HOGYAN HAGYD ABBA A SZENVEDÉST: KÉRDŐJELEZD MEG! - 1-napos Workshop a MagNet Házban: Byron Katie Munka-módszere, május 10.

HOGYAN HAGYD ABBA A SZENVEDÉST: KÉRDŐJELEZD MEG! - 1-napos Workshop a MagNet Házban: Byron Katie Munka-módszere, május 10.

A résztvevők száma limitált, jelenleg már csak várólistára tudsz jelentkezni.

Jó négy éve, egyik napról a másikra költözött be az életembe Byron Katie Munka-módszere. Egy csapásra beleszerettem, megéreztem elképesztő erejét, megláttam a benne rejlő lehetőségeket arra, hogy a szenvedést tényleg abba lehet hagyni. Mintha nekem találták volna ki, annyira „ráállt” az agyam. Hosszú hónapokon át, napi tizenórákat csak ezzel foglalkoztam, hallgattam, néztem, olvastam, szorgosan önvizsgáltam, és hamarosan elkezdtem baráti körben is megismertetni Katie Munka-módszerét. 2010 őszén, a School elvégzése után elindítottam az ÖnMunka blogot, ahol mára majdnem 400 bejegyzést készítettem a témában, rengeteg cikket fordítottam, videókat feliratoztam, megosztottam a saját és mások Munka megtapasztalásait.

Rövid bemutató videó Byron Katie-től:

Aztán szépen fokozatosan elindultak a Munka Alaptanfolyamok, majd az erre épülő tematikus tréningek. Jöttek az emberek, sokan közülük mélyen elkötelezetté váltak a Munka iránt, többük mostanra kollégám ebben a szép „ügyben”. Csodás emberekkel találkozhattam így, rengeteg ajándékot kaptam az élettől az önvizsgálatokon keresztül. Az évek során több száz emberrel végeztem el ezernyi órányi önvizsgálatot, újra és újra megtapasztalva a Munka erejét, ha nyitott elmére talál. Újra és újra meglátva, hogy a szenvedésünk tényleg egyik pillanatról a másikra válik köddé, ha valóban kíváncsian, őszintén, elvárások, elképzelések nélkül engedjük be magunkat ebbe a mélyen megindító, sokszor felkavaró folyamatba. Hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy ennyi emberrel lehettem ott, amikor megengedődik számukra, hogy évtizedes szenvedés-történeteken lássanak át.

„Rájöttem, hogy amikor elhittem a gondolataimat, szenvedtem, és amikor nem hittem el őket, nem szenvedtem többé. És ez minden emberre ugyanúgy igaz! A szabadság ennyire egyszerű! Rájöttem, hogy a szenvedés szabadon választható. Boldogságra találtam magamban, ami azóta sem tűnt el, egyetlen pillanatra sem!” (Byron Katie)

Akik régebb óta követitek az ÖnMunka blogot és az ÖnMunka sorsát, tudjátok, hogy majd’ 2 éve egy újabb módszer, Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai is beépült az önvizsgálati tárházunkba. A Scott-féle önvizsgálatok rendszeres végzése a Munka önvizsgálatokat is mélyíti, a két módszer csodásan kiegészíti egymást. Én pedig töretlen lelkesedéssel és mára egy bővülő létszámú Élő Önvizsgálatok facilitátor csapattal végzem a munkámat, akik mind képzettek és gyakorlottak a Munkában is. Célunk, hogy ezek a mélyen felszabadító önvizsgálatok minél több emberhez eljussanak, minél többen legyenek képesek önállóan is végezni az Ön-Munkájukat, és örömmel, szeretettel teli életet élni.

Ezzel a háttérrel szeretném figyelmetekbe ajánlani eddigi legnagyobb szabású rendezvényünket, mely 2014. május 10-én kerül megrendezésre a MagNet Ház nagytermében. (Vedd figyelembe, hogy ez egy szombati munkanap, ezt a terem lefoglalásakor még nem tudtuk.) Ez egy egynapos Byron Katie Munka-módszere Workshop, melyre szeretettel látunk akkor, ha még ismeretlen számodra ez az önvizsgálat, ha már olvastál róla valahol, ha már láttál akár videókat is, de még „élőben” sosem tapasztaltad meg. És akkor is szeretettel várunk, ha már végeztél Munka Alaptanfolyamot, és egyszerűen csak szeretnél velünk tölteni egy napot, mélyen elmélyülve magadban. Mindig nagyon különleges, támogató légkör alakul ki, amikor sok nyitott „megkérdőjelező” kerül össze egy légtérben. J

"Olyan sok ezo könyvet szöveget, személyiségfejlesztő gondolatokat olvastam és tettem már magamévá életemben, de valójában gyakorlati, kézzelfogható módszert arra, hogy a lelki békét megtaláljam, egyik sem adott. Még 2008-ban hallottam először Byron Katie-ről, a Munkáról, és számos hiedelmemet sikerült egyedül is felszámolnom. Átütő változást mégis a tanfolyam elvégzése utáni időszak hozott az életembe. Most már tudom, a boldogság legfőbb akadályai mi magunk vagyunk, saját magunkat akadályozzuk. Sőt, nem is mi gondolkodunk, hanem gondolkodtatva vagyunk, ez a felismerés pedig óriási felszabadultságot ad, ha mélyen megéli az ember. Ez a módszer olyan eszközt adnak a kezedbe, amit bármikor egyedül is használhatsz." (M.M.)

A nap során megismerkedünk a Munka alapfogásaival, meglátjuk, mi mindenre is lehet használni, megtanuljuk az Ítélkezőlap hatékony kitöltését, és ún. frontális munkát fogok végezni néhány bátor résztvevővel, akik vállalják, hogy ennyi ember előtt engedjék bele magukat a Munka-önvizsgálatba az én vezetésemmel és segítségemmel. Szeretném, ha a résztvevők megtapasztalhatnák, hogy mennyire hasonlók vagyunk, és hogy tényleg „nincsenek új történetek”, ahogy Katie mondja. Mindet újrahasznosítjuk, és generációról-generációra tovább adjuk, így örökítve át a szenvedést is a következő nemzedékekre. A Munka csodás eszköz arra, hogy mindez megváltozzon. Először belül, önmagunkban, aztán kívül is.

Részvételi díj azok számára, akik már részt vettek Alapcsomagon: 5.000 Ft

Részvételi díj azok számára, akik még nem voltak Alapcsomagon: 10.000 Ft

Időpont: 2014. május 10. szombat, 9.45 – 18.15 óráig (egyórás ebédszünettel) (Vedd figyelembe, hogy ez egy szombati munkanap, ezt a terem lefoglalásakor még nem tudtuk.) 

Jelentkezés kizárólag emailben, telefonszám megadásával: andi.oravecz@gmail.com

Fizetés banki átutalással. A számlaszámot a jelentkezést visszaigazoló emailben kapod meg. A befizetésről alanyi áfa-mentes számla kerül kiállításra, Tanfolyami oktatás címén. Jelentkezésed a befizetéssel válik véglegessé.

Helyszín: MagNet Ház, Juhar terem, Andrássy út 98.

A résztvevők száma limitált, ha szeretnél velünk lenni ezen a napon, május 6-ig biztosítsd a helyedet.

Szombati munkanap lévén a parkolás fizetős, normál árfekvésű. A kisföldalattiról (M1) a Kodály körönd vagy Bajza utcai megállónál érdemes kiszállni.

Ebédelni a MagNet Ház éttermében és büféjében is lehet, ez az egyórás ebédszünetbe belefér. És hazai hideg élelemmel is megoldhatod az étkezésedet. J

Ha új vagy a Munkában, és szeretnél a workshop után részt venni a magyar ÖnMunkás csoport támogató életében, lehetőséget szeretnénk adni számodra, hogy 2 kedvezményes egyéni konzultációval Alapcsomaggá egészítsd ki ezt az egynapos programot. Az egyéni konzultációkat akkreditált Élő Önvizsgálatok facilitátorokkal végezheted el, ezt főként skype-on szoktuk csinálni, ami az egész világon bevett forma az önvizsgálatokban. A 2 X másfél órás konzultáció kedvezményes ára 15.000Ft. Az egyéni konzultáció ára az egyéni facilitátornak fizetendő, ha szeretnéd igénybe venni, a jelentkezéseddel együtt jelezd ezt felém.

