Te Képes Vagy Határokat Húzni? - Lelki Én-Határaink 2.

„Az emberi társadalom jól látható fizikai határok köré szerveződik. A telekhatárokat a Földhivatal pontosan jegyzi. Az egyszerű kerítésektől az országhatárokig számtalan figyelmeztető jel mutatja, hol húzódik az a vonal, amelyet illetéktelennek átlépni tilos. A lelki határokat azonban sokan figyelmen kívül hagyják, s ez által agresszorrá vagy – épp ellenkezőleg – kiszolgáltatottá válnak. A lelki határok kiépítése és nyilvánvalóvá tétele alapvetően fontos az egyén boldogulásához, valamint a sikeres közösségi, társadalmi élet kialakításához.” (Dr. Henry Cloud és dr. John Townsend: Határaink)

Folytatom a múlt héten megkezdett Lelki Én-Határaink sorozatot, melynek alapjául Dr. Henry Cloud és Dr. John Townsend Határaink című könyve szolgál. Biztatlak Benneteket, hogy olvassátok el, nekem nagyon sokat adott mind önmagammal kapcsolatban, mind az emberekkel való munkámban. És ne kezdjétek addig nagy felindulásotokban a határhúzást, amíg el nem mélyedtek ennek a mikéntjében. Sok hülyeséget is lehet csinálni, ha egy fél élet passzivitása után elhamarkodott cselekvésre adjuk a fejünket.

(A sorozat első bejegyzése itt található, ha nem olvastad volna, kezdd ezzel: Neked vannak határaid?)

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy az ÖnMunka önvizsgálatai és minden eszköz, amit a folyamatainkban használunk, először is a saját felelősségünket tárja fel: Hogyan járultam és járulok hozzá én a probléma kialakulásához és fenntartásához? Felülvizsgáljuk, mit is észlelünk a külvilágunkban, és megnézzük, mennyire torzult kép az, mennyi köze van egyáltalán a valósághoz. Illetve mindig meglátjuk, hogy a saját magunkkal való kapcsolatunk hogyan vetül ki és jelenik meg a kapcsolatainkban, a világunkban. Majd ezekre a felismerésekre alapozzuk a meghozandó döntéseinket és az elvégzendő cselekedeteinket, körvonalazzuk a meghúzandó határainkat. Immár teljesen más nézőpontból, és a saját magunkért való felelősségvállalásból, nem pedig a másik hibáztatásból, vádolásából, esetleges téves feltételezésekből.

Byron Katie Munka Alapcsomag + Tiszta, Sebezhető, Empatikus Kommunikáció Önmagaddal és Másokkal Tréning, 2015. június 27-28.

A Határok sorozat mai részében arról lesz szó, milyen eszközök szolgálnak minket a határok meghúzásában és fenntartásukban.

Példák Határokra

Bármi lehet határ, ami segít önmagunkat megkülönböztetni másoktól, és megmutatja, hol kezdődünk és hol végződünk.

Test / Bőr / Fizikai én

A bőrünk a legalapvetőbb határ, mely körülölel minket. Fizikai énünket, azaz testünket övezi, ami a legelső és legalapvetőbb elkülönülésünk másoktól. Fontos, hogy meghúzzuk azokat a határokat, hogy kit meddig „engedünk” be, ki mit csinálhat a testünkkel.

A fizikai és szexuális bántalmazás áldozatai gyakran gyenge határérzékkel rendelkeznek. Életük korai szakaszában azt tanították nekik, hogy bőrük nem képez határt tulajdonuk védelmére. Mások betörhettek a birtokukra, és azt tehettek ott, amit akartak. Ennek következtében életük későbbi szakaszaiban nehezen húzzák meg a határaikat vagy épp áthatolhatatlan falakat emelnek maguk köré. Olyan, mintha tényleg nem érzékelnék, hol végződnek ők és hol kezdődik a másik ember.

Személyes történetem és sok más emberen is láttam, hogy ilyen esetben nem tiszteljük a testünket, kihasználjuk, visszaélünk vele, nem gondoskodunk róla megfelelően. Tovább folytatjuk a büntetését, nem tudunk szeretetben és elfogadásban lenni vele, s persze önmagunkkal sem. A szexualitásra is erősen rányomhatja a bélyegét a gyermekkori bántalmazás, a két véglet a szexuális szabadosság – bárki jöhet-mehet ezen a testen -, a másik pedig a szexuális elzárkózás – senkit nem engedek be ide.

