A lét és a nem-lét pillanatai

"[George Duckworth] Szeretett olyan táviratokat küldeni, amelyek így kezdődtek: »Drága anyám,« s úgy folytatódtak, hogy nem otthon fog vacsorázni. (Sajnos be kell vallanom, hogy ezt a stílust másoltam egy emlékezetes alkalommal, s végzetes eredménnyel. »Angyali,« táviratoztam, meghallván, hogy Flora Russell igent mondott neki, és a családi becenevemen írtam alá: »Kecske.« Az Islaybe megérkező változat viszont így hangzott: »Agg egy kecske,« és George állítása szerint volt némi köze ahhoz, hogy Flora vonakodott a Stephen családdal közelebbi viszonyba kerülni.)"

Virginia Woolf: Egy jó házbólvaló angol úrilány

Ezer éve nem olvastam Woolfot; ha jól emlékszem, utoljára 2013-ban a Felvonások között-tel próbálkoztam a strandon - sikerült a legideálisabb helyszínt kiválasztani hozzá -, megmérettettem és könnyűnek találtattam. Emlékszem, jóformán rettegve csuktam be a könyvet: én ezt nem értem. A vélt szellemi rokonságba (és tulajdonságaimba) vetett hitem mélyen megrendült. Ahogy a mellékelt ábra mutatja, öt évre, és így is csak azért kaptam le a polcról a szörnyű magyar címmel ellátott könyvet, mert kirándulni mentünk és eszem ágában se volt a böhöm nagy Nem tudják, mit cselekszeneket cipelni 13 km-n keresztül, a metrón viszont mégse ülhetünk kukán, ezért mindketten kiválasztottunk egy-egy vékony könyvet.

Hihetetlenül olvasóbarát ez a pár darab esszé; hálás témájúak, könnyen olvashatóak, a nyelvezete egyáltalán nem nehézkes, bár a reggeli kómás olvasásoknak nem a legjobb barátja. Ha eszembe jut az az eshetőség, hogy csupán Tandori nyelvi őrültsége miatt tépik sokan a hajukat Virginia Woolf regényeitől, és angolul minden könyve olyasmi stílusú, mint ezek az esszék, nem a boldogság érzése önt el - bár Ilweran egyszer azt mesélte, hogy Tandori fordítása nem teljesen szöveghű, de a stílust jól adja vissza.

"Sir Arthur [Colefax] nagyon kedves ember volt, és mindent megtett, hogy szórakoztasson, de soha nem jöttem rá, miért hitte, hogy engem elsősorban a mesterséges színezékeket illető törvényjavaslat érdekel elsősorban. De mégis így állt a dolog. Beszélgetésünk valahogy mindig erre terelődött. Egy időben Anglia második legnagyobb szaktekintélye voltam ezen a területen."

A kötetben négy esszé található, bevezetővel, négyjegyzékkel, családfával, tokkal-vonóval, a lábjegyzeteket sem sajnálták, mintha a szélesebb olvasóközönséget igyekeztek volna a kötettel - és, gondolom, az egész sorozattal - megszólítani. Fogalmam sincs, mennyire sikerült, már akkor beszerezhetetlen volt, amikor a saját példányomat beszereztem (véletlenül bukkantam rá egy antikváriumban), hát még most.

Olyan érzés olvasni ezt a könyvet, mintha leülnénk a Stephen család teázóasztala mellé és Virginia mesélne nekünk a családjáról; a gyermekkori emlékeiről St. Ivesban, ami olyan idilli, mintha Gerald Durrell megmaradt volna Anglia tengerpartján (mínusz állatok - tudom, nehéz elképzelni); az édesanyjáról, a gyönyörű, megközelíthetetlen Juliáról, aki olyan boldog volt az első férjével, amilyen boldog egy ember lehet; a női empátiára rendkívül érzékeny, zsarnoki, színpadias, de a lányait taníttató apáról, a viktoriánus konvenciókról, a féltestvéréről - mesterien ír George Duckworth-ról olyan elegánsan és finoman maró gúnnyal, ami halálosabb, mint a vörös fejjel végzett ordítozás -, a szalon fekete, kétszárnyú ajtajáról, a konvenciók és a kialakulóban lévő lázadásuk kettősségéről, Guatemala földrajzi elhelyezkedéséről, a viktoriánus nőideálról és az ő és Vanessa taníttatásának ellentétéről, és az is kiderül, mi köze a harisnyatartónak a teameghívásokhoz.

