Pokoli Gondolatok, Melyek Kiűznek a Paradicsomból

Na, de ilyet! Egy éves az ÖnMunka blog! Egy évvel ezelőtt úszkált be az a gondolat, hogy ebben a formában rengeteg kincset tudok eljuttatni az érdeklődő és nyitott Olvasókhoz. Arról nem is beszélve, hogy nekem milyen elmélyülést jelent ezeknek a bejegyzéseknek a rendszeres megírása. Mára pedig valóságos Byron Katie és Munka „adatbázissá” lett ez a kósza ötletből indult valami, sokan jeleznek nekem rendszeresen, hogy mennyire szeretik, és milyen szerves részévé vált életüknek a blogon megjelenő írások, fordítások, esettanulmányok olvasása.

Ez úton köszönöm Nektek, Kedves ismerős és ismeretlen Olvasók, hogy itt vagytok, és magatokba engeditek ezeket a szavakat, mondatokat, kérdéseket. Csak így tovább! Én egyelőre folytatom, hisz a témánk kimeríthetetlen és megunhatatlan: Csodálatos Önmagunk. No, de a rövid „ünneplés” után, nézzük is, mi is akadályoz meg minket abban, hogy megéljük ezt a Csodálatos Önmagunkat. Hát, igen, már megint azok a fránya elhitt gondolatok. Például a feltételezett hiányainkra fókuszálók.

Képzeld el, hogy épp sétálgatsz ezen a gyönyörű őszi napon, a lábaid teszik a dolgukat, a szemeid rácsodálkoznak a színek pompájára, a füleid beengedik a világ hangjait, minden mesés, amíg csak… Beléd üt egy gondolat, mondjuk az, hogy „Boldogabb lennék, ha itt lenne velem a párom” vagy „Bárcsak meg tudnám osztani ezt az élményt valakivel”. Mi történik abban a pillanatban a békéddel, ha elhiszed a felbukkanó hiány-gondolatokat? Béke volt, nincs.

Ezek nélkül a hiány-gondolatok nélkül a Paradicsomban élsz. Sétálsz, ülsz a székeden, vagy fekszel az ágyadon – egyszerűen létezel, anélkül, hogy bármit tenned kellene érte. Az élet segíti a létezésedet, például azzal, ahogy a lélegzés csak úgy megtörténik veled. De mit tapasztalsz, ha elhiszed a gondolatot, hogy valami hiányzik? Az azonnali hatás talán alig észrevehető – lehet, hogy egy kicsit nyugtalanabbul kezded érezni magad, ahogy a figyelmed elterelődik mindarról, amid van. Ez az elmozdulás azonban a békének is véget vet, amiben egészen eddig voltál. Elhitted, hogy valamiben hiányt szenvedsz, ezzel pedig el is terelődik a figyelmed a minden pillanatban rendelkezésedre álló természetes bőségről.

Mennyország: „Hát ez valami csodálatos! Örökre itt tudnék maradni.”

Pokol: „Ez így nem tökéletes.”

„Pokoli” gondolataink nem csak a kényelemről vagy a boldogságról szólhatnak. Itt egy rövid listácska a legáltalánosabb Mennyországból kiűző gondolatainkról. Szépen lassan, módszeresen menj végig rajta, és egy üres papírra írd le a saját konkrét példáidat, hogyan is vannak jelen a Te életedben ezek a hiedelmek. Nézzük csak:

·          Szükségem van rá, hogy ezt meg ezt csináld.

·          Nem adod meg nekem, amire szükségem van.

·          Nem tudom, mi lenne velem nélküled.

·          Nem élhetek tovább … nélkül.

·          Az elvárásaim a következők: …

·          Boldogabb lennék, ha …

·          Nagyobb biztonságban érezném magam, ha…

·          Szükségem van egy …-re.

·          Akarok egy …-t.

·          Ez így nem tökéletes.

·          Bárcsak mindig így lenne!

·          Ez az enyém!

·          Te vagy az én problémám.

·          Ez így nem igazságos.

·          Meg kell nyernem az embereket, ha azt akarom, hogy szeressenek.

·          Ha szeretsz, megteszed, amit akarok. (Egész civilizációt építettünk rá)

·          Az engedelmesség a szeretet jele. Ha nem fogadsz szót, nem szeretsz.

·          Szükségem van a szeretetedre.

·          Büntetést érdemlek.

A legtöbb ember annyira el van foglalva a helyzete folyamatos megjavításával, hogy észre sem veszi, hogy közben száműzi magát a Paradicsomból. Bárhol is van, biztosan talál valakit vagy valamit, akin vagy amin javítani kellene.

