A következő Munka-beszélgetés 350 fős közönség előtt zajlott. Mindenki, aki felül Katie-hez a színpadra, előzőleg kitölt egy Ítéld meg a Felebarátodat kérdéssort.
Amikor először tapasztaljuk meg a Munkát, olvasóként vagy nézőként, nagyon különbözően reagálunk. Teljesen rendben van, ha felkavar minket. Katie mély együttérzése, melyben a sajnálatnak a leghalványabb nyoma sincs, hiszen ő mindenkit szabadnak lát, keménynek és érzéketlennek tűnhet azok számára, akik megszokták, hogy sajnálják magukat és másokat. „Én vagyok a szíved,” mondja Katie. „Ha beengedsz, én leszek az a mélység, melyet még sosem hallottál. Eddig nem talált kifele vezető utat hiteid béklyójából, de nyilvánvaló, hogy egyre csak hangosodott benned, hiszen én általam meg is jelent fizikailag. Én vagyok Te, az önvizsgálat túloldalán. Én vagyok a hang, melyet annyira elnyomnak a gondolataid, hogy belülről képtelen vagy meghallani. Ezért aztán megjelenítettél engem, itt kint, pont az orrod előtt, de én valójában a te belsőd vagyok.”
Katie és az összes résztvevő is ugyanazon az oldalon állnak; mindannyian az igazságot keresik. Ha bármikor is úgy tűnne, hogy Katie érzéketlen valaki iránt, akkor alaposabb vizsgálat után rá fogsz jönni, hogy a szenvedést okozó gondolatot figurázza ki, sosem a szenvedő embert.
Láthatod majd, hogy Katie igen szabadon használja a kedveskedő megszólítási formákat. Néhány embert ez idegesít; volt olyan olvasója a Négy Kérdésnek, aki azon morcoskodott, hogy ha azt szeretné hallani, hogy egy nő „édesemnek” vagy „kedvesemnek” szólítsa, akkor egy kamionos pihenőhelyre is elmehetne. Az ő számára ezek a megszólítások őszintétlennek és ódivatúnak tűntek; Katie számára ez a szó szerinti, belső igazság. Mindenki, akivel találkozik, az ő szerette, a kedvese.
Először nézz meg egy rövid videót, melyben Katie egy diszlexiás fiatalemberrel végzi a Munkát, utána a teljes dialógust elolvashatod, melyet Az Öröm Ezer Neve című könyvből fordítottam:
P: Katie, én diszlexiás vagyok, úgyhogy megkértem valakit, hogy olvassa fel nekem a kérdéseket, majd lediktáltam neki a válaszokat. Odaadhatom Neked a Kérdőívemet, te pedig elolvasod, hogy mit mondtam?
K: Persze. [Peter Kérdőívéből olvas.] Dühös vagyok, mert nem tudok rendesen írni és olvasni, utálom a diszlexiámat, mert miatta szinte teljesen képtelen vagyok írni, olvasni, kommunikálni, internetezni, e-mailezni, dolgozni.
P: Ebben a mai modern világban.
K: Igen. Vagyis „Olvasnod és írnod kéne” – igaz ez?
P: Csak ahhoz, hogy olyasvalakivel tudjak kommunikálni, aki nincs velem egy helyen.
K: „Olvasnod és írnod kéne” úgy általában, még ha ebből az okból is – igaz ez?
P [kis szünet után]: Nem, végső soron nem.
K: Hány éves vagy?
P: Negyvenhárom.
K: Negyvenhárom évig jól elvoltál így.
P: Nem biztos, hogy a jól szót használnám.
K: Nos, a gondolkodásodtól eltekintve, a tested hogy van?
P: A testemmel minden rendben.
K: A gondolataidtól eltekintve, nem boldogultál nagyszerűen?
P: De igen. De a létező összes oktatási lehetőséget kihasználtam, hogy megtanuljak olvasni és írni…
K: „Olvasnod és írnod kéne” – igaz ez?
P: Nem. Valójában egész jól elvagyok nélküle.
K: Jó tudni. Érezd is ezt át, kedves. 43 éven keresztül, a gondolataid kivételével, jól megvoltál! A csizmáid is összepasszolnak.
P: Igazából én készítettem őket. [A közönség tapsol és huhog.]
K: Az írni és olvasni tudó embereknek lehet, hogy ez problémát okoz.
P: Tudom.
K: Mi minden időnket írással és olvasással töltjük. [A közönség nevet.]
