Az Önmagadról Szóló Ítéletek Megkérdőjelezése

„Arany” pár napja köszönt be a blogra, elkezdett Munkázni, és nagyon bátran kérdezett is. Levélváltásunkat, ha még nem olvastad volna, itt találod, a bejegyzés alatti kommentekben (http://onmunka.blogspot.com/2011/10/mit-ertesz-az-alatt-hogy-masik-ember-az.html?showComment=1317821901624#c5406524992082472594), és utána várlak vissza, mert még tovább Munkázunk.

Kedves Andi,

elolvastam a javasolt irodalmat (meg még annál jóval többet : ). Aztán elővettem az Ítélkezőlapot. Rövidítve leírom:

1. Haragszom magamra, mert rettegek, félek.

2. Azt akarom, hogy ne rettegjek, ne féljek. Azt akarom, hogy elfogulatlanul fogadjam mindazt, ami történik. Sőt, örömmel.

3. Nem kéne azzal foglalkoznom, hogy "mi történhet" vagy "mi történik majd". A saját dolgommal kéne foglalkoznom.

4. Arra van szükségem, hogy mindenekfelett szeressem az igazságot és a valóságot.

5. Miket gondolsz róla (magadról)? Gyáva, elismerésre vágyó.

6. Soha többé nem akarom, hogy rettegjek.

Vizsgáljunk meg innen egy hiedelmet (és az új Olvasók számára mondom, hogy minden egyes hiedelmet végigvizsgálunk egy ilyen Ítélkezőlapon. Részletek a Munka végzéséről itt: http://kincsamivan.hu/hogyan-vegezd-az-oenmunkat-egyeduel.html):

„Szeretnem kéne a valóságot és az igazságot.” – Ezt nézzük meg részletesen.

1. Igaz az, hogy szeretnem kéne a valóságot és az igazságot? Igen/Nem. (Nem tudom.) Nincs magyarázkodás, hogy Igen, mert… És nem az a lényeg, hogy ’Nem’ legyen a válasz. Csak engedd mélyen magadba ezt a kérdést. A Munka meditáció.

2. Teljesen, száz százalékig biztos lehetek benne, hogy nekem szeretnem kéne a valóságot és az igazságot? Igen/Nem. (Nem tudom.)

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy szeretnem kéne a valóságot és az igazságot (miközben nem teszem)?

- Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem?

- Hogyan bánok magammal, hogyan viszonyulok magamhoz? Miket gondolok magamról? Szeretem-e magamat ilyenkor? Hogyan „ütöm” magamat, milyen önostorozó gondolataim vannak?

- Hogyan bánok másokkal ilyenkor? Magam alá vagy fölé helyezem őket gondolatban (pl. azokat, akik szerintem már szeretik, vagy épp az ellenkezője: semmit nem tesznek azért, hogy megszeressék)?

- Milyen érzés jelenik meg bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hol érzem a testemben?

- Mennyire tudom élvezni az életet, amikor elhiszem a gondolatot?

- Milyen mániáim, szenvedélyeim, függőségeim jutnak eszembe, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hova menekülök, mivel vigasztalom magam?

- Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy nekem szeretnem kéne a valóságot? Mire jó nekem ez gondolat? Mit kapok tőle?

- Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem ezt a gondolatot?

- Mikor jutott egyáltalán először az eszembe ez a gondolat?

4. Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többé nem tudnám elhinni azt, hogy nekem szeretnem kéne a valóságot és az igazságot? Csukd be a szemedet, és nézegesd az életedet: ki vagy, ha soha többet nem fordul meg benned ez a gondolat? Hogyan viselkedsz, hogyan bánsz magaddal és másokkal? Hogyan beszélsz, hogyan zajlik az életed, hogyan tekintesz magadra?

Következzenek a Megfordítások. Az eredeti állításunk: „Szeretnem kéne a valóságot és az igazságot.”

+ Nem kéne szeretnem a valóságot és az igazságot.

Ameddig nem szeretem, addig nem „kéne”, hisz nem ez van. Ezzel a gondolattal gyötröm magam, azt hiszem, ettől válok majd jobbá, olyanná, amilyennek az elmém elképzel. Amíg nem szeretem magamat úgy, hogy nem szeretem a valóságot, addig épp ezzel megyek a valóság ellen. És itt érdemes minél alaposabban összegyűjteni, mi is az konkrétan, amit nem szeretek a valóságban. Hisz, ha egyenként nem vizsgálom meg mindazt, amit nem szeretek, akkor a „nagy képet” sem tudom egészében szeretni. Tehát: A következő dolgokat nem szeretem az életemben, önmagamban, a körülöttem élőkben, a világban, a gazdaságban, a politikában, és végtelen a lista. Ezek az én konkrét példáim a Megfordítás igazságtartalmára. Ha mindent felfedezek és őszintén megvizsgálok magamban, amit most nem szeretek, akkor nem fog tudni más történni, mint hogy szeretni fogom a valóságot. Olyannak, amilyen éppen mutatkozik.