De hogyan juthatsz vissza a Paradicsomba? Erről szól a Munka, vagyis a Négy kérdés és a Megfordítások. Először is vedd észre, a gondolatokat, melyek kiűztek a Mennyországból. Utána pedig vizsgáld meg őket alaposan, mélyen magadba engedve a kérdéseket, és megvárva a nem-tudásodból, vagyis Valódi Önmagadból felbukkanó válaszokat. És alapvetően is tudd, hogy nem kell mindent elhinned, amit a gondolataid mondanak, és hogy általuk Te magad fosztod meg saját magadat a boldogságtól. Eleinte furcsa lehet megismerkedni ezzel a nem követelőző oldaladdal, de a félelmeid, aggodalmaid leleplezésével és felülvizsgálatával visszatalálhatsz arra az útra, amely elvezet mindahhoz, amire valóban szükséged van az életben. Valódi, Csodás Önmagadhoz. :)

(Néhány részlet Byron Katie: Szükségem Van a Szeretetedre, Vagy Mégsem? című könyvéből való.)

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam új időpont: 2011. október 29-30. Jelentkezési határidő: szept. 30. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html
 

Mélyen – Állítsátok Meg a Világot, Ki Akarok Szállni!!!

Pokol.  Nincs rajta sok szépítenivaló.  Ahol most vagyok lelkileg, az azt hiszem, a pokol. Gyűlölöm magamat.  Amiért nem tudom megoldani az életemet.  Gyűlölöm a hullámzó kedélyvilágomat. És főleg, hogy nem tudom eldönteni, hogy mit csináljak!!!

Kinyitni a számat nincs kedvem, mert ha kinyitom, csak félreértés és vitatkozás van a párommal.  Utálom magam, ha ki akarok lépni a kapcsolatból,  és utálok itt maradni.
Szétrobbanok a feszültségtől.

Utálom ezt a világot, ahol egy földrengés és egy atomerőmű katasztrófa letöröl a térképtől egy országot és emberek ezreit, csupán pár nap alatt.  Ennyi az élet?  Azért születünk, hogy így pusztuljunk el?

És utálom magam minden kiejtett szavamért, hiszen mit nyavalygok én hozzájuk képest?Utálom a nőt, akihez elmentem kineziológiai oldásra, mert azt mondta, hogy „a világ szabadságába az is belefér, hogy valaki egyszer megnyomja az atombomba gombját és elrepítse ezt az egész világot.”

Utálom magam, hogy én ezt nem tudom lakonikus nyugalommal befogadni, mert nem fér az agyamba, nem fér a lelkembe!

Aggódás, félelem, tehetetlenség.  Ennyi vagyok e pillanatban.

És innen nézve úgy tűnik, hogy amikor éppen nem ez vagyok, az csak azért van, mert muszáj néha valami örömöt is keresni, hogy elfelejtsem a sok nyomorúságot.
Amúgy meg aki, mint én, nem képes elviselni az életet úgy, ahogy az van,  az nem életrevaló. Csak kolonc a maga és mások nyakán.

Szóval, tulajdonképpen igaza van a páromnak, amikor azt mondja, hogy nekem az egyedüllét való.

Utálom magam azért is, hogy ezt a levelet írom. Nem elég, hogy én szarban vagyok, másra is rákenem.

Peace. Love?  Azt nem tudom, hogy mi. Sorry.

Angyalkám!

Köszönöm, hogy megosztottad velem a fájdalmadat. Teljesen értem, amin átmész, nem kevésszer jártam ott, és nagyon ritkán még mindig ellátogatok oda. Amikor úgy érzem, semmi értelme ennek az egésznek. Az nekem sokat segített, amikor megvizsgáltam azt a hiedelmet, hogy „Kell, hogy értelme legyen az életemnek.” Tedd meg ezt Te is.

Ezeket a fájdalmakat is mind-mind engedni kell feljönni magunkban, és megélni őket, nem elmenekülni, hanem „adni neki”, ahogy mondani szoktam. Hadd fájjon, hadd szúrjon, hadd tépjen, ne állj ellen neki, semmi bajod nem lesz tőle. És érdemes közben jegyzetelni, mik jönnek fel még gondolati szinten.

A leveledből a következőket ajánlom KÖTELEZŐ jelleggel megvizsgálni:

- Meg kéne tudnom oldani az életemet. (Egyáltalán, mi az, hogy megoldani? Honnan tudod, mi számodra a megoldása az életnek? Honnan tudnád, hogy megoldottad?)

- Nem kéne hullámoznia a kedélyemnek. (Erre is mondja Katie, hogy „Hopeless”, azaz „Reménytelen”.)

- El kéne tudnom dönteni, mit csináljak. („Melyik bolygón?” – kérdezi Katie)

- Szétrobbanok a feszültségtől. (Csak addig, amíg nem engedem meg magamnak, hogy ezerrel feszült legyek. Gyere, igázz le, Feszültség, tegyél magadévá, tépjél szét, imádlak!)

- Nem kéne megszületnünk.

