Önvizsgálatok Fizikai Fájdalom Esetén

„A „fájdalom” egy fogalom, elképzelés, emlék. Minden fogalom emlék, amit a múltban tanultunk és a jelenbe hozunk, hogy megpróbáljuk megérteni a jelen tapasztalás hatalmasságát és újszerűségét. A „fájdalom” koncepciója az összes olyan dologból épül fel, amit „TUDSZ” a fájdalomról, amit mondtak neked a fájdalomról, amit a múltban tapasztaltál a fájdalomról, amit láttál mások fájdalmából (sok teher van itt!). Beletartozik az összes ítéleted a fájdalomról és az összes félelmed a fájdalomtól”. (Jeff Foster)

Számos izgalmas önvizsgálatot vezettem olyanoknál, akiknek valamilyen testi fájdalma volt. Ezek vagy krónikus, régebben meglévő fájdalmak voltak, vagy pedig épp az ülés időpontjában felbukkanó pl. fejfájás, vállfájás. Az ilyen esetekben a leghatásosabb a Szorongás Önvizsgálat és a Megtalálhatatlan Önvizsgálat összeszövéses változata. Egyórás ülések végeztével a facilitált fájdalom-érzete jelentősen csökkent, több esetben teljesen meg is szűnt.

Fontos, hogy az önvizsgálatokat nem azért végezzük, hogy a fájdalmat megszüntessük (vagy bármitől megszabaduljunk). A fő fókuszunk a fájdalomhoz tapadt rengeteg sztori, címke, félelem, testi és mentális kép lebontása magáról, az éppen folyó megtapasztalásról. És nincsenek elvárásaink azzal kapcsolatosan, hogy minek „kell” történnie az ülés végére. Nyitottan, kíváncsian, elvárás-mentesen merülünk bele a folyamatba

Több pszichológiai kísérletről is olvastam már, melyek arról szóltak, hogy amikor a fájdalomról a pszichológiai komponenseket lefejtették, a kísérletben résztvevők fájdalom-érzete nagy mértékben csökkent. A konklúzió az volt minden esetben, hogy a fájdalom nagyobbik része a pszichológiai réteg. Az önvizsgálatok gyakorlatias és hatékony módját adják az erre történő ránézésnek.

Nem tagadjuk és bagatellizáljuk a fájdalmat, nem azt mondjuk, hogy ne kerüljön enyhítésre, mindössze olyan irányból közelítünk, mely mindenki számára adott lehetőség: a saját elméjében és testében zajló folyamatokba nézünk bele teljesen újszerű módon. Imádom, ahogy Scott összerakta ezeket az önvizsgálatokat, és ahogy az utóbbi évben még tovább finomodott mindez. Olyan eszközök vannak így a kezünkben, melyekkel a hétköznapi életünk eddig szinte megközelíthetetlennek és megoldhatatlannak tűnő problémáit vagyunk képesek hathatósan kezelni.

Ha megtanulnád a Szorongás+Megtalálhatatlan Önvizsgálatot, olvass itt az Élő Önvizsgálatok Alapcsomagról (nov. 2-3.)

A témában ma még egy Jeff Foster írást ajánlok figyelmedbe, érdemes elmélyülni benne.

A fájdalom a fájdalom emléke

A „fájdalom” egy címke, amit a gondolat ad olyasminek, amit a test jólléte ellen irányuló fenyegetésként érzékel, és így az „én” elleni fenyegetésként (mivel annyira azonosulunk a testtel). Szedd le az érzetről a „fájdalom” címkét: mi marad így a pillanatban? Intenzív érzet, szúró, égető, éles, forró, vibráló, táncoló, mozgó. A „fájdalom” szó miatt tűnt úgy, mintha egy szilárd göröngy lenne, időben és térben rögzülve, tőled elkülönülve, változatlanul, mozdulatlanul és halottan, de jobban megnézve, szeretetteli és alapos figyelemmel, élő táncnak érezzük, amely pillanatról pillanatra változik, sosem ugyanaz. De figyelmet kell szentelned neki, és nem sietve feltételezésekbe bocsátkozni. A pillanat él. A „fájdalom” szó még csak meg sem érinti ezt a misztériumot. Ráadásul a „fájdalom” szónak van ellentéte, míg ezeknek az intenzív, eleven érzeteknek nincs ellentétük a pillanatban, mivel magának az életnek nincs ellentéte. Ezek az érzetek nem az élet ellen vannak, ők az élet, bármily furcsán is hangozhat ez.

