 |
| Hans Holbein: A követek |
"Holbein az asztalra borította a csillagász zsákjának tartalmát... Végignézett rajtuk. Kratzer asztrolábiuma és a polihedrális napóra... Két glóbusz - egy földgömb és egy éggömb -, valamint csillagászati eszközök, amelyeket nem ismert. Jó. Könyvek. Nagyon jó. Egy lant, ezt majd az egyik székre teszi. Ott volt minden, amivel tökéletesen ábrázolhatta a magasabb rendű tudás quadriviumát: csillagászat, geometria, aritmetika és zene, a harmónia és precizitás négy matematikailag definiálható művészete...
Egymás mellé helyezte őket. Gondolkozott. Kioldotta a saját zsákját és elővette a kedvenc oszmán-török szőnyegét. Általán abba göngyölve tartotta az üvegeit, festékestégelyeit és a dobozait. Kiterítette az asztalon, az ujjbegyeivel megsimogatta a felszínét, és elgyönyörködött a minta csillogó rubinvörösében. Holbein az asztal fölött függő, finoman megmunkált ezüstfeszület Krisztusának szenvedő arca alá terítette le a szőnyeget, majd nekilátott, hogy elhelyezze rajta a tárgyakat. Az égbolt tanulmányozásának eszközeit a terítőként szolgáló oszmán-török szőnyegre, a földi élet eszközeit - a lantot, a földgömböt (természetesen úgy elfordítva, hogy Franciaországot mutassa), Kratzer mértani értekezését és Luther énekeskönyvét az alsó polcra tette.
(...)
- Ha a festményed a nagypéntekről szól, kölcsön kell kérned néhány nagyböjti kelléket a Bridewell-kápolnából - hadarta Kratzer. - Június van. Nem lesz ellenvetésük. Elkérhetjük például a böjti leplet. Az lehetne a háttér. Szerintem.
Holbein bólogatott; ő nem volt ennyire gyakorlatias, de Kratzernek igaza volt. - Igen, és a beállítással azt sugallhatjuk, hogy a Tenebrae utolsó napja van - csapott le az ötletre. A festő a fokozatos elsötétítésre gondolt, vagyis a sötét zsolozsmára, amely a nagyhét első napján kezdődött, és amelynek során a pap egymás után eloltotta a gyertyákat... Holbein úgy tervezte, hogy a böjti lepel mögötti félhomályból épphogy csak felsejlő kereszttel fogja érzékeltetni a nézőnek a festmény mondanivalóját.
(...) - Azt akarom, hogy úgy állítsd be a csillagászati műszereidet, hogy azt az időt és azt a napot mutassák, amelyikről beszélünk. A legsötétebb órát: a délután negyedik óráját, amikor Krisztus meghalt a kereszten. - Kratzer bólintott, mintegy jelezvén, ez nem lesz nehéz. - És meg kell mutatnod, hogyan érzékeltessem a festményen az égitestek befolyását annak a napnak abban az órájában, de nem az ezer évvel ezelőttire, hanem a mostanira gondolok.
(...)
A követeket ámulatba ejtették Kratzer magyarázatai a hatszögekről és hatpontos alakzatokról, amelyeket Holbein elszórtan jelenített meg a festményen. A hatszögeket egyaránt kedvelték a csillagászok, mert a számukra a bolygók tökéletes együttállását jelentette, és az alkimisták is, akiknek a Nappal, az arannyal és az Oroszlán csillagjeggyel jelölt királyi fenség, és a Holddal és az ezüsttel és a Rák csillagjeggyel azonosítható nőiesség harmonikus egyesülését jelképezte. (Vagyis a házasságot, amelyet a könyveikben általában három alakot, egy a kezében egy szál virágot tartó királyt és királynőt, valamint a fölöttük a csőrében szintén virágszálat tartó madarat összekötő hatágú csillaggal illusztráltak) Holbein a követek lába alá megfestett, a westminsteri apátság márványpadlójának mozaikját megjelenítő részen helyezte el az alakzatait. A központi hatszög - az a hely, amelyen a királyt a megkoronázásakor megszállja a Szentlélek - a hat napot jelképezte, amely alatt Isten megteremtette a világot. Holbein a teremtés tökéletességét megtestesítő hatszöge azt az üzenetet hordozta, hogy az emberiségnek még maradt némi halvány reménye az üdvözülésre, ha képes lesz gyűlölködés nélkül, keresztényi szeretettel megosztozni az egy és igaz Istenben.
