Egyre Több Csoda

„A dolgok önmaguktól történnek meg. Ha kijelentem, hogy „én csinálom ezt”, elszalasztom a csodát.” (Byron Katie)

Belőlem most a hála szól, Andi, hozzád és Mindenkihez. Azokhoz is, akik az elmúlt időszakban tükröt mutatva hozzájárultak ahhoz, ami/aki most vagyok, és azokhoz is, akik semmi egyebet nem tettek, csupán a mindennapi élet részeként a rám hatással lévő folyamatokban részt vesznek. A közelmúltban újraolvastam Katie Négy kérdés című könyvét, most pedig Müller Pétertől az Isten bohócai című könyvet. Döbbenetes felismeréseket éltem át ezeknek az olvasmányoknak valamint a blog és ÖnMunkás csoportbeli események rendszeres nyomon követésének köszönhetően.

Elkezdtem például „adni”. Többeknek kifejeztem a Hálámat azért, mert tükröt mutattak nekem, amiben gyönyörűen - néha nem túl könnyen vagy hamar, ám végül mégis sikerrel - megláthattam saját magamat.  Ennek a cselekedetnek a motivációja belülről jött, írhatnám azt is, hogy ösztönös volt.  Minden alkalommal, amikor valakinek „adtam” pár gondolatot magamból, valójában az adás öröméért tettem. Amikor azonban visszajelzést kaptam, akkor pedig sokkal nagyobb öröm lett úrrá rajtam. Fantasztikus érzés azt megélni, hogy ami nekem semmibe nem került, az a másiknak milyen jól esett, mennyire „szüksége” volt éppen rá, vagy éppen mekkora örömet szereztem neki „csak úgy”. Az adás pillanatának jutalmát számomra tehát megfejelték a visszajelzések. Még akkor is így gondolom, ha talán mindezt csupán én fordítottam le magamnak így.

Kb. másfél éve ÖnMunkázom. Nem a legnagyobb szorgalommal, nem is valódi rendszerességgel, hanem a magam módján. (Nem mintha másképpen tudnám csinálni). Talán ennek (mármint az ÖnMunkának) eredményeként – máskor meg úgy tűnik, hogy a „semmiből” - jött számomra mostanság egy békés, befogadó, harmonikus nyugalmi állapot. Nem háborít fel például az, hogy mások mit tesznek magukkal és a környezetükben élőkkel. Jókat tudok kacagni magamon és néha a kommenteken, facebook-os bejegyzéseken, mindamellett, hogy felettébb hasznosnak érzem őket. Korábban egy-egy csoportos ÖnMunkás összejövetelt követően kerültem a mostanihoz hasonló lelkiállapotba, most meg csoportélmény nélkül. Furcsa és szokatlan helyzet. Talán ezért is tűnik számomra kicsit olyannak, mintha a „semmiből” jött volna. Az a történetem ezzel kapcsolatban, hogy most egy jelentős „hagymahéj-réteget” sikerült (majdnem) teljesen levetkőznöm (igaz ez?). Amit még ehhez hozzá szeretnék tenni, hogy ezek a mind gyakrabban visszatérő, illetve egymást követő kellemes, békés, szeretettel teli állapotok egyre hosszabb ideig meg is maradnak nálam.

Úgy érzem, az utóbbi időszak blog-témái különösen nekem szóltak. A Kivirágzás Ideje Nem Siettethető. Ha megpróbáljuk mégis kinyitni a virágot, abból nem lehet egy csodálatos dolog. Hányszor éltem meg és csináltam a közvetlen környezetemmel kapcsolatban ezt? Talán már 20 éve is van annak, hogy ezeket a köröket futom. Mondták. Többször is. Egy ideje már magam is látom. Belülről, igazán, azonban csak most él(t)em meg. (És ez igaz?- nem tudom. Azt viszont igen, hogy a Katie által sugallt dolgokat egyre inkább megtapasztalom. Nem kell tehát elhinni, ki kell próbálni…)

