Az Önmagadról Szóló Ítéletek Megkérdőjelezése

„Arany” pár napja köszönt be a blogra, elkezdett Munkázni, és nagyon bátran kérdezett is. Levélváltásunkat, ha még nem olvastad volna, itt találod, a bejegyzés alatti kommentekben (http://onmunka.blogspot.com/2011/10/mit-ertesz-az-alatt-hogy-masik-ember-az.html?showComment=1317821901624#c5406524992082472594), és utána várlak vissza, mert még tovább Munkázunk.

Kedves Andi,

elolvastam a javasolt irodalmat (meg még annál jóval többet : ). Aztán elővettem az Ítélkezőlapot. Rövidítve leírom:

1. Haragszom magamra, mert rettegek, félek.

2. Azt akarom, hogy ne rettegjek, ne féljek. Azt akarom, hogy elfogulatlanul fogadjam mindazt, ami történik. Sőt, örömmel.

3. Nem kéne azzal foglalkoznom, hogy "mi történhet" vagy "mi történik majd". A saját dolgommal kéne foglalkoznom.

4. Arra van szükségem, hogy mindenekfelett szeressem az igazságot és a valóságot.

5. Miket gondolsz róla (magadról)? Gyáva, elismerésre vágyó.

6. Soha többé nem akarom, hogy rettegjek.

Vizsgáljunk meg innen egy hiedelmet (és az új Olvasók számára mondom, hogy minden egyes hiedelmet végigvizsgálunk egy ilyen Ítélkezőlapon. Részletek a Munka végzéséről itt: http://kincsamivan.hu/hogyan-vegezd-az-oenmunkat-egyeduel.html):

„Szeretnem kéne a valóságot és az igazságot.” – Ezt nézzük meg részletesen.

1. Igaz az, hogy szeretnem kéne a valóságot és az igazságot? Igen/Nem. (Nem tudom.) Nincs magyarázkodás, hogy Igen, mert… És nem az a lényeg, hogy ’Nem’ legyen a válasz. Csak engedd mélyen magadba ezt a kérdést. A Munka meditáció.

2. Teljesen, száz százalékig biztos lehetek benne, hogy nekem szeretnem kéne a valóságot és az igazságot? Igen/Nem. (Nem tudom.)

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy szeretnem kéne a valóságot és az igazságot (miközben nem teszem)?

- Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem?

- Hogyan bánok magammal, hogyan viszonyulok magamhoz? Miket gondolok magamról? Szeretem-e magamat ilyenkor? Hogyan „ütöm” magamat, milyen önostorozó gondolataim vannak?

- Hogyan bánok másokkal ilyenkor? Magam alá vagy fölé helyezem őket gondolatban (pl. azokat, akik szerintem már szeretik, vagy épp az ellenkezője: semmit nem tesznek azért, hogy megszeressék)?

- Milyen érzés jelenik meg bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hol érzem a testemben?

- Mennyire tudom élvezni az életet, amikor elhiszem a gondolatot?

- Milyen mániáim, szenvedélyeim, függőségeim jutnak eszembe, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hova menekülök, mivel vigasztalom magam?

- Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy nekem szeretnem kéne a valóságot? Mire jó nekem ez gondolat? Mit kapok tőle?

- Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem ezt a gondolatot?

- Mikor jutott egyáltalán először az eszembe ez a gondolat?

4. Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többé nem tudnám elhinni azt, hogy nekem szeretnem kéne a valóságot és az igazságot? Csukd be a szemedet, és nézegesd az életedet: ki vagy, ha soha többet nem fordul meg benned ez a gondolat? Hogyan viselkedsz, hogyan bánsz magaddal és másokkal? Hogyan beszélsz, hogyan zajlik az életed, hogyan tekintesz magadra?

Következzenek a Megfordítások. Az eredeti állításunk: „Szeretnem kéne a valóságot és az igazságot.”

+ Nem kéne szeretnem a valóságot és az igazságot.

Ameddig nem szeretem, addig nem „kéne”, hisz nem ez van. Ezzel a gondolattal gyötröm magam, azt hiszem, ettől válok majd jobbá, olyanná, amilyennek az elmém elképzel. Amíg nem szeretem magamat úgy, hogy nem szeretem a valóságot, addig épp ezzel megyek a valóság ellen. És itt érdemes minél alaposabban összegyűjteni, mi is az konkrétan, amit nem szeretek a valóságban. Hisz, ha egyenként nem vizsgálom meg mindazt, amit nem szeretek, akkor a „nagy képet” sem tudom egészében szeretni. Tehát: A következő dolgokat nem szeretem az életemben, önmagamban, a körülöttem élőkben, a világban, a gazdaságban, a politikában, és végtelen a lista. Ezek az én konkrét példáim a Megfordítás igazságtartalmára. Ha mindent felfedezek és őszintén megvizsgálok magamban, amit most nem szeretek, akkor nem fog tudni más történni, mint hogy szeretni fogom a valóságot. Olyannak, amilyen éppen mutatkozik.

Igazság alatt itt gondolom, egy magasabb rendű igazságra, a Valóság igazságára gondolsz, ezt nem tárgyalom külön.

+ Szeretnem kéne önmagamat.

Amikor absztrakt, elvont fogalomról szól az állítás, azt mindig saját magunkkal helyettesítjük be, ez az ún. önmagamra fordítás. Te amúgy is írtad, hogy főleg magaddal van bajod, ezért is javasoltam, hogy akkor jó alaposan ítéld meg önmagadat. Ezt el is kezdted, és ahogy haladsz majd az önfeldolgozásoddal, egyre több saját magadról (és sok minden másról) szóló hiedelem fog feljönni a tudatos szintre, amiket mind-mind meg tudsz majd kérdőjelezni. Itt a példa kedvéért, írj 3 konkrét dolgot, amit nem szeretsz önmagadban. Pl. hogy gyáva vagy. És ezt kérdőjelezd meg, keress jó sok példát, amikor bátor voltál és vagy. Szerintem most is nagyon bátor dolgot csinálsz a Munkával, az emberek többsége inkább elmenekül az önmagával történő szembenézéstől.

+ Szeretnem kéne a valóságról és az igazságról szóló gondolataimat.

Ez az ún. gondolatokra való megfordítás, hisz sosem az adott személlyel, dologgal vagy jelenséggel van problémánk, hanem a róla elhitt gondolatainkkal. Vagyis, a szenvedésemet nem az a dolog vagy személy okozza, hanem azok a gondolatok, melyek beindulnak bennem vele kapcsolatban. Hisz, amint elhiszem, máris jelez a testemben az érzelmi fájdalom, és ez valójában a szenvedés. Természetében ez a megfordítás most igen hasonló az előzőhöz, csak itt nem a magaddal kapcsolatos gondolatokat keresed, hanem a valóságot ítéled.

+ Szeretnem kéne az illúziót és a hazugságot.

Ez az ellenkezőjére fordítás egy másik változata, amikor magukat a szavakat cseréljük ki az ellentétükre. Ebben a konkrét esetben pedig hogyan is tudnám szeretni a valóságot, amíg nem szeretem az illúziót és a hazugságot? Hisz a valóságban minden benne van, semmit nem zár ki magából, mindennek ugyanolyan létjogosultsága van benne, mint bármi másnak. Keress konkrét példákat, hol tudod elkezdeni olyan viccesen nézni ezt az egész illúzióvilágot, hogyan tudsz a bajszod alatt mosolyogni, amikor valaki hazudik neked. Hát kinek a dolga, hogy az igazat mondja-e? Haragudhatok rá persze, felháborodhatok, és mindez csupán azt fogja jelezni, hogy még nem ismertem fel, hol, hogyan hazudtam-hazudok én másoknak és saját magamnak.

Azoknak az Olvasóknak, akik szeretnék profin, hatékonyan megtanulni a Munkát, figyelmébe ajánlom a következő Alaptanfolyamot, még van hely:

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam új időpont: 2011. október 29-30. Jelentkezési határidő: okt. 10. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Mire Is Valók A Sáros Lábnyomok Valójában?

Elkészült egy újabb fejezet magyar fordítása Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Csupa öröm, csupa kapcsolódás, csupa szeretet, csupa csoda, csupa egyszerűség. Szeretettel osztom meg Veletek.

Öröm 68 - A legjobb vezető az emberek akaratát veszi figyelembe.

Én a valóság útját járom, mely mindig az adott pillanatban tárul fel. Akkor épp az a Jóisten/Teremtő akarata, és mindig kristálytiszta. Amikor már nincs saját akaratod, nem létezik többé az idő és a tér sem. Az egész egy áramlássá válik. Te nem hozol döntést, csak áramlasz egyik történéstől a másikig, és minden eldöntődik számodra.

