Mi Köze Egy Vécéülőkének a Boldogsághoz?

„Amikor az életedet felülvizsgálatlan vélekedések alapján éled, és erről még csak nem is tudsz, akkor egyfajta éber álomban jársz-kelsz. Néha ez az álom felkavaróvá vagy akár lidércnyomássá is válhat.” (Byron Katie)

Mostanában elég sok új olvasót üdvözölhetünk a blogon, számukra, és persze a Munka-gyakorlók számára is hasznos lehet ez a Munka alapjait és mibenlétét igen élvezetesen bemutató részlet Byron Katie: A Négy Kérdés című könyvéből. (A könyv eredeti címe: Loving What Is – Szeretni, Ami Van. Kicsit más üzenete van, mint a magyar elcímzésnek. J)

TUDATOSÍTSD MAGADBAN A SZTORIJAIDAT!

Gyakran használom a sztori szót, amikor olyan gondolatokról vagy gondolatsorokról beszélek, amelyeket igaznak nyilvánítunk. A sztori vonatkozhat a múltra, a jelenre vagy a jövőre. Szólhat arról, mi lenne a leghelyesebb és miért. Sztorik napjában több százszor is felbukkannak az elménkben, például, amikor a párunk szó nélkül kikel az ágyból, és kisétál a szobából; ha valaki mosolytalanul bámul ránk; ha valaki nem hív minket vissza; vagy amikor egy vadidegen ránk mosolyog; miután felnyitunk egy fontos levelet; miután szokatlan fájdalmat érzünk a mellkasunkban; amikor a főnök behív az irodájába; vagy a szerelmünk furcsa hangsúlyt használ. A sztorik azok a felülvizsgálatlan értelmezések, melyek megadják a dolgok és történések jelentését. És általában még csak nem is gyanítjuk, hogy nem egyebek puszta kitalációnál.

         Egyszer, amikor bementem egy étterem női mosdójába, egy hölggyel váltottuk egymást az egyetlen vécéalkalmatosságon. Egymásra mosolyogtunk, magamra zártam az ajtót, ő pedig énekelve a kezét mosta. „Milyen kellemes mosdó!” – gondoltam. Aztán, amikor hallottam, hogy a hölgy elmegy, észrevettem, hogy a vécéülőkén csurog a vizelet. „Hogyan lehet valaki ilyen neveletlen? – gondoltam. Hogyan tudta lepisilni a vécét? Csak nem állt rá?” Aztán eszembe ötlött, hogy a nő valójában transzvesztita, aki fejhangon énekel a női vécében. Megfordult a fejemben, hogy utána megyek, és jól beolvasok neki. Miközben az ülőkét tisztogattam, azon járt az agyam, miket vágnék a fejéhez. Aztán lehúztam a vécét. A víz pedig fröcskölve árasztotta el az ülőkét. Én meg csak álltam ott nevetve.

         Ebben az esetben a dolgok természetes rendje világosított fel sztorim hamisságáról, mielőtt még tovább szőhettem volna. Általában azonban nem így történik. Mielőtt rátaláltam az önvizsgálatra, sehogyan sem tudtam véget vetni ennek a fajta gondolkodásnak. Márpedig a kisebb léptékű történetek nagyobbakat szülnek, és ezek még nagyobbakat az élet egészéről, meg arról, hogy a világ milyen veszedelmes hely. A végén ahhoz sem volt erőm, hogy elhagyjam a hálószobámat.

         Amikor az életedet felülvizsgálatlan vélekedések alapján éled, és erről még csak nem is tudsz, akkor egyfajta éber álomban jársz-kelsz. Néha ez az álom felkavaróvá vagy akár lidércnyomássá is válhat. A hasonló esetekben talán felülvizsgálhatod a nézeteid helytállóságát a Munka segítségével, ami mindig megszabadít a kellemetlen sztoriktól. Ki lennél a sztorijaid, a feltételezéseid nélkül? Életed mekkora részében támaszkodsz megvizsgálatlan történetekre és feltételezésekre? Soha nem tudhatod meg, amíg nem kérdőjelezed meg őket a négy kérdéssel.

KERESD MEG A SZENVEDÉST OKOZÓ GONDOLATOT!

Még sosem éltem meg úgy feszültséggel teli érzést, hogy az nem egy hamis gondolathoz való ragaszkodásból fakadt volna. Valamennyi kellemetlen, gyötrő érzésünk mögött egy számunkra nem igaz gondolat lappang. „A szélnek nem kéne fújnia.” „A férjemnek egyet kéne értenie velem.” Olyan gondolatokat melengetünk tehát, melyek szembehelyezkednek a valósággal. Mindez pedig feszültséggel teli érzéseket ébreszt bennünk, és ezzel cselekvésre késztet. Ez pedig újabb és újabb stressz forrása lehet. Ahelyett, hogy megértenénk a kiváltó okot – a gondolatot -, a kellemetlen érzésen próbálunk meg változtatni, mégpedig úgy, hogy önmagunkon kívülre tekintünk. Megpróbáljuk megváltoztatni a másik embert, belemenekülünk az evésbe, a szexbe, az alkoholba, a drogokba, esetleg a pénzhajhászásba. Ezek pedig ideiglenesen megnyugvást hoznak, és azt a látszatot keltik, hogy urai vagyunk a helyzetnek. A kiindulási ok azonban még mindig a helyén van.

