Tündérmese: Te Is Eltemetted az Érzelmi Fájdalmadat?

Nagy örömmel osztom meg Veletek ezt a mélységesen megérintő és gyógyító történetet, melyet pár hete olvastam az egyik nemzetközi Élő Önvizsgálatok csoportban. Sokan magatokra ismerhettek belőle, és bátorságot, nyitottságot kaphattok ahhoz, hogy szembenézzetek a jó mélyre eltemetett érzelmi fájdalmatokkal.

A cikk szerzője Tara Brach, aki egy igen ismert amerikai tanító és terapeuta, az általa fémjelzett ön-feldolgozási módszer neve: Radikális Elfogadás. (A cikk fordításáért hatalmas hála a csodás Bíró Marinak.)

Az ÖnMunka eszköztára alapjában véve a radikális elfogadást tanítja és életi meg velünk tapasztalati úton. Senkinek nem mondunk olyat, hogy „Fogadd el, ami van.” Ehelyett az önvizsgálatok immár széles skálájával tudjuk megközelíteni az adott személy adott problémakörét úgy, hogy mindent ő tapasztal meg saját maga számára, mindenre ő lát rá, minden kérdésre ő találja meg magában a választ, és ennek következtében automatikus és természetes elfogadás, megbocsátás, elengedés történik.

A Önvizsgálatokkal és a Belső Gyermek gyógyítása folyamattal úgy közelítjük meg mentális és érzelmi-testi szinten a bezárt, betokosodott történeteinket és érzelmi energiáinkat, hogy nem marad tér a további bujkálásra, menekülésre. Mindezt persze mindig a saját tempónkban, gyengéden, ahogy engedődik. Szép lassan minden titkunk a felszínre kerül, minden a saját idejében és tempójában, teljesen védettek vagyunk az egész folyamatban. Szép fokozatosan elfogynak a félelmetes és fájó történeteink, megélődnek a testi energiák: az egész lényünk radikális átalakuláson megy át. Pontosabban, megtapasztaljuk, hogy mindaz, akinek elhittük és éreztük magunkat, valójában nem azonos velünk. Ennek pedig hihetetlenül felszabadító hatása van.

Az ÖnMunkában - alapszinten - nem a következő cikkben vázolt módon dolgozunk, ugyanakkor azt gondolom, hogy minden módot és eszközt érdemes lehet megragadnunk, ami tisztán és őszintén ráláttat minket arra, mit is hurcolunk magunkban mentális és érzelmi szinten. És gyakorlati megközelítést is ad, sallangmentesen, a hétköznapi életünkre szabva.

(Az érzelmek eltemetésének és megélésének témájában figyelmetekbe ajánlom még ezeket a korábbi bejegyzéseket:

• Mit is tükröznek pontosan akapcsolati küzdelmeink
• Az érzelmek és érzések totálisfélreértése
• Az érzelmek közvetlenmegtapasztalása 1.
• Az érzelmek közvetlenmegtapasztalása 2.
• Amit soha nem mondtak el nekem azérzelmekről – Scott Kiloby videó)

Tündérmese az Eltemetett Érzelmi Fájdalomról

Amikor Rosalie-val munkához fogtunk, világosan érezhető volt, hogy eljött az ő ideje – a teste benyújtotta a számlát. Az első néhány ülés alkalmával kiöntötte elém élete történetét. Olyan érthetően és világosan fogalmazta meg a problémáit és azok okait, mintha valaki más életéről mesélne. Elmondta, hogy miközben velem beszélt, nem volt tudatában a testében lévő érzeteknek, de a terápiás ülések között pánik és düh hullámait élte át. Annyira intenzív érzések voltak, hogy meg akart halni. „Nem tudom ezt jól csinálni, Tara!” - mondta. „Vagy semmit nem érzek, vagy minden elszabadul. Nem csoda, hogy nem tudok meditálni és így a terápia soha nem fog segíteni.”

Azt javasoltam, dolgozzunk azon, hogy nagyobb biztonságban érezhesse magát a testében és elmagyaráztam neki, hogy ez olyan változást hozhat, amit az eddig terápiákban nem tapasztalt.  Azonnal beleegyezett, és a következő hetekben megkezdtük ehhez a munkához az alapozást. Az volt a szándékom, hogy olyan mélységesen megértsem Rosalie-t, ahogy csak lehet, és ő is biztonságban és kényelmesen érezze magát velem. Rosalie ezeken az üléseken a vágyairól és a félelmeiről beszélt valamint a szégyenéről, amiért ő mindig a „beteg”, az, akinek problémája van. Amikor felkészült, javasoltam, hogy a következő ülésen egy vezetett utazást végezzünk, hogy felfedezzük a belső életének azon részeit is, amelyek a tudatos észlelésén kívül maradtak.

Az utazás napján Rosalie-t megkértem, hogy helyezkedjen el kényelmesen és csukja be a szemét. A hipnózishoz használt képpel indultunk el: lassan ereszkedtünk le egy hosszú kanyargós lépcsősoron, ami egy csukott ajtóhoz vezetett.  Javasoltam neki, hogy lépésről lépésre hagyja maga mögött a kínzó gondolatait és érezze egyre ellazultabbnak és kíváncsibbnak magát. Mire leért a lépcsősor aljára, a teste nyugalomban volt, a szempillái rebegtek és az arca kipirult. Bólintással jelezte, hogy látja az ajtót, én pedig elmondtam, hogy az ajtó mögött valami olyan fontos dolgot fog találni, ami a gyógyulását segíti: egy ajándékot a tudatalattijától. Emlékeztettem, hogy bármit is fog tapasztalni, biztonságban van. Mindketten itt vagyunk, és bármikor visszatérhet, amikor akar. Aztán szóltam neki, hogy kinyithatja az ajtót, amikor készen áll.

Rosalie megmerevedett. Mit látsz? – kérdeztem lágyan. A hangja a suttogásnál is halkabb volt. „Egy kislányt. Egy szekrényben van… elbújt.”

Amikor azt kérdeztem, mi elől bújt el, Rosalie enyhén megrázta a fejét. Néhány pillanat múlva megkérdeztem, hány éves az a kislány. „Hét”- felelte és gyorsan folytatta – „Az apja elől bújt el.  Mindjárt megtalálja és bántani fogja”. Megerősítettem Rosalie-t abban, hogy a kicsi lány most biztonságban van és javasoltam, hogy pusztán lazítással és a dolgok megfigyelésével fedezze fel, segíthet-e valahogyan ennek a kislánynak. Amikor láttam, hogy megint könnyebben lélegzik, megkérdeztem, mit csinál most a kislány. „Imádkozik. Azt mondja, nagyon fáj, nem bírja tovább.”

Vártam pár másodpercet és gyengéden megkérdeztem: „Rosalie, mi segíthetne ennek a kislánynak, hogy ezt a fájdalmat kezelni tudja?

Rosszallóan ráncolta a szemöldökét. „Teljesen egyedül van… senki nincs ott vele.” Azután lassan jöttek a szavak: „Szüksége lenne valakire, aki vigyáz rá.”

„Ki lehetne az?” –kérdeztem. Megint várt, éberen és fókuszáltan. Az arcán hirtelen meglepődés és öröm ömlött szét: „Egy jó tündér! Látom, ahogy ott van a kislánnyal… Ott van vele a szekrényben.” Rosalie várt egy percet és folytatta: „ A tündér körül kéken csillámló fény van és lengeti az arany varázspálcáját.”

„Rosalie, van ennek a tündérnek valamilyen üzenete a kislány számára, valami, amit el szeretne mondani?

Bólintott: „Azt mondja, tud neki segíteni. Csinálhat valamit, ami segít neki, hogy egy időre elfelejtse azokat a szörnyűségeket, amikben része van. Így felnőhet, és majd akkor foglalkozik ezekkel a dolgokkal, amikor már erősebb.

