Válj Újra Élővé – Szerelmi Viszony Önmagaddal

Újra és újra elcsodálkozom azon a bölcsességen és kegyességen, mely mindent elém rak emberek, helyzetek, könyvek, mondatok, kiborulások, betegségek, elakadások formájában, ami támogat az utamon. Mert ők mind támogatnak abban, hogy rálássak azokra a pontokra, melyekkel saját magamban még nem szembesültem, észre sem vettem, és így fel sem dolgozhattam. És mennyire hálás vagyok, hogy az Önvizsgálatokkal nem kell többé őrlődnöm, hogy mit is csináljak, hogyan is közelítsek meg valamit, ami felbukkant, nem kell gondolkodnom. Csak beazonosítom, mire is szeretnék ránézni, és magamba mélyülök, valamelyik szuper facilitátor kollégám segítségével, vagy épp önállóan.

Eszembe jutnak Byron Katie szavai, melyeket elbocsátó szép üzenetként kaptunk a School utolsó napján: „A valódi Munkád még csak most kezdődik.” És ez annyira nyilvánvaló, ha közelebbről szemügyre vesszük az életünket, annak történéseit, az abban felbukkanó embereket, helyzeteket, nehézségeket. Mind ajándékok őt, melyek útjelző táblákként szolgálnak számunkra.

A „munkánkat” nem lehet elvégezni egyetlen hétvége vagy néhány tanfolyam alatt „gyorstalpalóban”. Annak a „visszacsinálására”, visszabontására, amit hosszú évtizedek alatt magunkra pakoltunk, bizony időre van szükség; hogyan is lehetne másképp?

Mindannyian élőnek, áramlónak születtünk, és bizonyos pontokon mindannyian bezáródtunk valamennyire. Bezáródott az elménk azokba a hiedelmekbe és identitásokba, melyekkel azonosultunk, bezáródott a szívünk, mert érezni sem volt szabad, és senki nem tanította meg nekünk, hogy az érzelmeink az élet létfontosságú energiái, és ha letiltjuk őket, akkor lelassul, megáll bennünk az élet természetes áramlása. Ez pedig nyilvánvaló módon hozta magával a test bezáródását. A test magába zárta a hiedelmeket és érzelmeket, bekövesedett, mozdulatlanná, szinte élettelenné vált.

És a kinyílás is minden szinten megtörténik előbb-utóbb, mindegy honnan közelítesz. Lehet, hogy a tested irányából, mert ellenállhatatlan vágyat érzel majd arra, hogy megmozdítsd, táncolj, jógázz - valamilyen módon újra élő kapcsolatba lépj vele: megérkezz beléje. Lehet, hogy az elméd szintjén kezdesz, a gondolataid felülvizsgálatával, és az is, hogy érzelmi munkába fogsz elsőként. Egyik sem jobb vagy rosszabb, egyik sem előrébb való a másiknál. Viszont a mostani rálátásommal úgy vélem, minden szinten fel kell dolgozni a beragadásainkat, bezáródásainkat, és igazából ez elkerülhetetlen, ha valóban hathatós módszerekhez fordulunk.

Nálam a test nagyon mélyen zárt be; történetemből fakadóan a testem vált az első számú közellenséggé. Teljes elhatárolódásba kerültem „vele”, „tőle”. Évtizedekig gyűlöltem, vádoltam, sanyargattam, koplaltattam-zabáltattam, agyonsportoltattam vagy épp teljes mozdulatlanságra ítéltem. Ő pedig mindezt hősiesen bírta, és a körülményekhez képest csodásan túlélte.

Nálam az elme nyílt ki először és vált befogadóvá, rugalmasabbá, elsősorban Byron Katie Munkájának segítségével. Aztán az érzelmi szint vált egyre áttetszőbbé, mely együtt jár a testbe történő megérkezéssel - immár a Scott Kiloby Élő Önvizsgálataiban történő elmélyüléssel -, a testi érzetek, energiák megélésével, mindezek „történetlenítésével”. Az ÉÖ az elmét is még mélyebb szinten tisztítja, rugalmasítja, koncepciótlanítja, mint a Munka. Mindezt pedig egy csodás masszőr áldásos tevékenysége is megtámogatta, aki inkább csak simogatta hónapokon keresztül a testecskémet, így gyógyítva őt. Ennek következtében elkezdett a test újra mozdulni, és az utóbbi időben az önvizsgálataim jó része is a test témájú. A test pedig elkezdett örömből mozdulni, élni, lélegezni, áramolni. Újra élővé válni. Ébred halott állapotából, szép fokozatosan. Nem hajcsárkodom már vele, tisztelettel, alázattal és hálával figyelem és köszönöm neki, hogy ennyire hűségesen támogat utamon.

Az Önvizsgálatok végzésekor kíváncsisággal, nem pedig megoldani, megváltoztatni akarással nézünk bele abba, ami van. Oda megyünk, ahol épp vagyunk. Nincsen elvárásunk, hogy minek-mikor-hogyan kéne történnie, épp ezért csodás meglepetésekben van részünk, mert olyasmik történnek és változnak, amire igazából már nem is számítottunk. Én, például már lemondtam arról, hogy valaha teljesen otthon legyek újra a testemben, hogy szégyenkezés nélkül tekintsek rá, hogy valódi intimitásba kerüljek vele. Csupán végeztem az önvizsgálatokat és csak ámulok-bámulok, mi minden nyílik és változik. Nem én változtatom erőből, egyszerűen történik.

Ha szenvedélyes, izgalmas szerelmi kalandra vágysz, olyanra, ami mindig megújul, friss, zamatos, elnyűhetetlen, időnként drámai, de leginkább mélységesen humoros: ezt nyújtja számodra életed legfontosabb és legintimebb kapcsolata: szerelmi viszony önmagaddal. Ess szerelembe önmagaddal, minden porcikáddal, részecskéddel, érzelmeddel, energiáddal, gondolataiddal, mintáiddal és vélt hibáiddal. Ez a legfontosabb és legcsodásabb kaland, amibe csak belefoghatsz: egyre mélyülő élet- és önszeretet lesz a jutalmad. Csodás, gyakorlatias Önvizsgálatokkal tudunk segíteni ebben, melyeket megtanulásuk után akár önállóan is alkalmazhatsz életed bármely területére, problémájára.

Szeretettel várlak Gondolati és Érzelmi Ön-Gyógyító tréningjeimre. Részletek itt találsz: Aktuális Tréningek

Felébredés a Keresés és Függőség Álmából

„A leszoktató program segített abban, hogy tiszta és józan maradjak, de az életem jelentését és célját rendületlenül kerestem tovább. Faltam a boldogság megtalálásáról szóló könyveket. Az egész addigi életemet úgy éltem, hogy mindig a következő pillanat megtörténését vártam, és sosem voltam elégedett semmivel sem. Sosem jutottam el „oda”, de azt sem tudtam, milyen is lenne az az „ott”, ha elérkezne „ide”. Mindig többet akartam, és amikor megkaptam a többet, az sem volt sosem elég. Vagyis a spirituális keresésem semmiben nem különbözött a drogozásomtól. Még mindig függő voltam, csak a szerem változott az évek során…” (Scott Kiloby)

Szeretettel ajánlom elolvasásra ezt a jókora részt Scott Kiloby legelső könyvéből, A szeretet csendes forradalma címűből, mely a „felébredése” utáni hónapokban íródott. Nagyon szép könyv, örömmel fordítottam belőle ezt a „Scott” történetét és felébredését bemutató részt. Rengeteg ponton magunkra ismerhetünk belőle, érdemes belemélyülni.

A Keresés, Melyet Scottnak Hívnak

Volt egyszer egy idő-alapú, elme gyártotta történet, mely „Scott” címen futott, és ez a múltbéli kondicionáltság időnként még felüti a fejét. De „Scott” csupán spirituális keresés, egy álom volt. Még felkapom a fejemet, amikor valaki egy szobában kimondja a nevemet. Még mindig ezt a nevet írom az adóbevallásomra. Még mindig képes vagyok felidézni a gyerekkori emlékeimet, illetve „a felébredés” nevű álom-esemény előtti és utáni évek történetét (kivéve azokat a részeket, melyeket a drogok kitöröltek).

            Kicsit vonakodva mesélem most el a Scott-történet darabkáit, nem mintha fájdalmas lenne rágondolni vagy beszélni róla, hanem inkább azért, mert már nem azonosulok vele többé. Nincs itt egy „én”, aki azonosulna a „múlt”-ként ismert gondolati álommal. Így elég hamar elveszítem az érdeklődésemet, amikor „Scott” álmáról és az „ő múltjáról” beszélek. A múlt immár alig bukkan fel. És amikor megteszi, akkor mindössze a jelenben felbukkanó gondolatok sora, melyekhez semmilyen módon nem kötődöm többé. Mindazonáltal, most megosztok néhány részletet ebből a „Scott” című spirituális keresés-történetből, hátha az olvasót érdekli.

            Indiana államban nőttem fel, egy kisvárosban, felső középosztálybeli családban. Csodálatos szüleim elhalmoztak szeretettel, figyelemmel, és materiális dolgokkal. Viszonylag boldog gyerek voltam, és végtelenül elkényeztetett. Mindent megkaptam, ami csak akartam. Nem okolom a szüleimet, amiért ilyen elkényeztetett kölyök lett belőlem. Egyszerűen belém volt égetve a hiányérzet és a mindig több iránti kielégíthetetlen étvágy.

            Félénk gyerek voltam, akinek sok figyelemre volt szüksége. Fontos akartam lenni mások szemében, ugyanakkor nagy igényem volt az egyedüllétre is, arra, hogy mindenki békén hagyjon. Ez a kettősség igen erős kötélhúzást okozott bennem egész gyerekkoromban és a tizenéves időszakban. Jó előadói képességekkel voltam megáldva, imádtam táncolni, bábozni, zeneszámokra tátogni, a környékbeli gyerekeket szórakoztatni és versenyre hívni őket futásban és más játékokban. „Született sportolónak” tartottak, mert szinte minden sportban kitűnően teljesítettem, amit csak kipróbáltam. A sportolás sokáig távol tartott a bajtól. De végül még a sportsikerek révén megszerzett figyelem és elismerés sem tudta kielégíteni azt a mély vágyamat, hogy váljak valakivé és megtaláljam, amit keresek.

