Egyre Több Csoda

„A dolgok önmaguktól történnek meg. Ha kijelentem, hogy „én csinálom ezt”, elszalasztom a csodát.” (Byron Katie)

Belőlem most a hála szól, Andi, hozzád és Mindenkihez. Azokhoz is, akik az elmúlt időszakban tükröt mutatva hozzájárultak ahhoz, ami/aki most vagyok, és azokhoz is, akik semmi egyebet nem tettek, csupán a mindennapi élet részeként a rám hatással lévő folyamatokban részt vesznek. A közelmúltban újraolvastam Katie Négy kérdés című könyvét, most pedig Müller Pétertől az Isten bohócai című könyvet. Döbbenetes felismeréseket éltem át ezeknek az olvasmányoknak valamint a blog és ÖnMunkás csoportbeli események rendszeres nyomon követésének köszönhetően.

Elkezdtem például „adni”. Többeknek kifejeztem a Hálámat azért, mert tükröt mutattak nekem, amiben gyönyörűen - néha nem túl könnyen vagy hamar, ám végül mégis sikerrel - megláthattam saját magamat.  Ennek a cselekedetnek a motivációja belülről jött, írhatnám azt is, hogy ösztönös volt.  Minden alkalommal, amikor valakinek „adtam” pár gondolatot magamból, valójában az adás öröméért tettem. Amikor azonban visszajelzést kaptam, akkor pedig sokkal nagyobb öröm lett úrrá rajtam. Fantasztikus érzés azt megélni, hogy ami nekem semmibe nem került, az a másiknak milyen jól esett, mennyire „szüksége” volt éppen rá, vagy éppen mekkora örömet szereztem neki „csak úgy”. Az adás pillanatának jutalmát számomra tehát megfejelték a visszajelzések. Még akkor is így gondolom, ha talán mindezt csupán én fordítottam le magamnak így.

Kb. másfél éve ÖnMunkázom. Nem a legnagyobb szorgalommal, nem is valódi rendszerességgel, hanem a magam módján. (Nem mintha másképpen tudnám csinálni). Talán ennek (mármint az ÖnMunkának) eredményeként – máskor meg úgy tűnik, hogy a „semmiből” - jött számomra mostanság egy békés, befogadó, harmonikus nyugalmi állapot. Nem háborít fel például az, hogy mások mit tesznek magukkal és a környezetükben élőkkel. Jókat tudok kacagni magamon és néha a kommenteken, facebook-os bejegyzéseken, mindamellett, hogy felettébb hasznosnak érzem őket. Korábban egy-egy csoportos ÖnMunkás összejövetelt követően kerültem a mostanihoz hasonló lelkiállapotba, most meg csoportélmény nélkül. Furcsa és szokatlan helyzet. Talán ezért is tűnik számomra kicsit olyannak, mintha a „semmiből” jött volna. Az a történetem ezzel kapcsolatban, hogy most egy jelentős „hagymahéj-réteget” sikerült (majdnem) teljesen levetkőznöm (igaz ez?). Amit még ehhez hozzá szeretnék tenni, hogy ezek a mind gyakrabban visszatérő, illetve egymást követő kellemes, békés, szeretettel teli állapotok egyre hosszabb ideig meg is maradnak nálam.

Úgy érzem, az utóbbi időszak blog-témái különösen nekem szóltak. A Kivirágzás Ideje Nem Siettethető. Ha megpróbáljuk mégis kinyitni a virágot, abból nem lehet egy csodálatos dolog. Hányszor éltem meg és csináltam a közvetlen környezetemmel kapcsolatban ezt? Talán már 20 éve is van annak, hogy ezeket a köröket futom. Mondták. Többször is. Egy ideje már magam is látom. Belülről, igazán, azonban csak most él(t)em meg. (És ez igaz?- nem tudom. Azt viszont igen, hogy a Katie által sugallt dolgokat egyre inkább megtapasztalom. Nem kell tehát elhinni, ki kell próbálni…)