- Nem kéne embereknek elpusztulniuk.

- Nem kéne szerencsétlenségeknek, háborúknak, szenvedésnek lennie a Földön.

- Nyugalommal kéne mindezt fogadnom. (Ne csinálj úgy, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen vagy. Ha majd már mindent megvizsgáltál, akkor úgy fogod fogadni, ahogy akkor fogod, és az sem biztos, hogy az épp lakonikus nyugalom lesz. Mindig úgy fogadom, ahogy éppen fogadom, nem tudom úgy fogadni, ahogy fogadnom kéne. Érted ezt, Aranyom???)

- Nem kéne félnem. (Majd ha már nem félek, nem fogok félni. Addig is vizsgáljam meg, mitől félek.)

- Cselekednem kellene. (Akkor fogok cselekedni, amikor cselekszem, nem akkor, amikor úgy gondolom, hogy kéne.)

Kérlek, írd össze, hogy milyennek szeretnéd látni az életedet. Mikor lennél elégedett, nyugodt, békés. Mi az, ami szerinted most hiányzik? Mert ezek a gondolatok okozzák a szenvedésedet, a félelmeidet. De erre Te magadnak, a saját vágyaid, gondolataid megvizsgálásával tudsz csak rájönni, hiába mondja bárki más, azt maximum elhinni tudom, de az nem az enyém, ezért borul, amíg nem dolgoztam meg magamban.

- Kolonc vagyok mások nyakán.

- Nem vagyok képes elviselni az életet. (Ajánlom az „Élettel kapcsolatos gondolataimat nem bírom elviselni” megfordítást.)

- Nem vagyok életrevaló. Persze, pont Te, aki külföldön él évek óta, menedzseli az ő drága Párját, utazgat ide-oda, ekkora bőröndöt tud cipelni, a barátait meg bírja reikizni, nekem ilyen fincsi csokikat tud ajándékozni, olyan csodásan tud mosolyogni és pityeregni, ez a nő ne lenne életrevaló? Ugye, viccelsz? Mit mondjon az a szomszédasszonyom, aki másfél évet feküdt depresszióval ágyban, és mit mondjon Katie, aki több évig ki sem mozdult a szobájából? Tudod, hogy ez utóbbi mit mondott? Hogy szívesen még meg is duplázná, ha ez kellene ahhoz, hogy megtalálja őt a Munka, és azt másoknak odaadhassa. Mi csak elképzeljük, hogyan is kéne kinéznie a mi csodálatos életünknek, és nem értjük, hogy miért nem olyan. Azért nem olyan, mert épp olyan, amilyen ő akar lenni, nem pedig olyan, amilyennek én akarom. Én ez ellen maximum küzdeni tudok, de sokkal egyszerűbb, ha szeretem. És magamat is benne, az összes vélt hibámmal és hiányosságommal. Ilyen vagyok, kész! Holnap majd másmilyen leszek, de az sem olyan lesz, amit én kitalálok nagy okosságommal, hanem olyan, ami számomra a legtanulságosabb, hogy felébredjek és ébren is maradjak.

- Nekem az egyedüllét való.

- Rá tudom másra rakni a szaromat. (Igenis rakd rám, saját különbejáratú engedélyt kapsz hozzá, hátha pont rám van szükséged ehhez a nem könnyű útnak a végigjárásához. És rám már nem igazán tudod rám rakni, úgyhogy ne kímélj!!! Mindig is tudtam, hogy mazochista vagyok… Igaz ez???)

Édesem, teljesen rendben van, ahogy vagy, ez egy stáció. Nem könnyű, de szükséges. Az ideje lerövidíthető, ha megvizsgálod az ajánlott hiedelmeidet és még azt a sok mást, ami feljön. Van min dolgoznod, van hozzá eszközöd, tedd most ezt az első számú prioritássá. Nem a Pároddal való kapcsolatodat, hanem a saját magaddal valót. A sorrend nem megfordítható, ahogy a mellékelt ábra mutatja. És tudod, másokért is teszed, azokért, akik arra várnak, hogy valaki mutasson nekik utat, hogyan is kell ezt csinálni. Benned megvan ez az erő, különben nem jöttél volna hozzám. Én is kíméletlenül szembenéztem magammal, Te is képes vagy ezt megcsinálni. És képes vagy mindezekkel együtt végtelenül szeretni magadat. Meg fogsz ide érkezni. Az utolsó hiedelem, ahogy Katie mondja: God is good and God is everything. A Valóság/Isten jó és a Valóság/Isten minden. Ha eddig a hiedelemig visszabontod magadat, ezt már nyugodtan megtarthatod.

Ölellek, Andi

És egy ÖnMunkás Társ válaszlevele:

Kedves!

