A Betegség, Mint Esély

„Nem olyankor fejlődsz, amikor békés vagy és elégedett. Épp ellenkezőleg: amikor dühbe gurulsz, elszomorodsz, kapzsivá, féltékennyé, türelmetlenné, kritikussá válsz. Mert ilyenkor lehullik rólad a maszkod, és rájössz, hogy nem szuperember vagy, csupán egy egyszerű emberi lény, aki szeretni tanul.” (Paul Ferrini)

Sokszor írtam már arról, hogy mindannyian arra kondícionálódtunk, hogy elmeneküljünk a jól-tudom elménk által rossznak bélyegzett helyzetekből, érzésektől, emberektől. Arra vágyunk, hogy minden pillanatban gondtalanul, örömködve, egészségesen, gazdagon, szeretetteljesen élhessük az életünket, sőt ezeknek a feltételeknek a teljesítését állítjuk állandó követelményként magunknak a „megfelelőségünk”, a „jóságunk”, a „rendben levőségünk” bizonyítására. Vagyis, ha például megbetegszünk, akkor máris haragudhatunk magunkra, mert „Jobban kellett volna vigyáznom magamra”; „Óvatosabbnak kellett volna lennem”; „Valamit elrontottam”; „Valamit biztos rosszul csináltam”; „Büntetve vagyok”, stb. És az, hogy a betegségünkre ajándékként tekintsünk, általában csak azoknak adatik meg, akik valóban súlyos, életveszélyes, akár „halálos” állapotba kerülnek. Mert akkor az egész életünk átértékelődik. Mint ahogy más, hagyományosan „tragédiának” tekintett történések esetén is.

A mai Byron Katie videót igazán nyitott elméjű, befogadó, tabukat felülvizsgálni hajlandó Olvasóimnak ajánlom. Egy rákos testű, csodálatosan megnyíló elméjű férfi Önvizsgálata Katie segítségével.

„Az igazság az, hogy amíg nem szeretjük a rákot, nem szerethetjük Istent. Nem számít, hogy milyen jelképet használunk erre – a szegénységet, a magányt, a veszteséget – hiszen az általunk hozzájuk kapcsolt jónak vagy rossznak a fogalma az, ami miatt szenvedünk. Egyszer üldögéltem egy barátnőmmel, akinek óriási daganata volt, és az orvosok néhány hetet adtak neki. Amint készülődtem, hogy felállok az ágya mellől, azt mondta, „Szeretlek”, én pedig erre azt válaszoltam, „Nem, nem szeretsz. Nem szerethetsz, amíg nem szereted azt a tumort. Mert bármi, amit ahhoz a daganathoz kötsz, azt előbb-utóbb rám is fogod vonatkoztatni. Csak egyszer forduljon elő, hogy nem adom meg neked, amit akarsz, vagy fenyegetést jelentek egy hiedelmed számára, azt a meg nem vizsgált koncepciót rám fogod vonatkoztatni.” Lehet, hogy ez így keménynek tűnik, de a barátnőm már jóval azelőtt megkért, hogy mindig mondjak neki igazat. A szemében csillogó könnyek a hála könnyei voltak, mondta.” (Byron Katie)

Álomvilágból A Valóságba – Elszenvedésből A Megengedésbe

„Minden érted történik, nem pedig veled.” (Byron Katie)

„Amikor egy gondolat fáj, az annak a jele, hogy nem igaz.” (Byron Katie)

Ma egy újabb gyakorló ÖnMunkás, Attila tapasztalatait ajánlom figyelmetekbe. (Az előzőt, Éva történetét itt találjátok: http://onmunka.blogspot.com/2011/08/hernyobol-pillango-munka-segitsegevel.html)

Amikor először utánanéztem a Munkának és Byron Katie-nek az interneten, a következő éjszakán nem tudtam aludni. A mai napig nem találok rá magyarázatot, hacsak azt nem, hogy az első pillanatban éreztem, hogy valami rendkívüli és igazán nekem való dologra bukkantam. Nem tudom megmondani, hogy mi fogott meg benne, de talán a szelídsége és az, hogy semmit sem akar rámerőltetni.

Én teljesen egyedül kezdtem el a Munkát, letöltöttem a kincsamivan.hu-ról a Munka- és Ítélkezőlapokat, jó alaposan elolvastam Andi instrukcióit és hajrá. Néha azért felhívtam, különösen akkor, ha fizikai rosszullétet és nagyon erős ellenállást tapasztaltam saját magamban, ami elég gyakran előfordult, különösen az elején.

