A következő címkéjű bejegyzések mutatása: portugál. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: portugál. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. július 19., szerda

Hárombetűs mágia

A hárombetűs mágia a "Gól!", a könyv egészéhez kevés köze van, de tök jó hangzása van, muszáj volt belerakni a címbe.

Afonso Cruz: Virágok

Azt hiszem, bírom Afonso Cruzt; két évvel ezelőtt, egy zaklatott időszakban olvastam a Kokoschka babáját és nem maradt róla sok emlékem, csak az ekletikussága, a rajzok derengenek fel, és az, hogy meglehetősen eredeti (nem olyan sznob, "nem értem, mi ez, de illik dicsérni"-módon, hanem a foghíjas emlékek miatt bizonytalanul kijelentve-módon). Meg szomorú. Felkészültem hát némi lelki megpróbáltatásra a Virágok előtt, bár a fülszöveg azt sugallta, hogy a polihisztor portugálnak ez egy jóval felhasználóbarátibb könyve lesz.
Az is lett, de egyáltalán nem bánom; az elmúlt két hét elég idegőrlőre sikerült és jólesett zsibbadt aggyal, a sárga Ikeás fotelben vagy az erkélyen heverve ennek a könyvnek a mondataiban tapicskolni. A fejezetek rövidek, a szöveg... nem, nem frappáns, hanem álnaivan, nyílt szeműen őszinte az olyan apró-cseprő dolgokról, amik láthatatlanok a nagy egészben, aztán mégis rajtuk csúszunk el, mint egy banánhéjon (esett már el valaki banánhéjon? Én még nem, csak vizes talppal a parkettán, de az nagyot szólt). Egy ágyon felejtett kalap. Egy elorzott pirítós. Egy ezüstös kulcs.
Hatoljunk beljebb a sűrűbe.
Lehet, hogy szentségtörés, de a Virágok Anna Gavalda regényeire emlékeztet (nem azokra, amiktől agyfaszt kapok), és nemcsak a ...-tal jelzett válaszok, hanem az apróságok és a szereplők miatt; hétköznapi emberekről szól, akik olyanok, mint mi. Többnyire. Gavaldánál azért kicsit komolyabb, felvillant képeket a diktatúráról, a nehézségekről, amelyek második bőrként simulnak bele az emberek életébe.
A narrátorra eléggé megorroltam a történet végére; az a fajta valóban érzékeny entellektüel-féle, aki hiába családapa és hiába kezd már pocakot ereszteni, valójában még mindig nem nőtt fel és várja a csodát az élettől, amiről meséltek neki az oviban. Drágaságom, a csodát magadnak kell generálnod, mert kevés olyan dolog van, ami csak úgy magától megterem és arra vár, hogy te birtokba vedd. Közben annyira el van foglalva a kis sértettségeivel és a tükörnek előadott monológjaival, hogy észre sem veszi, mi történik körülötte (bezzeg Azul néni!), és hogy talán a feleségének, a gyerekének is vannak elvárásai felé - leginkább az, hogy jelen legyen -, amelyek fel sem tűnnek neki.
Riasztó, hogy a különböző emlékek, a pillanatnyi benyomások mennyire eltérő képet mutatnak egy emberről. A gyerekesen önző narrátor mellett a másik főszereplő egy öregember, Ulme úr, aki elveszíti az emlékeit, a narrátor pedig, ha már a saját életével nem akar mit kezdeni, nekiáll egy képzeletbeli katedrálist építeni Ulme úrról az ismerősök Márquez-i hangulatú beszámolója alapján. Az eredmény meghökkentő; kicsoda Ulme úr? Egy kékvérű, kegyetlen ember? Egy álmodozó különc, aki virágok megszállottja? Vagy nőbolond zenerajongó? Egy érző lelkű zseni? Kapufának használta egy kerekesszékes barátja fejét, vagy pálinkáért cserébe megmosta az emberek lábát?
Ulme úr még arra sem emlékszik, látott-e meztelen nőt életében.
Az ember védtelen az emlékei nélkül. Kinek a véleményétől függ, hogy jó emberek vagyunk-e? Meghatározhatjuk-e magunkat nélkülük?

Afonso Cruz nem ad választ ezekre a kérdésekre. Valószínűleg csak segít a töprengésben. Vagy csak írt nekünk egy jó könyvet - néha ez is elég, hogy ne adjuk fel.

Ui.: Olvasás közben arra gondoltam, hogy én miért nem ilyen könyveket veszek? Bizonytalan vagyok magamban, hogy tetszeni fog-e, átjön-e az üzenete? Ebből a szempontból a könyvtár egy kiváló, kompromisszumos, nagyfokú sikerélményt biztosító megoldás; mindenféle kötöttség nélkül dúskálhatok és flörtölhetek a vélt határaimon billegő könyvekkel, anyagi és lelki következmények nélkül. És megmarad annak a könnyed lehetősége, hogy akár meg is vehetném a már olvasott könyveket, amelyek tetszettek - megvehetem, de nem kell, és ez a könnyed, tét nélküli lehetőség nagyon kényelmes. Végre egy olyan döntéslehetőség, aminek nincsenek mérhető következményei és nem kell napokig-hetekig töprengeni felette.