            Az 1986 februárját megelőző tíz évben depressziós voltam – a tíz év utolsó két évében pedig oly mély depresszióban szenvedtem, hogy szinte még a hálószobámból sem voltam képes kijönni. Minden egyes nap vágytam a halálra. Volt olyan, hogy hetekig még a fogamat sem mostam meg, mivel minden alkalommal, amikor felmerült bennem a fogmosás gondolata, a következő hiedelem torpedózta meg: „Van ennek bármi haszna? Végül is úgysincs semmi értelme.” Akkor én már egy halott nő voltam, és halottként valóban mi értelme lenne a fogmosásnak? De miután kitisztult az elmém, és az ágyban fekve meghallottam a hangot, hogy „Mosd meg a fogad,” akkor követtem az egyszerű utasítást, és semmi sem állíthatott meg. Felkeltem az ágyból, vagy akár kiestem az ágyból, ha épp máshogy nem ment, hason csúszva elvonszoltam magam a fürdőszobába, fogkrémet nyomtam a fogkefémre, és megsikáltam azokat az átkozott fogaimat. Cseppet sem foglalkoztam én a fogszuvasodással, egyetlen dolog érdekelt: tiszteletben tartottam a belső igazságomat. Isteni kinyilatkoztatásra vágysz? Odaállnál az égő csipkebokor elé? Itt az én égő csipkebokrom: Mosd meg a fogad!

            A Valóság útját járni azt jelenti, hogy követed az egyszerű utasításokat. Ha az a gondolatod támad, hogy az edényekre ráférne egy mosogatás, mosogass el. Ez a mennyország. A pokol pedig az a kérdés, hogy miért. A pokol ez: „Majd később megcsinálom,” „Nem is az én dolgom,” „Nem én vagyok a soros,” „Ez nem igazságos,” „Valaki másnak kéne megcsinálnia,” és így tovább, percenként tízezer gondolattal. Ha eszedbe jut, hogy megtégy valamit, egyszerűen csak tedd meg. Az ehhez a cselekedethez kapcsolódó összes megkérdőjelezetlen gondolattal bántod saját magadat. Az éppen előtted lévő dolgot mentális ellenkezés nélkül elvégezni, ez a Valóság iránti teljes odaadás. Csodálatos egyszerűen csak figyelni és engedelmeskedni, meghallani és megtenni. És ha követed a hangot, végül arra is ráébredsz, hogy még csak a hang sem létezik. Nincs hang, csak mozgás van, és te vagy a mozgás, és te csak figyeled, ahogy az végzi a dolgát. Az, hogy mi következik sorra, nem a te dolgod. Te csak mozdulsz, és visszacsinálsz minden közben felmerülő hiedelmet. Ha fáj, vizsgáld meg; így csinálódik vissza.

            Április van, könyvbemutató turnén vagyok Washington D.C.-ben. Egy hónapja arról informált az orvosom, hogy csontritkulásom van, és sok sétát javasolt. Több testmozgás, több kalcium, heti egy tabletta, vagy szétmorzsolódnak a csontjaim. Szeretem az orvosom véleményét. Szórakoztat, és örömmel követem az utasításait. Amikor Stephennel és Adam barátunkkal megérkezünk a szállodába, megtudjuk, hogy a szobáink csak délután 3-ra lesznek készen. Még csak dél van; van három óránk. Teljesen nyilvánvaló, hogy most van itt az ideje a sétának. Mi lenne, ha a Jefferson Emlékműhöz mennénk? A taxi egy kereszteződésnél rak le minket, mi pedig útnak indulunk. Virágzik a cseresznye! Bárhova nézünk, mindenhol leírhatatlan gyönyörűségű virágok. Épp most van a virágzási csúcs, tudjuk meg. Emberek ezrei tervezték úgy a szabadságukat, hogy pont ebben az időpontban lehessenek itt. Nekünk fogalmunk sem volt a cseresznye virágzásáról egészen addig, amíg meg nem láttuk ezt a teljes pompát. Nyilvánvaló, hogy a nekünk szánt mesteri terv az volt, hogy virágzásuk teljében láthassuk a fákat. Az orvosom nekem szánt terve az volt, hogy sétáljak. A szállodánk terve pedig az volt, hogy távol tartson minket a szobáinktól, amíg azokat ki nem takarítják. Úgy is megélhettük volna ezt az élményt, hogy nyivákolunk, mennyire fáradtak is vagyunk öt hét megállás nélküli utazás után, mekkora szükségünk lenne a pihenésre, milyen figyelmetlenség ez a szálloda részéről, milyen ügyetlenül szervezte meg a kiadónk a programot, és így tovább. De ha a szobánk készen várt volna minket, akkor lemaradtunk volna a cseresznyevirágzásról. Az út tiszta, de csakis akkor, amikor az elme tiszta.

            Ugorjunk egyet szeptemberre. Ross fiam kutyája, Oakley, fejest ugrott a házunk előtt futó kanálisba. A teraszajtót nyitva hagytuk, és ez a hatalmas, csupa szív golden retriever kivágódott a házból, átugrott a kerítésen, fejest ugrott a vízbe, és izgatottan kergette a kacsákat. A kacsákat láthatólag nem nagyon kavarja fel a dolog; odapillantanak, ki csap ekkora felfordulást, aztán hápogva odébb eveznek, gyorsabban, mint ahogy a kutyus úszni tud. Másnap meglátom Oakley sáros mancsnyomait az amúgy makulátlan padlón, és elolvad a szívem. Ahogy takarítom a padlót, hatalmas szeretet jár át ez iránt az állat iránt. Tudom, mire is valók a lábnyomok. Összekapcsolnak a kutyával és a fiammal, és az állatvilág könnyedségével, és szeretem, hogy mindez én vagyok. A megkérdőjelezetlen elme a nyomok láttán felzaklatódhat, gondolatok támadhatnak a kutyára és a fiamra a fegyelmezetlenségükért, és engem is megtámadhatnak, hogy miért is nem vettem észre hamarabb, hogy nyitva van az ajtó; az elme ezerféle változatban támadhat rá a látszólagos másikra, és mindezt azért, hogy fenntarthassa a testtel való azonosulását. A megkérdőjelezett elmét azonban semmi nem készteti ellenállásra. Mindenben örömét leli, amit csak az élet elébe hoz.

            Hároméves ikerunokáim, Hannah és Kelsi, kinyitják a konyhaszekrényt, és a legelképesztőbb kincseket huzigálják ki belőle, edényeket, csetreszeket, kanalakat, és egy kávékészítő belső nyomókáját. Napokkal később veszem csak észre, hogy a kávékészítő még mindig kint van. Imádom, hogy a picik itt hagyták kíváncsiságuk és szabadságuk egy darabkáját. Sosem tudhatod, kik a belső építészeid, amíg meg nem jelennek. És ahogy visszarakom a kávékészítőt a szokásos helyére, jól eldugva a pult alá, nem hiányzik. A ház mindig tökéletesen van berendezve.

            Ma reggel eszembe jutott, hogy lezuhanyozom, majd azt veszem észre, hogy az e-mailjeimnél maradok. Ez az egész lenyűgöz. A       zuhanyzás csodálatos ötlet volt. Meg fog-e mozdulni vagy sem? Izgalmas a várakozás és a rácsodálkozás, ahogy megengedődik az életnek, hogy a saját tempójában mozduljon, és azt tegye, amit éppen tesz. Aztán minden ok nélkül, amikor néhány tucat e-mail megválaszolódott, a test felemelkedik. Hova fog most menni? Azt gondolja, hogy elmegy zuhanyozni, de ezt soha nem lehet biztosan tudni, amíg ott nem áll a zuhany alatt, és el nem fordítja a vízcsapot. És amíg a víz el nem kezd zubogni, még mindig képtelenség tudni, hogy a zuhany meg fog-e történni. Ahogy a víz szétárad a testemen, az a gondolat bukkan fel, hogy „Milyen csodálatos ötlet!”

(Byron Katie: A Thousand Names For Joy)

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam új időpont: 2011. október 29-30. Jelentkezési határidő: szept. 30. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Ha Elveszíted a Szűrőidet…

„Nem én engedem el az elképzeléseimet – elfogadással megvizsgálom őket, aztán ők hagynak el engem.” (Byron Katie)

Minden, amit valaha elhittél - a hiedelemrendszered, a történeteid, a mítoszaid, a meggyőződéseid alkotják az úgynevezett szűrőidet, melyeken keresztül érzékeled és értelmezed az élet történéseit. Amit a szűrőiden keresztül érzékelsz, az pedig nem a Valóság. Amíg a szűrőid a helyükön vannak, nem tudod a Valóságot annak valóságosságában látni, mert az elméd minden pillanatban a történeteidet vetíti ki a legapróbb eseményre is.

