Hektor Halála, Avagy Pillanatkép Katie és Stephen Életéből

Egy aranyos bejegyzés Katie blogjáról:

Rengeteg levelet kapok, melyben a Stephenhez fűződő kapcsolatomról és a házasságunkról kérdeztek. Hadd osszak meg veletek egy tipikus pillanatot az életünkből. Az idő nagy részében csendben vagyunk, és imádom azt a könnyedséget, ahogy az öröm eggyé olvad a csenddel.

Stephen: „Kész a saláta. Kóstold meg, elég-e rajta az öntet.”

Néhány perccel később...

Katie: „Hogyan telt a reggeled?”

Stephen: „Kitűnően. Hektort megölték.”

Sokan tudjátok Stephenről, hogy költő és klasszikus művek fordítója (melyek mindegyike szerepelhetne az általam ajánlott olvasmányok listáján, ha lenne ilyen listám). Nemrég fejezte be Homérosz Iliászának fordítását, ami októberben kerül a boltokba.

Katie: „Képzeld, mi lett volna, ha a háborúskodás helyett Munkázással töltötték volna azokat a hosszú éveket!”

Stephen: „Hát, nekik biztos jobb lett volna, nekünk viszont akkor nem lenne Iliászunk. Személy szerint én nem támogatom az erőszakot, kivéve, amikor nagyszerű irodalmi művekben szerepel.” (szünet) „És hogyan telt a te reggeled?

Katie: „Ez a legfinomabb saláta, amit eddigi életemben ettem!”

Hát, ennyi. Milyen az élet Stephennel? Annyira, de annyira izgalmas!!!

Byron Katie Ébresztő Idézetek 2.

Egy újabb adag elgondolkoztató, megértést elősegítő, a megtapasztalásaitoknak „keretet adó”, útmutató idézetet gyűjtöttem szép batyuba. Katie szavai dőlt betűvel, idézőjelben olvashatók, és némelyik után az én tippjeim, kommentjeim, melyeket a Facebook zárt csoportunkban szoktam napi útravalónak adni. Itt most jó néhány napra való sorakozik, szép lassan érdemes magadba engedni őket. És újra meg újra visszatérni, mert már jövő héten máshogy fogod érteni. És mindig más fog éppen akkor mondani valamit, helyre rakni benned valamit. Ez már csak ilyen. :)

„Amit még nem ismertél fel önmagadban, azt nem tudod megváltoztatni. Amint ráébredsz arra, amire eddig csukva volt a szemed, a változás magától történik meg.”

Ezt szoktam Nektek mondani, amikor kérdezitek, mit-hogyan csináljatok másképp. Amíg nem tudod, milyen tudatalatti motivációból csinálod úgy, ahogy, addig legfeljebb megerőszakolni tudod magad a felszínen, hogy ne úgy csináld. Majd csinálod ugyanazt valahol máshol, csak észre sem veszed. Ha azonban feltárulnak a tudattalan motivációid és megkérdőjelezed őket, akkor semmilyen erőfeszítést nem kell tenned azért, hogy másképp csináld. Másképp fog csinálódni, és nagy-nagy nyugalmad lesz benne, és csak ámulsz, hogy hogyan is lehetséges mindez. Csuda dolog ez!

„Ha ez a gyereked útja, pont Rád van szüksége szülőként, hogy végigmehessen rajta. Semmi sincs itt elromolva. Nincsenek hibák.”

Éljenek a gyerekek és a szülők! Mert pont egymásra van szükségünk, hogy mehessünk az Utunkon. Akinek nincs szülője, annak pont arra. Hiszen amid/akid nincsen, arra nincs szükséged. Vagyis pont arra van szükséged, hogy ne legyen, mert így „tartódsz” az utadon, és így fedezheted fel Önmagadat.

„Azt javaslom, hogy ne a tested meggyógyítása motiváljon a Munka végzésére. Az igazságért merülj magadba. Gyógyítsd meg az elmédet.”

Vagyis, ne legyen olyan elvárásod, hogy majd, ha 10 önvizsgálatot elvégzel a betegségeiddel kapcsolatban, akkor azok elmúlnak. A Munka nem adja be a derekát az elvárásainknak, oly bölcs tanár. Nehogy már úgy kapj meg bármit is, ahogy eddig is próbáltad az életben: erőszakkal. A motiváció itt=erőszak. Önmagam, a Valóság, és a Négy kérdés megerőszakolása. És ilyenkor nem kapod meg a megnyugvást. És persze ez minden más Munka-motivációnkra igaz. KÍVÁNCSISÁG, NYITOTTSÁG, LELKESEDÉS, ŐSZINTESÉG, JÁTÉKOSSÁG, ELVÁRÁSMENTESSÉG - ettől működik. Úgy, ahogy épp nálad kell működnie, nem pedig úgy, ahogy Te elképzeled.

Kérdés Katie-hez: „Teljesen maguk alá temetnek a hiedelmeim. Hogyan lesz valaha időm minden hiedelmemet megkérdőjelezni?” Katie válasza: „Ne izgasd magad azon, hogy mindegyiket vissza kell csinálnod. Mindig azt a hiedelmet vizsgáld meg, ami épp most stresszt okoz benned. Sosincs egynél több. Csináld vissza azt az egyet. Honnan tudom, melyik hiedelmemmel kell éppen dolgoznom? Onnan, hogy épp itt érkezik.”

Emellet jótanács: mindig a legerősebb érzelmi töltetűvel dolgozz. Javaslom az 1-10-ig beskálázást. És érdemes megvizsgálni azt a hiedelmet is, hogy „Soha nem leszek képes megszabadulni az összes hiedelmemtől.”

