Születésnap. Érdekes, kerek évforduló. Tizen- meg huszonévesen azt gondoltam, hogy negyvenévesen már valaki öreg leszek, már ha egyáltalán lesz erőm végigcsinálni addig az életet. Hisz már akkor öreg voltam és fáradt a saját szenvedésnek érzékelt életemtől. Aztán icipici fény kezdett pislákolni, úgy harmincöt tájékán, és szép lassan elindult valami, és már megesett, hogy szerettem itt lenni, ebben a testben, ebben a valóságban. Leheletfinoman változott a világom. Ahogy bent változott, úgy tűnt másnak, fényesebbnek, békésebbnek, izgalmasabbnak kint is. Kimentek a félelmek és a begyepesedett meggyőződések, és helyet adtak az örömnek. Helyet adtak a szeretetnek. Olyan szeretetnek, amit sosem éltem meg azelőtt. Amit elmagyarázni nem lehet, mert csak akkor tudom, mi az, ha megéltem. Előtte én is értetlenül hallgattam az erről szóló nyálasnak tetsző áradozásokat. Pedig semmi nyálas nincs benne, a lehető legtermészetesebb állapotnak tűnik. :) Néha olyan erővel áramlik, hogy szinte fáj, máskor csendesebb. És ennek semmi köze az egyes emberekhez, akik „különleges” szerepet játszanak az életemben. Nincs célpontja, illetve minden és mindenki a célpontja.
Hogy is történhetett ez? Nem tudom. Megadatott. Ezt nevezem én kegynek. Semmit nem tettem érte. Finoman átvette az irányítást felettem, én pedig boldogan engedtem át. Byron Katie Munkája pedig hihetetlenül elmélyítette és intenzívvé tette mindezt. Lassan két éve ismerem a Munkát, néha pillanatoknak tűnik. Olyan emberi megtapasztalásokat köszönhetek neki, amikért megint csak elmondhatatlanul hálás vagyok. Annyival könnyebb így élni, sosem gondoltam volna „fiatalabban”, hogy ez lehetséges. Odabent mostanra minden fiatal és friss, minden új és zsibongó és áradó. Ez vetül erre a negyvenéves évfordulóra. Hála.
Kértem Az Öröm Ezer Nevéből egy szülinapos ajándék fejezetet saját magamnak, és lefordítottam. Az az érzésem, hogy nem csak magamnak. Fogadjátok szeretettel. És engedjétek meg magatoknak, hogy kitisztuljanak belőletek a régi ismerősökről kialakult évtizedes képek. Hihetetlen ajándékban lesz részetek. Minden nap. Nem csak bizonyosokon.
78 – Ezért a Mester nyugodt marad a bánat közepette. Gonosz az ő szívét nem érintheti. És mivel felhagyott a segítéssel, ő az emberek legnagyobb segítője.
A felébredett elme, olyan, mint a víz. Odafolyik, ahova éppen folyik, mindent körbeölel az útján, nem próbál semmit sem megváltoztatni, mégis minden változik állandósága következtében. Beáramlik és kiáramlik, körbefolyik és átfolyik, felette áramlik és alatta, és anélkül, hogy szándékában állna, mindenhová behatol, ahová csak tud. Örömét leli a saját mozgásában és mindenben, mi beengedi, és abban is, mi nem engedi be. És végül mindenhova beengedődik.