P: Az a helyzet, hogy az én agyam nem kettő, hanem három dimenzióban működik.
K: Mi zajlik benned, amikor elhiszed azt a gondolatot, hogy „Írnom és olvasnom kéne”, de nem tudsz, mert diszlexiás vagy?
P [könnyes szemmel]: Szégyellem magam. Zavarban vagyok. A társadalom készpénznek veszi az írást és olvasást. Fáj.
K: Mondj nekem egy békés indokot, hogy elhiggyem, írnod és olvasnod kéne. Illetve írnod vagy olvasnod.
P: Jó lenne, ha tudnék segíteni a 10 éves fiamnak a házi feladatával.
K: Tényleg? Na, hát akkor ettől megmenekültél!
P: Igazad van.
K: Olyan mintha még egy extra feladatot szeretnél magadnak. Valójában pedig a fiad ettől valami nagyon fontosat kap: a felelősséget azért, amit tanul. Ily módon pedig tényleg tanul. Bárhogy is, ez számodra nem békés ok, ez felzaklat, sírhatnékod támad, ha rágondolsz. Tehát inkább keress egy békés, stresszmentes okot, ami miatt írnod és olvasnod kéne.
P [hosszú szünet után]: Nincs stresszmentes ok.
K: Hát, akkor miért is hinnéd el? Azt hallom tehát tőled, hogy nem igaz, hogy írnod és olvasnod kéne. Jól voltál 43 évig. Nincs szükséged az olvasásra és az írásra ahhoz, hogy jól légy, hogy tehetséged legyen, hogy jó apa legyél. Biztos nincs olyan békés gondolat, ami eszedbe jut?
P: Nincs stresszmentes okom, hogy megtartsam a gondolatot, nincs.
K: Vagyis azt mondod, hogy az a gondolat, mely szerint „Írnom és olvasnom kellene” a szenvedésedet okozza.
P: Így van.
K: Vagyis, ha szenvedni akarsz, hidd el ezt a hazugságot. Kérlek, fordítsd meg ezt az állítást „Írnom és olvasnom kellene”. Mi az ellentéte ennek a mondatnak?
P: Nem kell írnom és olvasnom. Nem kell annál jobban írnom és olvasnom, mint amennyire már képes vagyok a boldogulásomhoz.
K: Igen. Üdvözöllek az igazság világában. Most pedig találj három okot, amiért az életed még jobb is úgy, hogy nem tudsz írni és olvasni.
P: Hmm. Nos, nem olvasok újságot, vagyis nem jut el hozzám az a sok szarság. [A közönség tapsol.] A képzelőerőmet és a művészi képességeimet használom szórakozásra és örömszerzésre.
K: Ez már kettő. Még miért jobb az életed úgy, hogy nem írsz és olvasol?
P: Rengeteg időm szabadul fel.
K: Rengeteg.
P: Így nem kell belefolynom a politikába, meg abba a sok napi történésbe, amik kinyúvasztják az embereket. Vagyis az életem valójában még jobb is így… Akár fel is bérelhetek valakit, hogy írjon és olvasson nekem, ha stresszelni akarnám magam.
K: Igen, bárkit felbérelhetsz. Vagy egyszerűen megkérhetsz minket.
P: Persze.
K: Hisz megkértél engem, hogy olvassam fel a Kérdőívedet. Én pedig igent mondtam.
P: Valóban. Volt már olyan, hogy felhívott valaki az irodámban, hogy időpontot egyeztessünk, és…
K: Az irodádban? Hogy lehet valakinek irodája, ha még írni és olvasni sem tud?
P: Hmm. Nekem csak úgy van.
K: Oh, Drágám, akkor mások elvégzik helyetted az írást és olvasást, te pedig szabadon tehetsz más dolgokat, hagyhatod, hogy áradjanak a kreatív energiáid.
P: De olyan megalázó, amikor megkérek valakit, hogy betűzzön le egy szót, ő pedig azzal válaszol, „Mért, hülye vagy, vagy mi?”
K: És mit szoktál erre válaszolni?
P: „Nem.”
K: Na, tessék! Van valami problémád a nem szóval talán? Problémád van az igazsággal?
P: Egyre jobban kedvelem…
K: Tudod, mit, Aranyom? Te leszel a szemét ember, aki azt mondja „Hülye vagy te, vagy mi?” Legyél az a világ. Én pedig egy kedves, őszinte, önmagával tisztában levő diszlexiás férfi leszek; én leszek te. Jó?
P: Oké.
K: „Hali… elolvasnád ezt nekem?”