Az a Valaki Te Vagy. Igen, én. Most az a dolgom, hogy leírom azt, ami bennem van. És ha valaki ebben valahol meglátja Önmagát – úgy, ahogy én is megláttam magamat mások történeteiben -, akkor továbbadtam valamit abból, amit kaptam. Az én belső munkámat csak én végezhetem el. Annak része ez az írás is. A Most-omnak momentán így tudom leginkább a gondját viselni. Ugyanis egy régóta halasztódó szándékom válik valóra ezzel az írással. Volt már olyan érzésem, hogy jó lenne leírni a bennem zajló folyamatokat, valamiért azonban eddig nem vált tetté. Több olyan esetre is emlékszem, amikor azon vettem észre magamat, hogy éppen olvasok egy blog-bejegyzést, amit akár én is megírhattam volna. Sőt, az olvasás percében úgy is éreztem, hogy ezek az én soraim, vagy, hogy ezeket nekem kellett volna leírnom (és akkor esetleg én arathattam volna le értük a babérokat - indult be anno egy-egy történetem). Azok az írások akkor nem általam íródtak meg. Most (már) tisztán látom: azzal, hogy megíródtak, és hogy pont akkor és úgy íródtak meg, gyönyörűen hozzájárultak az én épülésemhez is, ezáltal pedig ezekhez a sorokhoz is. És nincsenek babérok, amiket bárkinek is le kellene aratni. Vannak azonban „hagyma-héjak”. Aki néhányat már lefejtett magáról, tudja, mire gondolok. Aki még nem, azt csak bíztatni tudom, hogy kezdje el, és csinálja. Megéri.

Müller Péter sorai között találtam: „A lelkiállapotunknak nem tehetetlen elszenvedői, hanem előidézői vagyunk.” Ez számomra Katie pepitában. Nem ez az egyetlen olyan gondolat, amiben hasonlóságot vélek felfedezni a két ember által közölni kívántakban, számomra mégis talán az egyik leginkább egybevágó megállapítás. Azzal ugyanis, ha elhisszük a gondolatainkat, előidézhetjük a szenvedéseinket. Ha pedig megkérdőjelezzük őket, akkor előidézhetünk olyan kedves és kellemes lelkiállapotokat is, mint az enyém mostanság.

Még egy idézet a végére Katie-től: „Aki egyetlen embert feltétel nélkül szeret, az az egész emberiséget szereti.” Bennem egyre fokozódó Szeretet van, és Hála. Hála a Családomnak, az ÖnMunkásoknak, és Hála az Istennek!

A Kivirágzás Ideje Nem Siettethető

„Szerinted már ki kellett volna nyílnod? Próbálj csak kinyitni egy virágot, mielőtt az készen áll rá. Összenyomod, összetörik, és meghal. Nem nyílunk ki a saját időnk előtt. (Byron Katie)

Drága Andi!

Régóta készülök rá, hogy írjak neked (meg magamnak is persze) egy évértékelőt. A mai írásod megint annyira beletrafált, hogy most már tényleg meg kell írnom ezt a levélkét. Olyan mintha a gondolataimban olvasnál, történik valami, te meg írsz róla a blogban. 

Pont ma reggel boltba menet gondolatban  B-t szidtam. Utáltam, hogy  ha bármi van, nekem rögtön ott kell teremnem, azonnal segítenem kell, bezzeg, ha nekem van rá szükségem, ő sosincs ott. Ezeket a szavakat intéztem hozzá: Nekem mindig ott kell lenni, neked meg soha. És akkor bevillant, hogy IGEN! Nekem kell ott lenni mindig. Én vagyok az egyetlen, aki ott tud lenni saját magam számára.  Eddig tőle, másoktól vártam, hogy ott legyenek, és pont én nem akartam ott lenni saját magamnak.

Nem tudom pontosan mi történt a hazaúton, de mikor hazaértem, ledőltem a kanapéra és egy szerelmi vallomást intéztem magamhoz. Először csak elkezdtem sorolni azokat a dolgokat, amiket szeretnivalónak találok magamon.  Például, ahogy lábujjhegyen lopakodtam ma reggel  a lépcsőházban, hogy ne ébresszem fel a többi lakót. Valahogy elöntött a szeretet magam iránt: „Édes kis aranyvirágszálam, annyira drága vagy, hogy megpróbálsz nem kellemetlenségeket okozni másoknak,  mindig próbálsz alkalmazkodni, a világért sem zavarnál senkit.“

Eszembe jutott, hogy már kicsinek is ilyen voltam. Mindig  próbáltam jó kislány lenni, hogy szeressenek. És egész idő alatt itt voltam én, hogy szeressem ezt a lányt, hogy szeressem saját magamat. És annyira próbáltam megfelelni saját magamnak, de soha semmi nem  volt elég jó. Olyan sokáig és olyan intenzíven  gyűlöltem magam. Ma először jutottam el odáig, hogy én szeretnivaló vagyok. És ma először jutott eszembe, hogy ez nem csak akkor van így, amikor jó kislány vagyok, amikor épp megfelelek a saját elvárásaimnak (na, jó, ilyen még nem is volt szerintem soha:-). Én feltétel nélkül fogom szeretni ezt a lányt. Ma reggel  elvettem magamat feleségül (ugye, eddig azt gondoltam, hogy miért venne el bárki is, hisz vannak szebbek, jobbak, fiatalabbak, én magam nem találtam magamat elég jónak, ahhoz, hogy elvegyen valaki). Én leszek a saját férjem, feleségem, a legjobb barátnőm, a szeretőm, a testvérem, az anyám, az apám. „Ott leszek mindig, és szeretni foglak, bármi történjék is, drága J.! Soha többé nem leszel egyedül.”

