Friss, ropogós rövidkék

 Hogy őszinte legyek, nincs már kedvem minden egyes elolvasott könyvről önálló bejegyzést kiizzadni magamból; ez nem újdonság, jó ideje nincs hozzá kedvem. Meg agyam. Energiám. Régen rengeteget jegyzeteltem az aktuális olvasmányomról, egy A5-ös, összehajtott vonalas papírlap volt a könyvbe dugva, rajta a cím, az olvasás kezdete és a mondókám kulcsszavai. Emlékszem, anno csodálkozva néztem a kedvest, aki soha egy szót sem jegyzetelt, mégis méterhosszú, analitikus értékeléseket írt, nem is értettem, hogy csinálja, aztán most már sejtem, bár az én stílusom teljesen más jellegű.

Persze az olvasáshoz való hozzáállásom is megváltozott, sokkal kevesebbet olvasok, mint régen, de ezzel legalább valamennyire sikerült egyenesbe jönnöm, még a boldog, önfeledt, kanapén fetrengős, mindent kizárós olvasás élményét is sikerült felidéznem.

Ennek örömére összeszedtem pár könyvet, amelyeket felszipkáztam, de nem váltottak ki rajongást.

Catherine Millet: Mesés gyerekkor

Az a jó a könyvtárban - és ezt csak egy ideje tudom igazán értékelni, amikor is úgy érzem, hogy a kíváncsiságom nő, viszont már csak azokat a könyveket akarom megvenni, amelyek fontosnak bizonyulnak számomra -, hogy kockázat nélkül kikapkodhatok mindenfélét, a veszteségem mindössze max. pár óra bosszúság és a kísérleti alany el-, majd visszaszállítása. Catherine Millet lilásrózsaszín kis kötete is ennek a példája. Nem olvastam a Catherine M. szexuális életét. Nem is akarom, egyelőre nem vagyok rá kíváncsi - nem mondom, hogy egyszer nem kölcsönzöm ki, mert sokszor azt se tudom, mit akarok olvasni; olyan vagyok, mint a válogatós macska, akinek vesznek 25 darab halas konzervet, mert csak azt hajlandó enni egy hete, aztán őszeszélyessége rá se néz.

Hálás vagyok a villamosnak, mert, ha nem utazás közben kezdem el olvasni, biztos, hogy két oldal után félrehajítom, az implicit gyermeki észlelések absztrahálása kicsit sok volt nekem korán reggel, aztán átléptünk egy még mindig kicsit elvont, de értelmezhető síkra és a könyv megmenekült a reptetéstől. Mindig érdekeltek az eredettörténetek, mert gyerekkorunkban szerezzük a legmeghatározóbb élményeket; Catherine Millet számos kisebb-nagyobb benyomást az olvasó elé tár, jelentéktelennek tűnő, ám nagy lelki "visszhangot" vető élményektől a kívülről is nagy horderejűnek látszókig, amelyből kibontakozik egy érzelmileg nagyon küzdelmes gyerekkor; kemény munka lehetett megemészteni már a családtagok egymáshoz való viszonyát, hát még a verekedő szülőket és a kényszeres lakásátrendezéssel pótcselekvő, labilis anyát, és akkor még csak szemezgettem.

Igazából átfolyt rajtam ez az érzelemcsokor, Catherine Millet kissé töredezett, érzelmileg távolságtartó prózája nem vágott a földhöz (amit egyáltalán nem bántam), valószínűleg nem lesz róla maradandó emlékem, de nem bánom, hogy elolvastam.

Ray Bradbury: Októberi vidék

Úgy gondoltam, ha valaminek, az Októberi vidéknek utat kell találnia a szívemhez; ha általa nem találok kulcsot Bradbury lényéhez, akkor megette a fene az egészet, nem próbálkozom vele tovább.