Az első Munka-meditációk elvégzése után vegyes érzéseim és tapasztalásaim voltak. Volt olyan, ami után a fellegekben jártam, de olyan is akadt köztük, ami teljesen letört. Nem végeztem őket rendszeresen, legalábbis nem naponta. Eleinte, az első két hónapban egy héten négy-öt Munkát csináltam meg, később ez ritkult. Pontosabban az elvégzett meditációk száma nem ritkult, csak a módszerem lett más: eleinte csak egyet csináltam meg egy alkalommal, később hármat-négyet is egymás után, de csak hetente. Ahogy jött.

Az Alaptanfolyamot két hónappal azután végeztem el, hogy találkoztam a módszerrel, és hogy elkezdtem alkalmazni. Nekem nagyon izgalmas és tanulságos volt, szembesültem azzal, hogy mindenki ugyanazokkal a gondolatokkal és problémákkal találja szemben magát. (Az elkövetkezendő hónapokban több alkalommal ültem megfigyelő ismétlőként az Alaptanfolyamon, részt vettem néhány Tematikus tréningen, legfrissebben pedig az augusztus eleji egyhetes elvonuláson.)

Az Alap elvégzése után ritkultak a Munka-meditációk (a kitöltött Munkalapok), de összességében a hatás egyre erősödött. Nem tudom pontosan megmondani, mikor következett be az, amit sokan mondtak már előtte, hogy a Munka szép lassan kiveszi a kezemből a karmesteri pálcát és elkezd bennem dolgozni. Igazság szerint minden egyes Munkázás után ez történik, de van egy pont, amitől kezdve az egész élet megváltozik. Egyre többször és egyre hosszabb időre voltam-vagyok teljesen nyugodt, nem idegesítenek olyan problémák, amiktől régebben a hajamat téptem volna. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezzel kapcsolatban volt egy komoly félelmem: azt gondoltam, majd egy ilyen passzív, beletörődő, rezignált valaki leszek, akinek minden mindegy. Nos, nem ez történt. A Munka a túlzott reakcióktól szabadított meg, sokkal hidegebb fejjel tudom szemlélni a dolgaimat. Megéreztem, hogy minden értem történik, nem pedig velem. A kettő között hatalmas a különbség. Ha velem történnek dolgok, akkor az azt jelenti, hogy csak passzív szemlélő vagyok, csak tűrök és beletörődöm mindenbe. Ha viszont értem történnek a dolgok, akkor abban benne van a hajlandóság a tanulásra, az alázat, az elfogadás, a kíváncsiság és a csoda szemlélésének képessége.

Egyre inkább elfogadom, hogy nem feltétlenül nekem kell megoldanom a dolgokat, sőt, még csak nem is kell tudnom, mi lesz a megoldás. Jönnek a helyzetek, a szituációk, és ha elég nyitott vagyok, és nem ragaszkodom az általam jónak vélt megoldáshoz, az esetek jelenős részében olyan módon alakulnak a dolgok, ahogy azt el sem tudtam volna képzelni korábban.  Konkrétan életem jelentős veszteségei hetek alatt hihetetlenül értékes tanítássá és tapasztalattá változtak, rossz érzés, illetve a veszteség keserűségének nyoma nélkül. Nem tudom megmondani, hogy pontosan hogy történt, csak annyit: rengeteget dolgoztam a különböző hiedelmeimen, volt, hogy az erősebbeket többször is elővettem. Amikor felszínre törtek bennem a különböző érzések és érzelmek, úgymint féltékenység, félelem, hiányérzet, harag, önvád, stb., igyekeztem nem az útjukba állni, hanem megélni őket teljes valójukban. Néha nehéz volt elfogadni az éppen aktuális helyzetet, azt az állapotot, ahol éppen tartok. Szerettem volna előrébb járni, de rájöttem: minden „szerettem volna, szeretnék, stb.” éppen azt a tanulásra kiváló alkalmat szűkíti be, amiért például én csinálom a Munkát.