„A félelemnek csupán két oka van: az a gondolat, hogy elveszítesz valamit vagy az a gondolat, hogy nem kapod meg, amit akarsz.”

Ebben a mondatban minden benne van. Az egész életed. A szenvedésed ésa szabadságod.

„A családod a múltbeli hiedelmeid visszhangja.”

„Csak akkor tudsz nyitott lenni az életedet megváltoztató válaszokra, ha nem tudod, mit keresel.”

„Minden stresszes gondolat elválaszt téged tőlem. És önmagamtól.”

„Ha úgy gondolod, hogy a segítségedre kéne lennünk, légy segítségére önmagadnak (és másoknak).”

„Nem szégyenítettem meg a gondolataimat és nem is harcoltam velük. Megkérdőjeleztem őket, ők pedig nem harcoltak velem tovább és abbahagyták a megszégyenítésemet is.”

„Hogy mi a különbség az élvezet és az öröm között? Ohh... Fényévnyi! Több dimenziónyi! Az élvezet az ürességed kitöltésére tett kísérlet. Az öröm pedig az, ami vagy!”

„A béke félelmetesnek tűnik, mert nincs benne önmagad által gerjesztett adrenalin. Ki lennél a történeted nélkül?”

„Az egyetlen dolog, amitől félsz az a valótlanság, amit te magad találtál ki.”

„Vedd észre azt a pillanatot, amikor a szeretetet becseréled káoszra a mai nap folyamán. Az önvizsgálat segítségével visszatalálhatsz a szeretethez.”

„Életed minden szereplője a képzeleted szüleménye - még saját magad is.”

„Az élet egyszerű. Minden érted történik, nem pedig veled. Minden pontosan a megfelelő pillanatban történik, sem túl korán, sem túl későn. Nem kell, hogy ezt szeresd... csak épp sokkal könnyebb, ha így teszel.”

„A Munka megtisztulás. Ma is fürdesd meg az elmédet.”

„Ha valódi önvizsgálatot szeretnél tartani, ne a kérdésre válaszolj. Engedd meg, hogy a kérdésre kikívánkozó válasz felbukkanjon belőled.”

„A megvilágosulatlan elmének hinnie kell azért, hogy létezhessen, és így felébreszthesse az elhívőt arra, ami nincs, ami sosem volt, és ami sosem lehet.”

„A szabadság már most is a tiéd. Tárd ki az ajtódat előtte. Itt a kulcs: kérdezz, várj, halld meg a választ.”

„Kérdőjelezd meg és csináld vissza a félelmedet ma. Senki nem tudja ezt megtenni helyetted.”

„Hogyan őrzöd meg az egód épségét? Védekezéssel, természetesen.

Figyeld, mikor kezdesz el védekezni vagy magyarázkodni. Ha rajta kapod magad, tedd föl magadnak a kérdést: Mit védelmezek most olyan vehemensen? Majd figyeld, mi történik.

„Amikor üldögélsz és jön egy hatalmas felismerésed, szerinted ezzel vége a dolognak? Szerintem nem. A Munka elvégzése a folyamatnak csak a fele; a másik fele akkor történik meg, amikor a felismeréseid életre kelnek. Amíg a felismeréseid nem élnek cselekedetek formájában, addig nem teljesen a tieid.”

(Byron Katie)

Negyven Év: A Régi Nő és Az Új Nő

Születésnap. Érdekes, kerek évforduló. Tizen- meg huszonévesen azt gondoltam, hogy negyvenévesen már valaki öreg leszek, már ha egyáltalán lesz erőm végigcsinálni addig az életet. Hisz már akkor öreg voltam és fáradt a saját szenvedésnek érzékelt életemtől. Aztán icipici fény kezdett pislákolni, úgy harmincöt tájékán, és szép lassan elindult valami, és már megesett, hogy szerettem itt lenni, ebben a testben, ebben a valóságban. Leheletfinoman változott a világom. Ahogy bent változott, úgy tűnt másnak, fényesebbnek, békésebbnek, izgalmasabbnak kint is. Kimentek a félelmek és a begyepesedett meggyőződések, és helyet adtak az örömnek. Helyet adtak a szeretetnek. Olyan szeretetnek, amit sosem éltem meg azelőtt. Amit elmagyarázni nem lehet, mert csak akkor tudom, mi az, ha megéltem. Előtte én is értetlenül hallgattam az erről szóló nyálasnak tetsző áradozásokat. Pedig semmi nyálas nincs benne, a lehető legtermészetesebb állapotnak tűnik. :) Néha olyan erővel áramlik, hogy szinte fáj, máskor csendesebb. És ennek semmi köze az egyes emberekhez, akik „különleges” szerepet játszanak az életemben. Nincs célpontja, illetve minden és mindenki a célpontja.

            Hogy is történhetett ez? Nem tudom. Megadatott. Ezt nevezem én kegynek. Semmit nem tettem érte. Finoman átvette az irányítást felettem, én pedig boldogan engedtem át. Byron Katie Munkája pedig hihetetlenül elmélyítette és intenzívvé tette mindezt. Lassan két éve ismerem a Munkát, néha pillanatoknak tűnik. Olyan emberi megtapasztalásokat köszönhetek neki, amikért megint csak elmondhatatlanul hálás vagyok. Annyival könnyebb így élni, sosem gondoltam volna „fiatalabban”, hogy ez lehetséges. Odabent mostanra minden fiatal és friss, minden új és zsibongó és áradó. Ez vetül erre a negyvenéves évfordulóra. Hála.