Szavak – A legalapvetőbb határjelölő: „NEM”

Szavainkkal biztonságos kerítéseket építhetünk ki. A legalapvetőbb határjelölő szó a nem. Ez a szó tudomására hozza másoknak, hogy tőlük különállóként létezünk és saját irányításunk alatt állunk. Határt szab a bántalmazó magatartásnak, a helytelen bánásmódnak, tudomására hozza a másik embernek, hogy meddig jöhet, és hogy mi meddig vagyunk hajlandók felé menni.

Alapjában véve két dolgot kell megtanulnunk: igent és nemet mondani. Ez ránézésre könnyűnek tűnhet, de tapasztalatom szerint az egyik legnehezebb feladat sokunk számára. Az esetek nagy többségében sajnos a legtöbb ember arra mond igent, amire nem kéne és arra nemet, amire meg igent kéne.

A nem szó kimondása konfrontációval jár, emiatt is okoz akkora nehézséget a megtanulása és rendszeres használata. A gyenge határokkal rendelkező emberek szinte képtelenek nemet mondani a mások felől érkező irányításnak, nyomásnak, követelésnek vagy kérésnek. Úgy érzik, ha valakinek nemet mondanak, azzal veszélyeztetik a kapcsolatukat, ezért passzívan alkalmazkodnak, belülről azonban neheztelnek.

Szavainkkal közöljük érzéseinket, szándékainkat, szükségleteinket, vágyainkat, vagy azt, hogy mit nem szeretünk – így jelöljük ki saját birtokunk határait. Ha mindezeket nem tesszük egyértelművé, nem várhatjuk másoktól, hogy tiszteletben tartsák azokat. Szavaink mások tudomására hozzák, hogy kik vagyunk, hol állunk, milyen szabályok működnek a saját területünkön belül, mit nem tartunk elfogadhatónak egy kapcsolatban.

Személyiségünk belső egysége, azaz integritása az önmagunkkal szembeni őszinteségen alapul. Sokan még a saját belső igazságunkkal sem vagyunk tisztában, a másokkal való őszinteség pedig ebből tud csak fakadni.

Byron Katie Munka Alapcsomag + Tiszta, Sebezhető, Empatikus Kommunikáció Önmagaddal és Másokkal Tréning, 2015. június 27-28.

Fizikai távolság

Határaink tiszteletben tartása néha azt kívánja, hogy kilépjünk bizonyos helyzetekből. Erre egyrészt azért lehet szükségünk, hogy fizikailag, érzelmileg és lelkileg feltöltődjünk, másrészt azért, mert határaink „végéhez” érkeztünk.

Előfordul, hogy csak úgy tudunk biztonságos helyet teremteni magunknak olyan emberektől, akik határainkat átlépve fájdalmat okoznak nekünk, hogy fizikailag távol tartjuk magunkat tőlük. Eltávolodásunk figyelmeztetést jelenthet annak a személynek, akitől távolságot tartunk, és a kapcsolat elvesztésének veszélye viselkedésének megváltoztatására késztetheti.

A bántalmazó kapcsolatok esetében gyakran az eltávolodás az egyetlen módja annak, hogy határainknak érvényt szerezzünk, és tisztán láthassunk önmagunk és a kapcsolat vonatkozásában.

Idő

Az együtt töltött idő megvonása vagy korlátozása szintén segíthet abban, hogy visszanyerjük rendelkezési jogunkat saját birtokunk felett. Azoknak a felnőtteknek például, akik még nem szakadtak el szüleiktől sem lelkileg, sem érzelmileg, külön töltött időre van szükségük. Egész életüket szüleik gondoskodása alatt élték, és még felnőttként is félnek attól, hogy változtassanak. Szükségük van arra, hogy a régi határokat felszámolják, és újakat jelöljenek ki – ami szüleik számára eleinte elidegenedésnek tűnhet. A külön töltött idő azonban általában javítja a szülőkkel való kapcsolatot.

Érzelmi távolság

Az érzelmi eltávolodás átmeneti határ, amire azoknak lehet szükségük, akik bántalmazást szenvedtek el. Lehetőséget kell kapniuk arra, hogy biztonságban érezhessék magukat, és érzelmileg megnyugodhassanak, kiengedhessenek.