            Mivel igen érzékeny is voltam, érzelmileg és mentálisan szó szerint darabokra hullottam, amikor valaki megkritizált vagy gúnyt űzött belőlem. Ez az érzékenység pedig távolt tartott az emberektől és a társasági helyzetektől. Alsós koromban előfordult, hogy más gyerekek bántalmaztak. A fájdalom és félelem menekülési útvonalak keresésére ösztönöztek. Tizenkét évesen szívtam el az első füves cigimet. Mire tizennégy lettem, a marihuána a kedvenc menekülési módszeremmé vált. Amikor beszívtam, az egész világ szétesett. Tizennégy voltam, amikor gitározásba és dalírásba fogtam. Ezek is ahhoz segítettek hozzá, hogy elkerülhessem az „odakint” érzékelt, igen összezavaró világot. Napszámra elő sem jöttem a szobámból, csak egyedül zenéltem és dalokat szereztem. A saját fantáziavilágomban éltem.

            Ahogy az évek teltek, a zenésztársak, barátok és családtagok egyre inkább elismerték zeneszerzői adottságaimat, „tehetségesnek” címkéztek. Ez pedig pont megfelelő táplálékkal látta el a bizonytalansággal küzdő egómat. Mindazonáltal a dalíráson, a zenélésen és a sportoláson kívül sosem tudtam igazán, hogyan is éljek a saját bőrömben. Korán megtanultam, hogyan mutassak kifelé elégedettséget, hogyan viseljem a komfortosság álarcát.

            Ahogy haladtak az évek, egyre elszigeteltebbnek éreztem magam a társasági helyzetekben, helyzetektől. Szégyenlős voltam, mindig haboztam cselekvés előtt, figyeltem, hogy néznek-e, és találgattam, vajon mit gondolnak rólam. Gimis és főiskolás koromban tovább fokozódott e kielégületlenség-érzetem és egyre elveszettebb lettem. Teljesen idegennek érzékeltem magamat. Folyamatosan zakatolt bennem az a történet, hogy valamiképpen rossz bolygóra kerültem, és itt soha semmi nem lesz elég jó, és hogy saját magam és a világ teljes elfogadása örökre elérhetetlen marad majd.

            Cseppet sem számított, mi mindent kaptam anyagiakban, szeretetben, figyelemben és sikerben, semmi nem töltötte be a belső ürességet. Nehezemre esett bármit is valóban értékelni. Mindig többet, jobbat, mást akartam. Odabent pedig kevesebbnek, rosszabbnak, különbözőnek éreztem magam. Az elidegenedés, a nyugtalanság és az érzékenység egyre fokozottabb droghasználathoz vezettek. Húsz éves koromra teljesen kábítószerfüggővé váltam. Évekig éltem aktív függőként. Voltak olyan időszakok is, amikor élveztem az életet. A kábítószerek egyfajta játszóteret jelentettek, ahova elszökhettem a való világból. Rövid tiszta periódusaimban dolgoztam és párkapcsolati próbálkozásaim is voltak. De bármi történt is, állandóan velem volt egy mély nyugtalanság és elégedetlenség-érzet, az élet egészére vonatkozóan. Ez pedig még több droghoz és elkeseredéshez vezetett.

            Tizen- és huszonéveimben végig különböző rock bandákban zenéltem. Mindennél jobban vágytam az elismerésre és a szeretetre. Azt kerestem, hogyan lehetne véget vetni a folyamatos elégedetlenségnek, és azt hittem, hogy ha majd emberek milliói szeretik a zenémet, akkor végre megtalálom, amit keresek. És annak ellenére, hogy a zenei karrierem ígéretesnek tűnt, a nagyfokú kábítószerfüggésem miatt végül befuccsolt.

            Húszas éveimben egyik kudarcos kapcsolatból mentem a másikba, sosem találva azt a szeretetet, melyre annyira vágytam. Valahogy mindig olyan embereket választottam, akik nem tudták viszonozni az érzéseimet. Ha meg épp azt hittem, hogy végre megtaláltam azt, aki majd képes lesz a hiányaimat betölteni, akkor annyira szerelmes lettem, hogy az egész átfordult rögeszmébe és féltékenységbe, ami pedig elüldözte a szerelmemet. Amikor pedig valaki romantikus érdeklődést mutatott irántam, és közeledni vagy udvarolni kezdett, őt én taszítottam el. Sokkal jobban izgatott a keresés, mint a találás. Ezt az önlegyőző viselkedést újra meg újra eljátszottam. Évekbe telt, mire az ezekben a kapcsolatokba szerzett mély sebeim begyógyultak.

            Végül, miután teljesen padlóra kerültem a kábítószerezéstől, egy 12-lépéses leszoktató programban találtam magam. A program segített abban, hogy tiszta és józan maradjak, de az életem jelentését és célját rendületlenül kerestem tovább. Faltam a boldogság megtalálásáról szóló könyveket. Az egész addigi életemet úgy éltem, hogy mindig a következő pillanat megtörténését vártam, és sosem voltam elégedett semmivel sem. Sosem jutottam el „oda”, de azt sem tudtam, milyen is lenne az az „ott”, ha elérkezne „ide”. Mindig többet akartam, és amikor megkaptam a többet, az sem volt sosem elég. Vagyis a spirituális keresésem semmiben nem különbözött a drogozásomtól. Az egész egy keresés volt. Még mindig függő voltam, csak a szerem változott az évek során: anyagi javak, sport sikerek, marihuána, dalírás és hírnév-keresés, fájdalomcsillapítók, végül spiritualitás. A leszokásom öt éve alatt gyakorlatilag az összes valláson és spirituális módszeren átmentem, mindezt a szabadságom keresése ürügyén. Saját magamat kerestem.

A Felébredés

            Spirituális keresésem során felfedeztem a non-duális/nem-kettős tanításokat. Azt láttam, hogy ezek a tanítások a valódi szabadságról beszélnek. Nem ego-kényeztető szabadságról, hanem olyanról, mely pont, hogy kiiktatja az egot. Olyan szabadságról, mely semmilyen kapaszkodót nem hagy számodra. Nem hagy meg „téged”. Csak a szeretetet hagyja meg. A nem-kettősséget. A nem-elkülönültséget. Az elnevezés nem fontos.

            Miközben ezeket a könyveket olvastam, kezdtem tudatosan észrevenni a minden pillanatban felbukkanó gondolatokat és érzéseket. Nem a megvilágosodást kerestem. Csupán azt akartam, hogy az elidegenedésnek, az elégedetlenségnek és a nyugtalanságnak vége legyen.

            Nagyon jól emlékszem az első „váltásra”. Egy hideg, februári délután, amint épp a kocsimmal haladtam, egyszer csak szétolvadt az a rideg elkülönültség-érzet az élet és „köztem”. Ez után az élmény után két hétig, egy nagyon intenzív, kellemes energia-gombolyagot éreztem a mellkasomban. Fogalmam sem volt, mi történik, és elnevezésem sem volt erre az energiára. Biztos létezik rá valamilyen szó a megvilágosodási szótárban. De intuitíve úgy érzékeltem, hogy valamilyen tudati váltás közepében vagyok benne.

            A kéthetes időszak végén, egy szombat éjjelen az ágyamon üldögéltem. Békesség öntötte el a testemet és elmémet, belülről kifelé haladva. Teljesen átitatott. Az elmém elcsendesedett. Felismertem, hogy „odakint” a szobában és a világban is valójában csendesség van, és ugyanez a csendesség van bennem is, és ez az, aki valójában vagyok. Az energia-gombolyag még másnapig volt velem, amikor is a Grace Klinikát (az egyik kedvenc sorozatomat) néztem. Az aktuális epizódban egy nő éppen szült, miközben a férje valahol máshol haldoklott. Sírni kezdtem, zokogtam. Valahogy, és nehéz ezt elmagyarázni, nem a nő miatt sírtam. Hanem abban a pillanatban teljesen tisztán láttam az élet állandótlanságát. És ez nem egy gondolat volt. Nem gondoltam azt, hogy „Az élet állandótlan”. Láttam és az egész lényemmel éreztem.

            Másnap reggel, munkába menet, valami nagyon más volt. Valahogy a testem tudatosságából néztem az életre, a gyomor és mellkas tájékáról, nem pedig az elme processzorán keresztül. Olyan volt, mintha a szívem közvetlenül kapcsolódott volna mindenhez, amit a szemeim megláttak, és ez a látás kikerülte a gondolatok szűrőjét. Ez már tisztán érzékelhető tudati váltás volt. Úgy érződött, mintha az univerzum belátást, megértést töltött volna le a lényembe. Teljesen tisztán láttam, hogy az összes megosztottság, a vallások, módszerek, eljárások, nemzetek és bármiféle csoportok az elme felosztottságának, fragmentálódásának eredményei. A gondolaton kívül nem létezik ilyen felosztottság, darabokra töredezés. Azt is megértettem és megéreztem, hogy az emberiség szenvedés-története a háborúkban, inkvizícióban, holokausztban, emberirtásban, drogokban, erőszakban, bántalmazásban, elnyomásban, valamint mindenféle vallási és politikai konfliktusban egyetlen alapvető félreértésből fakadtak: az elkülönült én illuzórikus koncepciójából. A tudat belegabalyodott ezekbe a hamis, megosztó gondolati struktúrákba. És akkor ezeket a gondolat-alapú felosztásokat az elkülönültségi-álom részeként láttam meg, melyek eltakarják valódi természetünket, a szellemet vagy tudatot.