Kértem Az Öröm Ezer Nevéből egy szülinapos ajándék fejezetet saját magamnak, és lefordítottam. Az az érzésem, hogy nem csak magamnak. Fogadjátok szeretettel. És engedjétek meg magatoknak, hogy kitisztuljanak belőletek a régi ismerősökről kialakult évtizedes képek. Hihetetlen ajándékban lesz részetek. Minden nap. Nem csak bizonyosokon.

78 – Ezért a Mester nyugodt marad a bánat közepette. Gonosz az ő szívét nem érintheti. És mivel felhagyott a segítéssel, ő az emberek legnagyobb segítője.

A felébredett elme, olyan, mint a víz. Odafolyik, ahova éppen folyik, mindent körbeölel az útján, nem próbál semmit sem megváltoztatni, mégis minden változik állandósága következtében. Beáramlik és kiáramlik, körbefolyik és átfolyik, felette áramlik és alatta, és anélkül, hogy szándékában állna, mindenhová behatol, ahová csak tud. Örömét leli a saját mozgásában és mindenben, mi beengedi, és abban is, mi nem engedi be. És végül mindenhova beengedődik.

            Egy régi barát érzékelésében nem vagyok kedves. Minden bizonyítéka megvan erre vonatkozóan. És bár már nem ugyanaz a személy vagyok, aki huszonöt vagy harminc évvel ezelőtt voltam, ő továbbra is a régi énemről szerzett tapasztalatait vetíti ki a most előtte ülő nőre. Az elmúlt húsz évben ő folyton azzal a gondolataiban élő nővel találkozott, pedig a mai nő már olyan, mint a víz. Nem hátrálok meg, nem kerülök el, nem próbálom megváltoztatni a véleményét, nem védekezem vagy minősítek, egyszerűen csak diákfüllel hallgatom, ahogy meséli a rólam szóló történetét, és egyre csak áramlok be és ki, felette és alatta és körülötte, csak rá figyelek, belenézek a szemébe, és szeretem őt. És ma először vettem azt észre, hogy amikor rólam beszél, kicsit könnyebb már a szíve és megbízik bennem. Ahogy ellépdeltünk a parkba, megfogta a kezemet. Leültünk egy fa alá, és elmesélte, mi zajlik benne odabent. Annyira bensőséges beszélgetés volt. Úgy látszik, valahogy felzárkózott az új nőhöz, mintha már nem a régi kivetítését látná, és nem annak válaszolgatna. Az egész olyan volt, mintha saját magamat láttam volna újjászületni benne, miközben ő egy mindkettőnk által jól ismert emberrel üldögélt: egy baráttal. Hallhattam a bánatáról és az öröméről, nem beszélt többet a nem is létező nőről, aki a problémái előidézője volt. Sokat nevettünk közben, és én kettőnkkel üldögéltem, akik olyanok voltak, mint a víz, együtt áramolva, egyként folyva. Nem a víz változott meg, hanem a szikla. És ebben a változásban a víz egyre csak áramlik tovább.

            1986-ban, amikor ez az egész elkezdődött, nagyon meglepett, mennyire összezavarta az embereket az, amit kifejezni próbáltam, és hogy elhitték, hogy az általuk látott elkülönülések valóságosak. Ez körülbelül egy évig tartott. Rengeteget sírtam akkoriban. Olyan volt, mint a haldoklás. A könnyek az ámulat könnyei voltak, amiért az emberek nem értik, hogy minden szenvedés elképzelt. Megindított az ártatlanságuk. Mintha saját magukat bántó kisbabákat néztem volna, mintha saját magukat késsel vagdosó ártatlanokat néztem volna, és nem volt mód ennek a megállítására. Nem mertem azt mondani, hogy „Mindez felesleges”, mert ez döfte volna beléjük a következő tőrt.

            A könnycseppek pedig mindig a csodálat és hála könnyei voltak. Emlékszem, amikor valaki először hozott nekem egy csésze teát, én pedig csak elolvadtam ennek a gyönyörűségében. Még sosem láttam azelőtt teát csészében. Nem tudtam, hogy itt ezt csináljuk. A férfi öntötte a teát, a szemeim pedig áradni kezdtek, mint az általa öntött tea. Annyira gyönyörű volt, és oly végtelen nagylelkűség volt benne. Akkora szeretetet éreztem, hogy mindössze beléje halni tudtam, majd folytatni a haldoklást. Képtelenség volt az egészet magamba fogadni, olyan óriási volt. A tea a csészébe ömlött a tiszta kedvesség cselekedeteként, belőlem pedig ugyanígy ömlöttek ki a könnycseppek, befogadva és visszaöntve, önmagának visszaadva, senkinek senkitől. És senki nem értette, miért is zokogok. Mind azt hitték, hogy szomorú vagyok. Nem volt mód annak elmagyarázására, mennyire megindítódtam, és hogy a hála ömlött ki belőlem sírás formájában.

            A Mester felhagyott a segítéssel, mert tudja, nincs kin segíteni. És mivel szereti és érti önnön valódi természetét, tudja, hogy minden cselekedettel önmagát szolgálja és a saját lábai előtt ül. Így aztán nincs olyan, hogy ad, mert mindent ugyanazzal a mozdulattal vissza is kap, egyetlen egységes belső megtapasztalásként. Még amikor látszólag nem ad is, akkor pont azt adja. A Mester az a nő, aki behorpasztotta a kocsid oldalát, a férfi, aki beállt eléd a sorba a boltban, a régi barát, aki önzéssel és durvasággal vádolt meg téged. Szereted már a Mestert? Amíg nem teszed, addig nincs béke. Ez a te munkád, az egyetlen dolgod, a Mester dolga.