A bántalmazás semmilyen formájával nem egyezhetünk ki. A bántalmazott félnek addig kell várni a kapcsolat folytatásával, amíg a változás valódi jelei mutatkoznak. A bántalmazó fél így lehetőséget kap arra, hogy szembenézzen a problémával és lépéseket tegyen a változás érdekében. Sokan a megbocsátás nevében túl hamar megbíznak a másikban, és nem győződnek meg arról, hogy tényleg megváltozott-e.

Mások segítsége / Támogató csoportok

Szükségünk lehet mások segítségére ahhoz, hogy kijelöljük és megtartsuk határainkat. Az érzelmi zsarolásnak, irányításnak vagy bántalmazásnak kitett emberek gyakran csak egy támogató csoport segítségével képesek határokat szabni. Támogat csoportjuk erőt ad nekik ahhoz, hogy életükben először képesek legyenek nemet mondani a bántalmazásra vagy irányításra.

Két okból is szükségünk lehet mások segítségére ahhoz, hogy kijelöljük határainkat. Az egyik az, hogy az életben a kapcsolatokra van a legalapvetőbb szükségünk. Sokan hajlandók szenvedni azért, hogy megtartsanak egy kapcsolatot, és inkább hagyják, hogy kihasználják őket, mintsem megkockáztassák a kapcsolat elvesztését. Attól félnek, hogy ha határokat jelölnek ki, senki sem fogja őket szeretni.

Gyakran a támogató csoportban ismerik fel, hogy bántalmazó partnerük nem az egyetlen szeretetforrás az életükben, és csoporttársaik támogatásából merítenek erőt ahhoz, hogy kialakítsák a határaikat. Nincsenek többé egyedül, erőt ad nekik a másokkal való közösség.

Másrészt azért is szükségünk van másokra, hogy új indíttatásokat és ismereteket szerezzünk. Sokan azt tanultuk családi és társadalmi környezetünkben, hogy a határok kijelölése gonosz és önző dolog. Az ilyen embereknek támogatásra van szükségük ahhoz, hogy le tudják küzdeni bűntudatukat, melyet az a belső hang táplál, amely a régi hazugságokat hajtogatja, és gúzsba köti az életüket. Fontos, hogy határaink meghúzása nem történhet légüres térben; ehhez mások segítő közreműködésére van szükségünk.

Következmények

A „birtokháborításnak” megvannak a következményei. A „Tilos az átjárás” feliratú táblák arra figyelmeztetnek, hogy arra, aki átlépi a határokat, büntetés vár. Saját határaink megerősítését szolgálja, ha a fentiekhez hasonlóan világossá tesszük megszegésük következményeit. Hány házasságot meg lehetne menteni, ha az egyik fél kitartóan ragaszkodna ahhoz, hogy „Ha nem hagyod abba az ivást/ Ha éjszaka jársz haza/ Ha verekszel/ Ha kiabálsz a gyerekkel – akkor elmegyek, és nem jövök vissza addig, amíg nem kezelteted magad”” És hány fiatal felnőtt élete vehetne pozitív fordulatot, ha szüleik tartanák magukat ahhoz, hogy „Nem adunk több pénzt, ha megint anélkül mondasz fel, hogy lenne másik állásod!” vagy „Nem lakhatsz nálunk, ha továbbra is drogot használsz a házunkban!”

A következmények jó „szögesdrótként” szolgálnak a kerítéseken. A határátlépés súlyosságára, valamint a magunk iránti tisztelet fontosságára figyelmeztetnek. Világosan jelzik mások számára, hogy ragaszkodunk egy bizonyos értékrendhez, és szükség esetén küzdeni is hajlandók vagyunk érte.

(Részlet Dr. Henry Cloud és dr. John Townsend: Határaink című könyvéből)

Ajánlom még elolvasásra ezt a bejegyzést: Tiszta, Sebezhető, Empatikus Kommunikáció Önmagaddal és Másokkal

És várlak szeretettel Nyári Tréningjeimen, ahol sok mindet tisztázhatsz, tudatosíthatsz és változtathatsz magadban a határaiddal kapcsolatosan is:

Byron Katie Munka Alapcsomag + Tiszta, Sebezhető, Empatikus Kommunikáció Önmagaddal és Másokkal Tréning, 2015. június 27-28. – A részletekért kattints ide.