Először is: üdv a Pokolban. Legalább már nem vagyok egyedül. Pontosan tudom, miről beszélsz. Nem egyszer éreztem már, hogy nincs tovább. Ennél már nem lehet rosszabb, de főleg azt, hogy ELÉG VOLT! Nem akarom tovább ezt az állapotot. Nincs mit szépíteni, tényleg olyan érzés, mintha éppen magát az ördögöt kerülgetnéd időnként.

Hogy miért? Mert nyáron úgy éreztem, nem tudom megoldani az életemet. Nincs munkám, nincs önbecsülésem, kikapcsolták az áramunkat és az internetet, nem tudom, mi történt a párommal, csak azt érzékeltem, hogy lassan egy éve nem kellek neki, semmilyen szinten. Még csak egy érintésre, egy simogatásra sem. Élek a nagy semmiben, telnek a napok és fogalmam sincs, mi lesz holnap. De szeretném, ha nem lenne holnap. Ha véget érne ez az egész kicseszett nyomorúság egyszer s mindenkorra. De még ahhoz is gyáva voltam, hogy kimenjek egy jóképű kamion elé és véget vessek mindennek. Azt akartam, hogy inkább a Jóisten pusztítson el egy infarktussal vagy agyvérzéssel, hogy ne kelljen sokáig szenvednem. És nem akartam magamra vállalni a felelősséget sem, nem akartam, hogy a lányaimnak le kelljen sütni a szemüket és esetleg hazudniuk kelljen, amikor megkérdezik a felvételi elbeszélgetésen: „Volt öngyilkos a családban?”

Aztán jött az ősz. Esővel, széllel, újabb kétségekkel. Aztán hirtelen bizonyossággal. A feleségemnek van valakije… Amikor már kellőképpen sokat lubickoltam az önsajnálatban és az önmarcangolásban, hirtelen ráeszméltem, mi volt az én szerepem és tanulságom ebben a történetben. Ott világított előttem, hogy mit rontottam el. És tudod, Drága, mindannyian elrontunk egy csomó dolgot. Egész egyszerűen nem tudunk másképp tenni, csak úgy, ahogy éppen tettünk abban a pillanatban. Te miért várod el magadtól, hogy mindig mindent jól csinálj? Ki mondta neked, hogy nem szabad tévedned? Tudod, még egy álló óra is pontos napjában legalább kétszer. Egy nyomorult, elromlott szerkezet. Hát akkor Te? Neked nem szabad tévedned? Nem lehetsz ennyire öntelt, hogy tévedhetetlennek gondolod magad!

Én már kezdem érezni; nem akkor vagy jó helyen, amikor a szenvedés hiánya miatt rosszul érzed magad. Mert le merném fogadni, hogy ha jól vagy, akkor pillanatokon belül lelkiismeret-furdalásod támad, mert épp jól vagy. Honnan tudom? Na, mit gondolsz, én mit csinálok magammal? Meg még jó néhányan, kb. 7 milliárd ember itt a Földön?

Tudod mit? Megszívattuk magunkat. Hittünk Andinak és a blogjának. Mert milyen jó is volt eddig, azok voltunk mindenki szemében, akiket eddig megszoktak. De nem, mi elkezdtünk Munkázni, kinyílt a szemünk, hacsak résnyire is, és megláttuk, hogy van valami más. Van valami, amit észrevettek már néhányan és elindultak felé. Többek között Andi is. Kinyílt a szemünk, de ez azzal jár, hogy bizonyos dolgok soha nem lesznek már a régiek. Csapdába került az Egónk. Halálos veszélyben érzi magát. Érzi, hogy kezd kicsúszni a kezéből a gyeplő, de figyelj csak: sosem volt a kezében a gyeplő. Csak azt gondolta, hogy ott van. Amúgy tényleg, jönnek a hullámvölgyek és mi türelmetlenekké válunk és követelőzünk, mert nem kéne, hogy jöjjenek. Dehogynem. Különben honnan a francból tudnád meg, mennyi szemetet cipelsz még magaddal? Halló, itt az ideje letenni a terheidet! Ébresztő!!!

Hála az Égnek, hogy jönnek a hullámvölgyek. Senki sem mondta, hogy sétagalopp lesz. Én Munkáztam pénteken (is). Puszta kíváncsiságból feltettem a kérdést, „Az vagyok, akinek gondolom magam?” Ilyen ellenállással még soha nem találkoztam magamban. Majdnem három órán keresztül tartott a meditáció. Közben felment a pulzusom kb. 160-ra, migrénem lett és majdnem elhánytam magam. Utána két órán keresztül csak ültem és néztem ki a fejemből, majd aludtam három órát. Felkavarodott a szar, de nagyon. Közben olyan kérdésekre kaptam választ, amiket föl sem tettem.

