Hogyan Csupaszít Boldoggá Byron Katie Munka-Módszere 2.

„A Munka mindig kevesebb történetet hagy meg benned. Ki lennél a történeted nélkül? Sosem tudhatod, amíg meg nem vizsgálod. Nem létezik olyan történet, mely Te lennél, vagy ami feléd vezetne. Minden történet tőled elfelé vezet. Fordítsd meg őket; csináld vissza az összeset. Te az vagy, aki akkor marad, amikor a történet megértésre lel.” (Byron Katie)

 

Két héttel ezelőtt olvashattátok ennek a gyűjteménynek az első részét, mostanra összerakosgattam a maradékot. Ez a két bejegyzés így egy nagyon alapos összefoglalást nyújt arról, mi minden változásra számíthatsz, ha beépíted az életedbe a rendszeres önvizsgálatot. A cikk első részét itt találod, azoknak is ajánlom fekfrissítésre, akik már olvasták:

http://www.onmunka.blogspot.com/2012/04/hogyan-csupaszit-boldogga-byron-katie.html

 

És akkor a folytatás:

 

7. Nem Akaródzik Többé Kritizálnom Másokat

 

A Munka pont a „másik ember”, a „külvilág” megítélésén és jó alapos megkritizálásán alapszik, hiszen mindaz, amit „kint” érzékelünk, a saját elménk kivetítése. A kritizálás és ítélkezés a jól-tudom lételeme, minden pillanatban összehasonlít, és ha „rosszabbat” talál, mint, aminek ő gondolja magát, akkor győztessé avathatja magát. És kicsit jól is érezheti magát, fellélegezhet abból az elkeseredettségből, amikor másokat érzékel jobbnak. Életünk nagyon korai szakaszában tanuljuk meg azt, hogy valami nincs rendben velünk, ezért aztán folyamatosan kint kell erre bizonyítékot találnunk, és ugyanúgy az ellenkezőjére is, hisz bizonyos egyensúlynak kell fenntartódnia. Ez az egyensúly a felsőbbrendűség és az alsóbbrendűség folyamatos váltogatásából áll. És amíg nincsenek megkérdőjelezve az alsóbbrendűségemet okozó gondolataim, addig teljesen természetesen működteti az elmém a folyamatos kritizálást és ítélkezést. Ezért nem lehet csak úgy abbahagyni mások kritizálását. És hülyeség is lenne, mert önmagam legegyszerűbb felismerésétől fosztanám meg magam, mivel mindaz, amit odakint érzékelek, a saját magamról alkotott történeteim kivetülése. A Munkában a kritizálást és ítélkezést nyersanyagként használjuk, megkérdőjelezzük, majd a megértés fényében ezek a kritikák elenyésznek, így válunk idővel kritikamentessé. De amíg még kritizál az elmém, addig pont ez a dolga, nekem pedig semmi más dolgom nincs, mint ezeket a kritikákat észrevenni és megkérdőjelezni a Négy kérdéssel.

 

Ki lennék a történetem nélkül, hogy már nem kéne kritizálnom másokat?

 

8. Nem Gyártódnak Többé Címkék a Fejemben

 

A címkegyártás nagyon hasonlít az előző pontban vázoltakhoz. Főként az olyan címkékről van szó, melyek a jó és rossz polaritását fejezik ki. A Munka rendszeres végzésének következtében meglátok magamban minden „jót” és „rosszat”: megismerkedem önző és önzetlen, türelmes és türelmetlen, lusta és szorgalmas, erős és gyenge, kitartó és feladós, stb. önmagammal, és mindez még meg is kérdőjelezem. Vagyis a dualitás, a kettősség „fölé emelkedik” az elmém, nem fogja tudni duálisnak értelmezni a Valóságot. Ennek értelmében a címkézés ugyancsak önmagától fogva marad abba.

 

Ki lennék a történetem nélkül, hogy a címkékkel valami baj van?