(Byron Katie: Az Öröm Ezer Neve)

A Test és az Érintés Csodája

Ízlelgetem, milyen bevezetőt is írjak Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve következő fejezete elé. Figyelem, milyen gondolatok merülnek fel bennem, miután újra és újra elolvasom Katie és Stephen szavait. Eszembe jut az a sok-sok év, amíg nem szerettem ebben a testben lenni, amíg megvetettem, gyűlöltem, naponta erőszakoltam, büntettem és sanyargattam, hogy ne olyan legyen, amilyen. Ő pedig szó nélkül elviselte mindezt.

A test, amit nem szerettem, nem volt képes értékelni az élet csodáit, nem is volt nagyon képes részt venni az élet áramlásában. Pontosabban, a testemmel kapcsolatos elhitt gondolataim miatt nem voltam képes megengedni a testemnek, hogy élvezze a szelet, a levegőt, az esőt, a napsugarak cirógatását, a finom ételeket, a szerelmem vágyakozó pillantását és forró érintését, csókjait. Az elme zárva volt, el volt tömődve a megvizsgálatlan történetekkel, s ezért a szív is zárva volt, és a test is. Ilyenkor csak a nagyon erős ingerekre reagál a test, mert valahogy mégis csak érezni akarjuk, hogy van nekünk olyan. És jönnek a függőségek, a szenvedélyek, az élvhajhászat.

Aztán szépen, fokozatosan fogyni kezdtek a történetek az elméből. Megvizsgálásra, megértésre, visszacsinálásra kerültek a Munka segítségével. Katie szavaival: „Az elme jön először, a test pedig követi.” Minden egyes megkérdőjelezett hiedelem a testen is nyomot hagy, vagyis inkább leveszi róla a nyomát. A nyomását. Ahogy az elme könnyebbedik, úgy könnyebbül a test is. Úgy talál vissza az életbe, oda, ahol még pici gyerekkorában egy volt mindennel, ahol még élvezte az életnek a keresztüláramlását; mindezt a legeslegnagyobb természetességgel, történetek, mentális narráció nélkül. Szeretkezés pillanatról-pillanatra, mondja Katie. Szeretkezés az élettel. Szeretkezés a testtel, szeretkezés a széllel, a nappal, az esővel, a pillantással, az érintéssel, a simogatással, a csókkal. Szeretkezés a szerelmeddel, úgy hogy semmi nem jelent semmit, mégis mindent. Köszönöm, Katie. Köszönöm, Élet.

Öröm 28 – Ismerd a férfi oldalt, mégis tartsd magad a női oldalhoz: fogadd be a világot karjaidba.

Történet nélkül nem vagyok sem személyes, sem személytelen, sem nőnemű, sem pedig hímnemű. Nincs szó arra, ami vagyok. Semminek nevezni épp annyira nem igaz, mint valaminek hívni. Kinek is lenne szüksége ezt megnevezni, az élet és halál közepette? Azt teszi, amit tesz: eszik, alszik, takarít, baráttal beszélget, megy a maga útján, örömmel. Szeretem a gondolataimat, és sosem érzek csábítást arra, hogy el is higgyem őket. A gondolatok olyanok, mint a szél, vagy a levelek a fán, vagy a hulló esőcseppek. Nem személyesek, nem tartoznak hozzánk, egyszerűen csak jönnek és mennek. Amikor megértéssel fogadjuk őket, akkor a barátaink. Szeretem a történeteimet. Imádok nő lenni, még akkor is, ha nem vagyok az. Élvezem, ahogy a hatvanhárom éves testem áramlik és megnyílik. Szeretem a nőiesség szimbólumait, a gyönyörűséges ruhákat és textíliákat, a fülbevalókat, ahogy csillognak és himbálóznak, a nyakláncokat, a színeket, a parfümök illatát, a samponok és tusfürdők érzetét a bőrömön. Szeretem a bőröm lágyságát és simaságát. (Előfordul, hogy a már tíz perce simogatom Stephen kezét, amikor felfedezem, hogy a saját kezem az.) Szeretem a bőr nagylelkűségét, a szerveim működésének hatékonyságát, a lábaim eleganciáját. Néha, ahogy felemelem a karom, hogy kinyúljak egy pulcsiért, véletlenül rápillantok a melleimre, és az öröm, melyet ekkor megtapasztalok, ámulatos. Hogyan lehetséges ilyen csodás testet kivetíteni? – gondolom. Mily csodás és egyben furcsa is!

            Amikor Stephen hozzám ér, sokk és meglepődés, újra és újra. Nem szakítom félbe azzal, hogy a végére gondolnék, nem adok magamnak belső magyarázatot arra, hogy épp mi zajlik, mit is jelent az érintés – egyszerűen csak érzem az erejét és a melegét, az érzethullámok belső erejét. Ez a szeretett embernek való megnyílás megtapasztalása; ez minden; ez az ismeretlen, a cenzúrázatlan, a véget nem érő, az, amit nem lehet túlélni, ahogy félelem nélkül nyílik meg az újabb és újabb hullámoknak. Minden válasz, mely az érintésre válaszként érkezik, a másik megérintéseként, rejtély. És amikor már épp azt hinném, hogy képtelen vagyok újra megnyílni, akkor újra megnyílik. Fogalmam sincs, mi az, vagy hogy mit érintek, és mi érint engem; csak annyit tudok, hogy mindig új és elmondhatatlanul jó, és imádom az anyagok érintését, a formákat, lágyságokat, illatokat, ízeket, minden rész természetes illeszkedését és áramlását, a másik rá adott reakcióit, az ő erejét, hogy befogadja; ez az egész egyetlen nagy intenzitás, a test pedig olyanná válik, mintha telítődne elektromossággal, egy élő elektromos vezeték, és sosem tudom, nem is érdekel, hogy a test – az én testem, Stephené – hova tart, vagy mi történik, vagy mi fog történni; a tudatosság mindig élő, éber a csendben és nyugalomban, érintetlen, mindig jelenlevő, figyelő, fókuszáló, észrevevő, időtlen változásként, saját maga csodájaként.

