Az Unalom Szerepe a Függőségekben

Amikor a következő cikket először elolvastam angolul, még nem érintett meg erősen. Aztán jól elmélyültem a saját gondolati, tevékenységi és szer-függőségeim feltárásában és vizsgálatában, és szembetalálkoztam az unalommal. És hozzá kapcsolódóan valami elképesztő nyughatatlansággal, mindig-csinálni-kell-valamiséggel. Felbukkantak a gyerekkori képek, amikor unatkozni kezdtem, amikor megtanultam, hogy mindig csinálni kell valamit, hogy az unalomtól, a „semmitől” menekülni kell, minden pillanatot ki kell tölteni valamivel. Hol volt mindez azelőtt, hogy az „unalom” felbukkant?

Nézz csak vissza a saját gyerekkorodba és körülötted élő pici gyerekek életébe, mikor, hol, hogyan bukkan fel az unalom? Mit tanultál meg róla? Hogyan tanítottad ki magadat, hogyan tanítod ki a gyerekedet az egyszerű levésből? Hogyan minősül az egyszerű levés lustasággá, hogyan kapcsolódik hozzá ítélet és így bűntudat, hogyan értékelődik fel az állandó elfoglaltság?

Hogyan nem bírunk egyszerűen csak lenni, érzékelni, ami épp van, felfedezni ebben újra a csodát, a mindent. És hogyan kapcsolódik mindez össze kényszeres, függőségi tevékenységekkel, rögeszmés szokásokkal, szerek használatával.

Szeretettel ajánlom figyelmetekbe Scott cikkét a témában. Fontos kiegészítés lehet a Függőségi tréning résztvevőinek is, saját önvizsgálataikhoz.

Unalom és Függőség

Sokak számára az unalom szorosan kapcsolódik a függőséghez. Már nagyon korai életkorban elkezdődik. Ha megfigyelsz egy gyerekcsapatot, akik épp unalmas pillanatba kerülnek, melyben nincs mit csinálni, gyakran lázasan kezdik el keresni a következő csinálnivalót, csak hogy betölthessék a jelen pillanat üresség-érzetét. Mindannyian ezzel az örökös üresség-betöltő késztetéssel növünk fel. Sokak számára az élet egy hosszú cselekvéssor, melyet azért végeznek, hogy elkerülhessék a csinálás nélküli létet vagy a csendességet. És ez lehet az emberi fejlődés hajtóereje is sok területen, például a technológia és ipari fejlesztések területét. De a függőségeink mögött is ugyanez a hajtóerő húzódik meg.

Az unalom megjelenésekor mindig valamilyen mentális kép vagy szavak bukkannak fel, vagy az üresnek érződő jelen pillanatról, vagy pedig egy közvetlen jövőbeni pillanatról, mely majd üres lesz. Akár úgy is érződhet, mintha a halál várna ránk, amennyiben ez az üresség nem kerül betöltésre. Drámai ereje lehet. Úgy tűnhet, mintha az én halála várakozna a küszöbön, ami nagyon ijesztő tud lenni. Ezért ennek az ürességnek a megtapasztalása szorongással, nyugtalansággal, feszültséggel járhat együtt. Ezért aztán mindenáron próbáljuk valamivel kitölteni ezt az űrt, legyen az ital, cigaretta, étel, számítógépezés, takarítás, rendezgetés, beszélgetés, gondolkodás, vagy bármi jövőbeni több-jobb keresése.

A függőségekkel kapcsolatos munkámnak lényeges pontja az unalom témaköre, megvizsgálása és megtapasztalása. A következő gyakorlat segítségével te is belenézhetsz ebbe.