A „fájdalom” egy fogalom, elképzelés, emlék. Minden fogalom emlék, amit a múltban tanultunk és a jelenbe hoztunk, hogy megpróbáljuk megérteni a jelen tapasztalás hatalmasságát és újszerűségét. A „fájdalom” koncepciója az összes olyan dologból épül fel, amit „TUDSZ” a fájdalomról, amit mondtak neked a fájdalomról, amit a múltban tapasztaltál a fájdalomról, amit láttál mások fájdalmából (sok teher van itt!). Beletartozik az összes ítéleted a fájdalomról és az összes félelmed a fájdalomtól. Nehéz a karma súlyától, hogy úgy mondjam. A „fájdalom” szóval (vagy bármely más szóval, amit arra használunk, hogy negatívnak vagy nemkívánatosnak ítéljük a jelen tapasztalást) a múltat a friss és élő jelenbe hozzuk. És így az IDŐT hozzuk be a képbe. Pedig ezek az intenzív érzetek nem az időben léteznek. Nincs történelmük. Nincs jövőjük. Ők csak MOST vannak. A közvetlen tapasztalásban csak jelen érzetet találsz, frissen szüretelve.

De a „fájdalom” szó beront és magával hozza a fájdalom emlékét. A fájdalom történetét. Fájdalmat az időben. A tegnap fájdalmát. A tavalyi év fájdalmát. Az elmúlt évek fájdalmát. Most már ez a pillanat csak egy pillanat a fájdalmas pillanatok hosszú sorában. Már megint! Most már egy történetmesélésben vagyunk. Mikor lesz vége? Most már a fájdalom kísértetével élünk együtt. A tegnap, vagy akár a múlt hónap fájdalma kísért minket. Kísérthet akár a tegnap fájdalmának hiánya, a tegnapi boldogság, és sorolhatnám. Elképzeljük, ahogy egész jövőnk porrá omlik. A fájdalom lerombolta álmaimat, gondoljuk. Elkülönültnek érezzük magunkat az élettől, a testünktől, a pillanattól. És most a holnap, a jövő év, vagy akár a jövő pillanat fájdalmára várva élünk. Elveszítjük a kapcsolatot a terveinken túli itt és mosttal, igazi otthonunkkal. A bizonyosságunk teherré válik.

Épp most kerültünk egy fájdalom-történetbe – az „én és az én fájdalmam”, az „én és az én múlt vagy jövőbeni fájdalmam” történetébe. Eltávolodtunk a jelen pillanattól - ami a létezés teljessége -, bele egy „Az én fájdalmas életem” című hollywood-i filmbe. Elfelejtettük, hogy az, ami ebben a pillanatban történik, maga a teljes létezés. Nincs ’fájdalmas élet’ ezen a pillanaton kívül. Mindig a mosttal kell foglakoznunk. Azzal, ami éppen történik. Mindössze ennek kell jelen lennünk. Mindannak, amit közvetlenül, emlékek nélkül ismerhetünk.

Félre ne érts, az érzetek a pillanatban nagyon intenzívek és kényelmetlenek lehetnek, és természetesen megteszünk mindent, amit tudunk, hogy enyhítsük a fájdalmat – nincs értelme a szükségesnél többet szenvedni. Ez egyértelmű. De a jelen pillanat intenzív érzetével való pszichológiai törődés végtelenül könnyebb, mint a „fájdalmam az időben”, a fájdalmad történetével, az áldozat mivoltoddal, sötét jövőddel, átkoddal, kegyetlen univerzumoddal, rossz szerencséddel, a dolgok helytelen mivoltával való foglalkozás. Mihelyt belemész a történetbe, teljesen erőtlennek és tehetetlennek érzed magad, mivel elveszted a kapcsolatot igazi erőforrásoddal, az itt és mosttal.