            Azzal is tisztában voltam, hogy ez még nem a végső felébredés. Nem tudnám pontosan megmagyarázni ezt, csak valahogy tudtam, hogy „ez nem az”. Az elkövetkezendő hónapokat mély belső békeként tudnám leírni, ugyanakkor lényem felszínén még mindig működött valami nagyon finom kereső energia. Volt ott még valamilyen „Scott”, akik keresett valamit, mintha a még mélyebb, végső igazság valahol a sarkon túl várakozna.

            Úgy öt hónappal később, egy meleg júliusi estén épp hazafelé hajtottam. Előtte órákon át a 12-lépéses barátokkal piknikeztünk, és vallásról, politikáról beszélgettünk. És akkor mintha kis tűzijátékok gyulladtak volna fel a testemben mindenfelé – kicsi robbanások, egyik a másik után, a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig. A gondolatok lelassultak, s ebből a lelassulásból egyfajta tisztánlátás fakadt. Egyre éberebb lettem, és egyre inkább tudatában voltam a környezetemnek, a belső testemben lévő térnek, az útnak, mindennek.

            Amikor hazaértem, lefeküdtem az ágyamra. Háton fekve, a kezeimet a két kutyámon, Josie-n és Mai Lingen pihentettem. Ahogy simogattam őket, egy gondolat bukkant fel: „A tudat önmagát szeretné látni.” A belső tűzijáték újra beindult. És akkor hirtelen tudtam, hogy nem is a kutyáimat simogatom. Ráébredtem, hogy nem elkülönültek tőlem.

            Felálltam, és körbesétáltam a lakásomban, teljesen lenyűgözött, amit láttam. Láttam a gondolatokon túli valóság természetét. Láttam, hogy bármilyen „dologra” nézzek is, nincs egy attól elkülönült én sehol. Furcsának hat most pont az alany/tárgy nyelvi megjelölést használni az elkülönültség teljes hiányának érzékeltetésére. Minden gondolat leállt – teljesen. Láttam magamat a padlóként, a falként, az íróasztalként, az ablakként, az utcai lámpákként, és minden másként, amire csak a szemek ráirányultak. Azon kaptam magam, hogy térden állva markolászom a szőnyeget. És eszméletlenül hahotázom. És csak nevetek, nevetek, nevetek. Közben lázasan azt mondogatom, „Ez sem számít, ez sem számít!” Most kérdezheted, „Mi nem számít?” Erre azt tudom válaszolni, hogy akkor teljesen egyértelmű volt, hogy „semmi nem számít”, legalábbis nem oly módon, ahogy azt korábban hittem. A keresés, a hiány, az elégedetlenség, a félelem, a harag, a neheztelés nem számítottak. Mindez az én-központ álmaként látódott meg.

            Ráébredtem, hogy képtelenség megtalálni magam, mert nincs olyan, hogy én. Megláttam, hogy az vagyok, amit mindig is kerestem. De amikor azt mondom, hogy „én vagyok”, az Egy-et értem alatta, bármit jelentsen is. Nem volt ott Scott, aki mindezt megtapasztalta. Csak maga a megtapasztalás volt. ’Ez’ meglátta önmagát. Nyilvánvaló volt, hogy bármire mutasson is az Isten szó, az itt van, most. Itt van, és mindig is itt volt az orrom előtt, az orromként, és az orrom két oldalán, mögött, felett és benne levőként. Az Isten keresésének fogalma elvesztette az értelmét. Felismerődött, hogy csak ’Ez’ van, és hogy semmi sem elkülönült tőle.

            Ahogy a nevetés elengedte „Scott” álmát, egyetlen dolog maradt: ragyogó, szeretetteljes tér. Ez a tér élő, zsongó, sugárzó volt. Az élet csodája és rejtélye először látódott meg, pedig mindig is itt volt. Csak túl vehemensen kutattam, és a gondolat által teremtett jövő álmában kerestem. Most pedig tisztán láttam, hogy semmi sem elkülönült semmitől, és hogy egyedül a gondolat teremti az elkülönültséget. Emlékszem, hogy azt mondtam, „Egész idő alatt azt hittem, hogy egy „Scott” nevű személy vagyok, aki ennek a háznak a második emeletén él. Mekkora vicc!”

            Emlékszem, ahogy az ágy mellett álló digitális órát bámulom, s közben hisztérikusan nevetek azon az elképzelésen, hogy ezt az Egyet, bármi legyen is az, bármilyen módon foglalkoztatná az idő koncepciója. Mindig csak ’Ez’ van, az idő koncepcióján kívül. Észrevettem, hogy bárhova menjek is a lakásban, mindig csak az ‘Ez’-ben vagyok. Én voltam ‘Ez’. Nem tudtam kimenni belőle. És hova is mentem volna? Tisztán láttam, hogy nem halunk meg, nem úgy, ahogy hisszük. Csupán egy másik energiaformába megyünk át. Emlékszem, ahogy újra és újra kimondtam azokat a szavakat, hogy „Nem halunk meg, nem halunk meg.” Nem egy újabb hiedelem formálódott bennem. Nem egy guru által valamelyik könyvben leírt szavak emléke volt, hanem hiedelmeken túli felismerés. Szó szerint. Láttam, hogy erre csak a gondolat és a hiedelem hiányában lehet ráébredni. Értettem, hogy a valóságot csak a gondolat és hiedelem hiányában lehet meglátni. Abban a pillanatban megszűnt a halálfélelmem és az életfélelmem is. „Scott”, mint gondolat-alapú én egyszerűen semmivé lett. A keresés véget ért. Nem volt mit keresni többé. Semmit, semmit. ‘Ez’ minden, ami van, és ez annyira tökéletesen elegendő.

           

Az Álomból Való Felébredés Után

            Az, ami az álomból való felébredés után maradt, nagyon nehezen megfogható szavakkal. A „szeretet” megfelelő leírásnak tűnik. Ugyanakkor, ‘Ez’ egy nagyon más fajta szeretet. Nem az álom-állapot ragaszkodó típusú szeretete. Ez a szeretet az élet egésze iránti szeretet. Feltétel nélküli. Ez a szeretet felfalta az „én”-t, annak összes feltételével együtt. Bárminek nevezzük is ’Ezt’, az mélyen felszabadult minden elvárás alól azzal kapcsolatban, minek is hívjuk.

            A felébredés utáni hetekben azon kaptam magam, hogy videó kamerát vásárolok, és egyik üzenetet rögzítem a másik után, melyekben a felébredésről és arról beszélek, mit is hagyott maga után. Mindezt anélkül, hogy bármilyen forgatókönyvre vagy utólagos szerkesztésre lett volna szükségem. Igazság szerint, semmit nem hagyott maga után. A múlt végleg elmúlt. Csak békesség, szeretet, öröm, tudatosság és üresség volt. És még ezek is csupán szavak. Igen mélyen felismerődött, hogy semmilyen szó vagy gondolat nem érhet el a végső igazsághoz. Ugyanakkor, ’Ez’ szavakon keresztül kívánta kifejezni magát. Két hét leforgása alatt sok órányi videót vettem fel, így próbálva kifejezni ezt a kifejezhetetlen szeretetet.

            Hamarosan létrehoztam a www.kiloby.com weboldalt. Az első videók nagy részét oda töltöttem fel. Vicces az „én” szót használni minderre, mert semmilyen én nem érződött semmilyen cselekedetben, senki nem próbált semmilyen eredményt elérni. Ennek a könyvnek a fejezetei a felébredés utáni hat hónapban íródtak. A forma világa szeretett volna kifejeződni „Ezen” keresztül. Mondhatni, a forma nélküli valóság a formán keresztül kívánt kifejezésre jutni. Bármilyen őrültségnek tűnjön is ez az elme számára, ez a valóság fejezte ki magát rajtam keresztül. És pont ez az az óriási paradoxon, amit a nem-kettős felismeréssel kapcsolatban lehetetlenség megfogalmazni. Nem léteznek elkülönült dolgok, mégis léteznek az elkülönült dolgok megnyilvánulásai. Scott nem létezik, Scott mégis megjelenik fogalmi álomként, illúzióként, melynek nincsen szilárd, független, „valós” létezése. Egy illúzió, mely könyvet ír, mellyel együtt feltűnik a könyv írójának illúziója is. Ők mégsem kettők, „nem-kettők”. Az alany és a tárgy együtt bukkannak fel, elválasztatlanul, elkülönületlenül, a semmiből.

            (…)

            A korábban leírt Egység-élményem után, akár kolostorba is vonulhattam volna, csendben meditálni a tiszta, forma nélküli tudatosságban. De nem ezt tettem, így a zsúfolt ügyvédi életem tovább folytatódott. A felébredés utáni hétfő reggel ugyanúgy bementem dolgozni, mint bármelyik másik héten. De valami drasztikusan más volt. Nem volt többé ott az „én” koncepciója, sem pedig az „ügyvéd”, „állás”, „munka” vagy „karrier” koncepciói. A munka többé nem valamilyen nemszeretem feladat volt. A „feladat” is illuzórikus koncepcióként látódott meg. Csak ez a pillanat volt – lépések az irodába, a papírokat megragadó kar, beadványokat gépelő ujjak, bíróságra sétálás, beszéd a bírónak. Öröm. Szeretet. Nincs probléma. Nincs én. Nincs középpont. Nincs többé spirituális keresés. Nincs erőfeszítés. Úgy is mondhatnám, hogy az élet főnévből igévé változott. Scott, munka, ebéd, probléma, barátok, emberek, ügyfelek, esetek, nap, hét, hónap és élet helyett élés, csinálás, mozdulás, szeretés, érintés, ízlelés, érzés, és a pillanatban levés lett belőle. Az élet élte önmagát ezen a testen és elmén keresztül.