Amikor unatkozáson kapod magad, vedd észre, hogy valamilyen kép jelent meg a jelen vagy a közvetlenül eljövendő pillanatról, melyben üresség érzékelhető, ami mintha betöltésre szorulna. Tudatosítsd ezt a képet, hozd magad elé az elmédben, és nézz rá közvetlenül, anélkül, hogy a jelentésén gondolkoznál. Tedd fel magadnak a kérdést: „Ez a kép a halál?” Vagy azt is megkérdezheted: „Ez a kép én vagyok?” Amint meglátod, hogy az csupán egy kép, nem pedig te magad vagy a halálod, nézd addig a képet szavak és címkék hozzáadása nélkül, elemzés nélkül, csak a puszta képet, amíg az elhalványul és feloldódik a térben. Pihenj meg néhány pillanatig gondolatok nélkül, és hozd a figyelmedet a testedbe. Vedd észre, ha a testben bármilyen érzés, érzet, energia van jelen, és csak érezd, anélkül, hogy gondolkodnál róla, címkék és történetek nélkül. Érzed a puszta energiát, anélkül, hogy bármit is kezdeni szeretnél vele, pont olyannak, amilyen. Észreveheted, ahogy az érzés, energia átalakul, elhalványul, akár el is tűnik. Amint ez megtörténik, vedd észre, hogy a jelen pillanatból semmi nem hiányzik. Semmilyen módon nem hiányos. Az az érzet, hogy bármi is hiányozna, illetve hogy az adott pillanat unalmas lenne, csak azért bukkanhatott fel, mert megjelent az a bizonyos kép és vele együtt a testi érzetek is, melyeknek nem voltál tudatában. Ha megfigyeled a képet és érzed az energiát gondolatok nélkül, akkor amint eltűnnek, az unalom is velük együtt tűnik el. Bízz bennem. Próbáld ki! Nagyon valószínű, hogy csökkenni fognak a függőségi késztetéseid, amint megtapasztalod, hogy az unalom csupán illúzió. És azt is megtapasztalod majd, hogy az üresség nem jár együtt a halállal, ha az az üres tér nem kerül betöltésre. Ez mind az elme által keltett illúzió. Nincs olyan „én”, melynek létét fenyegetné egy semmit nem tévő pillanat.

(Scott Kiloby cikke)

Kétféle „semmi” létezik. Az elme mondhatja, hogy „semmi”, de ez a „semmi” egy pszichológiai állapot. Matematikai, steril, mozdulatlan, sivár. A valódi „semmi” az üresség, pszichológiai tartalomtól mentes. Szabadság, teljesség, csend, béke és szeretet – ezek ragyognak ott. Amikor azt mondom, hogy „semmi”, hagyd a „semmi” szót eltűnni és csak legyél itt.

(Mooji)

(Ajánlom felfrissítésre ezt a korábbi bejegyzést is: Ahova folyton vágyunk és ahonnan folyton elmenekülünk)

ÖNSZERETET/ÖNÉRTÉKELÉS TRÉNING SCOTT KILOBY ÉLŐ ÖNVIZSGÁLATAI ALAPJÁN. BUDAPEST, JÚNIUS 29-30.

RÉSZLETEKET ITT TALÁLSZ: AKTUÁLIS TRÉNINGEK (gördíts lejjebb a feljövő oldalon)

Mit és Miért Is Keresünk Valójában: A Képzelt Hiány-Én

Folytassuk a héten megkezdett új sorozatunkat az alapvetően téves én-azonosulásainkról. Ha nem olvastad volna a bevezető részt, ajánlom, kezdd azzal. Itt találod: http://onmunka.blogspot.hu/2012/08/a-legalapvetobb-identitasunk-hiany-es.html

Az Elkülönülésbe Vetett Hit

A hiányosságba vetett hitünk közvetlen kapcsolatban áll az elkülönülésről szóló hiedelmünkkel. Már nagyon kicsi gyermekkorunkban beindul az az alap elkülönülésünk, mely az én érzete és a nem-én érzete között feszül. Innentől kezdve az élet különálló, egymáshoz kapcsolódó „tárgyak” színjátékává válik. És a központi „tárgy” az „én”.

         Kicsiként ritkán kérdőjeleződik meg az elkülönülés-érzetünk. És miért is kérdőjeleződne? Hiszen a túlélő ösztöneink azt diktálják, hogy a testünket elkülönültként kell kezelnünk, mert így találunk majd ételt, ruhát vagy fedelet. De a túlélési ösztön már kicsi gyermekkorunkban túlnyúlik a fizikai túlélés alapvonatkozásain. Szép fokozatosan átterjed a pszichológiai és érzelmi világunkra is. Szó szerint azonosulunk szavakkal, képekkel, érzelmekkel és testi érzetekkel. És ezek a szavak, képek, érzelmek és érzetek egymásba fonódottnak tűnnek, és azt a hiedelmet alakítják ki, hogy „Különálló személy vagyok.” És aztán valamely ponton a szavak és képek hiány-történetbe fordulnak át. A „Valami baj van velem” története valósággal hozzáforr a „Különálló személy vagyok” hiedelméhez. És ebben a pillanatban születik meg az a belső hazugság, mely aztán folyamatosan üzemanyaggal látja el az önmagunkon kívülre mutogatást és a hiedelmünk szerint belőlünk hiányzó „dolgok” keresését.