 

9. Nincs Többé Igényem Arra, hogy Jó Benyomást Tegyek Másokra

10. Elengedődik a Megfelelési Kényszerem

 

Születésünktől fogva rengeteg olyan gondolatba csimpaszkodunk bele, melyek arról szólnak, hogy ha nem teszünk jó benyomást másokra, ha nem vagyunk kedves, aranyos, jó gyerekek, akkor nem fognak minket szeretni, elfogadni, megbecsülni. Iskolás korunkra ez már vérünkké válik, és az oktatási rendszerünkben tapasztalható versenyrendszer ennek hihetetlenül pontos tükrét tartja számunkra. Ami pl. az óvodákban és iskolákban zajlik, amilyen hozzáállású tanítók és tanárok foglalkoznak gyermekeinkkel, az nem az iskolarendszer és a tanárok hibája. Mivel ősidők óta hisszük azt, hogy akkor vagyunk jók és elfogadhatók, ha úgy csinálunk, ahogy mások várják tőlünk, ezért a külvilágnak is ezt kell visszatükröznie számunkra.

 

Amíg elhiszem ezeket a megkérdőjelezetlen gondolatokat, nincs esélyem elindulni másfelé, mint amerre a „külső” elvárások irányítanak, hisz azon nyomban beindul bennem a félelem, hogy elveszítem mások szeretetetét, elfogadását, nagyrabecsülését. És még ha lázadásból el is indulok a „saját utamon”, mondván, hogy borzasztó, ahogy a szüleim, társadalmam gondolkodik, él és elvár, addig ELLENÁLLÁSBÓL fogok működni. Én is szeretetlennek érzem majd magam, és nem fogom tudni szeretni azokat az embereket, rendszereket, intézményeket, stb., melyek a történetem szerint rám akarják erőszakolni az értékeiket, látásmódjukat. Amíg ellenállásban vagyok, addig ÉN AKAROM RÁJUK ERŐSZAKOLNI az én utamat, így tartom magamat elkülönülve tőlük, a Valóságtól (ahol még ezek a rendszerek működnek), és saját magamtól.

 

A kapcsolatom saját magam tökéletességével szakadt meg még nagyon korán, megint csak automatikus következményeként a „Nem vagyok elég jó” és a „Valami baj van velem” gondolatok bevésődésének. És amint „elvesztem” saját magam számára, fordultam automatikusan kifelé, hogy onnan szerezzem meg azt, ami a történeteim szerint nincs meg nekem: a szeretetet, elfogadást, nagyrabecsülést. Fontos, hogy a történeteim szerint hittem ezt el, és CSAK ELHITTEM, de nem így történt valójában: még mindig ugyanúgy megvagyok magamnak, mint voltam, csak ennek a tudatosságára, a megtapasztalására zárt le az elmém az elhitt gondolatok által.

 

Vagyis, ha feldolgozom az összes olyan hiedelmemet, melyek szerint valami baj van velem, nem vagyok szerethető, meg kell felelnem másoknak azért, hogy szeressenek, stb. (hatalmas kupac), akkor magamtól jutok vissza magamhoz. És innentől kezdve megszűnik a külső megerősítés iránti vágyam, mert már önmagam által fogom szeretve érezni magam. Nem fog többé megérinteni, ha valaki esetleg nem kedvel, nem szeret, ilyen vagy olyan véleménye van rólam, mert már nem nyomódnak be a gombjaim. Szép sorban felfedezem az összes maszkot és szerepet, melyeket azért öltöttem fel, hogy megkedveltessem magamat a külvilággal, majd ezek megvizsgálása után, a maszkok és szerepek önmaguktól fognak leesni rólam. Pont akkor, amikor már nincs szükségem rájuk. Mert addig engem szolgálnak, így érzem magam biztonságban. Haragudhatsz a maszkjaidra és szerepeidre, de ezzel nem jutsz közelebb magadhoz. Fedezd fel őket, fogadd el, hogy fontos megerősítő szerepet játszottak az életedben, és figyeld, mi történik velük, ha kívácsian elvégzed rájuk a Munkát.

