Hogyan Vált a Félelem a Felszabadítómmá

„A kifelé vezető út a befelé vezető út.” (Byron Katie)

Mayer Móni, Drága Cimborám csodás írását osztom meg Veletek. Fogadjátok szeretettel.

Tavaly áprilisig a világért se vettem volna be, hogy a félelemmel, szorongással együtt lenni a legfelszabadítóbb dolgok közé tartozik. Sőt, gyerekkoromtól fogva ezerrel menekültem tőlük, mert úgy tanultam, ez a legjobb megoldás.

Mikor a szüleim megpróbáltak rávenni, hogy aludjak végre külön szobában, éjszakánként gyakran elfogott valami furcsa, szorongató érzés. Ahogy visszaemlékszem, úgy hívtam, hogy „egyedül vagyok”. Ilyenkor átsomfordáltam hozzájuk, bebújtam közéjük a nagyágyba. Erre persze felébredtek és kérdezgetni kezdték, hogy mi van. Mondtam, félek, hadd maradjak velük, hadd bújjak oda. Sokszor belementek, odavettek, magyarázták, nincs semmi baj, minden rendben. Néha megkérdezték, mitől félek, és mikor megpróbáltam valahogy kibeszélni, azt mondták, olyan nincs is, csak képzelem, vagy rosszat álmodtam. Mindenesetre nyugodjak meg. Amúgy is nagy vagyok már, aludjak ügyesen egyedül.

Ebből úgy vettem észre, hogy félni nem jó. A legtöbb, amit tehettek értem, hogy körbevettek, simogattak, hátha elmúlik. Ők se tudták, nekik se tanította meg senki, hogy együtt is lehetnénk ezzel a furcsa érzéssel.

Hát, elkezdtem megtanulni a hárítást. És senki se tehetett róla, mindenki ártatlan volt benne. Ők is így szokták meg, ezt adták tovább.

Az oviban, suliban sokszor már ki is nevettek érte a nagyobbak, ha féltem. Ott ez volt a hagyomány, így tanulták meg ők is. Ebből rájöttem, bátornak kell lenni, a félelmet muszáj titkolni, akkor lehetek valaki a többiek szemében. Már csak elképzelni volt szabad, hogy mondjuk, Anyu odavesz, és bőgni is csak a párnába lehetett, kis levegőkkel, nehogy meghallják a többiek, mert akkor jön a röhögés, a csúfolódás. Erre ügyesen kifejlesztettem a hang nélküli könnypotyogtatást és egész nagy  gombócokat is le bírtam nyelni a torkomon.

Ők se rosszból csinálták, a tapasztalataikból tudtak élni. Persze a képzelgés se használt, csak sokkal rosszabb lett tőle, mert Anyu nem tudott jönni, az meg nagyon fájt. Így egyre gyakrabban választottam, hogy inkább elnyomom a félelmet, elfoglalom magam valamivel, vagy jó bátornak mutatkozom, mert sokkal élhetőbbnek tűnt, mint együtt lenni a szorongás érzésével, meg az Anyu-nélküliség fájdalmával.

Azt mindenesetre jól kitaláltam magamnak, hogy mikor félek, kell nekem valaki ahhoz, hogy elmúljon. Szólni viszont nem szabad, úgyhogy a saját csapdámba estem.

Erre az egészre persze kicsit se voltam tudatos, csak éppen ebben a katyvaszban éltem az életemet, egészen addig, míg el nem kezdtem önismerkedni vagy hat éve. Addigra már túl voltam jó néhány pánik közeli élményen, amiken egyszerűen áttoltam magam erőből, vagy ha nagyon nem ment, megkértem egy-egy barátomat, hogy szóljon hozzám, mielőtt kipurcanok.

Amúgy nem szedtem rá semmit, legfeljebb az alvást használtam védekezésre, ha nagyon nem bírtam. Komoly segítséget kérni ciki lett volna, és ezt egészen addig éreztem így, míg be nem ütött az önismeret.

Na, ahogy ízlelgettem, tanultam, használtam a különféle módszereket, fölszakadt belőlem az a visszatartott rengeteg érzés, csakhogy még mindig nem tudtam velük igazán mit kezdeni azon túl, hogy vállaltam egy részüket, mert már nem bírtam visszatartani.

Jó sokat tanultam arról, hogy a különféle lelki nehézségeink gyerekkori emlékekhez, meg generációs viselkedési mintákhoz kapcsolódnak, és ha ezeket felfejtjük, oldjuk, akkor a dolgok a helyükre kerülnek.