Igazság alatt itt gondolom, egy magasabb rendű igazságra, a Valóság igazságára gondolsz, ezt nem tárgyalom külön.

+ Szeretnem kéne önmagamat.

Amikor absztrakt, elvont fogalomról szól az állítás, azt mindig saját magunkkal helyettesítjük be, ez az ún. önmagamra fordítás. Te amúgy is írtad, hogy főleg magaddal van bajod, ezért is javasoltam, hogy akkor jó alaposan ítéld meg önmagadat. Ezt el is kezdted, és ahogy haladsz majd az önfeldolgozásoddal, egyre több saját magadról (és sok minden másról) szóló hiedelem fog feljönni a tudatos szintre, amiket mind-mind meg tudsz majd kérdőjelezni. Itt a példa kedvéért, írj 3 konkrét dolgot, amit nem szeretsz önmagadban. Pl. hogy gyáva vagy. És ezt kérdőjelezd meg, keress jó sok példát, amikor bátor voltál és vagy. Szerintem most is nagyon bátor dolgot csinálsz a Munkával, az emberek többsége inkább elmenekül az önmagával történő szembenézéstől.

+ Szeretnem kéne a valóságról és az igazságról szóló gondolataimat.

Ez az ún. gondolatokra való megfordítás, hisz sosem az adott személlyel, dologgal vagy jelenséggel van problémánk, hanem a róla elhitt gondolatainkkal. Vagyis, a szenvedésemet nem az a dolog vagy személy okozza, hanem azok a gondolatok, melyek beindulnak bennem vele kapcsolatban. Hisz, amint elhiszem, máris jelez a testemben az érzelmi fájdalom, és ez valójában a szenvedés. Természetében ez a megfordítás most igen hasonló az előzőhöz, csak itt nem a magaddal kapcsolatos gondolatokat keresed, hanem a valóságot ítéled.

+ Szeretnem kéne az illúziót és a hazugságot.

Ez az ellenkezőjére fordítás egy másik változata, amikor magukat a szavakat cseréljük ki az ellentétükre. Ebben a konkrét esetben pedig hogyan is tudnám szeretni a valóságot, amíg nem szeretem az illúziót és a hazugságot? Hisz a valóságban minden benne van, semmit nem zár ki magából, mindennek ugyanolyan létjogosultsága van benne, mint bármi másnak. Keress konkrét példákat, hol tudod elkezdeni olyan viccesen nézni ezt az egész illúzióvilágot, hogyan tudsz a bajszod alatt mosolyogni, amikor valaki hazudik neked. Hát kinek a dolga, hogy az igazat mondja-e? Haragudhatok rá persze, felháborodhatok, és mindez csupán azt fogja jelezni, hogy még nem ismertem fel, hol, hogyan hazudtam-hazudok én másoknak és saját magamnak.

Azoknak az Olvasóknak, akik szeretnék profin, hatékonyan megtanulni a Munkát, figyelmébe ajánlom a következő Alaptanfolyamot, még van hely:

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam új időpont: 2011. október 29-30. Jelentkezési határidő: okt. 10. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Mire Képes Egy Könyv, Ha Nyitottságra Talál?

Levél Katie-nek: „A Munka megváltoztatta az életemet”

Drága Katie,

Fogalmam sincs, hogy meg fogod-e kapni a levelemet, de mindenképp szeretném megköszönni, hogy megírtad a Négy Kérdés (Szeretni, ami van) című könyvedet.

Elhagyott a barátnőm, elvitte magával a kisbabánkat is, és csak gyűlölködő leveleket meg ügyvédi papírokat küldött nekem, ráadásul fogalmam sincs, hova mentek. Elhatároztam, hogy Mexikóból hazaköltözöm Kanadába. A Cancun-Minneapolis járaton szörnyen szomorú, és végsőkig elkeseredett voltam. Valahogy azonban ösztönösen tudtam, hogy el kell fogadnom, ők elmentek, én pedig egyedül maradtam, és nem láthatom a gyermekemet, mivel távoltartási végzést szabtak ki rám, és annyi ismeretlen tényező volt. Besétáltam egy könyvesboltba, belekukkantottam pár könyvbe, és akkor megláttam a tiédnek a címét, Szeretni, ami van (A Négy Kérdés); rögtön felkeltette az érdeklődésemet, így meg is vásároltam. Aztán, ahogy a repülőtéren üldögéltem, ugyanabban a pizzázóban, ahol kilenc hónappal korábban még a barátnőmmel és a kisbabánkkal ettünk, elöltött a lelkiismeret-furdalás. Át is ültem egy másik helyre, kinyitottam a könyvedet, és elkezdtem olvasni. Még fél óra sem telt, máris kihúztam magam, és szinte elpárolgott a fájdalmam. Folytattam az olvasást, és mivel egyre éhesebb lettem, mégis csak visszamentem abba a pizzázóba, és ugyanazt a pizzát rendeltem, mint amit a családommal korábban ettem. Csak ültem ott, olvastam, és ettem azt a csodás pizzát.