 

Ki lennék a történetem nélkül, hogy úgy kell élnem az életemet, ahogy szerintem mások várják tőlem? Ki lennék a történetem nélkül, hogy jó benyomást kell tennem az emberekre?

 

11. Megengedődik, hogy Ellenállás Nélkül Haladjak a Változással

 

Amíg tele van az elmém tudattalan hiedelem-programokkal, addig ezek minden pillanatban kivetülnek a külvilágba. Bármilyen helyzetbe kerülök, azonnal a szűrőimen keresztül fog számomra megmutatkozni a világ és a benne felbukkanó emberek. Így aztán folytonos „húzd meg-ereszd meg” játékot fog játszani az elmém: amikor épp semmi olyasmi nem történik, amivel konfliktálódom, akkor ellenállás nélkül teszem a dolgom. Amikor viszont a dolgok nem úgy történnek, ahogy azt szeretném, és előbukkannak az ide kapcsolódó hiedelmeim, akkor behúzódnak a fékek, beleütközöm a SAJÁT FALAIMBA. Természetesen azt fogom érzékelni, mintha azt a falat valaki más rakta volna oda elém, ezért majd jól haragszom is rá, és ez még jobban visszafog a haladásban, az áramlásban.

 

Tán már elég unalmas, ahogy azt ismételgetem, hogy minden helyzet és minden nehézségnek látszó esemény, hülyének tűnő ember az én önfelismerésemet szolgálja: a saját épülésemre és tisztulásomra tudom mindezt használni, ha tudatosítom, milyen gondolatokhoz ragaszkodom az adott helyzetben, majd megkérdőjelezem őket. Így hamarosan ellenállás nélkül fogok haladni az eseményekkel a változással, de nem azért mert úgy döntöttem, hogy „Változnom kell”, hanem mert felfedeztem és kitisztítottam mindent, ami a változás útjába áll, az élettel való áramlás útjába áll.

 

Ki lennék a történetem nélkül, hogy változnom kell? Ki lennék a történetem nélkül, hogy folyton áramolnom kell és jelen kell lennem?

 

12. Elengedődnek a Félelmeim

 

Az eredeti cikk, mely ugyebár utasítások formájában közölte, mi mindent kell tennünk ahhoz, hogy boldogok lehessünk ebben a pontban a következők szerepeltek: „Engedd el a félelmeidet. A félelem csupán illúzió, nem is létezik – te hoztad létre. Az egész csupán az elmédben létezik. Állítsd helyre a belsőt, és a külső is a helyére fog kerülni.”

Nos, pont ez az az - elnézést a szóért – agyrém jótanács (az összes eddig vázolt ponttal egyetemben), amivel évtizedek óta bombáz minket minden ezo-spiri-pszicho okoskönyv és cikk. Nálam már nagyon tele volt a padlás ezekkel a típusú jótanácsokkal, és csak még frusztráltabb lettem tőlük, hiszen evidenssé vált, hogy én valamit nagyon nem tudok, amit mások biztos igen. Mások biztos képesek elengedni a félelmeiket csak úgy varázsütésre, a cikk vagy könyv szerzőjét beleértve, csak érdekes mód senki nem osztja meg velem azt a módszert, ahogy ez valóban megvalósíthatóvá is válik számomra.

 

A Munka pont ilyen módszer. Amíg a félelmem megkérdőjelezetlen, addig igen ideges leszek azaktól a szavaktól, hogy „csupán illúzió”, hisz az elmém folyamatosan vetíti a félelem által beindított elmemozit is, amitől aztán még jobban fogok félni. A Négy kérdés és megfordításokkal bármikor közbeavatkozhatom ebbe a folyamatba, saját magam tudom megkérdőjelezni a félelmemet okozó gondolataimat, így abbamarad a mozi. És láss csodát, a félelem is ellhagy. Nem én hajítom ki őt. Ez nem lehetséges, amíg elhiszem, amit hiszek.