Sajnos nem működött köztünk a kémia, ami azért is dühítő, mert úgy éreztem, olyan párhuzamosak vagyunk, amelyek majdnem találkoznak. A témák tetszettek, de mindegyik novellában volt valami, ami egy kicsit más irányba tolta a fókuszt. Majdnem jó, majdnem elkaptam, igen, aztán az érzet elröppent, én pedig ott maradtam a földön.

Alice Munro: A Jupiter holdjai

Ezer éve nem olvastam Munrótól, akkor is csak egy kötetet, a Csend, vétkek, szenvedélyt. Ezt talán a szép címe miatt választottam.

Néha efféle tartalmas, de gyengéd női történetekre vágyom, ha fáj a világ vagy nyűgös vagyok, ez is kellemesen átmasszírozta a lelkivilágom. Emlékeim szerint az első történet tetszett a legjobban.

Fogok még Munrótól olvasni, megérdemli a figyelmet, csak most elég kisimult vagyok hozzá, meg kell várni, míg újra zilált idegzetű leszek.

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

Erre az élményemre, akárcsak a Bradburyre, nem vagyok büszke.

Nem az a fajta krimiolvasó vagyok, aki zsenge korában végigdarálta Agatha Christie és a többi klasszikus szerző életművét, a nagyasszonytól is csak a Gyilkosság az Orient Expresszt olvastam (mondjuk, az legalább tetszett). Valamiért bekattant, hogy most már ezt is szeretném elolvasni, talán illene is.

Híres, sokak által körberajongott regények esetében veszélyesek tudnak lenni a feltupírozott elvárások, sajnos a józan eszem ellenére ezek működésbe léptek. A félelmetessége átjött, ahogy viszonylag gyors ütemben haláloztak el az emberek, de a megoldás nekem egy kicsit sántít és az egész erőltetett. Ezt a fajta zsenialitást Conan Doyle le tudta nyomni a torkomon, talán azért, mert fiatalabb voltam és magukkal ragadtak a történetek, de ez most sajnos nem működött. A döcögő fordítás se tett jót a véleményemnek.

Douglas Coupland: Minden család pszichotikus

Jujjujuujj, de abszurd, de kifordított, de szarkasztikus! A fülszöveg alapján nem számítottam ennyire földtől elrugaszkodott történetre, ha úgy tetszik, az általam imádott societypunk karikatúrája. Igyekeztem elengedni magam és csak élvezni a szerző parádézását, de a habitusomnak sok volt. Nem mondom, hogy soha többé nem fogok Couplandet olvasni, de ennek ki kell tisztulnia a testemből.

Utazás a mocsok legmélyére

 

Gillian Flynn: Sötét helyek

1/3 - ez a tetszett/olvasott könyvek aránya a Gillian Flynn-nel való korrelációmban. Az arány nem túl ideális, de legalább nem 24 könyvet kellett hozzá elolvasnom, ez is valami.

Habár Flynn üdítő színfolt a krimiírók között abban a tekintetben, hogy nem ugyanazt a sztorit írja meg újra és újra, vannak közös elemek, mint a... nem tudok rá jobb szót, a beteges, aberrált emberek szerepeltetése, akik a többé-kevésbé normális, civilizált embertársaikban viszolygást keltenek; valamint az igazi mélyre ásó, könyörtelenül naturális szociográfiai látlelet arról a közegről, amelyben az adott történet játszódik. Olyan kendőzetlenül, tűélesen mutatja be egy csőd szélén álló, lecsúszott farmercsalád életét a Középnyugaton, vagy az USA déli államaira jellemző fülledt, a felszínen patinás, a mélyben rothadó nihilizmusát, hogy az embernek öklendeznie kell, mert úgy fojtogatja a súlyos atmoszféra, mintha megcsapná egy vágóhíd bűze. Rettenetesen kíméletlen ez a nő, és ismerve a fejében kergetőző ötleteket, jobban félek tőle, mint Margaret Atwoodtól és soha nem ülnék le mellé a buszon.