Olvastam tovább, és elkezdtem feltenni a Négy kérdést a fájdalmas gondolataimra. „Nem kellett volna elhagynia”, „Látnom kéne a gyermekemet,” „Nem szabadna hagyni, hogy elvegye a gyermekemet, „Megbocsátóbbnak és megértőbbnek kéne lennie”. Gyorsan jöttek a kérdésekre a válaszok, és gyorsan megtaláltam a Megfordításokat is. Életemben először láttam tisztán, hogyan „gondoltam, hittem magam bele” a depresszióba, az öngyilkosságba, a verésbe és a pénzügyi csődbe, majd az elhagyatásba. Nem tudom leírni az érzéseket, melyek feltörtek bennem, de az egész olyan volt, mint egy felébredés, egy hirtelen megvilágosodás. Ahogy ott ültem, elkezdtem mosolyogni, és imádtam a pizzámat, beszélgetésbe elegyedtem a mellettem ülő emberrel, és egyszerűen csak jól éreztem magamat abban a pillanatban.

         Mire a Winnipegbe tartó járaton ültem, már annyira boldog voltam a pillanatban, mivel rájöttem, megértettem, hogy minden, amit igaznak gondoltam az életemről csak hazugság volt, a tudattalanul gyártott történeteim okozta önbecsapás. Pillanatok alatt állt össze bennem a felismerés, hogy én csak egyszerűen egy kedves, szeretetteljes ember vagyok, aki repül hazafelé. Winnipegben a nővérem várt rám a repülőtéren, és ahogy közeledtem felé, látszott rajta a bizonytalanság, hogy mire is számítson velem kapcsolatban, depresszióra, szomorúságra, hogyan is viselkedjen velem. Én pedig úgy mosolyogtam, mint azon a napon, amikor a kislányom megszületett, megöleltem a nővéremet, nevettem, viccelődtem, és szuperül éreztem magam. Otthon a többiek is eléggé meglepődtek rajtam, és amikor megkérdezték, mitől érzem ilyen jól magam, mondtam nekik, hogy rátaláltam egy könyvre, a címére azonban nem emlékeztem pontosan. Egy pár napig a nővérem újra meg újra rákérdezett, hogy nem Byron Katie könyvéről van-e szó, de valahogy fogalmam sem volt. Általában a mondanivaló szokott megragadni, nem pedig a könyv címe vagy írója, ugyanígy vagyok egy jó filmmel is. Kérdezte, hogy van-e a könyv borítóján egy szőke hölgy, de még erről sem volt fogalmam, és akkor odament a bevásárlószatyromhoz, kivette belőle a könyvet, és az orrom elé rakta. És igen, az író neve Byron Katie volt, a borítón pedig egy gyönyörű szőke nő mosolygott! Jót kacagtunk, majd elmesélte, hogy már évek óta olvassa az írásaidat.

         Köszönöm, hogy ilyen egyszerű stratégiát tanítottál nekem a gondolataim megértésére, a Munka gyökerestül változtatta meg az életemet. Azóta sem láttam a barátnőmet és a kislányomat, de azóta is minden nap boldog vagyok, ami a könyved nélkül nem lett volna lehetséges. Még mélyebbre zuhantam volna a szomorúságba és a depresszióba. Most pedig olyan szabadnak érzem magam, nem a gondolataim rángatnak többé, megtanultam bánni velük, és én döntöm el, mit higgyek el, és mit nem. Ez ugyan munkát igényel, de annyira hálás vagyok, hogy megismerhettem a Munkát a könyveden keresztül. Remélem, hogy egy nap majd személyesen is eljutok valamelyik tanfolyamodra, ha anyagilag is talpra állok, és már alig várom, hogy megismerkedhessem azzal a nővel, aki örökre megváltoztatta az életemet.

Isten Áldjon, Katie!

