Az asszonyok élete

Szécsi Noémi - Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete (1860-1914)

Tavaly még ezt is sikerült elolvasnom, igazán hatékony vagyok.

Valamiért abban a hitben éltem, hogy ebben a kötetben élveteg arisztokrata hölgyekről lesz szó, akik délelőtt tizenegykor kelnek ki selyembaldachinos ágyukból és a fő délutáni program a margitszigeti korzózás, miközben otthon a személyzet lázasan készül az ötfogásos, ezüstvillás vacsora előállítására. Nos, ehhez képest főleg a tisztes középosztályban kalandoztunk - abszolút nem bántam ám, mert könnyebb volt Méhelyékkel azonosulni, mint az Andrássykkal, ill. érdekeltek a múlt jelenbe ágyazódó, mindent túlélő attitűdjei, például: a spórolás! A feleség, az asszony az otthon öko-és mindenféle szisztémájának a katalizátora és működtetője (ami nagyrészt még mindig így van), ő tartja a kezében a gyeplőt és a szálakat, vezényli az alapanyagok beszerzését - akár nemzetközi kapcsolatokat is megmozgatva, hogy az asztalra friss és költségkímélő hús kerüljön -, ügyel a készletszint fenntartására (zár a kávéspikszisen!), kormányozza a különféle korú csemeték nevelését, sasszemmel figyeli a cselédeket és a bátor porszemeket, amelyek az Otthon vesztére akarnak törni, és mérlegképeseket megszégyenítő kettős könyvelést vezet.

Mindennek szépen, olajozottan kell működnie - és az a szép és olajozott, amit a ház úrnője annak tart, és nehezen viseli, ha ezt a mások (főleg férjurak) számára láthatatlan rendet meg akarják bolygatni. Elnézést kérek, de férfiember nem értheti azt a mélyről jövő hevületet, amikor a nők nagymosáshoz fognak, és gyakorlatilag kirántják a szerencsétlen, elcsigázott családfő alól a vánkoscihát és elzavarják a vendéglőbe ebédelni (ti. hogy ne legyen láb alatt). Mindent ki kell mosni! A kosz ott csúfolódik a ruhákon, a szőnyegen, a lepedőn! Ha már a külvilág káoszát nem tudjuk megregulázni, legalább az otthonunk felett gyakoroljunk kontrollt. Ismerős? (Nekem igen.:)

Persze nemcsak a háztartási teendőkről szól a kötet, de szükségem volt némi elkalandozós bevezetésre, mert jelenleg objektív-tájékoztató bejegyzést nem tudok magamból kipréselni.

Annak ellenére, hogy mindig tartok a non-fiction kötetektől - nem szeretek párhuzamosan több könyvet olvasni és félek, hogy az ismeretterjesztők egyhuzamban ellaposodnak -, meglepően gyorsan haladtam A budapesti úrinővel; a stílusa olvasmányos és nagyon sok egyéb érdekes dolgot is megtudhatunk - ld. Szent Antal tüze vagy Semmelweis rejtélyes és brutális halála - a fősodorhoz képest. Az úrinő háztartása mellett megismerjük, milyen volt a tárgyalt évek során a társasági élet, megtudhatjuk, hogy Blaha Lujzát a saját ebédlőasztalán műtötték meg, milyenek voltak egy törvénytelen gyerek esélyei az életben, hogyan illett a szerelmes, ill. szakítólevelet megfogalmazni stb. - a könyv valószínűleg mindent felölel, ami a nőket érintette. Szécsi Noémi azt nyilatkozta egy interjúban, hogy "Azt akartuk megmutatni a nők szerepével kapcsolatban, amiről nem beszélnek... a nők története még mindig kifejezetten elhallgatott nézőpont a magyar kultúrtörténetben." Nem akarok azzal dobálózni, hogy ez mértéktelenül sikerült, hogy hiánypótló mű (bár valószínűleg az) és mindenki éjjeliszekrényén ott a helye, mert nem ismerem a rendelkezésre álló, vonatkozó szakirodalmat és nem is olvastam mást a témában - Borgos Anna két könyve megvan, egyszer jó lenne őket is elolvasni -, ezért maradjunk annyiban, hogy örültem, hogy elolvastam, az ismereteim gazdagodtak (kérdés, hogy meddig maradnak meg a fejemben) és nem zárkózom el a hasonló kötetektől.

A vége felé kicsit keserű lett a szám íze, amikor a szerzők a nők oktatását tárgyalták; igen, tudom, hogy több mint száz év alatt sokat változott a világ és az emberek életszemlélete, de szomorú volt olvasni, hogy a nőket csökkent értelmi képességűnek tartották, akik csak papagájmód megtanulnak valamit, de a jelentőségét nem fogják fel és nem képesek általa gondolkodni-fejlődni. Szar volt erről Gyulai Pál véleményét olvasni, vagy Mikszáth fokozott gúnyolódását a a Wohl nővérekről, csak azért, mert nőkről van szó, de nem akarom ezt tovább gondolni, mert a szerzők sem teszik és nem erre akarok emlékezni a kötetből.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2015

Ár: 4290 Ft

Három könyvről röviden

Az egyikük nagyon régi olvasmány, a másik rossz volt, a harmadik elment vadászni jó, de rövid...

Tan Twan Eng: Az esti ködök kertje
Ezt jól elmismásoltam, még tavaly olvastam, de a nagy költözéses-karácsonyos-vendéglátós hajtásban nem volt ihletem meg időm írni róla. Eléggé megfakult az emléke, leginkább a rácsodálkozás maradt meg belőle, ahogy a szerző összeszőtte a szálakat. Meg hogy elfogyott a nagy becsben tartott tea, és soha többé nem lesz ilyen. Borzalom.
Jaj, és Aritomo történetének vége! Tetszik, ha egy szerző nyitva hagy bizonyos kérdéseket, mi pedig rágódhatunk rajta, vajon mi történt, és miért ez lett a következménye.
A keserűséget, a haragot tényleg el kell engedni, mert felzabál és végtelenül magányossá tesz. Szép, szomorú könyv, még az én túlontúl európai beállítottságomnak se volt elérhetetlenül keleties.

Svenja Leiber: Sipino
Nagyon rövid olvasmány, gyakorlatilag egy délután alatt el lehet olvasni, de ha megveszek, se tudom megmondani, miről szólt. A cselekmény, a mondanivaló úgy lóg a semmiben, mint a szereplői, akik kiléptek az életükből, hogy az átmeneti pihenőhelyen, Sipinóban ragadjanak örökre. Annak ellenére, hogy orosz környezetben játszódik, nem hittem volna, hogy ennyire depresszív lesz, az elején majdnem visszatettem a polcra, de várólistacsökkentős, úgyhogy végigküzdöttem magam rajta. A hangulata nagyon erős, rengeteg teát  (meg töményt) isznak, de a céltalan fájdalomkeltésnek nem vagyok a híve.

Fehér Béla: Tengeralattjáró Révfülöpön
Cuki a címe, a külseje, és láthatólag nekem rakták ki a könyvtári Újdonságok állványára. Egy nap alatt végig lehet benne szaladni, voltak tetszetős és kevésbé szimpatikus írásai. Nem filóztam rajtuk sokat, lapoztam a következőre - eszméletlen sok magyaros kaját zabálnak benne -, amolyan instant élvezetként szolgáltak.
A kedvencem talán ez volt:

Lila ruhás boszorkány, varázsszőnyegen 

Tudom, hogy az úgynevezett felvilágosult emberek célpontja leszek, kiröhögnek, nekem ront a tévé, a sajtó, de állok elébe. Akkor is az a véleményem, hogy a középkor sokkal őszintébb volt, mint ez a sötét, pénzéhes 21. század. A középkorban kertelés nélkül beismerték, hogy boszorkányok pedig vannak. Ez rendben. De ha akkor voltak, mára hová lettek? Megszűntek, mint a mandulagyulladás? Vagy jó útra tértek? Dehogy szűntek, dehogy tértek. Most is itt élnek közöttünk. Bizonyíték rá a szomszédasszonyom, az elvirágzott, cipócsöcsű Vikszléder Bözsi. Képes ráhasalni egy szelet rántott húsra, repked rajta a ház felett, mint egy varázsszőnyegen. Ma reggel is láttam, kérem! Lágy esésű lila ruhát viselt, fogta a szalagos fehér kalapját, hogy le ne repüljön a szélben. Integetett, aztán huss!

Vér és tinta

Előszó: ez a post a korábbiakhoz képest is nyafogás szubjektív hangvételű lesz - annyian áradoztak már a regény(ek) külalakjáról, hogy nincs kedvem sokadikként ezt ismételgetni (egyébként is megtettem már párszor). Másrészt: istenkáromló módon eléggé kihallik az alábbi szösszenetből, időnként mennyire elegem volt belőle, amiért nem kérek elnézést..

J.J. Abrams - Doug Dorst: S.

Ami a víznél kezdődik, ott is végződjék, és ami ott végződik, kezdődjék el újra.

Mit lehet erről a könyvről mondani?
Kurva jól néz ki és kibaszott fárasztó olvasni.
Ebben az egy mondatban benne van minden érzésem a könyv iránt; egyrészt nagyon jó érzés beleveszni, agyalni, ötölni-hatolni, de egyben dühítő is, hiszen a nyomozás során be vagyunk zárva a könyvbe, nem olvashatjuk hajnal háromkor a Coriolis vagy A foltos macska idevágó részeit, miközben meredten nézzük az ajtó elforduló kilincsét, hogy vajon a zuhanásos-vagy a vízbe fulladós Straka-halálban lesz-e részünk, mert, aki ebbe az ügybe belekeveredik, nem ússza meg ártatlanul  és óhatatlanul az események részévé válik. Nem turkálhatunk az egyetemi levéltárakban és online adatbázisokban megfejtőkulcsokat keresve, és sajnos nem levelezhetünk egy jóképű sráccal (persze, hogy magas és jóképű - mégis, mit vártatok? Mindjárt kitérek erre.) egy titokzatos regény lapjain. Kimaradunk a javából, és a hátrahagyott morzsákból próbáljuk összerakni a sztorit - de ez is elég izgalmas tud lenni, főleg, ha az embernek van egybefüggő két hete és két szabad keze, hogy ne hulljon ki minden a kötetből.
(Az egyik fényképet beleejtettem a majonézbe, de megmenekült.)
Karácsony utolsó napján kezdtem olvasni a kötetet, először azzal a módszerrel, hogy egy oldal TH után jöjjenek a kék-fekete párbeszédek. Természetesen nem működött, ezért áttértem az egy fejezet-módszerre, így már viszonylag koherens történet(ek) bontakozott ki (bontakoztak ki). Aztán véget ért a szabadság, és nem volt energiám és kellő mennyiségű időm azon agyalni, kicsoda VMS, ki követi Jent, milyen kódokat rejtett FXC a lábjegyzetekbe. Emellett keserűen döbbentem rá, hogy a második nekifutásnál nem elég csak a narancssárga-zöld vagy a lila-piros megjegyzéseket olvasni - a széljegyzetek, színtől függetlenül, egy szövegtestet alkotnak, és sok esetben nem sorrendben követik egymást, a két nyavalyás kölyök meg imád csillagozni és nyilazni, ezért az "újraolvasásnál" az összes párbeszédüket elolvastam. [Pokoli érzés lehet tanárnak lenni. Egyébként elgondolkoztatok olvasás közben azon, hogy mennyire eltávolodtunk a kézírás útján történő kommunikációtól?]
Befejeztem. Hét oldalnyi jegyzetet gyártottam olvasás közben  - amik természetesen már a könyvhöz tartoznak:D -, összeraktam egy történetrekonstrukciót, de nem vagyok biztos benne, hogy hibátlan vagy teljes. De azt akartam, hogy vége legyen, hogy kipihenjem és feldolgozzam, hogy tisztázzam a vele való viszonyomat; rettenetes bűntudatom lett volna, ha az az érzelmi konklúzió, hogy nekem ez nem jön be (hálistennek bejön). Nagyon le kell lassítani ahhoz, hogy ezt a könyvet élvezni lehessen, az elvárásokat pedig átértékelni. A hűha-élményért meg kell dolgozni, nemcsak szépen végigolvasni a sorokat, aztán lapozni, mint egy normál tördelésű regénynél. Ilyenkor nagyon utálom az internetet meg a könyves közösségeket; elvész a személyes élmény, a privát felfedezés, az S.-t pedig messze megelőzte a híre, esélyem sem volt "személyes kapcsolatot" kialakítani vele, mint amikor egy régi, piedesztálra állított klasszikusnál próbálkozol, hogy vajon mit tud neked átadni a ragyogó királyi palást (a hírnév) nélkül. Nem szabad elfelejteni, hogy az S., bármilyen mutatós, csak egy könyv - és a... mozgatórugója rohadt egyszerű. Nagyon sok minden van benne, komplikált, nyomozós-összeesküvős, de a lényege, hát jaj.:) Nem a rossz értelemben vet "jaj", hanem a "nem hiszem el, hogy ezért kellet ennyire megbonyolítani"-jaj.