Ezért mondom azt, hogy a fájdalom a fájdalom emléke. Mihelyt „fájdalom”-nak nevezzük, a memória aktiválódik, és egy szükségtelen réteget rakunk rá a nyers jelenbeli tapasztalásra. És aztán elkerülhetetlenül elkezdjük keresni a következő „fájdalom-mentes” pillanatot, vagy akár egy „örömmel” teli pillanatot. Ami nem baj, ez teljesen természetes, ne érts félre. De ez a jövőbeni fájdalommentes szabadság utáni vágy olyan könnyen alakul át a jelen pillanat megtagadásává, háborúvá azzal, ami van, egy önmagad elleni megosztottsággá, a test elleni harccá, az univerzummal való teljes disszonanciává, az életre adott nagy NEM-mé. Elfelejtettük, hogy a gyógyulásnak nem kell háborúból erednie, hogy egy IGEN a pillanatra lehetséges, bármi is történik, egy IGEN még a jelenbeli érzetre is, egy IGEN még az elme „nem”-jére is, és az élettel való teljes összhang ezen helyéről. Arról a helyről, ahol többé nem alkalmazunk erőszakot a pillanattal szemben, megkíméljük a testet az „én”-től, és lehetővé tesszük, hogy hatalmas és érthetetlen intelligenciája akadálytalanul áramolhasson.  Egy IGEN a pillanatra, egy IGEN az intenzív érzetre, egy IGEN a körös-körül lebegő összes gondolatra és képre, egy IGEN a te hatalmas tered egész tartalmára felszabadítja ezt az intelligenciát. A fájdalom nagy spirituális tanító lehet – teljes önátadást és az idő elengedését kívánja. Nem kell, hogy ellenség legyen. Nem kell, hogy ’ellened’ legyen.

Ezért mondom azt, hogy a fájdalom a fájdalom emléke. A szomorúság a szomorúság emléke. A félelem a félelem emléke. A duális címkék nélkül, amik emlékek, tudnánk egyáltalán, hogy mivel állunk háborúban?

Értsd meg ezt, és mindent megértesz.

(Jeff Foster írása)

Olvasd még el:

Jeff Foster a Szorongásról

Jeff Foster a Tehetetlenségről

A Kiugrási Kísérlet

Hogy is van ez? Jól kifundáltam, hogy kiveszek egy kis szabit innen a blogírásból, mert kezd túlnőni rajtam a rengeteg ÖnMunkával kapcsolatos tennivaló. Azt akartam javasolni, hogy olvasgassátok egy ideig a régi bejegyzéseket, már több mint 100 darab van, a legtöbb a teljes újdonság erejével hat, ha egy idő után újraolvassuk. És azt is érzékelem, hogy sokan nem olvasták el a régebbi bejegyzéseket, ami természetes, hiszen már-már egy könyvnyi anyagra rúg, és nem mindenki követi a blogot az elejétől. És végül is nem írhatom elő, hogy mindenki mindent elolvasson, és persze napi rendszerességgel végezze a Munkát is. :-)

Aztán jön a napi több email, amiben magánkérdésekre válaszolok, meg itt kommentelek még a blogon, meg tanfolyamra készülök, meg akkor még valamiből élni is kéne. A hétvégén viccesen megállapítottam Anyukámnak, hogy nem lennék túl népszerű főnök: napi 4-5 órában teljesen ingyen dolgoztatom az Alkalmazottat. Igaz, hogy az Alkalmazott nagyon lelkes és odaadó, de azért kezd egy kicsit kimerülni… És úgy látszik, valamiért még mindig nem szeretne szabira menni, pedig a Főnök már szinte ráparancsolt. Azt találta ki, hogy bejegyzést készít a blogra írt kommentekből, illetve az e-mailváltásokból. Azt mondja, ez nagyon gyakorlatias forma, ebből biztos sokat kamatoztatnak majd a Kedves Olvasók, mert nem csak a vakvilágba beszélünk, hanem napi problémákat járunk körül  a Munka megvilágításában. Jó, legyen. De azért az ajánlatomat fenntartom számára, hogy bármikor szabira mehet egy kicsit! :-)

