Az Intimitás Valódi Természete

„Te nem egy gondolat, érzés, megtapasztalás, reakció, identitás, szerep, ego, vagy folyamat vagy. Te az a sugárzó misztérium vagy, melyben mindezen dolgok felbukkannak. Ezt a misztériumot az én-központ története és az elkülönültség illúziója homályosítja el. Meghívlak, hogy ébredj rá a pillanatra, engedd meg, hogy az álom-én szertefoszoljék, és fedezd fel valódi természetedet, a feltétel nélküli szeretetet.” (Scott Kiloby)

Régebben valami olyasmit hittem, hogy az intimitás két ember között jön létre. Hogy két test közelsége szükséges hozzá. Mostanra értem, miért is hittem ezt így. Mert a közelében sem jártam az intimitás valódi forrásának, természetének. Nem hogy a közelében sem jártam; fogalmam sem volt róla, hogy ilyesmi létezik. Pedig annyira egyszerű és kézenfekvő az egész.

Az intimitás a latin „intima” szóból származik, jelentése: legbelső. És megpróbálom valahogy szavakba gyömöszkölni az ezzel kapcsolatos legfrissebb élményeimet.

Az utóbbi hónapok UI (Megtalálhatatlan Önvizsgálat) facilitátor képzése során vált még érzékelhetőbbé számomra ez az egész belső folyamat. Mindenféle csodásabbnál csodásabb emberekkel hozott össze cybertér kedvessége, a világ különböző tájairól, akikkel együtt veszünk részt ebben a tréningben. Az egésznek az a lényege, hogy gyakoroljuk az önvizsgálatokat, segítve egymást a főként magunkról elhitt hiány-történetek szétbontásában, kéz a kézben vezetve egymást egy olyan térben és tapasztalásban, melyben egyre mélyebbre merészkedünk. A Megtalálhatatlan Önvizsgálat valahogy úgy működik, hogy minden egyes elvégzett vizsgálódás után egyre nyitottabbá válunk a még őszintébb, még bátrabb szembenézésre, az addig fájdalmasnak tűnő érzelmek, érzések megélésére, ami pedig lendít tovább a még mélyebb rétegekbe. Ami még az egyik nap túl soknak tűnt, túl nagy fájdalmat feltételezett, az másnapra megengedődik. És így fokról-fokra bontódnak szét az identitásaink, nem hagyva mást maguk után, mint nyitott, megengedő, mindent magába ölelő történet-mentességet. És hihetetlen intimitást, közelséget, legbelső megtapasztalást.

Az önvizsgálat arról szól, hogy a fejünkből, az elméből a jelenbéli megtapasztalásba, megélésbe mozdulunk át: nem gondolkodunk, nem elemzünk, nem értünk, nem jelentést faragunk, hanem „csupán” kíváncsian nézünk. És szép fokozatosan rádöbbenünk, hogy milyen mértékben a fejünkben éltünk, és milyen mértékben az elme által gyártott értelmezéseket véltük életnek, magunknak és másoknak. És ezek az értelmezések azok, melyek lehetetlenné teszik az intimitást.

Az önvizsgálat gyakorlati megélést ad, gyengéden vezet ön-magamba, az elmém nem tud többé azonosulni a felbukkanó képekkel, szavakkal, érzelmekkel, érzésekkel. Ha végzem az önvizsgálatot, akkor nem szavakat olvasok minderről többé, hanem élő felismeréssé válik bennem – rajtam keresztül – a korábban olvasott, hallott szó. De a szó önmagában nem az.

Ahogy pedig a társaimmal dolgozom, ugyanazt éljük meg: felfedődik és lebontódik minden, ami nem vagyunk, előbukkan az, akik vagyunk. A képeken, szavakon, értelmezett érzelmi energiákon túl. Intimitás sok szinten: értem és élem, min mész át, mert ugyanazon megyek át én is. Értem és élem, ki vagy, amikor átlátsz mindazon, aminek eddig mindketten hittük magunkat. Ahogy egyre több a saját tapasztalásom, megélésem, nem pedig megvizsgálatlan elméletem és értelmezésem, úgy válok mindenkivé, és úgy válik mindenki önmagammá. Mindannyian Egy-gyé.

És a történeteken, identitásokon átlátás következményeként az élet többé nem a fejemben zajlik. Nem mentális címkéken keresztül érzékelek, hanem „vanságon” keresztül. Nem áll „közém” és az élet közé a címke, az értelmezés. Csak zajlik a megtapasztalás az ő megszakítatlan folytonosságában. Átfolyik „rajtam” az élet, nem tudom máshogy megfogalmazni. Nem értelmeződik szavakkal, csak átjár. Totális intimitás az élettel, mely minden ízében más, mint korábban. Totális intimitás önmagammal: képekkel, szavakkal, érzésekkel, és nélkülük is. Nincs elvárás, nincs preferencia, csak minden van.