Amikor Úgy Gondolod, hogy Már Nem Lehet Jobb, Akkor Mindig Még Jobbá Válik

Az emberekkel végzett Munka olyan szintű örömöt nyújt, melyet nagyon nehéz érzékeltetnem. Elkezdek dolgozni egy teljesen bezárt elmével, aki teljes ellenállásban van, és ragaszkodik hozzá, hogy nincs is ott semmi probléma, nincs értelme keresgélni, jól van ő úgy, ahogy van. Mindezt persze szúrós tekintettel, összeszorult szájjal, leblokkolt testtel, teljes rémületben mondja. Tudja, hogy menekül, mégsem engedi meg a folyamatot könnyedén. Olyan kifinomult ez a védekezési mechanizmusunk, hogy azon újra meg újra elképedek. Azon pedig még inkább, hogy hogyan tudnak mégis olyan szavak kijönni belőlem, melyek az esetek többségében szinte észrevétlenül nyitják meg az illető elméjét, és nem hagyják, hogy elmeneküljön az önvizsgálat elől.

És utána jön a csoda. A legnagyobb ellenállásokból, a leggörcsösebb testekből, a legkeményebb tekintetekből olyan megkönnyebbülés, fellélegzés, elengedés, lágyság bukkan fel, amit megint csak gyakorlatban érdemes látni. Ezért is biztatlak Benneteket, hogy egymással is végezzétek a Munkát, mert így nem csupán a „technikátok” finomodik, hanem minden alkalommal kisebb-nagyobb csodák részese lesztek. Arról nem is beszélve, hogy a másikon végzett Munka a saját hiedelmeinket is tisztítja; nem tudjuk nem vele csinálni. A Munka során olyan közelség, intimitás alakul ki az együtt dolgozókban, hogy szinte szerelmesek lesznek. Nem tudnak máshogy tenni, hisz az igazi, álarcok nélküli lényt látják meg egymásban. Ez pedig végtelen öröm forrása. Tisztán látni magadat, és ennek következtében tisztán látni a másikat. Előbb-utóbb az összes embert. Mert, ahogy fogynak a történeteid, az elméd már nem lesz képes kivetíteni ezeket a történeteket másokra és helyzetekre, így folyamatos áramlásban leszel. Nem Te csinálod; áramlani nem lehet akaratlagosan, mert a hiedelmeid szűrője újra meg újra leblokkol.

Hogy mennyi idő eljutni ide? Tapasztalataim szerint ez nagyon változó, de kivétel nélkül mindenkivel megtörténik, aki kitartó a Munkában. Fél-egy év alatt gyökeres változások történnek a rendszeres Munka-végzőkben, erre hál’ istennek egyre több példát látok. Nem is beszélve a számos külföldi ismerősömről, akik már évek óta gyakorolják, és főként inkább már „csak” élik az örömöt, elfogytak a megvizsgálnivaló hiedelmek, még ha időnként fel is bukkan egy-egy.

És ebben az állapotban az élet mesés megtapasztalássá válik. Másodpercenként kiáltanál fel, hogy hangot is adj az örömödnek. Mindenben csodát látsz. És amikor úgy gondolod, hogy ez már annyira jó, hogy szinte elviselhetetlen, akkor az élet még kedvesebbé válik. A Munka elvisz ide. Kérlek, próbáld ki magad, és tedd félre a hitetlenkedésedet. Ha bármiért érdemes dolgozni, ez az.

Ma egy Katie blogjáról fordított öröm-levelet osztok meg Veletek. Szép, tavaszi napot kívánok Nektek, nagy-nagy szeretettel.

ÖRÖMÖMBEN TÁNCOLOK

Legdrágább Katie,

A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az lesz belőlem, amivé épp válok. Szavakkal leírhatatlan, mi megy végbe bennem. Táncolok – egy minden képzeleten túli táncot járok. Ma reggel tényleg táncra perdültem csodás zenére – csak én és a világ, és a legmélyebb örömöt és szabadságot éreztem. És mindezt a Munkának köszönhetem. Hogyan is tudnám eléggé megköszönni Neked, Katie? Néhány barátom útközben felhagyott a Munkázással, azt hitték, nem nekik való, én viszont egy ideje már csak nevetek! A Munka korábban nem ismert szeretettel ajándékozott meg.

Szoktad mondani, hogy „Amikor úgy gondolod, már nem lehet jobb, akkor mindig még jobbá válik.” IGEN. Ez így igaz. Pedig én egy teljesen hétköznapi nő vagyok! Katie, én is napról-napra többet kapok abból, amid Neked van.

Még bevásárolni menni is a legcsodálatosabb dolog a világon. Mindenhol biztonságban érzem magam, mintha minden ember a családom lenne. Belenézek a bevásárlókocsikat begyűjtő férfi szemébe, és segítek neki. Nézem az embereket, ahogy vásárolnak, és a legmélyebb szeretetet érzem; mintha mindannyiukat ismerném. Mintha én lennék a lágyszívű Jóisten. Sosem bántanának szándékosan, ezt tudom. Azt érzékelem, hogy akár még meg is halnának értem, ha erre lenne szükség. Kifelé menet ránézek egy férfira, elmosolyodunk. Olyan egységbe tartozást érzek, mint még soha ezelőtt. Amikor a 12-lépéses női csoportommal találkozom, csak nevetünk és nevetünk, ez az új énem ragadós. Teljesen új ember vagyok ezeken a találkozókon, örömöt viszek oda, és azt a megértést, hogy minden a legtökéletesebb rendben van úgy, ahogy épp van. Katie, tökéletesen igaz az a mondásod, hogy „Ha sietsz a Mennyországba, akkor a Munka elvisz oda.” Amikor két és fél évvel ezelőtt elkezdtem végezni a Munka-önvizsgálatot, időnként azt gondoltam, hogy túl lassú, vagy, hogy bizonyos gondolatok sosem fognak elhagyni engem. Ma a legmélyebb bánatom az, hogy képtelen vagyok szavakkal kifejezni a mélységes hálámat.

