Ahova Folyton Vágyunk és Ahonnan Folyton Elmenekülünk

Byron Katie úgy nevezi ezt a „helyet”: szeretni azt, ami van. Ez az a „hely”, ahol minden csupán önmagától fogva van. Ahol mindennek megengedődik, hogy legyen, mert nincsenek értelmezések, történetek, címkék, ítéletek. Vagyis nincs minek ellenállni. És nincs „senki” sem, aki ellenálljon. Ez az, „ahol” és „aki” a történeteim nélkül vagyok. Ez a nem-tudás tere. Ami mindig, minden pillanatban itt van. Bármikor hozzáférhető, bárki számára.

Más nyelvezetben ez a „hely” a tudatosság, maga a tudat. Bevallom, kicsit félek használni ezeket a szavakat, annyira elcsépelődtek és félreértődtek az elmúlt években. Pl. „a tudatos teremtés” kifejezésben. Kicsit abszurd, ahogy mondom: ahol a tudatosság van, ott semmilyen olyan „tudatosság” nincsen, ahogy ez értődik a „tudatosan teremteni” kívánó én-elme által. Amikor valóban „csak” a tudatosság, létezés, nem-tudás van, akkor nincsen olyan „én”, aki bármit is „teremteni” szeretne. Persze, ezért vált kevéssé vágyott „árucikké” az Ami Van. Hisz ki vágyna arra, ami van, ha elhiszi, hogy ennél sokkal „jobb”, sokkal „több” lehet az övé, és azt is elhiszi, hogy az, ami majd őt végre beteljesedetté teszi, a jövő egy adott pontján fog hozzá elérkezni. Arról nem is beszélve, hogy ezért mi mindent kell tennie…

Bőven írtam az előző két bejegyzésben arról az alapvetően téves emberi elme-én azonosulásról, melynek köszönhetően mindannyian hiányosnak, nem megfelelőnek hisszük el magunkat. (Ha nem olvastad volna ezeket, mindenképp ajánlom. Itt és itt) Nos, amíg ez az alaphiedelem működik bennünk, addig a tudatosságot, a jelenlétet is csak ennek a szűrőjén tudjuk félreérteni. Ilyenkor a tudatosság, a jelenlét állapotának megélése kerül a fókuszba, azért, mert az elme elhitt róla valamit, elképzelte magának, hogy milyen az, és milyen haszonnal jár majd számomra, ha minél többet tartózkodom ebben az „állapotban”. Ebben a pillanatban újra hiány én-ként rovom ugyanazokat a megszokott köreimet, mint mindig, csak most már nem a pénztől vagy egy párkapcsolattól várom a „beteljesedést”, hanem a „tudatosságtól”, a „jelenléttől”. Csak erről még azt is gondolom, hogy „fejlettebb”, „magasabb rendű”, mint holmi kocsira meg házra vágyni. J

Lényeg, hogy valójában mindannyian „ide” vágyunk, ebbe a tágas, nem-tudó térbe. Ahol minden úgy tökéletes, ahogy van. És abszurd módon, amikor pedig megéljük azt, hogy „Ki vagyok a történeteim nélkül?”, szinte azon nyomban újra keresni kezdünk. Hisz nem lehet, hogy az egész ennyire egyszerű legyen! Nem lehet, hogy ez mindig a rendelkezésemre áll! Nem lehet, hogy egyszerűen csak elég lenni! Valami másnak is lennie kell még! Üdv az elme-verkliben újra. Te meddig szeretnél még körözni?

Ha már tényleg elég volt a verklizésből, figyelmedbe ajánlom Scott Kiloby sallangmentes szavait a tudatosságként/tudatosságban való megpihenésről. És hamarosan jövök a folytatással.

A Tudatosság Tere

Ebben a könyvben sok helyen látsz majd utalást a „tudatosságra” és a „tudatosságban történő megpihenésre”. Az ember képes közvetlenül megtapasztalni azt, hogy tudatában van a gondolatoknak, érzelmeknek és testi érzeteknek, ahogy azok felbukkannak és eltűnnek. Amikor a felbukkanó gondolatokkal, érzelmekkel és érzetekkel azonosulunk, ahelyett, hogy ideiglenes, üres jelenségekként tekintenénk rájuk, melyek egy alap tudatossági térben jönnek-mennek, akkor hisszük el magunkat elkülönült, hiányos személynek. Ez az alapvető tudatossági tér az, akik lényegében vagyunk. Leginkább azonban oly szorgalmasan hisszük el és azonosulunk a személyes történetünket alkotó gondolatokkal, hogy ezt az alap tudatosságot észre sem vesszük. Ahhoz, hogy a Megtalálhatatlan Önvizsgálatot elvégezzük, döntő fontosságú ennek az alap tudatosságnak a felismerése.