A rendezvény előtt kb. egy héttel még egy információs-emlékeztető emailt fogok küldeni Neked.

Várlak, várunk szeretettel.

"A Munka a világ összes szenvedését és erőszakát okozó gondolatok beazonosításának és megvizsgálásának módszere. Bárki képes elvégezni, akinek nyitott az elméje. Egyszerű, radikális és hatásos, és olyan szabad, örömteli élethez vezet el minket, melyről sokunk még csak álmodni sem mer. Nincs szükség hozzá vallási, spirituális vagy intellektuális felkészültségre, hitre, vagy pszichológiai alkalmasságra – mindössze arra a vágyra, hogy megismerd azt az igazságot, mely mindig ott van benned." (Byron Katie)

Tündérmese: Te Is Eltemetted az Érzelmi Fájdalmadat?

Nagy örömmel osztom meg Veletek ezt a mélységesen megérintő és gyógyító történetet, melyet pár hete olvastam az egyik nemzetközi Élő Önvizsgálatok csoportban. Sokan magatokra ismerhettek belőle, és bátorságot, nyitottságot kaphattok ahhoz, hogy szembenézzetek a jó mélyre eltemetett érzelmi fájdalmatokkal.

A cikk szerzője Tara Brach, aki egy igen ismert amerikai tanító és terapeuta, az általa fémjelzett ön-feldolgozási módszer neve: Radikális Elfogadás. (A cikk fordításáért hatalmas hála a csodás Bíró Marinak.)

Az ÖnMunka eszköztára alapjában véve a radikális elfogadást tanítja és életi meg velünk tapasztalati úton. Senkinek nem mondunk olyat, hogy „Fogadd el, ami van.” Ehelyett az önvizsgálatok immár széles skálájával tudjuk megközelíteni az adott személy adott problémakörét úgy, hogy mindent ő tapasztal meg saját maga számára, mindenre ő lát rá, minden kérdésre ő találja meg magában a választ, és ennek következtében automatikus és természetes elfogadás, megbocsátás, elengedés történik.

A Önvizsgálatokkal és a Belső Gyermek gyógyítása folyamattal úgy közelítjük meg mentális és érzelmi-testi szinten a bezárt, betokosodott történeteinket és érzelmi energiáinkat, hogy nem marad tér a további bujkálásra, menekülésre. Mindezt persze mindig a saját tempónkban, gyengéden, ahogy engedődik. Szép lassan minden titkunk a felszínre kerül, minden a saját idejében és tempójában, teljesen védettek vagyunk az egész folyamatban. Szép fokozatosan elfogynak a félelmetes és fájó történeteink, megélődnek a testi energiák: az egész lényünk radikális átalakuláson megy át. Pontosabban, megtapasztaljuk, hogy mindaz, akinek elhittük és éreztük magunkat, valójában nem azonos velünk. Ennek pedig hihetetlenül felszabadító hatása van.

Az ÖnMunkában - alapszinten - nem a következő cikkben vázolt módon dolgozunk, ugyanakkor azt gondolom, hogy minden módot és eszközt érdemes lehet megragadnunk, ami tisztán és őszintén ráláttat minket arra, mit is hurcolunk magunkban mentális és érzelmi szinten. És gyakorlati megközelítést is ad, sallangmentesen, a hétköznapi életünkre szabva.

(Az érzelmek eltemetésének és megélésének témájában figyelmetekbe ajánlom még ezeket a korábbi bejegyzéseket:

• Mit is tükröznek pontosan akapcsolati küzdelmeink
• Az érzelmek és érzések totálisfélreértése
• Az érzelmek közvetlenmegtapasztalása 1.
• Az érzelmek közvetlenmegtapasztalása 2.
• Amit soha nem mondtak el nekem azérzelmekről – Scott Kiloby videó)

Tündérmese az Eltemetett Érzelmi Fájdalomról

Amikor Rosalie-val munkához fogtunk, világosan érezhető volt, hogy eljött az ő ideje – a teste benyújtotta a számlát. Az első néhány ülés alkalmával kiöntötte elém élete történetét. Olyan érthetően és világosan fogalmazta meg a problémáit és azok okait, mintha valaki más életéről mesélne. Elmondta, hogy miközben velem beszélt, nem volt tudatában a testében lévő érzeteknek, de a terápiás ülések között pánik és düh hullámait élte át. Annyira intenzív érzések voltak, hogy meg akart halni. „Nem tudom ezt jól csinálni, Tara!” - mondta. „Vagy semmit nem érzek, vagy minden elszabadul. Nem csoda, hogy nem tudok meditálni és így a terápia soha nem fog segíteni.”

Azt javasoltam, dolgozzunk azon, hogy nagyobb biztonságban érezhesse magát a testében és elmagyaráztam neki, hogy ez olyan változást hozhat, amit az eddig terápiákban nem tapasztalt.  Azonnal beleegyezett, és a következő hetekben megkezdtük ehhez a munkához az alapozást. Az volt a szándékom, hogy olyan mélységesen megértsem Rosalie-t, ahogy csak lehet, és ő is biztonságban és kényelmesen érezze magát velem. Rosalie ezeken az üléseken a vágyairól és a félelmeiről beszélt valamint a szégyenéről, amiért ő mindig a „beteg”, az, akinek problémája van. Amikor felkészült, javasoltam, hogy a következő ülésen egy vezetett utazást végezzünk, hogy felfedezzük a belső életének azon részeit is, amelyek a tudatos észlelésén kívül maradtak.

Az utazás napján Rosalie-t megkértem, hogy helyezkedjen el kényelmesen és csukja be a szemét. A hipnózishoz használt képpel indultunk el: lassan ereszkedtünk le egy hosszú kanyargós lépcsősoron, ami egy csukott ajtóhoz vezetett.  Javasoltam neki, hogy lépésről lépésre hagyja maga mögött a kínzó gondolatait és érezze egyre ellazultabbnak és kíváncsibbnak magát. Mire leért a lépcsősor aljára, a teste nyugalomban volt, a szempillái rebegtek és az arca kipirult. Bólintással jelezte, hogy látja az ajtót, én pedig elmondtam, hogy az ajtó mögött valami olyan fontos dolgot fog találni, ami a gyógyulását segíti: egy ajándékot a tudatalattijától. Emlékeztettem, hogy bármit is fog tapasztalni, biztonságban van. Mindketten itt vagyunk, és bármikor visszatérhet, amikor akar. Aztán szóltam neki, hogy kinyithatja az ajtót, amikor készen áll.

Rosalie megmerevedett. Mit látsz? – kérdeztem lágyan. A hangja a suttogásnál is halkabb volt. „Egy kislányt. Egy szekrényben van… elbújt.”

Amikor azt kérdeztem, mi elől bújt el, Rosalie enyhén megrázta a fejét. Néhány pillanat múlva megkérdeztem, hány éves az a kislány. „Hét”- felelte és gyorsan folytatta – „Az apja elől bújt el.  Mindjárt megtalálja és bántani fogja”. Megerősítettem Rosalie-t abban, hogy a kicsi lány most biztonságban van és javasoltam, hogy pusztán lazítással és a dolgok megfigyelésével fedezze fel, segíthet-e valahogyan ennek a kislánynak. Amikor láttam, hogy megint könnyebben lélegzik, megkérdeztem, mit csinál most a kislány. „Imádkozik. Azt mondja, nagyon fáj, nem bírja tovább.”

Vártam pár másodpercet és gyengéden megkérdeztem: „Rosalie, mi segíthetne ennek a kislánynak, hogy ezt a fájdalmat kezelni tudja?

Rosszallóan ráncolta a szemöldökét. „Teljesen egyedül van… senki nincs ott vele.” Azután lassan jöttek a szavak: „Szüksége lenne valakire, aki vigyáz rá.”