Tudod, hogy én mit láttam az elmúlt hét végén? Négy (öt) csodálatos, mélyérzésű, tiszta szívű és végtelenül jó embert, telis-tele érzelemmel, akik belátták, hogy ha változtatni akarnak a világon, azt először magukban kell kezdeni. Ott volt három GYÖNYÖRŰ NŐ, akkora szívvel, hogy az egész világ beleférne az összes csokijával együtt és akkora érzékenységgel és szeretettel a szívükben, amit BÁRMELYIK, ismétlem, BÁRMELYIK férfiember örömmel fogadna, akinek a helyén van a szíve. Ha meg nincs, akkor nincs miről beszélni.

Ki akarsz lépni a kapcsolatodból? Nem akarsz. Honnan tudom? Onnan, hogy én sem akarok az enyémből. Ha ki akartunk volna lépni, már nem lennénk benne. De emiatt ne bántsd magad (én sem teszem), mert Te sem az ismeretlentől félsz, hanem az ismert elvesztésétől. Addig is nézd meg, mit mesél neked az a kapcsolat Rólad. Töröld le a könnyeidet, ülj le, vegyél elő egy Ítélkezőlapot meg a Négy kérdést, és menj végig rajta. És ne csodálkozz, ha ellenállsz neki, ha rosszul leszel, ha fél napot alszol utána, és aztán hullámvölgybe kerülsz. Majd elmúlik, csak türelem.

Kedves, vedd le a szürke szemüvegedet, de ne tegyél fel rózsaszínt se. Te így vagy jó, ahogy vagy. Nincsen Veled semmi baj, hidd el nekem. Sem élhetetlen, sem magadnak való nem vagy, mindössze összezavarodtál és magányra van szükséged. De csak átmenetileg, biztos vagyok benne.

Puszillak

Pokolra Kell Annak Jutni?

Szia Andi!

Ma délelőtt volt egy felismerésem. A tegnapi kérdés-halmaz után jött, nem derült égből, de mintegy válaszképp sok mindenre. A felismerés erősen kapcsolódik a mai blogbejegyzésed első néhány mondatához. Jelesül ahhoz, hogy kitartás és vágy kell, hogy éljen benned a Munka végzéséhez. A kitartást meg az égő vágyat egy dolog biztosan meghozza: ha van érvényes belépőd a Pokolba. Nem a tornácra, az nem elég. Ha jártál már a legsötétebb bugyrokban, ha rendszeresen ébredtél sírva, ha érezted már fölöslegesnek magad, ha szenvedtél már attól, hogy a környezeted szerint mindent rosszul csinálsz, ha vegetáltál már érzelmi vákuumban, ha valaha is gondoltad már komolyan azt, hogy inkább "föl"adod az irányítást (oda föl), akkor jó helyen jársz. Ha kész vagy rá, hogy őszintén elfogadj dolgokat úgy, ahogy történnek, tényként tudod őket kezelni, amiből ki lehet indulni, akkor szerintem jó helyen vagy. Ilyenkor mindig egy Hemingway idézet jut eszembe az "Öreg halász és a tenger"-ből. "Ne azon gondolkodj, hogy mit tudnál kezdeni azzal, amid nincs, hanem azon, hogy mit tudsz kezdeni azzal, amid van." Ebben az egy mondatban benne van minden, ami elvezet a boldogsághoz. De néhányunknak kell, hogy elég időt mélázzanak afölött, hogy mit tudnánk kezdeni az illúzióinkkal, mire rájövünk, hogy SEMMIT, ZÉRÓ, VÉGE és pont.

"Aki dudás akar lenni,

pokolra kell annak jutni."

Na, mostanra egy kicsit kiürült a fejem, úgyhogy leteszem a tollat. Ezeket Te nyilván mind nagyon jól tudod, hiszen itt vagy és csinálod a dolgodat, de gondoltam, ki másnak mondjam el, mint Neked. 

Bocs az apatikus sorokért, de most ez van. Most ezzel kell kezdenem valamit. Kiindulásnak nem rossz, innen szép győzni.

Puszi: Attila 

Aranyos Attilám!

Szeretem, ahogy megosztod velem a megéléseidet, köszönöm. Nekem egyáltalán nem tűnnek apatikusnak a soraid. Inkább egy olyan embertől valónak, aki megértette, hogy teljesen felesleges folytatnia a küzdelmet és a harcot, ellene menni annak, ami van. Aki rádöbbent, hogy mennyit kínozta magát az életben. Aki felfedezi mindennek az ellenállásnak a hiábavalóságát. Ez eltöltheti a Jól-tudom elmét egyfajta szomorúságérzettel, tán azt mondanám, hogy ez inkább hiányérzet. Az elme hozzászokik az ellenálláshoz és a harchoz, és nem érti, hogy most mi van, attól fél, hogy most nem lesz rá szükség. Hát, úgy, mint eddig, nem is! :-) Szövetségesként és barátként igen, aki tálcán elém hozza az összes félelmemet és hiedelmemet, amiket még nem vizsgáltam felül. Még az az analógia jutott eszembe, hogy ez egyfajta gyász, mert azt hiszem, hogy elveszítettem valamit. Közben csak a felesleges, haszontalan, szenvedést okozó koloncokat engedem szép fokozatosan távozni. És teljesen rendben van, ha ezt esetleg lehangoltságként élem meg, engedjem meg neki, hogy legyen.

