Mit Cipelünk Magunkkal a Gyerekkorból? És Meddig Még?

„Mindannyian 3-4 éves gyerekek vagyunk. Te túl vagy már az érettségin?” (Byron Katie)

Az elménk egy „elhívőgépezet”. Ahogy Katie fogalmaz, mindannyian „hívővé” válunk.  Amikor megszületünk, az elme-programlemezünk még tiszta, majd legkésőbb 6-7 éves korunkra lezárul a programozódásunk, kondicionálódásunk folyamata. Az összes software feltöltésre kerül eddigre, nagy részük lemerül tudatalatti szintre, és innentől kezdve nincs más választásunk, mint ezeknek a programoknak megfelelően érzékelni az életet, minden élményt ezeknek a szűrőknek a torzításán keresztül értelmezni. Nagyon fontos tudnunk, hogy semmi ráhatásunk nincs arra, elhisszük-e ezeket a programokat vagy sem. Gondolhatunk erre úgy, hogy ezek a programok elhívődnek, hisz az elme így próbál valamiként azonosulni. Így vesz(ünk) fel egy téves azonosulást, így fogja azt képzelni, hogy ő/én az a beprogramozott tartalom vagyok, amit elhitt(em).

Nem Te csináltad, nem volt más választásod, így nincs miért haragudnod magadra. Mint ahogy a szüleid és a körülötted élők sem direkt csinálták, hisz beléjük is ugyanezek a programok íródtak, ők is 3-4 évesek. Akik gyereket próbálnak nevelni. Nekik még nem állt rendelkezésükre olyan módszer, mellyel mindezeket a programokat felismerhetik és letakaríthatják azokat a bekövesedett programokat az elme-lemezükről.

Még egy nagyon fontos pont, főleg ÖnMunka gyakorlóknak: épp úgy, ahogy nem volt ráhatásod arra, elhiszed-e a programokat vagy sem, arra sincs ráhatásod, hogy elengedődnek-e vagy sem. Nem Te döntöd el, hogy elereszted. Ha rajtad múlna, nem engedted volna már el??? Eldöntődik, megengedődik. Nem Te csinálod. Az látszólag a Te döntésed, hogy megkérdőjelezed-e a hiedelem-programjaidat. Elvégzed a Munkát, nem azért, hogy megszabadulj az adott hiedelemtől, hanem alázattal és elvárásoktól mentesen azért, mert kíváncsi vagy. Amíg bármitől szabadulni akarsz, az elme átver, és pont nem enged(i önmagát) szabadulni. Amikor fenyegetve érzi magát, még nagyobb sebességre kapcsol, még erősebben fog ragaszkodni, azonosulni.

A következő megosztás a Facebook zárt csoportunkba érkezett múlt héten. Arra gondoltam, nagyon tanulságos lehet nem csak a csoport résztvevőinek, hanem a blog többi Olvasójának is. A megosztás utáni 3 kommentet is bemásoltam. Kellemes önfelismerést Nektek!

„Évekkel ezelőtt az egyik pszichológus, akihez jártam, adott nekem egy feladatot. Azt mondta, írjak össze 8-10 legkorábbi gyerekkori élményt, amelyek óriási érzelmi hatással voltak rám. Mondanom sem kell, csupa negatív jutott eszembe. A pszichodoki azt mondta, hogy ezek voltak az alapvető „szemüvegek”, amiken keresztül a világot megtanultam érzékelni, és a későbbi élményeket már mind ehhez a 8-10 legkorábbi alaphiedelemhez (mert ugyebár ezek azok) éltem meg.

Múlt éjszaka jött egy álom, hogy újra meg kell néznem azt a füzetemet, amibe ezeket annak idején leírtam, és átereszteni rajtuk a Négy Kérdést jó alaposan. Ébredésnél kicsit aggódtam, hogy vajon hol lehet ez a füzet, de amikor álmos fejjel beletúrtam a szekrényembe és rögtön ezt a füzetet húztam elő a kupiból... ott én is meglepődtem.

Fellapoztam és újra átolvastam a 8-10 legkorábbi gyerekkori élményt. Most magukat az élményeket nem írom le, mert az túl személyes, viszont amit megbeszéltünk a pszichodokival következtetéseket, azt igen, mert naaaaaaagggyon érdekesek... Kezdem:

1.) Mindenhonnan halálos támadás érhet. Félnem kell minden pillanatban a megsemmisüléstől, akár közeli/bizalmi, akár távoli emberekről van szó. (Itt azért leírom, hogy gyerekkoromban évekig kruppos voltam, aki tudja milyen ez az tudni fogja, miért társul hozzá halálfélelem, még akkor is, amikor a szüleink velünk vannak.)