         A Munka fokozatos és egyre mélyülő önfelismeréshez vezet. Szép sorban haladva megkérdőjelezed az eddig megvizsgálatlan hiedelmeidet, meggyőződéseidet. Rájössz, hogy minden csupán történet; nincs olyan gondolat, mely ne történet lenne. Vagyis nincs olyan gondolat, mely valóság lenne. Amíg elhiszel egy fájó történetet, addig nem tudod a Valóságot kedvesnek látni, mert a fájó történeted a szűrőd: valahova kivetíted. Ha visszacsinálod az eddigi életed során elhitt fájó, stresszes történeteidet – ez az, amit a Munka Négy kérdésével és Megfordításaival csinálsz -, vagyis elveszíted a szűrőidet, nem fogsz tudni fájdalmat, szenvedést, hibát, „rossz”-at kivetíteni. És, hogy mi marad ezután? Byron Katie szavaiból némi fogalmat meríthetsz erről. Pont úgy fogod érteni őket, ahogy a még meglévő szűrőiden keresztül értheted. Egy rövid fejezet Az Öröm Ezer Nevéből, annak érzékeltetésére, hogy mi is van a szűrőkön túl.

Szeretném felhívni a figyelmedet, hogy nem tudod siettetni a „szűrőtlenítési” folyamatot. Azért, mert tudsz róla, hogy vannak szűrőid, azok még nem fognak maguktól eltűnni. Nem tudod másképp gondolni, amíg meg nem kérdőjelezed a hiedelmeidet. A hiedelmeid megkérdőjelezése után pedig már nem lesz szükséged másképp gondolni: nem fogod sehogy sem gondolni. Nem fogod értelmezni, csűrni-csavarni, erőszakoskodni vele, hogy pozitív legyen, vagy olyan, amilyennek te szeretnéd. Nem fogod akarni, hogy más megmondja neked, nem lesz szükséged „pozitív”, „megerősítő”, „támogató” hiedelmekre cserélni a neked nem tetszőket.

Egy támpont, hogy meg tudd állapítani, szűrővel van-e dolgod: Ha még nem vagy teljes elfogadásban, szeretetben azzal, ami épp van, addig van egy alapszűrőd, ami miatt nem tudod szeretni a Valóságot olyannak, amilyennek az épp megmutatkozik. Vagyis amíg olyan gondolatok fogalmazódnak meg benned, hogy „Jobb lenne így…”, „Arra lenne szükségem, hogy…”, „Nem kellene…”, „Azt akarom, hogy…”, addig pont ezek a gondolatok a szűrőid. Vizsgáld meg őket, és tapasztald meg, mi is van ezeken a szűrőkön túl. És ne hidd el senkinek, mi is van ott, hisz az egy újabb hiedelem. Csak TE tudsz elmenni oda. Szépen lassan, türelmesen, megengedőn. Kívánom, hogy legyen kitartásod ehhez a hihetetlenül felemelő folyamathoz.

32 – Ha az erős nők és férfiak mind a középpontban tudnának maradni, minden harmóniában lenne.

Amint elveszíted azt a szűrőt, amit én történetnek nevezek, elkezded olyannak látni a valóságot, amilyen: egyszerű, intelligens, és sokkal, de sokkal kedvesebb, mint amilyennek bármikor képzelni bírtad volna. Létezik egy rezgés, mely soha nem hagyja el a középpontot. Te pedig tisztelni kezded, hiszen már rájöttél, hogy rajta kívül nincs valódi életed.

            Bárhol állsz is, mindig az univerzum középpontjában vagy. Nincs se nagy, se kicsi. A galaxisok és az elektronok is csak a te érzékelésedben léteznek. Minden körülötted kering. Minden belőled indul ki, és hozzád tér vissza.

            Ez tűnhet akár önzőségnek is. Valójában azonban pont az önzőség ellentéte: totális nagylelkűség. Szeretet mindenki és minden iránt, akivel csak találkozol, mert már megvilágosodtál magadra. Nincs kedvesebb annál, amikor már tudod, hogy te vagy Az. Saját magad ismerése – az egyetlené, aki valaha létezett vagy létezni fog – automatikusan a középpontba visz téged. A saját szerelmi történeteddé válsz. Eltölt saját magad csodálata és öröme. Teljesen egyedül vagy, örökre. Hát nem imádnivaló? Nézd csak meg a te gyönyörűséges önmagadat!

            Azelőtt úgy hittem, hogy van egy én, és van egy te. Aztán felfedeztem, hogy nincs te, hogy valójában te én vagyok. Nincs kettő, akiről gondoskodni kéne, vagy három, vagy négy, vagy egymilliárd. Csak egyetlen egy van. Micsoda megkönnyebbülés! Óriási! ”Úgy érted, nincs mit tenni? Hogy ha én rendben vagyok, minden rendben van? ”Igen, ez pontosan így van. Ez az önmagadra való ráismerés. Minden finoman, erőfeszítéstől mentesen hullik bele az öledbe.

            És nem csupán a középpont vagy, hanem a kör kerülete is. Te vagy az egész kör, és te vagy minden a körvonalon kívül is. Semmi sem tud korlátozni a szabadságodban. Te vagy minden. Te vagy mindaz, amit csak el bírsz képzelni, bent, kint, fent és lent. Semmi nem létezik, ami nem belőled indul ki. Érted ezt? Ha nem belőled jön, akkor nem is létezhet. Mit jelenítesz meg? Csillagokat? Univerzumokat? Egy fát, vagy madarat? Vagy egy követ? Ki a gondoló? Vizsgáld csak meg: Létezett bármi is azelőtt, hogy te arra a bizonyos valamire gondoltál volna? Amikor alszol, és épp nem álmodsz, hol van akkor a világ?

            Amikor először döbbentem rá, hogy csak én létezem, elkezdtem nevetni, és a nevetésem nagyon mélyre hatolt. A valóságot választottam a tagadás helyett. És ez véget vetett a szomorúságnak.

(Byron Katie: Az Öröm Ezer Neve)

Álomvilágból A Valóságba – Elszenvedésből A Megengedésbe

„Minden érted történik, nem pedig veled.” (Byron Katie)

„Amikor egy gondolat fáj, az annak a jele, hogy nem igaz.” (Byron Katie)

Ma egy újabb gyakorló ÖnMunkás, Attila tapasztalatait ajánlom figyelmetekbe. (Az előzőt, Éva történetét itt találjátok: http://onmunka.blogspot.com/2011/08/hernyobol-pillango-munka-segitsegevel.html)

Amikor először utánanéztem a Munkának és Byron Katie-nek az interneten, a következő éjszakán nem tudtam aludni. A mai napig nem találok rá magyarázatot, hacsak azt nem, hogy az első pillanatban éreztem, hogy valami rendkívüli és igazán nekem való dologra bukkantam. Nem tudom megmondani, hogy mi fogott meg benne, de talán a szelídsége és az, hogy semmit sem akar rámerőltetni.

Én teljesen egyedül kezdtem el a Munkát, letöltöttem a kincsamivan.hu-ról a Munka- és Ítélkezőlapokat, jó alaposan elolvastam Andi instrukcióit és hajrá. Néha azért felhívtam, különösen akkor, ha fizikai rosszullétet és nagyon erős ellenállást tapasztaltam saját magamban, ami elég gyakran előfordult, különösen az elején.

Az első Munka-meditációk elvégzése után vegyes érzéseim és tapasztalásaim voltak. Volt olyan, ami után a fellegekben jártam, de olyan is akadt köztük, ami teljesen letört. Nem végeztem őket rendszeresen, legalábbis nem naponta. Eleinte, az első két hónapban egy héten négy-öt Munkát csináltam meg, később ez ritkult. Pontosabban az elvégzett meditációk száma nem ritkult, csak a módszerem lett más: eleinte csak egyet csináltam meg egy alkalommal, később hármat-négyet is egymás után, de csak hetente. Ahogy jött.

Az Alaptanfolyamot két hónappal azután végeztem el, hogy találkoztam a módszerrel, és hogy elkezdtem alkalmazni. Nekem nagyon izgalmas és tanulságos volt, szembesültem azzal, hogy mindenki ugyanazokkal a gondolatokkal és problémákkal találja szemben magát. (Az elkövetkezendő hónapokban több alkalommal ültem megfigyelő ismétlőként az Alaptanfolyamon, részt vettem néhány Tematikus tréningen, legfrissebben pedig az augusztus eleji egyhetes elvonuláson.)