Mi a tudatosság? Javaslom ezt az igen egyszerű megközelítést:

         Kezdd a gondolat-nélküli tudatossággal. Állj meg egy pillanatra, és vedd észre a következő gondolatodat. Ahogy az a gondolat eltűnik, pihenj meg akként a gondolat-nélküli térként, mely ott maradt. Ez a gondolat-nélküli tudatosság. Egész nap, minden nap vegyél ki rövid pihenőket, és pihenj meg gondolat-nélküli tudatosságként, újra meg újra. Milyen gyakran? Amilyen gyakran csak tudod. Ahogy egyre többször teszed ezt, a pihenők egyre hosszabbakká válnak. Természetessé válik a tudatosságként történő megpihenés minden élethelyzetben. És mindez lehetővé teszi, hogy felismerd, a gondolatok, érzelmek és érzetek mind a tudatosságból születnek, és oda is enyésznek el.

         Ha ez elsőre nehéznek tűnik, akkor kezdd azzal, hogy a nap folyamán újra meg újra ráhangolódsz a tested belső energiamezejének tágasságára, élőségére, jelenlevőség-érzésére, különösen a mellkas és a gyomor tájékára. Amikor csak eszedbe jut, pihenj meg ebben a jelenlevőség-érzésben. Ne gondolkodj ezen az energia-téren. Egyszerűen csak vedd észre, hogy ott van. Így a gondolat-folyamtól vonsz el energiát. Figyelmednek a belső energiatérre való irányítása ugyanaz, mint a gondolat-nélküli tudatosságként való megpihenés. Az önvizsgálat célja, hogy segítsen neked szembenézni a fájdalmas érzelmekkel, és megengedni őket pont úgy lenni, ahogy vannak. Ha sokszor pihensz meg a testedben a nap folyamán, akkor az önvizsgálatot is könnyebb lesz elvégezned, mivel az érzelmek általában a mellkasi és gyomor tájékon bukkannak fel és tűnnek el.

         Ha egy metaforával akarom érzékeltetni, a tudatosság egyfajta tér, tágasság. Fedezd fel saját magad számára, hogy ez a gondolat-nélküli tér mindig stabilan jelen van. Ez a tér egyformán ott van a testeden belül és kívül, és minden megtapasztalásodkor ott van, bárhová mész is, bármit csinálsz is. Észreveheted otthon, a munkahelyeden, emberekkel körülvéve, vagy éppen egyedül. Akkor is ott van, amikor nincs épp gondolatod, és akkor is, amikor épp gondolatok bukkannak fel. Ez a tér a valódi otthonod. Tedd az első számú fontossággá az életedben, hogy minél gyakrabban belepihensz ebbe a jelenlévő, nyugalmi térbe.

         A fejedben hallható hang, mely egymás után játssza le a gondolatokat, ebben a térben történik. Észreveheted, hogy ez a tér hallja meg a fejedben lévő hangot. Idővel egyre inkább ez a tér érződik majd a valódi önmagadnak, a gondolatok pedig egyre kevésbé tűnnek már személyesnek. A fejedben hallható hang az, mely azt állítja, hogy hiányos vagy. Amikor a hang épp ezt a történetet meséli, akkor vele együtt érzelmek és testi érzetek is felbukkannak. És ez a jelenség az oka, amiért úgy érezzük, hogy a gondolatok, érzelmek és érzetek össze vannak forrva, egy egységet alkotnak.

         A tudatosságban történő megpihenés jelen idejű megtapasztalás. Mindig most történik. Kérlek, most egy pillanatra pihenj meg az itt-és-mostban a történeteid nélkül. Nem kell túlbonyolítani, egyszerűen csak lazíts el mindent, amit valaha magadról, másokról, a világról, és a tudatosságról tanultál. Ahogy az itt-és-mostban pihensz, ha felbukkan egy gondolat, egyszerűen csak hagyd, hogy tovatűnjön. Engedd, hogy távozzon vagy feloldódjon.