„Ki lehetne az?” –kérdeztem. Megint várt, éberen és fókuszáltan. Az arcán hirtelen meglepődés és öröm ömlött szét: „Egy jó tündér! Látom, ahogy ott van a kislánnyal… Ott van vele a szekrényben.” Rosalie várt egy percet és folytatta: „ A tündér körül kéken csillámló fény van és lengeti az arany varázspálcáját.”

„Rosalie, van ennek a tündérnek valamilyen üzenete a kislány számára, valami, amit el szeretne mondani?

Bólintott: „Azt mondja, tud neki segíteni. Csinálhat valamit, ami segít neki, hogy egy időre elfelejtse azokat a szörnyűségeket, amikben része van. Így felnőhet, és majd akkor foglalkozik ezekkel a dolgokkal, amikor már erősebb.

Vártam egy kis időt és azután lágyan kérdeztem, vajon hogyan is képes ezt a tündér megtenni. Rosalie hangja nyugodt és megfontolt volt: „Azt mondja, meg fogja érinteni a testének különböző pontjait a varázspálcájával, így azok a részek megváltoznak, és magukba zárják ezeket a szörnyű érzéseket.” Várt, befelé figyelve, majd folytatta: „A jó tündér azt mondja, bár nehéz lesz így bekötözve létezni, mégis úgy tudja a kislány túlélni, ami történik vele, hogy csöndben marad és uralja a benne zajló érzéseket.”

Egy hosszú csönd után megkérdeztem Rosalie-t, mi történt. „Hát, a tündér betette a kislány haragját és dühét a hasába, és jól bekötözte, hogy ottmaradjanak. Aztán rakott egy varázslakatot az altestére és a vaginájára, hogy a nemi érzései ne sodorják többé bajba.” Rosalie remegve vett levegőt és én gyengéden megkérdeztem: „Még mi történt?”

Könnyek csurogtak az arcán, ahogy folytatta: „Azt mondta neki, engedje, hogy a bordái összeszoruljanak, hogy ne érezze azt a fájdalmat, ahogy a szíve megszakad.” Rosalie csöndben volt, majd kicsit hangosabban folytatta: „Azt mondta, a kislány nyaka egy erőd lesz, vastag íves falakkal, hogy a kislány ne kiáltson segítségért és ne sikítson dühében.” Rosalie csöndben maradt és én csak ültem vele szótlanul.

 

„Csodálatosan csinálod,” – mondtam neki és gyengéden hozzátettem: „Van még valami, amit a tündér a tudomásodra szeretne hozni?” Rosalie bólintott. „Azt mondja, eljön majd a nap, hogy a kislány már nem bírja mindezt magában tartani, és a teste majd ki akar szabadulni a titkok kötelékeiből. Majd akkor útjára enged mindent, amit oly sokáig magában tartott… és mindezt azért teszi majd, mert szeretne teljes és valódi  lenni.” Rosalie halkan sírt, a vállai rázkódtak. ”Épp azt mondja a kislánynak, hogy ne aggódjon. Majd talál olyan embereket, akik törődnek vele és támogatást nyújtanak neki, amikor újra magára talál.”

Rosalie hátradőlt a székében, én pedig megkérdeztem, mi történik éppen. „A jó tündér megöleli a kislányt és lefekteti az ágyába.” Néhány pillanat múlva suttogva folytatta: „Azt mondja neki, mire felébred, elfelejti, ami történt, de újra emlékszik majd, amikor készen áll.” Rosalie kicsit csöndben maradt, és amikor folytatta, a hangja kedves volt: „A jó tündér épp most mondta: ’Addig is és örökké szeretlek!’”

Mintha épp egy kedvenc könyvének utolsó lapját fejezte volna be, Rosalie megfogta a kanapén hagyott vállkendőt, maga köré csavarta és bekucorodott a párnák közé. „Ugye szabad?” – suttogta. „Szeretnék egy percre megpihenni.” Az arca békés volt, mint aki most éli át hosszú-hosszú idő után a nyugalom első perceit.

Az utazást követő hetekben Rosalie lassan átalakult, mint egy bábból kikelő lepke. Még a fizikai mozgása is észrevehetően könnyedebb, áramlóbb volt. Jobban is érezte magát: elkezdte elfogadni, hogy azokban az években a lehető legjobbat tette. Nem az ő hibája volt, hogy sosem akart szembesülni az érzéseinek intenzitásával. Nem az ő hibája volt, hogy anorexiával próbálta kontrollálni a testét és az sem, hogy felvértezte a szívét mások közelsége ellen – ez volt az ő védekezési módja a fájdalom ellen. Volt ott valamiféle intelligencia és szeretet, ami vezette őt.

Megkérdeztem, beleegyezik-e, hogy a „tündéres történetét” elmeséljem az egyik meditációs csoportomban. Boldog volt az ötlettől – azt kívánta, más is érezhesse azt az új belső szabadságot, amit ő. Amikor előadtam a történetét, többen sírva ismerték fel, hogy ők is elzárkóztak a testüktől, elzárták magukban az életerőt és nem voltak igazán élők. A történet megnyitotta a lehetőséget arra, hogy ők is megbocsássanak maguknak, amiért nem néztek szembe a mély sebeikkel, és segített nekik megérteni, hogy természetes dolog elmenekülni és védekezni az elviselhetetlen fájdalomtól.

Bár vannak az életünknek olyan szakaszai, amikor nincs más választás, mint elzárkózni az elviselhetetlen fizikai vagy érzelmi fájdalomtól, a gyógyulásunk abból fakad, hogy újra kapcsolódunk a testünk azon részeivel, ahol a fájdalmat tároltuk. A szabadsághoz Rosalie-nak és mindannyiunknak arra van szüksége, hogy Radikális Elfogadással tekintsünk a fájdalomra, amit félelemből elzártunk. A jó tündérrel való beszélgetésben Rosalie elkezdte a tudatába hozni azokat az emlékeket és érzéseket, melyek mély szenvedés forrásai voltak. Ebben a folyamatban azt is tudatosította, hogy milyen mélységesen vágyik arra, hogy teljes és valódi legyen. Bármilyen mélyen is sebződtünk, elindulunk az úton, amikor arra a belső hangra figyelni kezdünk, ami a testbe hív, vissza a teljességhez.

(A cikk eredetije és jóval hosszabb változata itt olvasható.)

Várlak Egyéni konzultációs csomagon vagy csoportos formában:

Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció). Részletekért kattints ide.

Megbocsátás és Jóvátétel – Byron Katie Videó

„Nincs szükséged elengedésre, megértésre, vagy megbocsátásra. A megbocsátás annyi, hogy amiről azt gondoltad, megtörtént, valójában nem történt meg. Rájössz, hogy soha semmi sem történt, amit meg kellene bocsátani, és ezt a Munka teljesen nyilvánvalóvá teszi. Az egész csak egy félreértés volt önmagadban.” (Byron Katie)

A megbocsátás is egy jól elcsépelt koncepcióvá vált az utóbbi években. „Meg kell bocsátanod neki.” Hányszor olvasod, hallod ezt az utasítást? És hányszor merült már fel benned az a gondolat, hogy „Hogyan tudnék megbocsátani annak a szemétnek, aki tönkretette az életemet? Képtelenség megbocsátani neki.” Vagy hányszor próbáltál már megbocsátani, aztán újra meg újra felfedezted, hogy a dühöd, a haragod, az elkeseredésed, a vádjaid még mindig ott vannak veled?

A megbocsátás nem egy aktus, hanem következmény. A belső felismeréseidből származó megértés automatikus következménye.

„Pont az történt, aminek épp történnie kellett, mivel megtörtént. A tény előtt még végtelen számú a lehetőség; a tény után már csak egyetlen egy. Minél tisztábban látod meg, hogy a lett volna, lehetett volna, és a kellett volna mindössze megkérdőjelezetlen gondolatok, annál jobban tudod értékelni a látszólagos hibát, és amit az eredményezett. Ennek a megértése a megbocsátás az ő teljességében. A megértés tisztaságában a megbocsátásra semmi szükség nincsen.” (Byron Katie)

A Munkával mindez egy csodás folyamat, amikor is papírra vetem, és szép sorban megkérdőjelezem mindazt, amit a gondolataim szerint a másik tett velem. Ez sokszor akár évekig is eltart, ahogy újabb és újabb rétegeimből bukkannak fel az újabb és újabb eltemetett történeteim. És ahogy haladok látszólag a másik emberrel, úgy haladok saját magammal, úgy kerülök egyre közelebb saját magamhoz. És úgy látok rá egyre jobban, hogy tényleg mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt, és engedem vissza a másik személyt és saját magamat is a szívembe. Ha ez még számodra elképzelhetetlennek tűnik, ne aggódj, ezzel mindannyian így vagyunk, amíg meg nem tapasztaljuk a Munka gyengéd és végtelenül egyszerű csodáját.