Ui.: Ehhez tényleg nagyon jó névmemória kell.
Ui2.: Bármekkora blaszfémia, az S. nagyon emlékeztetett A szél árnyékára.

Eredeti cím: S.
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2015
Fordította: M. Bíró Júlia - Bélai Krisztina
Ár: 8990 Ft

Borús napok lányregényei

Zsinórban ez a második post, aminek a címében a "lányregény" szó szerepel, de ezek tényleg azok. A rózsaszín, puffos ujjú ruhás értelemben, úgyhogy a tautológia teljes mértékben indokolt.

Olyan ügyes vagyok, hogy sikerült befejeznem a második, könyvtárból orozott ballasztkönyvet is (copyright by Nima), aztán, amikor a majdani, róluk szóló postokról gondolkodtam, rájöttem, hogy az emlékeim menthetetlenül összefolynak, és alig emlékszem szegény Fangirlre, pedig micsoda mankó volt tavaly decemberben. Ilyen és ehhez hasonló okok - már megint [vagy: még mindig] három könyvvel vagyok lemaradva, és rettenetesen nyomasztanak - miatt közös íráson fognak osztozni.

"A szürke szoba egy üzleti ügy miatt megszálló japán úriemberé, egy bizonyos Mr. Tsunawáé lett. Coral néni elhitette vele, hogy a szobát gyakran látogatják a szellemek, így próbálva rásózni a hibátlan angol vidéki házakra jellemző miliőt. Ez azt jelentette, hogy éjszakánként lánccal csörögtünk az ajtaja előtt. A szükség azonban úgy hozta, hogy hamar hozzászoktunk ehhez az új életstílushoz."

Sara Crowe: Campari reggelire

Kölcsönzés előtt egy-két héttel mély undorral tekintettem a könyvre; biztos valami ócska chick-lit, eszem ágában sincs elolvasni. Aztán a fülszöveg keresztül verekedte magát az előítéletem vastag ködén, és...
RÉGI HÁZ
ANGOLOK
RÉGI, OMLADOZÓ HÁZ
RÉGI, OMLADOZÓ HÁZ, AMINEK NEVE IS VAN
feliratok villogtak az agyamban. Az ódon, már-már személyiséggel bíró épületek a gyengéim; egész jól elkendőzik a nem hibátlan regényeik megbicsaklásait. Most sem volt másképp, de a rózsaszín vattacukor-hangulaton átsejlett pár dolog, ami miatt, ha még adnék pontszámot, a jóindulatú három és fél megégett pirítósra minősíteném.
Nem okozott gondot, hogy belehelyezkedjek a tizenhét éves Sue Bowl fejébe, ill. a naplójába, szerintem ez hatalmas piros pont nekem. Sue néha naiv, néha idegesítő, persze reménytelenül szerelmes - de tizenhét éves, és alapvetően cuki, ezért megbocsátottam az Icarus utáni sóhajtozását. (Azért elég perverz dolog a delikvens fotóból megmaradt fél szemével aludni... legalább egy fél pár zoknival megkönyörülhetett volna Sue-n az írónő.) Rendkívül pihentető volt Bécsy Ágnes Virginia Woolf-elemzései után hóbortos nagynéniről, családi titkokról, szerelmes, meglett korú ezredesekről olvasni, a Déli álmok jutott róla eszembe - a tragédiák ellenére alapvetően pozitív hangvételű (azért nem kellene minden tinilány édesanyját kinyírni), néhol nevetésre késztető, könnyed kis regények, jó tündérekkel és RÉGI HÁZAKKAL, jólesett olvasni. És itt még a szobáknak is neve van!
(Ha már nevek: elképesztő, hogy hívják a szereplők többségét - Icarus, Buddleia, Loudolle, Avery, Cameo, Coral.)
Ezeknek a tulajdonságoknak szinte csatolmányai néhány kifogásolható dolog: a túl meseszerű, boldog vég, a nem-igaz-hogy-nem-böki-ki-a-szemed-ki-a-hozzád-való-srác - féle bullshit, az abszolút gonosz karakter, a szép Loudolle (azaz Lúdtoll), aki logikus indok nélkül minden gaztett elkövetője. Még jó, hogy gyilkosság nem történik, tuti, hogy az írónő ráfogná. A vége felé kezdett vattacukor-túltengésem lenni, de Sara Crowe-ba szorult annyi bölcsesség, hogy ne hatszáz oldalban mesélje el Sue kalandjait, és így a Campari reggelire megmaradhatott kellemes élménynek és emléknek.
Ui.: a "paradicsomban szálló selyem" képét nem tudom hova tenni.

Eredeti cím: Campari for Breakfast
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2015
Fordította: Beke Zsolt
Ár: 2990 Ft

Rainbow Rowell: Fangirl

Nem hittem volna, hogy valaha Rainbow Rowell (istenem, ez a név!)-regényt fogok olvasni, de a könyvek még mindig meg tudnak lepni, amiért alapvetően hálás vagyok.
Érdekes, hogy mindkét lányregényem az íráshoz kapcsolódik; Cath-nek, akárcsak Sue-nak, az írás a végső mentsvára, a komfortzónája közepe. Róla eszembe jutott még egy fiktív karakter, Quentin A varázslókból - Cath se bír egy elképzelt varázsvilágtól elszakadni. Valószínűleg megenné a sárga irigység, ha tudná, hogy Q. tényleg átkerül álmai világába. Igaz, hogy szerencsétlen srácnak ez sem elég, de ez már egy másik történet.
Cath egy rakás katasztrófa. Vele kicsit nehezebb volt toleránsnak lennem, mert a klinikai eset határa, ha valaki inkább fehérjeszeleteken él, mintsem megkérdezze, merre van a menza, de próbáltam arra gondolni, hogy én is voltam ennyire görcsös (sőt, ma is előfordul). Az ikertestvérével, Wrennel se volt jobb a helyzet: ő az, aki kétségbeesetten önálló, felnőtt és más akar lenni - közben összegyógyul a szobatársával és bonyolult viszonyba kezd az alkohollal. Ugye, mennyivel jobb, mint a szobában kuporogni és fanficet írni?
Az ikrek bonyolult kapcsolata mellett itt van a lelkileg instabil apa és a korán lelépő "nem akarok családanya lenni"anya problémája. Egyik ízletesebb téma, mint a másik, de Rowell egyikben se megy túl mélyre. Mondhatnátok, hogy ha szétcincálós drámát akarok, olvassak Franzent vagy Shivert, ne tinikönyvet, de bizonyos igényeket nem tudok kikapcsolni attól, hogy fáradt vagyok. Egyébként RR elég jól kezeli a cselekményt, a Campari hozzá képest faék egyszerűségű; igazi konfliktusok vannak, Cath valós vargabetűket és kényszerkanyarokat ír le, hogy kitörjön az elefántcsonttornyából. Még a meglebegtetett szerelmi háromszög se rogyasztotta össze a regényt, úgyhogy RR tényleg ügyes YA-szerző.
Csak Levi ne lett volna.
Igen, a Tökéletes Srác. Hipercuki, kurva jól néz ki, és pszichológust megszégyenítően türelmes Cath-tel. Igen, teljesen tökéletes és kielégítő szórakozás, hogy a fejét az ölébe hajtva felolvassa neki a fanficjét, február éjszaka bebarangolják a töksötét campust, és elfuvarozza a lányt, ahova annak éppen mennie kell. Ilyen fiú nem létezik, Cath-nek legalább három kapcsolatkezdeményt kellene normál esetben elkaszálnia, mert az idegbeteg komplexushalmaza elviselhetetlenné teszi és még rettenetesen gyerek. Óriási különbség van egy otthonról éppen elkerült 18 éves és egy 22 éves, a suli mellett dolgozó ember között. Még egy "A jóképű rosszfiú átejti a naiv, tapasztalatlan lánykát"-sztorit se lehet kihozni belőle, mert Cath még stabil állapotában is mentálisan padlóra küldi a jóképű rosszfiút.
Levit leszámítva jól elvoltam a Fangirllel - igazából reménykedtem, hogy a rengeteg ocsú között kitermelődik pár normális ifjúsági regény, és, úgy tűnik, Rowell ilyeneket ír. Volt néhány mondat, ami tökéletesen betalált:
"Túl sokat sírok, gondolta. Túl sok mindenért. Belefáradt, hogy mindig ő az, aki sír."
"Meséld el, miért vagy ennyire boldogtalan."
"De olyan tanácstalan vagy időnként. Mintha egy cicát látnék, aminek beszorult a feje a papír zsebkendős dobozba." Az epic mondat.:D

Eredeti cím: Fangirl
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2015
Fordította: Sóvágó Katalin
Ár: 3250 Ft

Lányregény

"Ha Armand-ra nézett, óhatatlanul eszébe jutott, hogy hátha mindjárt elfordul, elmegy, elhagyja, beléhasított a gondolat, hogy az a szilaj öröm, amit akkor él át, amikor a testében érzi a férfi testét, az az abszolút boldogság szükségképpen elmúlik, hiszen éppen a tünékenysége a lényege, de egyszermind azokban a röpke percekben rejlik az örökkévalóság, illetve hát ami egyáltalán felfogható belőle. Elég volt meglátnia Armand-t, és felébredt benne a birtoklási vágy, és azt is azonnal elfogadta, hogy a  férfi uralkodjon a kapcsolatukban.
- Azt hiszem, igazi kispolgár voltam akkoriban - nézett Percyre Lady L."

Romain Gary: Lady L.