Vártam egy kis időt és azután lágyan kérdeztem, vajon hogyan is képes ezt a tündér megtenni. Rosalie hangja nyugodt és megfontolt volt: „Azt mondja, meg fogja érinteni a testének különböző pontjait a varázspálcájával, így azok a részek megváltoznak, és magukba zárják ezeket a szörnyű érzéseket.” Várt, befelé figyelve, majd folytatta: „A jó tündér azt mondja, bár nehéz lesz így bekötözve létezni, mégis úgy tudja a kislány túlélni, ami történik vele, hogy csöndben marad és uralja a benne zajló érzéseket.”

Egy hosszú csönd után megkérdeztem Rosalie-t, mi történt. „Hát, a tündér betette a kislány haragját és dühét a hasába, és jól bekötözte, hogy ottmaradjanak. Aztán rakott egy varázslakatot az altestére és a vaginájára, hogy a nemi érzései ne sodorják többé bajba.” Rosalie remegve vett levegőt és én gyengéden megkérdeztem: „Még mi történt?”

Könnyek csurogtak az arcán, ahogy folytatta: „Azt mondta neki, engedje, hogy a bordái összeszoruljanak, hogy ne érezze azt a fájdalmat, ahogy a szíve megszakad.” Rosalie csöndben volt, majd kicsit hangosabban folytatta: „Azt mondta, a kislány nyaka egy erőd lesz, vastag íves falakkal, hogy a kislány ne kiáltson segítségért és ne sikítson dühében.” Rosalie csöndben maradt és én csak ültem vele szótlanul.

 

„Csodálatosan csinálod,” – mondtam neki és gyengéden hozzátettem: „Van még valami, amit a tündér a tudomásodra szeretne hozni?” Rosalie bólintott. „Azt mondja, eljön majd a nap, hogy a kislány már nem bírja mindezt magában tartani, és a teste majd ki akar szabadulni a titkok kötelékeiből. Majd akkor útjára enged mindent, amit oly sokáig magában tartott… és mindezt azért teszi majd, mert szeretne teljes és valódi  lenni.” Rosalie halkan sírt, a vállai rázkódtak. ”Épp azt mondja a kislánynak, hogy ne aggódjon. Majd talál olyan embereket, akik törődnek vele és támogatást nyújtanak neki, amikor újra magára talál.”

Rosalie hátradőlt a székében, én pedig megkérdeztem, mi történik éppen. „A jó tündér megöleli a kislányt és lefekteti az ágyába.” Néhány pillanat múlva suttogva folytatta: „Azt mondja neki, mire felébred, elfelejti, ami történt, de újra emlékszik majd, amikor készen áll.” Rosalie kicsit csöndben maradt, és amikor folytatta, a hangja kedves volt: „A jó tündér épp most mondta: ’Addig is és örökké szeretlek!’”

Mintha épp egy kedvenc könyvének utolsó lapját fejezte volna be, Rosalie megfogta a kanapén hagyott vállkendőt, maga köré csavarta és bekucorodott a párnák közé. „Ugye szabad?” – suttogta. „Szeretnék egy percre megpihenni.” Az arca békés volt, mint aki most éli át hosszú-hosszú idő után a nyugalom első perceit.

Az utazást követő hetekben Rosalie lassan átalakult, mint egy bábból kikelő lepke. Még a fizikai mozgása is észrevehetően könnyedebb, áramlóbb volt. Jobban is érezte magát: elkezdte elfogadni, hogy azokban az években a lehető legjobbat tette. Nem az ő hibája volt, hogy sosem akart szembesülni az érzéseinek intenzitásával. Nem az ő hibája volt, hogy anorexiával próbálta kontrollálni a testét és az sem, hogy felvértezte a szívét mások közelsége ellen – ez volt az ő védekezési módja a fájdalom ellen. Volt ott valamiféle intelligencia és szeretet, ami vezette őt.

Megkérdeztem, beleegyezik-e, hogy a „tündéres történetét” elmeséljem az egyik meditációs csoportomban. Boldog volt az ötlettől – azt kívánta, más is érezhesse azt az új belső szabadságot, amit ő. Amikor előadtam a történetét, többen sírva ismerték fel, hogy ők is elzárkóztak a testüktől, elzárták magukban az életerőt és nem voltak igazán élők. A történet megnyitotta a lehetőséget arra, hogy ők is megbocsássanak maguknak, amiért nem néztek szembe a mély sebeikkel, és segített nekik megérteni, hogy természetes dolog elmenekülni és védekezni az elviselhetetlen fájdalomtól.

Bár vannak az életünknek olyan szakaszai, amikor nincs más választás, mint elzárkózni az elviselhetetlen fizikai vagy érzelmi fájdalomtól, a gyógyulásunk abból fakad, hogy újra kapcsolódunk a testünk azon részeivel, ahol a fájdalmat tároltuk. A szabadsághoz Rosalie-nak és mindannyiunknak arra van szüksége, hogy Radikális Elfogadással tekintsünk a fájdalomra, amit félelemből elzártunk. A jó tündérrel való beszélgetésben Rosalie elkezdte a tudatába hozni azokat az emlékeket és érzéseket, melyek mély szenvedés forrásai voltak. Ebben a folyamatban azt is tudatosította, hogy milyen mélységesen vágyik arra, hogy teljes és valódi legyen. Bármilyen mélyen is sebződtünk, elindulunk az úton, amikor arra a belső hangra figyelni kezdünk, ami a testbe hív, vissza a teljességhez.

(A cikk eredetije és jóval hosszabb változata itt olvasható.)

Várlak Egyéni konzultációs csomagon vagy csoportos formában:

Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció). Részletekért kattints ide.

Az Érzelmek Közvetlen Megtapasztalása 2.

„Életünk legnagyobb részében úgy tűnhetett, hogy maguk az érzelmek fájdalmasak, amikor valójában a szó, a címke vagy a történet, amit hozzáragasztunk, az, ami a legtöbb fájdalmat okozza. Egy non-verbálisan átélt érzelem valójában egészen szelíd, sőt csodálatos, az érzelmi tapasztalás megszakítatlan szivárványának sok színéből az egyik. Próbáld ki és magad is meglátod. Legyen ez egy szórakoztató tapasztalás. Félelem, elkerülés és ellenállás helyett lehet csendes, gondolatmentes kíváncsisággal is közelíteni az érzelmi tapasztalás felé.” (Scott Kiloby)

Egy rövid ismétlés két bejegyzéssel ezelőttről: Ha egy csendesebb pillanatodban megfigyeled, minden érzelem és érzés csupán ENERGIA, sem nem jó, sem nem rossz. Az elme azonban pillanatok alatt ráaggatja a címkéit, ítéleteit, félelmeit arra az energetikai folyamatra, ami a testben zajlik, és ezzel máris az egész folyamat a FEJBE került, esélyt sem hagyva a már felbukkant energiának, hogy megélődhessen. Nagyon fontosnak tartom ezt a témakört, és a Megtalálhatatlan Önvizsgálat (MÖ) egyik alappillére az érzelmek és érzések „történet-mentes” megtapasztalása.

Egy MÖ során a facilitátor egyik feladata, hogy segítsen a kliensnek az érzelemhez és érzéshez tapadt címkék, ítéletek, értelmezések, történetek, mentális képek „lehámozásában”. Amint ezek lehámozásra kerülnek, az érzelem, érzés, érzet történetmentesen, ellenállásmentesen, megszakítatlanul tapasztalódik meg. Minél többször tapasztaljuk meg ezt a folyamatot, az egész élet, az ő mindenféle jelenségével egyre természetesebbé válik, nincs többé elkülönülés a jelenségektől. (Jelenségek alatt pl. a gondolatokat, érzelmeket, testi érzeteket, mindenféle megtapasztalásokat értünk.) Minden csupán csak jön és megy, anélkül, hogy „én” közbeavatkoznék. Hihetetlen erejűvé válik így az AMI VAN megélése. Valódi szerelmi viszony az élettel, ahogy Byron Katie fogalmaz.