Eredeti cím: Flores
Kiadó: Typotex
Kiadás éve: 2017
Fordította: Bense Mónika
Ár: 2900 Ft


2015. március 31., kedd

Körkörös romok

"Vogel elnézte a madarakat, és közben a családjára gondolt, akik a nappali perzsaszőnyegével és a kakukkos órával együtt felrobbantak. Vajon hol lehetnek most? Isaac Dresner a pince fapadlója alól Istenről beszélt, és Bonifaz Vogel nem értette, mi okból akarta Isten az ő unokatestvérét, Karlt Maga mellé. A kakukkos órát pedig még Isaac Dresner se tudta neki elmagyarázni. Ha bizonyos emberek én nem is tudom, hová mennek, akkor hová kerülnek a kakukkos órák?"

Afonso Cruz: Kokoschka babája

Nem szeretem - sőt, kifejezetten rühellem - ha ilyen sokáig elhúzódik egy beszámoló megírása, mert az emlékek, benyomások rohamosan fakulnak, egyre több részletet felejtek el és sok esetben csak néhány homályos érzés marad meg bennem egy-egy könyv kapcsán. Ilyen a Kokoschka babája is, pedig menőzni akartam, hogy milyen ügyes vagyok, amiért elolvastam ezt az okos könyvet.

Ha iskolai dolgozat tárgya lenne a könyv, azt írnám a címéről, hogy na, ez aztán nem témamegjelölő, inkább témafélrevezető! Kokoschka Alma Mahlerről mintázott, az utolsó ráncig élethű babájának gyakorlatilag semmi köze a történethez, inkább egy metafora - miszerint egy kitalált dolog, a képzelet teremtménye képes-e befolyásolni a valóságot. És vajon melyik szereplő Kokoschka babája? Mathias Popa, az író? A madárkereskedő Bonifaz Vogel a Duce nádfonatú székében üldögélve? Isaac Dresner, a vékony hangocska a pincéből? Afonso Cruz, aki valószínűleg szerepel a saját könyvében?
"Adele belépett egy művészeti galériába, Mosolyogva fogadta egy szakállas, kopasz férfi. Köszöntötték egymást, majd Adele elmagyarázta, miért jött. A szakállas, kopasz férfi azt mondta, a kiállítást végül nem rendezték meg."
A regény emellett a drezdai bombázásról is szól (hogy valami konkrétumot is írjak). Lehet, hogy ezt is ki lehet terjeszteni egy általánosabb dologra, a tragédiára mint jelenségre. Olyanok a bombázást átélt szereplők, mint a megakadt lemez; az életük előtte és utánra szakaszra tagolódik, de az "utána" folyton visszakanyarodik a mindent megváltoztató időszakhoz, és mindig felmerül a kérdés: miért?

Nagyon különleges ez a regény, olyan, mint egy cetlikkel teletömött, rajzokkal gazdagon illusztrált, viharvert notesz, amely a töredékessége ellenére egységes egészet alkot. Szerepelnek benne levelek, rajzok, egy regénybeli regény (borítóval együtt), játszódik a múltban és a jelenben, különböző betűtípusokkal szedve, de más-más szinteken mind összefonódik. Okos, agyalós könyv - ha nem is sikerült minden utalást megértenem, azt hiszem, az esszenciája átjött.

Ui.: Afonso Cruz, ha jól emlékszem, az idei Könyvfesztiválon személyesen is elérhető lesz.

Eredeti cím: A Boneca de Kokoschka
Sorozat: Typotex Világirodalom
Kiadó: Typotex
Kiadás éve: 2014
Ár: 2790 Ft

Kiírtam néhány idézetet, ha már itt vannak, ne menjenek szemétbe:

"Tudta, szeretett grófnőm, hogy az embert huszonkét betű alkotja? Egy ábécé, melyet az Örökkévaló olyanná tud formálni, amilyenek mi magunk vagyunk. Mi magunk az Ő számára csupán betűk és számok vagyunk. És Ő mindannyiunknak, legyen az kő, ember vagy babkonzerv, lediktál egy könyvet. Egy betűkombináció hozza létre azt a férget, amely mi magunk vagyunk, és amelyet az különböztet meg a kövektől, hogy mi tudjuk, mit jelent a kamatláb." (101. oldal)

"Ó, ha a tudomány olyan szemmel nézné Önt, ahogy azt én teszem, akkor nem használna teleszkópot a csillagok vizsgálatához!" (106. oldal)

"- Új könyvet írok.
 - Miről szól? - kérdezte Isaac Dresner.
 - Mit tudom én. Szerelemről vagy gyűlöletről, az ember mivoltáról, ilyesmiről. Miért, miről szólnak a könyvek?" (107.-108. oldal)

"- Maga Drezdában élt? A háború előtt?
- Előtte és alatta is. Láttam mindent összeomlani, ahogy tonnaszám öntötte magából a bombákat az ég. Úgy repkedtek az emberek, mint egy Chagall-képen. Nagyon művészi volt, de azért egy kicsit hátborzongató is." (108. oldal)


2012. május 12., szombat

Amikor elhagytak

"Úgy szerettelek, mint egy tébolyodott..."