2.) Nem érezhetem azt, amit érzek, meghazudtolják az érzéseimet. A ki nem fejezett, elnyomott érzések idővel szorongáshoz és depresszióhoz vezetnek.

Következmény: Nem figyelek a saját szükségleteimre, nem tudom érvényesíteni a szükségleteimet, figyelmen kívül hagyom a vágyaimat.

3.) Meggátolnak abban, hogy megéljem az intimitást és az örömszerzést. Mindig elromlik az intimitás, ezért menekülök tőle.

4.) Kiszolgáltatott vagyok a hatalommal szemben és függök tőle. Az Univerzum nem támogat.

5.) Nincs a világban együttérzés és támogatás.

6.) A biztonságot jelentő emberek elhagynak.

7.) Ami számomra kedves, azt egy külső, agresszív erő megsemmisíti.

8.) Érzéketlenné válok a világra. Nekem tűrnöm kell, ki kell bírnom mindent.

Érdekes hasonlat, amit a pszichodoki mondott: „Ütik a kutyát, erre ő elszalad. Ha tovább ütik, végül megszokja, és akkor is ott marad, amikor ütik. Kifejleszti az érzéketlenséget, csak hogy ne hagyják el. Egy báb lesz.”

Hmm... kb. másfél hónapja az Univerzum lépésről-lépésre kalauzol önmagamban... most is adott egy kis Munkát…”

(K.M.)

Komment1: Megrendítő tényleg minden ilyen szembesülés. Látjuk, hogy mennyi fájdalmat, félelmet éltünk át gyermekként, még a legjobban működő családokban is, és tényleg milyen szükség van a magunkkal szembeni együttérzésre és az akkori környezettel szembeni megbocsátásra... óhatatlanu​l eszembe jut a bibliai idézet: „Bocsáss meg nekik Uram, mert nem tudják, mit tesznek”... s szülőkként mi sem tudjuk... egymás elefántjai vagyunk a porcelánboltban.

Komment2: Engem leginkább az arányok eltorzulása döbbent meg. Ha visszaemlékszem a gyerekkoromra, úgy tűnik, hogy állandóan szorongtam, idegeskedtem és aggódtam valami miatt. Aztán ha jobban belegondolok, bicikliztem, strandra meg moziba jártam és rengeteget olvastam. Valamint kirándultam egy csomót a családommal. Már csak azt nem értem: akkor hol a fenében volt ebben akkora nyomor?

Komment3: A fejedben…

Ha szeretnéd megtisztítani a programlemezedet, és új szemmel érzékelni az Életedet, szeretettel várlak a következő kiscsoportos ÖnMunka Alaptanfolyamon. A jelentkezési határidő 2 nap múlva lejár.

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján: 2012. február 11-12. Jelentkezési határidő: január 25. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Ezt Meg Kell Beszélnünk! – Igaz ez?

Szervusz Andi!

Köszönetet szeretnék mondani a két napért, amely oly sok mindenre rávilágított. Reggel azzal a két szóval  ébredtem, hogy „Megígérte”, „Beszéljük meg”. Mivel gyerekkoromban megfogadtam, hogy én másképp nevelem a gyerekeimet, erre a két hiedelemre építettem az egész életemet. Ezzel vágtam gallyra mindent, mert elhittem és görcsösen ragaszkodtam hozzájuk. Arra az elhatározásra jutottam, hogy elsőként jól látható helyre kiírom:

Igaz ez? Kinek a dolga?

Most jöttem rá, illetve már régebben egy-két éve is kirajzolódtak a képek, de most tisztult ki, hogy a görcsös akarásommal rontottam el mindent. Annyira jót akartam a gyerekeimnek, hogy nem vettem észre, hogy (lehet túlzás), de pokollá tettem az életüket. (Lehet, hogy mégis boszi voltam?) Ezért fogom jól látható helyre kiírni, hogy amíg szokásommá nem válik, mindig észben tartsam, soha ne feledkezzem meg róla, hogy más szempontból is megnézzem, megvizsgáljam a dolgokat.