Nagyon intellektuális és kifinomult módon vicces. El bírom képzelni, ahogy Virginia Woolf fapofával mesél egy anekdotát, és ártatlanul csillogó szemmel szemléli a hatást, amit kiváltott vele (az erőteljes röhögést, ha szoktak ilyet megengedni maguknak az angolok).

Eredeti cím: Moments of Being

Sorozat: Artemisz Könyvek

Kiadó: Csokonai

Kiadás éve: 1999

Fordította: Séllei Nóra

Ár: ?

Búcsú Franzentől

Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna

Ó, Jonny, Jonny, akárhogy erőlködöm, nem fog ez menni. A témák és a hasonszőrűek értékelései alapján azt hittem, nekem (is) írsz, és érzem én a potenciált, de valahogy nem az igazi az élmény - sok helyütt eltalálod, vagy majdnem eltalálod azt, amit én elvárnék tőled, és amiben azt hiszem, nagyon jó vagy, aztán jössz valami dögletesen unalmas résszel, én meg összeszorítom a számat és várok türelmesen.

Azt hittem, ez a könyv majd megmagyarázza. Hogy fordulópontot jelent, új perspektívába helyezi az arc (sic!) poeticádat, de ugyanaz volt a metódus, mint a nagyregényeidnél: nem jó helyen van a fókusz, a szöveg kontrollálatlanul szétfolyik, pedig ott csillog benne a Lényeg.

Mellesleg akkora seggfej vagy. Sajnos nem a jó értelemben. Imádom a gonosz szerzőket, a szarkasztikusakat, a kegyetleneket, meg a szétcincált családi drámákat, de az, ahogy te írsz az édesanyádról, nem a jó értelemben vett kíméletlen ábrázolás, hanem egy kocsmapulti lekezelő vélemény. Nagyon sajnáltad szegényt... legszívesebben lekevernék neked egy pofont.

Nem is vagy te akkora madárrajongó. Te csak dicsekedni akarsz, hogy mennyit láttál, és amikor már a különlegesebb fajták után veselkedtél, le merted azt írni, hogy a hétköznapiakra ügyet sem vetettél. Ilyet egy állatrajongó nem mond. Az állatok nem kipipálható tételek a listán vagy trófeák a gyűjteményedben (isteni szerencséd, hogy nem lepkét gyűjtesz). Én szeretem a madarakat. Etetem őket, megcsodálom kecses kis fejüket és színejátszó tollazatukat. A kedvencem a mandarinréce. Jó, a ragadozó madaraktól irtózom és a csirkéket se szeretem, mert alattomos dögök (és még meg is eszem őket, akárcsak a pulykát, mert bűnronda a szerencsétlen), de aki szemöldökcsipesszel fogott cseresznyedarabkákkal eteti a rigófiókát, az szereti a madarakat. 

Viccen kívül, én befejeztem a Franzennel való ismerkedést. Vannak nagyon jó pillanatai-témái, de körbe van szórva szeméttel, magyarán túlírt és néha terjedelmes agyfaszt kapok tőle. Egyszer bárányhimlős is lettem. Oké, nem miatta, de a viszketésen tuti nem segített.

Ennek a könyvecskének is voltak jó részei - még örültem is, hogy nincs olyan bő lére eresztve, mint a regényei -, például, amelyek a családjáról szólnak, de a tinédzserkori szerencsétlenkedései és a képregények társadalmi hatásáról szóló fejezetek untattak. Év elején olvastam és nem jegyzeteltem róla semmit, úgyhogy ez így marad.

Eredeti cím: The Discomfort Zone

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2015

Fordította: Bart István

Ár: 2990 Ft

Hogyan legyünk olyan sikeresek, mint Murakami?