Arra a felvetésedre, hogy azok, akik már nagyon szenvednek, biztos, hogy égető vágyat és kitartást éreznek a "megváltásra", azt mondhatom, hogy nem feltétlenül. Valaki inkább meghal, szó szerint, mintsem engedjen a huszonegyből, vagyis engedje a valóság útját kibontakozni. Mert ő jobban tudja, majd ő megmutatja, majd ő bebizonyítja, hogy neki van igaza, és az életnek, a valóságnak úgy KELL lennie, ahogy ő azt kitalálta, és körme szakadtáig akarja. Ő nem hajlandó feladni azt a hiedelmét, hogy az élet szívás, és csupa fájdalom.

És az is nagyon egyéni, hogy kinek mennyi szenvedés elég. És általános, hogy a sajátunkét gondoljuk a legszörnyűségesebbnek, aztán elmegyünk egy kis összejövetelre, ahol kiderül, hogy mások még nagyobb zsákokat cipelnek. Ez is előnye amúgy a csoportos Munkának: megláthatom, hogy más még sokkal fájdalmasabb élethelyzetben is bírja, csinálja, él. Amibe én már valószínűleg régen beledöglöttem volna.

Ha Te úgy gondolod, hogy elég volt a szenvedésből, akkor teljes szívemből kívánom, hogy érezd ezt az égető vágyat, és legyen meg a kitartásod ahhoz, hogy csináld. Biztatásul annyit, hogy annyival könnyebb így, hogy ha elég ízelítőt adsz magadnak ebből a Négy kérdés és a Megfordítások végzése során, amikor nagyon tágra nyitod a szívedet, akkor egy idő után nincs visszaút.

Várom további helyzetjelentéseidet, szeretettel, Andrea

És újra csak Byron Katie szavai Az Öröm Ezer Nevéből, a földi mennyországról:

„A valóság se nem jó, se nem rossz. Nagyobb a jónál és a rossznál. Nincs ellentéte, és nincs semmi, ami nem az, nincs semmi, ami nem olyan, mint az. A kettősség vége nem a világ vége: ez a szenvedés vége. A ragyogó, a fényes – ezt nevezném én Istennek, ha bárminek is nevezném. Ami nem létezik, ami a létezésen túl van, az ragyogóbb a napnál is. Egyszer egy intenzív hétvégi tanfolyamomon egy férfi a következőt mondta nekem, arcán csodás ragyogással: „Most értettem meg! Kápráztató: amiről beszélsz, az a földi mennyország!” Én pedig, „Igen, megértetted. És én a mennyországból beszélek a földre.” (Kedvelem a kis vicceimet.)

         Ahogy elkezded felébreszteni magadat a pokolról és purgatóriumról szóló álmaidból, a mennyország olyan intenzíven talál rád, amit a képzelet képtelen felfogni. Aztán pedig, ahogy tovább folytatod hiedelmeid megkérdőjelezését, rájössz, hogy még a mennyország is csak egy kezdet. Van valami jobb, mint a mennyország. Mégpedig az örök, jelentés nélküli, végtelenül kreatív elme. Megállíthatatlan időben, térben, még örömben is. Annyira intelligens, hogy minden maradvány „én-t” leszaggat rólad, bele a mindent felemésztő csoda mélységeibe.

         Én a ragyogáson kívül semmi mást nem találok. Mindenhol ott van, és mindig eltávozott még mielőtt megtörténne. Ez az, ahogy a forma tűnik kialakulni. És amikorra a forma megtörténik, az eredeti ok már eltűnt, így az íz, a szag, vagy a látvány is elmúltak már akkor, amikor épp történni látszik, az elme pedig annyira boldog, hogy sosem tapasztalja meg a hatásokat. Hát nem örülnél vajon te is, ha ismernéd az élet titkát, a kozmikus viccet, mely állandóan folytatódik? A vicc az, hogy semmi nincs. Látod, hogy az összes stresszes gondolat már elmúlt, rájössz, hogy nincs lényegük, szubsztanciájuk, és intenzív örömöt élsz meg. Aztán azt is látod már, hogy az összes gyönyörű dolog, minden, amit szeretsz, az összes művészet, zene és irodalom, az összes ember, akiket oly nagyon szeretsz, az egész civilizációnk, szeretett Földünk, az egész végtelen univerzum már szintén mind-mind eltávoztak, és akkor háromszoros örömmel mosolyogsz, mert ráébredtél, hogy nem csupán ők nem valóságosak, hanem te sem vagy valóságos.” (Byron Katie: Az Öröm Ezer Neve)

Honnan Tudhatom, hogy Rendben Vagyok?