P: „Valami bajod van; nem tudod magad elolvasni?”
K: „Pont ez a helyzet. Nem tudom. Diszlexiás vagyok.”
P: „Mi az a diszlexia?”
K: „Köszönöm, hogy megkérdezted. Képtelen vagyok megtanulni olvasni. Visszafelé látom a dolgokat, vagy összekeverem őket. A szavak egyszerűen nem állnak össze jelentéssé. Az agyam így működik, én pedig ezért nem tudok olvasni. Mindent megpróbáltam, rengetegen tanítottak, de semmi nem működik, mert az agyam másképp van bedrótozva.”
P: „Hát, te aztán jó elcseszett vagy, öregem.”
K: „Igazából az IQ-m elég magas. Elolvasnád ezt nekem?”
P: „Nem olvasom el. Ez a te kurva problémád.”
K: „Rendben. Köszönöm.” Nem kezdek el magyarázkodni neki, hogy ez nem is probléma, ő pedig rávezetett engem, hogy ki az, akinek éppen nem kell felolvasnia nekem. Teljesen megsemmisítette magát, te pedig nem szeretnéd, hogy a nem megfelelő személy olvasson neked, ugye? És máris mehetsz tovább valaki máshoz. „Fogyatékos vagy” – igaz ez? Ha most, ezen a ponton kellene eldöntened, teljesen őszintén, hogy a diszlexiád adottság vagy fogyatékosság, mit mondanál?
P [sírva]: Mindig úgy gondoltam erre, mint valami szörnyű fogyatékosságra. De most, most először, valami más nézőpontból látom a dolgot.
K: Csak egy másik diszlexiás ismerheti azt a poklot, melyben éltél. Azt, hogy hogyan sértegettek és sepertek le, hülyének néztek. Te pedig próbáltál a kalapodból elővarázsolni egy olyan képességet, ami neked nincs. Ez a pokol.
P [sírva]: Annyi ajándékot kaptam tőle, de néha a rossz maga alá temet, és akkor nem látod benne a jót.
K: És a vele járó büntetés, újra meg újra, aztán pedig a folytonos félelem, hogy valaki rá fog jönni.
P: Igen rengeteget büntettek a suliban, aztán felnőttként folytattam saját magam büntetésével.
K: Amikor a tanár kiállított az osztály elé, hogy valami olyat csinálj, amit nem tudsz.
P: Ilyeneket mondott, „Olvasd fel ezt a fejezetet az osztály előtt!” Kábé akkorára mentem össze, mint a kisujjam.
K: Mert elhitted, hogy tudnod kéne olvasni, és hogy valami baj van veled.
P: Igen. De, hát a társadalom ezt annyira nyilvánvalónak veszi.
K: Ki vette készpénznek? Fordítsd meg – te vagy az, Angyalom. Szóval, ha most kéne megmondanod, hogy ajándék-e vagy fogyatékosság… Mi lenne az igazságod – nem álmodozunk, csak egyszerűen az igazságot keressük. Fogyatékosság vagy ajándék?
P: Egyre inkább ajándék, képesség.
K: Tetszik, hogy eljutottál ide. Valami nagyon-nagyon szépségeset tapasztalhattál meg.
P: Jó sok időmbe tellett.
K: De most már rengeteg idődet menti meg. Teljesen felszabadít. Olyasmit kapsz, amit mindenki szeretne: időt. És ez csodás. Majd mások elolvassák a hosszú, hatalmas irományokat, és röviden összefoglalják a számodra.
P: Ja.
K: „Fogyatékos vagy” – igaz ez?
P: Néha úgy érzem.
K: Én most kérdezem. „Fogyatékos vagy” – igaz ez? „Ha nem tudsz írni és olvasni, az fogyatékosság” – igaz ez? És nem úgy értem, ahogy a világ látja.
P: Oké, ha nem úgy érted, ahogy a világ látja, akkor nem.
K: Érezd ez át! A világ mindenféléket mond, azt pedig már tudod, hova jutsz vele.
P: Tudom, de amikor ott állok a szupermarketben a kasszánál, és nem tudok megírni egy csekket, a mögöttem levő hölgy pedig rákezd, hogy „Siessen egy kicsit, kérem!” És elkezdek remegni…
K: Nos, mi a válasz?
P: Fizess kártyával! [nevetnek]
K: „Fogyatékos vagy” – igaz ez?
