Az Érzések és Érzelmek Totális Félreértése

A gondolatokkal kapcsolatos boszorkányüldözésről már sokat írtam a blogon. Ugyanez igaz az érzelmekre és érzésekre. Totális érzés/érzelem-rasszizmus és háború folyik; nézz csak körbe, hányféle módszer javasolja hányféle módon kiirtani a „rossz érzéseket”. TOTÁLIS FÉLREÉRTÉS ÉS ZSÁKUTCA. Persze egy életen át el lehet ezzel foglalatoskodni, mindig van mit „csinálni”, mindig lehet a „jobb érzések” elérésére és fenntartására törekedni – ez az én-központot, az egót erősíti. „Én vagyok az, aki csinál valamit a rossz érzéseivel és mindent megtesz, hogy jó érzései legyenek.” Ebből a törekvésből nyeri ilyenkor az egó az újabb identitását, miközben az egész egy humbug.

Ha egy csendesebb pillanatodban megfigyeled, minden érzelem és érzés csupán ENERGIA, sem nem jó, sem nem rossz. Az elme azonban pillanatok alatt ráaggatja a címkéit, ítéleteit, félelmeit arra az energetikai folyamatra, ami a testben zajlik, és ezzel máris az egész folyamat a FEJBE került, esélyt sem hagyva a már felbukkant energiának, hogy megélődhessen. Nagyon fontosnak tartom ezt a témakört, és a Megtalálhatatlan Önvizsgálat egyik alappillére az érzelmek és érzések „történet-mentes” megtapasztalása, ezért néhány bejegyzésben ezzel a témával fogok foglalkozni.

Scott Kiloby Élő Felismerés című könyvéből ajánlok figyelmetekbe egy részletet az érzelmekről. (A könyv magyar Pdf változata már elkészült, megvásárolható Scott-tól a másik könyvének fordításával együtt, itt találsz erről infót: Scott Kiloby könyvei magyarul.)

Érzelmek és az én-központ

A legtöbbünk számára az érzelmek teszik az „én” történetét olyan kényszerítő erejűvé. Már kora gyermekkortól megtanuljuk, hogy ne éljük át és ne fejezzük ki szabadon az érzelmeinket. Megkíséreljük igazolni, semlegesíteni, racionalizálni a kényelmetlen érzéseket, vagy megszabadulni tőlük. Rendkívül fontos, hogy elkezdjük közvetlenül átélni az érzelmeinket a nézőpontjaink szűrője nélkül.

Szenvedés akkor lép fel, amikor személyes azonosulás történik bármilyen megjelenő érzelemmel, és amikor nem engedjük egy érzelemnek, hogy kövesse természetes pályáját, azaz hogy maradéktalanul, nyíltan, félbeszakítás nélkül és természetesen jelenjen meg és tűnjön el a tudat terében. Amikor azonosulás történik, az majdnem olyan, mintha gondolat és érzelem össze lenne hegesztve. Ez az én-központnak azt a látszatot adja, mintha állandó és kézzel fogható lenne. Ahogy egyre többet lazítunk tudati térként, a szilárdság és állandóság érzése kezd lazulni vagy üresebbnek tűnni.

Egy érzelem természetes áramlása láthatólag megakad, amikor gondolatokat hangsúlyozunk a személyes történetünkben, ahelyett, hogy felismernénk a tudati teret, amiben az érzelem megjelenik. Például, amíg a gondolat birtokba nem veszi a dühöt, az nem több mint energia a testben. A düh a testben sosem suttogja ezt nekünk: „Én veled történek.” A gondolat az, ami felbukkan, és ezt mondja: „Dühösnek érzem magam.” Elhisszük a felmerülő gondolatot; „Én egy dühös ember vagyok”, vagy „Egész héten ki voltam rá akadva.” Az érzelmek birtokba vételével megerősítjük az én-központot.

Gyakran próbáljuk elkerülni vagy megúszni a kényelmetlen érzelmeket, amik az én-központ bizonyos szempontjának hangsúlyozása eredményeként bukkannak fel. Legtöbbünk hajlamos ragaszkodni azokhoz az érzelmekhez, amiket „jó”-nak érzékelünk, és ellenállni azoknak, amiket „rossz”-nak ítélünk. Egyeseknek közülünk negatív személyiség-azonosulása van, mint pl. „Áldozat vagyok”, ami a rossz érzelmeken virul, így megpróbáljuk elkerülni a jó érzéseket vagy gondolatokat. Természetesen mindez tudattalan. Nem mi választjuk ezeket a gondolatokat és érzelmeket. Spontán és akaratlanul jelennek meg.