Az Alap elvégzése után ritkultak a Munka-meditációk (a kitöltött Munkalapok), de összességében a hatás egyre erősödött. Nem tudom pontosan megmondani, mikor következett be az, amit sokan mondtak már előtte, hogy a Munka szép lassan kiveszi a kezemből a karmesteri pálcát és elkezd bennem dolgozni. Igazság szerint minden egyes Munkázás után ez történik, de van egy pont, amitől kezdve az egész élet megváltozik. Egyre többször és egyre hosszabb időre voltam-vagyok teljesen nyugodt, nem idegesítenek olyan problémák, amiktől régebben a hajamat téptem volna. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezzel kapcsolatban volt egy komoly félelmem: azt gondoltam, majd egy ilyen passzív, beletörődő, rezignált valaki leszek, akinek minden mindegy. Nos, nem ez történt. A Munka a túlzott reakcióktól szabadított meg, sokkal hidegebb fejjel tudom szemlélni a dolgaimat. Megéreztem, hogy minden értem történik, nem pedig velem. A kettő között hatalmas a különbség. Ha velem történnek dolgok, akkor az azt jelenti, hogy csak passzív szemlélő vagyok, csak tűrök és beletörődöm mindenbe. Ha viszont értem történnek a dolgok, akkor abban benne van a hajlandóság a tanulásra, az alázat, az elfogadás, a kíváncsiság és a csoda szemlélésének képessége.

Egyre inkább elfogadom, hogy nem feltétlenül nekem kell megoldanom a dolgokat, sőt, még csak nem is kell tudnom, mi lesz a megoldás. Jönnek a helyzetek, a szituációk, és ha elég nyitott vagyok, és nem ragaszkodom az általam jónak vélt megoldáshoz, az esetek jelenős részében olyan módon alakulnak a dolgok, ahogy azt el sem tudtam volna képzelni korábban.  Konkrétan életem jelentős veszteségei hetek alatt hihetetlenül értékes tanítássá és tapasztalattá változtak, rossz érzés, illetve a veszteség keserűségének nyoma nélkül. Nem tudom megmondani, hogy pontosan hogy történt, csak annyit: rengeteget dolgoztam a különböző hiedelmeimen, volt, hogy az erősebbeket többször is elővettem. Amikor felszínre törtek bennem a különböző érzések és érzelmek, úgymint féltékenység, félelem, hiányérzet, harag, önvád, stb., igyekeztem nem az útjukba állni, hanem megélni őket teljes valójukban. Néha nehéz volt elfogadni az éppen aktuális helyzetet, azt az állapotot, ahol éppen tartok. Szerettem volna előrébb járni, de rájöttem: minden „szerettem volna, szeretnék, stb.” éppen azt a tanulásra kiváló alkalmat szűkíti be, amiért például én csinálom a Munkát.

Amiket én még nagyon fontosnak tartok: ne fogadj el sablon választ. Ha már kitöltöttél néhány Munkalapot, előfordulhat, hogy az alkérdésekre beindul a „ó, ezt én már tudom, múltkor is ez volt” típusú reakció. Nos, én ilyenkor nem elégszem meg ezzel, mélyen magamba engedem a kérdést, és tovább várok a válaszra. Előfordulhat persze, hogy tényleg nem jön más, de az esetek jelentős részében igenis van még ott valami. Aztán célszerű a „Mitől félsz, mi történne…” kezdetű kérdésre kapott válaszokat alaposan szemügyre venni a későbbiekben, nagyon sok esetben az ún. „alvilág”-ra, tehát mélyebb okokra kaphatsz magyarázatot.

Tapasztalatom szerint nagyon hasznos tud lenni a csend. Amikor csak lehet, a Munka elvégzése után maradj csendben egy kicsit. Olyankor érik, olyankor kezd el dolgozni benned a Munka, jönnek a felismerések. Nem feltétlenül kell óriási dolgokra gondolni, és sokszor nem is lehet tudni, minek mekkora jelentősége van, néha nem akkora, mint amekkorát előre feltételeznénk róla.

Szóval személyes tapasztalataim szerint egy rendkívül finom, mégis roppant erőteljes folyamatot indít be a Munka, már a legelejétől fogva egészen határozottan érzékelhető a változás. Teljesen más szemmel nézem a világot, sokkal inkább értékelem azt, ami van, és egyre kevésbé vagyok frusztrált amiatt, ami nincs. Úgy is fogalmazhatnék, hogy lehozott az álomvilágból a földre. Én korábban azt gondoltam, azért kellenek az álmok, mert a Föld nem elég szép. Dehogynem. Gyönyörű, csak észre kell venni, és erre a Munka egy kiváló és nagyon hatékony eszköz.

Szeretettel kívánok Nektek kitartó Munkázást, Attila

„Életed legsúlyosabb vesztesége a legnagyobb ajándék, amit csak kaphatsz.” (Byron Katie)

„Attól a hiedelemtől szenvedsz, hogy valami hiányzik az életedből. A valóságban pedig mindig mindened megvan, amire épp szükséged van.” (Byron Katie)

A Teljesen Erőfeszítésmentes Élet - Saláta, Padló, és Zuhany

Pár napja valaki elém tette Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve eddig elkészült fejezeteit kinyomtatva. Eddig mindig csak a számítógép képernyőjén olvastam őket, ahogy fordítottam, illetve javítgattam, és újra meg újra megízleltem a mélységüket. Meghatódtam, hogy ez milyen csodás így. Hálás vagyok, hogy ilyen intim kapcsolatban kerülhettem ezzel a könyvvel. Megfogalmazódott bennem, hogy most már "hagyódna kiadódni", értitek. Többen elindultak már, hogy ez megvalósulhasson. Én pedig nekiálltam az eddig elkészült fejezeteket átfésülgetni, és szeretettel nyújtok át Nektek egy csodás fejezetet. Engedjétek, hogy jó mélyen behatolhasson.

Öröm 03 - Gyakorold a nem-cselekvést, és minden a helyére fog kerülni.

Ha túlbecsülsz nagyszerű embereket, nem ismered fel a benned rejlő nagyszerűséget. Bármilyen másokban értékelt jó tulajdonságot te látsz, és amit te látsz, az belőled ered. Saját magadat értékeled le, amikor azt máshová helyezed és leválasztod az eredetéről. Persze nyugodtan csodálhatod Jézus könyörületességét vagy Buddha bölcsességét, de mi hasznodra válhatnak az ő tulajdonságaik addig, amíg saját magadban fel nem fedezed ugyanezt?

            Az elme mindenhol értéket keres. Amikor magától különállóként vetít ki jó tulajdonságokat, akkor megfosztja magát a saját értékétől. Elkezd kifele utazgatni saját magából, hogy megtalálja mindazt, amiről úgy gondolja, hogy hiányt szenved benne, az utazásai pedig véget nem érőek, és sosem térhet többé haza.

            A Mester úgy vezet, hogy csak egyszerűen létezik. A „létezés” pedig úgy néz ki, hogy elmossa az edényeket, felveszi a telefonokat, megválaszolja az e-maileket, bevásárol, elmegy dolgozni, elviszi a gyerekeket iskolába, megeteti a kutyát, egyszerre egy dolgot csinálva, múlt vagy jelen nélkül. Nem üresíti ki az emberek elméjét. Nem kell ezt tennie (még akkor sem, ha ez lehetséges volna). Úgy segít az embereknek, hogy a nem-tudomból, a nem-tudhatomból, a nincs-szükségem-tudniból, a lehetetlen-tudniból, a nincs-mit-tudniból él. Az embereket pedig mágnesként vonzza egy ilyen súlytalansággal, könnyedséggel élt élet. És elkezdik észrevenni, hol vannak, kik ők, belenézvén az élő tükörbe, stresszel teli gondolataik nélkül.

            Salátát készítek. Színek kavalkádját látom. A kezem afelé nyúlik, ami éppen megszólít. Piros! És már nyúlok is a cékláért. Narancssárga! És indulok a sárgarépáért. Zöld! És a kezem a spenót felé mozdul. Érzem a tapintásukat, érzem a rajtuk levő piszkot. Lila! Irány a lilakáposzta. Az élet egésze benne van a kezeimben. Nincs is annál fantasztikusabb, mint amikor salátát készít az ember, a zöldjeivel, pirosaival, narancssárgáival, liláival, a ropogóssal és a lédússal, a dússágával és a földillatával. Odalépek a konyhapulthoz. Szeletelni kezdek.