         Jótékony hatású, ha az önvizsgálat megkezdése előtt közelebbről megismerkedsz a tudatosságban történő pihenéssel. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire előnyös, ha felismered önmagadban a gondolatokra való tudatosság alapvető képességét.

(Scott Kiloby: Living Relationship – Élő Kapcsolat)

KI LENNÉL A TÖRTÉNETED NÉLKÜL? – 2-napos kiscsoportos ÖnMunka Alaptanfolyam. Szeptember 28-29. (péntek-szombat) Részleteket itt találsz:

http://kincsamivan.hu/programok.html

A Kozmikus Vicc és a Nevetés

„Elkezded felismerni, hogy semmi sem az, aminek látszik, és egyszerűen csak nevetned kell.” (Byron Katie)

Kedves Andi!

Szeretném még egyszer megköszönni a tanfolyamos hétvégét. Tudom, hogy már több mint egy hete volt, de ez valahogy most jött... És köszi az anyagot is, amit küldtél.

Én kíváncsi voltam a Munka gyakorlati működésére/hatására, és hát nagyon jó volt ezt megtapasztalni. Amikor velem végezted a Munkát, egy időre leállt a gondolkodásom... Megtörtént ez velem már régebben is, talán 2-3x, lehet, hogy ezért is ment most olyan könnyen (mármint szerintem könnyen ment). És akkor jött az a nevetés, valahonnan mélyről, nem tudom honnan. Csak ilyen üresség volt és a nevetés. Az időérzékem többé-kevésbé eltűnt, és azt sem tudom, hogy milyennek tűnt ez az egész kívülről. Arra sem emlékszem, hogy hogyan jutottunk az ominózus „Mi baj van most így az életeddel?” kérdéshez - nem azért mert egy hete múlt, ott akkor se tudtam -, ami ezt az egészet előidézte. A papíron is, amire te jegyzeteltél nekem, csak úgy megjelenik a semmiből a semmi. :) De asszem, tényleg leállt tőle az elmém, eltűntek a gondolataim és gondolatok nélkül valóban nem volt semmilyen problémám. Maga a kérdés is, hogy mi a problémám, szinte értelmezhetetlenné vált a számomra. Talán azt válaszolhattam volna, hogy „ha nem gondolkodom, nincs semmi problémám”, de ezt már csak így utólag tettem hozzá, mert akkor ott nem volt bennem semmi igény, hogy holmi szóbeli válaszokat fogalmazgassak. Hmm, asszem, ezt magyarul ilyen szép töményen is le lehet írni: nem GOND-ol-tam. :)

Aztán aznap este nagyon kellemesen éreztem magam, és csak úgy történtek maguktól a dolgok (pl. kaptam külön szobát a hostelben, gratis). Találkoztam egy rég nem látott ismerősömmel, és nagyon könnyedén, mindenféle előítéletek meg elvárások nélkül tudtam vele beszélgetni, szóval jó volt nagyon.

Ami az ÖnMunkát illeti, vicces, hogy gyakran már akkor abszurddá válik egy hiedelmem, ha a „kellene/nem kellene” formába rakom. Elsősorban, ha egy másik emberrel kapcsolatos elvárást fogalmazok így meg... és rögtön megjelenik, hogy „Mégis, ki vagyok én, hogy megmondjam, kinek hogyan kellene viselkednie? Egyáltalán, honnan tudhatnám?” És nevetek…

A magammal kapcsolatos hiedelmeim nehezebben mennek, főleg a 4. kérdés elől szinte mintha menekülne a... nemtudom, az elmém? Az egóm? Amikor odaérek, mindenféle eltérítő gondolataim támadnak, ide kellene menni, azt kellene elintézni... vagy leggyakrabban csak: enni kellene valamit. :D De általában aztán valahogy átlendülök ezen, és amikor elkezdek írni, már jön minden magától. Ezen kívül a 3/h alkérdés - Mitől félsz, mi történne, ha nem hinnéd el... - a kedvencem, hát itt nagyon erős, brutális dolgok szoktak előjönni... Csak az a baj, hogy így egyre nő a megkérdőjelezendő gondolatok száma, mert ez a kérdés aztán szórja az újabb hiedelmeket. De láthatóan mélyebb, rejtettebb hiedelmeket, néha hihetetlen.