Amiket én még nagyon fontosnak tartok: ne fogadj el sablon választ. Ha már kitöltöttél néhány Munkalapot, előfordulhat, hogy az alkérdésekre beindul a „ó, ezt én már tudom, múltkor is ez volt” típusú reakció. Nos, én ilyenkor nem elégszem meg ezzel, mélyen magamba engedem a kérdést, és tovább várok a válaszra. Előfordulhat persze, hogy tényleg nem jön más, de az esetek jelentős részében igenis van még ott valami. Aztán célszerű a „Mitől félsz, mi történne…” kezdetű kérdésre kapott válaszokat alaposan szemügyre venni a későbbiekben, nagyon sok esetben az ún. „alvilág”-ra, tehát mélyebb okokra kaphatsz magyarázatot.

Tapasztalatom szerint nagyon hasznos tud lenni a csend. Amikor csak lehet, a Munka elvégzése után maradj csendben egy kicsit. Olyankor érik, olyankor kezd el dolgozni benned a Munka, jönnek a felismerések. Nem feltétlenül kell óriási dolgokra gondolni, és sokszor nem is lehet tudni, minek mekkora jelentősége van, néha nem akkora, mint amekkorát előre feltételeznénk róla.

Szóval személyes tapasztalataim szerint egy rendkívül finom, mégis roppant erőteljes folyamatot indít be a Munka, már a legelejétől fogva egészen határozottan érzékelhető a változás. Teljesen más szemmel nézem a világot, sokkal inkább értékelem azt, ami van, és egyre kevésbé vagyok frusztrált amiatt, ami nincs. Úgy is fogalmazhatnék, hogy lehozott az álomvilágból a földre. Én korábban azt gondoltam, azért kellenek az álmok, mert a Föld nem elég szép. Dehogynem. Gyönyörű, csak észre kell venni, és erre a Munka egy kiváló és nagyon hatékony eszköz.

Szeretettel kívánok Nektek kitartó Munkázást, Attila

„Életed legsúlyosabb vesztesége a legnagyobb ajándék, amit csak kaphatsz.” (Byron Katie)

„Attól a hiedelemtől szenvedsz, hogy valami hiányzik az életedből. A valóságban pedig mindig mindened megvan, amire épp szükséged van.” (Byron Katie)

Milyen Is Az A Normális? És Kinek a Normálisa Az?

„Amikor elrejted a hibáidat, arra tanítasz minket, hogy mi is rejtsük el a miénket. Szeretem azt mondani, hogy mindannyian várjuk már azt az egy tanárt, csupán egyetlen egyet, aki engedélyezi számunkra, hogy azok legyünk, akik épp most vagyunk.” (Byron Katie)

A School-ban történt tavaly nyáron, már jól benne voltunk a napokban, hogy az egyik reggeli séta során egy gyönyörű fiú keveredett mellém. Csodálkoztam, hogy az eltelt egy hét alatt még nem vettem észre, bár ez 400 ember között nem olyan kivételes. A séta csendes gyakorlat, így csak néztem, nem is néztem, bámultam, hogyan tud valaki ennyire szép, szabályos, tökéletes lenni, és azon gondolkodtam, mi hozhatta őt ide, hiszen egy ilyen gyönyörű embernek milyen problémája lehet az életben. Aztán egész nap figyeltem, ő mindig csak leült a helyére, hallgatta Katie-t, sosem szólalt fel, nem is nagyon került senkivel interakcióba.

            És akkor az egyik résztvevő megosztása után, egyszer csak feltette a kezét, Katie pedig rámutatott, hogy mondja el, mit szeretne. Beszélni kezdett. Elmesélte, hogy az ő élete nagyon keserű, mivel kicsi kora óta dadog. Mindezt úgy mondta el, hogy nem dadogott, de amint kimondta a problémáját, máris megakadt a beszédben. Egyáltalán nem volt vészes a dadogás, Katie pedig hálásan megköszönte, hogy bevállalta a „hibáját”, és megkérte, hogy teljes szívvel ölelje ezt a tulajdonságát a szívéhez, és engedje meg nekünk, hogy így szeressük, és hogy mi is bevállalhassuk, nekünk milyen hibánk, rejtegetnivalónk van. Az egész terem ujjongott. Mondanom sem kell, Marlon lett a hátralevő időben a nők kedvence, szegénykém le sem tudta vakarni őket magáról. :) Jó, hogy eszembe jutott Marlon, kíváncsi vagyok, mi van nyár óta a dadogásával, írok is neki…

Egy kis laza pénteki téma, kitarthat egész hétvégén, ha komolyan nekiestek, tán még azon túl is… Egyszerű helyzetgyakorlatként arra kérlek, hogy mielőtt elolvasod Katie Az Öröm Ezer Neve frissen fordított fejezetét, vegyél elő papírt-tollat, csüccsenj le, csukd be a szemedet, és készíts egy listát. Listát mindazokról a testi vagy személyiségi, viselkedési jellemzőidről, melyekkel szerinted valami baj van. Amik hibásak, nem olyanok, mint a „normális” embereknek. És persze alaposan megkeserítik az életedet.