És a folytatás Scott Kiloby, Élő Felismerés című könyvéből, ami most már bármelyik pillanatban magyarul is egészében olvashatóvá válik.

Az érzelmek közvetlen megtapasztalása

Az érzelmekkel való azonosulás csak akkor történik meg, amikor próbáljuk kiókumlálni, hogy hogyan érezzük magunkat, vagy miért érzünk egy bizonyos módon. De elég annyi, ha látjuk, hogy az érzelmek gondolatokkal együtt merülnek fel. Semmi további elemzés vagy manipuláció nem szükséges. Az érzelmek közvetlen átélése a kulcs. Egy gondolat nem tud érzelmeket érezni. A legtöbb, amit egy gondolat tenni tud az, hogy egy címkét ragaszt rá.

Azzal, hogy az Első fejezetben megbeszélt módon felismerjük a tudat terét minden helyzetben, tökéletes helyzetben vagyunk ahhoz, hogy abban a pillanatban észrevegyük az érzelmeket, amint megjelennek. A tudatként való megpihenésben közvetlenül tudjuk érezni a testben az érzelem nyers energiáját minden történet, nézőpont vagy mentális címkézés nélkül. Nem szükséges megnevezni az érzelmet; az energia a testben ugyanaz marad, akár „aggodalomnak”, akár „félelemnek” vagy „szégyennek” címkézzük. Ha nem rakunk nézőpontot az érzelemre, akkor olyannak látjuk a tudatban megjelenni, mint egy gőzfelhőt a levegőben felszállni. A levegőnek nincs akcióterve, hogy befolyásolja a gőzt; a levegő áthatja a gőzt, és egyszerűen hagyja annak lenni, ami. Igazából a levegő nem más, mint a gőz. A levegő és a gőz elválaszthatatlanok. A tudat és az érzelmek hasonlóak. Ha egyszerűen hagyjuk az érzelmet megjelenni anélkül, hogy gondolkodnánk felőle, az természetes módon elfogadásra kerül. A tudattól elválaszthatatlannak látjuk. A tudatnak nincs akcióterve, hogy megszabaduljon az érzelemtől vagy befolyásolja. Csak egy gondolat törekedne erre.

A fő meghívás nem arról szól, hogy egy olyan állapotot érjünk el, ahol semmi nem bukkan fel, vagy ahol az összes érzelem, akár jó, akár rossz, megszűnik. Mindennek hagyjuk pontosan annak lenni, ami. Az érzelmeket megszakítatlan jelenségeknek látjuk a tudat terében. Igazából, még amikor késztetés merül is fel arra, hogy elemezzünk, kiküszöböljünk, befolyásoljunk vagy bármit csináljunk egy érzelemmel, még e késztetéseket is megszakítatlan jelenségeknek látjuk a tudat terében. Mindennek hagyjuk teljesen annak lenni, ami. A „személy”, az időhöz kötött, gondolat alapú én, nem tudja igazán elfogadni az érzelmeket. Az én-központ soha nem tudja teljesen hagyni, hogy az legyen, ami, mert épp az a dolga, hogy ellenálljon annak, ami van. A nézőpontoknak mindig van akciótervük az érzelmekkel kapcsolatban. E nézőpontok ellazításával az érzelmeket már nem hurcoljuk az időben és egy személyes történetben. Jönnek és nyomtalanul távoznak.

Ahogy gyakrabban pihensz meg a tudat terében, azt fogod találni, hogy egyre kevesebb szükségét érzed, hogy megnevezd az érzelmeket (kivéve a másokkal való kommunikáció során). Ehelyett természetesebbé válik címkék nélkül csak érezni az energiájukat. Életünk legnagyobb részében úgy tűnhetett, hogy maguk az érzelmek fájdalmasak, amikor valójában a szó, a címke vagy a történet, amit hozzáragasztunk, az, ami a legtöbb fájdalmat okozza. Egy non-verbálisan átélt érzelem valójában egészen szelíd, sőt csodálatos, az érzelmi tapasztalás megszakítatlan szivárványának sok színéből az egyik. Próbáld ki és magad is meglátod. Legyen ez egy szórakoztató tapasztalás. Félelem, elkerülés és ellenállás helyett lehet csendes, gondolatmentes kíváncsisággal is közelíteni az érzelmi tapasztalás felé.

Átlátszó test, nyitott szív

Amint közvetlenül kezdjük megtapasztalni az érzelmeket, elkezdhetünk finom mentális képeket látni a testben. E képek jöhetnek alakzatok, testrészek vagy más képek formájában, amelyek úgy tűnik, mintha az érzelmet tartalmaznák. Amikor közvetlenül érzékeljük e képeket, elemzés nélkül, elkezdenek átalakulni, vagy fel is oldódhatnak. Amint átalakulnak vagy feloldódnak, az érzelem szilárdsága kezd csökkenni. Ez lehetővé teszi az érzelem energiájának, hogy kitáguljon vagy szabadabban mozogjon, és végül elnyugodjon.

Azt látjuk, hogy ezen érzelmek látszólagos szilárdsága abból származott, hogy hangsúlyoztuk a történeteket és a testben lévő finom mentális képeket, melyek látszólag csapdába ejtették az energiát. Amint ez a szilárdság lazul, a testet elkezdjük nyitottabbnak és áttetszőnek látni. Az az érzés, hogy be vagyunk zárva egy testbe, ellazul azzal az érzéssel együtt, hogy az érzelmek is egy testbe vannak bezárva.

Ilyen módon az érzelmeket folyékony energiaként fogjuk átélni, amik természetesen és szabadon áramlanak a tapasztalásunkban. Már nem próbáljuk elkerülni, megúszni, semlegesíteni vagy kiküszöbölni a gyötrő érzelmeket. Kisebb szükségét látjuk annak, hogy hajszoljuk a jó érzéseket és megússzuk a rosszakat. Meglátjuk, hogy „rossz” és „jó” csak olyan nézőpontok, amiket ellazíthatunk. Már nem koncentrálunk arra, hogy megvédjük magunkat olyan emberektől és helyzetektől, akik és amik fájdalmat, elutasítást, dühöt, félelmet vagy ellenállást váltanak ki.

Ahogy mozgunk és cselekszünk a világban, továbbra is találkozhatunk nehéz emberekkel, helyzetekkel és eseményekkel. Felbukkanhatnak a régi történetek. Azonosulás is újra megtörténhet. Ezeket is hagyjuk annak lenni, amik. Minden egyes nehéz helyzetben egy újabb lehetőséget látunk, hogy nézőpontokat engedjünk el és hagyjuk az összes érzelmi energiának, hogy szabadon áramoljon szavak és képek hangsúlyozása nélkül. A szív területe egyre jobban megnyílik, amint e nehéz helyzetekkel a tudat világosságába vetett teljes bizalommal szembesülünk. Elkezdjük azonnal meglátni a nézőpontjaink áttetszőségét, amint felmerülnek. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy egyértelmű nézőpontjaink legyen, de nem hangsúlyozzuk őket önmagunk érzete érdekében.

A hozzáállásunk a nehéz helyzetekkel és a kapcsolatokban fellobbanó fájdalmas érzelmekkel szemben kezd megváltozni. Ahelyett, hogy olyan dolgoknak érzékelnénk őket, amiket meg kell próbálni elutasítani vagy megúszni, a nehéz helyzetek és kapcsolatok kapukká válnak a szabadság, szeretet, béke és együttérzés még nagyobb mélységei felé. Természetes módon éntelenebbek leszünk a kapcsolatainkban, félelemnélküli sebezhetőséggel és nyitott szívvel. Nagyobb közelséget és elfogadást élünk meg a tapasztalatainkkal kapcsolatban, bármilyenek is legyenek.