Pusztító hatású megkérdőjelezetlen hiedelem gyakorlott önkeresők körében is, hogy „Az mutatja, hogy rendben vagyok bent, ha kint is minden rendben van az életemben.” Vagyis, van karcsú testem, önmegvalósításra alkalmas munkám, mely anyagilag is bőséget biztosít, persze a kapcsolatok kapcsolatát élem, lebegve a párommal a hetedik mennyországban, fantasztikus a szexuális életünk, soha nem vagyok beteg, és a körülöttem levő emberek is egytől-egyig rendben vannak. Ja, és minimum 100 évig élik, de még inkább halhatatlan leszek. És sorolhatnánk a „rendben” lévő külvilág elképzelt „bizonyítékait”. Ezek egy éretlen elme gondolatai, elképzelései és hiedelmei arról, milyennek is kellene lennie a világnak. Éretlen elme alatt azt értjük, amelyik megkérdőjelezés nélkül elhiszi a gondolatokat; az érett elme ezzel szemben megkérdőjelezte önmagát és már nem hisz el semmit – vagyis nem az ellenkező előjelű hiedelmeket próbálja elhinni a kiindulási hiedelmek helyett. Az érett elme hajlandó nem tudni, és így mindennel rendben van.

Egyik kedves ÖnMunkás Barátnőm ragadt bele teljesen ebbe a „rendben levő élet” hiedelemkörbe. Úgy gondolja, hogy amíg nem tudja felmutatni az általa rendben lévő életnek a fizikai bizonyítékait, addig ő nem hiteles az ÖnMunkájában. És persze a családja is pont ebben a formában jelzi vissza neki a megkérdőjelezetlen hiedelmeit. Sokan járnak az ő cipőjében, ezért is foglalkozom újra meg újra ezzel a témával, mindig kicsit más megközelítésből. (Legutóbb a Létezik-e a Titok című írásban boncolgattam a témát.)

Szerinted melyek egy rendben lévő élet külső ismérvei? Honnan tudhatod, hogy valaki lelkileg, szellemileg rendben van? Onnan, hogy egészséges? Onnan, hogy boldog párkapcsolatban él? Onnan, hogy hosszú életű? Onnan, hogy anyagi bőséget tud felmutatni? Onnan, hogy azt a munkát végzi, ami a szíve vágya? Igen, hamar rávágnánk ezekre a kérdésekre az igen választ, főleg akkor, ha elhittük az ezo-spiri csiribiri hitrendszereket. Teljesen, száz százalékig biztos lehetsz benne, hogy a felsoroltak hiánya azt jelenti, hogy valaki nincs tökéletesen rendben odabent? Ez ugyanis azt jelentené, hogy egy beteg, egyedül élő, szerény anyagiak között lévő, 55 évesen meghaló, az „ideálistól” eltérő testű ember soha, de soha nem lenne képes rendben lenni lelkileg és szellemileg? Teljesen biztos lehetsz benne, hogy ez így van kitalálva?

Mi zajlik benned, ha elhiszed azt a gondolatot, hogy mind ezen külső jegyek megléte bizonyítja azt, hogy Te odabent rendben vagy? Frusztrált vagy, elkeseredett, utálod és okolod magadat, lenézed magad, isteníted azokat, akiknek sikerül mindez, és folyamatosan erőszakolod a Valóságot, és ez által szünet nélkül erőszakolod saját magadat. Hol érzed a testedben ennek az önerőszaknak a jelzését? A gyomrodban, a szívedben, a torkodban, a fejedben, az egész testedben? Legszívesebben sikítanál és feladnád? „Nekem még ez sem jár az élettől. Valami nagy gond van velem. Soha nem fog sikerülni. Már évek óta ezen dolgozom, és semmi. Belefáradtam. Nincs ennek az egésznek semmi értelme.” Hát így nincs is. Gondolod, hogy az a belső békéhez vezető út, ha foggal-körömmel ragaszkodsz ezekhez az elképzeléseidhez? Persze abbéli félelmedben, hogy ha nem ragaszkodnál hozzájuk, akkor sosem kapnád meg ezeket a dolgokat. Teljesen biztos lehetsz benne, hogy a mentális ragaszkodással, és a jelen pillanat valóságának való ellenállással fogod megkapni, amit szeretnél? Ezen a kérdésen nagyon, de nagyon fontos nyitott elmével elmeditálnod, mert itt a békéd kulcsa.