"Nem dicsekvésből mondom (ugyan ki dicsekedne ilyesmivel?), de nem vagyok valami nagy észlény. Az a típus vagyok, aki csak azt képes világosan felfogni, amit a puszta testével, kézbe fogható anyagként tapasztalt. Lehet az bármi, csak akkor fogadom el, ha egyszer a saját szememmel láttam. Vagyis nem annyira intelligens, hanem inkább fizikális alapokon felépülő ember vagyok. Valami kis intelligenciám azért persze van. Azt hiszem, talán van. Mert ha egyáltalán nem lenne, akkor nem tudnék regényeket írni. Az viszont nem jellemző rám, hogy fejben tiszta elméleteket és logikát építsek föl. Az az eset se vagyok, akinek a spekulációk jelentik az előrevivő üzemanyagot. Hanem inkább az, aki fizikai terhelésnek veti alá magát, az izmait nyögésre (időnként segélykérő sikoltozásra) kényszeríti, így indul el a megértés útján, hogy végül minden a helyére kerüljön a fejében. Mondani sem kell, hogy minden lépésen egyesével végigmenni, majd a végkövetkeztetéshez eljutni sok időmbe telik. És sok erőfeszítésembe. Előfordul, hogy túl sok idő ment el, és minden minden a helyére kerül a fejemben, már késő. De nincs mit tenni. Ha egyszer ilyen vagyok."

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek

Nem is tudom, hol kezdjem el. Kezdjük a közepén, ahogy szoktam, aztán jöhet a kikozmetikázás.

Maradhatunk inkább a mesénél? Engem, Murakamit, futást és macskákat tartalmaz.

Murakami halálosan cuki. Pontosabban, vagy nagyon szarkasztikus, vagy nagyon cuki, néha nem tudtam eldönteni olvasás közben. Azt leszámítva, hogy szereti a Dunkin' Donutsot és egyszer azt nyilatkozta, nem biztos benne, hogy jó ötlet volt elvenni a feleségét [a hölgy csodálatos természetét tükrözni, hogy a nyilatkozat után nem az volt a másnapi szalagcím, hogy "Felesége gyilkolta meg a híres írót!" - én biztosan miszlikbe aprítottam volna. Komolyan, hogy lehet ilyet mondani?], imádom ezt az embert, legszívesebben összepuszilgatnám, de csak gondolatban, mert jól nevelt introvertált emberek ilyet nem csinálnak - és igaz, hogy szörnyű természetem van (lásd a kapcsos zárójeles megjegyzést), de tartózkodó és szégyenlős is vagyok egyben.

Stílusosan futás közben meséltem a kedvesnek - aki sokkal tökéletesebb, mint Murakami, csak sajnos nem szereti a macskákat - a könyvről, ill. a szerzője iránti lelkesedésemről. A Köves út közepén jártunk, ami egy ritka szar, térdgyilkos szakasz, morzsálódó bitumen maradványok és föld keveréke, óriási lombkorona alatt:

- Ő biztosan megértené, ha futás közben megállok macskákat simogatni! - mondtam kissé lihegve. A macskasimogatás ugyanis diplomáciai mentességet élvez, vagyis nem számít megállásnak, lassítva meg nem lehet kivitelezni. (Egyszer kis sünt is telepítettem át a csalitosba futás közben - még Murakaminál is cukibb volt.)  A feleséges nyilatkozatot is elmeséltem.

- Nyilván megértené [mindketten tudtuk, hogy nem]. Azért örülök, hogy kicsit haragszol rá, mert különben hozzá akarná menni feleségül - felelte, mindennemű lihegés nélkül. 

- Ahaaa, pont olyannak tűnik, aki egy nemnormális fehér lányt szeretne elvenni! Meg hát tudjuk, hogy nézek ki - annyira nem esett jól a nevetés.

- Szívem, ha meglátná a füleidet, rögtön beléd szeretne.

Tekintsetek el az erőfeszítéstől, hogy megpróbáljátok elképzelni a méltán csodás fülkagylóimat. Én meg reménykedem, hogy a kedves lassan hat éves érdeklődését nem kizárólag ezen testrészeim tartják fenn.

Hogy én miről beszélek, ha futásról beszélek, az nyilvánvaló - egetverő hülyeségekről. De miről beszél Murakami, az őrülten népszerű japán író? 

Jóformán mindenről. De néhány dolgot nem árt szem előtt tartani, hogy ezek az esszék elsősorban azoknak fognak tetszeni, akik:

- szeretnek olvasni

- meglehetősen introvertáltak

- szeretnek szoktak futni

- szeretik Murakami könyveit meg a macskákat, de ez annyira nem lényeges.