És tényleg rengeteg tapasztaláshoz, felismeréshez jutottam, amiknek köszönhetően egyre többet éreztem, értettem meg abból, hogy milyen srófra jár az agyunk, mi az oka a különféle viselkedéseinknek, valami mégis hiányzott.

Másfél éve akadtam össze Oravecz Andival, akihez Byron Katie Négy kérdés módszerét mentem megtanulni. Ez a dolog azért keltette fel az érdeklődésemet, mert valami olyan szemléletet mutatott nekem, amilyenről még sose hallottam.

Eleve mi az, hogy ítéljem meg, aki/ami abba a helyzetbe hozott, amivel éppen bajom van? Lehet, hogy a helyzettel van bajom, nem is azzal, aki bele hozott? Ne is fogjam vissza magam? Na, ítélkezni csúnya dolog, nem? Aztán még kérdőjelezzem is meg?

De hát hogy? Fordítsam meg az állításaimat? Az ellenkezőjére? A másikra? Magamra?

Hogy egyszerre mindegyik igaz lehet? Ááááá!

És ahogy összejött a csoport, ahogy a két nap alatt ráláttunk egymás életére, helyzeteire, döbbenetes volt, mennyire felszabadítóan más így nézegetni a világot. Persze magamat hagytam utolsónak, mert éreztem, hogy meleg lesz a pite. Egyre jobban féltem, mik fognak itt kiderülni, meg hogy kibírom-e bőgés nélkül, bátran, ügyesen. Az utolsó szünetben, óriási zavaromban császkáltam ide-oda, és ahogy pörögtem a szorongásban, úgy ráléptem az Andi lábára, tisztára égő volt. Ahelyett, hogy leállított, megnyugtatott vagy tudom is én mit csinált volna, csak rám mosolygott, és köszönt, hogy „szia”.

Fogalmam sincs, minek szánta, én mindenesetre azt kaptam ettől, hogy üdvözölt, úgy ahogy voltam, a bénáskodásommal, a félelmemmel együtt. Nem próbált meg kivenni belőle, csak hagyta, legyen, ahogy van. Ez valami varázslatosan jó és érzékeny pillanatban jött, az elfogadása a szívem közepébe talált. Főleg az, hogy nem akart megmenteni a helyzetemből, csak nézte és üdvözölte.

Hát van ilyen? Szabad félni? Szabad látszódnia is? És nyilván ez az én megélésem volt akkor, ami pont elégnek bizonyult arra, hogy a kíváncsiságom, a nyitottságom csak nőjön.

Aztán megtanultam Anditól Scott Kiloby Élő Önvizsgálatait is. Ezek segítségével az emberi működés nagyon fontos elemeit értettem, tapasztaltam, éreztem meg a saját bőrömön: Bármilyen helyzetben is vagyok, ott valakinek érzékelem magam, ez az, akinek hiszem magam (nem szerethető, értékes/értéktelen, elfogadhatatlan, képtelen, stb). Aki valójában nem vagyok, csak elhittem magamat ennek.

Ennek az énnek „látszólag” tennie kell valamit azért, hogy a helyzetét fenntartsa vagy elkerülje. Itt fedezhetem fel a tudat alatt működő kényszeres cselekvéseimet arra, hogy megvédjem magamat valamitől. És asszem, azért kell védekeznem, mert gyerekkoromban ügyesen elhittem, hogy velem valami baj van. Ráadásul olyanoknak, akik magukról pont ugyanezt hiszik. Aztán jól belekevertük a buliba azt is, hogy az érzéseinket, érzeteinket nem szabad megélni, kifejezni, mert abból további bajok lesznek. Oké, és akkor most merre tovább?

Scott meg az Andi azt javasolták, hogy vegyük csak észre a gondolatainkat, amik képek, és szavak formájában jelentkeznek, tapasztaljuk meg bátran a hozzájuk kapcsolódó testérzeteinket. Először ehhez megtanultunk lelassulni, elcsendesedni, felfedezni azt a bennünk és körülöttünk lévő teret, amiben minden jelenség (kép, szó, hang, testérzet) felbukkan, majd idővel eloszlik. Nekem ezt úgy sikerült észrevenni, hogy elmentem oda, ahonnan a hangok felbukkannak, aztán ahová később eltűnnek. (Megjegyzés: Móni nem látó.) Hatalmas tágasságot, mély csendességet találtam ott, mindennek a lehetőségével. Rácsodálkoztam, hogy hiszen én ezt már gyerekkorom óta ismerem, csak sose hívtam így.