 

Ki lennék a történetem nélkül, hogy nem kéne már félnem?

 

13. Elengedődik a Múltam

 

Rengeteg minden miatt köthet a múltam, többek között:

 

- azért, mert haragszom valakire, és nem tudok megbocsátani neki

- azért, mert haragszom magamra, bűntudatom van, mert szerintem valami szörnyű hibát vétettem, ami miatt egész életemben bünhődnöm kell (no, meg persze még utána is…)

- azért, mert valami csodálatos történt, aminek már vége, és én ezt visszavágyom

 

Ezek már megint nem olyasmik, amiket csak úgy hipp-hopp elengedek. Erre építettem fel az életemet, az identitásomat, nem hagyja magát ez a csomagocska csak úgy ledobni. Hiszen tőle kapom a biztonságomat, mert így legalább tudom, hogy ki vagyok. Az, aki… Amíg ettől az identitástól kapok támaszt, bármily furcsának tűnjék is, addig nem tudom „elengedni” a múltam. Ha viszont összeírom, hogy szerintem ki-mit csinált, mit kellett volna másképp, stb., majd alaposan megMunkázom az összes gondolatomat, akkor a múltam szép fokozatosan, a számomra biztonságos tempóban elengedődik. Hiszen úgyis csak egy történet. Ami csupán a fejemben létezik… De erre saját magamnak kell rájönnöm, a Munka pedig segít benne.

 

Ki lennék a történetem nélkül, hogy már nem kéne rágódnom a múlton?

 

14. Elengedődnek a Ragaszkodásaim

 

A ragaszkodásaink is egy aranyos mumus. „Engedd el a ragaszkodásaidat!” Olvastad már ezt valahol netalántán? És aztán olyan erősenn próbáltad és próbáltad elereszteni őket, hogy majd belezöldültél? És most már extrán haragudhattál magadra, hiszen nem csak, hogy felfedezted, hogy te aztán gyarló módon ragaszkodsz, hanem még ezeket a ragaszkodásaidat is képtelen vagy kirakni magadból? Amíg bármit megítélek, rossznak, eltávolítandónak ítélek meg, addig ellenállásban vagyok. Vagyis feszültség lesz bennem. Ráadásul az a dolog, amit ki akarok rakni, még erősebben kíván jelen lenni, befurakodni az életembe.

 

Fontos tudni, hogy nem egy bizonyos dolgohoz vagy személyhez ragaszkodunk, hanem azokhoz a kivetítésekhez, történetekhez, amik ehhez a dologhoz/személyhez kapcsolódnak az elménkben. Pl. azért ragaszkodom az autómhoz, mert kényelmet, gyorsaságot, választási lehetőséget, mobilitást, több szabadidőt, önállóságot, függetlenséget biztosít. Ha ez még egy szép, drága, menő autó is, akkor státuszt ad, vagyok tőle valaki, önbecsülést kapok tőle, menőnek érzehetem magam, lenyűgözhetek másokat, mennyit dolgoztam érte, milyen esztétikai élmény, stb.stb. Én ezekhez a dolgokhoz ragaszkodom, nem pedig az autómhoz. Illetve, azt gondolom, hogy ha nem lenne autóm, akkor a fent említett dolgokból hiányt szenvednék. Amíg ezt nem vizsgálom felül, addig ragaszkodni fogok az autómhoz. Ha megkérdőjelezem, hogy teljesen biztos lehetek-e mindebben, majd meg is fordítom, és keresek példát a megfordításokra, akkor egy teljesen más szintű megértésem és megélésem lesz az autómról és a rávetülő szükségleteimről. Melyek, amíg még vannak, addig vannak. Ha zavarni kezdenek, mert úgy érzem, hogy korlátoznak vagy félelemmel töltenek el, akkor bármikor segíthetek magamon a Négy kérdéssel és a megfordításokkal.