Murakaminál a futás nem csupán egy mozgásforma, hanem életszemlélet, ami remekül illik az introvertált személyiséghez. Helyére tesz pár dolgot a belső rendetlenségben; nem baj az, ha kevés dologra koncentrálunk, de azokra annál jobban; ha a külvilág számára már-már abnormálisan elhivatottak vagyunk valami iránt és ez a társas kapcsolataink rovására megy, de ez nekünk nem jelent veszteséget, mert egyébként sem vagyunk partiállatok - a belső béke, egyensúly sokkal fontosabb. Az, hogy tisztán lássunk: magunkat, a céljainkat, a problémákat. Ha valami zavar, de nem tudjuk pontosan, mi, a futás segít eloszlatni a ködöt. Jó értelemben kifárasztja az elmét és a testet, kipucolja a feszültség méreganyagait.

Ehhez nem kell gyorsan és/vagy menő cuccokban futni. Van egy rész, ahol Murakami egy amerikai terepen fut, és sorra hagyják le a szőke lófarkas egyetemista lányok. Nem baj. Mindannyian egy másik szakaszban vannak, mások a prioritások. A hosszútávfutó szemlélődik, a szőke lányok úgy érzik, győzelemre születtek és ezt ki akarják fejezni a pályán jellegzetes középtávfutó-stílusukkal.

Mesél a kudarcairól is, a belső konfliktusairól, a triatlonról, a Mizumi futócipőről, olyan problémákról, amelyek szinte minden rendszeresen futó embert érintenek. Hirtelen belenyilall a fájdalom a jobb térdedbe, és úgy érzed, a tudtod nélkül valami rettenetes történik a testedben (és soha többé nem fogsz tudni futni) és várod, hogy rád szakadjon az ég. Az érzésről, hogy soha többé (=két napig) nem akarsz futni. Fúúúú - a futók számára tökéletesen érthető, nemzetközi sóhaj egy szokatlanul embert próbáló edzés végén. Hogy a versenyek soha nem tökéletesek, és milyen demotiváló, amikor lehagy egy ránézésre nyolcvan éves néni és azt mondja, "Kitartás!"

Tetszik, hogy a dolgokat próbálja békés, végül is-helyénvaló - módon szemlélni, elrendezni, és nem önkínzásig marcangolni magát (mint ahogy én szoktam).

Ui.: Azért egy egészen kicsit elmehet a fenébe azzal, hogy nem szereti az édességet, soha nem volt sérülése, és minden fakszni nélkül ír egy könyvet. Leül az asztalhoz, és ír. Minden cuki esendősége ellenére ez az ember egy elmeterminátor.

Ui2.: Tudjátok, mi ez? Egy füveskönyv! Az én füveskönyvem!

Ui3.: Úgy emlékszem, fájdalmamra egy darab macska sincs a könyvben. De én mindent megtettem.

Eredeti cím: Hashiru koto ni tsuite kataru toki ni boku no kataru koto

Kiadó: Geopen

Kiadás éve: 2012

Fordította: Nagy Anita

Ár: 2490 Ft

Ötvenes nő morcos macskával

"Az utóbbi években valamivel gyorsabban öregszem, mint kellene, és egyre gyakrabban hallom a nagymama varrógépének kattogását. Ilyenkor a hanghoz rögtön »odatapad« a fikusz, a krumplis palacsinta illata és ő maga is. Újra meg újra a füle mögé dugdossa a hajfürtjét, és mintha egy láthatatlan hallgatóság előtt szavazna, felemelt tenyérrel időről időre megállítja a varrógép forgó kerekét, orosz káromkodásokkal illetve a javítandó ruha ferde varrásait. A Singer most egy távoli magánházban állt, a Pavilnis kerületben, a barátnőmnél. A belsejében, a furnérborítású üregben két gyűszű volt: egy sárgaréz és egy acél. Nagymama szlávosan noparskasnak mondta őket. Ünnepnapokon, február 16-án, Anna-napkor, a gyűszűk a sötétben halkan koccintvva itták egymásból a gépolaj utolsó cseppjeit, aztán bebugyolálták magukat az egykor a nagypapa által kikészített bőr egy darabkájába, és elszundítottak."