Megfigyeltem, hogy a gondolataim jönnek-mennek ebben a csendességben. Nem is tőlem függ, hogy miket gondolok. És csak az a gondolat marad velem, amelyikkel együtt testérzet is jár. Így megtapasztaltam, hogy az érzeteket attól függően minősítem jónak vagy rossznak, megőrizni vagy elkerülnivalónak, hogy mit gondolok, miközben éppen érzem őket.

Ha mondjuk, hamarosan vizsgáznom kell, és azt gondolom, hogy nem fog menni, közben meg heves szívdobogást érzek, az pocsék. Viszont randihoz készülődve imádom, ahogy kalapál a szívem, holott az is heves és erősen hasonlít a vizsgázós érzethez.

Akkor most mi van?

Lehet, hogy ha szétválasztom a gondolatokat (képeket, szavakat, stb.) a testérzetektől, és külön-külön fordítok figyelmet rájuk, akkor önmagában mindegyik teljesen élhető és veszélytelen? Ez azért nem ment egy húzásra, sok-sok gyakorlás kellett hozzá.

Az első nagyon mély megélésem tavaly áprilisban jött, akkor éreztem, hogy igazán a véremmé válik. Sajnos már nem emlékszem pontosan, milyen helyzetben voltam, kinek érzékeltem magam éppen, csak az maradt meg, hogy valami jó kis „elhagyatott” érzésem volt, nagyon erős félelemmel. Andival vizsgáltuk, kerestük az ide kapcsolódó hiány-ént, sorra szedegetve szét a képeket, szavakat, testérzeteket. Nagyon erős fizikai tünetek jöttek, és ahogy elfogytak róluk a képek meg szavak, egyszer csak már nem tudtam hogyan kifejezni magam. Onnantól gondolni se bírtam róluk semmit, csak hagytam, hogy remegjen a testem, befeszüljenek az izmaim, alig kapjak levegőt, engedtem, hogy szabadon fájjon, élődjön ez az egész. És ahogy nem szabtam neki gátat, határt, nem minősítettem ezt a helyzetet semminek, elmenekülni se volt igényem belőle. Andi folyamatosan benne tartott, bátorított, hogy hadd jöjjön, minden rendben van ezzel, teljesen biztonságos, ami zajlik.

Bő 30 év visszatartott érzése, érzete szakadt fel, és végre megélődhetett minden szégyen, félelem, szorongás nélkül. Nem éreztem, hogy bármi baj is lenne velem közben. Aztán ahogy jött, szépen elsimult, és bennem olyan energia szabadult fel, hogy az leírhatatlan. Ott éreztem meg először, hogy nincs mitől menekülni, nincs miért elbújni. Egyszerűen csak eddig nem tanultam meg együtt lenni ezekkel az érzetekkel, mert még senki se mondta, hogy lehetne.

Így váltak a félelmeim a felszabadítóimmá. Ez persze nem azt jelenti, hogy azóta sose próbálok semmit elkerülni, csak  ismerem már magam olyannak, aki tudott biztonságban lenni az ilyen érzetek  között. És ez egyre gyakrabban van így, mikor jönnek.

A „hálás” szó kutyafüle kifejezni, ami vagyok Andinak, Scottnak, meg mindenkinek, aki idáig elszöszmötölt velem. Csak köszönöm, hogy élek, hogy másképp élek, mint azelőtt.

És ismerek még egy csuda lehetőséget, ami rengeteget segíthet elkerülés helyett felvenni a kapcsolatot a különféle helyzetekben bennünk zajló folyamatokkal, hiedelmekkel, lelki és fizikai nehézségekkel, a testünkkel, bármivel, amivel csak el vagyunk akadva. Megtehetjük, hogy a találkozás, ismerkedés, rálátás és szabad megélődés idejére kihelyezzük magunkból ezeket, tárgyakat - vagy ha csoportban dolgozunk -, embereket hívva segítségül a megszemélyesítéshez. Felállíthatjuk a szükséges szereplőket a mindig rendelkezésre álló „térben” úgy, ahogy az a helyzetünket a leginkább kifejezi. Így rájuk tudunk nézni kívülről, meg tudjuk szólítani őket. Ha tárgyakat választottunk, mindegyik helyére beléphetünk átélni, milyen is lehet ott.  Csoportban dolgozva megkérdezhetjük a képviselő személyeket, Ők hogy érzik magukat azon a helyen, ahova kerültek és persze az Ő helyüket is ki lehet próbálni. Így megélődésre, kimondásra, rendeződésre kerülhetnek olyan dolgok, amik eddig talán rejtve voltak.