 

Ki lennék a történetem nélkül, hogy nem szabad ragszkodnom, mert a ragaszkodással valami baj van?

 

15. Megszűnik a kifogás-keresésem

 

Amikor az elme tiszta, akkor minden pillanatban tudja, hogy mi a dolgom, és azt is csinálom. Mindig az a dolgom, ami épp ott van előttem. És minden olyan gondolat, mely azt súgja nekem, hogy most valami mást kéne csinálnom, egy pillanat alatt megkérdőjeleződik a rendszeres Munkázás által rugalmassá tett elmében. Ha mondjuk, épp sor van a postán, és én azért szeretném feladni a levelemet, akkor nem fogom tudni azt gondolni, hogy „Nem kéne sornak lennie”.

 

Megfigyelted már, hogy amikor valóban szeretnél valamit, akkor semmi nem állíthat meg? Ha valóban szeretnél lefogyni, akkor teszel érte, nem tudsz nem tenni: mentális és fizikai szinten is. Ha viszont úgy gondolod, hogy szeretnél lefogyni, mégsem teszel érte, akkor jobb, ha tisztában vagy azzal, hogy valójában nem szeretnél lefogyni. Tudom, ez már megint marhaságnak tűnhet, mert annyira jó lenne így a nyár közeledtével leadni pár kilót, és biztos úgy gondolod, hogy te ezt szeretnéd is megvalósítani. Amíg azonban nem fogysz le, addig nem szeretnél, s legtöbbször valamilyen tudatalatti okból kifolyólag. Addig maradnak a kifogások, hogy mért nem tornázol, például. A Négy kérdéssel ezeket mind felülvizsgálhatod, illetve annak is a mélyére tudsz ásni, hogy miért is van szükséged azokra a kilókra, illetve körbejárhatod, mi mindent vársz attól, ha majd lefogysz. És ha már ez a téma került szóba, akkor megérted az összes kényszeres evési, pótcselekvési, önvigasztalási mechanizmusodat, felismered és feldolgozod azt a sok érzelmet, melyek az evéshez, nassoláshoz visznek téged, még akkor is, ha éppen azt gonodolod, hogy fogyni szeretnél. Hú, ez egy nagyon komplex téma, egy egész könyvet lehetne írni róla. Addig is, bármikor elkezdheted a kifogásaidat, önítéleteidet, szükségeleteidet, célkitűzéseidet, kényszeres cselekedeteidet górcső alá venni a Kérdésekkel és a Megfordításokkal. És akkor hamarosan Te is megírhatod azt a könyvet… :)

 

Ki lennék, ha soha többé nem tudnám elhinni a fejemben felbukkanó kifogásokat?

 

KI LENNÉL A TÖRTÉNETEID NÉLKÜL?

 

Ha szeretnéd megtudni, szeretettel várlak a júniusi ÖnMunka Alaptanfolyamokon:

 

KI LENNÉL A TÖRTÉNETED NÉLKÜL? – 2-napos, kiscsoportos (max. 7 fő) ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján. Jelentkezési határidő: május 11.

Hétvégi tanfolyam: 2012. június 2-3.

Hétköznapi tanfolyam: június 11-12.

Részleteket itt találsz:

http://kincsamivan.hu/programok.html

Alázatosság Kontra Arrogancia

Az alázat, alázatosság szavak szinte egész életemben riasztottak. Nem is értettem, mit jelent az, hogy alázatosnak lenni – olyan megalázónak tűnt, és mint ilyen, nem volt valami vonzó számomra. Nem is csoda mindez, hisz életemnek azt a részét az arrogancia és erőszakosság „védőbástyái” mögött éltem. Mindent és mindenkit kritizáltam, saját magamat sem kíméltem. Mindent jobban tudtam – még magamnál is. Folyamatos ellenállásban voltam, ez a megkérdőjelezetlen elme sajátja. Mindig jobban akar tudni, mindig felül akar kerekedni, mindig a saját igazát akarja bizonyítani - ez az alapműködésünk, egészen addig, amíg meg nem kérdőjelezzük a gondolatainkat, véleményeinket, álláspontjainkat.