Giedra Radvilavičiūtė: Ma éjjel a falnál alszom

A spontán vásárlásnak, a telhetetlen hörcsög szabadjára eresztésének pozitív hozadéka is lehet, és nemcsak alkalomadtán; tavaly nekem nem is egy, hirtelen felindulásból elkövetett könyvbeszerzés bizonyult jó döntésnek, mint amilyen a Ma éjjel a falnál alszom.
Régóta kacérkodtam vele, tetszett a címe, a macska a borítón, az esszé műfaj, és a szerző nemzetisége is vonzott, még sose olvastam litván szerzőtől (nagyon cuki, még sosem látott mellékjel is van ebben a nyelvben), és a féláras akció után az a félelmem se tartott vissza, hogy az esszék túl szürreálisak lesznek az ízlésemnek.

Szürreális esszé.
Bizony.
Ezek a hosszabb-rövidebb írások csupán alibinek használják a műfajt, illetve a szerző multifunkcionális köntösbe öltöztette az esszéket; a valóság keveredik a fikcióval, szürreális elemekkel, vissza-visszatérő szövegrészekkel, szereplőkkel, a múlt a jelennel, nekem inkább tűntek esszénovelláknak. Szeretem a műfaji sokszínűséget, a mixelést, az első oldalaktól otthon éreztem magam ebben a kötetben, amely a hatásos szöveg iránti elvárásokkal kezdődik, emberközeli, (számomra) szimpatikus szempontokkal, hétköznapi, csevegős hangnemben. Olyan volt, mintha egy parkban üldögélnénk a szerzővel és irodalomról beszélgetnénk.
Sokat megtudunk - ill. megtudni vélünk - Giedráról [még bemásolni se vagyok hajlandó a vezetéknevét] is. Ötvenes, az elmondottak alapján nem túl szép nő, elvált, aki kezd félni az öregedéstől, a felejtéstől. Tudja, hogy a lánya előbb-utóbb elhagyja és önálló, tőle független élete lesz. Bevallja, hogy nem akar regényt írni, hiába az az irodalmi nagyágyú, amivel nevet lehet szerezni a piacon, ő az esszékben érzi jól magát. Vagyis Giedra egy hétköznapi ember, hétköznapi félelmekkel és az irodalommal foglalkozó emberek (azaz mi:) számára ismerős-izgalmas gondolatokkal.
Nehéz a témákról írni, mert a kötet nagyon heterogén és Giedra hajlamos elkalandozni a címbeli tárgytól, méghozzá roppant élvezetesen; megelevenednek egy város utcái, gondolatokat olvashatunk regényötletről, lehetséges vagy létezőnek vélt szomszédokról, befalazott ajtóról, cipóként összegömbölyödő macskáról, kalandos életű nagyapáról, a felejtésről.
Végig tudnám elemezgetni az esszéket egyenként vagy csoportokba gyűjtve, de ez olyan kötet, ami nem akarja az analitikus recenziót - olyan, mint egy kis ékszer, egy gyöngyszem, ami egy macskás kagylóban rejtőzik, és mindenkinek fel kell nyitni, aki részesülni akar a csodájából.
Ilyeneket lehet olvasni benne:

"Első könyvem megjelenése után úgy három hónap telt el, mikor késő este felhívott egy ismert kiadó igazgatója, akit látásból ismertem. Nem szeretem a késő esti hívásokat. Régóta a hozzátartozóim betegségei jutnak róluk eszembe, meg amikor az anyám barátnői ellenőriznek, hogy nem művelek-e valami illegálisat, például nem iszom-e bort a konyhában Nabokovval. »A készülő regény miatt zavarom. Szeretnénk beleolvasni a szövegbe.« Biztosítottam róla, hogy semmit nem írok. De rögtön világossá vált, hogy türelmesen folytatni fogja a beszélgetést. Mondtam, hogy most éppen az a periódus van, amikor olvasok. A tapasztalati írást képviselem: amennyit élek, annyit is írok. Nem írhat az ember gyorsabban, mint ahogy élni sem élhet gyorsabban. A valóságot pedig fel kell építeni - pénzért, játszva és rendszeresen. Rendszeresen én még egy jó levest sem tudok megfőzni, nemhogy prózát írni."