Drága Andi,                              

amikor a tükrös bejegyzésnél felhívtad a figyelmemet a saját magamnak adott tanácsomra, hogy legyek már magamnak hálás, bevallom először úgy éreztem, hogy fel sem tudom fogni, hogyan lehetnék magamnak hálás. Mintha az agyam összezavarodott volna, teljesen értelmezhetetlennek találta, hogy hála + magamnak? Mintha skizofrén lennék. Én nem egy másik személy vagyok. A hála téma is elég friss volt nekem akkoriban.

Pár héttel előtte fedeztem fel, hogy vannak dolgok, amikért valódi  hálát érzek. A Jóistennek meg másoknak is. Na de magamnak? Aztán eszembe jutott, hogy valamiért egyáltalán nem okoz gondot, hogy haragudjak magamra, hogy gyűlöljem és megvessem saját magamat. Lassan derengeni kezdett valami. Aztán írtam egy hosszú listát, hogy miért is vagyok hálás magamnak. Például nagyon hálás voltam neked, hogy „lefordítottad” nekem a gondolatomat, és nagyon hálás voltam magamnak, hogy meghallottam, amit mondtál, és odafigyeltem rád, meg ugye saját magamra is. Az utóbbi időben már egész gyakran voltam magamnak hálás. Néha épp haragszom magamra, amiért nem csinálok elég gyorsan meg jól valamit, aztán eszembe jut, hogy hálás legyek, amiért egyáltalán elkezdtem és csinálom. :-)

Azt hiszem ezzel a hála témával elindult bennem valami. Fura módon szerintem én ennél a  tükrös bejegyzésnél kezdtem először felfogni a Munkát, úgy igazán. Most nagyon friss még ez a magamhoz való kapcsolat. És félek is, hogy még törékeny egy kicsit. De nagyon fogok rá vigyázni.

Nagyon-nagyon köszönöm Neked Andi, hogy vagy, hogy írod a blogot. Szívből köszönök Neked minden segítséget. Azt hiszem pontosan egy évvel ezelőtt, tavaly szilveszterkor írtam Neked először kommentet a blogon, és áprilisban hívtalak fel.  Végigkísérted az egész évemet.  Bevallom volt közben olyan időszak, amikor gyűlöltem a Munkát, és haragudtam Rád, magamra meg az egész világra. Biztos lesz is még ilyen. :-) De elindítottál egy úton, amiért nem tudok elég hálás lenni.

Nagyon Boldog Új Évet kívánok Neked!

Hatalmas nagy ölelés, sok-sok puszi,

J.

További csodás lótuszvirágzás képek itt:

http://www.pbase.com/kelvin_khor/lotusflowers

Pokoli Gondolatok, Melyek Kiűznek a Paradicsomból

Na, de ilyet! Egy éves az ÖnMunka blog! Egy évvel ezelőtt úszkált be az a gondolat, hogy ebben a formában rengeteg kincset tudok eljuttatni az érdeklődő és nyitott Olvasókhoz. Arról nem is beszélve, hogy nekem milyen elmélyülést jelent ezeknek a bejegyzéseknek a rendszeres megírása. Mára pedig valóságos Byron Katie és Munka „adatbázissá” lett ez a kósza ötletből indult valami, sokan jeleznek nekem rendszeresen, hogy mennyire szeretik, és milyen szerves részévé vált életüknek a blogon megjelenő írások, fordítások, esettanulmányok olvasása.

Ez úton köszönöm Nektek, Kedves ismerős és ismeretlen Olvasók, hogy itt vagytok, és magatokba engeditek ezeket a szavakat, mondatokat, kérdéseket. Csak így tovább! Én egyelőre folytatom, hisz a témánk kimeríthetetlen és megunhatatlan: Csodálatos Önmagunk. No, de a rövid „ünneplés” után, nézzük is, mi is akadályoz meg minket abban, hogy megéljük ezt a Csodálatos Önmagunkat. Hát, igen, már megint azok a fránya elhitt gondolatok. Például a feltételezett hiányainkra fókuszálók.