És azt mindenképp tudatosítani szeretném az Olvasókban, hogy az ÖnMunka blog akkor igazán működőképes, ha az itteni irományok mellett rendszeresen végzed a Munkát is. Különben egy újabb elméleti információkupacot olvasol el minden nap, ami vagy tetszik, vagy nem, és nem tudod, hogyan is juthatnál el oda, amiről az itt idézett tanítók (Byron Katie, Adyashanti, Osho) beszélnek. Ennek így nincs sok értelme, szerintem. A Munka gyakorlati módon, saját élményes megtapasztalással visz el oda, ahova menni szeretnél, lépésről-lépésre. Csak csinálni kell… Ha Te maradsz az olvasásnál, úgy is jó. Ha megtanulnád a Munkát, hajrá!

Alkalmazott kedves javaslatára ma a tegnapi bejegyzés többszörös kommentváltásait olvashatjátok. Dőlt betűvel az Olvasók kommentjei, rendes betűvel az én hozzászólásaim következnek.

Osho vagy elgondolkoztat, vagy azonnal mély egyetértésben vagyunk. Veled is ez a helyzet és ez nem összehasonlítás!:-) Azon gondolkoztattál el, hogy vajon van-e olyan "valaki nem az útját járja"? Lehetséges ez? Ha Katie módszerét nézzük, akkor inkább az lehetséges, hogy azt gondoljuk, hogy járjuk, vagy nem járjuk az utunkat. Az igazság viszont az, hogy csak a saját utunkat tudjuk járni, ami most éppen ez. Vagy nem?:-)

"Azon gondolkoztattál el, hogy vajon van-e olyan "valaki nem az útját járja"? Lehetséges ez?" Szerintem csak egy út van. Szenvedés által mindenki megtalálja, mert a lélek feladata a csiszolódás.

Valahogy úgy van ez most nekem, hogy van a Szenvedés Útja és van az Öröm Útja. Amíg nem vizsgálom felül a hiedelmeimet, addig nincs más mód, mint a Szenvedés Útját járni, mert minden hiedelmem, amint kihívást szenved el, fájdalmat okoz. Ez a téves azonosulás szenvedése, lehet így is élni, ez is út, természetesen. Amint felülvizsgálom a hiedelmeimet a Munkával, már nem hiszem el őket, nem azonosulok a hiedelemrendszeremmel, és egyre nagyobb teret nyer bennem az Öröm. És az addig szenvedést okozó külső körülmények már nem tudnak szenvedést okozni, mert már nem hiszek a szenvedésben. Egyetlen módja van a szenvedésnek: ha elhiszed, amit hiszel. Addig felesleges, fájdalmas programokkal, játszmákkal éled az életedet, és nem veszed észre azt, ami teljesen evidensen tálcán nyújtódik neked az élettől, mert annyire be van szűkülve az érzékelésed, a tudatod. Ezt értettem az alatt, hogy nem az Utadat járod. Nem az Öröm Útját járod, ez a bővebb variáció. És mivel minden Egy, a Szenvedés és a Öröm Útja is Egy, valójában teljesen mindegy, hogy ki melyiket járja, mindenképp Út. Nekem van preferenciám, és ez nem a Szenvedés. Vagyis egyre kevesebb olyan hiedelmem van, mi szerint nekem bármi is szenvedés, nem pedig kiválogatom, hogy én ezt meg azt szeretnék az élettől, és akkor örömben leszek. Ami éppen van, az van. Ez az Öröm Útja. Ami pedig még megakadályoz benne, hogy ezt így éljem, addig irány a Munka.