            Amikor már épp azt hinném, hogy ennél jobb már egyszerűen nem lehet az élet, megcsörren a telefon, és az élet még jobbá válik. Szeretem a telefon zenélését. Amint sétálok a telefon felé, valaki bekopog az ajtón. Ki lehet az? Sétálok az ajtó felé, telítve vagyok azzal, ami már van, a zöldségek illatával, a telefon csörgésével, és semmit nem tettem egyikért sem. Megbotlok és elesek. A padló hibátlanul a helyén van. Megtapasztalom az érzetét, az általa nyújtott biztonságot, a panaszmentességét. A teljes valóját nekem adja. Érzem a hűvösségét, ahogy ott fekszem rajta. Nyilvánvaló, hogy már ideje volt egy kis pihenésnek. A padló pedig feltétel nélkül elfogad engem, türelmetlenség nélkül tart meg engem. Amint felállok, nem kezd el hívogatni, hogy „Gyere vissza, gyere vissza, ne hagyj el, tartozol nekem, hálátlan vagy.” Nem, ő pont olyan, mint én. Végzi a feladatát. Az, ami. Az ököl kopog, a telefon csörög, a saláta vár, a padló elereszt – az élet jó.

            A valóság minden vágyakozás nélkül kibontakozik, és több szépséget, több luxust, több isteni meglepetést hoz, mint amit a fantáziánk bármikor is ki tudna gondolni. Az elme, ahogy a vágyait megéli, megköveteli, hogy a test kövesse. Hogyan máshogy is tükrözhetné vissza az eredetet, a kiindulási okot? A harag, a szomorúság, vagy épp a frusztráció mind az tudatják velünk, hogy harcban állunk a valósággal. Még, ha mondjuk épp meg is szereztük, amit akartunk, akkor majd azt fogjuk akarni, hogy örökké tartson, de ez nem megy, ez nem lehetséges. És mivel az élet kivetítés, az elme pedig totálisan össze van zavarodva, sosincs béke. Ha azonban megengeded az életnek, hogy úgy folyjék, mint a víz, te válsz azzá a vízzé. És akkor csak figyeled, ahogy az élet a végtelenségig „kiélődik”, mindig többet nyújtva neked, mint amire szükséged van.

            Reggel, amikor felébredek, nagyon kevéskét látok. Múlt éjjel éppen egész jól láttam, de most minden teljesen homályos, mintha egy füstös üvegen keresztül néznék. (Nemrégiben diagnosztizáltak nálam egy ún. Fuchs disztrófia nevű betegséget, mely a szaruhártya degeneratív elváltozása. Nincs rá semmilyen gyógymód, és az utóbbi évben egyre intenzívebbé vált.) Új hotelszobában lakom, fogat kéne mosnom, zuhanyoznom és pakolnom. De hol is van a bőrönd? Aztán eszembe jut; a kezeim jól tudják. A világ szürke, de a szürkeségen keresztül azért el tudok különíteni bizonyos dolgokat, és ezen különbségek, illetve a tapintás segítségével mindent látok, ami ahhoz szükséges, hogy megtaláljam a ruháimat. Eltapogatózom a fürdőszobáig, megkeresem a fogkrémet és a fogkefét, megnyomom a tubust. Hoppá! Óriási kupac fogkrémet nyomtam ki a fogkefe sörtéire, ami aztán megmosolyogtat: úgy látszik, a fogaimnak némi extra gondoskodásra van szükségük ma reggel. Aztán belépek a kádba egy zuhanyra. Nem egyszerű kiismerni ezeket a fürdőszobai csapokat, hogy merre van a forró víz, milyen irányba kell tekerni a csapot, hogyan lehet átirányítani a vizet a csapból a zuhanyfejbe. Vajon a zuhanyfüggöny belülre van tűrve a kádban, hogy a víz ne szaladgáljon szanaszét a kövön? A tusfürdős flakonom kupakja leesik. Ott pihenget vajon valamelyik párkányon? Vagy lebucskázott a lefolyóba? A lefolyó dugója nyitott vagy zárt állásban volt-e? Körbetapogatom a kád szélét a kezemmel, a kupakot keresem. Vajon a megfelelő mennyiségű sampon van-e a tenyeremben? Biztos vagyok benne, hogy rendben van, hiszen a nem elég és a túl sok is mindig épp a tökéletes mennyiség. A víz kellemesen forró. Megy ez. Annyira hálás vagyok, ahogy kilépek a zuhany alól a … - a köntösöm az vagy a fürdőszobaszőnyeg?

            A smink még egy igen érdekes ügy. Csak három dolgot használok hozzá: egyet a szemre, egyet az arcra, egyet pedig az ajkakra. Ennyi telik tőlem ezzel a nő-dologgal kapcsolatban, egész jónak tetszik, ennyi volt. Ez az arc az, ami van. El van készítve. Megfelel a munkája elvégzéséhez. „Édeském, összeillők ezek a cuccok? Ez a felső barna, fekete vagy kék?” Stephen szemein keresztül a ruházatom is összerendeződik, nekem pedig ez így teljesen megfelel. Interjúra megyek. Örülök, hogy Stephen mutatja nekem az utat. Szavak nélkül, a mozdulatainak köszönhetően, tudom, hogy hol vannak az ajtókilincsek, a lépcsőfokok, merre van az út. Végül aztán, délután felé, a látásom elkezd kitisztulni, és a szemeim  kezdik el mutatni nekem az utat. Szeretem, ahogy ez az egész működik. Szeretem, ahogy a reggelek felkészítenek engem az életre, a délutáni látásom pedig bepillantást enged mindabba, amit előtte csak elképzelni tudtam. (Byron Katie, A Thousand Names for Joy)

Mit Választasz: a Kontrollt vagy Álmaid Életét?

Múlt vasárnap a tematikus tréningünk egyik témája a Kontroll volt, melyről már nagyon sokat írtam a blogon, és ami az egyik legnehezebben emészthető dolog számunkra. Úgy élni, hogy ne ÉN akarjak irányítani, ne én akarjam kitalálni a Valóság menetét, diktálni neki, elvárásokat támasztani, és persze folyamatosan elégedetlenkedni, mert az nem olyan, amilyennek én AKAROM. Ebben a témában szeretném megosztani Veletek egy amerikai Byron Katie Barátom, Jeni írását. Megkérdeztem, feltehetem-e a blogomra, ő persze beleegyezett. Íme, Jeni története:

Egy barátom megkért, meséljek neki példát arra, hogyan is „vettem ki a kontrollt” az életemből. Arra gondoltam, mindannyiótokkal megosztom.

Nos, rögtön itt is egy, ami épp eszembe jutott. Évekkel ezelőtt szabadúszó szinkronszínészként dolgoztam egy barátom ügynökségének. Minden meghallgatásra úgy mentem, hogy „Ez a munka tutira az ENYÉM lesz!” Előtte meditáltam, leföldeltem és megenergiáztam magam, mantrákat ismételgettem… 12 hónappal később még mindig nem volt egyetlen felkérésem sem.

Akkoriban beszélt nekem egy barátnőm erről a Byron Katie nevű nőciről, úgyhogy megkerestem a honlapját, www.thework.com, és közben azt gondoltam, „Francba az egésszel, de azért ártani biztos nem árt.” Kitöltöttem egy Munkalapot a stresszes gondolataimról, először is arról, hogy nem sikerülnek a meghallgatásaim, nem kapok megbízást. A megvizsgált gondolatom az volt, hogy „A castingfőnököknek imádniuk KELLENE engem.” Nehogy már ne! Mire befejeztem a gondolat megvizsgálását, ráébredtem, hogy TELJESEN a más dolgával foglalkoztam, nem a sajátoméval, és megpróbáltam minden meghallgatást én kontrollálni, ahelyett, hogy mindössze: elmegyek, követem az egyszerű utasításokat, majd csinálom a további dolgaimat, azaz jelen vagyok abban, amit épp csinálok.

Amint megtörtént bennem ez a nézőpontváltás (összesen 4 percembe tellett), őrült módjára kezdtek el beözönleni az ajánlatok, és ez már 3 éve folytatódik.

Itt a Valósággal fennálló biznisz: Én ebből az egészből SEMMIT nem kontrollálok. Valami nálam nagyobb teszi ezt. IGEN, én része vagyok ennek a nagyobb dolognak, egyéni része vagyok a Teremtésnek/Istennek/Valóságnak, de a Valóság/Isten jobban tudja, mi jó nekem, mint azt én tudni vélem. És az én Isteni Részem azt is tudja, hogy ezt az információt megoszthatja velem, és „ő” folyamatos összhangban, kapcsolatban van ezzel a nálam nagyobb dologgal. Amikor kiveszem az egyenletből az Egós Részemet, akkor a Termetés/Isten/Valóság/Áramlás/Univerzum Ritmusa csupán csak teszi, amit épp tesz. Harcolhatok ellene, vitába szállhatok vele, vagy elfogadhatom, szerethetem, és áramolhatok vele; de SEMMI, amit én teszek, nem fogja eltántorítani az Univerzumot attól, amit ő tesz. PONT.