Az a Valaki Te Vagy. Igen, én. Most az a dolgom, hogy leírom azt, ami bennem van. És ha valaki ebben valahol meglátja Önmagát – úgy, ahogy én is megláttam magamat mások történeteiben -, akkor továbbadtam valamit abból, amit kaptam. Az én belső munkámat csak én végezhetem el. Annak része ez az írás is. A Most-omnak momentán így tudom leginkább a gondját viselni. Ugyanis egy régóta halasztódó szándékom válik valóra ezzel az írással. Volt már olyan érzésem, hogy jó lenne leírni a bennem zajló folyamatokat, valamiért azonban eddig nem vált tetté. Több olyan esetre is emlékszem, amikor azon vettem észre magamat, hogy éppen olvasok egy blog-bejegyzést, amit akár én is megírhattam volna. Sőt, az olvasás percében úgy is éreztem, hogy ezek az én soraim, vagy, hogy ezeket nekem kellett volna leírnom (és akkor esetleg én arathattam volna le értük a babérokat - indult be anno egy-egy történetem). Azok az írások akkor nem általam íródtak meg. Most (már) tisztán látom: azzal, hogy megíródtak, és hogy pont akkor és úgy íródtak meg, gyönyörűen hozzájárultak az én épülésemhez is, ezáltal pedig ezekhez a sorokhoz is. És nincsenek babérok, amiket bárkinek is le kellene aratni. Vannak azonban „hagyma-héjak”. Aki néhányat már lefejtett magáról, tudja, mire gondolok. Aki még nem, azt csak bíztatni tudom, hogy kezdje el, és csinálja. Megéri.

Müller Péter sorai között találtam: „A lelkiállapotunknak nem tehetetlen elszenvedői, hanem előidézői vagyunk.” Ez számomra Katie pepitában. Nem ez az egyetlen olyan gondolat, amiben hasonlóságot vélek felfedezni a két ember által közölni kívántakban, számomra mégis talán az egyik leginkább egybevágó megállapítás. Azzal ugyanis, ha elhisszük a gondolatainkat, előidézhetjük a szenvedéseinket. Ha pedig megkérdőjelezzük őket, akkor előidézhetünk olyan kedves és kellemes lelkiállapotokat is, mint az enyém mostanság.

Még egy idézet a végére Katie-től: „Aki egyetlen embert feltétel nélkül szeret, az az egész emberiséget szereti.” Bennem egyre fokozódó Szeretet van, és Hála. Hála a Családomnak, az ÖnMunkásoknak, és Hála az Istennek!

Amikor Úgy Gondolod, hogy Már Nem Lehet Jobb, Akkor Mindig Még Jobbá Válik

Az emberekkel végzett Munka olyan szintű örömöt nyújt, melyet nagyon nehéz érzékeltetnem. Elkezdek dolgozni egy teljesen bezárt elmével, aki teljes ellenállásban van, és ragaszkodik hozzá, hogy nincs is ott semmi probléma, nincs értelme keresgélni, jól van ő úgy, ahogy van. Mindezt persze szúrós tekintettel, összeszorult szájjal, leblokkolt testtel, teljes rémületben mondja. Tudja, hogy menekül, mégsem engedi meg a folyamatot könnyedén. Olyan kifinomult ez a védekezési mechanizmusunk, hogy azon újra meg újra elképedek. Azon pedig még inkább, hogy hogyan tudnak mégis olyan szavak kijönni belőlem, melyek az esetek többségében szinte észrevétlenül nyitják meg az illető elméjét, és nem hagyják, hogy elmeneküljön az önvizsgálat elől.

És utána jön a csoda. A legnagyobb ellenállásokból, a leggörcsösebb testekből, a legkeményebb tekintetekből olyan megkönnyebbülés, fellélegzés, elengedés, lágyság bukkan fel, amit megint csak gyakorlatban érdemes látni. Ezért is biztatlak Benneteket, hogy egymással is végezzétek a Munkát, mert így nem csupán a „technikátok” finomodik, hanem minden alkalommal kisebb-nagyobb csodák részese lesztek. Arról nem is beszélve, hogy a másikon végzett Munka a saját hiedelmeinket is tisztítja; nem tudjuk nem vele csinálni. A Munka során olyan közelség, intimitás alakul ki az együtt dolgozókban, hogy szinte szerelmesek lesznek. Nem tudnak máshogy tenni, hisz az igazi, álarcok nélküli lényt látják meg egymásban. Ez pedig végtelen öröm forrása. Tisztán látni magadat, és ennek következtében tisztán látni a másikat. Előbb-utóbb az összes embert. Mert, ahogy fogynak a történeteid, az elméd már nem lesz képes kivetíteni ezeket a történeteket másokra és helyzetekre, így folyamatos áramlásban leszel. Nem Te csinálod; áramlani nem lehet akaratlagosan, mert a hiedelmeid szűrője újra meg újra leblokkol.

Hogy mennyi idő eljutni ide? Tapasztalataim szerint ez nagyon változó, de kivétel nélkül mindenkivel megtörténik, aki kitartó a Munkában. Fél-egy év alatt gyökeres változások történnek a rendszeres Munka-végzőkben, erre hál’ istennek egyre több példát látok. Nem is beszélve a számos külföldi ismerősömről, akik már évek óta gyakorolják, és főként inkább már „csak” élik az örömöt, elfogytak a megvizsgálnivaló hiedelmek, még ha időnként fel is bukkan egy-egy.