Az abszolút, utolérhetetlen lieblingem az Éles tárgyak, de, ha nincs a zseniális sorozat, biztos, hogy soha nem olvasom el, mert a Holtodiglant annyira utáltam és annyira megvetettem az alkotóját, amennyire csak egy magamfajta, zsigerből kultúrsznob olvasó képes. Nem tudok azonosulni a Holtodiglan-féle krimikkel, mert életidegennek, hiteltelennek érzem. A Sötét helyek a képzeletbeli spektrum másik végén helyezkedik el, és csak reménykedni merek, hogy ilyen nincs... de tudom, hogy van (ha nem is teljes egészében).

A Sötét helyek iszonyúan nyomasztó, reménytelen hangulatú könyv, a tanult tehetetlenség, az ostobaság és az agresszió dans macabre regénye. Olvasás közben mocskosnak éreztem magam - ilyet se váltott ki még belőlem egy könyv -, alig vártam, hogy befejezzem és elfelejthessem.

Nem szoktam felróni, ha a a szereplők nem szimpatikusak - az életben sem 100%-ban full jó fejek az emberek -, de Gillian Flynn ezúttal istenesen megdolgozik azért, hogy undorodva rázzuk a fejünket. Láttunk már tőle ostoba, kétszínű és pszichopata karakterábrázolásokat, de a Sötét helyekbeli szereplői ezek kvintesszenciái. Az apa, aki hónapokra magára hagyja a lányát, nem bánja, ha iszik és drogozik, amíg ott villog az ujján a szüzességi gyűrű (az emberi ostobaság tényleg mérhetetlen). A gyengekezű, önállótlan anya, aki négy gyereket hoz a világra, mert túl nagy fáradtság lett volna szólni a férjének, hogy húzzon óvszert - annak a férjnek, aki drogos, alkoholista és eladná a gyerekeit egy adag... bármiért, amit pénzzé lehet tenni. A főszereplő, Libby se pályázik az olvasó jóindulatára: egy undok kleptomániás, aki felélte a számára jószándékú idegenek által gyűjtött pénzalapot és felháborodva fogadja, hogy az embereket huszonöt évvel később már nem érdekli a "bátor, kicsi Day lány", aki egyedüliként túlélte a családja lemészárlását. Igaz, hogy a kicsi Day lány időközben felnőtt és szó szerint nem csinált semmit és nem is akar, még macskakaját se venni a kivénhedt háziállatának és beköttetni az internetet, de ez mellékes apróság, nem igaz?

Hihetetlenül, sírnivalóan groteszk, hogy egy csapat rejtély-és bűnténymániás idegen egy rakás pénzt fizet Libbynek, hogy meglátogassa a börtönben a bátyját, Bent, akit bűnösnek találtak a családja kivégzésében és aki ellen az akkor hétéves Libby is vallott. A Gyilkosok Klubjának meggyőződése, hogy Ben ártatlan, a nyomozás csapnivaló volt és anyagi ellenszolgáltatásért cserébe ráveszik Libbyt, hogy beszéljen az ügyben érintett emberekkel is, hogy szabadlábra helyeztethessék Bent. Ahogy annak lennie kell egy krimiben, emlékek, titkok kerülnek napvilágra, ahogy Libby egyre közelebb jut a megoldáshoz, felváltva követhetjük a múlt-és jelenbeli eseményeket.

A cselekmény feszes és, mondhatni, izgalmas, a jelenetek filmszerűen váltakoznak. Gyorsan olvastatja magát, ha nem liftezett volna a gyomrom - igazából a Diondra-szál vágta ki nálam a biztosítékot -, akkor még élveztem is volna az olvasását.

Eredeti cím: Dark Places

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2014

Fordította: Csonka Ágnes

Ár: passz, antikváriumban biztosan fellelhető

A nyomkereső

Rene Denfeld: Hol vagy, Madison Culver? 