Kérlek, semmiképp ne haragudj magadra, ha rálátsz erre a viselkedésmintádra – mindenki ezt csinálja. Ha még nem láttad meg magadban a „mindentudót”, az arrogánst, a másokat pillanatok alatt földbe döngölőt, akkor szánj erre most egy kis időt. Életed mekkora részét töltöd azzal, mekkora energiát fektetsz abba, hogy védelmezd az álláspontodat? Figyeld meg magadat beszélgetések közben, vagy akár csak mások beszélgetésének hallgatása közben: hogyan indul be a „jól-tudom” elméd? Hogyan kelsz saját védelmedre (akár szavakkal, akár gondolatokkal, hangosan vagy csendben duzzogva)? Milyen érzések vannak ilyenkor benned? Hogyan bánsz ilyenkor a másik személlyel, miket gondolsz róla? Erről nemrégiben egy egész bejegyzés szólt, ha gondolod, frissítsd fel: http://onmunka.blogspot.com/2011/05/legnagyobb-akadaly-en-tudom.html

Már jó ideje „önismerkedtem”, amikor egy karácsonyi összejövetelen, tán 2008-ban, idézetes kártyákat húztunk, melyek üzenetét a következő évünk mottójává választhattuk. Az enyémen ez állt: „Légy alázatos, máskülönben mesének fogod vélni az Isten szavát.” Szíven ütött. Hisz akkor azt hittem, hogy én már mindent tudok. Mindent. :) Az alázatosságról azonban semmit nem tudtam. És nyilvánvalóan semmit sem tudtam, amivel bármit is kezdeni tudtam volna, mert csak egy hatalmas információtenger volt a fejemben, melyről azt hittem, hogy ez a tudás, amire annyira szomjaztam. Jól átvert a saját elmém, de ez már csak egy ilyen műfaj. És tán még arrogánsabb voltam a rengeteg munkával megszerzett tudásommal, mint valaha. De akkoriban kezdtem rálátni, hogy mennyire fárasztó is ez, csak még nem igazán tudtam, mit is tehetnék, hogy ez finomodjon. Sokat figyeltem azt a szinte gyilkos döfést a gyomromban, amikor azt a késztetést éreztem, hogy védekezzem, jobban tudjak, eltiporjak, megalázzak. Rengeteget figyeltem az embereket, hogyan ölik egymást párbeszédeikben, hogyan ugranak pillanatok alatt egymás torkának, hogyan semmisítik meg egymást.

Aztán megtalált Byron Katie Munkája, és megértettem, hogy amíg elhiszem, amit gondolok, addig a jól-tudom elmémnek az a dolga, hogy a véleményeit megvédelmezze. A Munka önvizsgálata fellazítja ezt a görcsös ragaszkodást a véleményeidhez, hiedelmeidhez, gondolataidhoz, majd teljesen el is engedődik mindez. Hihetetlen folyamat átélni, hogy napról-napra szabadabb és nyitottabb vagy, percről-percre kevesebb benned a küzdés, a harc, a bizonygatási vágy. Számomra ez az alázatosság: megengedni mindennek és mindenkinek, hogy olyan legyen, azt higgyen, mondjon, csináljon, amit akar. És valamilyen ámulattal szemlélni ezt a sokféleséget. Ezt azonban nem lehet csak úgy megengedni; először saját magadban kell felszámolnod a saját hiedelmeidhez való ragaszkodást, utána pedig már automatikusan történik a „megengedés”. Nagy szeretettel kívánom, hogy számodra is megengedődjön mindez. Szeretem azt, amit Katie épelméjűségnek nevez.

A témához kapcsolódóan egy frissen fordított fejezet Byron Katie Az Öröm Ezer Neve című csodás könyvéből.