Ma egy olyan Byron Katie videót ajánlok a figyelmedbe, melyben egy hölgy elmeséli a férjével kapcsolatos megbocsátási és jóvátételi folyamatát. Jóvátétel alatt azt értjük a Munkában, hogy egyrészt el is mondjuk a másik embernek, mi mindenre láttunk rá önvizsgálataink során, másrészt pedig konkrétan cselekedetekkel jóvá is tesszük mindazt, amivel mi bántottuk meg őt. Mert amíg őt látom a gonosz elkövetőnek, addig esélyem sincs meglátni magamban, hogyan bántom én őt és magamat szóval, tettel, vagy akár gondolattal. A Munkában minderre rálátok, és megértem, hogy mindent csupán saját magammal műveltem. A jóvátételek segítségével pedig meg is élem a megbocsátásomat. Felé is és főként saját magam felé.

Elsőre nagyon kuszának és pont fordítottnak tűnhet itt minden, mégis így működünk. Kívánom, hogy minél többen éljük meg az automatikus megbocsátás csodáját. Mert a Munkával ez (is) működik.

És akkor nézzük a videót.

Mit Cipelünk Magunkkal a Gyerekkorból? És Meddig Még?

„Mindannyian 3-4 éves gyerekek vagyunk. Te túl vagy már az érettségin?” (Byron Katie)

Az elménk egy „elhívőgépezet”. Ahogy Katie fogalmaz, mindannyian „hívővé” válunk.  Amikor megszületünk, az elme-programlemezünk még tiszta, majd legkésőbb 6-7 éves korunkra lezárul a programozódásunk, kondicionálódásunk folyamata. Az összes software feltöltésre kerül eddigre, nagy részük lemerül tudatalatti szintre, és innentől kezdve nincs más választásunk, mint ezeknek a programoknak megfelelően érzékelni az életet, minden élményt ezeknek a szűrőknek a torzításán keresztül értelmezni. Nagyon fontos tudnunk, hogy semmi ráhatásunk nincs arra, elhisszük-e ezeket a programokat vagy sem. Gondolhatunk erre úgy, hogy ezek a programok elhívődnek, hisz az elme így próbál valamiként azonosulni. Így vesz(ünk) fel egy téves azonosulást, így fogja azt képzelni, hogy ő/én az a beprogramozott tartalom vagyok, amit elhitt(em).

Nem Te csináltad, nem volt más választásod, így nincs miért haragudnod magadra. Mint ahogy a szüleid és a körülötted élők sem direkt csinálták, hisz beléjük is ugyanezek a programok íródtak, ők is 3-4 évesek. Akik gyereket próbálnak nevelni. Nekik még nem állt rendelkezésükre olyan módszer, mellyel mindezeket a programokat felismerhetik és letakaríthatják azokat a bekövesedett programokat az elme-lemezükről.

Még egy nagyon fontos pont, főleg ÖnMunka gyakorlóknak: épp úgy, ahogy nem volt ráhatásod arra, elhiszed-e a programokat vagy sem, arra sincs ráhatásod, hogy elengedődnek-e vagy sem. Nem Te döntöd el, hogy elereszted. Ha rajtad múlna, nem engedted volna már el??? Eldöntődik, megengedődik. Nem Te csinálod. Az látszólag a Te döntésed, hogy megkérdőjelezed-e a hiedelem-programjaidat. Elvégzed a Munkát, nem azért, hogy megszabadulj az adott hiedelemtől, hanem alázattal és elvárásoktól mentesen azért, mert kíváncsi vagy. Amíg bármitől szabadulni akarsz, az elme átver, és pont nem enged(i önmagát) szabadulni. Amikor fenyegetve érzi magát, még nagyobb sebességre kapcsol, még erősebben fog ragaszkodni, azonosulni.

A következő megosztás a Facebook zárt csoportunkba érkezett múlt héten. Arra gondoltam, nagyon tanulságos lehet nem csak a csoport résztvevőinek, hanem a blog többi Olvasójának is. A megosztás utáni 3 kommentet is bemásoltam. Kellemes önfelismerést Nektek!

„Évekkel ezelőtt az egyik pszichológus, akihez jártam, adott nekem egy feladatot. Azt mondta, írjak össze 8-10 legkorábbi gyerekkori élményt, amelyek óriási érzelmi hatással voltak rám. Mondanom sem kell, csupa negatív jutott eszembe. A pszichodoki azt mondta, hogy ezek voltak az alapvető „szemüvegek”, amiken keresztül a világot megtanultam érzékelni, és a későbbi élményeket már mind ehhez a 8-10 legkorábbi alaphiedelemhez (mert ugyebár ezek azok) éltem meg.

Múlt éjszaka jött egy álom, hogy újra meg kell néznem azt a füzetemet, amibe ezeket annak idején leírtam, és átereszteni rajtuk a Négy Kérdést jó alaposan. Ébredésnél kicsit aggódtam, hogy vajon hol lehet ez a füzet, de amikor álmos fejjel beletúrtam a szekrényembe és rögtön ezt a füzetet húztam elő a kupiból... ott én is meglepődtem.

Fellapoztam és újra átolvastam a 8-10 legkorábbi gyerekkori élményt. Most magukat az élményeket nem írom le, mert az túl személyes, viszont amit megbeszéltünk a pszichodokival következtetéseket, azt igen, mert naaaaaaagggyon érdekesek... Kezdem:

1.) Mindenhonnan halálos támadás érhet. Félnem kell minden pillanatban a megsemmisüléstől, akár közeli/bizalmi, akár távoli emberekről van szó. (Itt azért leírom, hogy gyerekkoromban évekig kruppos voltam, aki tudja milyen ez az tudni fogja, miért társul hozzá halálfélelem, még akkor is, amikor a szüleink velünk vannak.)

2.) Nem érezhetem azt, amit érzek, meghazudtolják az érzéseimet. A ki nem fejezett, elnyomott érzések idővel szorongáshoz és depresszióhoz vezetnek.

Következmény: Nem figyelek a saját szükségleteimre, nem tudom érvényesíteni a szükségleteimet, figyelmen kívül hagyom a vágyaimat.

3.) Meggátolnak abban, hogy megéljem az intimitást és az örömszerzést. Mindig elromlik az intimitás, ezért menekülök tőle.

4.) Kiszolgáltatott vagyok a hatalommal szemben és függök tőle. Az Univerzum nem támogat.

5.) Nincs a világban együttérzés és támogatás.

6.) A biztonságot jelentő emberek elhagynak.

7.) Ami számomra kedves, azt egy külső, agresszív erő megsemmisíti.

8.) Érzéketlenné válok a világra. Nekem tűrnöm kell, ki kell bírnom mindent.

Érdekes hasonlat, amit a pszichodoki mondott: „Ütik a kutyát, erre ő elszalad. Ha tovább ütik, végül megszokja, és akkor is ott marad, amikor ütik. Kifejleszti az érzéketlenséget, csak hogy ne hagyják el. Egy báb lesz.”

Hmm... kb. másfél hónapja az Univerzum lépésről-lépésre kalauzol önmagamban... most is adott egy kis Munkát…”

(K.M.)

Komment1: Megrendítő tényleg minden ilyen szembesülés. Látjuk, hogy mennyi fájdalmat, félelmet éltünk át gyermekként, még a legjobban működő családokban is, és tényleg milyen szükség van a magunkkal szembeni együttérzésre és az akkori környezettel szembeni megbocsátásra... óhatatlanu​l eszembe jut a bibliai idézet: „Bocsáss meg nekik Uram, mert nem tudják, mit tesznek”... s szülőkként mi sem tudjuk... egymás elefántjai vagyunk a porcelánboltban.