         Ahogy növekszünk, a kapcsolataink válnak mindennek első számú tükrévé. Elkezdjük keresni azt, ami hitünk szerint hiányzik belőlünk. Ha úgy értelmeztük, hogy a szüleink nem voltak képesek betölteni a hiányunkat, vagy akár ők maguk okozták a hiányérzetünket azzal, hogy gyerekként nem biztosították a számunkra szükséges dolgokat, akkor más kapcsolatainkban kezdünk majd el keresgélni a hiány-ürességünk betöltése céljából, s ez sokszor egy életen keresztül tart. Ahogy a hiány-azonosulásunk csak erősödik, egyre nagyobb meggyőződéssel valljuk, hogy a szeretet, az értékelés, a biztonság, a beteljesedettség, az elismerés, a fontosság, az érdemlegesség, illetve más kívánatos minőségek rajtunk kívül létező valamik. És egyre jobban vágyakozunk ezek után a látszólag hiányzó dolgokra. Vágyunk arra a teljességre, melyről úgy hisszük, hogy elveszítettük akkor, amikor önmagunkat másoktól különállónak hittük el.

         És mi sem természetesebb, mint hogy a kapcsolatainkban próbáljuk meg megtalálni mindazt, amit hiányzónak hiszünk. És aztán, amikor sértettséget, leértékelést, elhagyást, bizonytalanságot, visszautasítást, beteljesületlenséget vagy meg nem értettséget tapasztalunk meg a kapcsolatainkban, az elkülönültség érzete még tovább erősödik bennünk. És továbbra is kívül keresgélünk, de soha sem tudjuk igazán és tartósan betömködni azt az űrt, melyet önmagunkon belül érzékelünk. Így erősödik és ismétlődik folyamatosan a hiány-én központi története. És mire elérjük a felnőttkort, a hiány válik az életünket központilag meghatározó motivációs erejévé, mely nem csupán a kapcsolatainkat, hanem életünk egészét irányítja.

         Minden, amit magunkról hittünk el tökéletesen visszatükröződik felénk a külvilágból, mivel a központi hiány-énazonosulásainkat mindig magunkkal visszük a kapcsolatainkba. Ha értéktelennek hiszem magam, akkor majd te látszólag jól megerősíted bennem ezt a történetet. Ha te szerethetetlennek gondolod magad, akkor pedig majd én foglak jól megerősíteni téged ebben a hitedben. És szépen bezárjuk magunkat ezekbe az egymást kölcsönösen fenntartó-megerősítő kapcsolati történeteinkbe. Ahelyett, hogy közvetlenül szembenéznénk ezekkel az elkülönülésről és hiányról szóló hiedelmeinkkel, kifelé mutogatunk a többiekre. „Te vagy a probléma, nem pedig én!” És pont így maradunk vakok a „Különálló és hiányos vagyok” belső hazugságára.

         Valamilyen szinten mind tudjuk, hogy ha rávesszük magunkat arra, hogy szembenézzünk az elkülönülés és hiány fájdalmával, akkor ezek a hiedelmek elkezdenek összeomlani. Az oly szépen felépített személyes történeteink darabokra fognak szétesni. Ez pedig halálfélelemmel tölt el minket. Rettegünk. Az a legmélyebb félelmünk, hogy elveszíthetjük ezeket a központi én-azonosulásainkat, továbbra is a másokra való mutogatás ördögi körébe zár minket, ahol vakok maradhatunk mindarra, amit saját magunkról hittünk el. És ez a félelem visszaránt minket az elmébe, ahol a csontig lerágott szavak és képek megint csak azt állítják, hogy elkülönültek és hiányosak vagyunk. Kapcsolataink jól olajozott gépezetté válnak, melyek tökéletesen ellátják azt a feladatukat, hogy a hazugságainkba zárkózva maradhassunk.

         És még amikor elkezdjük felismerni, hogy a kapcsolati küzdelmeink hátterében az elkülönültségbe és a hiányosságba vetett hiedelmünk áll, akkor sem feltétlenül állnak rendelkezésre azok a megfelelő eszközök, melyekkel át lehet hatolni ezeken a történeteken. Hatékony eszközök hiányában pedig, jobb híján újra csak az elménkre támaszkodunk, ami persze rövid úton visszavezet minket a hiány-történetünkbe, ahol újra csak kifelé mutogatunk, a fájdalmunktól elfelé. A Megtalálhatatlan Önvizsgálat (UI) olyan hatékony technika, mely közvetlenül a hiány-történetünk középpontjában lévő érzelmi sebre fókuszál. A sebbel való szembenézés pedig kiszabadít annak markából. Elkezdjük meglátni és megérteni, hogy mentális képeket védelmezünk, és hogy ezek a képek nem azok, akik valójában vagyunk.