(Scott Kiloby – Élő Felismerés/Living Realization)

A tudat terében történő megpihenés jelen idejű megtapasztalás. Mindig most történik. Kérlek, most egy pillanatra pihenj meg az itt-és-mostban a történeteid nélkül. Nem kell túlbonyolítani, egyszerűen csak lazíts el mindent, amit valaha magadról, másokról, a világról, és a tudatosságról tanultál. Ahogy az itt-és-mostban pihensz, ha felbukkan egy gondolat vagy testi érzet, egyszerűen csak hagyd, hogy tovatűnjön. Engedd, hogy távozzon vagy feloldódjon.

Amikor csak eszedbe jut, pihenj meg ebben a tágas térben, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok a történeteim nélkül? Lazítsd el, akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG. TAPASZTALJ MINDENT, AMI VAN, ANÉLKÜL, HOGY MENTÁLISAN ÉRTELMEZNÉD.

HA GYAKORLATI MÓDSZERT SZERETNÉL AHHOZ, HOGYAN HAGYD ABBA A GONDOLATAIDTÓL ÉS ÉRZELMEIDTŐL VALÓ MENEKÜLÉST, VÁRUNK SZERETETTEL A KÖVETKEZŐ 2-NAPOS ÖNMUNKA-ALAPTANFOLYAMON, BYRON KATIE MUNKA-MÓDSZERE ALAPJÁN: Október 27-28. DEBRECEN és Hétköznapi tanfolyam BUDAPESTEN: November 22-23.

Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Az Ember: Ajándék – Egy Vak Lány Története

„Nem tudom, mi a legjobb nekem, neked, vagy a világ számára. Nem próbálom rád vagy bárki másra erőltetni az akaratomat. Nem kívánlak megváltoztatni, megjavítani, megsegíteni vagy meggyógyítani. Összesen csak üdvözlöm a dolgokat, ahogy jönnek és mennek. Ez az igazi szeretet. Az emberek vezetésének az a legjobb módja, ha hagyod, hogy megtalálják a saját útjukat.” (Byron Katie)

Minden csoport minden résztvevője ajándék. Az Élet megajándékoz engem velük, ahogy egyszer csak felbukkannak, és megosztják félelmeiket, bizonytalanságaikat, régóta cipelt fájdalmaikat. A nyitottságukat, bezártságukat, kíváncsiságukat, ellenállásukat, akár ellenérzéseiket a Munkáról vagy rólam.

Móni a múlt hétvégi Alaptanfolyam résztvevője volt, egészen kivételes jelenség a teljesen természetesnek megélt nem látó „sorsával”. És a tanfolyam után leírta az élményeit. Két felvonásban. Az ő szavaival kívánok szép napot és hétvégét Nektek.

Drága Andi!

Byron Katie Munka módszeréről Cili barátnőmtől hallottam először. Ő mutatott néhányat a honlapon lévő videókból. Nagyon megfogott az a szeretet és elfogadás, ahogy Katie bánik az emberekkel, és persze a módszer is hihetetlen mélyen megérintett.

Elkezdtünk tovább keresgélni, és megtaláltuk az "Ítélkezz az Embertársad felett" című anyagot. Elbűvölve nézegettük, próbálgattuk. Már az első akciónk is döbbenetesen megrázó volt. Elképedve beszélgettük, hogy honnan hova jutottunk vele.

Én azért mégis úgy éreztem, szeretném személyesen megtapasztalni, hogy csinálja ezt olyasvalaki, akinek már sok gyakorlata van benne, főleg hogy első kézből tanulta.

Igazán nem bántam meg, hogy jelentkeztem a tanfolyamra. Mikor telefonon beszéltünk, és azt mondtad: "Örülök Neked", valahogy egyből elhittem. Eszembe se jutott, hogy udvariaskodnál, annyira szívből jövő és természetes volt.

Ezt azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert az egész tanfolyamot ez a hihetetlen természetesség jellemezte. És a másik, ami nagyon meglepett, hogy a két nap alatt egyszer se éreztem, hogy megérintett volna minket a minősítésnek akárcsak a szele is.

Viszont irtó jókat nevettünk azokon az elképesztő dolgokon, amikbe bele tudjuk tekerni magunkat, mikor nagyon ragaszkodunk a hiedelmeinkhez. Fejre lehet állni, komolyan!

És egyikünk se érezte, hogy Ő lenne nevetséges, mindannyian pontosan tudtuk, hogy ez a felszabadult jókedv a vizsgálódás eredménye.

Óriási élmény, mikor végre szabadon engedhetek egy régóta dédelgetett történetet, ami csak rengeteg szomorúságot és szenvedést okozott eddig. Nem gondoltam volna, hogy történetről-történetre felszabadíthatom magam, és elindulhatok valami olyan öröm és boldogság felé, amiről sose álmodtam, mert az eddig megtett úton folyton velem battyogott a félelem, a bűntudat, és a jóvátehetetlenség érzése

Most meg mindegyiket megsimogathatom, és örülhetek neki, hogy vannak, mert újra és újra megvizsgálhatom, hogy ugyan honnan kapartam elő Őket már megint aztán szívből és szeretettel mondhatom nekik, hogy "szabadok vagytok".

Sokfélét tapasztaltam, tanultam idáig, és most úgy érzem, kaptam egy önvizsgálati módszert, ami olyan, mint a nap, megérleli az összes eddigi élményem gyümölcsét.

Most, hogy elvégeztem az alaptanfolyamot, óriási különbséget érzek a barátnőmmel szerzett tapasztalatok és a csoportban megélt élmények között. Nagyon sokat adott, hogy a sajátomon kívül meghallgathattam még hat igen tanulságos és igazából mindannyiunkat érintő történetet, hogy elkísérhettük egymást az úton.

Abban a légkörben, amit a csoporttal teremtettél, bizalommal megoszthattuk egymással magunkat. Olyan részeinket is, amikkel nem szoktunk dicsekedni. Meg se fordult a fejemben, hogy szégyellnem kéne magam azért, amilyen vagyok, vagy hogy bárki visszaélne az őszinteségemmel.

Azóta, hogy vége lett, szinte másra se tudok gondolni, mint ami ott történt velünk. A Csoport pedig olyan nekem, mintha ezer éve ismerném

Hát ilyen ez.

Ölellek, m.

Egy nap elteltével:

Drága Andi!

A megélésekből kimaradt még valami.

Nagyon mélyen megérintett ám, ahogy a hétvégén felém fordultál. Azt éreztem, ha bármihez fogtam, a fél szemed mindig rajtam volt, azt nézted, hogy mivel lehetne könnyebb nekem.

És mikor már kezdtem nagyon félni, hogy lassan csak rám kerül a sor, és mászkáltam, kapkodtam összevissza, többször neked ütköztem, meg rád léptem. De Te nem akadtál fenn rajta, hanem mindig mosolyogva fogadtad ezt, és egyszer, mikor különösen oda voltam, hogy most már nemsokára tényleg én jövök,  és nagyon ráléptem a lábadra, végtelen szeretettel a hangodban megsimogattál, és köszöntél, hogy ’szia’.

Nem akartál megnyugtatni, megmenteni, azt se akartad, hogy ne legyek ebben a helyzetben, egyszerűen szeretettel üdvözöltél. És ezzel a legtöbbet adtad, amit ilyenkor egyikünk a másiktól kaphat, az igazi elfogadást.

És  ebben az elfogadásban azt éreztem, hogy szabad nekem félni, közben pont arra bóklászni, amerre Te vagy, "véletlenül" beléd ütközni (aztán megsimogatni), rád lépni, viccesen az öledbe ülni, és mindezekkel megmutatni Neked, hogy "basszus, félek".

És Te csak hagytad, csak elfogadtad a félelmemet, a bizalmamat, mert mindkettő egyszerre volt jelen, én pedig tudtam, hogy vállalom, akármi fog történni, akármivel kell szembenézni, jó helyen vagyok, nincs mit vesztenem.

Emlékszel, mikor aláírtam Neked a papírt?