Ha pedig mélyíteni szeretnéd a testből létezést, valódi érzelmi és gondolati önismeretre vágysz, figyelmedbe ajánlom Scott Kiloby Élő Önvizsgálatait:

Tanulj Meg ÉREZNI – 3-napos Intenzív Élő Önvizsgálatok Alapcsomag, aug. 28-30. (Megtalálhatatlan, Szorongás és Függőség Önvizsgálat) – A részletekért kattints ide, és görgess lentebb a feljövő oldalon.

Neked Vannak Határaid? - Lelki Én-Határaink 1.

„Életünk számos zavara és konfliktusa a határok hiányával összefüggő problémákban gyökerezik. Egyértelmű határok híján az a veszély fenyeget, hogy elveszítjük szabadságunkat, hagyjuk, hogy mások irányítsanak minket, nem értékrendünk, hanem félelmeink, bűntudatunk vagy hiányérzetünk alapján hozunk döntéseket... Ha tudjuk, hol húzódnak a határaink, világossá válik, hogy mi az, amiért felelősséggel tartozunk, és mi az, amiért nem, így hatékonyabban használhatjuk erőforrásainkat, és képesek leszünk arra, hogy jól működő és egészséges kapcsolatokat hozzunk létre, és ápoljunk.” (Dr. Henry Cloud és dr. John Townsend: Határaink)

Az ún. határproblémák minden szinten és területen átszövik életünket. Nem találkoztam még olyan klienssel az elmúlt években, akinek teljesen ép, egészséges határai lettek volna, és én is a kifejezetten gyenge én-határú emberek közé tartoztam. Ez nem hiba, hanem olyasvalami, amivel érdemes tisztában lennünk és foglalkoznunk. Legtöbbünk számára ez is teljesen tisztázatlan, tudatosítatlan, kialakulatlan én-terület; különböző okokból kifolyólag nem volt lehetőségünk egészséges én-határokat megtanulnunk és kialakítanunk. Én-határaink gyengesége illetve akár teljes hiánya gyermekkorunktól kíséri életünket, rengeteg problémát okozva kapcsolatainkban és az önmagunkkal való viszonyban is. Jó hír, hogy a határaink tudatosítása és meghúzása felnőtt korban is pótolható, sőt pótolandó - bár nem kevés munkával jár, annyira beleszoktunk a határok nélküli működéseinkbe.

A témának egy amerikai szerző páros - Dr. Henry Cloud és dr. John Townsend - teljes könyvsorozatot szentelt, ezek közül az első a Határaink címet viseli. Nagy szeretettel ajánlom figyelmetekbe, rengeteg mindent tisztába tesz. Gyakorlati „határhúzó” eszközként pedig csodásan illeszkedik ide az ÖnMunka eszköztára.

Néhány bejegyzésben szeretnék az én-határaink kérdéskörrel foglalkozni, tartsatok velem, érdemes. Elsőként egy részlet a Határaink című könyvből, majd további bejegyzésekkel jövök a témában, érdemes lesz visszalátogatni.

Hol a határ?

Egyszer egy huszonöt éves fiatalember szülei kerestek fel, és azzal a gyakran hallott kéréssel fordultak hozzám, hogy „javítsam meg” a fiukat, Billt. Amikor megkérdeztem, hol van Bill, azt felelték, nem akart eljönni.

- Miért? – kérdeztem.

- Úgy gondolja, hogy neki nincs semmi problémája – válaszolták.

- Talán igaza van – feleltem, amivel megleptem őket. – Meséljenek róla!

Problémák egész sorát mondták el, melyek már nagyon korán elkezdődtek. Bill sosem volt elég jó a szemükben. Az utóbbi években drogproblémák jelentkeztek nála, és semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy tanuljon vagy dolgozni kezdjen.

Látszott a szülőkön, hogy nagyon szeretik a fiukat, és fáj a szívük az életmódja miatt. Mindent megpróbáltak annak érdekében, hogy megváltozzon és felelősségteljes életet éljen, ám kísérleteik sorra csődöt mondtak. Bill nem szokott le a drogról, került minden felelősségvállalást, és kétes társaságba járt.

Elmondták, hogy mindent megadtak neki, amire csak szüksége volt. Amíg iskolába járt, bőséges zsebpénzt kapott, hogy „ne kelljen dolgoznia, és maradjon ideje a tanulásra és barátokra”. Amikor kibukott az egyik iskolából vagy nem járt be az órákra, szülei beíratták egy másik iskolába, „ahol talán jobb lesz neki”.