         Mivel az embert könnyen elsöprik az érzelmi viharok, sokat segít, ha ilyenkor az eszünkbe idézzük, hogy valamennyi zaklató érzés ébresztőóraként működik, mely arra figyelmeztet, hogy ideje kikászálódni az álmok világából. A depresszió, a félelem, és a szenvedés valójában ajándékok, melyek így szólnak hozzánk: „Édesem, nézd csak meg jobban, mit is gondolsz most éppen. Olyan mesét hiszel éppen el, mely nem igaz számodra.” Az álmok országában rekedve megpróbáljuk megváltoztatni és manipulálni kellemetlen érzéseinket, mégpedig úgy, hogy önmagunkon kívülre tekintünk. Rendszerint már a gondolat tudatosulása előtt ellepnek minket a vele járó érzések. Ezért is mondom, hogy az érzés ébresztőóra, amely arról ad hírt, hogy olyan gondolatot dédelgetünk éppen, melyet talán érdemes lenne alávetni a Munkának. Ha a Munka fegyvertárával eredünk a nyomába egy-egy hamis gondolatnak, mindig visszajutunk az alapkérdéshez: kik vagyunk valójában? Fájdalmas ügy, ha másnak hisszük magunkat, mint amik valójában vagyunk, és ha más történetet élünk, mint a boldogságé.

Ha tűzbe ér a kezünk, senkinek nem kell ránk szólnia, hogy rántsuk el, nem igaz? Ugye, hogy nincs szükség hosszadalmas fontolgatásra? Nem: amint a kezünk a lánghoz ér, kirántjuk a tűzből. Irányítanunk sem kell, a kéz önmagát mozgatja. Hasonlóképpen, ha egyszer önmagunkba tekintve megértjük, hogy ez vagy az a hamis gondolat szenvedéseink forrása, eltávolíthatjuk a közelünkből. A gondolat felbukkanása előtt nem szenvedtünk, és amennyiben felismerjük a hamisságát, szintén megszűnnek kínjaink. Így működik a Munka. „Hogyan reagálok az adott gondolatra?” Bedugom a kezemet a tűzbe. „Mit tennék nélküle?” Kirántanám a kezemet a lángokból. A lángok nyaldosását érezve a bőrünkön, ösztönösen is elrántjuk a kezünket, senkinek nem kell erre utasítást adnia nekünk. Amennyiben a kínzó gondolat ismét jelentkezik, az elme gépiesen visszahőköl a fájdalom forrásától. A Munka tudatosítja bennünk belső történéseink oksági láncolatát. Ha egyszer felismerjük, hogyan működik a szenvedésünk, minden fájdalmunk elenyészik.

(Byron Katie: A Négy kérdés – Édesvíz – néhány helyen módosítottam az eredeti fordítást)

Ha szeretnél felébredni az éber álomból, ha szeretnéd, hogy a lidércnyomásnak vége legyen, tanuld meg a Munkát: gyötrő gondolataid megkérdőjelezését. Profin, gyakorlatiasan, intim csapatban, szeretetteljes légkörben.

A következő 2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján: 2012. augusztus 11-12. Jelentkezési határidő: július 25.

Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Merj Eltűnni

Valahogy nagyon másképp tanultuk… Nekem olyasmi rémlik, hogy merj kitűnni, vagy még inkább: ki kell tűnnöd ahhoz, hogy legyél valaki. És senki nem mondja, hogy a valóságos boldogsághoz pont az ellenkező úton jutsz el. Micsoda átverés! Itt az ideje, hogy ezt is Megfordítsuk! Adyashanti szavai megint csak nagy segítségünkre vannak ebben. Kellemes eltűnedezést! Ezt aztán bármikor megteheted.

A NAGY BELSŐ TÉR

Amikor hajlandó vagy eljátszani azzal a lehetőséggel, hogy a dolgok máshogy is lehetnek, mint ahogy azt hitted, akkor valami megnyílik benned. Ezt a valamit én „nagy belső térnek” nevezem: ez az a hely, ahol megtudod, hogy nem tudod. Ez a belépési pont a szenvedés befejezéséhez – amikor tudatosul benned az a tény, hogy valójában nem tudsz. Pontosabban, nem tudsz semmit – nem érted a világot, nem érted a másik embert, nem érted saját magadat. Ez annyira evidens, ha csak egyetlen pillanatra is körbenézel. Amikor megnézzük a világot, melyet az emberi lények teremtettek, és azt, ahogy egymáshoz viszonyulunk, annyira egyértelmű, hogy egyáltalán semmit sem tudunk. Ez az egyik dolog, amit már kisgyerekként megláttam: ennek a felnőtt világnak van valami őrültsége. Mindenki úgy járkál, mintha tudna valamit, megjátszva, hogy tudja, mi valós és mi nem, és hogy kinek nincs igaza, de valójában senki sem tudja. Ettől azonban félünk. Nem nagyon akaródzik beismernünk, hogy senki nem tud semmit.