Ha kész van a listád, olvasd el Katie itt következő szavait, a hétvége folyamán pedig egyenként vedd górcső alá a fellelt „hibáidat” a négy kérdéssel és a megfordításokkal. Ez a gyakorlat hihetetlen erejű, ne hagyd ki. Szuper felismeréseket, jó Munkát!

Öröm 60 – Ne tiltakozz a gonosz ellen, és az magától el fog tűnni.

Az élet egyszerű. Minden érted történik nem pedig veled. Minden pontosan a legmegfelelőbb pillanatban történik, se nem túl korán, se nem túl későn. Nem kötelező ezt szeretned – csak épp könnyebb, ha megteszed. Ha bármit problémának látsz, az csakis a megkérdőjelezetlen gondolkodásod eredménye. Hogyan reagálsz, amikor elhiszed, hogy a múltnak másmilyennek kellett volna lennie? Halottá dermeszted magadat, mert aminek ellenállsz, az továbbra is veled marad. Fenn kell tartanod a stresszes világodat, egy olyan világot, mely a képzeleteden kívül máshol nem is létezik; így benne ragadsz a rémálomban. Fáj ellenállni a valóságnak, mert amikor ellenállsz a valóságnak, saját magadnak állsz ellen.

            Amikor tudod, hogyan kérdőjelezd meg a gondolataidat, nincs többé ellenállás. Már alig várod a legszörnyűbb rémálmodat, mert hamarosan arról is kiderül, hogy csupán illúzió, a négy kérdés és a megfordítások pedig a kezedbe adják azt a technikát, amivel magadba hatolhatsz, és ezt saját magad számára is felismerheted. Nem kell többé a sötétben tapogatóznod, hogy megtaláld a szabadsághoz vezető utat. Elég, ha leülsz, és máris odaadhatod magadnak, bármikor, amikor csak akarod.

            Tizenkilenc évvel ezelőtt eltávolítottak egy nagy tumort az arcomról. Addigra már rátaláltam az önvizsgálatra – az önvizsgálat talált rám -, így semmilyen problémám nem volt azzal a tumorral. Épp ellenkezőleg: örömmel vettem az érkezését, majd örömmel vettem a távozását is. Valójában elég furcsa látvány volt, és mielőtt leszedték volna, szerettem az utcán sétálgatni. Az emberek jól megnéztek, közben úgy csináltak, mintha nem is nézték volna a tumort, amin jókat derültem. Egy őszinte kisgyerek biztos jól meg is bámulta volna, csak a szülei sugdolózva elrángatták volna onnan. Azt gondolták volna vajon, hogy megbántanak, vagy hogy én valami féle fura fajzat vagyok? Nem éreztem annak magam. Az arcomon lévő tumor normális volt számomra; az volt a valóság. Előfordult, hogy észrevettem valakit, ahogy nézegeti, aztán az illető elnézett, majd egy kis idő múlva visszakukkantott, és megint el, vissza, újra el. Végül pedig találkozott a tekintetünk, és mindketten nevetni kezdtünk. Mivel én történet nélkül néztem a tumoromat, végül ő is úgy tudta nézni, és az egész egyszerűen csak vicces volt.

Végül úgyis mindenről kiderül, hogy ajándék – ez a lényeg. Minden, amit hátránynak véltél, pont az ellenkezőjének bizonyul. Mindezt azonban csak úgy ismerheted fel, ha hű maradsz az önazonosságodhoz, magadba mész, és rálelsz a saját igazságodra – nem a világ igazságára. És akkor minden feltárul előtted. Semmit nem kell tenned. Egyedül a saját pillanatnyi igazságodért felelsz, az önvizsgálat pedig pont oda vezet el téged.

