Életbevágó semmiségek

Katherine Mansfield: Egy csésze tea

(Egy könyv ilyen címmel csak jó lehet, jegyezte meg a kedves. És tényleg.)

Lehet, hogy az öregség jele, de egyre jobban értékelem az antikváriumokban meglapuló gyöngyszemeket, és Shirley Jackson kötete után abban reménykedem, hogy más, ehhez hasonló bitang erős olvasmányokat fedezek fel.
Mint amilyen Katherine Mansfield - ugyan nem volt olyan erőteljes, mint a Sóbálvány, de Mansfield nem is a meghatározhatatlan - elementáris félelemre épít, ennélfogva nem érdemes őket összehasonlítani. Az első írás légiessége miatt eszembe jutott még Virginia Woolf, aztán szépen magunk mögött hagytuk a többi szerzőt és elmerültem Katherine világában.

Ha lehetne használati útmutatót írni bizonyos könyvekhez, ehhez azt mellékelném, hogy ne utazás közben, zajban kezdjük el - hanem otthon, egy csésze tea mellett -, mert elmélyülést, figyelmet kíván, és cserébe nagyon sokat ad a rá fogékonyaknak. Katherine Mansfield világa apró, sokszor láthatatlan rezdülésekből-reakciókból áll, balsejtelmekből, olyan gondolatokból, amiket igyekszünk az agyunk hátsó zugába száműzni. Néha az olvasónak támad rossz érzése, mint a Gyerekes, de természetes esetén, vagy A kis nevelőnő utazása olvastán, ezek akár Shirley Jackson kötetében is helyet kaphatnának.
Több írásban olyan események állnak a középpontban, amelyek a külső szemlélő számára lényegtelennek tűnnek, de azok, akik átélik, sosem felejtik el; az alapműként számon tartott A garden party nagyon erős írás, de nekem a Miss Brill volt a legemlékezetesebb - annak ellenére, hogy milyen csekélységről van szó, jó erősen a szívembe döfött. Mansfield nagyon jól érzékelteti a szívet átjáró-szétmaró szégyen érzését, azt, hogy miközben valahogy tartani akarjuk magunkat (hogy ne rúgjanak belénk még egyszer) legszívesebben elbújnánk a világ keménységet követelő és mindent látó tekintete elől.

Vannak még lassú, elmélázó történetek, mint az Előjáték és Az öbölben, amelyekben ugyanaz a család szerepel. Tulajdonképpen nem történik semmi különös, eget rengető dolog; senki nem fullad a vízbe, nincs napvilágra kerülő, mindent megváltoztató titok, a családtagok még csak össze sem vesznek, csupán a folyamatosan fennálló, de még szőnyeg alatt tartható problémákról, elfojtott, de a robbanástól messze álló érzésekről olvashatunk - például a férj valamiért nem mondja el a feleségének, hogy az új kesztyű vásárlása közben rá gondolt. Vajon miért teszünk / nem teszünk ilyeneket? Miért félünk attól, aki elvileg a legközelebb áll hozzánk?
A nagy öntépések között feltűnnek meglehetősen vicces írások (A báró, A Progresszív Hölgy), amelyekben az írónő megcsillantja kissé maró, gunyoros, kifigurázásra hajlamos humorát, hát, csókolom a kezét, Miss Mansfield, vagy inkább fogadja cinkos mosolyomat, mert én is nő vagyok, és, ha már ilyen jól belejöttünk, jöjjön el hozzám teára, van egy csodás új keverékem a Kasléder Teaházból.

Nagyon sokat lehetne még példálózni meg elemezgetni a társadalmi és emberi különbségekről, a címadó novelláról, ami a Miss Brill mellett az egyik (sokadik) kedvencem, de ehelyett bevetem azt az ócskaságot, hogy inkább olvassátok el a könyvet, mert megéri.

Ui.:Volt pofám egy másik gyűjteményes kiadás borítóját berakni, igen. Az Egy csésze tea borítói nem túl bizalomgerjesztőek.

Eredeti kiadás: Collected Stories
Kiadó: Kriterion
Kiadás éve: 1975
Fordította: Szőllőssy Klára
Ár: antikváriumokban kb. 1000-1500 Ft-ért fellelhető

"... van-e olyan isten egyáltalán, aki erősebb a szerelemnél?"

"Örvény az, még hozzá veszedelmes örvény, mert magát megkapni és elveszíteni annyi, mint egy röpke perc gyönyöréért holtig tartó bánattal fizetni meg."

Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok

Bizonyos könyvekhez nagyon személyes viszony fűz, úgy is mondhatnám, hogy meghatározó élményként kapcsolódnak életem mérföldköveihez. Érzések garmadája kötődik hozzájuk - olyan érzéseké, amelyek a regény tükrében egészen új jelentéssel gazdagodnak, mintha a történet feltámadna a poros lapokból és elmaszatolódott betűkből, és már nem tudom, hol kezdődik az én életem, és hol ér véget a könyv. A valóság határán egyensúlyozunk, már-már posztmodern helyzetet hozunk létre. Kissé félelmetes ez a reflektálás, és érdekelne, hogy az írók tisztában vannak-e a látnoki képességükkel, szebben fogalmazva a történetükbe oltott varázslattal. Vajon hinné-e Choderlos de Laclos, hogy a regénye, amiben a szerelem maga az elszabadult pokol, nekem egy szerelmi vallomás része? Szerintem nem lepődne meg, de a halott írókkal kapcsolatos gondolataim már egy másik homlokráncoltató/meghökkentő témát képeznek, aki elolvassa ezt a szösszenetet, annak egyelőre elég lesz a bensőséges kötetek gondolatát feldolgozni.

"Örvény az, még hozzá veszedelmes örvény, mert magát megkapni és elveszíteni annyi, mint egy röpke perc gyönyöréért holtig tartó bánattal fizetni meg."

Ám akkor is a kedvenc könyveim közé sorolódott volna a regény, ha nem fűződnek hozzá személyes emlékeim. A címe olyan, mint egy sziszegve fülbe súgott titok vagy pletyka, és tulajdonképpen az egész, levelekből kibontakozó történet ilyen. Mintha kíváncsi postáskisasszonyok (vagy postásfiúk) módjára fürkésznénk ki, hogy a szereplők miként manipulálják egymást, ami pókhálókként köti össze vétkeseket és ártatlanokat. A háló közepén két pók tanyázik, mindegyik lesi a maga áldozatát, akit bábként használ, de egymás ellen is cselt szőnek. A ragadós szálak végül mindenkit elkapnak; a két pók - Valmont vikomt és Merteuilné - is menthetetlenül belegabalyodik a játszmába. Olyan veszedelmes viszonyokat alakítanak ki, amelyek a saját, kényes egyensúlyú kapcsolatukat is megrengeti - és a cselszövők nem szeretik, ha bábként használják vagy megsértik őket. Teljes sebességgel haladnak a katasztrófa felé, és kiszámíthatatlan, hogy mennyire sérülnek meg, egyáltalán, túlélik-e, esetleg érdemes-e túlélniük.

Ez a könyv klasszikus értelembe vett időtlen történet; megmutatkozik benne mind az a hamisság, ami bennünk rejlik, és mennyi aljasságot képesek az emberek egymással művelni. Nem a nyers erőszak, hanem a kifinomult gyilkolás révén, amikor az áldozatot a legfájóbb pontján találják el - látszólag selyembe bújtatott kézzel és finom mozdulatokkal - a szívén. Lenyűgöző megfigyelni, hogyan csalogatják felszínre a vétlenekben a sötétségét és hogyan hámlik le a cselszövőkről minden tanult gesztusuk, amivel igazi (?) önmagukat védik. "Nem vagyok a magam ura" - hajtogatja a vikomt, mint egy mantrát, de a többiek is elveszítik az önuralmukat.

Számomra igazán meglepő volt a levelek nyelvezete: hiába íródott a tizennyolcadik században a regény, nem használ olyan nyakatekert szófordulatokat, amik vontatottá vagy élvezhetetlenné tennék, bár valószínű, hogy ebben Örkény István zsenije is közrejátszik.

Ritka az olyan könyv, ami a több mint kétszáz évvel a megírását követően is szórakoztató, izgalmas, és betekintést enged az éjszaka mélyére. A Veszedelmes viszonyok ilyen mű, és érdemes továbbra is megtartani a... kulturális köztudatban.:)

Ui.: Érdekes kérdés, hogy mely könyvek maradnak meg a kulturális köztudatban, melyeket nyel el  az idő kíméletlen süllyesztője, és melyek azok, amiket az eltelt kor patinája a klasszikus meg a szépirodalom jelzővel von be. Az utóbbira tipikus példák Jókai kalandregényei, de szerintem a Veszedelmes viszonyok is ebbe a kategóriába tartozik.

A könyv előjegyezhető az antikvarium.hu adatbázisában. Érdemes előjegyezni, nekem így lett kevesebb, mint egy hónap alatt Világszép Vasziliszám, ami szintén fehér holló a könyvpiacon.