         Megint csak annak lehetünk tanúi, hogy milyen nagy ellenállás van bennünk azzal szemben, hogy ilyen módon felkavarodjunk és összezavarodjunk. De ha már eleget szenvedtél – és feltételezem, hogy már jócskán szenvedtél -, akkor talán már hajlandó vagy összezavarodni. Talán a szenvedésed már felébresztette benned a vágyat erre a nagy belső térre. Talán már hajlandó vagy kinyílni arra az elképzelésre, hogy lehet, hogy valami teljesen más vagy, mint aminek képzelted magad, hogy a többi ember is valami teljesen más, mint aminek gondoltad őket, és a világ is valami totálisan más, mint aminek hitted. A kiindulási pont, mint mindig, te saját magad vagy. Mivel ez a nagy belső tér bennünk van. Persze, hajlamosak vagyunk arra, hogy valaki mással kezdjük: „Te változz meg! Változz meg, és akkor majd én boldog leszek!” „Ha a világ megváltozik, boldog leszek.” „Ha a környezetem megváltozik, vagy a munkám, vagy a párom, akkor majd boldog leszek.” Ennek ellenére, saját magunkkal kell kezdenünk – nem „megváltoztatni” kell próbálnunk magunkat, mert ha még azt sem tudjuk, hogy kik vagyunk, akkor azt sem fogjuk tudni, hogyan változtassuk meg magunkat. Elsőként saját magunkat kell megvizsgálnunk, azt, akik valójában vagyunk. Mielőtt bármit is megpróbálnánk megváltoztatni magunkon, először rá kell jönnünk, ki és mi vagyunk, mert amikor felfedezzük, hogy mi is vagyunk, akkor belépünk a tudatosság dimenziójába, ami véget vet a szükségtelen szenvedésnek.

         Tehát, nézzünk saját magunkba most, ebben a szent pillanatban, bárhol legyünk is. Én épp egy széken üldögélek, és ha megvizsgálom, mi is vagyok, azt találom, hogy nem tudom. Azt találom, hogy végtelen rejtély vagyok. Azt találom, hogy biggyeszthetnék magamra valamilyen nevet, hívhatnám magamat ennek vagy annak, rengeteg módon leírhatnám, hogy mi vagyok, de valójában, mindezek csak gondolatok lennének. Amikor bekukkantok a gondolatok fátyla mögé, akkor azt találom, hogy rejtély vagyok. Bizonyos módon, eltűnök. Eltűnök, mint gondolat. Eltűnök, mint egy elképzelt valaki. Ha bármit is találok egyáltalán, akkor az, hogy a tudatosság megnyilvánulása vagyok, mely felismeri, hogy bármi, amit magamról gondolok, nem igazán az, ami valójában vagyok; felismerem, hogy a következő felbukkanó gondolatom sosem képes igazából leírni engem.

         Mit találsz, amikor benézel a gondolataid fátyla mögé? Mit találsz, amikor kinyílsz arra a valamire, ami az elméden túl van? Mi történik, amikor elcsendesülsz, önvizsgálatot tartasz, és nem ugrasz rá a következő gondolatra? Csendben tedd fel a kérdést, „Mi vagyok én, de tényleg?” Hát nem teljes csend-e ez a pillanat? És nem vagy-e teljesen tudatában ennek a csendnek? És nem evidens, hogy ha nem ugrunk bele az elménkbe, akkor valami tágas, elképesztő rejtély vagyunk, megfoghatatlan csoda, az éberség és a tudatosság nyugodt, csendes megnyilvánulása? Ezen a tudatosságon belül, a csend terén belül, sok gondolat merülhet fel, és fel is merülnek. Sok féle érzelem merülhet fel, és fel is merülnek, sok olyasmi, amiről azt hisszük, hogy tudjuk.  A valóságban azonban, ezek mind-mind csak képzelgések. Honnan is tudhatjuk, hogy mindez csupán képzelgés? Onnan, hogy amikor abbahagyjuk az elképzelését, eltűnik. Amikor abbahagyjuk saját magunk megnevezését, eltűnik az, akinek gondoljuk magunkat, egész addig, amíg újra nevezgetni nem kezdjük magunkat. De amikor megállunk egy pillanatra és körbenézünk, nyilvánvaló lesz, hogy csupán a nézés van, a tudatosság nyílt tere, és semmi több, mert a következő dolog egyszerűen a következő gondolat.

KI LENNÉL A TÖRTÉNETED NÉLKÜL? – 2-napos exkluzív minicsoportos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján – 2011. március 19-20.

Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html