Öröm 66 – Minden folyó a tenger felé tart, mert az alacsonyabban van, mint ők. Az alázatosságból nyeri az erejét.

Az anyagi világ az elme metaforája. Az elme kiemelkedik a kivetítéseibe és végül vissza kell térnie önmagához, épp úgy, ahogy a folyók visszafolynak a tengerbe. Bármennyire briliáns is az elme, bármennyire óriási is az egó, mely büszkeséggel tekint önmagának tulajdonított cselekedeteire, amikor felismeri, hogy semmit sem tud, hogy semmit nem tudhat, visszafolyik az eredetéhez és újra találkozik önmagával, totális alázatosságban.

            Amint felismered, mi igaz, minden odafolyik hozzád, mert az alázatosság élő példájává váltál. A megértett és felismert elme tökéletesen elégedett a legalacsonyabb és legkevésbé kreatív pozícióval. Ebből teremtődik meg minden. A legalacsonyabb hely a legmagasabb hely.

            Egy hét sem telt el a rehabilitációs intézetből való hazatérésem után, máris elterjedt, hogy megváltoztam, és idegenek kezdtek el telefonon hívni, kérdéseket tettek fel, vagy érdeklődtek, hogy eljöhetnek-e hozzám. Éjjel-nappal hívtak, álló nap, gyakran álló éjszaka – 12-lépés programok résztvevői, közelben és távolban élők, és olyanok, akik barátok barátaitól hallottak rólam. Kérdéseikből ugyanazt a vágyakozást hallottam ki. Érdeklődtek, „Hogyan találhatom meg én is a te szabadságodat?”, én pedig azt válaszoltam, „Nem tudom. De ha látni szeretnéd, mi is ez, gyere és élj velem. Annyit tudok mindössze, hogy számodra is rendelkezésre áll az, ami nekem megadatott.”

            Folyamatosan érkeztek az emberek a házunkhoz. Megérkezett egy, megszólalt a telefon, két másik bukkant fel, öt-hat, tán vagy egy tucatnyi a nap végére. Azt hallották, hogy szent vagyok, Mester, Buddha. Azt mondogatták, hogy valamiféle „megvilágosodásom” van. Fogalmam sem volt, mit is jelenhet ez. Úgy hangzott, mintha influenzás lettem volna. Amikor csodálkozva vizsgálgattak, úgy éreztem, hogy valamilyen csodabogárnak tartanak, és rendben is voltam ezzel. Annyit tudtam, hogy szabad vagyok, de még mindig bombázott az a sok téveszme, amitől az emberiség az idők kezdete óta szenved. Nekem ez nem érződött megvilágosodottnak.

            Úgy egy éven keresztül írtam le az elmémben felbukkanó hiedelmeket. Le kellett írnom őket, majd megkérdőjeleznem mindet ahhoz, hogy a valóságban gyökerezve maradhassak. Nagyon nagy tempóban jöttek – százával, ezrével. Minden egyes hiedelem olyan volt, mint amikor egy meteor ütközik neki egy bolygónak, próbálván szétrombolni azt. Amikor valaki azt mondta, vagy legalábbis én azt hallottam, hogy „Szörnyű ez a nap,” a testem rázkódni kezdett. Olyan volt, mintha nem lennék képes elviselni a hazugságot. Nem számított, hogy én mondtam-e vagy valaki más, mert tudtam, hogy mindenki én vagyok. A megtisztulás, a visszacsinálódás azon nyomban megtörtént bennem, ugyanakkor, amikor másokkal végzem az önvizsgálatot, akkor ők ezt láthatóan térben és időben csinálják – abban a sűrűségben, ami térnek és időnek néz ki. De számomra az időtlenség teljesen nyilvánvaló volt. Tehát, amikor belém csapott egy hiedelem, leültem, papírra vetettem, áteresztettem a négy kérdésen, majd megfordítottam. Az első évben folyamatosan írtam és folyamatosan sírtam. De sosem voltam zaklatott. Szerettem a nőt, aki haldoklott az önvizsgálat eredményeként, a nőt, aki korábban oly összezavarodott volt. Újra meg újra beleszerettem a nőbe. Ellenállhatatlan volt.