Még egy dolog jutott eszembe: említettem az egyik szünetben, hogy foglalkozom kicsit böjtöléssel is. Elég erős párhuzamot vélek felfedezni a két dolog között. Böjtöléskor tulajdonképpen az ember nem „csinál” semmit, csak hagyja, hogy a teste magától kitisztítsa önmagát. Maximum annyit tesz, hogy sok vizet iszik, esetleg sétál, hogy segítse a folyamatot. A 4 kérdés épp olyan, mint a tiszta víz, ami feloldja a lerakódott szennyet, és előhozza, kihozza azt. Böjtöléssel a feldolgozatlan étel-maradványok, Munkázással a feldolgozatlan (elhitt?) gondolatok bukkannak elő, mosódnak ki. Nem mindig sétagalopp (se ez, se az), de utána hatalmas tud lenni a megkönnyebbülés. Munkázáskor se igazán teszünk semmit, csak „megisszuk” a kérdéseket, és hagyjuk, hogy dolgozzanak. Megengedjük nekik... és a Léleknek/Univerzumnak/Istennek/stb. hogy tisztítson... persze kit is? Önmagát? A test végül is önmagát tisztítja.

Hát, ezek jutottak most eszembe. Köszönöm, hogy rabolhattam egy kicsit az idődet.

Szeretettel, B. Attila

Attilám, nagyon köszönöm részletes, mély, kedves leveledet.  Ami ott Veled történt azt jól fogalmaztad meg, megállt az elméd valami miatt, és ennek sokszor ez a felszabadult nevetés a jele. Én „tudtam” hol jársz, ezért is hagytalak benne lenni, és minél többet megtapasztalni ebből, mert ezek az élmények olyan mélyek tudnak lenni, hogy utána már kétségünk sem marad arról, hogy van a létezésnek egy teljesen más szintje.

Arra viszont felhívom a figyelmedet, hogy ne ennek az állapotnak az újra meg újra megélése motiváljon a Munka végzésére, mert az ilyen motiváció nagyon elferdítené az egész folyamatot, és csak egyre messzebb kerülnél nevető önmagadtól. Hiszen itt is teljesen váratlanul állt be elmédben a csend, és szakadt fel a kontrollálhatatlan nevetés. Ezek a csendek kegyelmi állapotok, ajándékok, akkor, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Velem akkor történtek ilyenek, amikor még fogalmam sem volt arról, hogy mi a fene történik velem – elme, egó, csend, gondolatnélküliség, hasonlók: semmiről sem volt még akkoriban halvány elképzelésem sem. Egyszer csak ott volt ez az állapot újra meg újra, én pedig függő lettem tőle, mert annyival örömtelibb volt, mint bármi, amit azelőtt megtapasztaltam az életben. És próbáltam újra meg újra előállítani, persze aztán már nem sikerült. Aztán abbahagytam a keresését. J

A Munka végzése óta egyre több a nevetés az életemben: az a tiszta, mindent elsöprő, szívből fakadó fajta. Amikor az elme már nem hiszi el többé a történeteket, nevetésre fakad. És nem kell neki leállnia ahhoz, hogy nevessünk. Szeretettel „kineveti” valamikori önmagát, aki oly véresen komolyan vette az életet. És többé már nem tudja komolyan venni. Ezt nevezi Kati a kozmikus viccnek.

         A gondolatokkal semmi baj nincsen, tehát azt javaslom, hogy ne tűzd zászlódra az oly divatos „gondolatnélküliség” elérését sem, mert megint csak egy, az elme által kivetített ideálnak akarsz majd megfelelni. Egyetlen „bajunk” van: az, hogy elhisszük a gondolatainkat. De nem elhinni meg nem tudjuk őket, egészen addig, amíg már nem hívődnek el (erről írtam a legutóbbi bejegyzésben is). Nem Te csinálod, minden csinálódik. Ha alázatosan megvizsgálod a stresszes gondolataidat, megadod az elmének azt az esélyt, hogy elengedje a gondolatokat. Nem Te engeded el, elengedődik, amikor elengedődik. Csodás Munkafolyamatot kívánok Neked!

„A Miért? kérdésre még soha senki nem tudta a választ. Az egyetlen igaz válasz rá az, hogy Mert. Miért ragyognak a csillagok? Mert ragyognak. Miért csücsül a pohár az asztalon? Mert épp ezt teszi. Ennyi. A valóságban nem létezik miért. Reménytelen feltenni ezt a kérdést, hisz nem vezet sehova – nem vetted még észre? A tudomány adhat neked magyarázatot, de azon a mert-en túl mindig ott van egy újabb miért. Semmire sincsen végső válasz. Nincs semmi tudnivaló, és nincs senki, aki tudni akarná. Élvezd csak a kérdésfeltevést, mivel kismillió válasz létezik, annyi, ahány csillag van az égen, és egyik sem igaz. Gyönyörködj a csillagokban, de ne gondold, hogy bármi is lenne mögöttük. És, végső soron, tényleg érdekel a válasz?