Sok időnkbe és energiánkba kerül, hogy megpróbáljuk újra teremteni a kívánatos érzelmeket és próbálunk megszabadulni a nemkívánatosaktól. Itt úgy definiáljuk a keresést nagyon egyszerűen, hogy valami mást akarunk, hogy történjen, mint ami éppen történik. Ez az állandó ellenállás azzal szemben, ami van, megszilárdítja az én-központot, ami az időben él. Ő azt hiszi, hogy az üdvözülés vagy szabadság csak a jövőben található, nem az itt és most-ban. A történetben az érzelmeket problémává alakítjuk - valami olyanná, amit valahogyan ki kell irtani, elemezni, befolyásolni kell, vagy meg kell szabadulni tőle. Az érzelmek problémaként való kezelése, vagy olyasvalamiként, amit manipulálni kell vagy megszabadulni tőle, mindez életben tartja a keresést. Az én-központot a helyén tartja, mert a keresés mindig egy jövőbeli pillanat felé tart, amikor jobban fogjuk érezni magunkat.

Az érzelmek jelenségek, amik átmenetileg, spontán és elválaszthatatlanul jönnek-mennek a tudat terében. Az érzelmek magukba foglalják a félelmet, aggodalmat, emelkedettséget, boldogságot, neheztelést, dühöt, haragot, bánatot, undort, szégyent, bűntudatot, szomorúságot és kétségbeesést.

Egy érzelmet lehetetlen a tudat terén kívül megtapasztalni; az érzelmek és a tudat elválaszthatatlanok. Az érzelmek közvetlen megtapasztalása történetek és címkék hangsúlyozása nélkül lehetővé teszi, hogy már ne azonosuljunk velük, amint megjelennek. Nem az én-központtal, nem az „én” történetével történnek. Amikor már nem azonosulunk egy érzelemmel, az csak jön és megy a tudat terében.

(Scott Kiloby: Élő Felismerés – Living Realization)

A témát hamarosan folytatom, addig is gyakorold a rövid pihenőket:

A tudat terében történő megpihenés jelen idejű megtapasztalás. Mindig most történik. Kérlek, most egy pillanatra pihenj meg az itt-és-mostban a történeteid nélkül. Nem kell túlbonyolítani, egyszerűen csak lazíts el mindent, amit valaha magadról, másokról, a világról, és a tudatosságról tanultál. Ahogy az itt-és-mostban pihensz, ha felbukkan egy gondolat, egyszerűen csak hagyd, hogy tovatűnjön. Engedd, hogy távozzon vagy feloldódjon.

Amikor csak eszedbe jut, pihenj meg ebben a tágas térben, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok a történeteim nélkül? Lazítsd el, akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG.

ÖnHipnózisban, Avagy Miért Is (Nem Csak) a Gondolatokkal Foglalkozunk?

Ma egy fontos félreértést szeretnék eloszlatni a Munkával kapcsolatban. Jellemzően olyan emberektől szokott a következő kritika elhangozni a Munkáról, akik még nem tapasztalták meg; vagyis gyártódik a fejükben egy történet arról, hogy mi is ez, azt jól elhiszik, és máris megvan a véleményük róla. (És ez az életünk bármely területén ugyanígy működik. Amíg már nem.) Szóval, ez a vélekedés úgy szól, hogy „a Munka nem lehet hatékony, mert csupán az elmével, a gondolatokkal foglalkozik, az érzelmekkel nem, és ennek hosszú távon semmi értelme, és felesleges elemezgetni annyit a gondolatainkat.”

Nos, a Munka valóban a gondolatokon keresztül közelít, de nem csupán a gondolatokkal foglalkozik, hanem a gondolatokkal együtt felbukkanó mentális képekkel, érzelmekkel, érzésekkel, és bármilyen testi megtapasztalásokkal is. A Munkával életünk összes problémájára, helyzetére, kapcsolatára, sérülésére, fájdalmára, traumájára, elakadására ránézhetünk, mivel mindennek közös gyökere van: az elhitt történetek, gondolatok, hiedelmek, koncepciók. Egyfajta Önhipnózisban élünk, amiben az elme hipnotizálva tartja önmagát a megkérdőjelezetlen történeteiben. Amíg ezek a történetek, koncepciók nincsenek „visszacsinálva”, addig újravetítődnek, és így újraélődnek - érzelmi és fizikai szinten.