Így vagyok Veled, ilyen kérdések, feltételek és elvárások nélkül, amilyen éppen lenni tudok, Önmagam.

Ölellek, m.

Ki Lennél a Megszokott Reakcióid és Mintáid Nélkül?

Témaindítóként kezdjük egy rövid Munka-visszajelzéssel, Byron Katie „Szeretet-Könyvéből”. Utána olvass tovább!

Szabályok

Korábban rengeteg szabályt állítottam fel az életemben. Külön előírás vonatkozott például arra az esetre, ha a férjem elment otthonról. Ha ilyenkor nem adott búcsúcsókot, visszahívtam és követeltem a „járandóságomat”. A szeretkezéseink sem úszták meg a dolgot. Itt az volt a szabály, hogy amikor ő akarta, sosem mondtam nemet. Ha viszont én kívántam meg a dolgot, hagytam, hogy a saját kedve szerint döntsön, de az elutasítása neheztelést váltott ki belőlem. Azt is szabályba foglaltam, hogy a gyerekekkel mindig kedvesen és szeretetteljesen kell bánnia; ha nem így történt, összevesztem vele, vagy teljesen visszahúzódtam a csigaházamba. Szabály írta elő, hogy ő a felelős bizonyos „férfi dolgokért”, mint például a bor kinyitása, a gyertyacsere az autóban, vagy a grillsütő beüzemelése, és mindig ingerült lettem, ha rám hagyta ezeket. A férjem imád főzni. De egy csomó mindent nem úgy készít, ahogy én, úgyhogy folyton vitatkoztam vele, és rá akartam venni, hogy változtasson a szokásain.

         Ez mind megváltozott, mióta rendszeres gyakorlattá tettem a Munka-önvizsgálatot. Hagyom, hogy akkor csókoljon meg, amikor akar, és nem esik rosszul, ha megfeledkezik róla. Ha ahhoz van kedvem, megkérem, hogy szeretkezzünk, és nem sértődöm meg, ha nemet mond. Ha ő közeledik, és nekem nincs kedvem hozzá, minden további nélkül megmondom neki. Szeretem a gyerekeimet, és nem várom el tőle is, hogy így tegyen. Ez az ő dolga, és ha nem tölt elég időt velük, nem kezdek ágálni ellene (és persze nagyon boldog vagyok, ha velük van). Akkor nyitja ki a borosüveget, amikor akarja; ha nem, kinyitom én. Ugyanez vonatkozik most már a gyertyacserére és a grillsütő beüzemelésére is. Amikor pedig főz, azt egyszerűen élvezem, és eszem ágában sincs vitát kreálni ezzel kapcsolatban.

(Byron Katie: Szükségem van a szeretetedre, vagy mégsem? – Édesvíz)

A fenti történet olvasása közben tán Benned is fel-felvillantak jelenetek az életedből, amikor teljesen megkérdőjelezetlen, automatikus reakcióid és mintáid lépnek működésbe. Érdemes lehet alaposan körbenézni az életed különböző színterein: hol, kivel, milyen felülvizsgálatlan szabályrendszereket működtetsz. Amíg a saját, nagyrészt tudattalan szabályrendszerednek nem vagy tudatában, addig az robotpilóta módjára irányítja az életedet, a viselkedésedet, a hangulatodat, a kapcsolataidat. Először tehát tudatosítsd magadban ezeket a szabály-mintákat, majd kérdőjelezd meg őket. A megkérdőjelezésük eredményeképpen sokkal szabadabban létezel majd a saját életedben, sokkal elfogadóbb, befogadóbb, megengedőbb, boldogabb leszel.

A következő „helyeken” érdemes keresgélned - ezeken a területeken tudatosítsd, hogy mit vársz magadtól, mit vársz a másiktól, hogyan reagálsz az ő lépéseire, hogyan próbálod befolyásolni a hozzád való viszonyulását, mire ugrasz, mikor sértődsz meg, mikor adod fel magad, stb. A lista szinte végtelen, légy leleményes. :) És persze, szokás szerint elő a papírral és tollal, mert csak azt tudod felülvizsgálni, amit le is írtál.

• A párkapcsolatodban működő szabályok
• A gyermekeiddel működő szabályok
• A szüleiddel működő szabályok
• A barátaiddal működő szabályok
• Az „ellenségeiddel” működő szabályok
• A saját magadra vonatkozó (végtelen) szabályok :)
• A munkahelyeden/munkádban érintett emberekkel működő szabályok
• A hatóságokkal/szervekkel/intézményekkel kapcsolatban működő szabályok
• A tekintélyekkel kapcsolatban működő szabályok

Fontosnak tartom újra hangsúlyozni, hogy a Munkában semmilyen „minta-átírást” nem végzünk. Egyszerűen felfedezzük, észrevesszük a ránk hatással lévő gondolati mintákat, hiedelmeket, koncepciókat, és a belőlük fakadó érzelmi reakciókat, viselkedéseket és cselekedeteket. És a kiindulási oknál, a gyökérnél, vagyis a gondolatnál végezzük el a megkérdőjelezést, melynek következtében az érzelmi reakciók eltűnnek, a viselkedés és a cselekvés pedig automatikusan megváltoznak. Ha „pozitívra írnánk” át a gondolatot, mint azt számos módszer teszi, akkor továbbra is a gondolati szinttel azonosulva maradna az elménk, és még mindig különbséget tennénk „pozitív” és „negatív” között. A Munka érdemi hozadéka, hogy nem azonosulunk többé a gondolatainkkal, hanem a „kívül” és „belül” felbukkanó jelenségek megengedő megfigyelőivé válunk, akik többé nem harcolnak gondolatban azzal, ami van. Mindez pedig hatalmas mentális, érzelmi és fizikai szintű felszabadulással jár.

„Amikor megkérdőjelezzük, amit hiszünk, rájövünk, hogy nem azok vagyunk, akiknek gondoltuk magunkat. Az átalakulás az elme végtelen polaritásából származik, amit azelőtt ritkán tapasztaltunk meg, mivel a jól-tudom elme uralt mindent. És ahogy önvizsgálunk, a világunk megváltozik, hiszen a diavetítővel dolgozunk – az elmével – nem pedig azzal, amit kivetít. Az egész világunkat elveszítjük, azt a világot, amit eddig ismertünk. És minden egyes önvizsgálat alkalmával, a valóság kedvesebbé válik.” (Byron Katie)

Csak Az a Tiéd, Amit Megtapasztalsz

„Én csak a négy kérdést és a megfordításokat tudom felajánlani neked. Odaadom őket, hogy darabokra szedhesd a saját identitásodat. Azt mondják az emberek, „Ilyen és ilyen vagyok, szilárd vagyok, valós vagyok”, és bár én mindezt tiszteletben tartom, elhinni sosem tudom. Én tudom, hogy mi vagyok, és tudom, hogy mi nem vagyok, és hogy bármit is csak kivetíteni tudok. Ahogy az emberek megválaszolják a négy kérdést, elkezdik darabokra szedni mindazt, amiről azt hiszik, hogy az ők, a létezésükkel kapcsolatos összes félelmetes gondolatot, és ebben a folyamatban, ahogy szétszedik a rémálmot, azt is szép lassan észreveszik, hogy még a szépről szóló álom sem igaz. Ez egészen addig zajlik, amikor már semmi más nem marad, csak a mi saját természetünk: briliáns, végtelen, szabad.” (Byron Katie)

Kedves Andi!

Amikor valaki rendszeresen csinálja a Munkát, akkor véglegessé válik az a felszabadult, tiszta állapot, amit a Munka végén átélünk? És egy újabb hasonló helyzetben is stabilak maradunk? Egy másik dolgot is szeretnék megkérdezni. Amikor jön az a kérdés, hogy „akkor utána már nem lesznek célok, vágyak és nem akarok semmit tenni vagy semmin változtatni” azt szoktad mondani, hogy utána már a szeretet cselekszik. Nem tudom értelmezni, hogy ez mit jelent. Légy szíves, magyarázd el, vagy írj rá egy példát, ha van rá időd.