Komment2: Engem leginkább az arányok eltorzulása döbbent meg. Ha visszaemlékszem a gyerekkoromra, úgy tűnik, hogy állandóan szorongtam, idegeskedtem és aggódtam valami miatt. Aztán ha jobban belegondolok, bicikliztem, strandra meg moziba jártam és rengeteget olvastam. Valamint kirándultam egy csomót a családommal. Már csak azt nem értem: akkor hol a fenében volt ebben akkora nyomor?

Komment3: A fejedben…

Ha szeretnéd megtisztítani a programlemezedet, és új szemmel érzékelni az Életedet, szeretettel várlak a következő kiscsoportos ÖnMunka Alaptanfolyamon. A jelentkezési határidő 2 nap múlva lejár.

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján: 2012. február 11-12. Jelentkezési határidő: január 25. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Egy Házasság Újjászületése

A házasságunk válságban volt, és egyre több időt töltöttünk külön, mert állandóan csak vitatkoztunk – a végén már szinte minden beszélgetésünk marakodásba torkollott. A csalódottság és a sértettség érzése mindennapossá vált bennem. Még ma is képes vagyok a fájdalomról beszélni, de erősen kell használnom az emlékezőtehetségemet, közben ugyanis rátaláltam az Önvizsgálatra. Azóta egyszer sem veszekedtünk a férjemmel. Hát nem vicces? A dolgok olyan gyors ütemben változtak meg, hogy mind a ketten teljesen ledöbbentünk. Azt hiszem, a legjobban úgy tudom elmagyarázni az egészet, ha elmesélem a történetet, és megosztom veled az elvégzett Munka néhány részletét, és azt, hogy miként változtatott meg mindent.

         Mivel a beteges szeretethiányom rengeteg szenvedést okozott nekem, először is a „Szükségem van a férjem szeretetére” vélekedést vettem górcső alá. Az egész annyira ijesztőnek tűnt, hogy nem is próbáltam megállapítani, vajon igaz-e a gondolat, hanem egyből rátértem a következményekre.

         „Szükségem van a férjem szeretetére” – hogyan reagálok, amikor elhiszem ezt a gondolatot? Nézzük csak, ha elhiszem ezt a gondolatot, és a férjem rám mosolyog, akkor semmi probléma. De amikor épp nem tudok kapcsolatot teremteni vele – mert túl ideges, vagy épp üzleti úton van -, és közben merül fel, hogy szükségem van a szeretetére, akkor üresnek érzem magam és görcsbe rándul a gyomrom. Aztán felhívom, és ha nem érem el, a gondolataim egyből elszabadulnak: „Miért nem veszi fel? Istenem, talán történt vele valami? Vajon őszinte hozzám?” A gondolatokhoz pedig ítéletek csapódnak: „Nem elég érzékeny; tudnia kellene, mikor hívjon.” Egy óra múlva pedig pánikba esem, és azt gondolom: „Rossz döntés volt hozzámenni; nem törődik velem, és sosem hív fel, amikor szükségem lenne rá.”

         Amikor végül a férjem visszahív, úgy bánok vele, akár egy ellenséges tanúval: keresztkérdésekkel bombázom. Valójában csak arra várok, hogy azt mondja: „Szeretlek”, de ezt persze nem mondom el neki. És amikor a várva várt szavak nem jönnek maguktól, közlöm vele, hogy elegem van a furcsa, nemtörődöm viselkedéséből, és hogy a dolgok nem mehetnek így tovább. Az egész vita után szomorúnak érzem magam, és dühös vagyok rá is és magamra is. Megfájdul a fejem, és nem tudom megállni, hogy rágyújtsak egy cigarettára, holott nemrég szoktam le a dohányzásról. Alvás helyett ébren hánykolódom, és újra tüzetesen végiggondolok mindent, amit mondott, hogy összehasonlítsam az állításait azzal, amit máshonnan tudok, és felfedezzem az esetleges ellentmondásokat. Reggel az első dolgom, hogy újra hívjam, és ráborítsam az egészet.

         Ha a férjem otthon van és nincs jó kedve, vagy épp nagyon el van foglalva valamivel, miközben én azt hiszem, hogy szükségem van a szeretetére, először is megpróbálok a kedvében járni és beszélgetésbe elegyedni vele, jóllehet egyértelműen közölte velem, hogy dolga van. Ha ez nem működik, akkor csalódott leszek és beolvasok neki. Számon kérem rajta, hogy még otthon is dolgozik, és közlöm vele, hogy több időt kéne szentelnie a kapcsolatunk rendbetételére. Emlékeztetem rá, hányszor megbántott az utóbbi időben.

         A helyzet idővel odáig fajult, hogy végül nem voltam hajlandó beszélni vele, és direkt elmentem otthonról, ha ő ott volt. Először csak a közös főzések és evések maradtak el, aztán már egyáltalán nem végeztem házimunkát; ne mostam ki a ruháit, és „elfelejtettem” átadni a telefonos üzeneteit. Mindeközben hihetetlen szomorúság és magány lett úrrá rajtam. „Egyedül fogom végezni, akárcsak az anyám” – gondoltam magamban. „Nem kellett volna hozzámennem. A válásunk borítékolva van. Istenem, miért nem választottam inkább azt a másik fiút, aki udvarolt nekem?” Minden apróságba belekötöttem, amit csinált. Végül olyan messze mentem a manipuláció terén, hogy megbetegedtem. Ez már gyerekkoromban is működött, úgyhogy azt gondoltam, kipróbálom a férjemen is. Hihetetlenül belefáradtam a saját igazam bizonyítgatásába, és még mindig én voltam az, aki kirobbantotta a vitákat.

         Mivel nagyon erős volt a hitem, hogy szükségem van a férjem szeretetére, és nem élhetek nélküle, a féltékenység is hatalmas problémaként volt jelen a kapcsolatunkban. Szinte soha nem mentem vele sehová, mert képtelen voltam elviselni, ha más nőkkel beszélgetett vagy nevetgélt – és ez alatt nem a flörtölést értem, csak a normális emberi beszélgetést és ismerkedést. Ha nagy ritkán mégis megkockáztattam egy-egy bulit, a vége mindig veszekedés lett. A vitáink napokig elhúzódtak, és mindkettőnket nagyon megviseltek. Olyan volt, mintha az életünkért harcolnánk.

         Az Önvizsgálat igazi mentőövként érkezett ebben a helyzetben, és teljesen megváltoztatta a házasságunkat. És még valami: nagy szerencsém volt, hogy a férjemmel együtt vágtunk bele a Munkába. Bár az elejétől fogva hittünk a módszerben, még ma sem győzünk csodálkozni azon, hogy ilyen boldoggá tette a házasságunkat. Tudjuk, hogyan történt, és mégis, néha meglepődünk, hogy valóban megtörtént.

         Elkezdtem tehát komolyan megkérdőjelezni a gondolataimat. Főleg az „Igaz ez?” kérdést használtam, amikor a féltékenységi jeleneteink elvadultak. Először is megvizsgáltam, mi történik, ha azt látom, hogy a férjem egy szép nőre mosolyog, vagy beszélget vele. Azt hittem, biztosan tudom a választ. Az önvizsgálat első meglepetése az volt, hogy beláttam: nem lehetek biztos benne, hogy a gondolataim igazak. Ezek voltak azok a gondolatok:

• „El fog hagyni.”
• „Bele fog szeretni abba a nőbe.”
• „Az a nő sokkal kedvesebb, intelligensebb, fiatalabb és szebb nálam.”
• „Nem érdeklem.”
• „Túl öreg vagyok, engem nem lehet szeretni.”
• „Az egész társaság előtt lejárat.”
• „Annyira tapintatlan, és megint hazudik nekem.”
• „Mindig is rosszul választottam férfit.”
• „A házasságom egy komédia.”
• „Hülye vagyok, hogy ezt hagyom.”
• „A szerelem csak szomorúságot szül.”