            Egyszer egy olyan hölggyel végeztem a Munkát, aki nagyon szégyellte az ujjait. Még tizenhét évesen reumás ízületi gyulladást kapott, és azt gondolta, hogy deformáltak az ujjai. Azt hitte, hogy az ujjai nem normálisak, és rengeteget szenvedett ettől a hiedelemtől; nem is merte megengedni, hogy az emberek láthassák a kezét. Pedig az ujjai normálisak voltak: normálisak az ő számára. Ezekkel az ujjakkal ébredt tizenhét éves kora óta. Huszonhét évig ezek az ujjak voltak számára normálisak. Ezt azonban ő nem vette észre.

            Hogyan reagálsz, ha elhiszed, hogy az, ami van, nem normális számodra? Szégyen, szomorúság, elkeseredés. Ki lennél a gondolat nélkül? Elfogadnád, sőt szeretnéd az állapotodat, bármi legyen is az, mert tisztában lennél azzal, hogy ez a teljesen normális számodra. Még ha az emberek 99%-a máshogy néz is ki, az ő normálisuk nem a te normálisod: ez a te normálisod. Ennek a drága asszonynak a valósággal való vitázása okozta a szenvedést, nem pedig az ujjai.

            Add meg nekünk az engedélyt, a saját példádon keresztül, hogy legyen hibánk, mert a hiba teljesen normális. Amikor elrejted a hibáidat, arra tanítasz minket, hogy mi is rejtsük el a miénket. Szeretem azt mondani, hogy mindannyian várjuk már azt az egy tanárt, csupán egyetlen egyet, aki engedélyezi számunkra, hogy azok legyünk, akik épp most vagyunk. Mind megjelenünk valamilyenként, nagyként vagy kicsiként, egyenesként vagy görbeként. Ez által akkora ajándékot tudunk adni. Akkor fájunk, amikor ezt visszatartjuk. Ki más fogja megadni számunkra az engedélyt, hogy szabadok legyünk, ha nem te? Tedd meg saját magadért, mi pedig követünk. A gondolkodásod visszatükröződése vagyunk, és ha te felszabadítod magad, akkor mi mind szabadok leszünk.

Mosolyogj, Nézz Bele a Szemébe, és Ess Szerelembe

Folyton mosolygok. Beszállok reggelenként a metróba, nézegetem az embereket, szinte mindenki mufurcul mered magába, vagy maga elé. Bele vannak keseredve a fejükben rohangáló történetekbe, és még a metróban is ezt a film noir-t nézegetik valami furcsa okból kifolyólag. Szokásom, hogy egyenként mindenkin végigfuttatom a tekintetemet a metrókocsiban, már ameddig ellátok, és mindenkinek küldök egy simogató mosolyt. Néha több kört is megyek. Ha véletlenül valaki észreveszi, hogy mosolygok, akkor általában marslakóként tekint rám, és jellemzően egy pillanat alatt elkapja a fejét.

         Ma máshogy jártam. Igaz, hogy nem a reggeli utamon, hanem kora délután történt, hogy már addigi napom élményeivel gazdagon szálltam be a metróba – extra-extra nagy mosollyal és békességben. Ilyenkor úgy érzem, mintha valahogy sugároznék is, bár ezzel nem szoktam nagyon foglalkozni, csak úgy élvezem a helyzetet. Szóval, robogott a metró az alagútban, amikor egy érdeklődő szempárt vettem észre a szemem csücskéből, jobbra lent. A néni, akihez a szempár tartozott, a sarokban üldögélt. Belefeledkeztem a szemébe, aztán teljesen akaratlanul a világ legszélesebb, legragyogóbb, legcsodásabb érzésű mosolyára húzódott a szám. Egy szempillantás alatt egymásba szerettünk. Odahajoltam hozzá, megsimogattam a kezét, beszélgetni kezdtünk. Aztán megint megsimogattam, és már nem is nagyon engedtem el azokat a finom, megvékonyodott kezeket. Azt mondta, „Ez a legcsodásabb ajándék, amit mostanában kaptam. Egész nap figyeltem az embereket, senki nem mosolyog. Pedig csak ennyire lenne szükség. Magának mitől ilyen gyönyörű a mosolya, mivel foglalkozik?” Én pedig, „Mosollyal foglalkozom. Segítek az embereknek mosolyogni.” Még beszélgettünk egy kicsit, lassan közeledett az én megállóm. Ahogy távolodtam tőle az ajtó felé, még többször visszanéztem, csodálatos, végtelennek tűnő pillanatok voltak. Olyanok, amikor tényleg úgy érzed, hogy megállt az idő. Lebegés ebben a nagy szeretet-óceánban.

