem támogat engem.”

A Központi Hiány-Én

Életünk valamely pontján, gyakran már korai éveinkben, egy hazugságban kezdünk el hinni arra vonatkozóan, kik is vagyunk valójában. És ez a hazugság ragasztó módjára tapad hozzánk, mivel tudattalanul folyamatos ezt ismételgetjük magunknak, ahogy haladunk a felnőttkor felé. Ezt a hazugságot úgy hívom, hogy a „központi hiány-én”. Ez adja önazonosságunk központi részét, melyre aztán az egész saját magunkról szóló mag-történetünk épül. Ennek a történetnek sokféle formája létezik, de általában a „Valami baj van velem” hiedelemnek valamilyen változata. Mindez pedig teljes hazugság, hiszen ez a központi hiány-én NEM IS LÉTEZIK. Mindössze egy GONDOLATCSOMAG. Ennyi. A történet pedig csupán azért tűnik igaznak, mert elhisszük.

         Tivadar értéktelenség-története és Trixi szerethetetlenség-története a központi hiány-én változatai. Amikor ezek a történetek elhívődnek, testi szinten mély érzelmi sebbel fonódnak össze, mely a kapcsolatainkban könnyen aktivizálódik. Legtöbbünknek fogalma sincs róla, hogy ilyen belső sebbel él. És legtöbbünk annak sincs tudatában, hogy alapvetően hiányosnak, nem megfelelőnek hitte el önmagát. Ez az alaptörténet általában nem kerül ki a teljes tudatosság szintjére. És életünk nagy részét ebből a belső hiány-történetből működve és reagálva éljük, ahelyett, hogy meglátnánk.

         A Tivadar és Trixi között lezajlott „ütésváltások” abszolút hétköznapinak számítanak. Harmonikus kapcsolatra vágyunk, aztán pedig hiányt és konfliktust találunk. Amikor életünk látszólag simán, problémamentesen folyik, központi hiánytörténeteink mélyen szundítanak bennünk. De amikor a megfelelő gombokat a külvilágunk szereplői megnyomják, akkor a történet (és a hozzá tartozó érzelmi seb) sikítva tör a felszínre, úgy, ahogy egy ijedt, összetekeredett kígyó teszi, mely csak arra vár, hogy megvédje magát. És máris beleszippantódunk az önvád és a kétely lefelé húzó örvényébe. Folyamatosan az üss vagy fuss reakciói mozgatnak. Vagy támadunk és védekezünk, vagy pedig elfutunk és elbújunk. Reakcióink gyakorta igen hevesek, mintha az ösztönös harccal vagy meneküléssel a túlélésünk lenne a tét. Nem is csoda, hiszen a legalapvetőbb emberi identitásaink bukkannak felszínre az ilyen kapcsolati harcokban.

         A magban meghúzódó érzelmi sebbel történő szembenézés igen félelmetesnek tűnhet. Még azokban a pillanatokban is, amikor összeszedjük a bátorságunkat, hogy közelebbről megvizsgáljuk a történetet, mert már annyira vágyunk rá, hogy kiszabadítsuk magunkat a markából, gyakran csak tovább erősítjük azt. Az elménk ott sürgölődik, hogy értelmezze és megértse, mi is történik, és hogy kik is vagyunk másokhoz viszonyítva. A sürgölődést azonban ugyanaz az elme végzi, mely az eredeti története is létrehozta.

         Egy keresőprogram mindig csak ugyanazokat az információkat tudja kiszedni ugyanabból az adatbázisból, akárhányszor kattintunk is rá a keresés gombra. Ehhez hasonlóan, amikor abban a pillanatban keresgélünk az elménkben, amikor valaki épp aktivizálta a történetünket, akkor leginkább egyenesen visszaugrunk a már oly régről ismert gondolati körünkbe. Az elménk újra és újra ugyanarra az ismerős parancssorra konfigurálja magát: „Valami baj van velem.” A hiány-történetünk valami olyasmi, mint egy jó alaposan a földbe beásott kő. Fényesíthetjük vagy elmaszkírozhatjuk a kő földből kilátszó felszínét. A parancssorhoz hozzáadhatunk új információkat, vagy javíthatunk is a történeten terápiával, pozitív megerősítésekkel, vagy más eszközökkel. De amíg a követ nem fordítjuk ki a helyéből teljes egészében, addig az csökönyösen az identitásunkba ágyazódva marad, és életünk során újra meg újra hírt ad magáról az emberi kapcsolatainkban, ilyen vagy olyan formában.

         Nézd csak meg, hogy Tivadar és Trixi milyen automatikus egymásra-kifelé mutogatásba csúsztak bele, amint mindkettejük hiány-énje aktivizálódott. És általában mind ezt tesszük, mert így próbáljuk megvédeni magunkat attól, hogy szembe kelljen néznünk az alap hiány-történetünkhöz tapadt mély érzelmi fájdalommal. Tudattalanul az üss és fuss reakció csapdájába zárjuk magunkat. A sebbel közvetlenül szembenézni túl soknak tűnik. És amennyiben nem állnak rendelkezésünkre a megfelelő eszközök ahhoz, hogy begyógyítsuk a sebet, akkor könnyebb és biztonságosabb, ha tőle elfelé keresgélünk.

         A központi hiány-énünk egyben vakfolt is. A kifelé mutogatás miatt vakok maradunk a „Valami baj van velem” belső hazugságára. Amíg tőle elfelé mutogatunk, addig nem vagyunk képesek meglátni. Minél kevésbé vagyunk hajlandóak vagy képesek közvetlenül szembenézni a hiány-történetünkkel és a hozzá kapcsolódó érzelmi sebbel, annál inkább kifelé mutogatunk, mert ez óv meg minket az önmagunkba tekintéstől. Így pedig öntudatlanul védelmezzük és tovább tápláljuk ezeket a hiány-identitásokat. Másokat okolunk a fájdalmunkért, ahelyett, hogy felelősséget vállalnánk mindazért, amit saját magunkról hittünk el. És ráadásként sokszor még önmagunkat is okoljuk mindezért, ami csak még tovább erősíti a „Valami baj van velem” alaptörténetet.

         Ebből a vakfoltból tehát kifelé mutogatunk. A kifelé mutogatás fokozza az érzelmi fájdalmat. A fájdalom fokozza az öntartósítás és önvédelmezés szükségességét. Az öntartósítás és az önvédelmezés pedig további kifelé mutogatást eredményez. Így zárul be ez az önmérgező ördögi kör. És mindezt saját magunkkal műveljük. Ezért is fáj oly nagyon.

(Scott Kiloby: Living Relationship – Élő Kapcsolat)

Megjegyzés: A Megtalálhatatlan Önvizsgálat többek között az ezeken a képzelt hiány-éneken való átlátásra alkalmas, melynek köszönhetően megszűnik a velük való téves azonosulásunk, így alapjaiban változik meg a kapcsolatainkban és az egész életben való működésünk. A témát hamarosan folytatom, érdemes lesz velem tartani.

(Fotó: Kozó Attila)