Rájöttem, hogy én kínzom saját magamat, és nem a férjem, ahogy azt előtte hittem – mégpedig ezekkel a gyötrelmes gondolatokkal. Ettől a felismeréstől leesett az állam. Annyira egyértelműnek véltem ezeket a gondolatokat! Hogy élhettem ekkora tévedésben oly sok éven át? És ő ennek ellenére még mindig mellettem volt! Hogy is lett volna ez lehetséges, ha igaz, amit róla gondolok? A kapcsolatunk egy teljesen új horizontja tárult fel előttem.

Ezek után újra elkezdtem eljárni vele otthonról. Ha felbukkant egy olyan gondolat, mint például a „Soha többé nem akarom látni, amint más nőkkel szórakozik”, egyből megfordítottam: „Alig várom, hogy lássam, amint más nőkkel szórakozik.” És a legközelebbi alkalommal, amikor ez megtörtént, azt vettem észre, hogy az érzéseim megváltoztak. Ahogy elkezdett más nőkkel beszélgetni, odamentem hozzájuk, én is bekapcsolódtam a társalgásba, és képes voltam jól érezni magamat. Azelőtt ilyen helyzetben inkább elvonultam, és magamban pufogtam, amiért egyedül kell lennem, mert ő egyedül hagyott.

Persze a változás nem egy csapásra történt, és nem is volt zökkenőmentes. De amikor a régi érzések újra előjöttek egy bulin, nem estem kétségbe. Bementem a fürdőszobába, elővettem a jegyzetfüzetemet, és azon a szent helyen fogtam magam, leírtam a gondolataimat, és sorra megvizsgáltam őket. Amint visszatértem a saját dolgomhoz – vagyis elkezdtem az én gondolataimmal foglalkozni az övéi helyett -, egyből jobban érzetem magam. A férjem egy idő után utánam jött, és ott talált a fürdőszobában röhögőgörcsben – épp azon a kérdésen dolgoztam, hogy „El fog hagyni azért a nőért, akit az előbb ismert meg – igaz ez?” Az efféle őrültségek, amik azelőtt annyi szomorúságot és idegeskedést okoztak nekem, hirtelen viccé léptek elő, és már nevetni is tudtam rajtuk.

Ugyanez történt, amikor a férjem elutazott és nem tudtam elérni telefonon. Amint éreztem, hogy megint rám tör a beteges szeretethiány, azonnal nekiláttam Munkázni. „Baleset érte, megsérült, meg fog halni. Soha többé nem fogom látni. Belehalok.” – Teljesen biztos lehetek benne, hogy ez igaz? Ennyi épp elég volt, hogy lecsillapodjak. A gondolataim szépen letisztultak, ahogy sorra feltettem magamnak a négy kérdést. Néhány hiedelem teljesen eltűnt, úgy, hogy észre sem vettem. Mindez csak akkor tudatosult bennem, amikor legközelebb olyan helyzetbe kerültem, ami azelőtt hatalmas problémát okozott volna, de többé már nem jelentkeztek a régi érzések. Más gondolatokat többször is felül kellett vizsgálnom, mert új formát öltöttek és visszatértek. Ilyenek voltak például a következők: „Nem vagyok elég jó”; „A szerelem csak fájdalmat szül”; „Az embereknek meg kellene érteniük engem”; „Az embereknek be kellene tartaniuk a szavukat”; „Így, ahogy vagyok, nem vagyok szerethető”; „Minden pillanatnyi boldogságért súlyos árat kell fizetni.” Ha most visszatekintek rájuk, egyszerűen röhejesnek tűnnek.

A férjem és én már egy éve rendszeresen végezzük az önvizsgálatot, és a házasságunk a felismerhetetlenségig átalakult. Tiszteljük és elismerjük egymást, és nyugalomban, békében élünk. Ha valami problémánk adódik a másikkal, elvonulunk, és mindketten felírjuk a gondolatainkat, aztán összeülünk, és segítünk egymásnak a négy kérdés megválaszolásában. Az egész olyan jó móka! A gondolatok, melyek korábban válságba sodorták a kapcsolatunkat és annyi gyötrelmet okoztak, hogy már a válást fontolgattuk, manapság fél óra Munka után szertefoszlanak, mint bárányfelhők a nyári égen. És a szerelmünk minden felülvizsgált félreértéssel és megkérdőjelezett hiedelemmel csak egyre erősebb és erősebb lesz. Már-már várakozással tekintünk a rossz érzések elé! Pedig, mondhatom, hogy mostanában nem sok van belőle a kapcsolatunkban. Az önvizsgálat segítségével újra és újra rájövünk, hogy ezek a kreált történetek csak arra figyelmeztetnek, hogy letértünk a szeretet és megértés útjáról.

Ma már tudom, hogy nem vagyok áldozat. „Szükségem van a férjem szeretetétre” – igaz ez? Már hogy volna az? Hiszen a saját életemért, lelki egészségemért, érzéseimért és boldogságomért egyedül én felelek. Miután a beteges szeretetéhségem és ragaszkodásom alábbhagyott, csak a szeretet maradt. Az önvizsgálat számomra többet jelent puszta eszköznél: a megértéshez és az örömhöz vezető út.

„A megbocsátás nem más, mint rájönni, hogy amit egy történéssel kapcsolatban igaznak gondoltál, nem igaz – hogy valójában sosem volt semmi, amit meg kellene bocsátanod. Ami valaha szörnyűnek tűnt, a Munka által teljesen megváltozik. Mert a valóságban nincsenek szörnyek, csupán a saját megkérdőjelezetlen gondolataid, amikkel a valóságot értelmezed. Éppen ezért, ha szenvedsz, nézz magadba, és tarts önvizsgálatot: vedd sorra a fejedben keringő gondolatokat, és szabadulj meg tőlük. Légy újra gyermek. Ne tudj semmit. Az ártatlanság elvisz téged egészen a szabadságig.” (Byron Katie)

(Byron Katie: Szükségem van a szeretetedre – vagy mégsem? – Édesvíz)

    

Ha szeretnéd minél hamarabb megtapasztalni, milyen is az, amikor rendben vannak a kapcsolataid, és pillanatok alatt tudsz segíteni önmagadon, szeretettel várlak a következő kiscsoportos ÖnMunka Alaptanfolyamon.

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam új időpont: 2012. február 11-12. Jelentkezési határidő: január 25. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Mindannyian Ártatlanok Vagyunk

Igen, Te is. Igen, ő is. És igen, még ő is ártatlan. Akiről azt gondolod, hogy soha nem tudnál megbocsátani neki. Nagyon fontos, hogy megértsd, mit értünk ártatlanság alatt. Semmiképp nem hagyunk jóvá semmilyen bántalmazást, egyszerűen csak megértjük, hogyan működünk, és miért is tesszük, amit teszünk. Még akkor is, ha az másoknak fáj. A Munkával mindezt felismerheted és kitisztíthatod. Megtisztíthatod magad az összes szégyenedtől, bűntudatodtól, és szép sorban életed minden szereplőjének megbocsáthatsz. Bármekkora legyen is a seb. Hisz ki bánt kit, ha magadban hordozod, akár életed végéig a fájdalmadat? Itt az ideje megérteni és letenni. Megnyugodni és szeretni. Hisz mindannyian csakis erre vágyunk: hogy szerethessünk. Bármennyire is nem úgy tűnik most mindez.

Fordítottam egy rövid részt egy Byron Katie előadásból, szeretettel ajánlom befogadó figyelmetekbe:

„Biztos Te is ismersz olyan embereket, akik teljesen hidegek, bezártak. Ártatlanok ők, azért ilyenek, mert elhiszik a gondolataikat. Vagy azok, akik barátságtalanul vagy tán gonoszul bántak veled. Nekik is pont ilyeneknek kell lenniük, mivel elhiszik a rólad és a világról szóló gondolataikat. Vagy vegyük azokat a tetteidet, melyeket úgy megbántál. Melyek miatt bűntudatod van, és szeretnéd visszacsinálni őket. Ha visszamész, és jó alaposan megvizsgálod, mit hittél el azelőtt, mielőtt azt tetted, amit tettél, teljesen tisztán fogod látni, hogy NEM VOLT VÁLASZTÁSI LEHETŐSÉGED. Nulla. És bármi, amit a cselekedet előtt hittél, még most is hiszed. És újra meg fogod tenni, amit akkor tettél, csak tán egy kicsit finomabbra veszed a figurát, nehogy oly nyilvánvalóan bukjál le a következő alkalommal. Ezért is válunk olyan titkolózóvá, zárttá. Pedig ez az egész annyira fáj!