A cím kissé megtévesztő; ugyan lányregényről van szó, egy ifjú hölggyé, majd büszke dámává korosodó kislány életéről, nyiladozó értelméről és a világról alkotott képéről, de nem pihe-puha, halványrózsaszín csipkék és puffos ujjak csomagolásában - ez a lány, bár roppant bájos és a csontjaiból sugárzik az elegancia (száz évben egyszer születik ilyen!), a mocsokban született, Párizs gyomrában, ami trágár vonásként örökre megőrződik benne, de cseppet sem a hátrányára; ez az éles kontraszt teszi ellenállhatatlan femme fatale-lá és segít megőrizni az életet cinikusan szemlélő, szája sarkában bujkáló mosoly-fintorát, amely nem hagyja, hogy beltenyészetes, angol-és rangkórságos, kipárnázott szemellenzőt növesszen rá.
Miután megalkottam az év(tized) leghosszabb és legrondább mondatát, megpróbálok értelmezhető tagolásban gagyogni a Lady L.-ről.
Gary számomra utolsó művét régóta tartogattam, ahogy a legfinomabb édességből tartalékolunk a válságos időkre; ott üldögélt a kedves könyvespolcán, én pedig állhatatosan szemmel tartottam, hogy majd egyszer eljön az ideje. A Park kiadó  - a legdöglöttebb csendben megjelenő - gyönyörűségének azonban nem bírtam ellenállni, ill. Nita nem bírt ellenállni, és megajándékozott vele karácsonyra.
A kacér könyvecske a brutális S. BKV-kompatibilis váltótársa volt; meg kell mondjam, az agyam (és a perifériás látásom) szörnyen megkönnyebbült az egyszerű, visszatekintő történettől és a szűziesen tisztán fehérlő lapszélektől.
Habár kemény három darab könyvet - nem tehetek róla, hogy csak ennyi jelent meg magyarul, na - olvastam a szerzőtől, ismét sikerült meglepnie. Ez a frivol, játékos, velejéig női hangvétel meglepett, elvarázsolt és alaposan elbódított. Gary valóban életre keltette a szereplőket, magát mint írót pedig eltüntette a háttérben. Üdítő, egyszerre ismerős és meglepő történet, szó szerint öröm volt olvasni.

Ui.: A kisregény nemcsak vizuális orgazmust okozó új köntöst, hanem friss fordítást is kapott, Bognár Róberttől, akibe A virradat ígérete óta plátóian szerelmes vagyok.
Ui2.: Szent meggyőződésem, hogy D'Annunzio említése és az angol öltönyök említése cinkos összekacsintás, ill. utalás A virradat ígéretével.

Eredeti cím: Lady L.
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2015
Fordította: Bognár Róbert
Ár: 2900 Ft

Vanessa és a nővére

"-... Tea, pirítós, kellemes kandallótűz és francia regények... olyan csábító volt mindez, úgy szerettem volna ezek társaságában eltölteni a délutánt! Hirtelen felötlött bennem, ha összeházasodnánk, minden délutánom ilyen lenne, és mielőtt még meggondolhattam volna, már ki is mondtam...
- Megcsókoltad?
- Pfuj! - Lytton a kezébe temette arcát.
A csóknak még a gondolatától is irtózott. Szemmel láthatóan halálosan megdöbbent, mi több, felháborodott azon, hogy Virginia elfogadta az ajánlatát. Ezt igazán nem várta tőle. Őszintén szólva én sem.
- Mihelyst kimondtam, rádöbbentem, hogy én ízig-vérig buzeráns vagyok! Soha nem lennék képes elvenni egy nőt - jajdult fel. - Különösen nem egy olyat, mint Virginia!
- Megértelek."

Priya Parmar: Vanessa és Virginia

Az Alexandra jó érzékkel választja ki a színvonalasabb női regényeit - legalábbis azt a pár darabot, amit én olvastam:P -, Paula McLain és Naomi Wood Hemingwayhez kapcsolódó írásai után itt van nekünk Priya Parmar és Virginia Woolf, illetve Vanessa Bell.
Nem kevés cidrizést éreztem, amikor átvettem a rendelést, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. Nem hiszitek el, de körülbelül azt az élményt adta a Vanessa és Virginia, mint A párizsi feleség anno; szép, érzékeny hangvételű regényt, amit élmény és kikapcsolódás olvasni.
Azért is jó ilyen könnyed, mégis informatív kötetekhez nyúlni, mert jó eséllyel felkeltik az érdeklődést a történet tárgya iránt, kicsit "lefaragnak" a köztünk lévő távolságból (az senkit ne tántorítson el, hogy Hemingwaytől még mindig az egy szem Vándorünnepet  olvastam - esküszöm, hogy idén változtatok ezen!), ezért ajánlom a Vanessa és Virginiát és társait nemcsak azoknak, akiket érdekel az adott híres személy életműve, hanem a tartalmas szórakozást keresőknek is - aztán, ki tudja, mihez hozzák meg az étvágyat.

Napló-, ill. levélregény formájában ismerhetjük meg Vanessa és Virginia Stephen életét, az egymáshoz kötődő bonyolult, összetett viszonyukat. A naplórészletek fiktívek, Vanessa nem vezetett naplót (ha jól emlékszem...), de a fennmaradt levelek, egyéb dokumentumok, a temérdek Virginia Woolfról szóló életrajz alapján elég részletes képet lehet alkotni a nővéréről is, mondhatni, az írói képzeletnek kevés bebarangolni való "tér" marad.
A szerző az adott korra, a későviktoriánus Anglia változásaira is ad némi kitekintést. A négy Stephen-testvér szüleik halála után a kevésbé előkelő, bohéman züllékeny Bloomsbury negyedben bérel közös házat. Leslie Stephenről ellentmondásos apakép rajzolódik ki a szakirodalom alapján, de az mindenképpen a javára szól, hogy a lányait is színvonalas oktatásban részesítette, nem arra nevelte őket, hogy vigyorgó szobadísz-feleségek és kirakatanyák legyenek. A négy fiatalban egyesül a műveltség, a művészetek iránti érzékenység és tehetség, valamint az újra, a változásra való szomjazás. Elhatározzák, hogy csütörtökönként baráti összejöveteleket szerveznek, amelyek csakhamar a fiatal értelmiségiek vitaestjei lesznek. A később Bloomsbury-körnek elnevezett társaságnak meggyőződése, hogy nagy dolgokat visznek véghez, változást hoznak létre, megtörik a konvenciókat - az összejöveteleken csak úgy repkednek a "buzeráns" és az "ondó" szavak.:D Milyen érdekes, hogy tulajdonképpen igazuk lett, bár ekkor még csak az egyikük, E.M. Forster írt és adott ki regényt (irigyek is rá:D). Bár elég valószínű, hogy más, hasonló csoportosulások is ezt képzelték magukról, mégsem tudunk róluk fikarcnyit sem - elképzeléseiket elsöpörte az idő és a történelem.

Vanessa Bell. George Charles Beserford fényképe,
1902.
Forrás

Térjünk át Vanessára. Tetszik nekem ez a lány; színekben, textúrákban gondolkodik, a hasonlatai mind a festészethez kötődnek. A szülők halála után ő a család szilárd tartóoszlopa, aki figyel a többiekre, befizeti a csekkeket, megszervezi az összejöveteleket, az utazásokat. Közben minden idegszálával próbálja önmagát mint művészt meghatározni, ami nem egyszerű a máris elnyomó Virginia mellett.
Gyakran előfordul, hogy a zseniális alkotók magánemberként, a hétköznapokban... elviselhetetlenek. Vagy szimplán kiállhatatlan a természetük, vagy az eszméik teszik tönkre a szociális hálójukat, vagy a zseniális műveket eredményező, ám ingatag szellemi állapotuk és érzékenységük teszi próbára a kapcsolataikat. Virginia Stephenre egy kicsit mindegyik igaz. Vanessa az ellenpontja, a kikötője, a riválisa, a másik fele, világának elválaszthatatlan része. A nővére iránt érzett szeretete rendkívül összetett (nem kevés abnormális elemmel), emellett olyan pokoli féltékeny, mint egy kisgyerek. Muszáj megszereznie, ami az övé, muszáj jobbnak lennie nála. Vanessának nagyon nehéz dolga van - gondoskodnia kell a testvéreiről, meg kell találnia önmagát nőként és művészként. Végig az volt az érzésem olvasás közben, hogy Nessa próbál keresni egy sarkot, ahol végre kiegyenesedhet és kifújhatja magát - hogy ő mint egyedülálló személy létezzen, nem pedig kontextus.

"A rettenthetetlen Vanessa péntek esti partit adott, hogy ellensúlyozza a mi nehézkes csütörtöki összejöveteleinket. Ő maga egyébként nem kötelezte el magát egyetlen művészeti irányzat mellet sem: a vizuális művészetekbe vetett hitének dogmáit sokféle művészeti vallás tételeiből válogatta össze. A szalonja sem preferál egyetlen hitvallás vagy művészeti módszert sem, inkább a törekvést, az erőfeszítés értékeli. Erőfeszítés és fegyelem az ő ikercsillagai."

A szeretet és a megbocsátás nem ugyanaz - írja a regény utolsó levelében a testvérének. Ha a helyében lettem volna, nem biztos, hogy a világirodalomnak része lenne a Mrs. Dalloway vagy az Orlando. Nessa lemondásokkal teli, nehéz utat tesz meg, mire sikerül függetlenítenie magát a körülötte lévő emberektől és rájön, hogy "Mindvégig önmagamra vártam." Sokáig tartott, mire megszületett Vanessa Bell és nem félt elhinni, hogy ér annyit, mint a többi ember.
Néhány gonosz megjegyzés: eközben úgy várják Leonard Woolfot Srí Lankáról, mint a Messiást, a gyönyörű és zseniális Virgnia méltó párját. Szegény ember.
Tudom, rettenetesen gonosz vagyok, de Virginia Woolfot maximum angol viszonylatban lehet szépnek nevezni. Habár rendkívül illusztris családdal bírt - a dédmamának Disraeli és Tennyson írt levelet, Elizabeth Barrett-Browning Leslie Stephennek ajánlotta az Aurora Leigh-t -, egy lengyel nagymama nem vált volna a hátrányára.

Nagyon jó kis könyv a Vanessa és Virginia, "irodalmi csemege", amit jóízűen lehet ropogtatni, de akár "irodalmi lányregény"-nek is lehetne nevezni. Sose fogom elfelejteni, milyen megkönnyebbülés volt Vanessa színes, gyengéd narratívájába burkolózni a fáradt év vége felé.

Ui.: Nessa talán nem sejtette, de előfutára volt egy 21. sz.-i "toposznak", "a nő és meleg férfibarátja" formációnak - a fenti párbeszéd közte és Lytton Strachey újságíró között hangzik el. Lytton végig Nessa támasza volt a nehéz időszakok alatt. Jót mulattam, amikor Nessa azt írja, hogy "... átjött Lytton, és jó sok tortát megettünk.":)

Ui2.: Örültem volna, ha a kiadó nem viszi túlzásba az antikolt mályvaszínt a dizájnban, elég nyálasra sikeredett. Az eredeti kiadás színvilága sokkal kiegyensúlyozottabb.

Eredeti cím: Vanessa and Her Sister
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2015
Fordította: Getto Katalin
Ár: 3700 Ft

Az ördög Moszkvában járt

"Mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék?"

Forrás

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

Nem kis megkönnyebbülésemre ez is sikerült tavaly: elolvastam A Mester és Margaritát. Hosszú évek óta a könyvmoly-fókuszom perifériáján helyezkedett el, aztán beválogattam a Várólistacsökkentésbe, hogy két évig görgessem magam előtt. Még azt is tudtam, hogyan kezdődik, mert bátortalanul belepislogtam néha; a két férfi, az alacsony és a magas sétája az üdítős bódé felé valahogy nem tűnt bizalomgerjesztőnek.