Eredeti cím: Šiąnakt ​aš miegosiu prie sienos
Sorozat: Typotex Világirodalom
Kiadó: Typotex
Kiadás éve: 2015
Fordította: Laczházi Aranka
Ár: 2500 Ft (akciókban olcsóbban hozzá lehet jutni)

Van helyed a temetőben

"A brit különcködés alapjában véve messze földön híres, s a tradíció nagyrabecsülése lengi körül. A legnagyobb tiszteletben álló ilyen különcség az állatok szeretete. Ez az oka, hogy a kelta keresztek és gipszkrisztusok közül hébe-hóba egy-egy imádott kutya vagy macska kőpofája is előbújik.
 Még elképesztőbbnek tűnik az udvari sintér, John Atcheler mély elhivatottságának megnyilvánulása, aki meghagyta, hogy sírjára egy ló szobrát állítsák fel: az elhunyt feladata volt a királyi istállók öreg, kiszolgált lakóinak az elpusztítása. A szerencsétlen almásderesek kísértete így százötven éve ott áll már gyilkosa csontjain, és szünet nélkül döngeti koporsója fedelét kőpatáival. Úgy kell neked, John Atcheler."

B. Akunyin - G. Cshartisvili: Temetői történetek
Értékelés: 4.98 lóhere az 5-ből

Avagy az előző postban említett könyv, amelynek a jegyzete elveszett, ám teremtő képzeletemnek hála reprodukálódott.
Tulajdonképpen pat a bűnös, mert az ő olvasásáról ugortam a könyv adatlapjára, és a fülszöveg alapján a tavalyi énem habozás nélkül megrendelte volna valahonnan a kötetet. Amadea 2.0 viszont takarékosan, ám kicsit hülyén - öngólnak számít könyvtárba járni, hiszen a saját könyvektől veszi el az időt - elbattyogott a bibiliotékába, a bűn smucig melegágyába.
Már csak azért sem haragszom patre (eleve, hogy lehetne rá haragudni?), mert nagyon élveztem a kötet olvasását. Bevallom - illetve a fenét, az eggyel korábbi bejegyzésben már bevallottam, link lásd fent -, az esszéket sokkal jobban élveztem, mint a kriminovellákat. Mindig örülök, ha rokonlelket találok, és úgy érzem, Romain Gary mellett Borisz Akunyin (ciki bevallani, de tegnap homályosított fel pat, hogy a két szerző egy személyt takar) szintén olyan, akinek a gondolkodása, mentalitása nagyon hasonlít az enyémhez.

Akunyin, ez az ínyenc tafofil, öt évig írta a Temetői történeteket, melyben a non-fiction írások és a kitalált történetek összefüggnek egy személy vagy egy gondolat kapcsán. A kötetben hat sírkertet ismerünk meg, Oroszországtól Jeruzsálemig barangolunk. Valamennyi hely ősi nekropolisz, amelyeket nem a friss fájdalom és az élő bánat jár át, hanem a Tovatűnő Idő foglalatai és azoknak az embereknek a lakhelye, akik előttünk éltek - de haláluk után nem szűntek meg létezni, csak immár más idődimenzióban vannak, mint mi, és, ahogy ez lenni szokott, néha történnek érdekes találkozások, ahogy a novellák is ezt támasztják alá.
Elsőként a régi Doni temetőben kóválygunk, ahol Akunyin és "rezonőr társszerzője" bemutat minket Szalticsihának, a kegyetlen földbirtokosnőnek, aki afféle orosz Báthory Erzsébetként szőke jobbágyleányokat gyilkoltatott le és tetteiért II. Katalin egy föld alatti cellába záratta élete végéig. A híres Highgate-ben, ebben a "viktoriánus dzsungelben" barangolva megtudhatjuk, hogy Charles Dickens csak névleg tette itt tiszteletét, és hogy a tiszteletreméltó Robert Liston 30 másodperc alatt képes volt lábat amputálni, Karl Marx pedig éhező vámpírként ideológiai testvérek vérére szomjazik. Párizsban, a Napkirály gyóntatójáról elnevezett temetőben, ahol a halál örömünnepe tombol, történik a legviccesebb eset, Oscar Wilde exkluzív alakításával, de a "szívtelen" Chopin - az a szerve ezer kilométerrel arrébb, Varsóban nyugszik - csak érdekességként van megemlítve. Az eleven vér és a szerelem temetője ez, szó szerint.