Nem biztos, hogy a kérdésetekre válaszoltam, most ez jött ki belőlem. :-)

szép napot, Andi

Igen, úgy tűnik a szenvedés nélkülözhetetlen része életünk némely szakaszának. Azt nem tudom, hogy mi a lélek feladata, sőt még a lélekről is (néhány irracionális megtapasztalást leszámítva) gondolataim vannak. A tapasztalás (szenvedés vagy öröm...) viszont maga az út.

A tapasztalás minősége a hiedelmeim függvénye. Ha pl. azt hiszem, hogy ha a Párom elhagy egy másik nőért, akkor én szerencsétlen, magányos, szerethetetlen és reménytelen vagyok, akkor szenvedek. Ha már felülvizsgáltam a magammal, a párkapcsolattal, az élettel kapcsolatos hiedelmeimet, akkor mindössze annyi történt, hogy a Párom elhagyott egy másik nőért. Ettől nem szomorú leszek, hanem boldog, Katie ezt úgy mondja, hogy "megmenekítődtem". Most épp nem az a dolgunk, hogy együtt legyünk, nézzük, mi mást tartogat az Élet. "Az életben 3 dolgot tudunk csinálni: ülni, állni, vagy feküdni. Az összes többi történet." (BK) És minden történet szenvedés. Nincs történet, nincs én, nincs szenvedés. És nem azért nincs, mert a Párom még mindig velem van. Hanem, mert szeretem azt, ami van. Amíg még bármiről is úgy gondolod, hogy az neked szenvedést okoz(na), addig nincs elvégezve a Munkád.

Azt hogyan szereted, ha egy konkrét fizikai fájdalmad van? Oké, hogy a fizikai fájdalommal kapcsolatos gondolatok miatt szenvedek, de fizikailag, most fáj!

A fizikai fájdalom jelenségével is sokat foglalkoztunk a School-ban, és Katie is rengetegszer kapja meg ezt a kérdést. Ha elmélyülsz a Munkában, akkor a fizikai fájdalom egy idő után más szintre kerül. Nem sajnálni fogod magadat, hogy fáj, mivel nincs olyan hiedelmed, hogy nem kéne fájnia. A fájdalom egész máshogy élődik meg, az élet természetes velejárójaként, és ez nem azt jelenti, hogy nem teszek semmit a fájdalom csökkentésére. Mi a fájdalmasabb: a fizikai fájdalom, vagy a fizikai fájdalom+a mentális fájdalom, hogy ennek épp nem így kéne lennie? Melyik a nyitottabb állapot ahhoz, hogy megláthassam, mi is most a következő lépés: ha be vagyok szűkűlve az elmémbe, vagy ha teljes nyitottsággal átadom magamat az épp jelen levő fájdalomnak, ítélkezés, utálkozás, önsajnálat, vagyis történetek nélkül? És Katie még fel szokta tenni azt a kérdést, hogy hol van a fájdalom, amikor éppen nem rá figyelsz vagy éppen alszol? Tudom, Katie szavai nagyon drasztikusnak tűnhetnek, ő viszont nem kíméli a szavaival azokat, akik nyitottak a szenvedés befejezésére. És ezt is csak saját magadnak tudod megélni, ahogy haladsz a hiedelmeid feldolgozásával, az elme képtelen ezt az állapotot elképzelni, mert azt tanulta meg, hogy ezerrel kell menekülnie ezekből a helyzetekből. Mintha az bármiben is segítene. Én Katie őszinteségének felvállalója vagyok, lehet, hogy ez néhányakat elriaszt. Nem baj, nem szeretek félMunkát végezni. :-)

És mindenképpen ajánlom Mindenkinek a régi bejegyzések elolvasását, mert ez a blog immár 5 hónapja megy, szinte minden fontos témával foglalkoztam már, Katie rengeteg tanítása olvasható itt, kérdéseitekre ezekből is választ kaphattok. És ettől függetlenül szívesen várom a kérdéseket, felvetéseket, mert mindig máshogy magyarázom én is, mindig más szavak jönnek, kinek így talál be, kinek úgy. Nyissátok ki az elméteket egy teljesen más élet lehetőségére, akkor kinyílik a Szívetek is, és magatoktól is tudni fogjátok mindezt.