Utánam, olvasó! - kiáltja az író, és a kabátunknál fogva magával ránt minket a tükör mögötti titokzatos, abszurd, hihetetlen, szürreális, bizarr világba, ahol semmi sem biztos (még a halál sem), ellenben olyan hajmeresztő események, fordulatok esnek meg, amit egy veterán olvasó sem találna ki.
A sátán Moszkvában lakik, még azt is tudjuk, a városon belül hol (Szadovaja háromszázkettő-bé). Csalafinta csatlósaival, köztük egy ménkű nagy, fekete macskával - aki szabályosan óhajt a tömegközlekedési eszközökön utazni -, azt óhajtja felderíteni, milyenek a moszkvai emberek, mennyit változtak - gondolom, a legutóbbi látogatása óta. A nyugtalan városban gombamód szaporodnak az érthetetlen események, és lassan a fél lakosság Sztravinszkij doktor diliházába kerül. Én se viselném kiegyensúlyozottan, ha átmenetileg is, de leharapnák a fejemet. Szó szerint.
Az a leghihetetlenebb, hogy az író egyáltalán nem titkolja, ki a főszereplő, nincs mellébeszélés vagy sejtetés. Az titok, hogy a két szál - a jelen megbolondult Moszkvája és az ókori Jeruzsálem Jézus megfeszítése idején - hogyan fonódik össze, de, amikor rájöttem, mélységes elégedettséggel bólintottam. A regény kezdett megnyerni magának; nem volt könnyű, mert görcsösen igyekeztem mindenbe szimbólumot, jelentést belelátni és egy logikus viszonyrendszerben elhelyezni. A második rész, a háromszázadik oldal környékén esett meg az áttörés - olyan izé, tipikus, egy szerelme után sorvadozó nő, egy boszorkányszombat és egy szürreális estélyi bál varázsolt el. Ekkor tudtam már értékelni a szerző szatirikus, kacsingató humorát és minden elem a helyére került a kirakós játékban, nem zavartak a furcsaságok és nem akartam jelentést erőltetni mögéjük; most már a királynő el van ragadtatva el vagyok ragadtatva. Persze nem nehéz a bankók ásványvizes címkévé változását vagy a Tverszkaján bugyiban szaladgáló hölgyeket megmagyarázni, de szerintem az esetek többségében jobb hagyni az elemezgetést és engedni, hogy a mese forgataga magával ragadjon.

"- Engedje meg, hogy bemutassam... - kezdte Woland, de önnön szavába vágott: - Nem,

Forrás

ránézni se tudok erre a pojácára. Nézze meg, micsoda maskarát csinált magából! A tetőtől talpig poros kandúr ezalatt hátsó lábán állva pukedlizett Margarita előtt. Nyakába fehér frakknyakkendőt kötött, mellén gyöngyház borítású női látcső függött, szíjra akasztva. Bajszát pedig bearanyozta.- Mire való ez az egész? - korholta Woland. - Miért aranyoztad be a bajszodat? És mi az ördögnek a nyakkendő, ha nincs rajtad nadrág? - Macska nem visel nadrágot - válaszolta a kandúr rendkívül méltóságteljesen. - Tán csak nem óhajtja, hogy csizmát is húzzak? A csizmás kandúr csak a mesében létezik, Messire. De látott-e már valaha valakit bálba menni nyakkendő nélkül? Nem vagyok hajlandó nevetségessé tenni magamat, hogy bárki a galléromnál fogva kipenderíthessen. Mindenki úgy cicomázza magát, ahogy tudja. Vegye úgy, hogy amit mondtam, a látcsőre vonatkozik, Messire!"

Ui.: Próbáltam úgy kezelni, ahogy Gogolt - az ő humora abszolút testhezálló nekem -, és tessék, szóba is került a Holt lelkek.:)

Eredeti cím:
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1991
Fordította: Szőllőssy Klára
Ár: Antikváriumokban kb. 1000 forinttól elérhető

Elizabeth Costello és Ibrahim úr

Szerintetek is fantasztikusan össze nem illő párost sikerült létrehoznom? Azért hátha kibírják, legalább a könyvespolcon nem egymás mellett laknak.
(Nem mintha tudnám, per pillanat hol van a kedves Ibrahim úr példánya... az én Elizabethem helyét még csak-csak be tudom lőni, de Schmittet, azt nem.)

J.M. Coetzee: Elizabeth Costello
Szegény könyv alaposan megjárta a költözés körüli hercehurcával, mert nem egy könnyed olvasmány, és a végére nem igazán tudtam odafigyelni, pedig az volt az egyik legjobb fejezet. Sorry, Mr. Coetzee.
Minél több idő telik el egy-egy könyv olvasása után, annál jobban letisztulnak az emlékeim róla. Sajnos Elizabeth Costello alakja erősen elhalványult másfél hónap alatt, szemben, mondjuk, az Ötnegyed naranccsal, amit januárban (!) olvastam. Visszagondolva nehezen tudnám megmondani, mit akart a szerző mondani ezzel a művel, azon túl, hogy az idősödő, egyre bezárkózóbb (értsd: begyöpösödöttebb) írónő Coetzee szócsöve, és rajta keresztül ismerjük meg a véleményét egy-egy témáról. Maguk az előadások, eszmecserék érdekesek voltak, de a könyv más, a háttérben meghúzódó aspektusai sokkal érdekfeszítőbbek voltak számomra; mit gondol Elizabeth Costello az írás folyamatáról, hogyan egyeztette össze a munkáját a gyerekneveléssel, miért élt egy időben rántott halon és sült krumplin? Olyan jó kis családi drámás, egzisztenciaválságos regényt lehetett volna ebből összehozni!
Kieg. megj.: ahogy a Majd' kibújunk a bőrünkből esetén, EC egyik előadása kapcsán is megütköztem azon, mennyire untat az állatok jogairól folytatott eszmecsere. Nem kell rám követ dobálni, "csúcsidőben" huszoniksz befogadott állatunk volt, a rajtam lévő sebhelyek 90%-a harapás, karmolás nyoma, és hajlamos vagyok gilisztákat áttelepíteni a fűbe, nehogy megsüljenek a nyáron gőzölgő betonon, de ez a... papolás idegesít. Nem tudom megmondani, miért, pedig a felszólalás is fontos ebben az ügyben, nemcsak a cselekvés. Mondjuk, az, ahogy EC előadja a témát, attól még a giliszták is kitérnek a hitükből.:)
K.j.2.: Talán Coetzee és Auster levelezése, az Itt és most ad némi felvilágosítást Coetzee írói szándékairól.

Eredeti cím: Elizabeth Costello
Kiadó: Art Nouveau
Kiadás éve:  2003
Fordította: Barabás András
Ár:

Eric-Emmanuel Schmitt: Ibrahim úr és a Korán virágai

Magamat is megleptem, az Oszkár és Rózsa mami után milyen hamar elolvastam az Ibrahim urat, de ezt teszi a 78 oldal és a szép, nagy betűs szedés - valamint az, hogy az S.-t nem lehet piaci nagybevásárlás előtt és után, a buszon olvasni.
Ezt a történetet is szerettem olvasni, de, úgy érzem, nagyobb terjedelemben még átütőbb lett volna. Az Oszkárnak elég volt a maga 98 oldala, de Momónak és Monsieur Ibrahimnak kétszáz is dukált volna. Annak ellenére, hogy ebben a kisregényben is komoly témák merülnek fel, a hangvétele jóval derűsebb, olyasmi lehet, ahogy Ibrahim úr szemléli a világot; kicsit irigyeltem, ahogy a világhoz viszonyul, semmi kínzó nyughatatlanság, kétely, csak a biztosság a dolgok egyszerű rendjében, és a kis bolt reggeltől éjfélig, és vasárnap is, mert az "arab" kereskedelmi kontextusban ezt jelenti.
Tudnék kukacoskodni pár hihetetlen dolog miatt, de ezeket nagyvonalúan el kell engedni, akár a Momo által elcsaklizott konzerveket - aztán lefegyverző mosollyal Brigitte Bardot-ról legombolni 40 frankot egy palack ásványvízért.

Eredeti cím:  Monsieur Ibrahim et les fleurs du Coran
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2005
Fordította: Balla Katalin
Ár:

A sötétség mélyén

"Már nem tudom, mikor adtam be a derekam, talán aznap, amikor rájöttem, hogy az írás, az én írásom mennyire kötődik hozzá, az ő fikcióihoz, azokhoz a tébolyult pillanatokhoz, amikor az élet annyira súlyosan nehezedett rá, hogy muszáj volt elmenekülnie, amikor a fájdalma már csak a mesén keresztül juthatott kifejezésre.
Akkor megkértem a testvéreit, hogy beszéljenek nekem róla, meséljenek nekem. Felvettem őket, őket is és másokat is, akik ismerték Lucile-t meg a mi vidám és sorstépázta családunkat. Többórányi digitalizált anyagot raktároztam el a számítógépemen, emlékekkel, csöndekkel, könnyekkel és sóhajokkal, nevetésekkel és bizalmas vallomásokkal teli órákat.
Megkértem a húgomat, hogy hozza fel a pincéből a leveleket, írásokat, rajzokat, kerestem, kutattam, előkapartam, kihantoltam, exhumáltam. Órákat töltöttem azzal, hogy olvastam és újraolvastam, filmeket, fotókat néztem, újra és újra feltettem ugyanazokat a kérdéseket és más kérdéseket is. 

És aztán, ahogy előttem több tucat szerző, megpróbáltam megírni az anyámat."

Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

Mind így kezdjük - jelenti ki a Fangirl kreatív írás tanára a regény főszereplőjének, Cath-nek. Minden író a saját anyjánál kezdi az első sort. Delphine de Vigan-nek nem ez az első könyve, de ahogy minden korábbi (és későbbi) írását át meg átszövi az anyja, Lucile vibrálása, az ő lényének is szerves része - és amitől soha, senki nem szabadulhat. Az írónő végül megadta magát a hangtalan neszezésnek és megalkotta Lucile papírkoporsóját, vagy inkább papír mauzóleumát, emlékművét.
Anyaregényt mindig fájdalmas olvasni, talán azért, mert aki így próbál megérteni és feldolgozni, elengedni a túl jutni, annak kevés esetben harmonikus a viszonya az édesanyjával. Az én anyám nem volt depressziós (csak a vége felé, de az élete végén talán mindenki depressziós), ebből a szempontból Romain Gary: A virradat ígérete sokkal közelebb áll hozzám és sokkal jobban fáj, de Delphine-nek is sikerült jó pár heget megkapargatnia.
Ezért meglepő, hogy valahányszor belepillantottam a könyvbe, úgy éreztem, a szöveg idegen marad, szinte "kilök" magából. A random olvasás tuti módszerét is dobhatom a szemétbe.:) Az egyik elmebajos olvasási attitűdöm (a sok száz közül) leküzdése után elképesztően magába rántott a könyv atmoszférája, a gyerekkori emlékek édes-bús patinája, a mediterrán hangulatú családi emlékek és a vádaskodások, bűnök között feszülő ellentét ereje. Érthetetlen nosztalgiát érzek egy olyan miliő és egy olyan család iránt, ami nem az enyém és nyomokban se hasonlít a saját családi hátteremre. Ezek alapján a Semmi nem áll az éjszaka útjába sokkal jobban megfogott, mint A virradat ígérete, aminek a kedélyes kalandregény látszata alól nehéz kivakarni a kemény, fájdalmas igazságot. Persze lehet, hogy nem így van, hiszen azon még pityeregtem is, újra kellene olvasni, de az életösztönöm nem engedi, hogy ilyen rövid időn belül kétszer döngöljem magam a földbe.