A Highgate, Egyiptom sugárút. Igen, erről a temetőről a legkönnyebb képet találni.

A Japánban játszódó fikcióban - Jokohama "a halál dilettánsainak temetője" - a híres Eraszt Fandorin nyomoz, és röstellve gyónom meg, hogy ez a rész tetszett a legkevésbé, talán mert az egész japánimánia távol áll tőlem. Ezzel ellentétben New York "a megtervezett halál territóriuma", ahol az amerikaiak jó befektetésként előre vásárolnak sírboltot - néhány esetben nem kellene. Némi keserűség színezi ezt az emlékemet - igen, itt jöttem rá, hogy elvesztettem az eredeti jegyzetet -, de a novella imádnivaló volt, ez a kedvencem a Pére Lachaise-ben játszódó mellett.
Jeruzsálemben egy hatalmas váróteremben lyukadunk ki; Akunyin azt a meglepő felfedezést teszi, hogy a zsidó emberek nem félnek a haláltól, "a gyász nem zsidó műfaj". Baromi érdekes ebbe belegondolni, a legtöbb keresztény vagy keresztény körben nevelkedett ember féli a halált, sok esetben egyenesen retteg tőle. Talán tényleg az az emberiség legnagyobb álma, hogy megszabaduljon a halálfélelemtől - bár nekem az utolsó novella alapján az jutott eszembe, hogy ez esetben hiányozna valami az életből, a craic, a féktelen öröm, amely az élet magvát adja. A halálnak túl sok lehetősége, túl sok ürügye van elragadni minket, és mindent ennek tudatában cselekszünk, ezzel kelünk, ezzel fekszünk, ezt szívjuk be a levegővel, ezt tudva ringatják az anyák gyermekeiket a bölcsőben.

A halál végül ránk nevet, és mi csak egyet tehetünk: hogy visszanevetünk.

Ui.: mindenkinek ajánlom figyelmébe egy ember kapcsolódó blogját.

Eredeti cím: [lusta vagyok cirill karakterekre vadászni]
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2006
Fordította: Bagi Ibolya (novellák), Sarnyai Csaba (esszék)
Ár: 3200 Ft

Shakespeare nővérei

"De akkor is, a legelső mondat, amit leírok, mondtam, mialatt odamentem az íróasztalhoz, és kezembe vettem a papírt, melyen még mindig csak ez állt: A nők és a regény, szóval az első mondat az, hogy végzetes bárkire, aki ír, ha a nemére gondol. Végzetes, ha csupán csak férfi vagy csupán csak nő; az író nő-férfi vagy férfi-nő kell hogy legyen."

Virginia Woolf: Saját szoba

Értékelés: 4.88 kénsárga lepke az 5-ből

Még a régi szép időkben volt egy genderes órám, ahol szóba került a könyv, azóta szerettem volna elolvasni, de aztán valahogy elfelejtődött. Ám nemrég @rebel olvasásai között rábukkantam, és ismét fellángoló érdeklődésemnél fogva kioroztam a könyvtárból.

A kötet előélete két egyetemi előadás "A nők és a regény" témájáról, amit hossza miatt az írónő könyvvé formált, így született meg a Saját szoba, ez a hol szeszélyesen, hol következetesen kanyargó gondolatmenet, ami hol az esszé, hol a regény stílusjegyeit mutatja, így elkereszteltem esszéregénynek:)

Abban a hitben éltem, hogy ez a könyvecske irreálisan feminista; ehhez képest meglehetősen szelíd gondolatokat olvastam - hol van ez attól a megállapítástól, miszerint még a globális felmelegedésért is a férfiak hibások a kocsimániájuk és az erőszakosságuk miatt -, bár 1929 nagyon más világ volt... képzeljük csak el, ha csak engedéllyel léphetnénk be egy könyvtárba.