            Ez a test és elme kezdte megtestesíteni az Egyet, valahogy szavakkal nagyon nehezen leírható módon. ‘Ez’ visszatért a teljes igazságért, melynek része volt a hétköznapi emberi lét egyszerű tényeinek felerősödött tudatossága: az élet apró pillanatai, a rohangáló kutyák, a csészébe ömlő kávé hangja, az arcomba fújó szél, a fejfájás érzete, a könyök érzete az íróasztalon, a mosoly és homlokráncolás egy barát arcán, és a mindent körbeölelő óriási tér. Emellett pedig ott volt a körülöttem levő illuzórikus szenvedés felerősödött tudatossága is: az egymással veszekedő ügyfelek, az ilyen vagy olyan elme-alkotta problémákkal küzdő családtagok, és a barátok, akik arról meséltek, hogy a párjuknak vagy szeretteiknek azt kéne tenniük, amit ők akarnak tőlük. ‘Ez’ megmutatta nekem, milyen mélyre temeti magát az emberi elme az elkülönültség álmába. És azt is megmutatta, hogy a gondolaton kívül nem létezik probléma. Csak ez az életnek hívott vibrálóan élő rejtély létezik, mely folyamatos mozgásban van egy mozdulatlan békességben és csendességben.

            Ebben az időszakban az egyik belátás a másik után bukkant fel, mégis láttam, hogy semmibe nem kell belekapaszkodni, és hogy nincs „én”, aki bármelyikbe is belekapaszkodhatna. Akkor és azóta is volt egy olyan érzet, hogy semmi nem Scotté, és hogy ez nem Scott élete. Csak az ‘Ez’ van, mely mindenként nyilvánul meg.

            Ezekben a hónapokban minden reggel úgy ébredtem, hogy semmilyen tudatos szándékom nem volt könyvet vagy bármilyen spirituális vonatkozású dolgot írni. És mégis, még mielőtt észbe kaptam volna, hogy mi is történik, az ujjaim gépelésbe fogtak. Szavak ömlöttek az újabb és újabb oldalakra. Ekkoriban ismerkedtem meg Tom-mal, akit szeretetteljesen „a valódi tanítóm”-nak hívok. Tom semmit nem tanított nekem. Hihetetlenül intenzív vizsgálódást folytattunk egy online chat szobában, telefonon és email-en keresztül. Figyelhettem, hogyan halnak meg az illúzióim, egyik álom a másik után, azzal az álommal egyetemben, hogy spirituális tanító, „felébredett” vagy épp „jelenlevő” valaki lennék. Láttam, hogy a gondolat sosem elfogadó, csak a jelenlét fogad el mindent. Felismertem, hogy amint az igazság megveti a lábát valahol, hajlíthatatlanná válik. Minden hamisat fel akar fedni. Ugyanakkor azt is láttam, hogy csak egy újabb gondolatot érdekelne mindez. Mély csendességet ismertem meg saját valódi természetemként. Az álom minden aspektusa meghalt, és csak ‘Ez’ maradt – ez a szerető csendesség, mely önmagát fejezi ki. Olyan, mintha ez a csendesség írta volna ezt a könyvet. Ez a csendesség tisztában van azzal, hogy a fentiekben leírt teljes történet csak a gondolat álma. Nem az, aki vagyok.

            Még az Egység megtapasztalása sem a non-dualitás. Nem a valódi Egység. Csupán egy megtapasztalás. Úgyhogy arra kérlek, kedves olvasó, hogy ekként is tekints rá. Tudd, hogy minden megtapasztalás pont az, ami: felbukkanó, eltűnő, átmeneti jelenség. Minden megtapasztalásnak van kezdete és vége. De az az igazság, melyre ez a könyv mutat, inkább az a tér, melyben és melyen keresztül minden átmeneti gondolat, érzelem, állapot és megtapasztalás jön és megy. A szabadság nem egy megtapasztalás.

(Scott Kiloby: A szeretet csendes forradalma)

Scott Kiloby két magyarra lefordított könyve megvásárolható itt

Önszeretet/Önértékelés Tréning Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai alapján: 

2013. június 7-8. (Jelentkezési határidő: május 13.)

Részleteket itt találsz (gördíts lejjebb a feljövő oldalon)

A Képzelt Fal, Melyen Most Átláthatsz

Folytatom a megkezdett Scott Kiloby sorozatot, egy újabb fejezetet fordítottam le Élő Kapcsolat című könyvéből, melyből érthetővé válhat számodra, miért forgunk sokan még mindig ugyanazokban a történetekben hosszas „ön-keresés” után is. Megint csak figyelmedbe ajánlom az előző bejegyzéseket a hiány-én témájában (az ezt megelőző 3 bejegyzés szól erről). Nyakig benne vagyok a Kiloby-féle Élő Felismerés – Megtalálhatatlan Önvizsgálat facilitátor-képzésében, de közben rendszeresen igyekszem itt is jelentkezni.

A Másokkal Végzett Munkám

Néhány évvel ezelőtt, igen mély megtapasztalást kaphattam arról, hogy ez a „Scott” identitás, és az a hiedelmem, hogy elkülönült személyként létezem, csupán az elme illúziója. Mostanában erre felébredésként vagy non-duális/nem-kettős megtapasztalásként szoktak utalni. Megláthattam, hogy az elkülönültség nem valós, és hogy nem az vagyok, akinek addig hittem magam. Ez a felismerés a szenvedés és a keresés végét jelentette. Innentől kezdve semmi olyan irányú elmozdulás nem volt bennem, hogy megváltoztassam magamat, másokat, vagy a jelen pillanatbeli megtapasztalásomat azért, hogy megszerezzek valami olyasmit, amit magamból hiányzónak érzékeltem. Az arra irányuló vágy, hogy a dolgok máshogy legyenek, mint ahogy éppen vannak, az elkülönültségről szóló hiedelmünk közvetlen következménye, és nagyrészt a gondolkozáson keresztül történik. Ez a vágy az éppen zajló pillanatnak való ellenállásból vagy annak megítélésből, illetve a saját magunkról és a másokról szóló történeteinkből fakad.

         Az Élő Felismerés: A Jelen Megtapasztalása, Ahogy Az Van című könyvem arról szól, hogyan is láthatunk át az elkülönültségről szóló történeteinken, melyek szenvedést, keresést és konfliktust okoznak az életünkben. Hasznos lehet ezzel a könyvvel együtt azt is elolvasnod. Az „élő felismerés” az elkülönültségbe vetett hitünkön való átlátás közvetlen megtapasztalása, melynek következtében mélyen felismerjük minden dolog elkülönületlen természetét.

         Kezdetben nagyon szeretettem volna, hogy mások is eljussanak erre a felismerésre, hiszen ez teljes megelégedettséget és jól-létet hoz az ember életébe. Egyénileg és csoportban is dolgoztam emberekkel, és az évek során egyre többen ébredtek fel. A szenvedés oly mértékben erősödött fel az életekben, hogy egyre többekben keltődött fel a vágy az elkülönültségtől való megszabadulásra.

         De ekkor valami más is elkezdődött. Azt tapasztaltam, hogy valamilyen falba ütközöm. Megláttam, hogy a kezdeti ébredés nem mindig fordította ki tövestül az alap hiány(osság) identitást. Teljesen evidens volt, hogy sokan még mindig hittek az elkülönültségben. Meséltek a kapcsolataikban és az élethelyzeteikben megélt küzdelmeikről – a szenvedésről, a keresésről, a konfliktusról. Dolgoztam olyanokkal, akik már bizonyos szintű felébredésen átestek, mégis élték a „Hiányos/nem vagyok elég jó” alaptörténet valamely változatát. És az évek folyamán arra a meglátásra jutottam, hogy szinte mindegy, ki mennyire felébredettnek értékelte magát. A központi hiány-én története még mindig aktívan működött, leggyakrabban teljesen tudattalan szinten.

         Némely konzultációm igen intenzíven zajlott. Az emberek gyakran zokogva meséltek elveszített szerelmükről, gyermekkori traumáikról, tönkrement kapcsolatokról, szexuális abúzusról, függőségről, szorongásról, keresésről, áldozatiságról, a barátaiktól és a családjuktól történt elidegenedésről, megfélemlítettségről, és sok egyébről. Mások alapvetően boldogok voltak, nem tapasztaltak intenzív szenvedést, mégis arról számoltak be, hogy valami hiányzik az emberekkel és a világgal való kapcsolatukból. Szinte minden esetben az emberi kapcsolatokról szóló történeteket hallhattam.

         Emellett számos olyan spirituális tanítóval is folytathattam baráti jellegű beszélgetést, akiket az általános „mérce” szerint felébredettnek tekinthetünk. És az őszinteség csendes pillanataiban azt is megbeszéltük, hogy ez a központi hiányosság hogyan folytatódott az életünkben, különböző mértékben, még a felébredés után is. És kemény történeteket hallottam olyan tanítványoktól, akiknek a tanítói nem voltak hajlandóak szembenézni ezekkel a problémáikkal. Igen szemfelnyitó történeteket meséltek, és megértettem, miért is oly hosszú a szexszel, pénzzel, hatalommal, kontrollal, féltékenységgel, versengéssel, és más témakörökkel kapcsolatos botrányokba keveredett spirituális tanítók sora. Véleményem szerint, mindez a központi hiány-történet továbbműködéséből fakad.

         Ez a könyv abból a vágyból született, hogy a kapcsolatok témáját belevihessem az emberekkel folytatott egyéni és csoportos munkámba. A könyvben található önvizsgálatokat saját magam számára fejlesztettem ki azért, hogy a saját hiány-történetemen áthatolhassak. És amikor megtapasztaltam, hogy mennyire sokat segítettek nekem, elkezdtem másokkal is használni őket. Az ülések pedig kezdtek drámai módon megváltozni. Az emberek sorra számoltak be a kapcsolataikban megélt friss, mély szabadságról és szeretetről. Most pedig izgatottan osztom meg veletek is ezeket az önvizsgálatokat, melyek segítségével elő lehet bányászni a legmélyebben dédelgetett elkülönülés és hiányosság/nem megfelelőség történeteinket, és át is lehet rajtuk hatolni. Ha te most ezeket a sorokat olvasod, akkor készen állsz arra, hogy átláss ezeken a hiedelmeken, szembenézz a benned lévő érzelmi sebbel, és mély, átható szeretetet, békét, szabadságot és bölcsességet élhess meg. Készen állsz az összes kapcsolatod harmonizálására.