Mariana Alcoforado: Portugál levelek
Értékelés: 4.5 erkélykorlát az 5-ből
Kedvenc karakter: -


Régóta kíváncsi voltam az összetört szívű, fiatal apáca szépirodalmi igényességű szomorú leveleire, és Esmeraldának hála hozzá is jutottam. 150 forintba került. Komolyan. Igen, picike, mindössze kilencven oldalas könyvecske, mégis, a tartalma jóval magasabb árért kiált - és ekkor jutnak eszembe a lassan ötezres határt elérő habkönnyű regények, amelyek az adott helyzetben kellemes kikapcsolódást nyújtanak, de ezen kívül semmi mást. Én pedig egy portugál apáca több mint 400 éves szerelmes leveleit olvasom. Sznobos mélázás befejezve.

A levelekben tulajdonképpen nincs semmi különös - jelzem, a fordító, Szabó Magda előszavát nagyon élveztem -, egy tapasztalatlan nő szívfájdalmától vibrálnak, azt az érzelmi poklot mutatják be, ami csak az első szerelmesek sajátja. Talán ez a legveszélyesebb érzelem; orvul, észrevétlenül lesz az életünk szerves része, ráadásul elég rövid idő alatt, és ugyanilyen rövid idő alatt iszonyú kínná tud válni, amely viszont sokáig nem ereszti az embert. Olyan, mint egy drog, szinte képtelenség róla leszokni.
Rettenetesen sajnáltam Marianát, főleg azért, mert nincs mellette egy megértő barát, aki meghallgatja, akivel beszélhet a fájdalmáról. Ráadásul Mariana mindent feláldozott ezért a hamvában holt kapcsolatért (kíváncsi vagyok, hogy vajon tudta-e ezt, és ennek tudatában döntött úgy, hogy megéri az áldozatot), azt csodálom, hogy  - legalábbis a levelek alapján - semmilyen büntetést nem kapott a kolostorban és a családja felől sem érkezett megrovás, bár, úgy is lehet nézni, hogy legalább ennyi szerencséje volt a szerencsétlenségek közepette, és azt se felejtsük el, hogy élete végéig magában fogja hordozni csalódását, mint valami különös zárványt, hiszen a viszony színterét, a kolostor zárt világát nem hagyhatja el.
A bejai kolostor
Mariana az őt elhagyó férfinak írja a leveleket, aki azonban magasról tesz az apáca kérdéseire. Durva megfogalmazás, de az igazság: Chamilly grófjának csupán egy jelentéktelen, futó viszonyt jelentett a fiatal nő odaadó, ragyogó szerelme. A francia hadnagy a gaz csábító prototípusa (remélem, legalább egy jó kis szifiliszt összeszedett), emellett még csak nem is úriember, a leveleket ugyanis sok embernek körbeadja, így kezdődik a Portugál levelek pályafutása; 1669-ben jelenik meg Párizsban, francia nyelven, és csak a XVII. században huszonkét (!) kiadása jelent meg, olvasták Amszterdamban, Londonban, Kölnben és Hágában is.
Vajon mi a sikerének a titka? Számomra a kendőzetlen fájdalom nyíltsága, az a bátorság, amivel Mariana mesterkedés nélkül vállalja az érzelmeit, nem taktikázik, csak tisztán, őszintén szeret és ezt szerelmese tudomására is hozza, pedig hányszor halljuk, hogy a férfit pórázon kell rángatni, hadd imádjon rideg bálványként minket, csússzon a porban lábaink előtt! Fájt a szívem ezért a naiv, ártatlan lélekért, és ahogy végigjárta a szerelem poklának stációit, a vádaskodástól a belenyugvásig, a saját csalódásaim jutottak eszembe, és az is, ami miatt a mai napig keserű ízt érzek a számban. Annyira szeretnék Mariana szemébe nézni és megkérdezni: megérte? Megéri ez a tiszavirág életű boldogság azt az élethosszig tartó fantomfájdalmat?
Hát persze, hogy megéri. Mind a szerelem bolondja vagyunk.


Eredeti cím: Lettres Portugaises
Kiadó: Helikon
Kiadás éve: 2002
Fordította: Szabó Magda
Ár: 150 Ft a Könyvudvarban, eredetileg 1200

Kép forrása: wikipédia