És ebben az állapotban az élet mesés megtapasztalássá válik. Másodpercenként kiáltanál fel, hogy hangot is adj az örömödnek. Mindenben csodát látsz. És amikor úgy gondolod, hogy ez már annyira jó, hogy szinte elviselhetetlen, akkor az élet még kedvesebbé válik. A Munka elvisz ide. Kérlek, próbáld ki magad, és tedd félre a hitetlenkedésedet. Ha bármiért érdemes dolgozni, ez az.

Ma egy Katie blogjáról fordított öröm-levelet osztok meg Veletek. Szép, tavaszi napot kívánok Nektek, nagy-nagy szeretettel.

ÖRÖMÖMBEN TÁNCOLOK

Legdrágább Katie,

A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az lesz belőlem, amivé épp válok. Szavakkal leírhatatlan, mi megy végbe bennem. Táncolok – egy minden képzeleten túli táncot járok. Ma reggel tényleg táncra perdültem csodás zenére – csak én és a világ, és a legmélyebb örömöt és szabadságot éreztem. És mindezt a Munkának köszönhetem. Hogyan is tudnám eléggé megköszönni Neked, Katie? Néhány barátom útközben felhagyott a Munkázással, azt hitték, nem nekik való, én viszont egy ideje már csak nevetek! A Munka korábban nem ismert szeretettel ajándékozott meg.

Szoktad mondani, hogy „Amikor úgy gondolod, már nem lehet jobb, akkor mindig még jobbá válik.” IGEN. Ez így igaz. Pedig én egy teljesen hétköznapi nő vagyok! Katie, én is napról-napra többet kapok abból, amid Neked van.

Még bevásárolni menni is a legcsodálatosabb dolog a világon. Mindenhol biztonságban érzem magam, mintha minden ember a családom lenne. Belenézek a bevásárlókocsikat begyűjtő férfi szemébe, és segítek neki. Nézem az embereket, ahogy vásárolnak, és a legmélyebb szeretetet érzem; mintha mindannyiukat ismerném. Mintha én lennék a lágyszívű Jóisten. Sosem bántanának szándékosan, ezt tudom. Azt érzékelem, hogy akár még meg is halnának értem, ha erre lenne szükség. Kifelé menet ránézek egy férfira, elmosolyodunk. Olyan egységbe tartozást érzek, mint még soha ezelőtt. Amikor a 12-lépéses női csoportommal találkozom, csak nevetünk és nevetünk, ez az új énem ragadós. Teljesen új ember vagyok ezeken a találkozókon, örömöt viszek oda, és azt a megértést, hogy minden a legtökéletesebb rendben van úgy, ahogy épp van. Katie, tökéletesen igaz az a mondásod, hogy „Ha sietsz a Mennyországba, akkor a Munka elvisz oda.” Amikor két és fél évvel ezelőtt elkezdtem végezni a Munka-önvizsgálatot, időnként azt gondoltam, hogy túl lassú, vagy, hogy bizonyos gondolatok sosem fognak elhagyni engem. Ma a legmélyebb bánatom az, hogy képtelen vagyok szavakkal kifejezni a mélységes hálámat.

Szeretném megköszönni Neked azt is, hogy ilyen fáradhatatlanul utazol a világ minden tájára, hogy a lehető legtöbb embernek elvidd a Munkát. Számomra Te vagy a legcsodálatosabb, legalázatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Mindezt bizonyára a Szeretet teszi. A tanfolyamaidon mindig emlékszel a nevemre, és mindig van időd beszélgetni is velem. Most pedig hamarosan elkezdek egy női börtönben dolgozni a Munkával. Észreveszem, hogy szeretném ezt csinálni, még ha nem is száz százalékosan. Nem tudom, hogyan fog alakulni, de mi mást is tehetnék, Katie? Ahogy én egyre szabadabbá válok, annál inkább mások rendelkezésére tudok állni, ha rám van szükség. Még mindig van min dolgoznom, még mindig vannak megvizsgálandó stresszes gondolataim. Nem vagyok készen, de mindig van nálam papír, toll, és Négy kérdés.

Katie, Te vagy a bolygónk egyik legnagyobb áldása, még akkor is, ha néhányan ezt nem ismerik fel.

És igen, igazad van, amikor azt mondod, hogy „Mindannyian szeretjük egymást, csak még nem ismertük ezt fel.” Köszönet érted.

Örök szeretettel, Sandra K.