Szeretném megköszönni Neked azt is, hogy ilyen fáradhatatlanul utazol a világ minden tájára, hogy a lehető legtöbb embernek elvidd a Munkát. Számomra Te vagy a legcsodálatosabb, legalázatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Mindezt bizonyára a Szeretet teszi. A tanfolyamaidon mindig emlékszel a nevemre, és mindig van időd beszélgetni is velem. Most pedig hamarosan elkezdek egy női börtönben dolgozni a Munkával. Észreveszem, hogy szeretném ezt csinálni, még ha nem is száz százalékosan. Nem tudom, hogyan fog alakulni, de mi mást is tehetnék, Katie? Ahogy én egyre szabadabbá válok, annál inkább mások rendelkezésére tudok állni, ha rám van szükség. Még mindig van min dolgoznom, még mindig vannak megvizsgálandó stresszes gondolataim. Nem vagyok készen, de mindig van nálam papír, toll, és Négy kérdés.

Katie, Te vagy a bolygónk egyik legnagyobb áldása, még akkor is, ha néhányan ezt nem ismerik fel.

És igen, igazad van, amikor azt mondod, hogy „Mindannyian szeretjük egymást, csak még nem ismertük ezt fel.” Köszönet érted.

Örök szeretettel, Sandra K.

A Kiugrási Kísérlet

Hogy is van ez? Jól kifundáltam, hogy kiveszek egy kis szabit innen a blogírásból, mert kezd túlnőni rajtam a rengeteg ÖnMunkával kapcsolatos tennivaló. Azt akartam javasolni, hogy olvasgassátok egy ideig a régi bejegyzéseket, már több mint 100 darab van, a legtöbb a teljes újdonság erejével hat, ha egy idő után újraolvassuk. És azt is érzékelem, hogy sokan nem olvasták el a régebbi bejegyzéseket, ami természetes, hiszen már-már egy könyvnyi anyagra rúg, és nem mindenki követi a blogot az elejétől. És végül is nem írhatom elő, hogy mindenki mindent elolvasson, és persze napi rendszerességgel végezze a Munkát is. :-)

Aztán jön a napi több email, amiben magánkérdésekre válaszolok, meg itt kommentelek még a blogon, meg tanfolyamra készülök, meg akkor még valamiből élni is kéne. A hétvégén viccesen megállapítottam Anyukámnak, hogy nem lennék túl népszerű főnök: napi 4-5 órában teljesen ingyen dolgoztatom az Alkalmazottat. Igaz, hogy az Alkalmazott nagyon lelkes és odaadó, de azért kezd egy kicsit kimerülni… És úgy látszik, valamiért még mindig nem szeretne szabira menni, pedig a Főnök már szinte ráparancsolt. Azt találta ki, hogy bejegyzést készít a blogra írt kommentekből, illetve az e-mailváltásokból. Azt mondja, ez nagyon gyakorlatias forma, ebből biztos sokat kamatoztatnak majd a Kedves Olvasók, mert nem csak a vakvilágba beszélünk, hanem napi problémákat járunk körül  a Munka megvilágításában. Jó, legyen. De azért az ajánlatomat fenntartom számára, hogy bármikor szabira mehet egy kicsit! :-)

És azt mindenképp tudatosítani szeretném az Olvasókban, hogy az ÖnMunka blog akkor igazán működőképes, ha az itteni irományok mellett rendszeresen végzed a Munkát is. Különben egy újabb elméleti információkupacot olvasol el minden nap, ami vagy tetszik, vagy nem, és nem tudod, hogyan is juthatnál el oda, amiről az itt idézett tanítók (Byron Katie, Adyashanti, Osho) beszélnek. Ennek így nincs sok értelme, szerintem. A Munka gyakorlati módon, saját élményes megtapasztalással visz el oda, ahova menni szeretnél, lépésről-lépésre. Csak csinálni kell… Ha Te maradsz az olvasásnál, úgy is jó. Ha megtanulnád a Munkát, hajrá!

Alkalmazott kedves javaslatára ma a tegnapi bejegyzés többszörös kommentváltásait olvashatjátok. Dőlt betűvel az Olvasók kommentjei, rendes betűvel az én hozzászólásaim következnek.

Osho vagy elgondolkoztat, vagy azonnal mély egyetértésben vagyunk. Veled is ez a helyzet és ez nem összehasonlítás!:-) Azon gondolkoztattál el, hogy vajon van-e olyan "valaki nem az útját járja"? Lehetséges ez? Ha Katie módszerét nézzük, akkor inkább az lehetséges, hogy azt gondoljuk, hogy járjuk, vagy nem járjuk az utunkat. Az igazság viszont az, hogy csak a saját utunkat tudjuk járni, ami most éppen ez. Vagy nem?:-)

"Azon gondolkoztattál el, hogy vajon van-e olyan "valaki nem az útját járja"? Lehetséges ez?" Szerintem csak egy út van. Szenvedés által mindenki megtalálja, mert a lélek feladata a csiszolódás.