A Megtalálhatatlan Önvizsgálat végzése során az értelmezések, a történetek, a jól-tudomság teljes kizárásra kerülnek a folyamatból. A facilitátor dolga az, hogy az önvizsgálót megtartsa a nem-tudó, nem-értelmező ránézés és megtapasztalás terében, és közben ugyanez zajlik benne is. Ha bennem facilitátorként zúgnak a sztorik, címkék, értelmezések, akkor nem tudok jelen lenni a másik ember számára. Ha önmagamban nem születik meg a történetek nélküli jelenlét, akkor a másikat sem tudom „elvinni” ide. És ennek az egésznek az abszurditása az, hogy ez nem egy csinálás; jelenlétet csinálni nem tudok. Egyszerűen csak megengedődik, ha már nem kapkod az elme a történetei után, mert azok megvizsgálásra kerültek. Kiazonosult belőlük. Így válik a pillanat egyre intimebbé. Önmagammal, a másik emberrel, az élet, a létezés egészével.

És akkor teljes jelenléttel, teljes intimitásban vagyok azzal a zokogó férfitestben levő emberrel, akivel 5 perce még nem is ismertük egymást. Mindenhol jártam már, ahol ő, és most rajtam a sor, hogy vele legyek a fájdalma megélésében és szétbontásában. És nem is vele vagyok. Én ő vagyok. Az intimitás teljes csodája. A testek találkozása nélkül.

A képzésnek hamarosan vége. Utána szeretettel állok rendelkezésetekre.

‎”Az élet csodája az értelmezés-mentes jelenlétben érkezik el hozzád. Ha gondolatban épp valahol máshol jársz, elmulasztod a valódi életet.” (Byron Katie)

Belezuhanunk az Álomvilágba

„A gyerekek egyetlen pillanat alatt zuhannak bele az álomvilágba, a világ álmába, mégpedig akkor, amikor először kapcsolnak hozzá egy szót egy dologhoz. És az is csupán egy pillanatba telik, hogy te mindezt megkérdőjelezd, és megtörd a varázst…” (Byron Katie)

Ma egy nyúlfarknyi Katie videót és egy rövid könyvrészletet ajánlok figyelmetekbe az „Álomvilágba” történő beleszületésünkről.

Mielőtt bárminek nevet adsz, a világban nincsenek dolgok, nincsenek jelentések. Nincs semmi más, csak békesség egy szavak nélküli, kérdések nélküli világban. Egy olyan tér, ahol már minden megválaszolódott, örömteli csendben.

            Ebben a szavak előtti világban csak a valós létezik – a megosztatlan, megfoghatatlan, már jelen levő. Bármilyen látszólag elkülönülő dolog nem lehet valós, mivel azt az elme hozta létre az elnevezéseivel. Amikor ezt megértjük, a valótlan gyönyörűvé válik, mivel semmi sincs, ami fenyegethetné a valósat. Én sosem látok semmi elkülönültet, amit úgy hívnak, hogy „fa” vagy „te” vagy „én”. Ezek a dolgok pusztán a képzelet szüleményei, amit vagy elhiszünk, vagy nem hiszünk el.

            Az elnevezések adása az illúzióvilág, az álomvilág kiindulópontja. Amikor az egésznek letörjük egy kis darabkáját, és azt mondjuk rá, hogy „fa”, akkor ez az első álom. Ezt hívom én „első generációs gondolatnak”. Aztán a gondolat újabb gondolatot szül, és akkor már van nekünk „magas fánk, szép fánk, az a fa, ami alá le szeretnék ülni, illetve az a fa, amelyik bútornak való, vagy az, amelyiket meg kell védelmeznem”, az álom pedig csak folytatódik tovább. A gyerekek egyetlen pillanat alatt zuhannak bele az álomvilágba, a világ álmába, mégpedig akkor, amikor először kapcsolnak hozzá egy szót egy dologhoz. És az is csupán egy pillanatba telik, hogy te mindezt megkérdőjelezd, és megtörd a varázst, és hálás legyél a mindenség Taojának – fa, nem fa, világ, nem világ.

             Amikor az elme elhiszi, amit gondol, akkor annak ad nevet, amit nem is lehet megnevezni, és a név által próbálja valóssá tenni. Elhiszi, hogy az elnevezései valósak, és hogy létezik odakint egy tőle elkülönült világ. Ez az illúzió. Az egész világ kivetítés. Amikor lezársz és rémült vagy, akkor az egész világ ellenségesnek tűnik; amikor viszont szereted, ami épp van, minden a világon a szeretteddé válik. A belül és a kívül mindig illeszkednek – ők egymás tükröződései. A világ az elméd kivetülése.