Ha úgy érzed, hogy szívesen belekóstolnál ezekbe a tapasztalásokba, ha kedvet kaptál hozzá, hogy megtanuld vagy tovább mélyítsd magadban ezeket az Önvizsgálati módszereket, megyünk Veled szeretettel.

(Mayer Móni)

Várunk szeretettel a következő tanfolyamokon, ha Te is szeretnél felszabadultan élni.

Félelem Nélkül Élni Immár Lehetséges

Mostanában sok új olvasót üdvözölhetek a blogon, ezért szeretném röviden megismételni azt, hogy Byron Katie két magyarul megjelent könyve mellett, az én magyarításomban itt olvashatók egy itthon nem megjelent könyvének, Az Öröm Ezer Nevének fejezetei (A Thousand Names for Joy). Ezek teljesen önállóan értelmezhető fejezetek, nem egymásra épülnek, a tematikát pedig a Tao Te King adja (Ezt Katie férje, Stephen „újangolosította”), az egyes fejezetek bevezető idézete mindig onnan származik. Én pedig örömből és kedvtelésből fordítottam le a könyv immár nagy részét - nem profi fordító módjára - hogy minél többen élvezhessék Katie szavait magyarul is.

Mára egy igen tartalmas részt választottam ki a könyvből, sok előzetes magyarázatot nem igényel. Kapcsolódik a nemrégiben megkezdett Élet és Halál témaköréhez, ha nem olvastad volna annak az első részét, érdemes megtenned, itt találod: http://onmunka.blogspot.com/2011/04/elet-es-halal-1.html

Félelem nélkül élni… A Munka rendszeres végzése, a hiedelmeid szép sorban történő megkérdőjelezése ide vezet. Ez kezdetben teljességgel elképzelhetetlen, aztán fokozatosan megéléssé, megtapasztalássá válik. Képzeld el, milyen az, amikor már nem tud semmi félelmetes gondolat táptalajra találni benned, mert tiszta az elméd, és minden eshetőséget megvizsgáltál. És megint csak, ne siettess semmit, nem is tudod; jól ki van azért „találva” ez a folyamat. Mindent a maga idejében, egyre tisztább elmével, egyre kevesebb félelemmel. Ha végzed a Munkát, nincs más mód. És akkor a beígért fejezet.

Öröm 46 – Nincs a félelemnél nagyobb illúzió.

Csakis attól félhetünk, aminek gondoljuk magunkat – minden olyantól, amit még nem vizsgáltunk és értettünk meg magunkban. Például, ha azt gondolnám, hogy unalmasnak láthatsz, akkor ez megijesztene, mert még nem kérdőjeleztem meg ezt a gondolatot. Vagyis nem az emberek ijesztenek meg, hanem én ijesztenem meg saját magamat. A saját feladatom saját magam megijesztése, egészen addig, amíg nem kérdőjelezem meg ezt a félelmet. A legrosszabb dolog, ami történhet az az, hogy én azt gondolom, hogy te azt gondolod rólam, amit én már amúgy is gondolok magamról. Vagyis én üldögélek a saját magammal teli medencében.

            A félelem ennyi: elhiszed, amit gondolsz – se több, se kevesebb. Mindig a jövőről szóló történet. Ha szeretnél szándékosan félelmet magadnak, készíts terveket. A félelem többé nem lehetséges, ha megkérdőjelezted az elmédet; csak akkor lehet félelmet megélni, amikor az elme egy múltbeli történetet kivetít a jövőbe. Csak azért tudunk jövőt kivetíteni, mert vannak múltbeli történeteink. Ha nem ragaszkodnánk a múlt történetéhez, a jövőnk olyan ragyogó, olyan szabad lenne, hogy nem izgatnánk magunkat az idő kivetítésével. Észrevennénk, hogy máris a jövőben élünk, és hogy mindig most van.

            Pár évvel ezelőtt történt, hogy sétáltam valahol, amiről később kiderült, hogy egy magán kocsibehajtó volt. Észrevettem, hogy nincs kijárat, és ekkor több hatalmas kutya indult meg felém, hangosan ugattak. A gondolatom az volt, „Kíváncsi vagyok, meg fognak-e harapni.” Nem tudtam kivetíteni, hogy meg fognak, ezért nem volt bennem félelem sem. Odarohantak hozzám, morogtak és vicsorogtak, majd abbahagyták, körbeszaglásztak, én pedig vártam és figyeltem, és észrevettem, hogy az élet igen édes, eddig. Aztán visszavezettek a kocsibehajtó elejére. Ők boldogok voltak, én boldog voltam… Csodás találkozás volt.