Nagyon köszönöm ezt Neked és a Többieknek is! Mivel ez a két szó másoknál is nagyon hangsúlyosan felmerült, ez segített, hogy felismerjem, és magamban is észrevegyem a működésemet.

Még egyszer hálás szívvel  köszönök mindent! K.

Sokan élünk együtt azzal a meggyőződéssel, hogy „Meg kell beszélnünk a dolgokat”. Kérlek, nézegess bele az életedbe, hol, mikor, kivel működteted ezt a hiedelmet. Persze, azt tanuljuk, hogy a kommunikáció az alapja a jól működő kapcsolatoknak, csak nem mindegy, hogy milyen az a kommunikáció. Illetve, hogy miért is oly fontos nekem, hogy legyenek megbeszélve a dolgok. A levélíró esetében azért, mert gyerekkorában azt hitte el, hogy HIÁNY VAN MEGBESZÉLÉSBŐL. És ezzel magyarázta a szerinte nem jól működő viszonyokat a családban. Sőt még a szeretet meglétét is ehhez kapcsolta. Ezért hozta azt a döntést, hogy ő majd aztán mindent megtesz azért, hogy kielégítő beszélgetés legyen a saját családjában.

Azonban amíg a hiányra fókuszál az elme, addig csak a hiányt képes észrevenni, hisz az elmének épp az a dolga, hogy bebizonyítsa, igaz, amit hisz. Észre sem veszi, amikor teljesen jól működő kommunikáció van körülötte, illetve még egy nagyon fontos pontként: csak azt a fajta kommunikációt fogja megfelelőnek minősíteni, ami úgy néz ki, mint amit ő elvár. A saját elvárásaiba nem illő kommunikációs formák észrevétlenek maradnak, mintegy vak lesz rájuk. És tovább végezteti velünk az ámokfutást, hogy megkapjuk azt, amit annyira akarunk. Amit aztán foggal-körömmel meg akarunk szerezni magunknak, így téve pokollá az életünket. És az a legtragikusabb az egészben, hogy pont ezt nem fogjuk a körülöttünk élőktől úgy megkapni, ahogy mi szeretnénk, vagyis újra és újra megerősödünk abban a hitünkben, hogy „Itt nincs normális kommunikáció.”

Vizsgáljuk meg azt a hiedelmet, hogy „Azt akarom, hogy megbeszélje ezt velem.” (Azért fogalmaztam meg így, hogy jól láthatóan kijöjjön az összes megfordítás.)

1. Igaz az, hogy azt akarom, hogy beszélje ezt meg velem? Igen/Nem. (Nem tudom.) Nincs magyarázkodás, hogy Igen, mert… És nem az a lényeg, hogy ’Nem’ legyen a válasz. Csak engedd mélyen magadba ezt a kérdést. A Munka meditáció.

2. Teljesen, száz százalékig biztos lehetek benne, hogy azt akarom, hogy beszélje ezt meg velem? Igen/Nem. (Nem tudom.)

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy azt akarom, hogy beszélje ezt meg velem (ő pedig nem akarja megbeszélni)?

- Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem? (Az alkérdések feltevésekor mindig ismételd utána az épp vizsgált hiedelmet is! Pl. Hogyan bánok a másikkal, ha elhiszem azt, hogy azt akarom, hogy beszélje ezt meg velem?)

- Hogyan bánok magammal, hogyan viszonyulok magamhoz? Miket gondolok magamról? Szeretem-e magamat ilyenkor? Hogyan „ütöm” magamat, milyen önostorozó gondolataim vannak?

- Hogyan viszonyulok ilyenkor a másikhoz? Hogyan nézek rá, milyen közel engedem fizikailag, miket gondolok róla? Magam alá vagy fölé helyezem őt gondolatban? Extrán figyelmes leszek vele, vagy épp megszűnik létezni?

- Kinek a dolga az, hogy ő megbeszéli-e vele vagy sem?

- Milyen érzés jelenik meg bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hol érzem a testemben?

- Milyen múltbeli és jövőbeli képek jelennek meg a fejemben, ha elhiszem ezt a gondolatot? Mennyire tudom megélni a pillanatot, amikor elhiszem a gondolatot?

- Milyen mániáim, szenvedélyeim, függőségeim jutnak eszembe, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hova menekülök, mivel vigasztalom magam?

- Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy azt akarom, hogy beszélje ezt meg velem? Mire jó nekem ez gondolat? Mit kapok tőle?

- Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem ezt a gondolatot?

- Mikor, hány éves koromban jutott először eszembe, hogy azt akarom, hogy valaki valakivel megbeszéljen valamit? (Ez a generációs gyökér.)

4. Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többé nem tudnám elhinni azt, hogy azt akarom, hogy ezt megbeszélje velem? Csukd be a szemedet, és nézegesd az életedet: ki vagy, ha soha többet nem fordul meg benned ez a gondolat? Hogyan éled meg az adott helyzetet, ha nem tudod elhinni, hogy beszélnetek kéne? Hogyan viselkedsz, hogyan bánsz magaddal és másokkal? Hogyan beszélsz, hogyan zajlik az életed, hogyan tekintesz magadra?

Következzenek a Megfordítások. Az eredeti állításunk: „Azt akarom, hogy megbeszélje ezt velem.”

+ Nem akarom, hogy megbeszélje velem. (=Azt akarom, hogy ne beszélje meg velem.)

Olyan viccesen működünk. Vannak dolgok, amiket nagyon meg akarunk beszélni, aztán pedig, ha a másik hajlandó mondani valamit, akkor jól megsértődünk. Persze, beszéljük meg, de az igazságot ne mondd, légy oly kedves, mert azt nem bírom elviselni. Így építünk falat magunk és a másik közé, aki nyilván inkább nem mondja majd, mert nem akar bántani. Vagy még ha meg is beszéljük, úgysem hallom meg, amit mond, továbbra is ragaszkodom a saját igazamhoz, mert ő persze csak hülyébb lehet. Kérlek, keress 3 olyan konkrét példát, ahol így működsz, működtél az adott személlyel.

Eszembe jut még az a variáció itt, hogy akkor van béke, ha nem beszéljük meg a problémáinkat. Sokan működünk ezen a módon, és így próbáljuk elkerülni a konfliktusokat. Vizsgáld meg, mennyire jellemző rád ez a fajta konfliktus-elkerülés. Ha azt találod, hogy igen, kérdőjelezd meg ezt a hiedelmedet: „Nem szabad megbeszélnünk a konfliktusos helyzeteinket.”

+ Ő akarja, hogy megbeszéljem vele.

Keresd meg azokat a példákat az életedből, csukott szemmel várva, hogy felbukkanjanak, amikor a másik szeretett volna megbeszélni veled valamit, te pedig rá sem hederítettél, vagy jól ledorongoltad, vagy jól elkezdted a saját történetedet nyomatni, ahelyett, hogy őt meghallgattad volna. Nézd meg, te hogyan működsz ezekben a helyzetekben. Mennyire tudsz odafigyelni a másikra, mennyire tudod őt meghallgatni, meghallani?

+ Azt akarom, hogy én beszéljem meg saját magammal.

Nézd csak meg, mennyire jellemző, hogy még magaddal sem beszéled meg a dolgokat. Fogalmunk sincsen, hogyan kell önmagunkkal beszélgetni kreatív, előre vivő módon. Ha a Munka vonatkozásában nézzük, a Négy kérdés pont az a módszer, mellyel tökéletesen tudsz magaddal is beszélgetni. Azonosíts be 3 olyan stresszes gondolatot, melyeket épp itt az ideje saját magaddal „megbeszélni”, az itt bemutatott módon.

Ha rendesen végigcsináltad ezt az önvizsgálatot, akkor most már készen állhatsz kimondani azt, hogy:

Hajlandó vagyok újra megtapasztalni, hogy nem akarja megbeszélni velem.

Utána pedig:

Alig várom már, hogy ne akarja megbeszélni velem.

Mert nagy valószínűséggel fogsz hamarosan belekerülni ebbe a helyzetbe, amikor is letesztelheted, hogy mi maradt még benned, fáj-e még valami, milyen elvárásaid vannak még a másiktól. És ezeket is mind megvizsgálhatod. Hogyan éled az életedet, ha alig várod már, hogy valami megtörténjen? Várakozva, izgatottan, nyitottan. Már nem akarsz többé diktálni, hanem kinyitod magad, és megengeded, hogy történjen, ami történik.

Ha szeretnéd felgöngyölíteni az életedet tudat alatt irányító stresszes hiedelmeidet, szeretettel várlak az idei utolsó ÖnMunka Alaptanfolyamra.

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam: 2011. december 3-4. Jelentkezési határidő: november. 14. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html