Azért nélkülözhetetlen a gondolati szinttel való foglalkozás, mivel a „hagyományos” emberi elme teljesen azonosulva van az általa elhitt gondolatokkal. Ennek az azonosulásnak akkor a „gravitációs ereje”, hogy mindannyiunkat transzban, önhipnózisban tart. Az emberi elme „tulaja” azt hitte el, hogy ő az az „én”, akiről a gondolatai szólnak, aki felé a gondolatai mutatnak. Tehát, nagyon egyszerűen megfogalmazva (legalábbis próbálva), mi, emberek, teljes azonosulásban vagyunk a gondolati szintünkkel, az elménk arra kondicionálódott, hogy elhiggye a gondolatokat, és ezen elhitt gondolatok alapján értelmezi „énmagamat”, a többi embert, és a világ minden dolgát, beleértve az összes spirituális tanítást is.

         Amíg a gondolatainkkal vagyunk azonosulva, vagyis ameddig elhisszük őket, addig a gondolataink „játékszerei” vagyunk. Amikor kedves és kellemes gondolatok gondolódnak a fejünkben, akkor jól érezzük magunkat, amikor viszont előbukkannak a mindannyiunkba belekondicionálódott „kellemetlen és rossz” gondolatok, akkor bizony fájni és szenvedni kezdünk. Ezért aztán nagy a vonzereje azoknak a módszereknek, melyek azt mondják, hogy megszabadítanak a rossz és csúnya gondolataidtól, programjaidtól, és jól kicserélik ezeket a gazfickókat kellemes, segítő, támogató gondolatokra, programokra. És ez működik is sok esetben, csak mégsem „végleges”, hiszen még mindig a gondolati szinttel azonosulsz. Csak most már büszke lehetsz magadra, hogy milyen ügyesen „legyőzted a negatív gondolataidat”. És újabb gondolati csomagot hisz el az elméd „énmagadról”: „Az ügyes énecske, aki tisztul, halad, fejlődik, csupa jó gondolatokat gondol, tart a cél felé, és majd hamarosan, vagy kicsit későbben meg is érkezik.” Hova is?

         Igen, az avatatlan szem számára a Munka is ilyennek tűnhet. Hogy valamit itten analizálgatunk meg manipulálgatunk a gondolatainkon, hogy utána jól érezzük magunkat. Nos, a Munka nem elemzi, és nem is manipulálja a gondolatokat. Hanem barátként fogadja őket, nem ítéli el őket, hogy csúnyák vagy szépek, és megvizsgálja, megkérdőjelezi, felülvizsgálja őket. Felteszi azt a kérdést, amit a gondolataival azonosult elme nem tesz fel, hogy vajon igazak-e egyáltalán azok a gondolatok, melyeknek a valóságosságáról annyira meg vagyunk győződve. Hogy teljesen, száz százalékig bizonyosak lehetünk-e abban, hogy az az adott gondolat igaz-e? Utána megnézzük, milyen hatással is van az életünkre, a saját magunkkal és a másokkal való kapcsolatunkra, ha elhisszük a gondolatot. Majd pedig bepillantunk arra a „helyre”, ahol nem hisszük el, amit gondolunk. Megtapasztaljuk, még ha eleinte csupán csak egy röpke pillanatra is, hogy kik vagyunk a gondolataink nélkül. Nem elhajtjuk, nem megerőszakoljuk, nem átírjuk, nem kicseréljük a gondolatot, hanem megszeretgetjük. Byron Katie ezt úgy fogalmazza meg: „Az elme szerelmi viszonyt folytat saját magával.”

         Ez az elme, „aki” elkezd kíváncsi lenni a saját ragaszkodásaira, szép lassan elengedi magát. Hiszen ez az egész gondolatokkal való azonosulásosdi az ő abbéli félelméből fakad, hogy ha nem hiszi el többé, amit hisz, akkor majd nem fog létezni, vagyis meghal. Ebben az önvizsgálati folyamatban pedig szép fokozatosan egyre nagyobb bizalma és öröme van, és egyre nyitottabban képes meglátni, hogy a gondolatok és koncepciók amikkel a születésünk óta azonosult, illetve, amelyek mindannyiunk közös emberi kollektív tudatát alkotják, nem valóságosak, nem igazak. Az emberiség ősidők óta rémtörténetekben hisz, és épp ezért az ellenkezőjében, a tündérmesékben és a csodatörténetekben is hinnie kell, hogy valahogy túlélje az életet. A Munka rendszeres végzése révén sem a rémtörténeteket, sem pedig a tündérmeséket nem fogja már elhinni az elméd, és ez hihetetlen felszabadulással jár.