Ez a könyv leginkább Delphine de Vigan szembenézése, feldolgozás-szerű próbálkozása az édesanyjával, a betegségével és az ebből fakadó számtalan sérüléssel és problémával, mementó Lucile-nak és terápia Delphine-nek. A fejezetek közé ékelődő személyes megjegyzések, a megtorpanások - amikor hirtelen egy adag szennyes ruha kimosása sokkal fontosabbá válik, mint farkasszemet nézni a képernyővel -, az elfelejtettnek hitt, váratlanul megrohanó emlékek elmesélése... hogy bír ennyire őszinte lenni annak tudatában, hogy vadidegenek fognak olvasni a történetéről? Nem fél a bírálattól, a vádaskodástól? Nem tudom elhinni, hogy nem.
Ezzel együtt nem szabad elfelejteni, hogy a történet egy része fikció, csak kevés részét teszik ki tények; az események többségéről az életben maradt családtagok mind máshogy számolnak be, csak különböző nézőpontok léteznek, objektív igazság nem. Bizonyos dolgokat pedig az írónő képzelete töltött ki; senki sem tudhatta, mi jár Lucile fejében, mikor fészkelte bele magát a sötétség és milyen pusztítást végzett benne. Csak sejteni lehet, mi játszódott le benne.

"Pierremont-ban az étkezések alkották a legfőbb elfoglaltságot és a fő beszédtémát: mit ettünk előző nap, mit fogunk enni másnap, mit fogunk majd legközelebb főzni és milyen recept alapján. Egyébként a napot a konyhában töltöttük előkészületekkel, főzőcskézéssel, asztalleszedéssel, a mosogatógép ki-és bepakolásával, torták, piték, szószok, krémek, édességek készítésével, nem győztünk lelkendezni Liane házi fagylaltjain, amit legalább tizenhárom-tizenöt ízben állított elő, pihenőt tartottunk, hogy igyunk egy teát, egy kávét, egy aperitifet, egy kis gyógyteát, gyúrtunk, kevertünk-kavartunk, lassú tűzön pároltunk, közben hol ezt emlegettük fel, hol azt, beszéltünk tanulásról, betegségekről, esküvőkről, születésekről, válásokról, munkahely elvesztéséről, ellentmondást nem tűrő hangon mondtunk ki igazságokat, helyreigazítottunk, vitatkoztunk, könyökkel bökdöstük egymást, hajba kaptunk azon, hogyan kell elkészíteni a tengeri herkentyűkkel töltött leveles tésztát."

Utólag visszagondolva, furcsának találom, hogy Delphine nem haragszik az anyjára - ó, saját magára, vagy a többiekre igen. Mondjuk, én se haragszom az enyémre (csak néha, de akkor eléggé). Az esti ködök kertjében hangzik el a mondat, hogy a gyűlöletet el kell engedni, különben felemészt és nem hagy élni.
Ha létezik terápiás célú írás, akkor terápiás olvasásnak is lennie kell. Ez a könyv mindig velem lesz, és biztos, hogy többször elolvasom.

Ui.: Halálra rémültem, amikor rájöttem, hogy a borítón lévő képen nem Delphine de Vigan, hanem az anyja, Lucile látható. Hülyén hangzik, de sokkal valóságosabbá tette az eseményeket.

Eredeti cím: Rien ne s'oppose à la nuit
Sorozat: Arany pöttyös könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Burján Mónika
Ár: 3000 Ft

A két picike egyben

Nemrég volt egy olyan kétségbeesett húzásom, hogy rövid (nagyon rövid) könyveket fogok olvasni, hogy a karácsonyi bulira, mikor is öt könyvvel leszek gazdagabb, a tetszetős 70-es számra csökkenjen a makacs szám. Mint tudjuk, nem sikerült, de gőzerővel beindult az évvégi leszaromalistákat-hozzáállás, és az agyam is bemondta az unalmast.
De ez a két csekélység mindent megtett, hogy a segítségemre legyen - azaz, tetszettek -, és legalább egy igazi előnye volt a habzsolásnak; két, a várólistán régóta parkoló könyvet vettem a kezembe.

Tersánszky Józsi Jenő: Illatos levélkék
Édes kis semmiség, vagy három éve vettem a Könyvudvarban, biztos azért, mert cuki és olcsó volt. Bah, akkor még sok felesleges könyvet szereztem be, mint mondjuk ezt - nincs vele semmi baj, sok időt se igényelt, de nem kell feleslegesen hizlalni a várólistát, gyarapodik az amúgy is.
A történet: egy színész - a kor elvárásainak megfelelően daliás, szoknyabolond, ám gavallér művész úr, Zürössy Sándor (nevünkben a sorsunk...) rövid, ám szenvedélyes és az életére alaposan kiható liezonba kezd egy vidéki kiskirály szépséges leányával, aki egy másik vidéki kiskirály menyasszonya.
Persze van dráma, izgalom, szerelem meg főleg, de lehet nélküle élni.

Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami
Ez már más tészta, rövid, gyors fejesugrás a pokolba. Mert mi a pokol, ha az nem, hogy valaki kilenc évesen meghal?
Ám a poklot is vidám hellyé lehet tenni, ha nagyon akarjuk, és ha van kéznél egy Rózsa mami, az egykori világbajnok szabadfogású birkózó, jelenleg nagyszájú kórházi segítő és botcsinálta pszichológus. Rózsa mami az egyetlen felnőtt, aki nem menekül Oszkár közeléből - ebbe a helyzetbe inkább be gondoljatok bele -, hanem megpróbálja túlélhetővé tenni a hátralévő rövid idejét; sőt, szórakoztatóvá. Az általa kitalált játék segítségével Oszkár átélheti a serdülőkort, az első szerelmet, a kamaszok lázadását a szülőkkel szemben, a házasságot, az élet nagy mérföldköveit.
Ha jól emlékszem, egy gyerekszemszögből íródott könyv volt az, aminek ütemesen sikerült a falhoz csapkodnia (Én nem félek). Ez így is marad, mert, akárcsak a Szólít a szörny vagy az Előttem az élet, nagyon jó könyv, szívszorító, szemet könnybe lábasztó, nekem általában kiérződik valami hamis hang a narrációból. Oszkár gondolatait sem sikerült egy kilenc éveshez társítanom (nem mintha olyan sok kilenc évest ismernék), de ettől eltekintve ez egy fajsúlyos, nagyon jó kisregény, idővel a szerző többi könyvével is szeretnék megismerkedni.


Ui.: Be fogtok pisilni a röhögéstől; felfedeztem, hogy A budapesti kém ugyan megvan nekem, de a várólistámon nem szerepel. A két lépésnyi előnyből így kell egyet villámgyorsan elveszíteni.

Közöny

"Elérkezett ahhoz a pillanathoz, amikor egyre nagyobb intenzitással merült fel benne egy olyan megsemmisítően egyszerű kérdés, hogy nem tudott szembenézni vele. Azon tűnődött, érdemes-e élnie; érdemes volt-e valaha is. Gyanította, hogy a kérdés előbb-utóbb mindenkire rátör; de vajon ugyanilyen személytelen erővel-e? A kérdéshez szomorúság társult, de csak amolyan általános jellegű szomorúság, amelynek (gondolta) nem sok köze van őhozzá és az ő konkrét sorsához; még abban sem volt biztos, hogy abból a nyilvánvaló okból fakad-e, amivé az élete vált. Úgy hitte, inkább évei egymásra rétegződéséből ered, a véletlenek és a körülmények megsűrűsödéséből meg abból, amit most már érteni vél belőlük. Zord, csúfondáros örömet lelt a lehetőségben, hogy e tudáshoz talán mindaz a tudomány vezette el, amire szert tett: hogy végül minden, még a tudás is, ami megérteti ezt vele, hiábavaló és üres, s a végén a semmibe fakul, abba, amin semennyit sem változtatott."

John Williams: Stoner

Nagyon, nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, egy nehéz nap (vagy hét?) után úgy döntöttem, megérdemlem, berongyoltam egy könyvesboltba és majdnem teljes áron megvettem, mert néha szarni kell az ilyenekre, az árra, a várólistára, az "úgyis-lesz-akcióban"-gondolatokra. Rögtön elkezdtem olvasni, ne legyen ideje kialakulni a komplexusoknak (ez persze nem jött össze), létre is jött a harmónia a második oldalon (avagy a komplexusok sírva távoztak), és természetesen a projekt utolsó lépésénél sikerült elcsúszni - nagyon, nagyon sokáig eltolódott, hogy beszámoljak a könyvről. És a Stonerről elég nehéz, nem olyan kis könnyed, tinglitangli könyv, mint mondjuk az Illatos levélkék vagy a Vanessa és Virginia. Erre, mondjuk, rácáfol a Mrs. Hemingway postja, ami annyira nem akart sikerülni, hogy az első változat kinyomtatott verzióját írtam át, annyira nem boldogultam a képernyővel.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor elárulom, hogy a könyvvel kapcsolatban volt egy felkavaró vitám, ami óhatatlanul hozzátapad az olvasmányélményhez, mondhatni, átszínezi, érzelemdúsabbá teszi számomra a regényt - már csak emiatt is inkább személyes, mintsem objektív jellegű lesz a post. A másik ok az, hogy régen olvastam és már mindent megírtak róla, amit lehetett.
A Stoner nekem abból a szempontból kiemelkedő az idei olvasásaim közül, hogy szembesít a saját jelentéktelenségemmel. Úgy vág oda ez a könyv, hogy abszolút nem hatásvadász, falhoz-és érfelvágós sem akar lenni, de a tiszta, egyszerű, sallangmentes próza olyan harmonikus kontrasztot alkot Stoner teljesen átlagos életével, hogy csak azt nem rendíti meg, aki szándékosan ellenáll a varázsának. És mit kezdjek Stonerrel? Vessem meg a megalkuvásáért, a szelíd belenyugvásáért, ahogy egy "Nem számít." kijelentéssel elengedi a nyűgeit és inkább alkalmazkodik a helyzethez, mintsem felvegye a harcot? Mire megyek én a pitiáner küzdelmeimmel, a saját jelentéktelenségem miatti önkínzással? Nem biztos, hogy a toporzékolással előrébb jutok, mint Stoner a jóindulatú közöny kiépítésével. Talán ez kell ahhoz, hogy több-kevésbé épséggel ki lehessen bírni egy ilyen, hétköznapi veszteségekkel teli életet.
Kibírni az életet, hétköznapi veszteségek - baromi elszomorító jelenségek. Fel lehetne tenni a kérdést, hogy miért jó erről olvasni; mert megkönnyebbülök, cseszd meg, hogy nemcsak engem gáncsol el az élet, hanem még a regényhősöket is, és egy író megírásra érdemesnek találja a sablonos, pitiáner problémáimat, problémákat.
Egyébként tele van a könyv hihetetlenül emberi, jellegzetes pillanatokkal, ami az átlag (avagy fantasztikus) regényhősökre soha nem jellemző; nincsen például olyan "üres jelenet", amikor kívülről nézve nem történik semmi, de a szereplőben valami fontos játszódik le; Stoner egy téli estén az irodájában ül, hirtelen indíttatásból kinyitja az ablakot, a villanyt lekapcsolja, és némán a kint kavargó fehérségbe mered. Gyönyörű jelenet; semmit nem tudunk meg a gondolatairól, a szavak csak a külső körülményekről szólnak, de az író tökéletesen érzékelteti a pillanat jelentőségét. Nem hiszem, hogy van olyan ember, akivel ne történt volna meg legalább egyszer, hogy az idő egy pillanatra megtorpant, ő pedig kilépett az életéből, hogy aztán ugyanolyan gyorsan minden visszazökkenjen a szokott menetébe.