Valahogy úgy van ez most nekem, hogy van a Szenvedés Útja és van az Öröm Útja. Amíg nem vizsgálom felül a hiedelmeimet, addig nincs más mód, mint a Szenvedés Útját járni, mert minden hiedelmem, amint kihívást szenved el, fájdalmat okoz. Ez a téves azonosulás szenvedése, lehet így is élni, ez is út, természetesen. Amint felülvizsgálom a hiedelmeimet a Munkával, már nem hiszem el őket, nem azonosulok a hiedelemrendszeremmel, és egyre nagyobb teret nyer bennem az Öröm. És az addig szenvedést okozó külső körülmények már nem tudnak szenvedést okozni, mert már nem hiszek a szenvedésben. Egyetlen módja van a szenvedésnek: ha elhiszed, amit hiszel. Addig felesleges, fájdalmas programokkal, játszmákkal éled az életedet, és nem veszed észre azt, ami teljesen evidensen tálcán nyújtódik neked az élettől, mert annyire be van szűkülve az érzékelésed, a tudatod. Ezt értettem az alatt, hogy nem az Utadat járod. Nem az Öröm Útját járod, ez a bővebb variáció. És mivel minden Egy, a Szenvedés és a Öröm Útja is Egy, valójában teljesen mindegy, hogy ki melyiket járja, mindenképp Út. Nekem van preferenciám, és ez nem a Szenvedés. Vagyis egyre kevesebb olyan hiedelmem van, mi szerint nekem bármi is szenvedés, nem pedig kiválogatom, hogy én ezt meg azt szeretnék az élettől, és akkor örömben leszek. Ami éppen van, az van. Ez az Öröm Útja. Ami pedig még megakadályoz benne, hogy ezt így éljem, addig irány a Munka.

Nem biztos, hogy a kérdésetekre válaszoltam, most ez jött ki belőlem. :-)

szép napot, Andi

Igen, úgy tűnik a szenvedés nélkülözhetetlen része életünk némely szakaszának. Azt nem tudom, hogy mi a lélek feladata, sőt még a lélekről is (néhány irracionális megtapasztalást leszámítva) gondolataim vannak. A tapasztalás (szenvedés vagy öröm...) viszont maga az út.

A tapasztalás minősége a hiedelmeim függvénye. Ha pl. azt hiszem, hogy ha a Párom elhagy egy másik nőért, akkor én szerencsétlen, magányos, szerethetetlen és reménytelen vagyok, akkor szenvedek. Ha már felülvizsgáltam a magammal, a párkapcsolattal, az élettel kapcsolatos hiedelmeimet, akkor mindössze annyi történt, hogy a Párom elhagyott egy másik nőért. Ettől nem szomorú leszek, hanem boldog, Katie ezt úgy mondja, hogy "megmenekítődtem". Most épp nem az a dolgunk, hogy együtt legyünk, nézzük, mi mást tartogat az Élet. "Az életben 3 dolgot tudunk csinálni: ülni, állni, vagy feküdni. Az összes többi történet." (BK) És minden történet szenvedés. Nincs történet, nincs én, nincs szenvedés. És nem azért nincs, mert a Párom még mindig velem van. Hanem, mert szeretem azt, ami van. Amíg még bármiről is úgy gondolod, hogy az neked szenvedést okoz(na), addig nincs elvégezve a Munkád.

Azt hogyan szereted, ha egy konkrét fizikai fájdalmad van? Oké, hogy a fizikai fájdalommal kapcsolatos gondolatok miatt szenvedek, de fizikailag, most fáj!

A fizikai fájdalom jelenségével is sokat foglalkoztunk a School-ban, és Katie is rengetegszer kapja meg ezt a kérdést. Ha elmélyülsz a Munkában, akkor a fizikai fájdalom egy idő után más szintre kerül. Nem sajnálni fogod magadat, hogy fáj, mivel nincs olyan hiedelmed, hogy nem kéne fájnia. A fájdalom egész máshogy élődik meg, az élet természetes velejárójaként, és ez nem azt jelenti, hogy nem teszek semmit a fájdalom csökkentésére. Mi a fájdalmasabb: a fizikai fájdalom, vagy a fizikai fájdalom+a mentális fájdalom, hogy ennek épp nem így kéne lennie? Melyik a nyitottabb állapot ahhoz, hogy megláthassam, mi is most a következő lépés: ha be vagyok szűkűlve az elmémbe, vagy ha teljes nyitottsággal átadom magamat az épp jelen levő fájdalomnak, ítélkezés, utálkozás, önsajnálat, vagyis történetek nélkül? És Katie még fel szokta tenni azt a kérdést, hogy hol van a fájdalom, amikor éppen nem rá figyelsz vagy éppen alszol? Tudom, Katie szavai nagyon drasztikusnak tűnhetnek, ő viszont nem kíméli a szavaival azokat, akik nyitottak a szenvedés befejezésére. És ezt is csak saját magadnak tudod megélni, ahogy haladsz a hiedelmeid feldolgozásával, az elme képtelen ezt az állapotot elképzelni, mert azt tanulta meg, hogy ezerrel kell menekülnie ezekből a helyzetekből. Mintha az bármiben is segítene. Én Katie őszinteségének felvállalója vagyok, lehet, hogy ez néhányakat elriaszt. Nem baj, nem szeretek félMunkát végezni. :-)

És mindenképpen ajánlom Mindenkinek a régi bejegyzések elolvasását, mert ez a blog immár 5 hónapja megy, szinte minden fontos témával foglalkoztam már, Katie rengeteg tanítása olvasható itt, kérdéseitekre ezekből is választ kaphattok. És ettől függetlenül szívesen várom a kérdéseket, felvetéseket, mert mindig máshogy magyarázom én is, mindig más szavak jönnek, kinek így talál be, kinek úgy. Nyissátok ki az elméteket egy teljesen más élet lehetőségére, akkor kinyílik a Szívetek is, és magatoktól is tudni fogjátok mindezt.