            „De Katie,” mondhatja valaki, „a félelem nem biológiai eredetű? Nincsen szükség rá az üss vagy fuss reakcióhoz? Azt még értem, hogy nem feltétlenül kell félni egy vicsorgó kutyától, de mi lenne, ha egy zuhanó repülőben ülnél – akkor sem félnél?” Itt a válaszom: „Van a testedben üss vagy fuss reakció, amikor meglátsz az úton egy kötéldarabot? Egyáltalán nem – hülyeség lenne. Csak akkor kezd erősen dobogni a szíved, ha azt képzeled, hogy a kötél egy kígyó. Vagyis a gondolataid ijesztenek bele téged az üss-vagy-fussba, nem pedig a valóság.” Természetesen, nem tudhatom, mit gondolnék vagy éreznék egy elképzelt helyzetben. Csak annyit mondhatok, hogy már nagyon régen nem féltem. És voltam néhány nagyon érdekes körülmény megélője.

            Félelem nélkül élni teljesen természetessé válik, miután megkérdőjelezted a gondolataidat. Szokták kérni tőlem, hogy meséljem el, hogyan is néz ez ki a mindennapi életben, és ilyenkor unokám, Marley születésének történetét szoktam elmondani. Amikor Roxann szülése beindult, mindannyian ott voltunk a szülőszobában – én, Stephen, Scott, a vejem, és Scott szülei. Minden szuperül ment egészen addig, amíg a bébi el nem akadt a szülőcsatornában. Elkezdett visszacsúszni a méhbe, és a szíve kezdett kifáradni. A kórház kicsi volt, és ezen az éjjelen, hajnali háromkor, nem volt elég személyzet sem, az orvosnak nem volt szakképzett asszisztense, és a szobát kezdte belengeni a pánikhangulat. Az orvos úgy döntött, hogy császármetszést hajt végre, durván elhajtott minket, majd eltolta Roxannt a műtőbe. Roxann sikoltozott, senki nem mondott nekünk semmit, így minden okunk megvolt azt hinni, hogy ő és a baba komoly bajban vannak. Aztán a sikolyok abbamaradtak. Haragos, pánikoló utasításokat hallottunk a hall végéből. A sürgősségi osztályról felém rohant egy asszisztens, megkért, hogy hívjak fel egy bizonyos számot, és kérjem meg az illetőt, aki felveszi, hogy azonnal jöjjön be a kórházba, majd magyarázat nélkül elfutott. Miután elintéztem a telefont, odasétáltam Scott szüleihez. Amikor megláttak, megkérdezték, hogy imádkoznék-e velük. Meglepett a kérdés. Nem volt imával kapcsolatos vonatkoztatási pontom. Belenéztem kedves, fáradt, ijedt szemükbe, és azt gondoltam, Nincs semmi, amit kérnék. Én azt akarom, amit Isten akar. De természetesen csatlakoztam hozzájuk. Megfogták a kezemet, becsukták a szemüket, imádkoztak, én pedig ott voltam velük, szerettem őket, és tudtam, mennyire fájdalmas is lehet az, amikor egy bizonyos kimenetelt szeretne az ember.

            Eközben nem volt belső ellenállás, nem volt félelem. Számomra a valóság Isten. Ebben mindig bízhatok. Nem kell kitalálnom, mi Isten akarata. Minden történés Isten akarata, akár él, akár meghal az unokám, és ezért az én akaratom is. Vagyis az imám már válaszra is talált. Teljes szívemmel szeretem Roxannt, és örömmel odaadnám az életemet, hogy megmentsem az övét, és most erre nem kaptam felszólítást. Végül pedig kiderült, hogy a császármetszés jól sikerült, és mind Roxann, mind pedig a baba jól vannak.