         Ennyire, de ennyire egyszerű. Mosolyogj rá az emberekre, nézz bele a szemükbe, és szeress beléjük. Minden ízében átjár ez a szerelem. Ingyen van, és kifogyhatatlan mennyiségben áll rendelkezésre. Ez az amire Byron Katie azt mondja, hogy „Mindig sokkal többem van, mint amire szükségem van. És, ha azt gondolom, hogy ennél már nem lehet jobb, akkor az élet még kedvesebbé válik. Ennek pedig sosincs vége.” Minden pillanatban végtelen bőségben élünk.

         Mit szólnál egy Mosolyogj az Embertársadra „Forradalomhoz”? Képzeld el, milyen hatása lenne egy ilyen „forradalomnak”! Ha Te is részt vennél ebben, szívesen veszem, ha megjegyzésként a bejegyzés alatt megírod a nevedet. Szuper lenne, ha minél többen lennénk! Csodás mosolyokat és találkozásokat kívánok Neked!

A Háború Nem Intelligens

Sok ember életében a Karácsony nem a szeretetről, hanem a sértődésről, a háborúskodásról szól. Mint már a tegnapi bejegyzésben említettem: ilyenkor minden előbújik belőlünk, hiszen olyan helyzetekkel vagyunk kénytelenek szembesülni, melyek elkerülhetetlenek. És mivel ezeknek a helyzeteknek köszönhetően felszínre bukkannak az egész évben gondosan szőnyeg alá söpört hiedelmeink, előfordul, hogy nem éppen kellemesként éljük meg ezt az időszakot. Gondoljunk csak a családi perpatvarokra, a ki csinál mit-re, a bezzeg én-re, magunk agyonhajtására, a pénzzel kapcsolatos problémáinkra, a magányosságra, az étellel való visszaélésünkre, vagy az ételekkel kapcsolatos félelmeinkre, vagy a tegnap boncolgatott szeretetmegvásárlásra.

         Épp emiatt, ugyanakkor, ez tökéletes alkalom arra, hogy az amúgy szunnyadó, rejtegetett hiedelmeinket végre észrevegyük, és vizsgálat alá vegyük a Munkával. Mert akkor ezentúl egész máshogyan élhetjük meg ezt az ünnepi időszakot. No, meg az év összes többi napját is.

         Ma is Byron Katie tapasztalatát és bölcsességét adom át Neked, Kedves Olvasó. Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvének ebben a fejezetében a kritika fogadásáról a sértődésről, a háborúskodásról ír nagyon gyakorlatias formában. Kívánom, hogy szavai az ünnepek alatt minél többször eszedbe jussanak.

„Megláttam, hogy olyasmi, mint kritika, nem létezik, csak megfigyelések léteznek. És nincs olyan megfigyelés, mely ne gazdagítana engem, ha az elmém nyitva áll. Mit is mondhatna nekem bárki, amivel nem érthetnék egyet? Ha valaki azt mondja, hogy borzasztó ember vagyok, akkor magamba nézek, és két másodperc alatt megtalálom azt, amikor életemben borzasztó ember voltam; nem kell sokáig keresgélni. És ha valaki azt mondja, hogy milyen csodás vagyok, ezt is könnyűszerrel megtalálom. Ez az egész az önmagunkra ismerésről szól, nem pedig a helyesről és a helytelenről. A szabadság a tét.

         Tegyük fel, valaki azt mondja, hazudtam. Ilyenkor én magamba megyek, és megvizsgálom, igaza van-e. Lehet, hogy az illető által említett helyzetre nem találom igaznak, de könnyedén megtalálom egy másik helyzet kapcsán, ami akár évtizedekkel ez előtt történt. Ezt nem mondom ki hangosan. De bennem megtörténik az összekapcsolódás. És akkor már kijelenthetem, „Igen, hazug vagyok. Látom, hol van igazad velem kapcsolatban.” Egyetértünk. Az illető felismeri, ki voltam én azelőtt, pont azt, amit én húsz éve kezdtem el felismerni. Beleszerelmesedek azokba, akik haragszanak rám. Pont olyanok ők, mint a halálos ágyukon fekvők: nem rugdossuk őket, és nem noszogatjuk őket, hogy keljenek már föl. Ugyanez a helyzet, amikor valaki haragszik rád, vagy rád támad. Ő egy összezavarodott emberi lény. Ha pedig az én fejem tiszta, nincs olyan hely, ahol ne találkozhatnék vele. Olyankor vagyunk a legboldogabbak, amikor feltétel nélkül adjuk oda magunkat.