        

(Scott Kiloby: Living Relationship – Élő Kapcsolat)

Tehát, akinek ELHITTED MAGAD, nem létezik. Akinek elhitted magad, az mentális képekből, szavakból, és a velük látszólag összetépőzárazódott érzelmekből és testi energiákból áll. Aki valójában vagy, az a mindig jelenlevő létezés, észlelés, tudat, melyben mindezen jelenségek (gondolatok: képek és szavak formájában, illetve testi szintű energiák) felbukkannak, majd tovahaladnak. Az elme ezekkel a jelenségekkel azonosította magát, ezekből áll össze az „én”-érzetünk. Az UI két pontra helyezi a hangsúlyt: egyrészt ezeknek az azonosulásoknak a megvizsgálására, szétbontására, másrészt pedig a rendszeres megpihenésre bármely pillanatban önmagunk valóságában. Annak teljes felismerésére és megtapasztalására, hogy nem a fejedben futó képekkel és szavakkal, és nem is a testedben felbukkanó természetes energiákkal vagy azonos. Ezek önmaguktól fogva léteznek, nem kell harcolni ellenük, csupán hagyni, hogy legyenek, és történetek, címkék, értelmezések nélkül megtapasztalni őket.

Erről jövő héten bővebben írok. Addig is, amikor csak eszedbe jut, pihenj meg a nem-tudás terében, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok én itt és most akkor, ha semmit nem kell tudnom? Ki vagyok a történeteim nélkül? Ereszd el akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG.

Halálfélelem, Avagy Nehogy Kiderüljön Rólam, Hogy…

„Soha semmi más nem született meg, mint egy álom. Soha semmi más nem is hal meg, mint egy álom.” (Byron Katie)

Szia Andi!

Gondoltam megosztom Veled, mik zajlanak bennem mióta leveleztünk, hisz olyan sok energiát fektetsz az egész segítésbe, Munka-népszerűsítésbe, és amolyan köszönésképpen néhány gondolatot megosztanék. Haladás, hogy az érzéseim nem uralnak már el teljesen, még a legriasztóbbak is csak néhány percre. Lassú folyamatnak tűnik ahhoz képest, mennyire siettetni akar valamit az elmém, persze ez is a menekülés része. Valójában ő akar menekülni és jól akarja érezni magát, mert szenved. Bár ez sem igaz. Hehe, a végén kiderül, már semmi nem igaz tényleg, talán ezért nem annyira népszerű a Munka, mert valamiben hinni kell a legtöbb embernek. Anélkül kényelmetlen, feltéve, hogy nem tapasztaltak még valami sokkal mélyebbet.

Azt hittem, én nem félek a haláltól, most kiderült, hogy ez nem igaz. Attól viszont, hogy valaki meghal, szenved, attól rettegtem/rettegek, kiborulok, tehát kivetítem a halálfélelmet másra, most pl. a macskám beteg és nem tudom, túléli-e, ezen sokszor kiborultam mostanában, ő egy igazi kis tanító cica. :-) És pár napja, mikor kint álltam néhány sziklánál a Pilisben, egy olyan halálfélelem, szédülés, remegés, pánik jött rám, hogy nem mertem a szélére menni és mást sem akartam odaengedni. Később azért jobb lett, aztán megint rosszabb, aztán volt, hogy megláttam magam kívülről, amint kézzel-lábbal mászok le egy kis kőről, amikor nem is volt semmi veszélyes és rámjött a röhögés. Tehát azt szűrtem le, hogy ez a halálfélelem jól elbújt itt, mert ha belegondolok, az a gondolat nagyon ott van, hogy én ugyan nem félek a haláltól, sőt időnként vágyom is rá. Hát kiderült, hogy ez nem igaz, Munkáznom sem kellett hozzá, elég volt egy beteg cica meg egy szikla.

Hogy ezzel kezdenem kell-e valamit, azt nem tudom, sűrűbben látogatom a sziklákat és figyelek a cicára, bár néha úgy gondolom meg kéne őt mentenem, de aztán jön, hogy tényleg? 

Most, hogy írom, még egy összefüggést megláttam, hogy miért nem éreztem biztonságosnak a testemet. Mivel nem tudom kontrollálni, hisz nem is én irányítom a testemet, az elmém sejti ezt, de nem akarja megemészteni. Kontrollálni akar mindenáron. Ezért tudok mosolyogni 120-as pulzussal, miközben a hideg verejték folyik rólam és alig kapok levegőt. Az elmém azt mondja, „nem láthatják meg rajtad”. Na, ezzel Munkázok egyet.

