„Ma már tudom, hogy nem a drámai érzelmi katarzis és a
gyermekkori mandulaműtét újraélése vezetett a gyors felépüléséhez, hanem az az energiafelszabadulás, amit Nancy akkor
élt át, amikor kimozdult a passzív,
fagyott mozdulatlanságból, és aktív, sikeres menekülésre váltott.” (Peter A. Levine)
A
Peter Levine-féle Somatic Experiencing egyik alaptézise, hogy a trauma
nem magában az eseményben, hanem az idegrendszerben van. Fenyegetettség
következtében minden élő organizmus túlélő üzemmódba kapcsol, és
amikor az ezzel együtt járó védelmi
reakciók nem tudnak végigfutni az esemény hirtelensége vagy
elárasztó jellege miatt, akkor ezek az energiák tünetek
formájában ragadnak bent a testben. A túlélő üzemmód egy erős izgalmi
állapot, ami arra van kitalálva, hogy rövid távon elérhetővé tegye az üss, fuss
vagy fagyj le védelmi válaszait. Ezek nagyon erőteljes energiák,
amik ilyenkor mozgósításra kerülnek. Ha pedig a válasz nem tud végigfutni,
akkor a testből nem tudnak kiürülni, s ott fognak tüneteket okozni.
Ma
egy újabb szemelvényt osztok meg A Tigris
felébresztése című könyvből, melynek segítségével betekintést nyerhetünk a
trauma természetébe, illetve feldolgozásának elméletébe és menetébe.
(Trauma
és idegrendszer témakörében 3 korábbi bejegyzést ajánlok figyelmedbe, érdemes
ezeket elolvasni: Ami Felmegy, Annak Le Is Kéne Jönnie, A Trauma Típusai és Trauma Örvény – Gyógyító Örvény)
Az
ÖnMunka 15 hetes online kurzusán - sok más mellett - tanuljuk és gyakoroljuk a Somatic Experiencing
alapjait, melyek az önismeretünk és traumáink feldolgozásának nélkülözhetetlen
eszközei.
ÉLETED
LEGFONTOSABB KAPCSOLATA: AZ ÖNKAPCSOLÓDÁS, AZ ÖNFELNEVELÉS ÉS AZ
ÖNFELISMERÉS TEST-ALAPÚ GYAKORLATI KURZUSA: 15
HETES ÖNMUNKA ONLINE KÉPZÉS 2020. MÁRCIUSTÓL
A tigris felébresztése: az első felvillanás
A
trauma teljes rejtély volt számomra, amikor elkezdtem dolgozni vele. Az első
nagy áttörés a megértésében egészen váratlanul következett be 1969-ben, amikor
megkértek, hogy vizsgáljak meg egy Nancy nevű asszonyt, aki komoly pánikrohamoktól szenvedett. A
rohamok annyira súlyosak voltak, hogy egyedül képtelen volt kilépni a házából.
Egy pszichiáter küldte hozzám, aki tudta, hogy érdeklődöm a test és az elme
bevonásán alapuló gyógyítási megközelítések iránt (ami akkoriban épp csak
kialakulóban lévő és homályos területnek számított). A kolléga úgy gondolta,
hogy valamilyen relaxációs tréning talán segíthet.
A
relaxáció nem hozott eredményt. Az első találkozásunkkor, miközben naivan és a
legjobb szándékkal megpróbáltam segíteni az asszonynak, hogy el tudjon lazulni,
heves pánikroham tört rá. Úgy tűnt, mint aki megbénult és nem tud lélegezni. A
szíve vadul zakatolt, majd úgy tűnt, mintha szinte leállt volna. Borzasztóan
megijedtem. Merő jóakaratból a pokolba
vezető utat köveztem ki számára?