(Scott Kiloby: Living Relationship – Élő Kapcsolat)

Belezuhanunk az Álomvilágba

„A gyerekek egyetlen pillanat alatt zuhannak bele az álomvilágba, a világ álmába, mégpedig akkor, amikor először kapcsolnak hozzá egy szót egy dologhoz. És az is csupán egy pillanatba telik, hogy te mindezt megkérdőjelezd, és megtörd a varázst…” (Byron Katie)

Ma egy nyúlfarknyi Katie videót és egy rövid könyvrészletet ajánlok figyelmetekbe az „Álomvilágba” történő beleszületésünkről.

Mielőtt bárminek nevet adsz, a világban nincsenek dolgok, nincsenek jelentések. Nincs semmi más, csak békesség egy szavak nélküli, kérdések nélküli világban. Egy olyan tér, ahol már minden megválaszolódott, örömteli csendben.

            Ebben a szavak előtti világban csak a valós létezik – a megosztatlan, megfoghatatlan, már jelen levő. Bármilyen látszólag elkülönülő dolog nem lehet valós, mivel azt az elme hozta létre az elnevezéseivel. Amikor ezt megértjük, a valótlan gyönyörűvé válik, mivel semmi sincs, ami fenyegethetné a valósat. Én sosem látok semmi elkülönültet, amit úgy hívnak, hogy „fa” vagy „te” vagy „én”. Ezek a dolgok pusztán a képzelet szüleményei, amit vagy elhiszünk, vagy nem hiszünk el.

            Az elnevezések adása az illúzióvilág, az álomvilág kiindulópontja. Amikor az egésznek letörjük egy kis darabkáját, és azt mondjuk rá, hogy „fa”, akkor ez az első álom. Ezt hívom én „első generációs gondolatnak”. Aztán a gondolat újabb gondolatot szül, és akkor már van nekünk „magas fánk, szép fánk, az a fa, ami alá le szeretnék ülni, illetve az a fa, amelyik bútornak való, vagy az, amelyiket meg kell védelmeznem”, az álom pedig csak folytatódik tovább. A gyerekek egyetlen pillanat alatt zuhannak bele az álomvilágba, a világ álmába, mégpedig akkor, amikor először kapcsolnak hozzá egy szót egy dologhoz. És az is csupán egy pillanatba telik, hogy te mindezt megkérdőjelezd, és megtörd a varázst, és hálás legyél a mindenség Taojának – fa, nem fa, világ, nem világ.

             Amikor az elme elhiszi, amit gondol, akkor annak ad nevet, amit nem is lehet megnevezni, és a név által próbálja valóssá tenni. Elhiszi, hogy az elnevezései valósak, és hogy létezik odakint egy tőle elkülönült világ. Ez az illúzió. Az egész világ kivetítés. Amikor lezársz és rémült vagy, akkor az egész világ ellenségesnek tűnik; amikor viszont szereted, ami épp van, minden a világon a szeretteddé válik. A belül és a kívül mindig illeszkednek – ők egymás tükröződései. A világ az elméd kivetülése.

            Azzal, hogy nem hiszed el a gondolataidat, felszabadítod magadat attól a legalapvetőbb vágytól, hogy a valóságnak másmilyennek kellene lennie, mint amilyen. Észreveszed a szavak nélkülit, a gondolatok nélkülit. Megérted, hogy minden rejtélyt te magad kreáltál. Valójában pedig rejtélyek nem léteznek. Minden teljesen nyilvánvaló, a napnál is tisztább. Végtelenül egyszerű, mivel valójában nem létezik semmi. Csupán a történet valamivel kapcsolatban, ami épp most jut eszedbe. És még csak ez sem.

(Byron Katie: Az Öröm Ezer Neve)

Negyven Év: A Régi Nő és Az Új Nő

Születésnap. Érdekes, kerek évforduló. Tizen- meg huszonévesen azt gondoltam, hogy negyvenévesen már valaki öreg leszek, már ha egyáltalán lesz erőm végigcsinálni addig az életet. Hisz már akkor öreg voltam és fáradt a saját szenvedésnek érzékelt életemtől. Aztán icipici fény kezdett pislákolni, úgy harmincöt tájékán, és szép lassan elindult valami, és már megesett, hogy szerettem itt lenni, ebben a testben, ebben a valóságban. Leheletfinoman változott a világom. Ahogy bent változott, úgy tűnt másnak, fényesebbnek, békésebbnek, izgalmasabbnak kint is. Kimentek a félelmek és a begyepesedett meggyőződések, és helyet adtak az örömnek. Helyet adtak a szeretetnek. Olyan szeretetnek, amit sosem éltem meg azelőtt. Amit elmagyarázni nem lehet, mert csak akkor tudom, mi az, ha megéltem. Előtte én is értetlenül hallgattam az erről szóló nyálasnak tetsző áradozásokat. Pedig semmi nyálas nincs benne, a lehető legtermészetesebb állapotnak tűnik. :) Néha olyan erővel áramlik, hogy szinte fáj, máskor csendesebb. És ennek semmi köze az egyes emberekhez, akik „különleges” szerepet játszanak az életemben. Nincs célpontja, illetve minden és mindenki a célpontja.

            Hogy is történhetett ez? Nem tudom. Megadatott. Ezt nevezem én kegynek. Semmit nem tettem érte. Finoman átvette az irányítást felettem, én pedig boldogan engedtem át. Byron Katie Munkája pedig hihetetlenül elmélyítette és intenzívvé tette mindezt. Lassan két éve ismerem a Munkát, néha pillanatoknak tűnik. Olyan emberi megtapasztalásokat köszönhetek neki, amikért megint csak elmondhatatlanul hálás vagyok. Annyival könnyebb így élni, sosem gondoltam volna „fiatalabban”, hogy ez lehetséges. Odabent mostanra minden fiatal és friss, minden új és zsibongó és áradó. Ez vetül erre a negyvenéves évfordulóra. Hála.

Kértem Az Öröm Ezer Nevéből egy szülinapos ajándék fejezetet saját magamnak, és lefordítottam. Az az érzésem, hogy nem csak magamnak. Fogadjátok szeretettel. És engedjétek meg magatoknak, hogy kitisztuljanak belőletek a régi ismerősökről kialakult évtizedes képek. Hihetetlen ajándékban lesz részetek. Minden nap. Nem csak bizonyosokon.

78 – Ezért a Mester nyugodt marad a bánat közepette. Gonosz az ő szívét nem érintheti. És mivel felhagyott a segítéssel, ő az emberek legnagyobb segítője.

A felébredett elme, olyan, mint a víz. Odafolyik, ahova éppen folyik, mindent körbeölel az útján, nem próbál semmit sem megváltoztatni, mégis minden változik állandósága következtében. Beáramlik és kiáramlik, körbefolyik és átfolyik, felette áramlik és alatta, és anélkül, hogy szándékában állna, mindenhová behatol, ahová csak tud. Örömét leli a saját mozgásában és mindenben, mi beengedi, és abban is, mi nem engedi be. És végül mindenhova beengedődik.

            Egy régi barát érzékelésében nem vagyok kedves. Minden bizonyítéka megvan erre vonatkozóan. És bár már nem ugyanaz a személy vagyok, aki huszonöt vagy harminc évvel ezelőtt voltam, ő továbbra is a régi énemről szerzett tapasztalatait vetíti ki a most előtte ülő nőre. Az elmúlt húsz évben ő folyton azzal a gondolataiban élő nővel találkozott, pedig a mai nő már olyan, mint a víz. Nem hátrálok meg, nem kerülök el, nem próbálom megváltoztatni a véleményét, nem védekezem vagy minősítek, egyszerűen csak diákfüllel hallgatom, ahogy meséli a rólam szóló történetét, és egyre csak áramlok be és ki, felette és alatta és körülötte, csak rá figyelek, belenézek a szemébe, és szeretem őt. És ma először vettem azt észre, hogy amikor rólam beszél, kicsit könnyebb már a szíve és megbízik bennem. Ahogy ellépdeltünk a parkba, megfogta a kezemet. Leültünk egy fa alá, és elmesélte, mi zajlik benne odabent. Annyira bensőséges beszélgetés volt. Úgy látszik, valahogy felzárkózott az új nőhöz, mintha már nem a régi kivetítését látná, és nem annak válaszolgatna. Az egész olyan volt, mintha saját magamat láttam volna újjászületni benne, miközben ő egy mindkettőnk által jól ismert emberrel üldögélt: egy baráttal. Hallhattam a bánatáról és az öröméről, nem beszélt többet a nem is létező nőről, aki a problémái előidézője volt. Sokat nevettünk közben, és én kettőnkkel üldögéltem, akik olyanok voltak, mint a víz, együtt áramolva, egyként folyva. Nem a víz változott meg, hanem a szikla. És ebben a változásban a víz egyre csak áramlik tovább.

            1986-ban, amikor ez az egész elkezdődött, nagyon meglepett, mennyire összezavarta az embereket az, amit kifejezni próbáltam, és hogy elhitték, hogy az általuk látott elkülönülések valóságosak. Ez körülbelül egy évig tartott. Rengeteget sírtam akkoriban. Olyan volt, mint a haldoklás. A könnyek az ámulat könnyei voltak, amiért az emberek nem értik, hogy minden szenvedés elképzelt. Megindított az ártatlanságuk. Mintha saját magukat bántó kisbabákat néztem volna, mintha saját magukat késsel vagdosó ártatlanokat néztem volna, és nem volt mód ennek a megállítására. Nem mertem azt mondani, hogy „Mindez felesleges”, mert ez döfte volna beléjük a következő tőrt.