Kevés "mai" könyvről lehet megjósolni, hogy részévé válik-e a világirodalmi kánonnak és az emberi emlékezetnek, de a Stoner biztosan ilyen. Nem ilyen lesz, hanem már ilyen.:)

Eredeti cím: Stoner
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2015
Fordította: Gy. Horváth László
Ár: 3900 Ft

A varázslók

"Ebben az életben sosem érnek véget az apró-cseprő megaláztatások?"

Lev Grossman: A varázslók

Most jutott eszembe, Ilweran Éles-postjának olvasása közben, hogy A varázslók is lehet generációs regény, vagy a késő huszonévesek-korai harmincasok kulcsregénye - nekünk olyan világ volt Harry Potter Roxfortja, mint Quentinnek Fillory. Kérdés, hogy ki mennyire ragaszkodik ehhez a varázsvilághoz és mennyire döglik bele, amikor már muszáj elereszteni és ebben a tökéletlen világban kell az embernek megtalálni a helyét.
De kezdjük az elejéről.
Nincs elég jelző arra a magyar nyelvben, amivel ki tudnám fejezni, mennyire tartottam attól, hogy utálni fogom ezt a könyvet*, vagy, ami még rosszabb, végigszenvedem, hátha elkapok valamit a varázsából, ahogy a Horzsolásokkal is tettem. Szerencsére Ilweran türelmes kölcsönző és egy hónap ádáz szemezés után végre nekiláttam.
És tetszett.
Régen éreztem olyat, hogy nem tudtam kitotózni, mi fog történni a következő fejezetben vagy mivel zárul a történet. Régen éreztem azt a kíváncsiságot, amikor azt várom, mivel fog ismét meglepni a szerző, milyen szokatlan fordulattal fog elszórakoztatni. Kevés fantasyt olvasok és alig pár darab van az olvasmánylistámon, ami varázslóiskolákhoz kötődik, de még én is éreztem, hogy ez mennyire újszerű és több műfaj jellegzetességéből tevődik össze, én pedig szeretem a műfajmixeket, hihetetlenül érdekes és agyalós dolgok jönnek így létre. Az eredmény ez esetben is új és izgalmas lett; mit csinálsz, ha kiderül rólad, hogy tehetséges varázsló vagy (és azon belül is a felső elithez fogsz tartozni), titkos tudásanyagok garmadáját szívhatod magadba, testileg-szellemileg halálra szívatnak, de végigcsinálod, aztán... semmi. Nincs végrehajtandó küldetés, megoldandó rejtélyek, lekaszabolható sárkányfej vagy gonosz boszorkány. Túl sok az ember és kevés a fóka - túl sok a varázsló és túl kevés a szörny. Grossman megfosztja a mágiát a varázslattól; Quentin lassan ráébred, hogy Varázskapu, a mágikus egyetem nem a Kánaán (bocs, Fillory), ahol minden probléma egycsapásra megoldódik; a varázslás nem romantikus pálcalengetés, hanem ugyanolyan kemény munka, mint a normál tanulás, ráadásul itt csupa kiváló, tehetséges diák veszi körül Quentint, igazi vetélytársak, és korántsem evidens, hogy ő a legjobb tanuló. Egy idő elteltével belefásul az egészbe és új, varázskapus énje egyre jobban emlékeztet a cipőbámuló, lúzer brooklyni srácra, aki mindent és mindenkit utált, nem tudta, mihez kezdjen az életével és halálosan unta még saját magát is.
Hiába kapsz meg mindent, amire egy humán entitás vágyhat, fénnyé és porrá válik a kezedben, és rájössz, hogy az egésszel semmit nem tudsz kezdeni. Szar, hogy ha nincsenek céljaid vagy olyan dolog, amibe bármikor belekapaszkodhatsz, amikor úgy érzed, az egész életed felesleges. Quentin, a fő-antihős a felesleges ember archetípusát eleveníti fel - milyen jól siránkoznának egyet közösen Holden Caulfielddel és Anyeginnel -, sokakkal ellentétben nem tette élvezhetetlenné a könyvet életének kiúttalansága, ő kellett, hogy legyen a főszereplő; valljuk be, ha Alice a narrátor, egészen más típusú regényt olvashattunk volna. Szegény srác állandóan pofára esik és annyira képtelen felnőni, hogy csodálkoztam, hogyhogy nem veszejtette el magát valami elcseszett varázsigével a történet negyedénél [igen, azért, mert ő a főszereplő - ezt a konvenciót azért nem rúgja fel a szerző]. Quentin nagyon jól illusztrálja az, milyen elveszíteni valamit, ücsörögni a padlón, valamennyire feltápászkodni, aztán megint seggre esni és kezdeni az egészet elölről.

A varázslók az iskolai megpróbáltatások, kalandok kapcsán nem is annyira Roxfortot idézte fel bennem, hanem az Alekszandra és a Teremtés növendékeit, aztán ki is ment a fejemből a hasonlóság, annyira más a két regény atmoszférája; Varázskapu totál anglomán világa is szinte meghitten ismerős a rengeteg angolszász olvasmány miatt, mint a jellegzetesen kelet-európai torpai kollégium, de az utóbbi húsba vágóan igazinak tűnik, mert a helyszínek hétköznapiak és valósak - bár elhiszem, hogy a brit iskolák is tartalmazhatnak kényelmes klubfoteleket, ómódi hálófülkéket és barátságos meleget adó kandallókat.:)
"Egy kissé lepusztult, de annál kényelmesebb, meghitt könyvtárszobában ültek, amit kopottas, foszló szőnyegek béleltek, és gyertyák, meg a kandalló fénye világított be. Quentin ráébredt, hogy a kicsiny bungaló belülről bizonyára nagyobb, mint amilyennek kívülről látszott;  ezenkívül sokkal hűvösebb is volt - a hangulata egy kellemes, kissé csípős őszi estét idézett. A könyvespolcok roskadoztak a könyvektől, és még a sarkokban, sőt a kandallópárkányon is ingatag könyvkupacok tornyosultak. A bútorzat előkelő, ám nem összeillő, helyenként pedig erősen viharvert darabokból állt. A könyvszekrények között a falakon a szokásos - a magánklubokban jellegzetesen felszaporodó, megmagyarázhatatlan - műtárgyak lógtak: afrikai maszkok, kopár tájakról készült festmények, nyugállományba helyezett dísztőrök, térképekkel és medálokkal teli vitrinek és oszlófélben lévő egzotikus pillangók preparált tetemei, amelyhez feltehetőleg nem kis erőfeszítés és költségek árán sikerült hozzájutni."
Kellemesen eljátszadozik a posztmodernnel is - amennyiben a Fillory-könyvek hatodik részének valóban A varázslók a címe, nem pedig A mágusok, ahogy kétszer is szerepel a második kiadásban. Erről jut eszembe, az apró, elejtett utalások, jelentéktelennek tűnő mozzanatok késleltetett kibontása külön élvezetes volt.
Talán a nyelvezete volt az, ami leginkább megfogott a könyvben, az életszerű leírások, bemutatások. Amikor találom kinyitottam a könyvet és elolvastam az alábbi részt, már mertem reménykedni, hogy jóban leszünk:
"Alice többé nem számított a műsor sztárjának; a másodéveseknek megvoltak a maguk kedvencei, elsősorban Amanda Orloff, egy harsány, nyers modorú, széles vállú lány, egyenes, mosogatólé-színű hajjal, akit rendszeresen felkértek, hogy szemléltessen valami új technikát az osztálynak. Egy ötcsillagos katonai tábornok lányaként a maga kidolgozatlan, egyszerű, nem túl színpadias módján, ám iszonyú hatékonyan és hozzáértően varázsolt nagy, zömök lapátkezeivel, mintha egy láthatatlan bűvös kockát rakott volna ki.. Vaskos hurkaujjai mintha nyers erővel facsarták volna ki a varázslatot a levegőből."

Ilyenkor örülök annak, hogy merek kísérletezni és belevágok olyan könyvekbe, amelyeknél kétesélyes, hogy tetszeni fognak - nem mintha tutibiztosnak tűnők nem ejtettek volna még pofára -, nem szeretnék szűk látókörű  és előítéletes lenni. Szóval, éljen A varázslók (érthetetlen oknál fogva még a címe is tetszik, valószínűleg a határozott névelő sokat dob rajta - igen, tudom, hülye vagyok:D) és próbálkozzatok meg vele, szerintem megér egy próbát.

Eredeti cím: The Magicians
Sorozat: A varázslók 1.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2015
Fordította: dr. Sámi László
Ár: 3780 Ft





*A remény apró lángocskája volt Grossmanról régi házak iránti rajongása; abban is él, és annyi patinás épület részletgazdag bemutatását olvashatjuk, hogy ha akarná, se tagadhatná le.:)

Az utolsó nyár

Graham Joyce: A katicák éve

Graham Joyce-nak a magyar piacon debütáló regénye* nem talált rajongó fogadtatásra; a legtöbb véleményből azt lehet leszűrni, hogy jó-jó, de valahogy kevés, valami hiányzik a jó élményhez. Kicsit félve kezdtem bele, mert mostanában elég kiszámíthatatlan, mi tetszik a francos ízlésemnek és mi nem, de az adott helyen, az adott időben nekem nagyon is megfelelt A katicák éve, kisimogatta a lelkemből a zaklatottságot, lecsendítette a zizegő figyelmemet, az ideges vibrálást, ami a túlfokozott feszültség jele. Csak ülj le, és figyelj, ez volt az üzenete, vagy inkább a rám gyakorolt hatása. Graham Joyce a vállamnál fogva lenyomott egy székre és vetített nekem egy jó kis filmet.
Tulajdonképpen azt kellene mondanom, hogy ez a könyv a felnőtté válás regénye, amikor David, az okos, mégis naiv fiatalember elveszti az illúzióit, de nem. Remélem, hogy nem válik felnőtté, mert ez itt azt jelenti, hogy keserű vagy, kiégett és csak az önös érdekeid vezérelnek. Megvan a magadhoz való eszed, de ez olyan veszteséggel járt, amit nem lehet kitölteni. Ilyen értelemben én se akarok felnőni.
Úgyhogy azt mondom, ez a könyv a szemlélődés regénye, a lassúdad, ám mélyreható folyamatok és apróságnak tűnő, valójában fontos momentumok kavalkádja. David egy pusztulás felé tartó, mégis velejéig intrikus világba kerül, az Angliában a hetvenes évekre lassan megszűnő, főleg a munkásosztályt kiszolgáló üdülőtelepek egyikébe, ahol részt vesz egy emberismereti gyorstalpalón. A maga zárt kis világából átkerül egy másikba, aminek a belső mechanizmusa teljesen különböznek az általa megszokottól és elképzelttől. Hangulatában a magyar SZOT-üdülőkre emlékeztetett, jó adag nosztalgiát szabadítva fel ezzel, de talán nem követtem el akkora baklövést, kicsit közelebb éreztem magam a történethez ezáltal.
Röhejesen hangzik, de itt mindenki mesterkedik valamiben, sütögeti a szánalmas, sovány kis pecsenyéjét, a cigarettaárus lányok (néhányszor tudatosítani kellett magamban, hogy 1976-ban játszódik a regény) trükköznek az utalványokkal, az egyenruhára szánt pénzt lenyúlják a tábor vezetői, és a társadalmi-politikai ellenfelek, folyamatok is éreztetik hatásukat. Ennél is nagyobb forgatagot jelentenek Davidnek az emberi érzelmek, szegény srác, hiába volt már dolga lányokkal, képtelen kiigazodni rajtuk és nem veszi észre az árulkodó jeleket. Fehér lovon vágtató lovag szeretne lenni, de már kinőtte a páncélját, és, hát, valljuk be, a valóságban a megmentésre váró királylányok nem mindig azok, amiknek látszanak - néha borzasztóan hatalmasra nyílik a szájuk, méteres fogaikkal elropogtatják a lovagok csontjait és kiderül, hogy emberevő szörnyetegek. Az emberek nem fekete-fehér figurák, ez az, amit David nagyon nehezen tanul meg. Hihetetlenül egyszerű, elcsépelt dolog, mégis sokáig tart, mire tudatosul.
A kísértetszál nagyon finoman húzódik meg a háttérben, egészen a regény végéig kell várni, mire fény derül, ki a titokzatos férfi összecsomózott kötéllel a vállán és bánatos kisfiú - nem nehéz kitalálni, és valószínűleg David is tudja a lelke mélyén, de olyan mélyre temette magában, hogy kell néhány löket, mire minden felszínre kerül.