Ha ellenállsz a jelen pillanat valóságának, ha harcolsz, és egy jövőbe vetített gondolattal próbálod vigasztalni magadat vélt szerencsétlenségedért, akkor totálisan beszűkülsz. Egy bezárt és lelakatolt elmével és szívvel éled az életet, szenvedsz és kínlódsz. Szerinted milyen esélyed van észrevenni a felbukkanó lehetőségeket, ha ki sem látsz az ellenállásodból. „Na, ez biztos nem lehet az. Ez nem úgy néz ki. Ez a szokásos szarság, amivel már annyiszor találkoztam. És már nagyon UTÁLOM!!!” Nem lehetséges, hogy épp a kincset nézed kakinak ebben a mentális állapotban? Be tudod azt fogadni, hogy MINDEN ÉS MINDENKI KINCS az életedben? Csak épp nem úgy néznek ki, mint ahogy Te azt előírnád nekik.

Ki lennél a gondolat nélkül, hogy a belső rendedet bizonyos külső körülmények megléte bizonyítja? Kérlek, csukd be a szemedet, és mélyedj el ebben a kérdésben. Nézd magadat a mostani életedben, ahogy pont ugyanazt az életet éled, pont ugyanazokkal az emberekkel, csak nincs ott az a gondolat, hogy ebben a pillanatban bárminek is máshogy kéne kinéznie. Hogyan állsz magadhoz és másokhoz, a munkádhoz, az anyagi helyzetedhez a gondolat nélkül? Mikor van nagyobb energia, derű, cselekvési vágy benned: ha elhiszed a gondolatot, vagy ha nem tudod elhinni? Itt az elme egész működésének a trükkje. Hiedelmeinkkel általában pont az ellenkezőjét érjük el, mint amit szeretnénk. Illetve pont a hiedelmeink gátolnak meg minket abban, hogy meglássuk azt, ami ott van az orrunk előtt, mert elhitt gondolataink folyamatosan a hiány filmjét vetítik elménk vásznára. Az elmének az a feladata, hogy bebizonyítsa neked, hogy amit hiszel, az igaz! Ezt csak akkor tudod megtapasztalni, ha végigcsinálod a Munkát, addig csak hitetlenkedni, fújjogni, félni, kifogásokat, és újabb magyarázatokat keresni vagy képes.

Légy békés innen, ahol most vagy. A belső békéd minden pillanatban elérhető, és rendelkezésre áll. Nem kell x-ből y-ba eljutni, hogy „megkapd”. Nem kell évekig szenvedni, hogy „kiérdemeld”. Nem kell külső körülményeket „bevonzanod”, hogy valódi önmagad csodás szeretetteliségét élhesd. Ha azonban nem vagy hajlandó átkukucskálni a falon, amit köré építettél, akkor örök szenvedésre ítéled magad. Katie ezt valahogy úgy fogalmazza meg, hogy „Üdv a Pokolban.” Üdv hiedelmeid poklában. Te meddig kívánsz még szenvedni és küzdeni?

„Teljesen biztos lehetsz abban, hogy az a legfelsőbb jó számodra, ha művész leszel? Hogyan reagálsz, amikor elhiszed ezt a gondolatot? Nem vagy hajlandó elégedett lenni egy ennél alantasabb munkával, és aztán, ha kapsz végre valami állást, akkor szívből utálod, mert azt hiszed, hogy csak valahogy túléled addig, amíg majd végre már a művészkedésnek szentelheted magadat. Vagyis folyton a jövőben élsz, és sosem vagy jelen az életedben. Ki lennél a gondolat nélkül, hogy neked művészként kell karriert befutnod? Földre szállt angyalka lennél, akár hamburgert sütsz, akár padlót sikálsz. A kedvenc pozíciómban lennél: a szolgáló pozíciójában.” (Byron Katie)

Üdv a Földi Mennyországban. Az ajtó bármikor nyitva áll. Merd megnyitni az elmédet, a szívedet; MERJ NEM TUDNI. És szeresd, ami éppen van. Mert pont erre van szükséged az ébredéshez.

„Ha az elméd tiszta, akkor akár ebben a szent minutumban kisétálhatsz az ajtón, barátok, munka, család, pénz, minden nélkül, és totális boldogságban élhetsz. A Paradicsomban képtelen vagy nem bőségben élni. A hiedelmeken túli csendben minden tudott: hogy hova menj, mit csinálj, és mikor. Minden. Én úgy élek, hogy soha többet nem kell tudnom semmit – soha.” (Byron Katie)

Aktuális ÖnMunka Tréningek:

KI LENNÉL A TÖRTÉNETED NÉLKÜL? - 5 estés ÖnMunka Tanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján – Kezdőknek és Haladóknak (Február 11-től)

Részletek: http://kincsamivan.hu/programok.html

Tiszta Kommunikáció Tematikus ÖnMunka Tréning Február 19.

Az egynapos tréning témakörei:

• A Nemet Mondás Művészete
• A Kérés Művészete
• A Kritika Fogadása
• A Nyílt Véleményközlés
• Az Empatikus Hallgatás Művészete