Köszönöm. Laci.

Kedves Laci!

Mostanra érett össze a válasz a kérdéseidre. Már akkor feltettem a zárt csoportunkba, és megkértem a többieket, írjanak erről, ha valami kikívánkozik belőlük. Néhányakból kikívánkozott. Észre fogod venni, hogy a válaszok igen sokfélék. Az elméd pedig minderről fog kreálni egy történetet, hogy ennek fényében vonzó-e vagy taszító számodra a Munka. Ha elhiszed, amit mások mondanak, lemaradsz saját magadról.

         Ráadásul nem is azt fogod érteni, ami le van írva, pontosabban, amit a másik ember el akart mesélni. Átmegy az összes hiedelem-szűrődön az össze betű, szó, mondat, és létrejön a Te értelmezésed arról, hogy szerinted mit is olvastál. És Te már ezt fogod továbbadni, ha valakinek szeretnél erről mesélni. Nagy érdeklődéssel szoktam figyelni, a saját elmém micsoda torzításokat képes létrehozni a legegyszerűbb helyzetek kapcsán, és ebben (is) mindannyiunk elméje hasonlóan működik. Torzít, teker, dramatizál, hozzárak, elvesz, felnagyít, lekisebbít, töröl, stb. Ez a jól-tudom elme működési mechanizmusa. És a Munka legnagyobb hozadéka és áldása, hogy mindezekkel tisztába jössz. Megérted, hogy soha semmi sem „biztos”, soha semmi sem „igaz” abból, amit az elméd mesél Neked. Az nem a Valóság, hanem egy Torzítás. És az életünket mindannyian ezek alapján éljük. Amíg csak képessé nem válunk felismerni és megkérdőjelezni ezeket a torzított történeteket.

         Kérdéseidre válaszolva, röviden az én verzióm: én egyre stabilabbá váltam és válok. Egyre ritkábban „billenek ki”, egyre kevesebb olyan történet van, amihez még ragaszkodik az elmém. És amikor ilyen van, annak nagyon örülök, mert megint csak önmagamhoz kerülhetek közelebb általuk. Ők csak azért vannak, hogy rámutassanak, mely pontokon nem tisztítottam meg az elme-kivetítőmet. Időnként ez akár megrázó is tud lenni, az összes érzelmi megtapasztalásával, melyeket régebben mindig elfojtottam, most megélem őket, megengedem nekik is, hogy legyenek, nem menekülök el előlük.

A „szeretet cselekszik” nekem azt jelenti, hogy nem passzívvá válok, amikor letisztul az elme, és teljes elfogadás van bennem, hanem máris megmutatódik a következő lépés: aktivizálva vagyok, közeledem, nyitok, előreviszek, kommunikálok, szervezek, teszem a dolgom. Amikor nem tiszta az elme, bezárok, elkülönülök, összezavarodom, elhatárolódom, nem tudom, mit kéne tennem, csak rángok a történetemben süketen és vakon. Nagyon leegyszerűsítve ennyi, és most következzenek mások megélései:

Amikor elkezdtem an Önmunkát, régóta elnyomott, de a mélyben fortyogó hiedelmek törtek a felszínre. Az Önmunka által hatalmas, megszilárdult kérgek omlottak le rólam. Fellélegeztem és élveztem az újonnan kapott szabadságot. Haladva az életemben, újabb és újabb (vagy már régről ismert) akadályokba ütközöm. De most már van segítségem a 4 kérdéssel és megfordításokkal. Minél tovább önmunkázom, annál hamarabb ismerem fel a stresszes helyzetet, és legfőképpen magamat az adott a szituációban. Megtanultam szétválasztani az "én dolgomat", a "mások dolgát" és "Isten dolgát" egymástól, és így sokkal tisztábban látni a helyzetet. Még tanulom, de egyre jobban megy a dolgokat elvárások helyett őszinte kíváncsisággal és "nem-tudom elmével" szemlélni. Ez segít őszintébben, szabadabban, türelmesebben és szeretetteljesebben élni. Ha negatív érzéseim vannak, már nem nyomom el őket, hanem figyelek rájuk és megvizsgálom őket. Mindig megkönnyebbülés a vége. Egyre szeretetteljesebb és elfogadóbb vagyok magammal és a környezetemmel is. És a környezetemet is egyre elfogadóbbnak élem meg ezáltal. Néha pár pillanatra már megismertem a teljes elfogadás és boldogság érzését. Ilyenkor a szívem, vagy talán a testem minden sejtje felnevet és örömben úszik. Eleinte ez az érzés még gyanús volt számomra. Kérdeztem magamtól, hogy most meg minek örülök? Tán megbolondultam, hisz a valóság nem változott? És valóban nem. Aki változott az én vagyok, vagy egy nagy kitérővel visszatértem önmagamhoz. Ma már nagyon élvezem az ilyen szabadon megélt boldogság-pillanatokat. Mindemellett van rossz kedvem is. És most már megengedem magamnak, hogy akkor rossz kedvem legyen. (H. Zsuzsi)

Nálam nincs kokainmámorhoz hasonló élmény, de még lsd-s sem.:-) Komolyra fordítva, nem szoktam megkönnyebbülést érezni. Viszont vannak hatalmas megdöbbenések, amikor csak ülök és nézek ki a fejemből, hogy basszus, ez a kis semmi gondolat miket művelt. Aztán csinálom tovább a dolgaimat, és az viszont egyre könnyedebben és élvezetesebben megy. Ahogy H.Zsuzsi is írta, én is azzal kezdem, hogy kinek a dolgával is foglalkozom éppen? (K. Helga)

Ha elkezdek a fejemben párbeszédeket zajlatni, sokszor észreveszem ezt, és felteszem a kérdést: Kinek a dolgával foglalkozom éppen? (ez a Munka előtt sosem jutott eszembe) és a párbeszédek így sokkal rövidebbek, a belső feszültség sem tart olyan hosszú ideig, mint korábban. Nem emlékszem rá, milyen voltam előtte, és igazából azt sem tudom, most milyen vagyok. Zűrzavar hegyek még vannak, de mintha kevésbé aggódnék miatta. (Cs. Mónika)

Nem tudom, hogy véglegessé válik-e. Azt tapasztalom, hogy ha véglegességet szeretném elérni, lemaradok arról, ami oda vezet. Az biztos, hogy egyre gyakrabban vagyok felszabadult, egyre többször maradok 'stabil', pontosabban máshonnan tekintek az élethelyzetekre.

Nekem a 'szeretet cselekszik' azt jelenti, hogy nem akarom rákényszeríteni a gondolataimat másokra és magamra. Csak figyelem, hogy milyen gondolatok jönnek, és mivé lesznek. (P. Misi)

Az egyetlen dolog, amit a Munkázás hatásaként konkrétan és őszintén le tudok írni az, hogy épelméjűbbnek érzem magam. Józanabbnak. Persze ezzel kapcsolatosan, ha feltennénk a 4 kérdést, akkor remek megfordításokat lehetne találni az ellenkezőjére is, tanulságos példákkal. (K. Gábor)

Húúúú, nekem az van, amit H. Zsuzsi írt, és most már oda is eljutottam, hogy ha pl. feldühít egy szitu, amint tudok, elvonulok és megmunkázom, nem hagyok időt neki, hogy elkezdjek gondolkozni rajta, mert akkor kitalálom magamnak, hogy félek megmunkázni. És így sokkal jobb, és olyan gyors megnyugvást hoz! Fantasztikus, imádom! :)))))))))))))) (B. Gyöngyi)