            Létezik egy másik út is. Ha elhittem volna olyan gondolatokat, hogy „Jobb, ha Roxann él, mint ha meghal,” vagy „Az unokámnak rendben meg kell születnie,”, vagy „Az orvosnak felkészültebbnek kellett volna lennie,” akkor nagyon zaklatott lettem volna. Akár beronthattam volna a műtőbe, ami csak tovább nehezítette volna a helyzetet. Lehetett volna düh, frusztráció, rettegés, ima (abból a fajtából, mely a megváltoztathatatlant próbálja manipulálni). Ez csak néhány módja annak, hogyan is szoktunk reagálni, amikor elhisszük, amit gondolunk. A valóság ellen folytatott harc nem egyszer pont így néz ki, ami nem csak, hogy zavart elméjűség, hanem teljességgel reménytelen is, és nagyon fájdalmas. De amikor megkérdőjelezed az elmédet, a gondolatok csak ki-be folynak, és nem okoznak stresszt, mivel nem hiszed el őket. És azon nyomban ráébredsz, hogy az ellenkezőjük pont úgy igaz lehetne. A valóság megmutatja neked, abban a békés elmeállapotban, hogy problémák nem léteznek, csak megoldások. Mert tudod, teljes mélységedben, hogy bármi történjék is, pont annak kell történnie. Ha elveszítem az unokámat vagy a lányomat, akkor olyasvalamit veszítek el, ami nem is volt az enyém. Ez jó dolog. És vagy ez van, vagy pedig Isten egy szadista, és nekem nem ez a tapasztalatom.

            Én nem parancsolgatok Istennek. Nem gyártok feltételezéseket azzal kapcsolatban, hogy az élet vagy a halál jobb-e nekem, vagy bármely szerettemnek. Hogy honnan is tudhatom ezt? Én mindössze annyit tudok, hogy Isten minden, és Isten jó. Ez az én történetem, és ragaszkodom hozzá.

Szeretni, Ami Van 2. – A Valóságban Lehorgonyozva

Mára egy második adagot szerkesztettem össze arról, milyen is az élet, ha az ember szereti, ami van, és a valóságban van lehorgonyozva. Újra Byron Katie Az Öröm Nevéből. „A Valóság minden, és a Valóság jóindulatú” – Katie ezt nevezi az utolsó történetnek. Ha már csak ezt tudod elhinni, nem fogsz tovább keresgélni. Szép napot kívánok.

„Ha a valóságban vagy lehorgonyozva, bárhová szabadon elmehetsz, veszély sosem fenyeget. És most nem bátorságpróbáról beszélek. Nincs benne kockázat, hisz a veszély mindig csak a jövőben történik meg, a jövő pedig sosem érkezhet el. Végső soron semmi nem valós, ezért, amikor az emberek az erőszakról beszélnek, akkor én azt az erőszakot veszem észre, amit ők alkalmaznak, abban a pillanatban, a valóság ellen. Miért is kéne félned a valóságtól? A valóság jóindulatú azok számára, akik tisztán látnak.

            Még régebben, nem sokkal az után, hogy 1986-ban felébredtem, egy keresztény pap azt mondta nekem, „Túlságosan nyitott vagy. Nincsenek határaid, nincs ellenállásod, ez pedig nagyon veszélyes. Gonosz entitások beléd sétálhatnak és átvehetik feletted az irányítást, mert minden ajtód nyitva áll, és neked is, meg nekünk is borzasztó károkat okozhatnak.” Akkoriban olyan voltam, mint egy csecsemő: szinte mindig hittem az embereknek. De amikor ez a férfi a gonoszról beszélt, tudtam, hogy amiről beszél, az nem lehetséges. Amikor azt mondta, hogy léteznek olyasmik, hogy entitások, hittem neki, mert semmi okom nem volt rá, hogy ne tegyem. De számomra a „gonosz” azt jelentette „zavarodott”. Bárki, aki azt gondolja, hogy a gonosz létezik, az ijedt, és épp ezért zavarodott. Én pedig tudtam, hogy itt minden szívesen látott vendég – minden. Ez a test nem az enyém, és bármi, ami be kíván lépni, szívesen látott. Örömömet lelem ebben. Mi olyasmi léphetne be egyáltalán, ami képes túlélni az igazságot? Az igazság az az erő, mely felszabadít minket, és ezzel kapcsolatban senki sem tud tenni semmit. A világban nincs semmi borzasztó. A gonosz csupán egy újabb történet, mely visszatart minket a szeretetnek való megnyílástól. Én annyit tudok, hogy a Valóság/Isten minden, és a Valóság/Isten jó.

            Elmehetek bárhova, mert számomra minden metaforikus; minden belső. A külső az én belsőm. Nincs mód arra, hogy ne félelem nélküli életet éljek. Legyökereztem a valóságban. Imádom, és semmi mást nem tudok kivetíteni, csak szeretetet.