Azt hiszem, az író előző regénye, Az elvarázsoltak nem népszerű könyv, ill. nem széles körben ismert; az olvasó emberek sovány szubkulturájának egy szelete áhítattal adózik neki, de ezt a kicsiny, lelkes rajongótábort leszámítva valószínűleg kevesen ismerik nálunk Rene Denfeld nevét. 

Ha így van, ha nem, ez a pár ember hallatlanul izgatott lett, amikor kiderült, hogy a szerzőnek új regénye jelenik meg. Ahogy már megszokhattuk, a magyar cím és a borító professzionális múltra visszatekintő, már-már hallatlan precizitással történő félrepozicionálása már előre a domestic noir és az ócska, könnykisajtolásra kiélezett gyerekrablós krimik közötti senkiföldjére dobta szegény könyvünket.

Rene Denfeld nem kalandozik messze Az elvarázsoltak világától; nagyon fájdalmas, tabunak számító, borzalmas dolgokat hoz felszínre, amelyeknek soha nem lenne szabad megtörténniük, mégis nap mint nap megesnek. Olyan dolgokat, amelyekre nem akarunk gondolni, amelyekről azt gondoljuk, kizárhatjuk a világunkból, kizárják az otthonaink falai, a biztonsági ajtók, a pénz a bankszámlánkon, a szorosan betartott határidők, amelyek szilárd pontokként tapasztanak minket a világhoz; hogy mi nem veszhetünk el. Nem veszhetünk el kisgyerekként, nem veszhetünk fel felnőttként, nem mosódnak el a való világ kontúrjai, nem lépünk ki a testünkből és veszítjük el az irányítást, mert a testünk egy olyan traumára emlékszik, amire az elménk nem akar.

A regény főszereplője, Naomi is küzd a saját tragédiájával; az eltűnt gyerekekre specializálódott magándetektív maga is elveszett gyermek volt, az emlékei eltűntek és senki nem jelentkezett érte, nevelőszülő vette magához. Naomi minden ügyet elvállal, ezért nem riad vissza Culveréktől sem, akiknek a kislánya három éve tűnt el nyom nélkül Oregon végeláthatlan, fagyos vadonjában.

Természetesen van valami az ügyben, ami arra kényszeríti a főszereplőt, hogy szembenézzen a saját tragédiájával, engedje magát emlékezni és induljon el felderíteni, kicsoda valójában és honnan jött, hogy abbahagyja a menekülést a múltja és a fájdalom elől, hogy végre engedje, hogy megtalálják - vagy legalább megtalálja saját magát.

Rene Denfeld, amellett, hogy író, hivatásos nevelőszülő és nyomozó is, aki az elesetteken és a társadalmon saját vagy önhibáján kívül rekedt embereken segít. A munkája erősen érezteti a hatását a regény stílusán is, olyan, mint egy szentencia, egy példamese/-történet azoknak, akiknek szüksége van rá (vö. a mesék gyógyító ereje, ami magában a regényben is megjelenik). 

Sajnos akármennyit gondolkodom rajta, inkább a nem tetszés felé hajlok. Ez tulajdonképpen nem regény, nem irodalmi alkotás, hanem egy terápiás történet; mintha minden csak díszlet lenne Denfeld tulajdonképpeni mondanivalójához, ami szinte fanatikusan izzó hitet takar és ami végig nagyon zavart.

Naomi csak egy ostoba bábnak tűnik, egy papírmasé figurának, aki a szerzői utasításnak megfelelően ide-oda megy és kimond néhány fontos tételmondatot - ami egy traumatizált embernek, de nem egy regényolvasónak fontos. Nem győzött meg a szerző, hogy egy professzionális detektívvel van dolgunk - attól nem kel életre a karakter, hogy leírja, egy visszavonult mexikói bokszolótól tanult önvédelmet és elvégzett néhány tanfolyamot. Jerome úgy, ahogy van, csak egy kellemes háttér, szükséges kulcselem egy gyógyulás-történetben, de nemhogy pasi, ember nem létezik, aki ilyen lenne. Ilyen totális elfogadásról álmodozik minden traumatizált ember, egy tulajdonképpeni gyengéd apa-mindenhatóról, akinek elhihetjük, hogy minden rendben lesz és nincs semmi baj, aki megvéd minket a világ éles sarkaitól. De egy pasi, akit szintén nevelőszülő nevelt fel és a fél karját elvesztette a háborúban? Kizárt.