            A Munka csodálatos, mert a valódi dolgot kapod meg általa, a minden válaszon túl lévőt. Nem kapsz semmilyen olyan koncepciót tőle, hogy kinek kéne lenned. Nincsenek követendő minták, ideálok; a cél nem a bölcsesség vagy a spiritualitás. Te csak észreveszed, ami van. Szeretem azt mondani, hogy „Ne tégy úgy, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen vagy.” Ez alatt azt értem, hogy „Ne legyél spirituális; legyél inkább őszinte.” Fájdalmas úgy tenni, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen éppen vagy, a tanár helyében lenni, amikor még kedvesebb számodra a tanuló pozíciója. Az önvizsgálat az igazságról szól, ami nem feltétlenül úgy néz ki, ahogy szerinted ki kellene néznie. Az igazság nem tiszteli a spiritualitást. Csak saját magát tiszteli, épp olyan formában, ahogy az adott pillanatban megjelenik. És ez az egész nem komoly; mindössze Isten kacag a kozmikus viccen.”

(Byron Katie)

Ha Te is szeretnél egyre többet nevetni és a bánatot okozó gondolataidat felülvizsgálni, tanuld meg velünk a Munkát kiscsoportban, személyes önvizsgálattal. 2 hely maradt a következő Alaptanfolyamra, ha úgy érzed, itt az időd, január 30-ig még jelentkezhetsz.

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján: 2012. február 11-12. Jelentkezési határidő: január 25. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Le Kell Csendesítenem Az Elmémet – Igaz ez?

Sok irányzat vallja, hogy majd akkor érkezel meg igazán Önmagadhoz, ha sikerült lecsendesítened az elmédet, elhallgattatni az állandó kotyogását, és elhajtani a gondolataidat. A tapasztalt ÖnMunka blog olvasó már tudja Byron Katie-től, hogy márpedig az elme nem fog csak úgy hipp-hopp megállni, bármennyire szeretnénk is, mert alapvetően nem a gondolattal van a gond, hanem azzal, hogy megragadjuk, és elhisszük. Erről szólt a hétfői és keddi bejegyzés is Adyashanti könyvéből. Természetesen, kellemes és érdemes mindenféle elmecsillapító gyakorlatokat, meditációkat végezni, ezek nagyban tudnak javítani a magunkhoz és a világhoz való viszonyunkon, viszont az alapproblémát nem orvosolják. Lehet, hogy a napi meditációs gyakorlatommal lecsendesítem ugyan az elmémet, de amikor valami olyasmi történik, ami a hiedelemrendszeremet kihívások elé állítja, akkor bye-bye nyugodt elme: máris kész a káosz. A Munka 4 kérdése újra meg újra eljuttat abba a csendbe, amiről Adya is beszél, és mivel egyre nagyobb megtapasztalásod lesz ebben a csendben, illetve abban, hogy a megvizsgált gondolatok már nem zargatnak többé, így egyre inkább rá mersz majd hagyatkozni erre a totális csendre. Még akkor is, amikor a felszínen vihar van. Ma folytatom Adya Falling Into Grace Első Fejezetét.

KIÚT A SZENVEDÉS MÁTRIXÁBÓL

Hát akkor, hogyan lehet kikeveredni innen? Hogyan tudunk nem elveszni saját gondolatainkban, kivetítéseinkben, hiedelmeinkben és véleményeinkben? Hogyan kezdjünk hozzá az ebből a szenvedés-mátrixból kivezető út megkeresésének?

         Először is, egy egyszerű, mégis igen erőteljes megfigyelést kell tennünk: Minden gondolat – a jó gondolatok, a rossz gondolatok, a kedves gondolatok, a gonosz gondolatok – mind-mind valamin belül bukkannak fel. Minden gondolat egy hatalmas űrből bukkan fel, és oda is tér vissza. Ha megfigyeled az elmédet, felfedezed, hogy a gondolat csak úgy magától felbukkan – nem a te szándékod csinálja. Mi pedig épp azt tanuljuk meg, hogy megragadjuk a gondolatokat és azonosuljunk velük. De ha, akár csak egy pillanatra is, el tudjuk engedni gondolataink megragadásának ezt a szorongó szokását, akkor valami nagyon mélyre hatoló észrevételt tehetünk: azt, hogy a gondolatok csak úgy felbukkannak, teszik-veszik magukat, spontánul és önmaguktól fogva, egy óriási térben, tágasságban. A zajos elme valójában egy nagyon mély csendességben úszik.