Olvasgatom a blogodat, és mindig találok benne újat.

Szép estét, puszi: Zs.

Zs-kém, nagyon köszönöm mély, tartalmas megosztásodat, élmény olvasni. Tegnap kérdezte valaki a blogon, hogy miért nem lehet a neten mindenféle sikertörténeteket olvasni arról, hogy akik Munkáznak, mit értek el. Asszem, Te már erre tudod a választ: mert a „hagyományos elmének” a Munka eredménye egyáltalán nem vonzó. Nehéz egy félelmekkel, meggyőződésekkel teli elmének átadni, hogy mi vár rá, ha szabad lesz ezektől. Azok pedig, akik megélik ezt a szabadságot, nem feltétlenül foglakoznak azzal, hogy ezt fórumokon kiabálják szerte-szét, ez teljesen érthető. Lehet, hogy majd szentelek ennek egy bejegyzést.

Puszillak, Andi

Igen, a hagyományos elme, igazából „félreérti” az egész Munkát, de ha picit nyitott, talán megfoghatja valami az egészből, viszont a sikertörténetek úgy kezdődnének, hogy „rendbejött az élete, semmi problémája sincs, boldog házasságban él és sikeres, és mindenki imádja, és örökkön-örökké…” - mint a filmekben. Azt imádni, ami van, esztelenségnek tűnik. Pedig mekkora szabadság rejlik benne! Gyerekkorom óta elhittem, hogy velem baj van, mert nem értem a világot, persze magamat nem értettem, de most már tudom, hogy nincs velem baj. :-) Zs.

Kedves Olvasók, nézzünk meg egy hiedelmet innen: „Nem láthatják meg rajtam.”

Egészítsd ki a Te változatoddal arról, Te mit nem szeretnél, hogy lássanak rajtad: hogy félsz, hogy dühös vagy, hogy nem szimpatikus valaki, hogy nem tudod a választ, hogy össze vagy zavarodva, hogy tanácstalan vagy, hogy nem tudsz dönteni, hogy rosszul vagy, hogy nem vagy jó passzban. Mit próbálsz mások elől elrejteni? Megtanultunk úgy élni, hogy el kell rejtenünk, ha valami épp „nem jól van velünk”. Nehogy kiderüljön, hogy én nem vagyok tökéletes, nehogy kiderüljön, hogy negatív érzéseim vannak, nehogy kiderüljön, hogy nem tudom, nehogy kiderüljön, hogy…

1. Igaz az, hogy nem láthatják meg rajtam, hogy…? Igen/Nem. (Nem tudom.) Nincs magyarázkodás, hogy Igen, mert… És nem az a lényeg, hogy ’Nem’ legyen a válasz. Csak engedd mélyen magadba ezt a kérdést. A Munka meditáció.

2. Teljesen, száz százalékig biztos lehetek benne, hogy nem láthatják meg rajtam, hogy …? Igen/Nem. (Nem tudom.)

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy nem láthatják meg rajtam, hogy… (és közben épp abban az állapotban vagyok)?

- Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem? (Az alkérdések feltevésekor mindig ismételd utána az épp vizsgált hiedelmet is! Pl. Hogyan bánok magammal, ha elhiszem azt, hogy nem láthatják meg rajtam?)

- Hogyan bánok magammal, hogyan viszonyulok magamhoz? Miket gondolok magamról? Szeretem-e magamat ilyenkor? Hogyan „ütöm” magamat, milyen önostorozó gondolataim vannak?

- Hogyan viszonyulok ilyenkor a testemhez, a testi tüneteimhez?

- Hogyan bánok ilyenkor a körülöttem levőkkel, akik elől el akarom rejteni az állapotomat? Magam alá vagy fölé helyezem őket gondolatban? Extrán figyelmes leszek velük, vagy épp megszűnnek létezni? Okolom őket valamiért? Segítséget várok tőlük?

- Milyen érzés jelenik meg bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hol érzem a testemben?

- Milyen múltbeli és jövőbeli képek jelennek meg a fejemben, ha elhiszem ezt a gondolatot? Mennyire tudom megélni a pillanatot, amikor elhiszem a gondolatot?

- Milyen mániáim, szenvedélyeim, függőségeim jutnak eszembe, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hova menekülök, mivel vigasztalom magam?

- Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy nem láthatják meg rajtam, hogy…? Mire jó nekem ez gondolat? Mit kapok tőle?

- Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem ezt a gondolatot?