Madison szemszögében sokkal jobban összesimulnak a motívumok, és kidomborodik az, amiben Denfeld erős; minden szenzációhajhászás (ami nagyon ordít Jodi Picoult-nál) nélkül mutatja meg, hogy valaha a szörnyeteg is ember volt és nem is olyan mélyen még mindig az. Hogyan lehet feloldani ezt az iszonyatos kettősséget - mit lehet kezdeni egyén-és társadalomszinten egy olyan emberrel, aki tulajdonképpen egy halálra kínzott kisgyermek, akit mindenki cserben hagyott és nem volt elég kapaszkodója, hogy felülemelkedjen a démonokon, míg végül maga is azzá vált?

Habár hat éve olvastam Az elvarázsoltakat és (ami a tartalmat illeti) az emlékeim gyakorlatilag szilánkosra koptak, nekem ez nagyon messze van attól az extázistól, amire viszont nagyon is emlékszem Rene előző regénye kapcsán.

Az értékelésem alapján rosszabbnak hangzik, mint amilyen a valóságban, mert könnyen, gyorsan olvasható, leköti az embert, de hát túl magasan volt a léc és egyre nehezebb engem (és más, sokat olvasott könyvmolyt is) úgy igazán, térdbicsaklósan lenyűgözni. Még Zafónnak se sikerült mindig, na, Denfeldnek is elnézhetjük.

Azt hiszem, az író előző regénye, Az elvarázsoltak nem népszerű könyv, ill. nem széles körben ismert; az olvasó emberek sovány szubkulturájának egy szelete áhítattal adózik neki, de ezt a kicsiny, lelkes rajongótábort leszámítva valószínűleg kevesen ismerik nálunk Rene Denfeld nevét. 

Ha így van, ha nem, ez a pár ember hallatlanul izgatott lett, amikor kiderült, hogy a szerzőnek új regénye jelenik meg. Ahogy már megszokhattuk, a magyar cím és a borító professzionális múltra visszatekintő, már-már hallatlan precizitással történő félrepozicionálása már előre a domestic noir és az ócska, könnykisajtolásra kiélezett gyerekrablós krimik közötti senkiföldjére dobta szegény könyvünket.

Rene Denfeld nem kalandozik messze Az elvarázsoltak világától; nagyon fájdalmas, tabunak számító, borzalmas dolgokat hoz felszínre, amelyeknek soha nem lenne szabad megtörténniük, mégis nap mint nap megesnek. Olyan dolgokat, amelyekre nem akarunk gondolni, amelyekről azt gondoljuk, kizárhatjuk a világunkból, kizárják az otthonaink falai, a biztonsági ajtók, a pénz a bankszámlánkon, a szorosan betartott határidők, amelyek szilárd pontokként tapasztanak minket a világhoz; hogy mi nem veszhetünk el. Nem veszhetünk el kisgyerekként, nem veszhetünk fel felnőttként, nem mosódnak el a való világ kontúrjai, nem lépünk ki a testünkből és veszítjük el az irányítást, mert a testünk egy olyan traumára emlékszik, amire az elménk nem akar.

A regény főszereplője, Naomi is küzd a saját tragédiájával; az eltűnt gyerekekre specializálódott magándetektív maga is elveszett gyermek volt, az emlékei eltűntek és senki nem jelentkezett érte, nevelőszülő vette magához. Naomi minden ügyet elvállal, ezért nem riad vissza Culveréktől sem, akiknek a kislánya három éve tűnt el nyom nélkül Oregon végeláthatlan, fagyos vadonjában.