Nem én irányítom ezt a show-t. Ez a dolog itten (a Valóság), az én részvételem és beleegyezésem nélkül történik. Ha úgy akarok tenni, mintha meg tudnám állítani, változtatni, befolyásolni, felgyorsítani vagy lelassítani, másmilyenné tenni, akkor teljes bizonyossággal csapom be magamat. Hahaha. És még csak EZ sem számít semmit. Az egésznek annyi lesz az eredménye, hogy összezavarodom, amikor nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretném, amikor viszont az én szájízem szerint mennek, akkor SZUPERÜL fogom érezni ÉNmagamat a bőrömben, és büszke leszek rá, hogy „Ezt én teremtettem.” (Ez mind EGÓ.)

20 évig mantráztam és kántáltam, hogy megkapjak bizonyos dolgokat. Ezeket részben megkaptam, másik részben pedig nem. Aztán ráébredtem az Igazságra: Nem számít, MIT TESZEK vagy MIT NEM TESZEK, a valóság mindig a lehető legjobban szolgálja ki az én érdekeimet. Pont. És mindennek semmi köze hozzám.

A Valóság=Óceán. Én és TE=az Óceán vízcseppjei. Lehetségesnek tartod, hogy az Óceán ne gondoskodjon a benne lévő vízcseppekről? Ez lehetetlenség. A Valóság/Isten a Valóságot/Istent szolgálja rajtam és rajtad keresztül. Nem vagyunk híján a tökéletességnek. Itt csakis szeretet létezik mindenki számára. NEM tudunk itt hibát elkövetni. Ez egyszerűen nem lehetséges.

Ma már csak elmegyek a meghallgatásra, követem az egyszerű utasításokat (a megérzéseim mindig elárulják, mit tegyek, és ez mindig jó érzéssel tölt el). Mosolygok, lélegzek, mozgok, nevetek, szeretek, gépelek, forgatókönyvet olvasok, táncolok, énekelek, alszom, eszem, kommunikálok, mindig azt teszem, amire épp ITT és MOST útmutatást kapok. Ennyi. Egyszerű, mégis a legmélyebb, legkiteljesedettebb módja az életem élésének.

Tudni, hogy nem én irányítok, megadta nekem annak a szabadságát, hogy BÁRMIT Tökéletesnek fogadjak el. Nincs más lehetőség. És a valóságban élem álmaim életét.

Kata Útja

„A valóság szerelmese vagyok, mert ismerem az ezzel járó szabadságot és erőt. Mindig azt akarom, ami éppen van. Ennyi. A dolgok megváltoztatására irányuló terveim csak ronthatnának ezen a csodán. Még az olyan egyszerű gondolatok is, mint a „Nem vagyok oké” depressziót okozhatnak, mivel szemenszedett hazugságok. Még a halálos ágyamon is oké vagyok.” (Byron Katie)

Katát 20 éve ismerem, pontosabban, úgy fogalmaznék, hogy az elmúlt egy évben, amióta velünk Munkázik, egy egészen új Katát ismertem meg. Mint ahogy mindenki, aki körülöttem rendszeresen végzi a Munkát, elképesztő átalakuláson megy át. Lenyugszik, magára talál, kinyílik, kivirágzik, elcsendesül, önálló lesz, kiáll önmagáért, megenged, áramlik az Élettel, sugárzik belőle az életöröm és a szeretet.

És ugyanezt látom a nemzetközi Munka-berkekben is, egyszerűen BOLDOG embereket „szül” a Munka. És azt hiszem, nincs olyan ember a világon, aki ne erre vágyna. Ez az egyszerű recept, vagyis a Négy kérdés és a Megfordítások mindenkinek beválik, aki komolyan gondolja. Kata komolyan gondolta. Meg is lett az eredménye. Köszönöm, Kata, hogy ilyen fontos vagy Magadnak. Szeretlek.

Drága Andi!

Szóval, ismered elég jól a történetemet, 25 év házasság, válás, új életforma... stb. Önismeret, iskolák, tanulás évek óta. A sztorim az, hogy a volt férjemmel találkoztam a napokban, mert még van anyagi jellegű „elszámolnivalónk”. Korábban jó kis történeteket gyártottam magamnak, hogy „Nem is akarja megadni, nem fontos neki, én csak utolsó vagyok”.

Sokat dolgoztunk ezen a storyn KysAndival, és a mostani a randira úgy mentem, hogy a szívemet kinyitottam, nem volt semmilyen elvárás Vele szemben. Sikerült két órán át őszintén, szeretetteljesen, egymásra figyelve beszélgetnünk és a végén úgy váltunk el, mintha még ezer dolgot szeretnénk megbeszélni. Elfogadtam azt a tényt, hogy most nincs pénze. Nem gyártok magamnak több történetet erről, nem szívatom magam miatta. Ha lesz pénze, megadja, ha nem, úgy is jó. A csattanó az egészben az, amikor ezt elmeséltem a közös gyerekünknek, ő meghatottságában sírva fakadt.

No, ennyit röviden, puszik s ölelés, Kata

(2 hónappal később)

Drága Andi!

Én is érlelgetem magamban a választ a szombati Tiszta Kommunikáció tréning óta, és most ÖnMunkás társunkat olvasva, felbátorodtam. (Szégyellem Magam… http://onmunka.blogspot.com/2011/04/szegyellem-magam-es-el-kell-tunnom-mert.html) Én dolgoztam vele a tréning másnapján, és hihetetlen élmény volt vele Munkálkodni, és végigkísérni Őt ezen felismerésig. Most beszéltem Vele és gratuláltam a bátorságáért.

Rólam pedig annyi, hogy sok töprengés után,  vasárnap küldtem egy sms-t A-nak, hogy a tiszta kommunikáció jegyében, tetszik nekem. Ezzel, hogy ezt el mertem mondani, le mertem írni, már nem is volt érdekes a válasza, hiszen észrevehetően egy másik nő tetszik neki.

Jókat kuncogok magamban, amikor észreveszem, hogy a megszokott, berögzült történeteimet pörgetem egy-egy story kapcsán. Például levelet kaptam a bécsi bérlőmtől és még fel sem bontottam a levelet, már jöttek a gondolatok - biztos fel akar mondani, biztos kéri a kauciót... és nekem nincs pénzem... da,da,da. Amikor ezt nyakon csíptem, hangosan nevettem és felbontottam a borítékot, amire csak az aláírásom kellett.

Más. ÖnMunkázom egy lánnyal a Műhelyben, aki osztálytársam volt, egy cigány származású lány, nagyon szeretem. Amikor kezdte elmondani a pasikról a történeteit, szintén nevetésben törtem ki, ugyanis rájöttem, hogy ugyanolyan elvárásokkal kezd egy kapcsolatba, amik nekem is vannak, voltak? Akár az enyémek is lehetnének.

Megint más. Kolléganőmmel még nem sikerült teljesen lerendezni azt a feszültséget, ami kettőnk között van, és most azt vizsgálgatom, mi az, ami zavar benne, miért menekül, fut maga elől, illetve én mikor menekülök magam elől? Itt még lesz meló a páros Munkára. Illetve a tiszta kommunikáció jegyében hogyan mondjam el azt, amit gondolok erről az egészről?

Őszintén, belső meggyőződésből mondom, hogy most kezd beérni nálam az a rengeteg Munka, amit elvégeztünk és kerülnek a dolgaim (autó, volt férj, pénz) a helyükre és „szinte” maguktól megoldódnak. Ugyanis, amikor elfogadom, hogy ami van, az van és nem gyártok hozzá több történetet, teljesen felszabadulok, és tisztán, nyitott szívvel fogadom az élet által felkínált újabb lehetőséget. Rengeteg korábbi hiedelmem tűnt el, - nem mondom, hogy nyomtalanul - de legalább már felismerem, hogy miben vagyok.