         Nem kevés gyakorlatot szereztem már ebben. Paul, a volt férjem, rengeteget ordítozott velem, főként miután 1986-ban egy kis tisztánlátást kaptam. Egyáltalán nem tetszett neki az én változásom. Visszhangzott tőle a ház, amikor azt kiabálta, „Ki a jó élet vagy te? Hol van a nő, akit elvettem? Mit tettél vele? Nem szeretsz. Ha szeretnél, itthon maradnál, és nem utazgatnál. Mindenki mást annyira szeretsz, mint engem.” És, persze, a saját nézőpontjából vizsgálva, igaza volt. Egyenlete így nézett ki: ha szeretem, akkor azt teszem, amit ő akar, és a története mindig felülírta a valóságot. Amikor pedig ordítozott velem, a mellkasa és az arca kitágult, felfúvódott, mint egy lufi, bevörösödött, hangoskodott, és csapkodott a karjaival. Én pedig mindebből annyit értettem, hogy itt van egy drága ember, aki attól fél, hogy elveszít, és megtesz minden tőle telhetőt. Saját magával üvöltözött, s közben azt hitte, velem teszi. Én pedig csak szerettem, értékeltem, hallgattam panaszainak dallamát, ahogy a fantáziája megszült egy olyan feleséget, akit már nem érdekelt, és így egyre csak távolodott a valóságtól, olyan messze került, hogy a szakadék áthidalhatatlannak látszott. Végül pedig, sértve és dühösen, elfordult tőlem, mintha nem is léteznék. És nem is léteztem.

         Amennyiben bármilyen kritikát bántónak érzel, tudd, hogy védekezel ellene. A tested tisztán jelzi, hogy mikor vagy megsértődve, vagy mikor kezdesz el védekezni. Ha nem figyelsz oda, az érzés egyre erősödik, majd dühvé és támadássá alakul, a védekezés vagy önigazolás álarcába bújva. Ez sem nem helyes, sem nem helytelen; épp csak nem intelligens. A háború nem intelligens. Nem működik. Ha tényleg érdekel a saját lelki békéd, akkor egyre tisztábban veszed majd észre azt a késztetésedet, hogy megvédd magad a kritikától. És végül elképedve fedezed fel saját magad hiányzó darabkáit, melyekre a kritikusaid oly segítőkészen mutatnak rá, és arra fogod kérni őket, hogy mutassanak még többet, hogy még jobban megvilágosodj saját magadra.

         A kritika óriási ajándék azok számára, akiket érdekel az önfelismerés. Akiket pedig nem, azoknak üdv a pokolban, üdv a háborúskodásban a partnerekkel, szomszédokkal, gyerekekkel, főnökökkel. Amikor kitárod a karodat a kritika előtt, te vagy a saját közvetlen utat a szabadság felé, hiszen te nem tudsz minket megváltoztatni, mint ahogy azt sem, hogy mit gondolunk rólad. Te vagy magad számára az egyetlen út, hogy barátként állj a barátod előtt, még akkor is, amikor ő épp ellenségként érzékel téged. Amíg nem tudsz teljes mélységeddel velünk lenni, bármilyen csúnyaságokat is gondolunk rólad, a Munkád nincs elvégezve.

         Miután már egy ideje végzed a Munkát, védekezés és magyarázkodás nélkül tudsz bármilyen kritikát meghallgatni, teljes nyitottsággal és örömmel. Véget ér az a próbálkozásod, hogy kontrollálni akard azt, amit nem lehet kontrollálni: a másik ember érzékelését. Az elme elcsendesül, az élet kedvesebbé válik, aztán pedig teljességgel kedvessé, még a látszólagos felfordulás közepette is. Amikor tudatában vagy tanuló létednek, a világon mindenki a tanítóddá válik. A védekezés hiányában pedig csak a hála marad.”