Eredeti cím: Les liaisons dangereuses

Kiadó: Kriterion

Kiadás éve: 1973

Fordította: Örkény István

Ár: -

Kölcsönösen vállalt édes kötelékek

"... és van-e olyan isten egyáltalán, aki erősebb a szerelemnél?"

Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok
Értékelés: 5* kicserélt levél az 5-ből
Kedvenc karakter: Merteuilné


Három hónapja olvastam ezt a könyvet. Három hónapja ülök rajta, illetve ennyi ideje toporzékol a nyomtató tetején, már vérig van sértve, hogy idáig megvárakoztattam, legalább olyan pökhendi jószág, mint néhány szereplője, pláne, hogy ilyen hülyeségeket zagyválok róla, ahelyett, hogy értelmes postot írnék. Mert ez a könyv istenuccse, hogy megérdemli, de túl sokáig vártam, így csak holmi zagyvaságra telik tőlem.
Nem egyszer mondtam már, hogy a szerelem rettenetes dolog - főleg ha játéknak tekintik és aljas eszközként használják mások megtörésére, megalázására és elpusztítására. De a játékosok mindig belegabalyodnak az általuk szőtt hálóba és végül ugyanaz a sors vár rájuk, mint áldozataikra. Ugyanez történik a regénybeli Valmont-nal és Merteuilnével, akik egyszerre két fronton tevékenykednek: a vikomt, az "asszonyok végzete", nagy fába vágja a fejszéjét, az erényes Tourvelnét akarja magába bolondítani - alighanem ez csábítói pályafutásának legnagyobb kihívása. A másik terv a márkiné egyik ellenségének tönkretétele, méghozzá furmányos módon; az ellen feleségül fogja venni a zárdából frissen kikerült Cécile Volanges-t, akire nyilván hamvas ártatlansága miatt vetettek szemet, őt kellene romlott nővé zülleszteni.

Imádtam ezt a könyvet, pont emiatt a szövevényes kapcsolati és szerelmi háló miatt, habár a két cselszövő hideg fejű, számító ember, és sajnáltam az ártatlan résztvevőket... mondjuk ebben a játszmában előbb-utóbb mindenki elveszti az ártatlanságát és senki nem marad bűntelen, valamilyen szinten mindannyian taktikáznak, a saját érdekük és jó hírük miatt. Most nekiállhatnék elemezgetni a szereplőket, a "bájos kis Cécile"-től és anyjától, a "vén skatulyá"-tól kezdve, de hajnali egy óra van, órák óta kalapálja a fejem a migrén, egyszóval nem vagyok analizálgatós kedvemben. Egyedül afelett szeretek töprengeni, hogyan vált ilyenné Madame de Merteuil személyisége, szeretnék bepillantani a gondolatai közé.
A levélregény formátum különösen kedves a szívemnek, bár a kissé körülményes nyelvezet miatt lassabban haladtam az olvasással (és különösen szívesen vettem volna, ha keltezve vannak a levelek, de ezt már nem róhatom fel az írónak), mint ahogy szerettem volna, de annyi baj legyen.

Michelle Pfeiffer (Tourvelné) és John Malkovich (Valmont vikomt) Stephen Frears feldolgozásában (1988)

Istenem, ez így nagyon rövid, mit kellene még összevirnyognom (soha ne hagyjatok ennyi ideig állni egy könyvet)? Legyen mondjuk a film, mert szokásomtól eltérően megtekintettem, és jelentem, nem bántam meg. Az eredeti történetet alaposan megvágták - ráadásul a film a színpadi változat alapján készült -, de kivételesen nem éreztem hátránynak vagy csonkításnak, ellenkezőleg, mintha egy jó szerkesztő kihajigálta volna a felesleges részeket egy történetből. A kosztümökbe és a márkiné otthonába teljesen beleszerelmesedtem és a szereplőkre se lehet egy szavam se (micsoda tejfölösszájú suhanc volt még akkor Keanu Reeves!), hiába fiatal dáma a regény szerint Merteuilné, Glenn Close helyett nem tudok mást elképzelni ebben a szerepben, Malkovich pedig úgy néz ki, mint egy kiéhezett vámpír, de ennél Valmont-osabb nem is lehetne.
Béna post vége, megyek aludni.


Eredeti cím: Les Liaisons Dangereuses
Kiadó: Kriterion [saját példány]
Kiadás éve: 1973
Fordította: Örkény István
Ár: passz, az enyém 1500 Ft-ba került, nem nagyon lehet kapni