Minden Öröm Fájdalom

Azért szeretem a Munkát, mert mindent felszámol bennünk, ami hamis, ami hazug. Egész életünkben áltatjuk magunkat álbiztonságot nyújtó dolgokkal, elképzelésekkel, hitekkel. Folyton rettegünk valamitől, még ha nem is valljuk be magunknak. Hajtunk a pénzért, a menő állásért, a bombázó nőért, az álom-testért, ki-miért, hátha ezek majd tartósan boldoggá tesznek. Hajtunk az elismerésért, a hatalomért, a státuszért, a negyedik diplomáért, mert azt gondoljuk, végre akkor leszünk valakik. És amint megszereztük bármelyiket is, rögtön aggódni kezdünk: mi lesz, ha elveszítem, hogyan biztosíthatom magamnak, hogy ez örökre így maradjon? Sehogy. Erről szól Katie-nek az a mondása, hogy minden öröm fájdalom. Megszereztem, végre örülök, de máris fáj, mert elveszíthetem. Félek, mi lesz akkor. Mivé lesz az én rengeteg munkám, akarásom, belefeccölt energiám? Stratégiákat gyártok, hogyan lehetne bebetonozni. Mindenhol veszélyeket látok. Ne érts félre: semmi gond ezekkel a dolgokkal; tök jó, ha van pénzed, csodás tested, nagy házad, szuper állásod, képzettséged és szakértelmed, egészséged, utazásod, vonzó párod és minden földi jód. Csak legyen mindezek mellé valami másod: saját magad, megtisztítva a félelmeitől. Mert igazából akkor tudod élvezni a felsorolt dolgokat. Ha nem ezektől várod az örömödet és boldogságodat. Ezek a hab a tortán. De ha közben folyamatosan rettegsz, akkor bármikor borulhatsz.

Mindez nem a Te hibád: mindannyian így működünk, amíg fel nem ébred bennünk a kíváncsiság, van-e valami más is. Amíg valóban kíváncsiak nem leszünk saját magunkra. A valódiságunkra. A hiedelmektől és sallangoktól mentesre. Aki olyan kreatív, szabad, félelemmentes, és örömteli, amiről álmodni sem merünk nagyon. Pedig mindannyian ilyenek vagyunk, ilyennek születünk, és mindannyian képesek vagyunk erre emlékezni.

Még oda is egyre többen eljutunk, hogy elkezdjük keresni ezt a valódiságunkat. Csak saját válaszok helyett újabb hitrendszereket tanulunk meg. Teletömjük az ún. jól-tudom elménket arról, hogy kik is vagyunk, és hogy milyennek kéne lennünk, meg hogy mit kéne gondolnunk. Már nagyon okosak vagyunk, megélés azonban alig. Mert az igazi válaszok semmiféle hitrendszerrel nem leírhatók, semmiféle könyvben nem olvashatók. Egyetlen helyen találhatók: az ún. nem-tudom elmében. Ha merünk végre nem tudni. Feltesszük a kérdéseket, és figyelünk. Ha valóban szeretnénk tudni az igazságot, akkor a válaszok jönnek. A saját válaszaink. Odabentről. Nem a guru, a Mester, a sikertréner, a pszichiáter, az író válaszai. Ők utat mutathatnak, hogy merre keresgéljük, de helyettünk nem tudják a saját igazságunkat meghallani, hát még megélni. Amíg nem a tiéd, addig színtiszta egó. Amint a tiéd, már nem fontos, hogy mondd, nyilvánvalóvá lesz minden. Lenyugszol, elcsendesülsz, kivirágzol, békében vagy azzal, amit az élet hoz eléd. Nem küzdesz, hanem megvalósítasz. Nem erőszakolod többet magadat, a körülötted élőket, és a világot. Nem gondolkodsz, hanem tudsz. Nem félsz, hanem minden elé várakozással tekintesz. Nem gyűjtögetsz, hanem adsz, és így leszel egyre több.

A Munka ezt a valódiságot tudja nyújtani Neked. Ha kíváncsi vagy rá. Ez nem csodás tündérmese, hanem kemény munka. Ugyanakkor a legélvezetesebb, legizgalmasabb felfedezés és tanulás, amit csak adhatsz magadnak. És ezt csak Te adhatod meg magadnak. A Munka legnagyobb fenyegetése, hogy valódi boldogságot érhetsz el általa, valódi flow-ban, áramlásban élhetsz, olyanban, amiről annyi könyvet és elméletet írtak. És ettől sokan megijednek, mert nem kis dolog elveszíteni az azonosulásaidat, az identitásodat, azt, akinek hiszed magad. Az ismeretlen legtöbbünk számára ijesztő. Inkább maradjon a megszokott harag, elégedetlenség, álbiztonság, langyos trutyi, önáltatás. Ha Te ennek ellenére belevágnál, a Négy Kérdés és a Megfordítások bármikor a rendelkezésedre állnak.

„A Munkához nagy bátorság kell, de kevesebb bátorság, mint ahhoz, hogy szenvedésben élj.”

„Több ez közönséges módszernél - amennyiben lényünk legmélyét kelti életre.”

„A Munka semmit nem ér a válaszaid nélkül. A Munka alkalmazkodik bármilyen programhoz, és felerősíti azt. Feléget mindent, ami nem a Te igazságod. Átéget mindent, hogy elérkezzünk az igazsághoz, ami mindig is várt ránk.” (Byron Katie)