Őszinte tisztelettel,

David

"Az embereknek nem kéne hazudniuk"

Ray: Amikor a valóságra ébredésed történetét meséled, az olyan reveláció-szerűnek tűnik. Azoknak, akik a Munkát végzik, hasonló revelációkban van részük, vagy inkább a rendszeres Munka hatására ezek a megértések mintegy teljesen természetessé válnak?

Katie: A rendszeres Munka hozza meg a hatását; az emberek visszatalálnak valódi természetükhöz. Az embereknek nincs szükségük hirtelen revelációkra. Mindent pont akkor kapnak meg, amikor szükségük van rá, gondolatról-gondolatra. Amikor az elme elkezd magára ébredni, az egy állandó folyamat.

Az elme végtelenül kreatív. És amikor nincs beragadva, te jóságos ég, innen származik az összes öröm. Történik valami, és úgy látjuk, értjük, gondoljuk, hogy az szó szerint mulatságos, pedig azelőtt mindig elkeserített bennünket. Mintha például valaki azt mondaná: „Azt mondta, menjek el.” Ezt kétféleképpen lehet megélni: fájdalmasan és szenvedően, vagy örömmel, boldogan „Azt mondta, menjek el.” (Kétféle hanghordozással kimondva.)

Ha valaki nekem azt mondja, hogy menjek el, ez egy lehetőség számomra arra, hogy jobb élete lehessen ennek az embernek nélkülem, meg hogy rájöjjek, hol nem kell lennem, illetve, hogy megláthassam, mi lehet még annál is jobb, mint a szeretett személlyel lenni. Tehát azok a gondolatok és állítások, melyek eddig lehangoltak, most örömet hoznak számomra. Ezt nem könnyű megérteni olyasvalakinek, aki azt hiszi, amit én is hittem azelőtt.

Ray: Említenél pár különösen általános történetet és hiedelmet, melyeket a Munkát elkezdő emberek ráismernek?

Katie: Amikor azt mondom egy kb. ezerfős teremben, hogy „Az embereknek nem kéne hazudniuk – igaz ez? Hányan gondoljátok úgy, hogy ez igaz?”, akkor az ezerből mindenki felemeli a kezét. Aztán megkérdezem, „Szoktak hazudni az emberek?”, ők pedig mind igennel válaszolnak. Végül pedig azt kérdezem, „Van itt olyan ember a teremben, aki még sosem hazudott?” Ilyenkor egyetlen ember sem emeli fel a kezét.”

Vagyis a valóság a következő: Kéne hazudnia az embereknek? Igen. Honnan tudom ezt? Mind azt teszik. Ez nem a hazugság helyeslését jelenti. De, ha tisztában vagyok azzal, hogy az embereknek hazudniuk kell, amikor épp azt teszik, akkor egy kicsit nyitottabbá, egy kicsit megértőbbé és toleránsabbá válok, amikor a gyerekem vagy a partnerem hazudik. Aztán pedig fordítsd meg: Nekem nem kéne hazudnom. Én vagyok az, akivel dolgoznom kell. Én vagyok az, aki megváltoztatja a világot, ha én képes vagyok megvalósítani azt, amit szerintem tenni kéne, vagy éppen nem kéne ezen a világon.

Az emberek többsége elképesztő hiedelmeket dédelget: „Nem érdeklem őket”; „Sikeresebbnek kéne lennem”; „Nincs elég pénzem”; „Túl kövér vagyok”; „Nem szabadott volna ezt tenniük”; „Nem vagyok elég jó”; - a hitek pedig csak sorakoznak szépen egymás után. De amikor elkezded megkérdőjelezni őket, akkor az „Igaz ez?” kérdés élni kezd benned. Életre kel. Elkezd kiemelkedni, hogy megértéssel ölelje meg azt a rengeteg egyetemes stresszes hiedelmet, melyekbe az emberiség évszázadok óta beleragadt.

A „Ki lennék e nélkül a gondolat nélkül?” kérdés is elkezd élni, mert megtanulod észrevenni, hogy milyen stresszel jár együtt, amikor elhiszel egy gondolatot. És amikor ez megtörténik – édes jó istenem – micsoda világ! Abban a pillanatban egy olyan állapot kezd el történni, melyet én soha véget nem érő meditációnak nevezek.

Megszűnsz test-azonosultságú lenni. Az elme saját maga örömévé válik. Saját magával kel táncra. Látja, hogy ő a saját maga egyetlen énje. Saját maga végső kapcsolata, szerelme és barátja. Az elme természete olyan, hogy amint saját magát megszereti, akkor mindent szeretni fog – éppúgy ahogy ellenáll mindennek, amíg magának ellenáll.