Miután meghallgattam őket, ezt mondtam: - Azt hiszem, a fiuknak igaza van. Neki valóban nincsenek problémái.

Egy teljes percig hitetlenkedve bámultak rám. Végül az apa ezt mondta: - Jól hallottam? Azt mondja, hogy nincsenek problémái?

- Így van – válaszoltam. – Nem neki vannak problémái, hanem önöknek. Végül is bármit megtehet, amit csak akar, nincs semmi gondja. Önök fizetnek, aggódnak, terveznek és energiát fektetnek abba, hogy a fiuk élete előrébb jusson. Neki nincsenek problémái, mert önök átvették tőle. Ezek a problémák mind rá tartoznának, de ahogyan a dolgok most állnak, az önök vállát nyomják. Ha akarják, segíthetek önöknek, hogy utána segíthessenek a fiuknak, hogy legyenek problémái.

Először úgy néztek rám, mintha megőrültem volna.

- Hogy érti, hogy segítsünk neki, hogy legyenek problémái? – kérdezte az anya.

- Nos – magyaráztam -, azt gondolom, a megoldás erre a problémára az lenne, ha tisztáznák a határokat, hogy az ő tettei neki okozzanak problémát, ne önöknek.

- Mit ért határokon? – kérdezte az apa.

- Tegyük fel, hogy a fia egy olyan szomszéd, aki sosem öntözi a kertjét. De amikor ön bekapcsolja az öntözőberendezését, a víz az ő kertjébe hullik. Az ön kertjében már kezd a fű kiszáradni és kiégni, de amikor Bill lenéz a zöld gyepre a saját kertjében, ezt mondhatja: „Az én kertem rendben van.” Ilyen a fia élete is. Nem tanul, nem tervez, és nem dolgozik, mégis kényelmes otthona, sok pénze és minden olyan joga megvan, ami annak a családtagnak járna, aki kiveszi a részét a feladatokból. Ha pontosabban kijelölnék saját területük határait, ha megjavítanák az öntözőrendszert, hogy a víz a saját kertjüket öntözze, akkor Bill kertje kiszáradna. Talán egy idő után ez zavarni kezdené. Ahogyan most állnak a dolgok, ő felelőtlen és boldog, önök pedig felelősségteljesek és boldogtalanok. A határvonalak tisztázása megoldás lenne. Szükségük van egy kerítésre, hogy a fiuk problémáit kizárják a kertjükből, és azok az övébe kerüljenek – oda, ahova tartoznak.

- Nem túl kegyetlen dolog csak úgy abbahagyni a segítségnyújtást? – kérdezte az apa?

- A segítség segített rajta? – kérdeztem.

A pillantása elárulta, hogy kezdi érteni, miről van szó.

Láthatatlan birtokhatárok és felelősség

A fizikai világban a határok jól észrevehetőek: kerítések, jelzőtáblák, falak, villanypásztor, ápolt kertek vagy sövények figyelmeztetnek rájuk. Mind ugyanazt az üzenetet hordozzák: ITT KEZDŐDIK A BIRTOKOM. Az ingatlan tulajdonosa jogilag felelős azért, ami a tulajdonában lévő területen történik. A nem tulajdonosok nem felelősek ezért.

A fizikai határok a látható birtokhatárt jelölik, amiért valaki felelősséggel tartozik. Bárki elmehet a földhivatalba, és megtudhatja, hogy pontosan hol húzódnak ezek a felelősséghatárok, és kit kell felhívni szükség esetén. A lelki világban a határok ugyanilyen valóságosak, de nehezebb őket felismerni. Fontos, hogy meghatározzuk és tudatosítsuk láthatatlan határvonalainkat, mint valóságosan létező határokat, melyek meghatározzák, kik vagyunk, és segítenek abban, hogy vigyázzunk magunkra.

Én és nem én

A határok meghatároznak minket, azaz kijelölik énünk határait. Megmutatják, hol végződünk mi, és hol kezdődnek mások – s így önmagunk birtoklásának érzését alakítják ki bennünk.

Ha tudjuk, meddig tart tulajdonunk, és miért tartozunk felelősséggel, akkor szabadnak érezhetjük magunkat. Kertünk határai között szabadon tehetünk bármit, amit szeretnénk. Ha felelősséget vállalunk az életünkért, számos lehetőség megnyílik előttünk. Ellenben ha nem „birtokoljuk” az életünket, akkor a lehetőségeink nagyon beszűkülnek.