         A Munka arról szól, hogy „egyéni elmeként” felülvizsgáljuk mindazokat az ősi hiedelmeket és koncepciókat, melyek az egyes ember, illetve ezen keresztül az egész emberiség szenvedését okozzák. Szó szerint visszamegyünk Ádámhoz és Évához, s még azt a történetet is megkérdőjelezzük. J (És igen, ez bizonyos időbe beletelik, gondolj csak bele hány éve hiszed mindazt, amit hiszel. És előtted hány évszázada, évezrede töltődött be mindez a „közösbe”, ahonnan még most is táplálkozunk.) Ebben a folyamatban pedig egyre gyengül a gondolatokkal való azonosultságunk, így egyre nagyobb „távolságra” kerülünk a jól-tudom elme gravitációs örvényvonzásától. Hétköznapi nyelven fogalmazva: egyre kevésbé hisszük el a gondolatainkat, vagyis egyre kevésbé tapasztalunk érzelmi fájdalmat és szenvedést. És nem csak hogy egyre kevésbé hisszük el a gondolatokat, hanem egész másra kezd használódni az elménk: kreativitásra, örömre és szeretetre. Mindezt egy végtelenül gyengéd, megengedő, semmit nem előíró folyamat következtében. Amikor az elme nincs azonosulva a gondolatokkal, az öröm automatikusan megjelenik.

         És az azonosulással SEMMI BAJ NINCS. SEMMIVEL NINCSEN SEMMI BAJ. VELED ÉS A DRÁGA ELMÉDDEL SINCSEN SEMMI BAJ. Nincs mit leküzdeni, nincs mivel harcolni, nincs mit meghaladni. Csupán kezdd el figyelni, amikor valamilyen érzelmi feszültség keletkezik benned, mert ez mindig annak a jele, hogy éppen elhiszel valamit, ami nem igaz. Történt valami, az elméd pedig automatikusan előrántotta az erről szóló értelmezéseit, és ha ezek „negatív” értelmezések, akkor máris szenvedsz. Ilyenkor érdemes megállni egy kicsit, és beazonosítani azokat a gondolatokat, melyeket épp hiszel, aztán leírni, majd a négy kérdéssel és megfordításokkal megkérdőjelezni őket.

„A Munka jóval több egy közönséges módszernél: Lényed legmélyét kelti életre.” (Byron Katie)

A GONDOLATAIDAT NEM TUDOD NEM ELHINNI, AMÍG MEGÉRTÉSSEL MEG NEM VIZSGÁLOD ŐKET

A gondolatok mindaddig ártalmatlanok, míg nem hiszünk nekik. Nem a gondolataink, hanem a hozzájuk való ragaszkodásunk a szenvedésünk forrása. Amikor váltig hajtogatjuk valamely gondolat igazságát, eszünkbe sem jut, hogy felülvizsgáljuk, valóban igaz-e. A rögeszme pedig egy olyan gondolat, amely mellett nemegyszer évekig, évtizedekig kitartunk.

         A legtöbb ember azt hiszi, hogy ő pontosan az a valaki, akinek a gondolatai állítják. Én egy nap ráébredtem, hogy nem is lélegzem, hanem valaki lélegzik bennem. Később ámulattal fedeztem fel, hogy nem is gondolkodom, a gondolataim magukat gondolják, hiszen a gondolat nem személyes. Reggel, felkeléskor, szoktál olyat gondolni, hogy: „Ma nem fogok gondolkodni?” Már abban a pillanatban túl késő: máris megtetted! A gondolatok jönnek és mennek. Előtűnnek a semmiből, és elenyésznek, akár az üres égen átvitorlázó felhők. Azért jönnek, hogy távozzanak, nem pedig azért, hogy maradjanak. Egészen addig nem okoznak fájdalmat, amíg nem kötődünk hozzájuk, s nem nyilvánítjuk igaznak őket.