Egy régi barát érzékelésében nem vagyok kedves. Minden bizonyítéka megvan erre vonatkozóan. És bár már nem ugyanaz a személy vagyok, aki huszonöt vagy harminc évvel ezelőtt voltam, ő továbbra is a régi énemről szerzett tapasztalatait vetíti ki a most előtte ülő nőre. Az elmúlt húsz évben ő folyton azzal a gondolataiban élő nővel találkozott, pedig a mai nő már olyan, mint a víz. Nem hátrálok meg, nem kerülök el, nem próbálom megváltoztatni a véleményét, nem védekezem vagy minősítek, egyszerűen csak diákfüllel hallgatom, ahogy meséli a rólam szóló történetét, és egyre csak áramlok be és ki, felette és alatta és körülötte, csak rá figyelek, belenézek a szemébe, és szeretem őt. És ma először vettem azt észre, hogy amikor rólam beszél, kicsit könnyebb már a szíve és megbízik bennem. Ahogy ellépdeltünk a parkba, megfogta a kezemet. Leültünk egy fa alá, és elmesélte, mi zajlik benne odabent. Annyira bensőséges beszélgetés volt. Úgy látszik, valahogy felzárkózott az új nőhöz, mintha már nem a régi kivetítését látná, és nem annak válaszolgatna. Az egész olyan volt, mintha saját magamat láttam volna újjászületni benne, miközben ő egy mindkettőnk által jól ismert emberrel üldögélt: egy baráttal. Hallhattam a bánatáról és az öröméről, nem beszélt többet a nem is létező nőről, aki a problémái előidézője volt. Sokat nevettünk közben, és én kettőnkkel üldögéltem, akik olyanok voltak, mint a víz, együtt áramolva, egyként folyva. Nem a víz változott meg, hanem a szikla. És ebben a változásban a víz egyre csak áramlik tovább.
1986-ban, amikor ez az egész elkezdődött, nagyon meglepett, mennyire összezavarta az embereket az, amit kifejezni próbáltam, és hogy elhitték, hogy az általuk látott elkülönülések valóságosak. Ez körülbelül egy évig tartott. Rengeteget sírtam akkoriban. Olyan volt, mint a haldoklás. A könnyek az ámulat könnyei voltak, amiért az emberek nem értik, hogy minden szenvedés elképzelt. Megindított az ártatlanságuk. Mintha saját magukat bántó kisbabákat néztem volna, mintha saját magukat késsel vagdosó ártatlanokat néztem volna, és nem volt mód ennek a megállítására. Nem mertem azt mondani, hogy „Mindez felesleges”, mert ez döfte volna beléjük a következő tőrt.
A könnycseppek pedig mindig a csodálat és hála könnyei voltak. Emlékszem, amikor valaki először hozott nekem egy csésze teát, én pedig csak elolvadtam ennek a gyönyörűségében. Még sosem láttam azelőtt teát csészében. Nem tudtam, hogy itt ezt csináljuk. A férfi öntötte a teát, a szemeim pedig áradni kezdtek, mint az általa öntött tea. Annyira gyönyörű volt, és oly végtelen nagylelkűség volt benne. Akkora szeretetet éreztem, hogy mindössze beléje halni tudtam, majd folytatni a haldoklást. Képtelenség volt az egészet magamba fogadni, olyan óriási volt. A tea a csészébe ömlött a tiszta kedvesség cselekedeteként, belőlem pedig ugyanígy ömlöttek ki a könnycseppek, befogadva és visszaöntve, önmagának visszaadva, senkinek senkitől. És senki nem értette, miért is zokogok. Mind azt hitték, hogy szomorú vagyok. Nem volt mód annak elmagyarázására, mennyire megindítódtam, és hogy a hála ömlött ki belőlem sírás formájában.
A Mester felhagyott a segítéssel, mert tudja, nincs kin segíteni. És mivel szereti és érti önnön valódi természetét, tudja, hogy minden cselekedettel önmagát szolgálja és a saját lábai előtt ül. Így aztán nincs olyan, hogy ad, mert mindent ugyanazzal a mozdulattal vissza is kap, egyetlen egységes belső megtapasztalásként. Még amikor látszólag nem ad is, akkor pont azt adja. A Mester az a nő, aki behorpasztotta a kocsid oldalát, a férfi, aki beállt eléd a sorba a boltban, a régi barát, aki önzéssel és durvasággal vádolt meg téged. Szereted már a Mestert? Amíg nem teszed, addig nincs béke. Ez a te munkád, az egyetlen dolgod, a Mester dolga.
(Byron Katie: Az Öröm Ezer Neve)