Puszik és ölelés, Kata

A Megkérdőjelezetlen Hitrendszered Alapján Cselekszel

„Mi más lenne a jó ember, mint a rossz ember tanítója? Mi más lenne a rossz ember, mint a jónak feladata? Ha ezt nem érted, el fogsz tévedni, bármennyire okos is légy. Ez a nagy-nagy titok.” (Tao Te King)

Pénteken sok téma került terítékre az Összejövetelen. Érdekes, hogy már előtte kiválasztottam azt a fejezetet Byron Katie Az Öröm Ezer Nevéből, amit Húsvét hétfőre, azaz mára terveztem feltenni. Aztán gyönyörűen összeállt a kép, hogy miért is pont erre esett a választásom.

Olyan izgalmasan működik a kondicionált elménk. Amikor sarokba szorítva érzi magát, akkor a legvadabb, legsokkolóbb, legfelháborítóbb témákkal, példákkal jön elő, csak hogy bizonyítsa az igazát, miszerint ő jobb, mint mások. Próbál halálra rémíteni, próbálja a világot a legszörnyűségesebb helynek látni, és ezt a legtöbben el is hisszük neki. És ilyenkor halálra rémülve éljük az életünket. Nem tudunk másképp tenni, össze vagyunk zavarodva.

Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogyan is zajlik ez az egész: elhiszel egy gondolatot, keletkezik benned egy rossz érzés, és robotként cselekszel. Robotként, automataként, nincs választásod. Mint ahogy a gyilkosnak sincs választása, amíg elhiszi, amit hisz. Ez került szóba pénteken. Katie egyik nagyon mély mondata: „Soha egyetlen ember sem bántana egy másik embert, ha nem lenne összezavarodva.” És azt is kihangsúlyozza, hogy semmiképp nem a gyilkosság helyesléséről van szó, illetve, hogy „Ha gyilkolok, kérlek benneteket, állítsatok meg, és zárjatok be.” Egyszerűen tényekről beszélünk. Amíg létezik a gyilkosság és az erőszak legkülönbözőbb formái, addig létezik. Minden bennünk kezdődik, minden belőlünk indul ki. Abban a pillanatban, amikor egy gyilkost magad alá helyezel, megvetsz, azt hiszed, hogy Te jobb vagy, mint ő, Te gyilkoltad meg őt: semmibe veszed, kicsinálod. Ez nem is ember, gondolod. Arról nem is beszélve, hogy mit művelsz saját magaddal. Kérlek, nézd csak végig az életedet, mi mindennel gyilkolod magadat. Milyen gondolatokkal csinálod ki magadat pillanatról-pillanatra? Milyen módon veted meg saját magadat? És hogyan csinálod ki gondolatban a többi embert, hogyan veted meg őket? Tudod, ezekkel a gondolatokkal kell elvégezned a Munkát, nem a gondolattal van a baj. Nem szenteskedőnek kell lenni, és azt mondani, hogy Te mindenkit szeretsz, közben pedig észre sem veszed a gyilkos gondolataidat, vagy épp gyűlölöd magadat azért, hogy ilyenjeid vannak. Ők csak addig vannak, amíg elhiszed őket. Amíg meg nem kérdőjelezed őket, és fel nem ismered, hogyan is szól a gyilkos is rólad.

Már többször írtam arról, hogy Katie kiemelten fontos területként kezeli az elítéltekkel végzett Munkát, rendületlenül járja a börtönöket, és segít ráébreszteni a „leggonoszabb” bűnelkövetőket arra, hogy mi is motiválta őket arra, hogy például öljenek. Azok, akik ezt végigcsinálják Katie-vel, vagy valamelyik Facilitátorával, valóban rehabilitálódnak: ők már nem fognak többet gyilkolni. Kitisztul az elméjük, és megértik a saját működésüket. Megértik, hogy soha semmi mást nem akartak, mint hogy szeressék őket és boldogok lehessenek. Mint ahogy mi mindannyian. És mint ahogy mindannyian elhitt gondolataink általi gyilkosok is vagyunk. Saját magunk, mások, és az Élet gondolati gyilkosai. Egészen addig, míg felül nem vizsgáljuk az elménk tartalmát.

Húsvéti metaforaként úgy jön most nekem, hogy olyan ez, mintha az Önvizsgálat révén saját magadat feszítenéd keresztre, majd harmadnapra feltámadnál. Önmagad Megváltója tudsz lenni, hisz más úgysem fogja ezt megtenni Neked. A folyamat hál’ istennek sokkal finomabb és gyengédebb, mint a keresztre feszítés, úgyhogy ne félj tőle. Csak csináld.

És akkor mindez Katie és Stephen csodás tolmácsolásában Az Öröm Ezer Nevéből:

Öröm 27 – „A jó a rossznak tanítója, a rossz a jónak támasztója. Ha nem becsülik tanítóikat, ha nem szeretik támasztóikat: olyan a legbölcsebb, mint a legvakabb. Íme a legmélyebb és legsúlyosabb.” (Az eredeti Weöres-féle Tao fordításból.)

Mi más lenne a jó ember, mint a rossz ember tanítója? Mi más lenne a rossz ember, mint a jónak feladata? Ha ezt nem érted, el fogsz tévedni, bármennyire okos is légy. Ez a nagy-nagy titok. (A Stephen-féle modernizált szöveg nem túl kifinomult magyarítása általam.)

Hogyan is tudnék nem rendelkezésére állni bárkinek, aki segítséget kér tőlem? Szeretem az embereket, olyannak, amilyenek, akár szentnek, akár bűnösnek vélik magukat. Jól tudom, hogy mindannyiunk a kategóriákon túl létezik, felfoghatatlanul. Csak akkor vagy képes elutasítani az embereket, ha elhiszed a róluk szóló történeteidet. És igazából, én nem elfogadok vagy elutasítok, hanem tárt karokkal fogadok mindenkit.

            Ez nem azt jelenti, hogy egyetértek az emberi károkozással, vagy a durvaság bármilyen formájával. De senki sem rossz természettől fogva. Amikor valaki bánt egy másik emberi lényt, azt azért teszi, mert össze van zavarodva. Ez pont úgy igaz az átlagemberekre, mint a börtönökben ülő, és velem a Munkát végző gyilkosokra és erőszaktevőkre. Ők szó szerint halálig védelmezték fájdalmas, megkérdőjelezetlen gondolataikat.

            Amikor, mondjuk, egy gyerekét verő asszonyt látok, akkor nem csak ott állok és nézek, és nem is tartok kiselőadást az anyukának. Ő teljesen ártatlanul cselekszik megkérdőjelezetlen hitrendszere alapján. Mivel elhiszi az olyan stresszes gondolatait, hogy - „Ez a gyerek tiszteletlen,” „Nem hallgat rám,” „Nem kéne visszabeszélnie,” „Nem szabadott volna azt tennie, amit tett,” „Valahogy kényszeríteni kell őt az engedelmességre” – nincs más mód, mint hogy üssön. Összezavarodottnak lenni nagyon fájdalmas. Így aztán, amikor látom az anyát, aki én vagyok, akkor én az anya felé közelítek, mert ő a probléma forrása. Lehet, hogy odamegyek hozzá, és azt mondom, „Segíthetek Önnek?” vagy „Tudom, hogy milyen fájdalmas megütni a saját gyerekét. Én is ezt csináltam régebben. Megjártam ezt az utat. Szeretne beszélni róla?” A szeretet nem csak úgy álldogál ott – a tisztánlátás sebességével száguld. Magába öleli az anyát és a gyereket is. Ha az anyának segítünk az önvizsgálattal, akkor egyben a gyermeknek is segítünk. És azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy végső soron nem is kettőjükért teszem, hanem saját magamért, az én igazságérzetemért. Így válik a cselekvés igazán személyessé, ami – személyes tapasztalatom alapján – sokkal hatékonyabb, ha tiszta elmével és megfontolástól mentesen teszem.

            Ugyanez a helyzet az ígéretekkel. Én azért tartom meg az embereknek tett ígéreteimet, mert ezek magamnak tett ígéretek. Ők az én dolgom: semmi közük a másik személyhez. Jó pár évvel ezelőtt, amikor Kölnben jártam, egy német barátom megkért, hogy menjek be hozzá a kórházba, amint tudok. Haldoklott, és az volt a szíve vágya, hogy halála pillanatában én fogjam meg a kezét, és nézzek bele a szemébe. „Természetesen,” mondtam. „Azonnal ott leszek.” A kórház egy órányi autózásra volt, egy másik városban. Egy másik német barátom felajánlotta, hogy elvisz kocsival. Az volt a titkos terve, hogy míg én a haldokló mellett üldögélek, addig ő elintéz néhány ügyet a városban.