Tehát, ha visszamész a cselekedet előtti pillanatba, és megnézed, mit hittél el éppen akkor, majd mindent leírsz egy papírra, és szép sorban megkérdőjelezed ezeket a hiedelmeidet a Négy kérdéssel és a megfordításokkal, de úgy igaziból, nem csak rávágva az „Igaz ez?” kérdésre, hogy „Nem. Az egész már elmúlt”, aztán pedig megállapítod, hogy a Munka nem működik. Négy kérdésünk van – okkal. És megfordításaink vannak – okkal. És saját példáink vannak, melyeken keresztül önmagunkat ismerhetjük fel. Ez a Munka.

És ezután, az élet történik, ahogy történik, te pedig észreveszed, hogy már máshogy élsz. Az elméd mondhatja ugyan azt, hogy még mindig elhiszed, amit hittél, de amikor történik veled valami, már nem ugyanúgy reagálsz, mint azelőtt. Elvégzed ma itt a Munkát, és hiheted azt, hogy még mindig elhiszed a megmunkázott gondolatot, az élet azonban megtörténik, ahogy innen elmész, és már nem lesz benne fájdalmad. Ugyanaz a régi helyzet felbukkan, te pedig már nem fájsz.

Mondok egy példát. Tételezzük fel, hogy haragszol valamelyik szülődre. Elmész innen, és továbbra is úgy hiszed, hogy haragszol rá. Aztán összetalálkozol a szülőddel, és azt veszed észre, hogy már nem haragszol. Vagyis az elme mindent gondolhat. Ami az én fejemben történik, ugyanaz történik a ti fejetekben is. Az egyetlen különbség az, hogy én már nem hiszem el. Vagyis az elme az én fejemben szabad, szabadon futkoshat át rajtam. És ez nem azt jelenti, hogy letagadom, vagy nem veszek róla tudomást. Hisz egyszerre vagyok az is és nem az. És több mint nyitott vagyok rá, hogy mutassatok nekem olyan gondolatot, melyet még elhiszek. Ismerem a szabadság ízét. Tudom, milyen az.

Tehát, ha megkérdőjelezed mindazt, amit azelőtt hittél, hogy elkövetted a bűntudatot okozó cselekedetedet, akkor nem csupán a pillanat tört része alatt látsz rá az áratlanságodra, hanem soha többé nem fogod már tudni elhinni sem. Ezért aztán az egész világod megváltozik. De mindezt csak akkor élheted meg, amikor az élet újfent megtörténik.

Az élet pedig a te képzeletedből születik meg. Az élet a tükörképe annak, amit te igaznak képzelsz. És amennyiben nem szereted a világodat, meghívlak, hogy kérdőjelezd meg mindazt, amit a világról hiszel.”

(Byron Katie)

Ha egy gyakorló ÖnMunkás férfiú saját megtapasztalását szeretnéd olvasni a témában, csodálatos írás született tegnap: Csak Szeretni Tudunk

http://a-munka.blogspot.com/2011/11/csak-szeretni-tudunk.html?spref=fb

KI LENNÉL A TÖRTÉNETED NÉLKÜL? - Ha kíváncsi vagy az ártatlanságodra, valódi önmagadra, a motivációidra, és a szabadság ízére, tanuld meg Byron Katie önvizsgálati Munka-módszerét. 2-NAPOS ÖNMUNKA ALAPTANFOLYAM, DEC. 3-4. idén utoljára. Ha itt az időd, várlak szeretettel, a jelentkezési határidő nov.21-ig meghosszabbítva. Kiscsoportos, személyes, bensőséges, Szívből jövő Munka. Részletek itt:

http://kincsamivan.hu/programo​k.html

Alázatosság Kontra Arrogancia

Az alázat, alázatosság szavak szinte egész életemben riasztottak. Nem is értettem, mit jelent az, hogy alázatosnak lenni – olyan megalázónak tűnt, és mint ilyen, nem volt valami vonzó számomra. Nem is csoda mindez, hisz életemnek azt a részét az arrogancia és erőszakosság „védőbástyái” mögött éltem. Mindent és mindenkit kritizáltam, saját magamat sem kíméltem. Mindent jobban tudtam – még magamnál is. Folyamatos ellenállásban voltam, ez a megkérdőjelezetlen elme sajátja. Mindig jobban akar tudni, mindig felül akar kerekedni, mindig a saját igazát akarja bizonyítani - ez az alapműködésünk, egészen addig, amíg meg nem kérdőjelezzük a gondolatainkat, véleményeinket, álláspontjainkat.

Kérlek, semmiképp ne haragudj magadra, ha rálátsz erre a viselkedésmintádra – mindenki ezt csinálja. Ha még nem láttad meg magadban a „mindentudót”, az arrogánst, a másokat pillanatok alatt földbe döngölőt, akkor szánj erre most egy kis időt. Életed mekkora részét töltöd azzal, mekkora energiát fektetsz abba, hogy védelmezd az álláspontodat? Figyeld meg magadat beszélgetések közben, vagy akár csak mások beszélgetésének hallgatása közben: hogyan indul be a „jól-tudom” elméd? Hogyan kelsz saját védelmedre (akár szavakkal, akár gondolatokkal, hangosan vagy csendben duzzogva)? Milyen érzések vannak ilyenkor benned? Hogyan bánsz ilyenkor a másik személlyel, miket gondolsz róla? Erről nemrégiben egy egész bejegyzés szólt, ha gondolod, frissítsd fel: http://onmunka.blogspot.com/2011/05/legnagyobb-akadaly-en-tudom.html

Már jó ideje „önismerkedtem”, amikor egy karácsonyi összejövetelen, tán 2008-ban, idézetes kártyákat húztunk, melyek üzenetét a következő évünk mottójává választhattuk. Az enyémen ez állt: „Légy alázatos, máskülönben mesének fogod vélni az Isten szavát.” Szíven ütött. Hisz akkor azt hittem, hogy én már mindent tudok. Mindent. :) Az alázatosságról azonban semmit nem tudtam. És nyilvánvalóan semmit sem tudtam, amivel bármit is kezdeni tudtam volna, mert csak egy hatalmas információtenger volt a fejemben, melyről azt hittem, hogy ez a tudás, amire annyira szomjaztam. Jól átvert a saját elmém, de ez már csak egy ilyen műfaj. És tán még arrogánsabb voltam a rengeteg munkával megszerzett tudásommal, mint valaha. De akkoriban kezdtem rálátni, hogy mennyire fárasztó is ez, csak még nem igazán tudtam, mit is tehetnék, hogy ez finomodjon. Sokat figyeltem azt a szinte gyilkos döfést a gyomromban, amikor azt a késztetést éreztem, hogy védekezzem, jobban tudjak, eltiporjak, megalázzak. Rengeteget figyeltem az embereket, hogyan ölik egymást párbeszédeikben, hogyan ugranak pillanatok alatt egymás torkának, hogyan semmisítik meg egymást.

Aztán megtalált Byron Katie Munkája, és megértettem, hogy amíg elhiszem, amit gondolok, addig a jól-tudom elmémnek az a dolga, hogy a véleményeit megvédelmezze. A Munka önvizsgálata fellazítja ezt a görcsös ragaszkodást a véleményeidhez, hiedelmeidhez, gondolataidhoz, majd teljesen el is engedődik mindez. Hihetetlen folyamat átélni, hogy napról-napra szabadabb és nyitottabb vagy, percről-percre kevesebb benned a küzdés, a harc, a bizonygatási vágy. Számomra ez az alázatosság: megengedni mindennek és mindenkinek, hogy olyan legyen, azt higgyen, mondjon, csináljon, amit akar. És valamilyen ámulattal szemlélni ezt a sokféleséget. Ezt azonban nem lehet csak úgy megengedni; először saját magadban kell felszámolnod a saját hiedelmeidhez való ragaszkodást, utána pedig már automatikusan történik a „megengedés”. Nagy szeretettel kívánom, hogy számodra is megengedődjön mindez. Szeretem azt, amit Katie épelméjűségnek nevez.