            Azzal, hogy nem hiszed el a gondolataidat, felszabadítod magadat attól a legalapvetőbb vágytól, hogy a valóságnak másmilyennek kellene lennie, mint amilyen. Észreveszed a szavak nélkülit, a gondolatok nélkülit. Megérted, hogy minden rejtélyt te magad kreáltál. Valójában pedig rejtélyek nem léteznek. Minden teljesen nyilvánvaló, a napnál is tisztább. Végtelenül egyszerű, mivel valójában nem létezik semmi. Csupán a történet valamivel kapcsolatban, ami épp most jut eszedbe. És még csak ez sem.

(Byron Katie: Az Öröm Ezer Neve)

A Valóság és a Képzelet – Az Igen és a Nem Ereje

Byron Katie blogjáról fordítottam a mai bejegyzést. Ajánlom figyelmedbe, ha előfordul veled, hogy arról szövöd a történetet a fejedben, vajon most mit is akar tőled a másik ember, mit is jelentenek a szavai, miért mondta ezt vagy azt, miért nem válaszol az e-mailedre, miért nem hív vissza, stb. Vagy pont a másik oldaláról: hogyan is mondd meg neki finoman, hogy mit is szeretnél valójában, a nélkül, hogy esetleg megbántódjon. Ezek a történetek rengeteg energiát vesznek el tőlünk életünk szinte minden pillanatában, ugyanakkor tökéletes nyersanyagot jelentenek a hiedelemrendszered letisztításához. A felmerülő gondolataidat mind-mind érdemes megkérdőjelezni a Négy kérdéssel és a Megfordításokkal, mert utána a kommunikációd sokkal tisztábbá, egyértelműbbé válik. Te pedig sokkal békésebbé és nyugodtabbá. Aki nem gyárt tovább történeteket. Kellemes történet-mentesítést kívánok! :-)

Nemrégiben egy barátom a következő idézetet küldte el nekem. Az idézetben egy indiai buddhista tanító, Aryadeva majd’ 1900 évvel ezelőtt íródott szavai olvashatók:

"Annak a megkérdőjelezése, hogy vajon a dolgok tényleg azok-e, aminek látszanak, a szokásos ragaszkodás alapjait rázhatja meg. A megkérdőjelező elme az önfelismerés kiindulási pontja. Lehetséges, hogy ez a szorosan szőtt én-érzet nem is az, aminek látszik?  Tényleg szükséges-e mindent egyben tartanunk, és egyáltalán képesek vagyunk-e erre? Van-e élet az önfontoskodásunkon túl? Ezek a kérdések megnyitják a szenvedésünk okának megértéséhez vezető ajtót.

Az önfelfedezés és önmegfigyelés gyakorlata azt kívánja meg tőlünk, hogy egy lépést tegyünk hátra, vizsgáljuk meg a tapasztalásunkat, és ne dőljünk be a szokásos-elme magával sodró lendületének. Ez lehetővé teszi, hogy ítélkezés nélkül nézzünk mindent, ami csak felmerül, és így egyenesen önfontosságunk magvába hatolunk.”

Érdekes. A régi új, az új pedig régi.

Vissza a jelenbe. Csörög a telefon. Igent mondok vagy nemet. Nincs túl sok módja, hogy direkt úton adjak választ az emberek kérdéseire.

És ahogy ezek a válaszok kiáramlanak az én pillanatnyi igazságomból, ebből a bennem levő tiszta erőből, a világ máris formát ölt a telefonvonal másik végén, az elme befolyás alá kerül, értelmezések születnek, az élet pedig ennek hatásaként erre vagy arra mozdul, úgy tűnik. Hogyan máshogy is teremtődhetne a világ?

Azt mondja a hang, „A te hibád,” én pedig azt gondolom, „Hát nem furcsa, hogy egy igent vagy nemet ily módon hallanak?”

Vagy épp azt mondja, „Köszönöm, köszönöm, köszönöm.” Én pedig azt gondolom, „Hát nem furcsa, hogy ekkora hatalmat tulajdonítunk olyan egyszerű válaszoknak, mint az igen vagy a nem?”

A világ most teremtődik, ahogy itt ülök. Létezésre kel, és életként tükröződik vissza nekem. Fantasztikus, hogy nem én vagyok a csináló.

Minden, de minden történet. Az elme történeteket gyárt, te pedig elhiszed, amit az elme mesél neked. Bármikor, ha feszült vagy, vagy félsz, elhiszed, amit az elme duruzsol. A Munka arról szól, hogy felfedezed, számodra mi igaz és mi nem igaz; a valóság és a képzelet közötti különbségről szól.