P [mosolyogva]: Nem, nem vagyok! [még több nevetés] Nem, nagyon távol vagyok a fogyatékosságtól. Végtelenül tehetséges ember vagyok.
K: Igen. És melyiket választanád – ezt, vagy az írás- és olvasástudást? Ha választanod kellene?
P: Hát ez nehéz kérdés. A bátyám például molekuláris genetika kutató.
K: Na, már megint megmenekültél valamitől! [A közönség nevet.]
P: Már megint megmenekültem? Igen. De ő fedezte fel a csontritkulás génjét.
K: Tehát akkor, ha választanod kéne: írás-olvasás vagy az, ami neked van?
P: Voltak idők, amikor fél kezemet odaadtam volna, ha megtanulhatok olvasni.
K: Szép idők is voltak ám! [A közönség nevet.] Én azonban most kérdezem, itt és most. Csak itt számít. Ez az egyetlen hely, ahol az élet számít. Itt és most, ha választanod kéne aközött, amid van és az írás-olvasás között. A tehetségedről, az intelligenciádról beszélek… mindenről, ami vagy.
P: Nem, nem cserélném el.
K: Akkor üldögélj most ezzel egy picit. [Hosszú szünet.] Hát nem imádod magad, úgy, ahogy vagy?
P: De igen.
K: Én is.
P: Köszönöm.
K: Azok az emberek, akikről meséltem neked, akik olyan türelmetlenek voltak, és nem értettek meg… Én is egy voltam közülük. Én is így bántam a lányommal. Ő is diszlexiás.
P: Te, szemét! [A közönség nevet.]
K [bólint]: Igen… Tudod, ki valójában egy szemét ember? Az, aki elhiszi, amit gondol. Kristálytiszta tudatlanság! És neked kell minket szeretned, amíg mi is megértjük. De csakis akkor, ha boldog szeretnél lenni.
P [könnyes szemmel]: Köszönöm.
K: Szívesen… Azelőtt nap mint nap ott ültem a lányommal, gyakoroltattam vele az olvasást, újra meg újra, gyakran könnyekig. A tanárai azt mondták, hogy ezt kell tennem vele, én pedig hittem nekik.
P: Igen, én is ugyanezen mentem keresztül. A tesóim kint játszanak, én pedig oda vagyok szögezve az íróasztalhoz – olyan volt, mintha oda ragasztószalagoztak volna, és… „Ezt kell csinálnod, vagy semmi mást nem tudsz majd csinálni.”
K: Ez pedig oda vezetett, hogy a gondolatok forogtak a fejedben, körbe és körbe. És úgy érezted, mintha valami hiányozna, mintha valamiből kimaradtál volna, pedig az egész igazándiból csak egy ajándék! Ez az alvás. Ennyire aludtam én egy diszlexiás gyermek anyukájaként. A lányom is aludt – ő is azt gondolta, hogy képesnek kellene lennie olvasni. Közben pedig nem tudott. Vagyis elhitte ő, elhittem én; mindketten kriplik voltunk. Aztán elkezdtük megkérdőjelezni az elménket. Annyira okos gyerek. Amikor segítségre van szükségem, mindig hozzá megyek. Annyira csodálatos. Ő meglátja mindazt, amit én még csak nem is kapiskálok.
P: Igen, mi ilyenek vagyunk.
K: Hála Istennek, hogy vannak a világon diszlexiások! És ha sikerül túljutnotok magatokon, azzal mindannyian nyerünk. Ennek a módja pedig az, hogy elkezdjük megkérdőjelezni mindazt, amiről azt tanultuk, hogy igaz. Az igazságot csak magadon belül tudod megtalálni. Tehát [tovább olvasva Peter Kérdőívét]: Haragszom az írás-olvasási fogyatékosságomra, a diszlexiámra, mert megnehezíti az írást, olvasást, kommunikációt, internetezést, e-mailezést, a munkát.
P: Igen, az írást-olvasást megnehezíti.
K: És amikor nem tudsz, az valóban nehéz.
P: Olyan mintha futnál felfelé egy dombon, melynek sosem tudsz a tetejére érni.
K: Igen, de csak 43 évig! Ez nem a te dolgod. Az emberek azt mondják, „Nem tudsz kitölteni egy csekket?” „Nem.’ Vagy „Nem tudna sietni?” „Nem, nem tudok. Diszlexiás vagyok.” Ők csak az igazságot szeretnék hallani. És ha te nem kezdesz el minket oktatni, akkor ki fogja ezt megtenni? „Diszlexiás vagyok… Nem tudom. Ez az ön képessége, nem az enyém. Segítene ezzel a csekkel?”