- Mikor, hány éves koromban jutott először eszembe, hogy valamit nem láthatnak meg rajtam?

4. Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többé nem tudnám elhinni azt, hogy nem láthatják meg rajtam, hogy…? Csukd be a szemedet, és nézegesd az életedet: ki vagy, ha soha többet nem fordul meg benned ez a gondolat? Hogyan éled meg az adott helyzetet, ha nem tudod elhinni, hogy nem láthatják meg rajtad, ami épp zajlik benned? Hogyan viselkedsz, hogyan bánsz magaddal és másokkal? Hogyan beszélsz, hogyan zajlik az életed, hogyan tekintesz magadra?

Következzenek a Megfordítások. Az eredeti állításunk: „Nem láthatják meg rajtam, hogy…”

+ Megláthatják rajtam, hogy…

Keress három konkrét példát, vagy akár jó sokat, amikor megengedted magadnak, hogy meglássák rajtad. Kimutattad, megélted, és minden rendben volt, nem dőlt össze a világ. Illetve még abba is belekukkanthatsz, hogy kifejezetten akarod, hogy meglássák rajtad, hogy valami nincs épp rendben, mintha direkt felhívnád valamilyen viselkedéssel magadra a figyelmet, hogy direkt „rossz imázst” alakíts ki magadról, mintegy polgárpukkasztásként. Vagy épp sajnáltatásként. „Azt akarom, hogy meglássák rajtam, hogy…” Hogyan próbálsz sajnálatot, együttérzést kiváltani másokból, hogyan manipulálod az embereket, hogy foglalkozzanak már veled egy kicsit?

+ Én nem láthatom meg másokon, hogy…

Ez érdekes megfordítás. Csukd be a szemed, és keresd meg azokat az eseteket, amikor Te nem szívesen látod másokon, hogy… félnek, dühösek, szomorúak, rosszul vannak, sírnak, tanácstalankodnak, határozatlanok, stb. Mi az pontosan, amit nem szívesen látsz ilyenkor? A fizikai tünetek, amit a testük produkál? Mi a gond azzal, ha valaki remeg vagy sír, vagy esetleg kiabál?

Ezekkel a tünetekkel semmi gond nincsen. A szenvedésedet azok a történetek okozzák, melyek ezek láttán indulnak be. Ezek pedig a saját magadról szóló történetek, melyeket a másik emberre vetít ki az elméd. Csípd őket nyakon, itt az alkalom. Aztán lehet folytatni velük a Munkádat.

+ Én nem láthatom meg magamon, hogy…

Teljesen nyilvánvaló, hogy az egészet saját magunk elől rejtegetjük, nem akarunk szembenézni vele, hogy épp ilyen vagy olyan „kellemetlen” érzés zajlik bennünk. Pedig az érzés mindössze jelzés, hogy érdemes az azt beindító történetet megkérdőjelezni. Ha legközelebb jön, fogadd szeretettel, ne menekülj el, csak engedd meg, hogy ott legyen. Igazából csupán testi érzetek összessége, amik semmit nem jelentenek önmagukban, csak róluk is történeteket gyártottunk, hogy valami baj van velük. Csípd el azokat az eseteket, amikor még magadon sem akarod látni őket, amikor menekülni kezdesz, aztán lehet a háttértörténeteket átengedni a Négy kérdésen és a Megfordításokon. Jó Munkát kívánok!

(Zs-vel már készült egy esettanulmány nemrégiben itt a blogon, itt találod:

http://onmunka.blogspot.com/2011/09/testem-nem-biztonsagos-igaz-ez.html)

2 jelentkezőt várunk még, hogy elindulhasson ez a csoport. Ha itt az időd, csatlakozz hozzánk:

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam: 2011. október 29-30. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Élet és Halál 2.

„Azt gondoljuk, hogy a testünk halálától félünk; pedig valójában az identitásunk halálától félünk. De az önvizsgálat segítségével, ahogy megértjük, hogy a halál csupán egy gondolat, és az identitásunk is csak egy gondolat, felismerjünk, kik vagyunk. Ez a félelem vége. Ez a szeretettől való félelem halála.” (Byron Katie)

Kicsit továbbhajózunk a halál témájában, egy újabb fejezet következik Byron Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Ha nem olvastad volna az első bejegyzést, mindenképpen tedd meg, kérlek, és csak azután olvass tovább. Így elkerülhetőek az esetleges félreértéseid. Itt találod:

Élet és Halál 1.  http://onmunka.blogspot.com/2011/04/elet-es-halal-1.html

Öröm 33 – Ha a középpontban maradsz, és teljes szívvel öleled át a halált, örökké fogsz fennmaradni.