A cím arra a megállapításra utal, miszerint a nőknek ahhoz, hogy szabadon írhassanak, minden nyűg és kötelesség nélkül, egy saját szobára és pénzre (pontosabban évi ötszáz fontra) van szükségük. Ám, ahogy fentebb írtam, nem ez az egyetlen témája a könyvnek; szóba kerülnek a Brontë-nővérek, Charles Lamb, Austen, Shakespeare, Thackerey, templomépítés, ebéd és vacsora ("Lévén az emberi kedély olyan, amilyen - szövedékében szív, test és szellem még egyesül, nem zárul külön rekeszekbe, ahogy pár millió év múlva majd kétségkívül fog -, a jó vacsora bizony hozzátartozik a jó beszélgetéshez. Az ember rosszul gondolkozik, rosszul szeret és rosszul alszik, ha rosszul vacsorázott."), farkatlan macska és persze maga a költészet és regényírás.

Igazából volt az, ami elbűvölt - a feminizmus, mint kezdeti hajtóerő, teljesen a háttérbe szorult, úgy látszik, magam mögött hagytam a vérfeminista korszakomat:) Hóttmindegy volt, hogy Ginny néniWoolf miről beszél nekem, én vidoran olvastam, élveztem az eszmefuttatásokat, szerettem hallani a hangját a fejemben. Nem futkosós könyv, legalábbis nekem nem sikerült úgy ráhangolódnom, hogy éppen tíz percem volt, vagy vacsora közben olvastam pár sort.

A következő olvasmányom Ginny nénitől Virginia Woolftól a Flush lesz, Barrett-Browning miatt (és mert az könnyű, bevallom), hogy azután mi fog következni, azt nem tudom, ezért a szíves segítséget őszintén fogadom. Vagyis szívesen fogadom az őszinte segítséget.

Ui.: természetesen ezt sem lehet kapni. De legalább a Veszedelmes viszonyokból már van sajátom.

Ui2.: bemásolom ilweran "útmutatóját", hogy ezen a blogon is meglegyen, eredeti kommentfolyam itt.

"Jaj, mennyire örülök, hogy tetszett!

Anno nekem is ez volt az első Woolf-tól, és még jó hosszú és provokatív szemináriumi dolgozatot is írtam belőle :) Kár hogy már nincs meg, így kénytelen leszek az újraolvasás után újra leírni a véleményem :)
A Flush-ról már írtam neked, a regényei közül az Éjre nap és a Kiruccanás (jav.: Messzeség) a legkorábbiak és a "leghagyományosabbak", van egy kis útkeresés-jellegük, még félúton az angol romantikus hagyomány és a saját hang, az "igazi" lélektani regények között. Nekem tetszettek, szerintem te is szeretnéd őket, bár a Woolf-rajongók egy része hajlamos lenézni őket :(
A később írt Évek egy évtizedeket átfogó családregény - ez már inkább a jellegzetes Woolf-stílus, hagyományos köntösben, nem könnyű, de nagyon olvasmányos és már-már túl okos(kodó). Ezek hosszabbak, terjengősebbek és picit könnyebben olvashatók, mint a legismertebb és legjobbnak tartott művei :)
A világítótorony és a Mrs. Dalloway szerintem gyönyörű, igazi gondolatfolyam-áradás, egy huzamban kell őket végigolvasni :) nekem ez a két könyv adta talán a legtöbbet egész eddigi olvasó életemben. A Felvonások között-et is imádom, talán a legironikusabb műve. Az egyetlen, amivel nem tudtam mit kezdeni, a Jacob szobája...
Az Orlando-t és a Hullámok-at a végére hagynám, mert ha valami, ezek alkalmasak arra, hogy elriasszanak Woolf-tól. Ami persze nem jelenti, hogy nem jók, csak eléggé megfoghatatlanok. És megjelent még egy esszékötet magyarul, a Három adomány, ha tetszett a Saját szoba, szerintem az is tetszene, bár politikusabb és feministább :)
És ha még jobban bele akarsz mélyedni, ajánlom Bécsy Ágnes Virginia Woolf világa című könyvét, ami nagyon olvasmányos, egyáltalán nem "túltudományos", élvezhető, egyrészt életrajz, másrészt "hogyan olvassunk Woolf-ot" jellegű útmutató. 

Na, ez hosszú lett, remélem, segítettem :D"

Eredeti cím: A Room of One's Own
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1986
Fordította: Bécsy Ágnes
Ár: [passz]