         Eddig még nem élt olyan ember, aki uralni tudta volna a gondolkodását, bár meséket hallunk erről. Jómagam, nem elhajtani akarom a gondolataimat, hanem megértéssel közeledem feléjük. Végül pedig ők engednek el engem.

         A gondolat olyan, mint a szellő, a falevél, vagy az esőcsepp. A látszat világában tartozik, és kellő önismerettel megbarátkozhatunk vele. Te vajon vitába szállnál egy esőcseppel? Nem, mert tökéletesen személytelen, ahogy a gondolat is. Ha megértéssel fogadunk és megkérdőjelezünk egy fájdalmas gondolatot, akkor, ha újra felbukkan, már akár érdekesnek is fogjuk találni. Így lesz a hajdani rémálomból izgalmas játék. Akár még mulathatunk is rajta, és egy idő után már nem is vesszük észre. Vagyis, ha megszeretjük a gondolatainkat, megszeretjük azt, ami van.

(Byron Katie: A Négy kérdés – Édesvíz – néhány helyen módosítottam az eredeti fordítást)

Ki Lennél a Megszokott Reakcióid és Mintáid Nélkül?

Témaindítóként kezdjük egy rövid Munka-visszajelzéssel, Byron Katie „Szeretet-Könyvéből”. Utána olvass tovább!

Szabályok

Korábban rengeteg szabályt állítottam fel az életemben. Külön előírás vonatkozott például arra az esetre, ha a férjem elment otthonról. Ha ilyenkor nem adott búcsúcsókot, visszahívtam és követeltem a „járandóságomat”. A szeretkezéseink sem úszták meg a dolgot. Itt az volt a szabály, hogy amikor ő akarta, sosem mondtam nemet. Ha viszont én kívántam meg a dolgot, hagytam, hogy a saját kedve szerint döntsön, de az elutasítása neheztelést váltott ki belőlem. Azt is szabályba foglaltam, hogy a gyerekekkel mindig kedvesen és szeretetteljesen kell bánnia; ha nem így történt, összevesztem vele, vagy teljesen visszahúzódtam a csigaházamba. Szabály írta elő, hogy ő a felelős bizonyos „férfi dolgokért”, mint például a bor kinyitása, a gyertyacsere az autóban, vagy a grillsütő beüzemelése, és mindig ingerült lettem, ha rám hagyta ezeket. A férjem imád főzni. De egy csomó mindent nem úgy készít, ahogy én, úgyhogy folyton vitatkoztam vele, és rá akartam venni, hogy változtasson a szokásain.

         Ez mind megváltozott, mióta rendszeres gyakorlattá tettem a Munka-önvizsgálatot. Hagyom, hogy akkor csókoljon meg, amikor akar, és nem esik rosszul, ha megfeledkezik róla. Ha ahhoz van kedvem, megkérem, hogy szeretkezzünk, és nem sértődöm meg, ha nemet mond. Ha ő közeledik, és nekem nincs kedvem hozzá, minden további nélkül megmondom neki. Szeretem a gyerekeimet, és nem várom el tőle is, hogy így tegyen. Ez az ő dolga, és ha nem tölt elég időt velük, nem kezdek ágálni ellene (és persze nagyon boldog vagyok, ha velük van). Akkor nyitja ki a borosüveget, amikor akarja; ha nem, kinyitom én. Ugyanez vonatkozik most már a gyertyacserére és a grillsütő beüzemelésére is. Amikor pedig főz, azt egyszerűen élvezem, és eszem ágában sincs vitát kreálni ezzel kapcsolatban.

(Byron Katie: Szükségem van a szeretetedre, vagy mégsem? – Édesvíz)

A fenti történet olvasása közben tán Benned is fel-felvillantak jelenetek az életedből, amikor teljesen megkérdőjelezetlen, automatikus reakcióid és mintáid lépnek működésbe. Érdemes lehet alaposan körbenézni az életed különböző színterein: hol, kivel, milyen felülvizsgálatlan szabályrendszereket működtetsz. Amíg a saját, nagyrészt tudattalan szabályrendszerednek nem vagy tudatában, addig az robotpilóta módjára irányítja az életedet, a viselkedésedet, a hangulatodat, a kapcsolataidat. Először tehát tudatosítsd magadban ezeket a szabály-mintákat, majd kérdőjelezd meg őket. A megkérdőjelezésük eredményeképpen sokkal szabadabban létezel majd a saját életedben, sokkal elfogadóbb, befogadóbb, megengedőbb, boldogabb leszel.