         Lehet, hogy ez elsőre nem lesz teljesen nyilvánvaló, mivel a csendre és nyugalomra szokás szerint a külső környezet vonatkozásában gondolunk: Csendes-e az otthonom? Abbahagyta-e a szomszéd kutyája az ugatást? Ki van-e kapcsolva a TV? Vagy pedig belső értelemben beszélünk a csendről: Zajos-e az elmém? Lecsillapodtak-e az érzéseim? Rendben vagyok-e mindennel? De az a csend és nyugalom, amiről én beszélek, az nem egy viszonylagos fajta csend. Az nem a zaj hiánya, még csak nem is a mentális zaj hiánya. Sokkal inkább annak az észrevételéről szól, hogy létezik egy mindig jelen levő csend, és hogy a zaj is ebben a csendben történik – még az elme zaja is. Te magad is megfigyelheted, hogy a gondolat az abszolút csend öleléséből merül fel. A gondolat szó szerint a gondolat nélküliség világából merül fel – minden egyes ötlet egy óriási térből bukkan elő.

         Ahogy aztán tovább vizsgálgatjuk a gondolat természetét, különös tekintettel arra, hogy mi vagy ki az, aki tudatában van a gondolat felmerülésének, legtöbbünknek az a meggyőződése, hogy „Nos, hát én vagyok az, aki észreveszi a gondolatot.” Ez az, amit megtanítottak nekünk, és amit természetes módon feltételezünk – vagyis azt, hogy „te” és „én”, mint különálló egyének, „gondoljuk” a gondolatainkat. Hát ki más gondolná őket? De ha közelebbről megvizsgálod, akkor rá fogsz jönni, hogy nem igaz az, miszerint te vagy a gondolkodó. A gondolkozás egyszerűen megtörténik. Akár akarod, akár nem, mindenképp megtörténik, és abba is marad, akár akarod, akár nem. Amint elkezded megérteni ezt a folyamatot, elég sokkoló lehet, hogy az elméd csak úgy magától gondolkodik, és magától is áll meg. Ha nem próbálod kontrollálni az elmédet, akkor elkezded észrevenni, hogy a gondolat egy óriási térből bukkan elő. Ez pedig különlegesen fontos felfedezés, mert elkezded megtapasztalni, hogy van valami a gondolattól eltérő jelenlevő, és hogy nem vagyunk azonosak az elménkben felbukkanó következő gondolattal.

         Amikor elhisszük a gondolatainkat, amikor elhisszük azt, hogy a gondolataink egyenlőek a valósággal, nem nehéz észrevennünk, hogy ez közvetlen úton vezet el minket a frusztrációhoz, az elégedetlenséghez, és végső soron a sok szinten történő szenvedéshez. Ez a felismerés szenvedésünk visszabontásának első lépése. Van azonban még valami, amit meg kell látnunk – valami még alapvetőbb dolog. Ez a mélyebb felismerés jóval az után érkezik, hogy megformáltuk a véleményeinket, a hiedelmeinket, és a fogalmasítási képességünket. Miért van az, hogy amikor már elkezdjük érteni, hogy az elménk okozza a szenvedésünket, mégis továbbra is akkora erővel és vehemenciával kapaszkodunk belé? Miért csimpaszkodunk bele oly mértékig ebbe az identitásba, ebbe az azonulásba, hogy néha már olyan, mintha az csimpaszkodna belénk? Ennek az az egyik magyarázata, hogy azt hisszük, az elménk tartalma – a hiedelmeink, az elképzeléseink, a véleményeink – vagyunk mi. Ez az elsődleges illúzió: hogy az vagyok, amit gondolok, hogy az vagyok, amit hiszek, hogy én az én különleges nézőpontom vagyok. Ahhoz, hogy átláthassunk ezen az illúzión, nagy segítség, ha még mélyebbre nézünk – abba, hogy mi is késztet arra minket, hogy ilyennek lássuk a világot.