            Reggelenként a sétám előtt vagy után, általában az ablaknál üldögéltem a napfényben, és vártam, hogy felbukkanjon valamilyen kényelmetlen érzés. Ha ez megtörtént, izgatott lettem, mert tudtam, hogy az érzés mindig azt jelezte, itt egy gondolat is, melyet meg kell vizsgálnom, ki kell magamból tisztítanom. Ez is én voltam. Leírtam a gondolatot, és rengeteg humor is volt az egész folyamatban. A leírt gondolatok majdnem mind az anyámhoz kapcsolódtak. Tudtam, hogy ha egy illúziót átégetek, mindegyiket átégetem, mivel koncepciókkal, gondolatokkal dolgoztam, nem pedig emberekkel. Ilyen gondolatok voltak, mint „Anyám nem szeret”; „Jobban szereti a testvéreimet, mint engem”; „Meg kéne hívjon a családi összejövetelekre”; „Ha elmondanám az igazságot a történtekről, ő letagadná, és senki nem hinne nekem.” Abban az első évben nem volt még elegendő, hogy a gondolat szavak nélkül az elmémben találkozzon össze a vizsgálattal. A gondolatot le kellett írnom. Képtelen vagy megállítani a mentális, gondolati káoszt, bármennyire motivált is vagy. De ha beazonosítod a káosz egy darabkáját, és stabilizálod, akkor az egész világ elkezd értelmet nyerni.

            Ezért aztán leírtam a gondolatot, majd megkérdőjeleztem. Néha egy órát ültem felette, néha egész délelőtt vagy délután – addig ameddig megértéssel voltam képes tekinteni az adott gondolatra. Mindig megláttam, hogy a gondolat nem volt igaz, hogy egy hibás feltételezés volt. Sosem találtam bizonyítékot, mely alátámasztotta volna az igazát. És aztán feltettem a kérdést, „Mi zajlik bennem, amikor lehiszem ezt a gondolatot?” És azon nyomban megláttam, hogy az volt a potenciális szenvedés forrása, nem pedig az anyukám. Aztán pedig megkérdeztem magamtól: „Ki voltam a gondolat előtt? Ki lennék nélküle?” És a megfordításokat is tökéletesen tisztán láttam. Ok-okozattal és a polaritásokkal dolgoztam. Láttam, hogy az egyik polaritás pont annyira igaz, mint a másik. „Anyukám nem szeret”: „Anyukám szeret.” Meghaltam egy okért, melynek az ellentéte pont ugyanolyan igaz volt. És az önvizsgálaton kívül semmi nem enyhítette testem remegését.

            Összes anyukámmal kapcsolatos történetemet szép sorban leírtam, ahogy felbukkantak bennem, mert számomra ezek voltak a legerőteljesebb gondolatok. Aztán a Munka megtisztította őket. Nem az anyukámon dolgoztam, hanem olyan gondolatokkal, melyek minden emberi lényben felmerülnek. Mindannyiunknak ugyanazok vannak meg: „Akarom,” „szükségem van rá,” „…-t kéne tennie,” „nem kéne …-t tennie.” Az én tanulmányozásában voltam totálisan elmerülve. Én voltam az önmagára ismerő elme, a saját tükrébe belenéző Isten.

            Az alázatosság a természetes reakciónk, amikor meglátjuk, mi igaz önmagunkkal kapcsolatban. Amikor megítélünk másokat, ezeket az ítéleteket megkérdőjelezzük, majd saját magunkra fordítjuk őket – ez a tűz és a megtisztulás. A térdünk összecsuklik, és megtanuljuk, milyen édes dolog is veszíteni – és hogy ez valójában a győzelem. Erről szól a Munka. Néhányan megbocsátásnak nevezik. Én épelméjűségnek hívom.