A következő „helyeken” érdemes keresgélned - ezeken a területeken tudatosítsd, hogy mit vársz magadtól, mit vársz a másiktól, hogyan reagálsz az ő lépéseire, hogyan próbálod befolyásolni a hozzád való viszonyulását, mire ugrasz, mikor sértődsz meg, mikor adod fel magad, stb. A lista szinte végtelen, légy leleményes. :) És persze, szokás szerint elő a papírral és tollal, mert csak azt tudod felülvizsgálni, amit le is írtál.

• A párkapcsolatodban működő szabályok
• A gyermekeiddel működő szabályok
• A szüleiddel működő szabályok
• A barátaiddal működő szabályok
• Az „ellenségeiddel” működő szabályok
• A saját magadra vonatkozó (végtelen) szabályok :)
• A munkahelyeden/munkádban érintett emberekkel működő szabályok
• A hatóságokkal/szervekkel/intézményekkel kapcsolatban működő szabályok
• A tekintélyekkel kapcsolatban működő szabályok

Fontosnak tartom újra hangsúlyozni, hogy a Munkában semmilyen „minta-átírást” nem végzünk. Egyszerűen felfedezzük, észrevesszük a ránk hatással lévő gondolati mintákat, hiedelmeket, koncepciókat, és a belőlük fakadó érzelmi reakciókat, viselkedéseket és cselekedeteket. És a kiindulási oknál, a gyökérnél, vagyis a gondolatnál végezzük el a megkérdőjelezést, melynek következtében az érzelmi reakciók eltűnnek, a viselkedés és a cselekvés pedig automatikusan megváltoznak. Ha „pozitívra írnánk” át a gondolatot, mint azt számos módszer teszi, akkor továbbra is a gondolati szinttel azonosulva maradna az elménk, és még mindig különbséget tennénk „pozitív” és „negatív” között. A Munka érdemi hozadéka, hogy nem azonosulunk többé a gondolatainkkal, hanem a „kívül” és „belül” felbukkanó jelenségek megengedő megfigyelőivé válunk, akik többé nem harcolnak gondolatban azzal, ami van. Mindez pedig hatalmas mentális, érzelmi és fizikai szintű felszabadulással jár.

„Amikor megkérdőjelezzük, amit hiszünk, rájövünk, hogy nem azok vagyunk, akiknek gondoltuk magunkat. Az átalakulás az elme végtelen polaritásából származik, amit azelőtt ritkán tapasztaltunk meg, mivel a jól-tudom elme uralt mindent. És ahogy önvizsgálunk, a világunk megváltozik, hiszen a diavetítővel dolgozunk – az elmével – nem pedig azzal, amit kivetít. Az egész világunkat elveszítjük, azt a világot, amit eddig ismertünk. És minden egyes önvizsgálat alkalmával, a valóság kedvesebbé válik.” (Byron Katie)

Barátkozz Meg a Gondolataiddal

Izgalmasan állt össze a kép bennem az elmúlt hetek során azzal kapcsolatban, hogyan is működik az elme, ha vesszük a bátorságot, és ismerkedni kezdünk vele. Ez a bejegyzés főleg azoknak mond majd sokat, akik már egy ideje végzik a Munkát, remélem, sokukat lendíti túl egy bizonyos ponton.

         Ugyebár a Munka menete úgy néz ki, hogy sorra vesszük a másokkal és a világgal kapcsolatos ítéleteinket - hisz tudjuk, hogy minden a mi elménk kivetülése -, majd a négy kérdéssel és a megfordításokkal megvizsgáljuk őket. Így a stresszes, fájdalmas gondolataink szép lassan elhagynak minket, s ennek következtében az emberek és a világ egyre kedvesebbé, barátságosabbá válik. Elérkezik az a pont, ahol már nem nagyon találunk „odakint” megítélnivalót, ilyenkor hozzáfoghatunk a saját magunkról szóló ítéleteink, hiedelmeink megkérdőjelezéséhez. Haladunk, haladunk, fogynak a feszültséggel teli hiedelmeink, egyre kevesebb a gondolatainkkal történő azonosulásunk, aztán egyszer csak az elme újabb „támadást” indít. Ez egy kritikus pont sokunk számára, épp ezért is tartom fontosnak, hogy megértsétek, és magatokon felfedezzétek a következő mechanizmust.