P: Elképesztő, hogy mennyi mindent találtam ki a kompenzálásra. A csekkfüzetem. [Odanyújtja Katie-nek.]
K [belenéz a csekkfüzetbe]: Oh, hát ez nem semmi! Imádnivaló! [a közönség felé fordulva] Egytől-ezerig ide vannak írva a számok betűvel. Így le tudja másolni őket, hogy hogyan kell írni… Ha bármelyikőtök diszlexiás, keressétek meg Petert; itt van neki minden összeszedve. Nem is csak egytől ezerig, hanem három sor plusz kettő. Briliáns, Elképesztő.
P: Hát, például a Feladatlap kitöltése nagyon nehéz nekem, mert bármit csak fonetikusan tudok leírni, és ha támad egy gondolatom, akkor meg kell állnom, hogy kitaláljam, hogy is írják a szavakat, így megszakad a gondolatmenetem, és nem tudok folyamatosan dolgozni. Ezért is kértem meg valakit, hogy töltse ki a Feladatlapot helyettem, meg azért is, hogy olvasható legyen.
K: Szerintem szuper lenne, ha a fiadat kérnéd meg, hogy írja be a gondolataidat a Feladatlapba. Rengeteget kapna ettől, és te is. Vagy megkérhetsz mást, hogy segítsen, vagy fel is veheted magad diktafonra.
P: A diktafont már egy ideje használom.
K: Nagyon jó. A lényeg az, hogy elcsípd a gondolatokat, melyeket elhiszel. Nem kell ennek egy teljes Feladatlapra valónak lennie, elég, ha egyetlen gondolattal dolgozol, mondjuk „Fogyatékos vagyok”. Járd körül ezt a gondolatot, figyeld, hogy mik jönnek fel benned ezzel kapcsolatban. Aztán szép sorban mindet kérdőjelezd meg… Egy kicsit visszatérve a feladatlapodhoz, „Neked nehézkesen megy a kommunikáció, az internetezés, e-mailezés, a munka” – igaz ez?
P: Igen.
K: Mások megteszik esetleg helyetted ezeket a dolgokat?
P: Igen, a tízéves kisfiam.
K: „Neked nehézkesen megy a kommunikáció, az internetezés, az e-mailezés, és a munka” – igaz ez?
P: Igen. Amikor senki nincs a közelemben.
K: Amikor vannak melletted, akkor nehéz?
P: Öööö… nem.
K: Rendben. Akkor előfordul, hogy nem nehézkes. Amikor megkérsz valakit, hogy csinálja meg neked, vagy fizetsz valakinek, akkor ezt te személyesen teszed, és ez egyáltalán nem nehéz. Na, akkor fordítsuk ezt meg, és nézzük, milyen érzés. „Nehezen kommunikálok az interneten, e-mailen keresztül, illetve a munkában” – fordítsd meg.
P: Nem kommunikálok nehezen az interneten, e-mailen keresztül, illetve a munkában.
K: Ez milyen érzés?
P: Le kell győznöm a büszkeségemet.
K: Nem kell. Szenvedhetsz nyugodtan tovább.
P: Le fogom győzni a büszkeségemet.
K: Igen, kedvesem, mert már nincs több időd rá! Internetezni akarsz, e-mailezni akarsz, dolgozni akarsz, mindezt meg akarod tenni. A büszkeség költséges. És nem is olyan jó buli mellesleg. És eddig már egy csomó mindenen átmentél, úgyhogy bánj magaddal kesztyűs kézzel, nem kell rohanni, csak végezd el a Munkát mindennel kapcsolatban, ami visszatart attól, hogy megkérj egy másik emberi lényt, hogy segítsen. Végezd el a Munkát minden olyan gondolattal, ami megakadályoz a segítségkérésben.
P: Oké.
K: Mert ez az, ami visszafog téged. Dolgozz azzal, ami visszatart a segítségkéréstől. „Azt fogják hinni, hogy hülye vagyok.” „Nemet fognak mondani.” Aztán kérdezd is meg őket, „Szerinted hülye vagyok?” Éld át, és majd meglátod. Mindösszesen a büszkeségedbe fog kerülni. A büszkeség pedig fájdalmas. Úgyhogy az ára a büszkeséged lesz.
P: Rendben, ettől hajlandó vagyok megszabadulni. Már alig várom.
K: Igen. És éld is meg. Köszönöm, aranyosom.
P: Köszönöm, Katie.