Képzeljük el, milyen zavarba ejtő lenne, ha valaki azt mondaná nekünk: „Őrizd a birtokot szorgalmasan, mert téged teszlek felelőssé azért, ami itt történik!” – ám nem mutatná meg a birtok határait, vagy nem biztosítaná az eszközöket, melyekkel megvédhetjük a birtokot. Ez nem csak zavaró, de akár veszélyes is lenne.

Pontosan ez történik velünk érzelmi és lelki téren. Isten tervezett egy világot, ahol mindannyian a „bensőnkben” élünk, vagyis mi lakjuk a lelkünket, és mi vagyunk a felelősek azért, hogy milyenné válunk. Ránk tartozik mindaz, ami a lelkünkben van, és a világos határok segítenek abban, hogy meghatározzuk, mi tartozik ide. Sok fájdalom vár ránk, ha nem vagyunk tisztában a határainkkal.

Azon túl, hogy a határok megmutatják, miért vagyunk felelősek és miért nem, azt is segítenek meghatározni, hogy mi tartozik ránk, és mi az, amiért nem vagyunk felelősek. Például nem vagyunk felelősek másokért. Sehol nincs megírva, hogy másokat irányítsunk, mégis rengeteg időt és energiát fektetünk ebbe!

A jót be, a rosszat ki

A határok segítenek a saját tulajdonunk felismerésében, és abban, hogy gondoskodjunk róla. Kerítésünkön belül kell tartanunk azokat a dolgokat, amelyek építenek minket, és kívül kell tartanunk azokat, amelyek ártanak nekünk. Határaink tehát segítenek a jót benntartani és a rosszat kizárni, azaz őrizni a kincseinket.

Előfordul, hogy a rossz dolgok vannak belül és a jó dolgok kívül. Ezekben az esetekben képesnek kell lennünk arra, hogy megnyissuk a határainkat annak érdekében, hogy beengedjük a jót és kiengedjük a rosszat. Más szóval, a kerítésünkön kapuknak is kell lenniük. Ha például fájdalmat találunk magunkban, meg kell nyílnunk, hogy meggyógyulhassunk. Ugyanígy, ha a jó kívül van, meg kell nyitnunk a kapukat és be kell engednünk. Gyakran azért nélkülözünk, mert elzárkózunk a másoktól érkező jó dolgok elől.

A határok tehát nem falak. Nem arra valók, hogy elzárjuk magunkat másoktól, hanem segítik, hogyan legyünk közösségben másokkal. Minden közösségben minden egyes tagnak megvan a saját területe és tulajdona. Fontos, hogy a határaink eléggé erősek, ugyanakkor átjárhatóak legyenek.

Azok, akiket gyerekkorukban bántalmaztak, gyakran megfordítják a határok szerepét: bent tartják a rosszat és kirekesztik a jót. Maryt gyerekkorában bántalmazta az apja. Nem tanult meg megfelelő határokat kialakítani, így bezárkózott, magába zárta a fájdalmat. Nem nyílt meg, hogy kifejezze a fájdalmát és megszabaduljon tőle. Nem nyílt meg arra sem, hogy gyógyulása érdekében segítséget fogadjon el. Sőt hagyta, hogy mások folyamatosan még több fájdalmat öntsenek a lelkébe. Mikor végül rászánta magát, hogy segítséget kérjen, már túl sok fájdalmat hordozott. Neki meg kellett fordítania határai működési irányát. Kerítésekre volt szüksége, rajta kapukra, melyek elég erősek ahhoz, hogy kiengedjék a lelki fájdalmát, kizárják a további fájdalmat, illetve beengedjék a jót, amire kétségbeesetten vágyott.

(Részlet Dr. Henry Cloud és dr. John Townsend: Határaink című könyvéből)

Ajánlom még elolvasásra ezt a bejegyzést: Tiszta, Sebezhető, Empatikus Kommunikáció Önmagaddal és Másokkal

És várlak szeretettel az ÖnMunka Alapcsomagon vagy Egyéni konzultációs folyamatban, ahol sok mindet tisztázhatsz, tudatosíthatsz és változtathatsz magadban a határaiddal kapcsolatosan is:

ÖnMunka Tanfolyamok folyamatosan indulnak, a részletekért kattints ide.