            A könnycseppek pedig mindig a csodálat és hála könnyei voltak. Emlékszem, amikor valaki először hozott nekem egy csésze teát, én pedig csak elolvadtam ennek a gyönyörűségében. Még sosem láttam azelőtt teát csészében. Nem tudtam, hogy itt ezt csináljuk. A férfi öntötte a teát, a szemeim pedig áradni kezdtek, mint az általa öntött tea. Annyira gyönyörű volt, és oly végtelen nagylelkűség volt benne. Akkora szeretetet éreztem, hogy mindössze beléje halni tudtam, majd folytatni a haldoklást. Képtelenség volt az egészet magamba fogadni, olyan óriási volt. A tea a csészébe ömlött a tiszta kedvesség cselekedeteként, belőlem pedig ugyanígy ömlöttek ki a könnycseppek, befogadva és visszaöntve, önmagának visszaadva, senkinek senkitől. És senki nem értette, miért is zokogok. Mind azt hitték, hogy szomorú vagyok. Nem volt mód annak elmagyarázására, mennyire megindítódtam, és hogy a hála ömlött ki belőlem sírás formájában.

            A Mester felhagyott a segítéssel, mert tudja, nincs kin segíteni. És mivel szereti és érti önnön valódi természetét, tudja, hogy minden cselekedettel önmagát szolgálja és a saját lábai előtt ül. Így aztán nincs olyan, hogy ad, mert mindent ugyanazzal a mozdulattal vissza is kap, egyetlen egységes belső megtapasztalásként. Még amikor látszólag nem ad is, akkor pont azt adja. A Mester az a nő, aki behorpasztotta a kocsid oldalát, a férfi, aki beállt eléd a sorba a boltban, a régi barát, aki önzéssel és durvasággal vádolt meg téged. Szereted már a Mestert? Amíg nem teszed, addig nincs béke. Ez a te munkád, az egyetlen dolgod, a Mester dolga.

(Byron Katie: Az Öröm Ezer Neve)

Folyamatos Kegyelmi Állapot

A tegnapi felébredéses bejegyzés folytatásaként, kiegészítéseként ajánlom a mait. (A tegnapit itt találod, ha nem olvastad volna: Egy Felébredés Története - http://onmunka.blogspot.com/2011/03/egy-felebredes-tortenete.html)

Már egy ideje szinte folyamatos ez a kegyelmi állapot. Most, hogy ezt leírtam, teljesen elérzékenyültem; dobog, árad, hullámzik, simogat. Olyan erős ez, hogy néha mintha szó szerint felfalna, a legkisebb sejtecskék szintjén hatol belém, és onnan árad kifelé. Nem én csinálom, ezt nem lehet csinálni, az csinálja, én meg megadom magam neki. Mintha lenne más választásom. Nem választás, nem döntés, nem csinálás kérdése. Magától történik. Hála. Szavak. Nem mondják el.

Ez a régebbi fejezet érintett meg Byron Katie, Az Öröm Ezer Nevéből, többen már olvashattátok, de ne hagyjátok ki az alkalmat az újrázásra. Teljesen frissnek fog tűnni, akárhányadszorra is; lényed teljesen más húrjait fogja megpendíteni, hogy újra meg újra dalra fakadhass.

Öröm 11 - A létezéssel dolgozunk, de a nem-létezést használjuk.

Amint az elme felismeri önmagát, abbahagyja a saját gondolataival való azonosulást. Ez pedig óriási nyitott teret hagy maga után. Az érett elme bármilyen gondolattal jól elvan; sosem fenyegeti ellenállás vagy konfliktus, mivel tudja, hogy nem lehet őt hátráltatni. Amikor nincs védelmezni kívánt pozíciója vagy identitása, bárhová elmehet szabadon. Sosincs semmi veszítenivalója, hiszen alapvetően semmi nem is létezik. Nevetés árad ki belőle, és a hála könnyei is, saját természetének megtapasztalása révén.

            Olyan, mintha minden belém áramolna. Figyelek, és tanúja vagyok annak, hogy mi jön kifelé belőlem. Én vagyok mindennek a középpontja. Hallom a véleményeket és koncepciókat, és mivel nincs én, amiként azonosulni tudnék, mind befogadom létezésként, és minden, ami aztán ebből a megtapasztalásból kiárad, már megfürdőzött a nem-létezésben, kitörlődött és újra kívülre került. Bejön, szintetizálódik, kitörlődik, és ami kimegy, az a nem-létezés, mely létezésnek tűnik. Amikor rádöbbensz, hogy senki sem vagy, könnyedén állsz már mindenkihez, nem számít, mennyire elkeseredettnek vagy züllöttnek tűnjék. Nincs oly szenvedés, melybe ne tudnék behatolni, tudván, hogy valójában már megoldódott, tudván, hogy mindig csak saját magammal találkozom.

            Amikor megkérdőjelezzük, amit hiszünk, rájövünk, hogy nem azok vagyunk, akiknek gondoltuk magunkat. Az átalakulás az elme végtelen polaritásából származik, amit azelőtt ritkán tapasztaltunk meg, mivel a jól-tudom elme uralt mindent. És ahogy önvizsgálunk, a világunk megváltozik, hiszen a diavetítővel dolgozunk – az elmével – nem pedig azzal, amit kivetít. Az egész világunkat elveszítjük, azt a világot, amit eddig ismertünk. És minden egyes önvizsgálat alkalmával, a valóság kedvesebbé válik.

            A kérdezést végző rész az elme semleges része, mely képes az elmét az egyik polaritásból a másikba átvinni. Ez a semleges rész lehetővé teszi a zavarodott, beragadt, jól-tudom polaritásnak, hogy megnyissa magát az elme azon polaritása számára, mely azokat az ép, tiszta, szeretetteljes válaszokat rejti, melyek a jól-tudom elmének is értelmezhetőek. A semleges résznek nincs motivációja vagy vágya, „kellenéje” vagy „nem kellenéje”; hídként szolgál az egyik polaritásnak, hogy átkelhessen a másikhoz. És ahogy a jól-tudom elme egyre tanultabbá válik, feloldódik a bölcsesség polaritásában. Ami pedig visszamarad, az teljesen ép(eszű), osztatlan és szabad. Természetesen, mindez csak egy metafora, mivel összesen egy elme létezik. A lényeg azonban annyi, hogy amikor az elme zárva van, a szív is zárt; amikor pedig az elme nyitott, a szív is nyitva áll. Vagyis, amennyiben szeretnéd megnyitni a szívedet, kérdőjelezd meg a gondolataidat.

            Az önvizsgálat nyomán mindig egyre kevesebb történeted marad. Ki lennél a történeted nélkül? Sosem tudhatod, amíg önvizsgálatot nem tartasz. Nincs történet, mely te lennél, amely feléd vezet. Minden sztori tőled elfele vezet. Te az vagy, aki az összes történet előtt létezik. Te az vagy, aki akkor marad, amikor a történet megértésre kerül.

            Az önvizsgálat túlsó oldalán az élet annyira egyszerű és nyilvánvaló, amilyet innen, önvizsgálat nélkül képtelenség elképzelni. Minden tökéletesnek tűnik úgy, ahogy éppen van. Ezen a helyen nincs szükség reményre és hitre. A Földről kiderül, hogy a Mennyország, melyre annyira vágyakoztam. Oly bőség van itt, most, mindig. Itt egy asztal. Ott meg a padló. A padlón szőnyeg. Aztán ott az ablak, meg az ég. Az ég! Vég nélkül folytathatnám a világ ünneplését, melyben élünk. Egy egész életbe tellene, mire leírnám a jelen pillanatot, ezt a mostot, ami még csak nem is létezik az én történetemen kívül. És nem szuper ez így? A legcsodásabb vonatkozása annak, ha tudod, ki vagy az az, hogy folyamatosan kegyelmi állapotban vagy, a hála állapotában a látszólagos világ bősége iránt. Túlcsordulok ennek az egésznek a nagyszerűségével, nagylelkűségével. És semmit nem tettem érte, csupán észrevettem.

            Az önfelismerés hozadéka egy állandó kegyelmi állapot. Ezt az állapotot nem lehet keresni vagy megtalálni. Más irányból érkezik, és teljesen átveszi feletted a hatalmat. Oly hatalmas, hogy képtelenség elhalványítani vagy befedni. A rövid verzió ennyi: „az önmagába szerelmes elme”. Önmagának teljes, totális elfogadása és elfogyasztása, mely ugyanabban a pillanatban már vissza is tükröződik a központi helyre; mint a fúzió. Amikor erről a helyről éled az életedet, hazaérkeztél.

Egy Felébredés Története

Sokunknak voltak élményeik, pillanatokra, percekre, órákra, tán napokra. Most a spontán élményekre gondolok, nem a különböző tudatmódosító szerek vagy technikák által előidézett állapotokra. A legtöbb kereső arra vágyik, hogy felébredjen, hogy megvilágosodjon. Ez így elég nehezített pálya, a helyzet abszurditása pont az, hogy minél jobban akarod, annál lehetetlenebbé válik. Ez nem olyan, hogy elvégzel egy gyakorlatsorozatot, aztán a végén, jutalomként megkapod a felébredést. Hisz, egyáltalán, ki ébred fel? Nem Te. Pont a Te Álmodból ébred fel a tudatosság. Eddig alukált benned, egyszer csak felébred, önmagára ébred. Nem Te ébredsz, ezért nem is tudod ezt csinálni. Amíg csinálni, elérni akarod, addig az egódat növeled vele. Aztán néha még az élményecskék hatására is csupán az egócska hízik. Velem ez történt.