Még egy megjegyzés a végére: valamiért vonzódom a forró nyarakon játszódó regényekhez. A vibráló, párás hőségben bármi megtörténhet - oroszlánt sétáltatnak a promenádon, tömegével rajzanak a katicák, kísértetek tűnnek fel a tengerparton -, a valóság keretei elmosódnak, bizonytalanná válnak.
Őszintén örülök, hogy sokakkal ellentétben engem ennyire megtalált A katicák éve, tök jó, hogy a sok csalódás mellett akad néhány kellemes meglepetés is. Kicsit az Óceán az út végén következő állomásának tűnt olvasás közben, csak kevésbé mágikus.

Eredeti cím: The Year of the Ladybird
Kiadó: Gabo
Kiadás éve. 2015
Fordította: Komló Zoltán
Ár: 2990 Ft




* Valójában a második; a Rémálom-világ 1991-ben jelent meg, az akkori könyvkiadási viszonyokat és szokásokat híven tükröző formában, szerintem jobb, ha el is felejtjük.

"Egy idegen szív mindig sötét erdő"

"Mindig több kell neki: ez lesz a veszte..."

Naomi Wood: Mrs. Hemingway

A címet Pauline Pfeiffer, azaz Fife (második feleség) egyik leveléből loptam, amit Ernest Hemingwaynek írt, és amelyet egyébként Martha Gellhorn (harmadik feleség) is felhasznált az egyik könyvének címeként - Egy idegen szív, de szerintem a teljes mondat sokkal szebben hangzik. A sorban az hibádzik, hogy én nem voltam Hemingway felesége, de ez senkit em zavarjon.

Ez a regény Hemingway négy feleségének és a gyümölcsök fölött sajnálkozva néző zöldségesek regénye. Mindegyik asszony kap egy fejezetet, amelyekben megtudhatjuk, hogyan ismerkedtek meg Hemingwayjel, hogyan fonódnak össze a szálak - mert Hemingwaynek állandó jelleggel nem elég egy nő, legalább kettőre van szüksége; úgy viselkedik, mint mohó kisfiúnak a cukorkásboltban -, hogyan válnak a nők "nem-is-tudom"-szendéből hipergyorsan őrülten vágyakozó szeretőkké, majd megkeseredett feleségekké, miközben egy másik, a sorban őket követő asszony ugyanezen a metamorfózison esik át. Kifejezetten vicces volt olvasni az erős akaratú, a munkáját imádó (szándékosan nem írok karrieristát) Martha Gellhorn egymást követő megnyilatkozásait, a könyvébe írt sorokat: "Nesto, légy örökre az enyém!", az ezt követő fejezetben pedig Hemingway már Disznóként szerepel, aki azért űzte ki a nácikat a párizsi Ritzből, hogy hozzájusson a piakészletükhöz. Vagy azt, hogy a Maryvel (utolsó versenyző) való házassága kis híján egy napig tartott.Naomi Wood annyira nem ás mélyre, ezért csak tippelni lehet, mivel bódította el a nőket - akik ráadásul gyökeresen különböztek egymástól - az író. Pláne, hogy már a megismerkedésük elején felvillantotta a rosszabbik énjét; a faragatlan, agresszív alkoholista, lelkibeteg emberét, akik lassan, de biztosan felemészt a benne rejlő sötétség, és aminek a forrásához sem ő, sem a feleségei nem jutottak el. Hemingwaynek inkább egy, a gondoskodó anyaszerepet betöltő, idősebb nőre lett volna szüksége, vagy egy jó pszichiáterre. Vagy mindkettőre; egyikük a böhöm nagy önérzetét lelkét dajkálta volna, a másik nem hagyta volna, hogy gyáván meghátráljon a problémák elől és inkább megismételje őket újra és újra.
Persze utólag, egy fiktív mű összegzése közben könnyű okosnak lenni - valószínűleg mindannyian ugyanazt tesszük a saját életünkben, legalább egyszer. Azt hiszem, a felnőtté válás (?) egyik fő ismerve, amikor egy kapcsolatban félretesszük az "én"-t - engem bántottak meg, nekem van jogom megsértődni és bosszút állni -, és próbáljuk a másik fél szemszögén keresztül látni  és megérteni a konfliktusokat.
Ennyi női szapulás után illendő lenne valami mást is olvasni Hemingwaytől a Vándorünnepen kívül - ami 2011-ben megjelent bővített kiadásban, olyan jó lenne magyarul olvasni, habár Göncz Árpád hangulatos fordítását már nem élvezhetnénk -, valószínűleg tombolna sértettségében, ha megtudná, hogy egy jelentéktelen, huszonegyedik századi kelet-európai kislány ennyire semmibe veszi az írásművészetét. Egyébként a Vándorünnep az utolsó fejezetben többször előkerül "párizsi emlékek" fedőnév alatt. Anno, amikor olvastam Mary pár szavas megjegyzését a kötethez, eszembe jutott, vajon milyen érzés lehetett a negyedik feleségnek lenni - inkább már ápolónő volt, vagy a megszelídült író fényében diadalmasan sütkérező múzsa? Inkább az előbbi. Neki a paranoid, félig őrült, depressziós Hemingway jutott, a torta legkevésbé ízletes szelete.

Ja, hogy maga a könyv milyen volt? Habár még tavaly olvastam, akaratlanul összehasonlítottam A párizsi feleséggel, ill. elég élénken élt bennem az emléke ahhoz, hogy szokatlannak érződjön az E/3-mas elbeszélésmód. Késő este, nyűgösen majdnem félredobtam, hogy ez most nem lesz nekem jó, de némi alvás javított az ítélőkészségemen és onnantól élveztem az olvasását. Könnyű, nagy érzelmekről nem csicsásan nyilatkozó női regény a Mrs. Hemingway, egy nehéz időszak és az Elizabeth Costello megterhelése után baromi jólesett olvasni, még a sok időigényes elfoglaltság mellett is három nap alatt elolvastam.
Fontos tudatosítani, hogy ez a könyv regény, tehát bővelkedhet kitalált elemekben, erre maga a szerző is figyelmeztet a felsorolt szakirodalom előtt (A párizsi feleséget is megemlíti, nemcsak a magyar kiadó játszik rá a két könyv olvasóközönségére)

Ui.: Érdekesek a véletlen egybeesések; az első feleség, Hadley gyerekkorában lezuhan az erkélyről és eltöri a gerincét, Hemingway egyik szeretője, Jane Mason leveti magát egy balkonról és szintén a gerince sérül meg. Martha Gellhorn édesapja Hadley nőgyógyásza volt, és így tovább.

Eredeti cím: Mrs. Hemingway
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2014
Fordította: Komáromy Zsófia
Ár: 3500 Ft

"Az élet építőkockáival játszadozol"

"... de a szeretet megbízhatatlan, egyszer van, egyszer nincs, úgyhogy jó, ha az embernek van pénzbeli értéke, mert akkor abból valaki biztosan hasznot akar húzni, ahhoz pedig gondoskodnia kell elegendő élelemről, és arról, hogy az áru ne sérüljön túlságosan. Sokan voltak olyanok, akik szeretetet sem kaptak, és pénzbeli értékük sem volt, és akkor már jobb, ha a kettő közül legalább az egyik megvan, mint ha egyik sem lenne."

Margaret Atwood: Guvat és Gazella

Nagyon, nagyon régen olvastam Atwoodot, tartottam tőle, hogy összetör, péppé rág, és elegánsan kiköp, mint anno - jesszusom, hét évvel ezelőtt... - A szolgálólány meséje. De azóta sok idő telt el, én sokat változtam és változom most is, úgyhogy "csak" egy remek regény élvezete adatott meg, némi megrendüléssel vegyítve. És elég rossz szájízzel, mert Atwood félelmetesen reális jövőképet vetít elénk.
Gondoljunk bele: egy apokalipszis után - kb. lényegtelen, mi miatt következett be -, amennyiben túléljük a katasztrófát, az összes, évszázadok alatt magunk köré emelt védelmi rendszerünk összeomlik. Nincs fűtés, ami megvédene a hidegtől, klíma, ami a döglesztő meleget semlegesítené, egyáltalán, ház sincs, vagy, ha igen, nem biztonságos. Ha bármilyen alapvető dolgot - cipőt, naptejet, kést stb. - be akarsz szerezni, hosszas, kockázatos túrára kell indulnod. Vigyázz, hova lépsz és mit eszel meg, mert nincs gyógyszer vagy orvos. Az izmaid elkezdenek sorvadni, mert a tested nem jut elegendő fehérjéhez, a fogaid lassan kihullanak a skorbuttól. Miért ne ihatnád meg az utolsó üveg whiskyt? Mi lesz, ha holnap végig másnaposan fogsz fetrengeni? Nem kell munkába menned, senki nem néz rád rosszallóan és nem kell diszkréten a vécébe öklendezned.
Nincs miért várni a holnapot. Az emberiség kihalt.

A múlt és a jelen idősíkja váltakozik a regényben; megismerjük Jimmyt, aki Hóembernek nevezi magát, talán ő az egyetlen túlélő a Földön, habár akad társasága, melynek tagjai azonban különböznek tőle. Az ő szempontjából ismerjük meg azokat az eseményeket, amelyek a világ pusztulásához vezettek, és Jimmy nemhogy közel volt a tűzhöz, hanem - akarva vagy akaratlanul - segédkezett a meggyújtásában. A fejében lángoló emlékkönyv nem hagyja, hogy bármit is elfelejtsen. Olyan, mintha az utolsó ítélet után is keresztre lenne feszítve.
Atwood nem végzett felületes munkát; olyan időszakban veszi fel a történet fonalát, aminek a jelenségei, eredményei, a hatásai vagy nincsenek messze tőlünk, vagy már jelen vannak, pl. a művészetek, a bölcsészet nimbusza megtört és nem tisztelik az emberek, nincs értékük és művelőik megpróbálnak átnyergelni az egy fokkal eredményesebb marketing tevékenységi körébe. Ennek fényében hátborzongató olvasni a további folyamatokat, belegondolni, hová vezethet mindaz, amit már természetesnek találunk vagy észre sem veszünk.

"A dorombolást Guvat évekig fejlesztette. Amint rájött, hogy a macskafélék dorombolásának ugyanaz a frekvenciája, mint annak az ultrahangnak, ami csonttörésekre és bőrsérülésekre használatos, azaz ezen állatoknak saját öngyógyító mechanizmusuk van, mindent elkövetett, hogy a Guvatkákat elláthassa ezzel a tulajdonsággal. Az volt a dolog nehézsége, hogy módosítani kellett a nyelvcsonton, összekötni az akaratlagos idegrendszer pályáit, és a neokortex vezérlő funkcióit úgy alakítani, hogy ne akadályozza a beszédet. Számos elfuserált kísérlet történt, Hóember jól emlékszik.Az egyik tétel próbagyereken hosszú pofaszakáll nőtt, és imádtak függönyre mászni. Egy másik tétel beszédhibás volt, egyikük pedig csak főneveket és igéket tudott megtanulni, és folyton ordított."