Együtt
léptünk be rémálomszerű pánikrohamába. Megadtam magam a saját intenzív
félelmemnek, ám valahogy mégis sikerült megtartanom a lélekjelenlétemet, amikor
is egy felénk ugró tigris röpke látomása
villant át rajtam. Az élmény hatása alatt így kiáltottam: „Egy hatalmas
tigris támad önre! Nézze, épp maga felé rohan! Fusson ehhez a fához, másszon
fel rá, meneküljön!” Nagy meglepetésemre az
asszony lábai futó mozdulatokat téve remegni kezdtek. Vérfagyasztó sikoly
szakadt fel belőle, ami odavonzott egy épp arra járőröző rendőrt (szerencsére a
munkatársamnak sikerült valahogy tisztáznia a helyzetet). Az asszony remegett, rázkódott, és az egész teste
görcsösen vonaglott, miközben zokogott. A remegés még majdnem egy órán át
folytatódott.
Egy
rémisztő gyermekkori emlék merült
fel Nancyben. Hároméves korában rászíjazták
egy asztalra, hogy kivegyék a manduláját. Az altatáshoz étert használtak. Miközben képtelen volt megmozdulni, és
úgy érezte, nem kap levegőt (ez gyakori reakció az éterre), borzalmas
hallucinációi voltak. Ez a kora gyermekkori élmény mély nyomot hagyott benne. A Chowchillában traumán átesett
gyermekekhez hasonlóan Nancyt is megsemmisítő
erejű rettegés árasztotta el, s ennek következtében fiziológiailag megrekedt a lefagyási válaszban. Más szóval a teste szó szerint feladta, és olyan
állapotba merült, amelyben a menekülés szóba sem jöhetett. Ez a feladás valódi, életerős énjének és
magabiztos, spontán személyiségének tartós elvesztésével járt. Húsz évvel a
traumatikus élmény után megjelentek a lappangó,
nehezen azonosítható hatások. Egy zsúfolt teremben épp a felvételi
vizsgáját írta az egyetem doktori képzésére, amikor súlyos pánikroham tört rá.
Később agorafóbia alakult ki nála, ami miatt félt egyedül elhagyni otthona
biztonságát. Ez a tapasztalat annyira kétségbeejtő és látszólag ésszerűtlen
volt, hogy tudta: segítséget kell kérnie.
Az
első találkozásunkkor bekövetkezett áttörés után Nancy úgy hagyta el az
irodámat, hogy úgy érezte, „mintha visszanyerte
volna önmagát”, ahogy ő fogalmazott. Még néhány alkalommal dolgoztam ugyan
vele, és az ülések alatt enyhén remegett és rázkódott, ám az aznap átélt
szorongásos rohama óta nem tapasztalt újabbat. Abbahagyta a rohamokat féken
tartó gyógyszerek szedését, majd később újra jelentkezett az egyetemre, és
visszaesés nélkül végezte el a doktori képzést.
A
Nancyvel való megismerkedésem idején az állatvilágban
megjelenő ragadozó-zsákmány viselkedéseket tanulmányoztam. Felkeltette a
kíváncsiságomat a Nancy pánikrohama elején tapasztalt bénultság és az előző
fejezetben példaként említett impalával történtek közti hasonlóság. A legtöbb
zsákmányállat a mozdulatlansági választ
alkalmazza, amikor egy nagyobb ragadozó megtámadja, és nem tud elmenekülni.
Egészen biztos vagyok abban, hogy ez a kutatómunka nagyban hozzájárult a
képzeletbeli tigris váratlan látomásának megjelenéséhez. Az eset után évekig
azon dolgoztam, hogy megértsem Nancy szorongásos rohamának és a képzeletbeli
tigrisre adott válaszának jelentőségét. Számos kitérőt tettem, és sokszor
eltévedtem az út során.
Ma
már tudom, hogy nem a drámai érzelmi
katarzis és a gyermekkori mandulaműtét újraélése vezetett a gyors
felépüléséhez, hanem az az energiafelszabadulás,
amit Nancy akkor élt át, amikor kimozdult
a passzív, fagyott mozdulatlanságból, és aktív, sikeres menekülésre váltott. A tigris képe felébresztette az ösztönös, megfelelő válaszra kész énjét. A
másik mélyreható felismerés, amelyre Nancy tapasztalatán keresztül szert
tettem, az, hogy az erőforrások, amelyek
képessé tesznek bennünket a veszélytől való elmenekülésre, gyógyításra is
használhatók. És ez nemcsak az eset átélése idején, hanem évekkel később is
lehetséges.