Évekkel ezelőtt, amikor még fogalmam sem volt semmi ilyesmiről, de tényleg abszolút nulla, megadatott nekem néhány nap egy totálisan más tudatállapotban. Csak úgy magától, egyik pillanatról a másikra, teljes rácsodálkozásban, hogy ez meg mi? Szavakkal leírni szinte lehetetlen, most nem is ez a célom; inkább a hatásaira koncentrálnék. Először is teljesen rákattantam erre az állapotra, és miután többé nem jött, mániásan kerestem, hogy újra benne lehessek. Úgy gondoltam, hogy ha folyamatosan ebben az energiában lehetnék, akkor minden problémám egy csapásra megoldódna, és soha többet nem kéne szenvednem. Ezt szoktam az „elszállós” időszakomnak nevezni, amikor is szó szerint elmenekültem a hétköznapi élet elől, s közben azzal etettem magam, hogy én azon már mind „felülemelkedtem.” Emellett pedig óriási spirituális egóm nőtt, hogy micsoda fantasztikus megéléseim voltak is már nekem, bizony jobb vagyok ám, mint azok, akiknek ilyenje nem volt. (Ajánlom felfrissítésre a közelmúlt egyik legnépszerűbb bejegyzését: 10 Spirituális Úton Terjedő Betegség - http://onmunka.blogspot.com/2011/03/10-spiritualisan-terjedo-betegseg.html )

Volt azért „pozitív” hozadéka is az ügynek. Először is az, hogy megtapasztalást kaptam arról, hogy valóban nem csupán ez a test vagyok. Az állapot orgazmikus minősége pedig rajta tartott az önkeresés útján; amikor elcsüggedtem, akkor nem sokáig tudtam csüggedt maradni, mert már tudtam, hogy mennyire másmilyen is lehet az élet megélése még ebben a testben is. Másrészt pedig, végigmentem a fent említett cikk valamennyi spirituális betegségén, jól „kiműveltem” és „kibetegeskedtem” magam, így elég gyorsan veszem észre magamon és másokon is ezeknek a jeleit, és már nem kell újra beléjük esnem.

Byron Katie Munkája pedig olyan tempóban hozott vissza a földre, hogy hihetetlen. A Négy kérdéssel megvizsgáltam az összes spirituális hiedelmemet, amikből nem maradt semmi. Nem begőzölt spirituális hitekbe ringatom többé magam, hanem ezeknek a hiányában, egyre jobban bukkan elő az a ragyogóság, amit évekkel ezelőtt már megéltem. Csak már nem olyan nagy a különbség az állapotokban: nincs nagyon lent és nagyon fent, hanem egyre tisztább, ragyogóbb, csodálatosabb az egész. Nem elszállva, hanem földiesen. Nem prédikálva, hanem megengedve. Nem lenézve, hanem ugyanolyannak tekintve.

Arra biztatnálak, hogy ne akarj megvilágosodni. Nem sokra mész vele úgy önmagában. Légy nyitott, kíváncsi, játékos, végezd rendszeresen a Munka Önvizsgálatát, és így egyre ragyogóbbá fognak válni a Te pillanataid, perceid, óráid, napjaid, és szép lassan az egész életed is. A Munkának ez az elkerülhetetlen hozadéka. De ne is ezért csináld. Csak azért, hogy megismerd a benned élő igazságot, és megláthasd a Valóságot.

És ma egy újabb, teljesen frissen fordított fejezet Byron Katie felébredéséről, Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Végre az is kiderül, hogy miért is ez a könyv címe…:) Előrebocsátom, hogy nem könnyű olvasmány, és fordítani sem volt könnyű, mivel angolban egyértelműen különválik az egyes szám 3. személyű nőnemű (she), hímnemű (he), és semleges nemű (it) személyes névmás. Ezt magyarban visszaadni nem evidens, de azért próbálkoztam. Legtöbbször az It semleges névmás szerepel, magyarul „az” vagy „ő”. Az „it” az, ami van, a végső tudatosság, az, aki valójában vagy.

Öröm 63 – Cselekedj csinálás nélkül.

Amikor felkapom valamelyik imádnivaló kislány unokámat, megtörlöm a kis orrát, megpuszilgatom, beteszem az etetőszékbe és megetetem, mindezt nem csak magamért, hanem magammal is teszem. Az ő szeretésével saját magamat szeretem. Nem látok semmilyen különbséget. És mivel szeretem magamat, ezért mindenkit szeretni tudok, aki csak belép az életembe. Negyvenhárom évesen én lettem saját magam első gyermeke. Szerettem magam, és ez a szeretet feltételek nélküli volt. És mivel én megszerettem magamat – ezt a látszólagos személyt -, emberek százezrei tanulják szeretni saját magukat. Erről mesélnek nekem.

            1986 egyik februári reggelén szerelembe estem saját magammal. Nem sokkal előtte vonultam be egy terápiás intézménybe, Los Angelesben, akkor már évek óta szenvedtem öngyilkos depresszióban. Azon a reggelen pedig, ahogy feküdtem a padlásszobám padlóján (még az ágyban alváshoz is értéktelennek éreztem magam), egy csótány mászott fel a lábamon, én pedig kinyitottam a szemem. Életemben először fogalmak, koncepciók, gondolatok, belső történet nélkül láttam. Minden dühöm, minden addig kínzó gondolatom, az egész világom, az egész világ eltűnt. Nem volt én. Olyan volt, mintha valami más ébredt volna fel. Az kinyitotta a szemét. Az nézett keresztül Katie szemein. Friss, ropogós, ragyogó, teljesen új volt, mint még soha azelőtt. Minden felismerhetetlen volt. És annyira örült! Nevetés tört fel a mélyéből és kiáradt. Lélegzett és eksztatikus volt. Sejtszinten mérgeződött meg az örömtől: totális kapzsiságban minden iránt. Semmi elkülönült nem volt, semmi, ami elfogadhatatlan lett volna számára. Minden ő saját maga volt. Első alkalommal tapasztaltam, tapasztalta meg saját életének szeretetét. El voltam, el volt kápráztatva!

            Mindez az időn túl zajlott. De amikor szavakba öntöm, akkor vissza kell idéznem és idővel kitölteni. Amíg a földön feküdtem, amíg aludtam, a csótány előtt, a láb előtt, a bármilyen gondolatok előtt, a bármilyen világ előtt, nem volt semmi. Abban a pillanatban a Munka négy kérdése megszületetett. Megértettem, hogy egyetlen gondolat sem igaz. Az önvizsgálat egésze jelen volt már ebben a megértésben. Olyan, amikor becsuknak egy kaput, és hallod is a zár kattanását. Nem én ébredtem fel: az önvizsgálat ébredt fel. A két végpont, a dolgok bal és jobb oldala, az egész valamisége és semmisége ébredt fel. Mindkét oldal egyenlő volt. Ezt annak a nem-időnek az első pillanatában megértettem.

            Elmondom még egyszer: Ahogy feküdtem ott a felébredésben, felébredésként, felbukkant a gondolat: „Ez egy láb.” És azon nyomban láttam is, hogy ez nem is igaz, és ebben volt az öröm. Láttam, hogy minden visszafelé van. Az nem láb; az pedig nem csótány. Nem volt igaz, mégis volt ott egy láb, és mégis volt ott egy csótány. De semminek nem volt neve. Nem volt külön szó a falra, a mennyezetre, az arcra, a csótányra, a lábra, semmire. Az egész testét nézte, saját magát nézte, elnevezések nélkül. Semmi nem volt különálló tőle, semmi nem volt rajta kívül, az egész élettől és örömtől pulzált, és az egész egy szünetmentes élmény volt. Nem volt igaz, hogy bármi is leválasztott lenne az egészről, hogy bármit is látna önmagán kívül. A láb ott volt, mégsem volt elkülönült dolog, lábnak, vagy bármi másnak is nevezni, abszurdnak tűnt. A nevetés pedig csak ömlött ki belőlem. Láttam, hogy a csótány és a láb az öröm elnevezései, hogy az örömnek ezer neve van, ugyanakkor még sincs név arra, ami valóságos mostként megjelenik. Ez volt a tudatosság megszületése: a gondolat saját magaként tükröződött vissza, saját magát látta mindennek, s közben saját nevetésének hatalmas óceánja ölelte körül.

            Aztán felállt, és ez tényleg hihetetlen volt. Nem volt gondolkodás, nem volt terv. Egyszerűen csak felállt és kisétált a fürdőszobába. Odalépett a tükörhöz, belenézett saját tükörképének a szemébe, és megértette. És ez még mélyebb volt, mint az első szemfelnyitáskor megismert öröm. Beleszerelmesedett a tükörben látható lénybe. Olyan volt, mintha a nő és a nő tudatossága véglegesen összeolvadtak volna. Csak a szemek voltak, és valami abszolút tágasság, bármiféle tudás nélkül. Olyan volt, mintha elektromos áramot vezettek volna keresztül rajtam, keresztül a nőn. Mintha Isten adott volna életet magának a nő testén keresztül – egy végtelenül szerető, fényes és végtelen Isten -, és a nő mégis tudta, hogy ez saját maga is volt. Olyan mély kapcsolatot teremtett a nő szemein keresztül. Nem volt jelentése, csupán egy név nélküli felismerés, mely felemésztette a nőt.

            A szeretet a leginkább reá illő szó. Korábban szét volt szakítva, most pedig újraegyesült. Mozgott, aztán ott volt a tükörben, aztán épp olyan gyorsan, ahogy elkülönült, újra egyesült – csupa szem volt. A szemek a tükörben az ő szemei voltak (it). És visszaadta magát, ahogy újra találkozott a szemmel. És ez adta meg az identitását, amit én szeretetnek nevezek. Ahogy nézett a tükörbe, a szemek, a szemek mélysége, csupán az volt valós, csupán az létezett. Ezt megelőzően, semmi – sem szemek, sem semmi; még ott állva is, nem volt semmi. És akkor a szemek kijönnek, hogy odaadják annak (it), ami ő (it). Az emberek elnevezik a dolgokat falnak, mennyezetnek, lábnak, kéznek. De neki nem voltak nevei ezekre a dolgokra, mert ő feloszthatatlan. És láthatatlan. Egészen a szemekig. Egészen a szemekig. Emlékszem a hála könnyeire, ahogy csorogtak le az arcon, ahogy az nézte a saját visszatükröződését. Ott állt és bámult, fogalmam sincs mennyi ideig.