A témához kapcsolódóan egy frissen fordított fejezet Byron Katie Az Öröm Ezer Neve című csodás könyvéből.

Öröm 66 – Minden folyó a tenger felé tart, mert az alacsonyabban van, mint ők. Az alázatosságból nyeri az erejét.

Az anyagi világ az elme metaforája. Az elme kiemelkedik a kivetítéseibe és végül vissza kell térnie önmagához, épp úgy, ahogy a folyók visszafolynak a tengerbe. Bármennyire briliáns is az elme, bármennyire óriási is az egó, mely büszkeséggel tekint önmagának tulajdonított cselekedeteire, amikor felismeri, hogy semmit sem tud, hogy semmit nem tudhat, visszafolyik az eredetéhez és újra találkozik önmagával, totális alázatosságban.

            Amint felismered, mi igaz, minden odafolyik hozzád, mert az alázatosság élő példájává váltál. A megértett és felismert elme tökéletesen elégedett a legalacsonyabb és legkevésbé kreatív pozícióval. Ebből teremtődik meg minden. A legalacsonyabb hely a legmagasabb hely.

            Egy hét sem telt el a rehabilitációs intézetből való hazatérésem után, máris elterjedt, hogy megváltoztam, és idegenek kezdtek el telefonon hívni, kérdéseket tettek fel, vagy érdeklődtek, hogy eljöhetnek-e hozzám. Éjjel-nappal hívtak, álló nap, gyakran álló éjszaka – 12-lépés programok résztvevői, közelben és távolban élők, és olyanok, akik barátok barátaitól hallottak rólam. Kérdéseikből ugyanazt a vágyakozást hallottam ki. Érdeklődtek, „Hogyan találhatom meg én is a te szabadságodat?”, én pedig azt válaszoltam, „Nem tudom. De ha látni szeretnéd, mi is ez, gyere és élj velem. Annyit tudok mindössze, hogy számodra is rendelkezésre áll az, ami nekem megadatott.”

            Folyamatosan érkeztek az emberek a házunkhoz. Megérkezett egy, megszólalt a telefon, két másik bukkant fel, öt-hat, tán vagy egy tucatnyi a nap végére. Azt hallották, hogy szent vagyok, Mester, Buddha. Azt mondogatták, hogy valamiféle „megvilágosodásom” van. Fogalmam sem volt, mit is jelenhet ez. Úgy hangzott, mintha influenzás lettem volna. Amikor csodálkozva vizsgálgattak, úgy éreztem, hogy valamilyen csodabogárnak tartanak, és rendben is voltam ezzel. Annyit tudtam, hogy szabad vagyok, de még mindig bombázott az a sok téveszme, amitől az emberiség az idők kezdete óta szenved. Nekem ez nem érződött megvilágosodottnak.

            Úgy egy éven keresztül írtam le az elmémben felbukkanó hiedelmeket. Le kellett írnom őket, majd megkérdőjeleznem mindet ahhoz, hogy a valóságban gyökerezve maradhassak. Nagyon nagy tempóban jöttek – százával, ezrével. Minden egyes hiedelem olyan volt, mint amikor egy meteor ütközik neki egy bolygónak, próbálván szétrombolni azt. Amikor valaki azt mondta, vagy legalábbis én azt hallottam, hogy „Szörnyű ez a nap,” a testem rázkódni kezdett. Olyan volt, mintha nem lennék képes elviselni a hazugságot. Nem számított, hogy én mondtam-e vagy valaki más, mert tudtam, hogy mindenki én vagyok. A megtisztulás, a visszacsinálódás azon nyomban megtörtént bennem, ugyanakkor, amikor másokkal végzem az önvizsgálatot, akkor ők ezt láthatóan térben és időben csinálják – abban a sűrűségben, ami térnek és időnek néz ki. De számomra az időtlenség teljesen nyilvánvaló volt. Tehát, amikor belém csapott egy hiedelem, leültem, papírra vetettem, áteresztettem a négy kérdésen, majd megfordítottam. Az első évben folyamatosan írtam és folyamatosan sírtam. De sosem voltam zaklatott. Szerettem a nőt, aki haldoklott az önvizsgálat eredményeként, a nőt, aki korábban oly összezavarodott volt. Újra meg újra beleszerettem a nőbe. Ellenállhatatlan volt.

            Reggelenként a sétám előtt vagy után, általában az ablaknál üldögéltem a napfényben, és vártam, hogy felbukkanjon valamilyen kényelmetlen érzés. Ha ez megtörtént, izgatott lettem, mert tudtam, hogy az érzés mindig azt jelezte, itt egy gondolat is, melyet meg kell vizsgálnom, ki kell magamból tisztítanom. Ez is én voltam. Leírtam a gondolatot, és rengeteg humor is volt az egész folyamatban. A leírt gondolatok majdnem mind az anyámhoz kapcsolódtak. Tudtam, hogy ha egy illúziót átégetek, mindegyiket átégetem, mivel koncepciókkal, gondolatokkal dolgoztam, nem pedig emberekkel. Ilyen gondolatok voltak, mint „Anyám nem szeret”; „Jobban szereti a testvéreimet, mint engem”; „Meg kéne hívjon a családi összejövetelekre”; „Ha elmondanám az igazságot a történtekről, ő letagadná, és senki nem hinne nekem.” Abban az első évben nem volt még elegendő, hogy a gondolat szavak nélkül az elmémben találkozzon össze a vizsgálattal. A gondolatot le kellett írnom. Képtelen vagy megállítani a mentális, gondolati káoszt, bármennyire motivált is vagy. De ha beazonosítod a káosz egy darabkáját, és stabilizálod, akkor az egész világ elkezd értelmet nyerni.

            Ezért aztán leírtam a gondolatot, majd megkérdőjeleztem. Néha egy órát ültem felette, néha egész délelőtt vagy délután – addig ameddig megértéssel voltam képes tekinteni az adott gondolatra. Mindig megláttam, hogy a gondolat nem volt igaz, hogy egy hibás feltételezés volt. Sosem találtam bizonyítékot, mely alátámasztotta volna az igazát. És aztán feltettem a kérdést, „Mi zajlik bennem, amikor lehiszem ezt a gondolatot?” És azon nyomban megláttam, hogy az volt a potenciális szenvedés forrása, nem pedig az anyukám. Aztán pedig megkérdeztem magamtól: „Ki voltam a gondolat előtt? Ki lennék nélküle?” És a megfordításokat is tökéletesen tisztán láttam. Ok-okozattal és a polaritásokkal dolgoztam. Láttam, hogy az egyik polaritás pont annyira igaz, mint a másik. „Anyukám nem szeret”: „Anyukám szeret.” Meghaltam egy okért, melynek az ellentéte pont ugyanolyan igaz volt. És az önvizsgálaton kívül semmi nem enyhítette testem remegését.

            Összes anyukámmal kapcsolatos történetemet szép sorban leírtam, ahogy felbukkantak bennem, mert számomra ezek voltak a legerőteljesebb gondolatok. Aztán a Munka megtisztította őket. Nem az anyukámon dolgoztam, hanem olyan gondolatokkal, melyek minden emberi lényben felmerülnek. Mindannyiunknak ugyanazok vannak meg: „Akarom,” „szükségem van rá,” „…-t kéne tennie,” „nem kéne …-t tennie.” Az én tanulmányozásában voltam totálisan elmerülve. Én voltam az önmagára ismerő elme, a saját tükrébe belenéző Isten.

            Az alázatosság a természetes reakciónk, amikor meglátjuk, mi igaz önmagunkkal kapcsolatban. Amikor megítélünk másokat, ezeket az ítéleteket megkérdőjelezzük, majd saját magunkra fordítjuk őket – ez a tűz és a megtisztulás. A térdünk összecsuklik, és megtanuljuk, milyen édes dolog is veszíteni – és hogy ez valójában a győzelem. Erről szól a Munka. Néhányan megbocsátásnak nevezik. Én épelméjűségnek hívom.