Történtek változások, mióta elkezdtem munkázni, de nehéz megmondani, hogy konkrétan mi köthető a munkához. Azt hiszem a Munka elindított egy úton, és közben nagyon sok mindent összeszedegettem, sokféle tudást, akár más módszereket is, de egyértelműen a munka volt a kiinduló pont. Nem tudom, mi változott. Lazább lettem és talán kicsit nyugodtabb. Vagy másképp: nem vagyok már egy akkora görcshalmaz. Kicsit mintha kinyíltam volna. Nem tudom, milyen az, amikor a szeretet cselekszik. Teszem a dolgom, és mintha kevesebbet nyafognék. Jóban, de legalábbis jobban vagyok magammal, mint mondjuk egy évvel ezelőtt. Figyelem magam, ismerkedem magammal. Sok mindent el tudok fogadni, amit azelőtt nem. Ennek bizonyos helyzetekben kissé beletörődés íze van, de legtöbbször teljes elfogadás van, néha szeretni is tudom, ami van. Ha végignézek a mai napomon, több olyan pont is volt, ahol régebben felrobbantam volna, most meg semmi nem történt, csak tudomásul vettem a dolgokat. Reggel rám tört a „menekülnék innen el” érzés, de tudtam „kezelni” a helyzetet (bár ez így félreérthető, de nem tudok jobb szót). Aztán ma előkerült egy téma egy beszélgetés során, amiért régebben gondolatban gyilkoltam volna, most csak megjegyeztem, hogy jé, már nem ráz meg a dolog. Aztán még volt néhány apróság. Érdekes, nekem a ’kinek a dolga’ nem hozott soha megnyugvást. Elég sokat szenvelegtem ezen, de aztán magamban tisztáztam, hogy amin én problémázok, az az én problémám, de ez nem jelenti azt, hogy magamtól vagy mástól várnék megoldást a dologra.

Ami még változott, hogy már nem várom a csodát. Az elején voltak elképzeléseim, hogy mi minden fog megváltozni, mekkora fel-és megvilágosult leszek, most meg elvagyok magammal. Régebben mindig csalódást éreztem, amikor másoktól olvastam, hogy mit hozott életükbe a munka. Csak ennyi? Valamiféle egetrengető változásra számítottam. De ez csak ennyi, épp elég. (B. Judit)

Nekem munka után általában végtelen nyugalom lesz úrrá rajtam, sokszor, ha újra fel akarom eleveníteni, hogy miért is munkáztam, van, hogy nem emlékszem, már nincs hozzá érzés, kikönnyülök, csak vigyor van, vagy éppen hálakönnyek, vagy a nagy-nagy semmi... (X.Y.)

Milyen vagyok, mióta munkázom? Ami nagy változás, hogy már nem teperek, nem akarok, csak vagyok... olyan mintha egy filmet néznék, és mindig kíváncsian várom a folytatást. Hogy mi lesz a következő pillanatban, de ez nem elvárásokkal teli türelmetlenség (ahogy régebben jellemző volt rám), hanem olyan finom, szabad érzés.

És van, hogy nem vagyok "stabil", hanem szétesek, darabokra, de már azt is egyre jobban kedvelem... az utóbbi időben sokat foglalkoztam a dühömmel, agressziómmal. Meg​vizsgáltam a róluk szóló történetemet, ahogy mondtad, és csodás volt rájönnöm, hogy nem is az van bennem, mint amit gondoltam. Azóta gyakorlom, vagyis megengedem magamnak az összes " rossz" tulajdonságomat,és azt vettem észre, hogy nincs mitől félnem,és a reakciók is elfogadóbbak, ahogy én is elfogadom, azt, ami van. (B.Ildi)

A szeretet hogyan cselekszik kérdésre: sokáig (évtizedekig) haragban voltam valakivel. Én sem akartam vele kibékülni, mert féltem attól, hogy újra kezdődnek a konfliktusok, és megint csak fájni fog. A munka hatására (mert más nem történt, amire ráfoghatnám a változást) egyszerre csak meghívtam ebédre. Egyszerűen nem tudtam ellenállni, képtelen voltam ellenállni annak a belső késztetésnek, hogy meghívjam. Ő pedig örömmel elfogadta a meghívást. Nálam így cselekedett a szeretet.

A másik kérdésre, hogy véglegessé válik-e a munka hatására a felszabadult állapot: volt olyan problémám, amihez elég volt egy felismerés, és azóta is tiszta a dolog. Volt olyan, aminél meg kellett ismételnem, akár többször is, a megítélést. És sok olyan (külső és belső) konfliktusos helyzet, amit egyáltalán nem vetettem alá a munkának, a többi elvégzett munka hatására önmagától megjavult, rendeződött. Nagyon örülök ezeknek a kérdéseknek, mert így volt alkalmam végiggondolni, mire is mentem a munkával :).

Még egy megfigyelés, ami most tudatosodott bennem: többnyire már nem teszem fel azt a kérdést (vagy csak ritkán, és akkor is észbe kapok), hogy "mi is lesz ennek a vége". Teszem, amit jónak látok, és elfogadom, hogy történik, ami történik. (Arany)

Én lennék a legboldogabb, ha ki tudnám fejezni azt a sok csodát, amit átéltem az önmunka hatásaként..., de én, ahogy elkezdem leírni, egyszerűen... kevésnek bizonyulnak a szavak…

Ok. Egy próba… Kb. kétnapos "felismerésféleség". A szeretet cselekszik számomra mit is jelent? Ismer mindenki 1-2 olyan idős embert, aki végtelen szelídséggel, nyugalommal, békével éli az életét? Talán azért, mert ők már nem azon "gondolkoznak": -mire lenne szükségem, -kinek mit kéne ahhoz tennie, adnia, hogy nekem jó legyen, -kinek hogyan kéne cselekednie, hogy én jól érezzem magam, -mi az, amim nincs, stb.

Ők már csak "élvezik" az életet, és (azért írom így, mert én ezt a nagyszüleimtől láthattam-kaphattam)... és csak adni akarnak magukból, magukért. Nem azért süt-főz nagyi, mert kell, hanem mert várja az unokáit. Nem lehet, hogy ettől finomabb mindig nagyi sütije??? Ugyanaz a recept, csak ebben ott a "szíve" az illetőnek. Teszi a dolgát, keveri a rántást, és közben nem azon gondolkodik, hogy: -jaj, sietnem kell, -még ezt meg ezt is el kell intéznem, -csak el ne rontsam, stb. Csak cselekszik. Méri a hozzávalókat (vagy már azt se, és lehet nem a rutin miatt, hanem egyszerűen megtanult hallgatni a belső békére) ...jelen van....jelen van ott, ahol épp ténykedik. Nem vetít ki jövőt, elfogadta a múltját, cselekszi a jelent, és ez a szeretet...nekem...az abszolút elfogadás!

Szeretet = elfogadás. Szeretlek, amiért vagy = elfogadlak olyannak, amilyen vagy.

Saját példa? Minap jutott eszembe: 6 éve vagyok a jelenlegi munkahelyemen. Régen ahányszor felcsesződött az agyam, kis levélkéket írtam munkatársaimnak (nem azért, mert szemtől szembe nem ment volna lecseszés, csak általában éjszaka dolgozom, így nem igazán talizok velük.) Leírván, mi az, amit nekik máshogy kéne tenniük, mint ahogy épp teszik, szarkasztikus stílusban, kemény, vádló szavakkal. Többször értem el sértődést, mint konkrét kérés teljesítést. (milyen meglepő…) Tegnap eszméltem rá: jéééééééé!!!!! ELMARADTAK A KIROHANÓS, LECSESZŐS üzeneteim... Nem azért, mert visszafogom magam, nem, nem. Ma már megvárom, míg találkozunk, és ha még van jelentősége, megkérem az illetőt. Aztán, ha megteszi, megköszönöm, ha nem, megmunkázom!