            Ezek voltak az első pillanatok, miután akként megszülettem, vagy az énként született meg. Katie-ből semmi sem maradt. Egyetlen egy emlék sem maradt róla – nem volt múltja, jövője, még csak jelene sem. És ebben a nyitottságban valami hihetetlen öröm. Nincs ennél édesebb, ezt éreztem; nincs semmi más, csak ez. Ha minden elképzelhetőnél jobban szeretnéd magadat, ezt adnád magadnak. Egy arc. Egy kéz. Lélegzés. De ez nem elég. Fal. Mennyezet. Ablak, Ágy. Villanykörték. Ohh! És ez is itt! Meg ez is! Meg ez is! Azt éreztem, hogy ha az örömömet el lehetne mesélni, az ereje lerobbantaná az intézet tetejét – az egész bolygó fedelét levinné. És még mindig így érzem.

Figyelmedbe ajánlom még ezt a két korai bejegyzést, interjú Byron Katie-vel, két részletben:

Hogyan is Kezdődik ez az Egész?

http://onmunka.blogspot.com/2010/09/hogyan-is-kezdodik-ez-az-egesz.html

Hogyan Talált Rá Byron Katie-re a Munka?

http://onmunka.blogspot.com/2010/09/hogyan-talalt-ra-byron-katie-re-munka.html

 

A Legerősebb Emberi Függőség

Tervezek egy jó kis sorozatot a függőségekkel kapcsolatban, hiszen a Munka nagyon egyértelmű útmutatást ad arra vonatkozóan, hogy mi is az oka a függőségeinknek, szenvedélybetegségeinknek, és hogyan tudunk megszabadulni tőlük. Témaindítónak figyelmetekbe ajánlok egy újabb részt Adyashanti Kegyelembe Esni című könyvéből, frissiben fordítottam.

         Mielőtt elolvasod, kicsit nézegesd meg az életedet: milyen függőségeid vannak, melyeknek tudatában vagy? Ezek lehetnek testi, érzelmi, gondolati függőségek, a skála igen széles. És azt kell, hogy mondjam, nagyon könnyen ítélünk el ilyen vagy olyan függőségben szenvedő embereket, míg másokra, és persze a magunkéra azt mondjuk, hogy hát az sokkal jobb, az még elmegy. Kérlek szépen, tudatosítsd magadban, hogy semmi lényegi különbség nincs aközött, ki milyen menekülési útvonalat választ magának gondolatai, és az általuk okozott rossz érzések poklából. Ki így csinálja, ki úgy. A lényeg, hogy mindenki csinálja valahogy, legtöbben úgy, hogy fogalmuk sincs róla. A mai Adya szöveg elolvasása után egy univerzális függőségeddel biztosan tisztában leszel. Azért univerzális, mert szinte minden ember szenved benne, ezt nevezném a „gyökérfüggőségünknek”. És az összes többi ebből ered. Kellemes, bizsergető szembesülést és ébredezést kívánok!

A Szenvedés Vége (Falling Into Grace 7. fejezet)

VAN EGY DOLOG, amivel kapcsolatban teljesen egyértelmű szeretnék lenni: Ha abba akarjuk hagyni a szenvedést, ha valóban pontot szeretnénk tenni a szenvedés végére, akkor fel kell ébrednünk. A „felébredés” azt jelenti, hogy valódi lényegünkre ébredünk, és azt is, hogy felébredünk az illúzióink tengeréből.

         Az igazság az, hogy a felébredés igen kellemetlen folyamat tud lenni. Hisz ki az, aki szívesen döbben rá, hogy minden, amit valósnak vélt, csupán egy rakás álomkép? Ki az, aki örömmel ébred arra, hogy pont azok a dolgok okozzák a szenvedését, amikbe kapaszkodik, amikhez ragaszkodik? Ki akarna szembenézni azzal, hogy mennyire szenvedélyesen függő mások elfogadásától és elismerésétől, a kontrolltól, vagy a hatalomtól, miközben ezeknek egyike sem hozza el a szenvedés végét? Pont ők okozzák a szenvedést! Vagyis, az az igazság, hogy legtöbbünk nem igazán kíván felébredni. Nem igazán akarunk véget vetni a szenvedésnek. Tudod, mit szeretnénk? Menedzselni a szenvedésünket, egy kicsivel kevesebbet kapni belőle, hogy pont úgy folytathassuk az életünket, változatlanul, ahogy mi elképzeljük, csak tán egy kicsit jobban érezzük benne magunkat.

         Van azonban itt valami igen zavaró dolog. A szenvedés befejezésének a valósághoz és az igazsághoz van köze, a valós és az elképzelt ellentétéhez. Az álomból való felébredés egész folyamat nagyon mély, és a legtöbb ember számára igazi nehézséget, kényelmetlenséget okoz, mivel azt jelenti, hogy saját magunkkal kell szembenéznünk a tükörben. És ez alatt nem a szokásos tükörbe nézésünket értem, amikor önsajnálkozással, ítélkezéssel, vádasodással nézünk abba a tükörbe bele. Én másképp értem a tükörbe nézést, oly módon, hogy végre hajlandóak legyünk meglátni, hogy saját magunk okozzuk a saját szenvedésünket, és csak mi vagyunk képesek kijönni belőle.

         A felébredés tehát igen hasonló ahhoz, amit egy alkohol- vagy drogfüggő tapasztal a szenvedélyének abbahagyásakor. A legtöbb függő csak akkor engedi el a függőségét, amikor teljes egészében rádöbben, hogy nem lehetséges egyszerre boldognak és függőnek lenni. Eddig a pontig a legtöbb szenvedélybeteg folyamatos alkudozásban van az élettel. Azt gondolják, hogy „Néha azért lehetek függő,” vagy „Képes vagyok csak kicsit, nem pedig nagyon függő lenni,” vagy „Bármikor abba tudom hagyni.” Próbálják kézben tartani a késztetésüket, mindeközben azonban még mindig a szenvedélyüknél van az irányítás, és bele is dönti őket a szenvedésbe. No, de mikor hagyja tényleg abba egy függő? Általában akkor, amikor lejut a legaljára, amikor meglátja annak a bölcsességét, hogy nincs más kivezető út, hogy semmi más nem fog működni csak a saját magával és az aktuális helyzetével való szembenézés.

         Legtöbben, amikor azt látjuk, hogy valaki vívja a saját harcát, akkor azt mondjuk, hogy „Nos, legalább én nem vagyok szenvedélybeteg, nem vagyok alkoholista, nem vagyok drogfüggő.” Pedig igazából szinte mindannyian szenvedélybetegek vagyunk, szenvedésbetegek, mélységesen szenvedésfüggők. Pont arra a drogra vagyunk rákattanva, amitől a legjobban szeretnénk megszabadulni, ez pedig a szenvedés. Nem sokan hajlandók ezt így beismerni. Nem sokan akarnak tudni arról, hogy a szenvedés szenvedélyes rabjai, és ha nagyon őszintén megnézzük a dolgot, azt találjuk, hogy a legtöbb embernek fogalma sincs arról, milyen is szenvedés nélkül élni. Egyszerűen ötletünk sincs, hogyan kapcsolódnánk egymáshoz, hogyan léteznénk, és hogy mihez kezdenénk az időnkkel és az energiánkkal, ha nem szenvednénk.

         A szenvedés befejezéséhez vezető egyik legfontosabb lépcsőfok annak meglátása, hogy van bennünk valami, jó mélyen, ami szenvedni akar, ami szinte élvezkedik a szenvedésben. Vagyis, van egy darabkánk, amelyik igenis szenvedni akar, mert a szenvedés segítségével tudjuk fenntartani a magunk köré épített elkülönülés-falunkat. És amíg a szenvedés fátylát hordjuk magunkon, addig nem kell saját magunkkal szembenéznünk, és azt mondanunk, „Én vagyok az, aki álmodik. Én vagyok az, aki tele van illúziókkal. Én vagyok az, aki mindehhez ragaszkodik.” Ennél sokkal könnyebb azt látni, hogy a másik személy az illúziók áldozata. Ez a legegyszerűbb. „Ő meg ő, hát ők aztán totálisan el vannak veszve az illúzióikban. Ők nem tudják az igazságot.” Ennél sokkal nehezebb azt kimondani, hogy „Nem, nem, nem! Én vagyok illúziókba ragadva. Én nem tudom, mi a valóság, én nem tudom, mi az igaz, és egy részem tényleg szenvedni akar, mert akkor elkülönült és megkülönböztetett maradhatok.”

         Természetesen, tudatos szinten senki sem akar szenvedni, mégis tovább ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, a gondolatainkhoz és a hiedelmeinkhez, mintha az életünk tőlük függne. Bizonyos módon, az életünk igenis tőlük függ – nem az igazi életünk, hanem az egónk élete, annak az élete, akinek gondoljuk magunkat. Tőlük függ, hogy milyennek szeretnénk látni magunkat. Ez a részünk, mely különállónak akarja látni magát, nem nagyon kívánkozik visszaolvadni a forrásba, hanem inkább megfizeti az árát, kerüljön bármennyibe is, és továbbra is különálló lényként harcol, és a világra erőlteti a nézeteit.”

Ha Te már tényleg szeretnél szembenézni magaddal és abbahagyni a szenvedést, szeretettel figyelmedbe ajánlom a Munka rendszeres végzését. Pontos útmutató a Munka végzéséhez a honlapomon található:

http://kincsamivan.hu/hogyan-vegezd-az-oenmunkat-egyeduel.html

Ajánlom a korábbi Adya fordítások felfrissítését, sorrendben:

http://onmunka.blogspot.com/2011/02/az-utos-koktel.html

http://onmunka.blogspot.com/2011/02/hogyan-lesz-minden-fekete-feher.html

http://onmunka.blogspot.com/2011/02/le-kell-csendesitenem-az-elmemet-igaz.html

http://onmunka.blogspot.com/2011/02/merj-eltunni.html