A követeket lenyűgözte továbbá az a fantasztikus találékonyság, amellyel Holbein és Kratzer a festmény legkülönbözőbb részein alkalmazták a huszonhetes számot, illetve a huszonhét fokos szöget - a Nap horizont feletti magasságára utalva 1533 nagypéntekjén, délután négy órakor, vagyis a kereszthalál időpontjában.
(...)
- Na hát akkor - folytatta a püspök. - Az lenne az igazán jó menento mori, amelyik a legteljesebb mértékben a háttérbe szorítana, beárnyékolna bennünket. Amelyik arra emlékeztetne bennünket, hogy a földi hiúságok mögött Isten ránk vár...
... És akkor Kratzer lépett elő... Elővette Holbein skiccfüzetét, és felvázolta rá a festmény főbb alakjait... Aztán egy vízszintes felezővonalat húzott a rajzra. - Ez az alsó rész, ez a fölső rész. - Elővett egy szögmérőt, méricskélt egy kicsit, aztán a vízszintes vonal közepétől húzott egy egyenest a kép bal felső sarkáig - az eredmény egy tortaszeletre emlékeztetett. A vonal pontosan a zöld böjti lepel mögött felsejlő feszületig ért.
- Tudtam, hogy jó lesz - mondta elégedetten. - És most elmagyarázom a lényeget. Ha festmény jobb oldala elé állsz, és a szemeddel követed a vonalat, a feszületed látod - Isten reményét, a megváltást, az örökkévalóságot, még akkor is, ha beárnyékolja a kétely. Ennek a visszatükröződése kell hogy érvényesüljön a te memento moridban. Valami, amit akkor látsz meg, ha ugyanebből a pontból lefelé nézel; ugyanannak a szögnek a visszatükröződése. A remény és a megváltás ellentéte. Valahol... itt - és az előbbi vonalat lefelé folytatva - a másik tortaszelet - valahol a két központi alak lába alatt fejeződött be.
... Az egyik szolgát elküldték, hogy hozzon egy vékonyra csiszolt ólomüveget... Lassan és óvatosan ráfestette az üvegre a szemgödröket, az orrüreget, az állkapcsot...
(...)
A félhomályban visszament a táblához, és kimérte a huszonhét fokos szöget a középponttól a bal felső sarokban lévő feszületig. Utána kimérte ugyanezt a szöget a kiindulóponttól lefelé, majd szabad kézzel, a legeslegvékonyabb ecsettel... egy tökéletesen egyenes vonalat húzott egészen a kép bal alsó sarkáig.
Meggyújtotta a gyertyát. - Fogd - nyomta Kratzer kezébe. A csillagász meg sem mert mukkanni. Holbein a festmény elé tartotta az üveget, pontosan huszonhét fokos szögben. - Hozd a gyertyát egészen közel az üveghez - mondta. Kratzer engedelmeskedett. A püspök közelebb húzódott.
- Nézzék - mondta Holbein. A másik kettő levegőért kapkodott. És ott volt; a legtitokzatosabb memento mori, amit valaha láttak. Egy rejtélyes, szinte lebegő, kicsit ijesztő és enyhén fenyegetőnek tűnő elnyújtott forma, amely az éjszaka sötétjének rejtelmességét idézte. És amikor a néző szeme hozzászokott a látványhoz és lejjebb vándorolt, elérve azt a pontot, amelyből nézve a koponya az eredeti formájában vált láthatóvá, akkor hirtelen, a festmény két főalakja - a követek - jelentéktelen kétdimenziós pöttyökké homályosultak, és a memento mori egy bizarr, provokatív kirakóssá változott.
(...)
A festmény alapszerkezetét képező minden egyes sokszög minden egyes átlója egyetlen irányba mutatott - De Selve barnáslila színű talárjára. És Holbein terve sikerült. Még senki sem sejthette, de minden szem egyetlen pontra irányul majd, arra, amellyel örök emléket állított Thomas More-nak, latinul Morusnak, mert a tudós kertjében pompázó és családi címerében ékeskedő eperfa gyümölcsének jellegzetes színe őt jelképezte. És a memento mori azt is jelenthette, hogy »emlékezz Morusra«."
Vanora Bennett: Hölgy mókussal és seregéllyel, Geopen Könyvkiadó, 2011, fordította: Szűr-Szabó Katalin
A címadó festményt kukk
itt