            Amikor már a kórház közelében jártunk, elkezdte kérdezgetni a gyalogosokat, hogy merre kell mennie a saját ügyének intézése érdekében. Szóltam neki, hogy ígéretet tettem, és szeretném betartani. Tudomást sem vett rólam, csak tovább kérdezősködött. Megkocogtattam a vállát, mélyen belenéztem a szemébe, és nagyon jól érthetően azt mondtam neki, „Kérlek, most azonnal vigyél be a kórházba.” Nagy ívben tett rám. Úgy öt perccel később, amikor végre sikerült megtudnia, hogy merre is menjen, tovább hajtott, és végre kitett a kórháznál. Két igen szomorú nővér fogadott. Bemutatkoztam, ők meg sajnálkozva mondták, hogy elkéstem: Gerhard pár perccel azelőtt halt meg.

            Akkor felbukkant bennem az a gondolat, hogy „Ajjaj, elkéstem,” és ezzel egy időben egy kimondatlan Igaz ez? is felmerült. Meleg, belső mosolyt éreztem. Ha elhittem volna, hogy későn érkeztem, akkor talán szomorú és csalódott lettem volna, haragudhattam volna a sofőrömre, vagy épp magamra, amiért megbíztam benne, sőt akár teljes elkeseredésbe is zuhanhattam volna, amiért cserbenhagytam Gerhardot halálának pillanatában. Azt azonban már nagyon jól tudom, hogy a valóság időzítése mindig sokkal jobb, mint az enyém. Megtettem, ami tőlem tellett, és teljesen nyilvánvaló, hogy pont az a pillanat volt a legtökéletesebb az érkezésemre, amikor megérkeztem. Se nem túl korán, se nem túl későn.

            Megkértem a nővéreket, hogy engedjenek be Gerhard szobájába, ők pedig odavezettek hozzá. Mellé ültem. A szemei tágra nyíltak voltak; meglepettnek tűnt. Megfogtam a kezét, üldögéltem mellette egy kicsit, és ez egy csodás, csendes látogatás volt. Szeretem megtartani az ígéreteimet.

Ragyogj! – Avagy Az Illúzióvilágod Elvesztése

Ma egy gyakorlott ÖnMunkás gyönyörű írását olvashatjátok. Arról, hogy mibe vágod a fejszédet, ha komolyan elkezdesz Munkázni. Arról, hogy ez nem könnyű. Arról, hogy ez kitartást igényel, és nem adják ingyen a szabadságot. Arról, hogy milyen szívesen elmenekülnél. Arról, hogy folyton résen kell lenned. Arról, hogy szép lassan átveszi a karmesteri pálcát a Munka, és önműködővé válik Benned. És arról, hogyan veszíted el darabonként az eddig felépített Illúzióvilágodat. És hogy mit kapsz helyette. Imádom, ahogy ez történik a körülöttem levő ÖnMunkásokkal, hogy elkezd beérni a Munkájuk, és naponta kapok olyan visszajelzéseket, melyektől majd’ elájulok. Az örömtől. Jó lenne, ha Tőled is kaphatnék ilyet. :)

„Szép lassan lehullnak, elvesznek az ÉN darabkái. Szép lassan lehullnak, elvesznek az illúziók. Szép lassan magad mögött hagysz mindent, ami szenvedést, kötődés, ragaszkodást, elvárást jelent. Az út hosszú és olykor fájdalmas. A Valóság szeretete nem engedi meg, hogy régi történeteket újakkal pótolj. Szenvedés nélkül semmiképp. Egy idő után rájössz, hogy nincs is rájuk semmi szükséged. Jön egy helyzet, amit már megint a kötődéseid, függőségeid szemüvegén keresztül nézve akarsz megoldani. Külső támaszt keresel, csodálsz valakit, sőt, továbbmegyek: már-már agyonnyomod őt a szereteteddel és a ragaszkodásoddal. A helyzetben dupla csavar van; ha ismered a Munkát, már megszabadultál egy sor hiedelmedtől, legbelül érzed, hogy valami nem jó, de mégis. Az egó nagyon kifinomultan csinálja a dolgokat, könnyen beleléphetsz ugyanabba a csapdába.

A legtöbben nem hisszük el, hogy az, amit látunk a másikban, önmagunk kivetülése. Az is Te vagy. Látsz valakit, aki merőben más, mint akikkel eddig találkoztál. Lenyűgöz. Elkápráztat. Beleszédülsz. Annyira, hogy fel sem tételezed, hogy magadat látod benne. Nem tudsz mást látni benne, csak magadat, de Te ezt még nem tudod, vagy ha tudod is, a szívedben még nincs benne az érzés. Ott áll veled szemben maga a Csoda és Te halálosan megrémülsz: „Úristen, mi van, ha elveszítem ezt a Csodát? Mi van, ha soha többé nem adatik meg nekem, hogy láthassak, átélhessek ilyet? Én már annyit szenvedtem, annyi szörnyűségen mentem keresztül, hogy ha elveszteném, abba egész biztosan belehalnék”.

Aztán, amikor már tényleg majdnem meghalsz a rémülettől és a kétségbeeséstől, elhangzik lelked mélyéről a varázslatos kérdés: „Igaz ez?” Tedd a szívedre a kezed: „Egészen, száz százalékosan biztos lehetsz benne, hogy igaz ez?” És Te ott állsz, mint akibe villám sújtott, és nem mered kihebegni, hogy NEM, mert attól félsz, hogy abban a pillanatban szertefoszlik a varázslat, hogy abban a pillanatban tényleg elveszítesz minden reményt, hogy még egyszer, talán utoljára belekapaszkodhass valakibe. Valakibe, akiről azt gondoltad, hogy életed utolsó szalmaszála, hogy Ő a Csoda személyesen. Kidagadnak az erek a nyakadon, összeszűkül a szemed, remeg minden porcikád, a sírás fojtogat és legszívesebben elmenekülnél. Aztán, amikor már félholt vagy a rémülettől és az ellenállástól és halálfélelmedben rettegsz, halkan, nagyon halkan megszólal benned a Bölcs. „Nem, nem lehetek benne biztos.”  Alig jön ki hang a torkodon, a világ leghalkabb „nem”-e ez, de elhangzik. Kimondtad. Vége. Pont. Itt a vég. Készülhetsz a teljes megsemmisülésre. Aztán furcsa hangot hallasz: lehullik egy tégla. Aztán még egy, majd még egy, majd egyre több, végül hatalmas robajjal összedől az egész történeted. Aztán szép lassan, nagyon óvatosan egyre nagyobbra nyitod az idegességtől résnyire préselt szemeidet és elkezdesz látni. Meglátod a legnagyobb ajándékot, amit valaha megláthattál: Magadat. Meglátod Magadat a másikban, és a másik embert saját magadban és hirtelen megérted, hogy Rólad szól az egész. Hogy nem kell mankó, nem kell támasz, nem kell semmiféle segítség. Nem kell magadon kívülre helyezned a középpontodat, nem is lehet, mert ott van benned. Mindig is ott volt, de Te nem vetted észre. Inkább agyonnyomod a másikat azzal, hogy ráhárítod a Te léted és boldogságod felelősségét. Inkább megpróbálod a lehetetlent, nem egyszer, de százszor, ezerszer, tízezerszer, csak hogy ne kelljen többé elveszítened senkit. Csak hogy megtarthass valamit, vagy valakit, ami, vagy aki sosem volt a tiéd. És abban a pillanatban ráébredsz, hogy épp ezért sosem vesztheted el. Aztán egy robbanást érzel a fejedben, ami végigkarcolja a gerincoszlopodat, lecikázik egészen a lábad ujjáig, de olyan erővel, hogy csak állsz ott és megdermedsz. Aztán kitör belőled a nevetés. Nevetsz, csak nevetsz percekig. Annyira, hogy folynak a könnyeid. Kineveted magad, de nem gúnyból, hanem igazi, szívből jövő szeretetből. Nevetsz a megkönnyebbüléstől és attól a megrészegítő érzéstől, amit Szabadságnak hívnak. Rájössz, hogy Te zártad magad börtönbe. Ráébredsz, hogy pont az általad dédelgetett történet állt az igazi boldogság és beteljesülés útjába. Megérzed, mi az, hogy „Elengedés”. Megérzed, mi az, hogy „Szabadság”. Megérzed, mi az, hogy „Szeretet”.

Tudod, minden fordítva van. Engedd, hogy lehulljon Rólad a páncél, és abban a pillanatban sebezhetetlen leszel. Engedd, hogy lehulljon Rólad a páncél és abban a szent pillanatban magadhoz tudod ölelni az egész világot. A páncél eltakarja azt a Ragyogást, ami Belőled jön és mindenki másból, aki meg meri engedni, hogy lehulljon róla. Hát engedd meg, hogy lehulljon és RAGYOGJ!”