Egyszer egy orvos vérmintát vett tőlem, majd megnyúlt arccal tért vissza hozzám. Azt mondta, rossz hírt hoz; nagyon sajnálja, de rákom van. Rossz hír? Nevetni kezdtem. Amikor ránéztem, láttam, hogy eléggé ledöbbent. Nem mindenki érti ezt a fajta nevetést. Később kiderült, hogy mégsem vagyok rákos, és ez is jó hír volt.

            Az igazság az, hogy amíg nem szeretjük a rákot, nem szerethetjük Istent. Nem számít, hogy milyen jelképet használunk erre – a szegénységet, a magányt, a veszteséget – hiszen az általunk hozzájuk kapcsolt jónak vagy rossznak a fogalma az, ami miatt szenvedünk. Egyszer üldögéltem egy barátnőmmel, akinek óriási daganata volt, és az orvosok néhány hetet adtak neki. Amint készülődtem, hogy felállok az ágya mellől, azt mondta, „Szeretlek”, én pedig erre azt válaszoltam, „Nem, nem szeretsz. Nem szerethetsz, amíg nem szereted azt a tumort. Mert bármi, amit ahhoz a daganathoz kötsz, azt előbb-utóbb rám is fogod vonatkoztatni. Csak egyszer forduljon elő, hogy nem adom meg neked, amit akarsz, vagy fenyegetést jelentek egy hiedelmed számára, azt a meg nem vizsgált koncepciót rám fogod vonatkoztatni.” Lehet, hogy ez így keménynek tűnik, de a barátnőm már jóval azelőtt megkért, hogy mindig mondjak neki igazat. A szemében csillogó könnyek a hála könnyei voltak, mondta.

            Senki sem tudja, hogy mi jó és mi rossz. Senki sem tudja, mi a halál. Lehet, hogy nem is egy valami; az is lehet, hogy nem is egy semmi. A halál a tökéletesen ismeretlen, és én ezt szeretem. Úgy képzeljük, hogy a halál egy létezési állapot, vagy a semmi állapota, és jól megijesztjük magunkat a saját elképzeléseinkkel. Én a valóság szerelmese vagyok: szeretem a betegséget és az egészséget, a jövést és a menést, az életet és a halált. Az élet és a halál számomra egyenlők. A valóság kedves; így a halálnak is jónak kell lennie, bármi is az, már amennyiben egyáltalán bármi is.

            Néhány hónappal ezelőtt ellátogattam Dél-Kaliforniába, Needles-be, ott él a lányom, Roxann. Épp a boltban voltunk, amikor pár régi családi barátunk, akiket már régóta nem láttam, kiszúrt engem. „Katie!” kiáltották, majd odajöttek hozzám, ragyogtak az örömtől. Megöleltek, megkérdezték, hogy vagyok, én elmondtam, majd megkérdezték, hogy van az én drága anyukám. Én pedig erre azt válaszoltam, „Csodásan. Meghalt.” Síri csend lett. Hirtelen a mosolyok eltűntek. Láttam, hogy problémájuk támadt, de nem tudtam, mi az. Amikor Roxannal már kint voltunk, odafordult hozzám és azt mondta, „Anyu, amikor így beszélsz az emberekkel, ezzel ők nem tudnak mit kezdeni.” Ez nekem nem jutott eszembe. Én csak az igazat mondtam.

            Amíg nem vagy képes a halálra ajándékként tekinteni, még nem végezted el a munkádat. Vagyis, ha félsz tőle, akkor ez megmutatja neked, hogy mi is legyen vizsgálatod következő tárgya. Nem lehet mást tenni; vagy elhiszed ezeket a gyerekes történeteket, vagy megkérdőjelezd őket – nincs más választási lehetőség. Mi nincs rendben a meghalással? Hisz minden éjjel becsukod a szemedet, és elalszol. A legtöbben nagyon várják a napnak ezt a részét. Imádnak elaludni. A halál pedig nem rosszabb ennél, leszámítva azokat a hiedelmeidet, melyek szerint valami más is van ott. A gondolat előtt nincsen senki és semmi – csupán a béke, mely még csak nem is ismer magára békeként.

            Annyit tudok a meghalásról, hogy amikor már nincs hová elszökni, amikor tudod, hogy senki sem siet a megmentésedre, akkor félelem sincsen. Már nem vesződsz többé a félelemmel. A legrosszabb dolog, ami a halálos ágyadon történhet veled, az egy hiedelem. Ennél rosszabb sosem történt senkivel. Tehát, amikor már a halálos ágyadon fekszel, az orvos pedig azt mondja, hogy számodra vége a történetnek, ezt pedig te el is hiszed, akkor minden zavarodottság egyszerre megszűnik. Többé semmi veszítenivalód nincsen. És ebben a békében csak te vagy.