Képzeld el, hogy épp sétálgatsz ezen a gyönyörű őszi napon, a lábaid teszik a dolgukat, a szemeid rácsodálkoznak a színek pompájára, a füleid beengedik a világ hangjait, minden mesés, amíg csak… Beléd üt egy gondolat, mondjuk az, hogy „Boldogabb lennék, ha itt lenne velem a párom” vagy „Bárcsak meg tudnám osztani ezt az élményt valakivel”. Mi történik abban a pillanatban a békéddel, ha elhiszed a felbukkanó hiány-gondolatokat? Béke volt, nincs.

Ezek nélkül a hiány-gondolatok nélkül a Paradicsomban élsz. Sétálsz, ülsz a székeden, vagy fekszel az ágyadon – egyszerűen létezel, anélkül, hogy bármit tenned kellene érte. Az élet segíti a létezésedet, például azzal, ahogy a lélegzés csak úgy megtörténik veled. De mit tapasztalsz, ha elhiszed a gondolatot, hogy valami hiányzik? Az azonnali hatás talán alig észrevehető – lehet, hogy egy kicsit nyugtalanabbul kezded érezni magad, ahogy a figyelmed elterelődik mindarról, amid van. Ez az elmozdulás azonban a békének is véget vet, amiben egészen eddig voltál. Elhitted, hogy valamiben hiányt szenvedsz, ezzel pedig el is terelődik a figyelmed a minden pillanatban rendelkezésedre álló természetes bőségről.

Mennyország: „Hát ez valami csodálatos! Örökre itt tudnék maradni.”

Pokol: „Ez így nem tökéletes.”

„Pokoli” gondolataink nem csak a kényelemről vagy a boldogságról szólhatnak. Itt egy rövid listácska a legáltalánosabb Mennyországból kiűző gondolatainkról. Szépen lassan, módszeresen menj végig rajta, és egy üres papírra írd le a saját konkrét példáidat, hogyan is vannak jelen a Te életedben ezek a hiedelmek. Nézzük csak:

·          Szükségem van rá, hogy ezt meg ezt csináld.

·          Nem adod meg nekem, amire szükségem van.

·          Nem tudom, mi lenne velem nélküled.

·          Nem élhetek tovább … nélkül.

·          Az elvárásaim a következők: …

·          Boldogabb lennék, ha …

·          Nagyobb biztonságban érezném magam, ha…

·          Szükségem van egy …-re.

·          Akarok egy …-t.

·          Ez így nem tökéletes.

·          Bárcsak mindig így lenne!

·          Ez az enyém!

·          Te vagy az én problémám.

·          Ez így nem igazságos.

·          Meg kell nyernem az embereket, ha azt akarom, hogy szeressenek.

·          Ha szeretsz, megteszed, amit akarok. (Egész civilizációt építettünk rá)

·          Az engedelmesség a szeretet jele. Ha nem fogadsz szót, nem szeretsz.

·          Szükségem van a szeretetedre.

·          Büntetést érdemlek.

A legtöbb ember annyira el van foglalva a helyzete folyamatos megjavításával, hogy észre sem veszi, hogy közben száműzi magát a Paradicsomból. Bárhol is van, biztosan talál valakit vagy valamit, akin vagy amin javítani kellene.

De hogyan juthatsz vissza a Paradicsomba? Erről szól a Munka, vagyis a Négy kérdés és a Megfordítások. Először is vedd észre, a gondolatokat, melyek kiűztek a Mennyországból. Utána pedig vizsgáld meg őket alaposan, mélyen magadba engedve a kérdéseket, és megvárva a nem-tudásodból, vagyis Valódi Önmagadból felbukkanó válaszokat. És alapvetően is tudd, hogy nem kell mindent elhinned, amit a gondolataid mondanak, és hogy általuk Te magad fosztod meg saját magadat a boldogságtól. Eleinte furcsa lehet megismerkedni ezzel a nem követelőző oldaladdal, de a félelmeid, aggodalmaid leleplezésével és felülvizsgálatával visszatalálhatsz arra az útra, amely elvezet mindahhoz, amire valóban szükséged van az életben. Valódi, Csodás Önmagadhoz. :)

(Néhány részlet Byron Katie: Szükségem Van a Szeretetedre, Vagy Mégsem? című könyvéből való.)

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam új időpont: 2011. október 29-30. Jelentkezési határidő: szept. 30. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html