         Szóval, valami olyasmi történik, hogy már nem a másik emberre haragszunk, hanem arra a gondolatra, ami azt állítja, hogy bármivel vagy bárkivel bármilyen baj van. Leegyszerűsítve: magunkra haragszunk, hogy még mindig ilyen gondolataink vannak. És ezt nem vesszük észre, csak örlődünk abban, hogy már „nem itt kéne tartanunk”. Emlékszel? Mindig ott „tartasz”, ahol épp tartanod kell. Frissítsünk fel néhány nagyon fontos alapinformációt:

• A gondolkozást NEM TE csinálod!!! A gondolatok csak úgy vannak, nem személyesek, és épp azért jönnek, hogy észrevehesd, mennyire azonosulsz még velük. Ha elhiszed azt a gondolatot, hogy „Nem szabadna ilyeneket gondolnom”, máris azonosultál vele, és máris haragszol magadra. De nem tudod nem elhinni, amíg meg nem vizsgálod!!! A gondolattal semmi baj nincsen, sőőőőőt! Légy hálás neki, hogy jött, ÉS VIZSGÁLD MEG!

• Ne csinálj úgy, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen éppen vagy! Ez nem versenyfutás! Ha még elhiszel egy bizonyos gondolatot, akkor elhiszed, ennyi. Ha nem tetszik, ha bármilyen feszültséget okoz, vizsgáld meg. Még egyszer: a gondolatot nem tudod elengedni, amíg meg nem vizsgáltad, és rá nem jöttél, hogy nem igaz. A vizsgálat után pedig a gondolat hagy el téged, mivel már nincs rá szükség többé.

• Végül pedig mindig vedd észre, milyen motivációból végzed a Munkát. Ha bármilyen mozgatórugód van mögötte, akkor nem azokat a válaszokat fogod kapni, amelyek felszabadítanak. A Munkát csakis az igazság megtudásáért végezd, ne pedig azért, hogy mondjuk, több pénzed legyen, sikeresebb személlyé válj, meggyógyulj, lefogyj, párt találj, megvilágosodj, stb. stb. Ezek a motivációk mind eltorzítják a Munkát.

Néhány idézetet fordítottam még le ebben a témában Byron Katie-től, melyeket nyáron a School-ban gyűjtögettem. Szeretettel ajánlom őket figyelmetekbe, segítenek a saját magatokhoz való „hazatérésben”:

„A szenvedésednek egyetlen oka van: elhiszed a gondolataidat. Elhiszed, hogy igazak, pedig meg sem vizsgáltad őket. A gondolatokhoz való ragaszkodásnak az a célja, hogy távol tartson minket attól a felismeréstől, hogy mi már most is az igazság vagyunk. Nem a dolgokhoz ragaszkodunk; a dolgokról szóló történeteinkhez ragaszkodunk.

Az elmének drámára van szüksége, hogy veled azonosult tudjon maradni. Az elme pedig nem Te vagy.

Az elme nem ellenség. Időtlen idők óta harcolunk ezzel a belső ellenséggel. Belső ellenség nem létezik. A cél az, hogy minden gondolatunkra barátként tudjunk tekinteni.

Melyik jobb, ha nincsenek gondolataid, vagy ha minden felbukkanó gondolatodat imádod? Hagyd játszani a Teremtőt… Ha szereted a gondolataidat, akkor megengeded a Valóságnak, hogy rajtad keresztül játssza magát.

Házat vásárolunk a testünknek, a gyermekeinkenk; garázsba rakjuk a kocsinkat; kutyaházba a kutyánkat; csak épp az elménknek nem kínálunk otthont. Kitagadottként bánunk vele. Megszégyenítjük, hibáztatjuk, újra meg újra. De ha hagyod, hogy az elme feltegye a kérdéseit, akkor a szív fel fogja fedni a válaszait. És akkor az elme végre otthonra talál a szívben, és ráébred, hogy ő és a szív valójában egyek.

Erről szól a Négy kérdés. Leírod a problémát, megvizsgálod, a szív pedig odaadja neked azt a választ, amit mindig is tudtál. Ez az alázatosság. Semmi mást nem kell tenned. Ha épp állsz valahol, vagy egy széken üldögélsz, csak figyeld a felbukkanó történetet. Ha a történet félelmetes vagy elszomorító, tedd fel a négy kérdést, fordítsd meg, és térj haza.” (Byron Katie)