            Azok, akik tudják, hogy nincs remény, szabadok; a döntés nem az ő kezükben van. Ez ugyan mindig is így volt, de sokaknak testileg meg kell halnia ahhoz, hogy erre rájöjjenek. Nem is csoda, hogy mosolyognak a halálos ágyukon. Egész életükben a meghalást keresték: most pedig feladták az irányításról szóló illúziójukat. Amikor nincs választás, nincs félelem. Elkezdik felismerni, hogy soha semmi más nem született meg, mint egy álom, és soha semmi más nem is fog meghalni, csak egy álom.

            Amikor teljesen tisztába jössz a halállal, akkor totális jelenlétben tudsz együtt lenni egy haldoklóval, és nem számít, milyen fájdalmat tapasztal meg láthatóan a másik, ez a te boldogságodra nem hat ki. Szabadon szeretheted, átölelheted, gondoskodhatsz róla, mert mindez a természetedből fakad. Ha félelemmel telve látogatod meg a haldoklót, akkor félelmet tanítasz: belenéz a szemedbe és azt az üzenetet olvassa ki belőle, hogy nagy bajban van. Ha azonban békésen, félelem nélkül érkezel, akkor a szemedbe nézve azt fogja látni, hogy bármi is történik, az teljesen rendben van.

            A meghalás pont olyan, mint az élés. A saját útját járja, és neked semmi ráhatásod nincsen. Sokan azt gondolják, Tudatos akarok lenni halálom pillanatában. Ez teljességgel reménytelen. Még az is totál reménytelen, hogy mostantól számítva tíz perc múlva tudatos légy. Minden, amit akarsz, itt van, ebben a minutumban.

            Szívesen szoktam elmesélni az egyik barátomról szóló történetet, aki arra várt, hogy valamilyen fajta kinyilatkoztatást, felismerést fog kapni halálának pillanata előtt. Spórolt az energiájával, mindent megtett azért, hogy teljességgel tudatos legyen. Végül pedig szélesre nyíltak a szemei, levegő után kapkodott, és azt mondta, „Katie, lárvák vagyunk.” Mély éberség a halálos ágyán. Én pedig, „Édesem, igaz ez?” A nevetés pedig csak úgy elkezdett kiáradni belőle. A felismerés az volt, hogy nem volt felismerés. A dolgok pont úgy vannak rendben, ahogy vannak; ezt csakis egy hiedelem tudja elvenni tőlünk. Néhány nappal később halt meg, mosollyal az arcán.

            Egy másik haldokló barátom teljesen biztos volt benne, hogy pontosan tudni fogja, mikor érkezik el az utolsó pillanata. Pedig mindannyian a pontosan megfelelő időpontban halunk meg – egy másodperccel sem korábban vagy később. Ez a férfi azt tervezte, hogy a Tibeti Halottaskönyv szerint csinálja végig, a barátai pedig megígérték neki, hogy eljönnek a halálos ágyához, és elvégzik a könyvben szereplő rituálékat. Amikor szólította őket, mind eljöttek szépen, végigcsinálták a rituálékat, aztán a barátom mégsem halt meg. Így aztán szépen hazamentek, majd néhány nappal később, ő újra teljesen biztos volt benne, hogy közeleg halálának pillanata; a barátok megint felbukkantak, megint mindent elvégeztek, ő pedig megint csak nem halt meg. És ugyanez lezajlott még két-három alkalommal, amikorra már mindenki azon gondolkodott, hogy Mikor fogja már végre megtenni? Már annyiszor hívta össze őket! Mint a mesebeli fiúcska, aki farkast kiáltott. A barátom engem is megkért, hogy egy bizonyos napon, órákon keresztül legyek majd ott mellette. Én pedig azt mondtam, „Ha el tudok menni, ott leszek.” De aztán, amikor már valóban haldoklott, azok, akiket megbízott azzal, hogy hívjanak fel engem, nem nagyon izgatták magukat ezen. Nem olyan volt, ahogy eltervezte; ehelyett tökéletes volt.

Oh, a történetek – imádom őket! Mi más létezik még?

További olvasmány a témában, főként a Félelmekről itt: Félelem Nélkül Élni Immár Lehetséges:  

http://onmunka.blogspot.com/2011/05/felelem-nelkul-elni-immar-lehetseges.html