Kb. 2 hete kezdődött cégen belül egy kisebb "katasztrófahelyzet". Régebben nem bírtam volna ki, hogy ne akarjam (hátulról) úgy mozgatni a szálakat, hogy az (elsősorban) nekem, és mindenkinek a "lehető legjobb" legyen. Ma már max. informálódom, hogy mi az aktuális tényállás, és tud-e valaki valamit a hogyan-továbbról, de tovább nem megyek. Kíváncsian várom az események alakulását, és a saját reakciómat. Ellenére annak, hogy munkahely elvesztése is benne van a pakliban. De ma már nem pörget annyira a jövő kérdése...

Ajjaj....ha egyszer beindul a kezem, nem lehet lelőni. Most hagyom abba, puszi mindenkinek.

(Pár perccel később)

Továbbgondoltam ezt a leveles storit.  A helyzet, hogy nincs mit írnom nekik!!! Nincs HIBA!!! Egyszerűen elmaradtak azok a gondolatok, hogy kinek mit kellett volna máshogy tennie. Kinek mit kellett, nem kellett volna... Ezek megszűntek létezni!!!

Hálás vagyok!!! KÖSZÖNÖM!!! KÖSZÖNÖM ÖNMUNKA!!! +Andi!!! Tényleg (meg)változik az élet, a valóság, a "fontos - nem fontos, kell, nem kell" dolgok és jelentőségük… Egyszerűsödi​k az élet, és ez FANTASZTIKUS!!! (S. Kriszti)

Nekem az jött most, hogy ahogy elképzeltem korábban és vágytam, hogy ez a nyugis állapot legyen végleges, az nem úgy van persze, és már ez megkönnyebbüléssel tölt el. Inkább minden állapotot tisztábban átélek, nem utálom már annyira, jobban kedvelem az állapotokat, néha élvezem, hogy annyiféle van. Van, hogy amire korábban feszültem, most pluszban nevetés is jelentkezik, vagy egy pillanattal utána. Stabilan röhögök, meg most már stabilabban tudok dühöngeni is. Összességében stabilabban vagyok én, de nem az az én, akit korábban hittem, hogy vagyok. Régebben olvastam ilyesmiket, hogy ne akarjak egy másik állapotban lenni, hanem ami van stb., de el nem tudtam képzelni milyen az, átélni olyan más, olyan felszabadító.

A szeretet cselekszik, mikor csak úgy gondolkodás, motiváció nélkül teszek valamit. Nem jut eszembe most ilyen, még a sztorim több… (N. Zsuzsi)

Legtöbbször nem akarok semmit a Munkázástól. Csak csinálni. Megcsinálni. Kíváncsi vagyok mit fog hozni. Legtöbbször nagyon élvezem. És legtöbbször hozza a felismerést, megkönnyebbülést, általában szabadság érzését. És sokszor van olyan is, hogy már a Munka elején, kezdetén "tudom" a válaszokat. Vannak nagy ledöbbenések is. És vannak semmilyen érzések is. A Misi nevű Munkás kolléga egyszer azt írta, mondta, hogy "én nem lehetek, nem vagyok más, mint a szeretet." Ilyesmik vannak. De elmúlnak. Ez is. Elég gyorsan. Mint minden. (úgy látszik nagy az elvárás, hogy állandó legyen az, ami jó(nak látszik). Aztán vissza-vissza jönnek. Korábban is voltak ilyenek, de nem ennyire "tudatosan". (H. Laci)

Az ÖnMagába Szerelmes Elme

„Az önfelismerés hozadéka egy állandó kegyelmi állapot. Ezt az állapotot nem lehet keresni vagy megtalálni. Más irányból érkezik, és teljesen átveszi feletted a hatalmat. A rövid verzió ennyi: „az önmagába szerelmes elme”. Önmagának teljes, totális elfogadása. Amikor erről a helyről éled az életedet, hazaérkeztél.” (Byron Katie)

Az elme a rendszeres önvizsgálat következtében egyre nagyobb barátságba kerül önmagával. Egy idő után pedig beleszerelmesedik önmagába, ami az egész Valóságodat változtatja meg. Nem marad semmi, amit ne szeretettel ölelnél át. És nem Te csinálod: az önmagába szerelmes elme így nyilvánul meg rajtad keresztül. Ez pedig már összetörhetetlen állapot, mert az elme sosem lesz képes újra elhinni azt, amit már visszacsinált.

A mai bejegyzés főként Az Öröm Ezer Neve rajongóinak szól. Jó hosszú kihagyás után fordítottam egy új fejezetet belőle. Elég rövidke, és elég misztikusnak hathat azok számára, akik még csak ismerkednek a Munkával. (Nekik ajánlom a blog korábbi bejegyzéseinek elolvasását, így beleszokhatnak ezekbe a megfogalmazásokba, élményekbe. És persze a rendszeres Munkázásról se felejtkezzetek ám el! J)

Ez a fejezet az önmagával szerelemben lévő elme megtapasztalásairól szól. Örömködjetek benne, szép hosszú-hétvégét kívánok Nektek.

80 – Ha egy országot bölcsen kormányoznak, a lakói elégedetté válnak.

Örömmel teszem a mindig éppen előttem lévő dolgomat, mivel az elmém nem ellenkezik azzal, ami van. Nincsen oka erre; nincsenek hiedelmek, melyek közbeszólnának. A világ bennem létezik, így semmit sem kívül keresek. Minden, mi kint van, bent létezik. Nincsen rá szükségem, hogy bárki mással találkozzam, mint az életembe belépő emberekkel, így az életem folyamatos meghívás. Meghívok mindent és mindenkit, hogy szabadon jöjjön és menjen; nálam minden megtapasztalás meleg fogadtatásban részesül. Az önmagával békében levő elme számára semmilyen idegenség nem létezhet. Ő a saját örömködő társasága.

            Hajnali négykor kelek, nyugtázom a melegséget, melyből kiemelkedem, a párnákat, a gyűrött lepedőt, a férjem alvó testét, ezt a felemelkedő testet, és ahogy a fürdőszoba felé sétálok, észlelem mindennek az anyagmentességét, annak az álmát, hogy most épp a mosdó előtt állok, és észreveszem, ahogy ott állok, hogy szó szerint most születek bele ebbe a nem-tudásba. Csupán azért, mert falnak, tükörnek vagy mennyezetnek nevezem, még nem válik azzá. Az egész valami sokkal gyönyörűségesebb, mint azt bármilyen szó átadni képes. A valóság a pillanatban zajló folytonos teremtés, ragyogó az ő egyszerűségében. És az örömittas szemlélő, aki én vagyok, nézi, ahogy elmegy a WC-re, megmossa a fogát, lesétál a lépcsőn, megfőzi a teáját, leül, mintha egy bábművész nélküli bábu lenne. Mit lesz vajon a következő cselekedete? Besüpped a kanapé csücskébe, és a teáját kortyolgató nővé válik, a nő pedig oly nyugalmassá csendesül, mint a fal vagy a mennyezet. És akkor észreveszi a lélegeztetett nőt, ki és be, a lágyan megmozdított ujjat, és én vagyok a csésze, a tea, a nő ajkai, én vagyok a tea a sötétségben, mely lefolyik a torkon át a hasba, átfolyik azon az oly sötét és végtelen szervezeten, és soha nem vetíti ki a folyamat végét, mindig csak csinálja a dolgát és nyitottan várja, mi lehet még ennél is jobb, és most már semmi vagyok, és most egy felhő vagyok, most pedig én vagyok az eső, most pedig már újra kertészkedem, locsolok, a paradicsommá válok, a répává, egy sejtté, ezzé az emberi testté, ezzé a nem-testté, ezzé a semmivé, melyből ered, a végévé, az örömévé.

Ha megszületett Benned a kíváncsiság, milyen is lehet az eddig megkérdőjelezetlen történeteid nélkül élni, és fokozatosan mindent és mindenkit szeretettel átölelni, várlak szeretettel egy kiscsoportos Alaptanfolyamra.

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján: 2012. április 7-8.

Hétköznapi tanfolyam: április 16-17.

Jelentkezési határidő: március 20. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html