Rájöttem,
hogy a trauma feldolgozásához nincs
szükség arra, hogy régi emlékeket hozzunk felszínre és újraéljük a bennük rejlő
érzelmi fájdalmat. Az erős érzelmi fájdalom valójában retraumatizációt idézhet elő. Ha szeretnénk megszabadulni a
tüneteinktől és a félelmeinktől, akkor arra van szükségünk, hogy felébresszük és tudatosan kiaknázzuk a
mélyben húzódó fiziológiai erőforrásainkat. Ha továbbra sem tudatosul
bennünk, hogy megvan az erőnk ahhoz, hogy reaktív
helyett proaktív módon megváltoztassuk az ösztönös válaszaink menetét,
akkor tovább szenvedünk a fájdalmunk fogságában.
Bob
Barklay minimálisra csökkentette az élmény traumatikus hatásait azáltal, hogy
végig aktívan részt vett önmaga és a többi gyermek kiszabadításában. A
feladatra fordított, összpontosított energia az oka, hogy kisebb mértékben
traumatizálódott, mint a többiek. Nemcsak hőssé vált azon a napon, de azt is
elősegítette, hogy az idegrendszere felszabadulhasson a kiürítetlen energia
keltette túlzott feszültség és a félelmek alól az eljövendő évekre.
Nancy húsz évvel a megpróbáltatása után vált hősnővé. A képzeletbeli tigrisre válaszul adott futó mozdulatok lehetővé tették számára, hogy ugyanígy tegyen. E válasz segítségével az idegrendszere megszabadulhatott a mandulaműtét során átélt fenyegetettség kivédésére mozgósított túlzott mértékű energiától. Hosszú évekkel az eredeti trauma után sikerült felébresztenie magában a hősies bátorságot és aktívan elmenekülnie – akárcsak Bob Barklay-nak. A hosszú távú eredmények mindkettőjük számára hasonlók voltak. Miután felszabadultak az oly sok traumatizált embert sújtó romboló hatások alól, mindketten továbbléphettek az életükben.
A
munkám előrehaladtával azt tapasztaltam, hogy a feldolgozás folyamata
hatékonyabb, ha kevésbé drámai, és
fokozatosabb módon történik. A legfontosabb lecke, amit megtanultam, az,
hogy mindnyájunkban megvan az ösztönös
képesség arra, hogy feldolgozzuk a traumáinkat. Amikor képtelenek vagyunk áthaladni a traumán és az ösztönös válaszok teljes
folyamatán, ezek a befejezetlen
cselekvések gyakran tönkreteszik az életünket. A feldolgozatlan trauma
hatására túlzott mértékben óvatosak és gátlásosak lehetünk, vagy egyre
feszítőbb köröket róhatunk, ahogy a traumatizáló
helyzetet a jelenben veszélyes módokon újrajátsszuk, áldozattá válunk és
oktalan veszélybe sodorjuk magunkat. Örök
áldozatokká válunk, vagy állandó terápiás kezelésre szorulunk. A trauma
tönkreteheti a kapcsolatainkat és eltorzíthatja
a szexuális élményeinket. A kényszeres, a perverz, a promiszkuis és a
gátlásos szexuális magatartás gyakran a trauma – nem csak a szexuális trauma –
tünete.
A
trauma hatásai lehetnek intenzívek és általánosak, vagy enyhék és nehezen
körvonalazhatók. Ha feldolgozatlan traumáink vannak, akkor úgy érezzük, hogy
kudarcot vallottunk, vagy hogy cserbenhagytak azok, akiknek a segítségére
számítottunk. Felesleges magunkat vagy másokat hibáztatni ezért a kudarcért és
cserbenhagyásért. A probléma megoldása abban rejlik, hogy gyarapítjuk a trauma feldolgozásával kapcsolatos ismereteinket. Amíg
nem értjük meg, hogy a trauma tünetei
egyszerre fiziológiai és pszichológiai természetűek, addig csupán
siralmasan gyenge kísérletet tehetünk a gyógyításukra. A dolog lényege abban
rejlik, hogy felismerjük: a trauma
félresiklott állati ösztönöket képvisel. Ezen ösztönök tudatos
hasznosításával a trauma tüneteit a jóllét állapotává alakíthatjuk át.