Az ember baromi bonyolult és törékeny lény. Ezer veszély fenyegeti, ellene fordulhat a saját szervezete, az egyedeinek egy része még a felnőttkort se éri meg, egy időben rombolja és teremti magát és a világot maga körül. Vedd ki belőle a féltékenységet, az irigységet, az ambíciót, a csalfaságra való hajlamot, stabilizáld a hormonháztartását, seperd tisztára az agyát, küszöböld ki a sebezhető pontjait; adj neki rugalmasabb bőrt, picit bökd meg azt a kromoszómát, hogy ne legyen meg benne a rákra, az elhízásra, az őrületre, az alkoholizmusra való hajlam, add hozzá más fajok előnyös tulajdonságait - lehet, hogy sikerül megalkotni az Új Embert? Beköszönt a szabadság és egyenlőség korszaka, a világbéke? Nem lesz éhezés, járványok, gyilkosság, szegénység?
Ugye senki nem hiszi, hogy ez ilyen egyszerű?
Margaret Atwood felvillantja annak az útnak a nagyon valószínű végállomását, amin egy ideje haladunk. Egy dolog színpompás, levesestányér méretű pillangókat teremteni (brr...) és kerti sziklát imitáló, száz százalékban újrahasznosított anyagot, és más szervátültetésre alkalmas, hat vesét növesztő, génmódosított disznót létrehozni vagy olyan görényfajtát, ami nem szaglik. És rohadt ironikus, hogy a végítélet kirobbanásában a gyarló emberi érzelmek játszhatták a főszerepet.

Eredeti cím: Oryx and Crake
Sorozat: VadÁdám 1.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Fordította: Varga Zsuzsanna
Ár: 3200 Ft

Majdnem erasztománia

"- Masza, te semmiben sem vagy bűnös... A kard meg ócska vacak, egy kötőtű, azzal aztán nem döföd le magad. Majd veszünk másikat, ötvenrubeleset. Ez nem egy családi kard.
 Masza felegyenesedett, eltorzult arcán patakzottak a könnyek.
 - Én mégis csak ragaszkodnék hozzá, uram. Képtelen vagyok így élni, hogy ilyen szörnyűségeket okoztam önnek. Rászolgáltam a büntetésre.
 - Rendben van - sóhajtott Fandorin. - A szótárból megtanulod kívülről a következő tíz oldalt.
 - Nem, húszat!"

Borisz Akunyin: Akhilleusz halála

Mindig elfelejtem, hogy tulajdonképpen már olvastam egy kötetet Akunyintól, és az alapján igazán nincs mitől tartanom, jóformán biztos, hogy Fandorin nyomozása sem okoz csalódást (ráadásul, ha jól emlékszem, a Temetői történetekben is szerepet kap a drága Eraszt Petrovics). Emellett egy könnyedebb olvasmányra vágytam, mondjuk, egy krimire, amiket egyébként is szívesen fogyasztok. És hát szerettem volna erasztomán lenni, mert az olyan sikkesen intellektuálisan hangzik.
Anno, amikor a könyvet vettem, sikerült beletalálnom a sorozat közepébe, ugyanis az Akhilleusz halála a negyedik rész, de néhány utalástól, továbbá az első rész, az Azazel egyik felbukkanó szereplőjétől eltekintve nem éreztem, hogy végzetes információhiányban szenvednék, de ez a krimisorozatok hálás és olvasóbarát sajátsága.
Nem ismertem a sorozatot, ezért alaposan meglepett, hogy milyen régen, az 1800-as évek végén játszódik, továbbá azon is, hogy milyen igényes a nyelvezete, játékos, kissé szószátyár narrátorral, aki nem átall szegényt Fandorinon is humorizálni. Ahogy pat kolléganő említette egyszer, Akunyin valószínűleg viszi a pálmát a legbonyolultabb, nyelvtörő-szintre emelkedő orosz nevek megalkotásában, lásd például: Kszaverij Feofilaktovics Grusin - magamban mormogva nem tudom, hányszor elpróbáltam a kiejtését, mire sikerült megjegyeznem (de elsőre leírnom már nem:)). Fandorin nagyon cuki - jelenlegi munkakörét tekintve törvényszéki ülnök - olyan, mint egy James Bondba oltott Sherlock Holmes; hihetetlenül jó megfigyelő, testi ügyessége és problémamegoldó készsége kiváló, a szép nőktől általában elgyöngül, viszont kicsit sem Aspergeres, ellenkezőleg, jól bánik az emberekkel és az emberismerete sem hagyja cserben. Mindez kiegészül a Japánban felvett, az orosz környezetben egzotikusnak (mondhatni: furának) tűnő szokásaival, és harcstílussal, ami szintén fura, viszont rendkívül hatékony. Hű társa Masza, az egykori jakuzagyerek, a kettejük szóváltásai szolgáltatják nagyrészt a humor forrását.

Kb. a könyv felénél tartogatott még egy meglepetést nekem a könyv - van egy másik nézőpont, ill. egy olyan szereplő, akinek nemcsak az ügyben betöltött szerepét ismerjük meg, hanem az egész élettörténetét is. A gyilkosság - holtan találják Oroszország közkedvelt főhadsegédét, a Fehér Generálisnak vagy Akhilleusznak nevezett Mihail Szoboljevet, aki látszólag természetes úton halálozott el, de a hőst jól ismerő Fandorinnak gyanús az eset - szempontjából (ha mindenáron innen akarunk indulni, de szeretek én regényes élettörténeteket is olvasni, és ez kétségkívül ilyen) megismerjük a szereplő... khm, stílusát, lelki beállítottságát, és az ő szemszögéből Szoboljev halálát, valamint a köré szőtt, többszörösen összetett machinációt. Gondolom, nem okoztam mély lelki sérüléseket azzal, hogy elárultam, Akhilleusz nem az infarktus vitte el.

Krimikről mindig olyan nehéz írnom... az Akhilleusz halála jó, okos és szórakoztató kis könyv, örülök, hogy több évnyi tologatás után végre sorra kerítettem. Rajongó (erasztomán:) nem lettem, de előbb-utóbb megismerkedem az Azazellel és a sorozat többi részével is.

Eredeti cím:
Sorozat: Fandorin 4.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Fordította: Bagi Ibolya
Ár: 2200 Ft

Kárhozottak királynője

"A föld csak attól olyan, mint a Pokol, és a Pokol is attól olyan, mint a Pokol, ha azt várjuk, hogy olyan legyen, mint a Mennyország."

Chuck Palahniuk: Kárhozott

Nem tudom eldönteni, a könyv vagy én lepődtem-e meg jobban, amikor felfedeztem, hogy ez a regény érdekel engem - ráadásul még tetszik is. A kedves vette a nagy szandis leárazáson, én pedig a hajdanvolt alkoholista hörcsög régi kíváncsiságával nézegettem meg a zsákmányát, beleolvastam, és arra gondoltam, miért ne - csapjunk egy igazi spontán olvasást.
A hirtelen támadt érdeklődést a hátoldalon olvasható idézet váltotta ki:

"A halál a legnagyobb gyengeség jelének tűnik, rosszabbnak az alkoholizmusnál vagy a heroinfüggőségnél, és egy olyan világban, ahol az embert lustának bélyegzik, ha nem borotválja a lábát, halottnak lenni végzetes jellemhibára utal."

Madison Sivatagi Rózsa Rosa Parks Prérifarkas Szélhámos Spencer tizenhárom éves, lány, halott, és ne felejtsük el, hogy kövér (de éppen elégszer emlékeztet rá). Mi már halott (és kövér) lányként ismerkedünk meg vele, de a történet előrehaladtával Maddy rövidke, üres életét és karcosan cinikus gondolatait is megismerjük retrospektív módon.
Tudtam Palahniukról, hogy szeret sokkolni, polgárpukkasztani és kritizálni, olykor kivételesen undorító módon. Ez alól jelen könyve sem kivétel; a helyszín nagyrészt a Pokol, de nem ám holmi stilizált, városkába oltott allegória, hanem olyan, amilyennek a keresztény kultúrkörre alapozva sokan első blikkre elképzeljük; forró katlanok, rozsdás cellák, ocsmány démonok, az elkárhozottak jajveszékelés által betöltött bűzlő, förtelmes pöcegödör, ahol van Szar-tó, Korpa-tenger, rovarok hullámzó mezeje és egyéb válogatott helyszínek, megszáradt gumicukor-darabkákkal és pattogatott kukoricával telehintve. Dante tapsikolna gyönyörűségében, bár nem a gumicukor miatt.
És itt van a kis Maddy Spencer, aki ki tudja, miért került ide, de biztosan nem azért, mert átment a piros lámpán (ahogy sokan állítják magukról). Rajta keresztül ostorozza és köpdösi a szerző a fogyasztói társadalmat, az emberi gyengeségeket, a naiv elképzeléseket és kb. mindent, amit el lehet képzelni. Fusd csak körbe szombatonként a víztározót és rágcsáld nyugodtan a korpás muffinodat, te biztosan nem fogsz meghalni.

Ó, igen, talmiak, felszínesek és hamisak vagyunk, mindenki az elérhetetlent hajszolja és ritkán képes szembenézni a gyengeségeivel vagy a halál tényével, de néhány undorító részleten túl ez engem nem bírt pofán csapni. Viszont nagyon sokat röhögtem rajta, úgyhogy, bármilyen bizarr is, nekem ez egy vicces könyv volt, nem botrányos vagy tabudöntögető. Teljesen helytálló elképzelés, hogy a telemarketingesek a Pokolból telefonálnak, és hogy ez a hely a bürokrácia ősanyja és melegágya, ahol a nyomtató mindig bedöglik, a gép lefagy, a démonokat pedig nugátos csokival vagy karamellás nápolyival lehet megvesztegetni.
Maddy pedig (az én szerény, egy hónapos olvasásra visszamenő) következtetésem szerint azért kerül a Pokolra, hogy... megtalálja önmagát. Egyesek ezer mérföldet túráznak, mások a szülőfalujukba vagy Afrikába utaznak ezen szofisztikált célból, Maddy azonban belecsap a lecsóba. Így kell ezt csinálni, csak semmi Provence-i enyelgés.
Ha tovább lépek azon, hogy milyen vicces-ironikus dolgok vannak ebben a könyvben, és próbálok valami személyre szólóan torokszorító témát találni, az az, hogy Maddyt nem hagyják felnőni a szülei - akit az anyja rendszeresen kilencévessé fiatalít a díjátadókon -, próbálják rálakatolni az aranyos (és kövér) kislány-skatulyát, nyugtatóval, marihuánával kínálják és a ködös, zen-hippi zagyvaságaikkal traktálják, miközben egészen hihetetlenül tesznek rá. Maddy a Pokolban újjáteremti magát, és az lesz, aki a rányomott rózsaszín cukormáz alatt fuldoklik. Igazi, hamisítatlan byroni hős.:) Új énje nem jobb, mint a ráerőszakolt régi, sőt - cseppet sem bájos vagy kedves, de száz százalékban a sajátja.

Ui.: Már csak az édességmániám miatt is biztos, hogy a Pokolra kerülök, de muszáj leszögeznem, hogy utálom a korpás muffint, a kölesgolyót, az extrudált kenyeret és a puffasztott rizsszeletet.

Eredeti cím: Damned
Folytatás: Halálraítélt
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2012
Fordította: Sári B. László
Ár: 3000 Ft