            Jeruzsálem: Egy palesztin férfi, aki nemrég vett részt az egyik rendezvényemen, meghív Gázába. Igen, persze, hogy megyek, nem tudom, miért ne tenném. Izraeli, ortodox zsidó barátaim aggódnak, „Nem, nem, nem mehetsz oda, nagyon veszélyes, szörnyűséges szegénység van, azok elkeseredett, erőszakos emberek, nem fog tetszeni nekik, hogy zsidókat tanítasz, lehet, hogy vissza sem engednek majd Izraelbe.” Nagyon erősen kötődnek a történeteikhez, épp azt gondolják, hogy megmenteni próbálnak engem. Nem veszik észre, hogy a történeteik egy nem-létező jövőről szólnak, és ezeknek nincs jelentése számomra. Nyitott elmével hallgatom őket, és mivel nem hiszem el, amit ők gondolnak, tovább folytatom arab barátommal való találkozásom szervezését.

            Hú, micsoda fal és ellenőrző pont is az! Belépek Gázába, a szennyvíz szabadon folyik az utcán, húszan-harmincan laknak egy kétszobás lakásban, néhány épületben óriási lyukak tátongnak, és mindez így van rendben. Gyalogolok. Mezítlábas gyerekek jönnek elém, széles mosollyal üdvözölnek, szívélyesen meghívnak a házakba, csodás ételt eszem az utcán, beszélek az emberekkel, a barátom fordít, a Munkát végezzük. Egy férfi azt meséli, hogy hét golyónyom van a testében; néhányat meg is mutat, és elmondja, izraeli katonák megdobálásáért lőtték tele. Amikor politikáról beszél, süt belőle a zavarodottság és az elkeseredettség. Még mindig úgy gondolja, hogy a kődobálás változást hozhat. Még a golyók sem tudták ettől eltéríteni. Ekkora ereje van őrült gondolataid elhívésének.

            Szabadon mehetek bárhova a világban, akivel csak akarok, akkor, amikor kedvem tartja. Nem tudok veszélyt kivetíteni. Nincsenek határaim, hova mehetek el. Szeretek menni, mert szeretem azt, amivel utazom. Az épelméjűség nem szenved, soha. A tiszta elme gyönyörű, és csak a saját kivetülését látja. Alázatosan fejet hajt saját maga előtt; térdre esik saját maga előtt. Semmit nem tesz hozzá, semmit nem von ki; egyszerűen csak tudja, mi a különbség a között, ami valós és a között, ami nem. Ezért aztán, a veszély nem lehetőség.

            Az, aki szereti, ami van, mindent szívesen lát: az életet, a halált, a betegséget, a veszteséget, a földrengést, a bombákat, bármit, amit az elme „rossz”-nak bélyegezhet. Az élet elénk hoz mindent, amire szükségünk van, hogy megmutassa, mit nem csináltunk még vissza. Semmi rajtunk kívül álló nem képest szenvedést okozni számunkra. Megvizsgálatlan gondolataink kivételével minden hely Paradicsom.”

Az ÖnBúvárkodás Menete a Négy Kérdéssel – 2. rész

Folytassuk akkor a Négy Kérdés 3. kérdésével, a forrás továbbra is Byron Katie A Négy Kérdés című könyvének kivonata. Ha nem olvastad az első részt, kérlek, tedd meg, a nélkül nincs értelme ezt elolvasni. És hozd át magaddal a tegnap leírt gondolatodat, folytasd a vizsgálatát.

3. Hogyan reagálsz, mi zajlik benned, ha elhiszed a gondolatot?

Ez a kérdés megnyitja számunkra a belső okok és okozatok világát. Segítségével képessé válasz arra, hogy meglásd, egy elhitt gondolat következményeként mindig felbukkan egy kellemetlen érzés, ami az enyhe feszültségtől, a szomorúságon és dühön át, egészen a félelemig, rettegésig, vagy pánikig fokozódhat.

         Miután a négy kérdés megtalált engem, és észrevettem az olyan gondolatokat, mint pl. „Az embereknek több szeretetettel kellene bánniuk egymással”, megláttam, hogy ezek a gondolatok valamilyen kellemetlen érzést okoztak bennem. Észrevettem, hogy a gondolat felbukkanása és elhívése előtt béke van bennem. Csendes volt az elmém és felhőtlen. Ez az, aki én vagyok a történeteim nélkül. Aztán, a tudatosság csendjében, képessé váltam érzékelni az érzést, amit a gondolathoz való ragaszkodás, a benne való hit okozott. És e belső csendben ráláttam arra, hogy ha elhiszem a gondolatot, az eredmény szomorúság, vagy valamilyen más kellemetlen érzés. Ha feltettem a kérdést: „Hogyan reagálok, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy az embereknek több szeretettel kellene bánniuk egymással?”, azt tapasztaltam, hogy nem csak valamilyen kellemetlen érzés keletkezik bennem (ez teljesen nyilvánvaló volt), hanem mentális képek gyártásával elkezdtem bizonyítani magamnak, hogy a gondolat igaz. Átfolytam egy olyan világba, ami nem is létezik. Ettől állandó testi feszültségben éltem, mindenre félelemmel telve tekintettem, a soha véget nem érő rémálom holdkórosa voltam. A gondolatok megvizsgálása pedig egyszerű gyógymódnak bizonyult.

         Szeretem a hármas kérdést. Amint megválaszolod magadnak a kérdést, és meglátod a gondolataid következményeit, minden szenvedésed elmúlik.

 

4. Ki lennél a gondolat nélkül?

Ebben a kérdésben rengeteg erő rejlik. Képzeld el magadat annak a személynek a jelenlétében, akiről írtál, és képzeld el, amint pont azt csinálja, amiről te azt gondolod, hogy nem kéne csinálnia. Kérlek, egy kis időre hunyd le a szemedet, és képzeld el, ki lennél, ha nem tudnád azt a gondolatot gondolni. Miben lenne más az életed ugyanabban a helyzetben a bizonyos gondolat nélkül? Tartsd csukva a szemedet, és figyelj a történet nélkül. Mit látsz? Mit érzel ugyanabban a helyzetben a történet nélkül? Mit választasz – a helyzetet a történettel vagy anélkül? Melyik kedvesebb, gyengédebb? Melyik békésebb?

         Sok ember számára szó szerint elképzelhetetlen az élet a történeteik nélkül. Ezért sokszor így hangzik a válasz erre a kérdésre: „Nem tudom.” Mások, akik be tudnak nézni a történetek-nélküli valóságba, azt mondják, „Szabad lennék,” „Béke lenne bennem,” „Több szeretet lenne bennem.” Azt is szokták mondani, hogy „A történet nélkül elég világosan tudnám látni a helyzetet ahhoz, hogy félelem nélkül és hatékonyan cselekedjek.” Történeteink nélkül nem csak képessé válunk félelemmentesen és világosan cselekedni, hanem az élet jelenben élő barátaivá is válunk. Boldog életet élő emberekké válunk. Nagyrabecsüléssé és hálává válunk, olyan természetesen áramlunk az élettel, mint ahogyan lélegzünk. A boldogság a természetes állapota annak, aki tudja, hogy nincs semmi, amit tudni kellene, és hogy már itt és most is mindenünk megvan, amire épp szükségünk van.

A Megfordítások

A Megfordítás a Munka nagyon erőteljes része. Amíg úgy gondolod, hogy a probléma oka „ott kint” van – amíg úgy gondolod, hogy bárki vagy bármi tehet a te szenvedésedről – addig reménytelen a helyzet. Addig örökre megmaradsz az áldozat szerepében, ugyanis a te paradicsomod a szenvedés. A Munka során feltárt igazság azonban hazajuttat téged önmagadhoz, és felszabadít. Az Önvizsgálat, a Megfordításokkal betetőzve, az önfelfedezés leggyorsabb útja.

A Megfordításokhoz technikailag átírod az eredeti állításodat. Például, ha az eredeti állításod: „Gizinek figyelembe kéne vennie az én szempontjaimat”, akkor a következő megfordítások lehetségesek:

+ Az ellentétére fordítás, vagy 180 fokos fordítás: „Gizinek nem kéne figyelembe vennie az én szempontjaimat.”

+ A másikra fordítás, vagyis kicserélem magamat a másik emberrel: „Nekem kéne figyelembe vennem Gizi szempontjait.”

+ A saját magamra fordítás: „Nekem kéne figyelembe venni a saját szempontjaimat.”

És egyenként mindegyik megfordításra keress három konkrét példát a saját életedből, melyek bizonyítják, hogy a megfordítás is igaz, vagy még igazabb, mint az eredeti állítás. Itt nem arról van szó, hogy hibáztasd magadat, vagy bűntudatot érezz. Itt „mindössze” arról van szó, hogy felfedezd a választási lehetőségeidet, melyek békét hozhatnak neked.

További segítség találsz ahhoz, hogyan végezd a Munkát egyedül itt:

http://kincsamivan.hu/hogyan-vegezd-az-oenmunkat-egyeduel.html

2-NAPOS EXKLUZÍV KISCSOPORTOS ÖNMUNKA ALAPTANFOLYAM: 2011. JANUÁR 15-16. – Karácsonyi Ajándékként is ajánlom Szeretteidnek Extra Kedvezménnyel - Magyarországon csak nálam 

Részletek itt: http://kincsamivan.hu/programok.html