Természetesen van valami az ügyben, ami arra kényszeríti a főszereplőt, hogy szembenézzen a saját tragédiájával, engedje magát emlékezni és induljon el felderíteni, kicsoda valójában és honnan jött, hogy abbahagyja a menekülést a múltja és a fájdalom elől, hogy végre engedje, hogy megtalálják - vagy legalább megtalálja saját magát.

Rene Denfeld, amellett, hogy író, hivatásos nevelőszülő és nyomozó is, aki az elesetteken és a társadalmon saját vagy önhibáján kívül rekedt embereken segít. A munkája erősen érezteti a hatását a regény stílusán is, olyan, mint egy szentencia, egy példamese/-történet azoknak, akiknek szüksége van rá (vö. a mesék gyógyító ereje, ami magában a regényben is megjelenik). 

Sajnos akármennyit gondolkodom rajta, inkább a nem tetszés felé hajlok. Ez tulajdonképpen nem regény, nem irodalmi alkotás, hanem egy terápiás történet; mintha minden csak díszlet lenne Denfeld tulajdonképpeni mondanivalójához, ami szinte fanatikusan izzó hitet takar és ami végig nagyon zavart.

Naomi csak egy ostoba bábnak tűnik, egy papírmasé figurának, aki a szerzői utasításnak megfelelően ide-oda megy és kimond néhány fontos tételmondatot - ami egy traumatizált embernek, de nem egy regényolvasónak fontos. Nem győzött meg a szerző, hogy egy professzionális detektívvel van dolgunk - attól nem kel életre a karakter, hogy leírja, egy visszavonult mexikói bokszolótól tanult önvédelmet és elvégzett néhány tanfolyamot. Jerome úgy, ahogy van, csak egy kellemes háttér, szükséges kulcselem egy gyógyulás-történetben, de nemhogy pasi, ember nem létezik, aki ilyen lenne. Ilyen totális elfogadásról álmodozik minden traumatizált ember, egy tulajdonképpeni gyengéd apa-mindenhatóról, akinek elhihetjük, hogy minden rendben lesz és nincs semmi baj, aki megvéd minket a világ éles sarkaitól. De egy pasi, akit szintén nevelőszülő nevelt fel és a fél karját elvesztette a háborúban? Kizárt.

Madison szemszögében sokkal jobban összesimulnak a motívumok, és kidomborodik az, amiben Denfeld erős; minden szenzációhajhászás (ami nagyon ordít Jodi Picoult-nál) nélkül mutatja meg, hogy valaha a szörnyeteg is ember volt és nem is olyan mélyen még mindig az. Hogyan lehet feloldani ezt az iszonyatos kettősséget - mit lehet kezdeni egyén-és társadalomszinten egy olyan emberrel, aki tulajdonképpen egy halálra kínzott kisgyermek, akit mindenki cserben hagyott és nem volt elég kapaszkodója, hogy felülemelkedjen a démonokon, míg végül maga is azzá vált?

Habár hat éve olvastam Az elvarázsoltakat és (ami a tartalmat illeti) az emlékeim gyakorlatilag szilánkosra koptak, nekem ez nagyon messze van attól az extázistól, amire viszont nagyon is emlékszem Rene előző regénye kapcsán.

Az értékelésem alapján rosszabbnak hangzik, mint amilyen a valóságban, mert könnyen, gyorsan olvasható, leköti az embert, de hát túl magasan volt a léc és egyre nehezebb engem (és más, sokat olvasott könyvmolyt is) úgy igazán, térdbicsaklósan lenyűgözni. Még Zafónnak se sikerült mindig, na, Denfeldnek is elnézhetjük.

Eredeti cím: The Child Finder

Sorozat: Naomi Cottle 1.

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2020

Fordította: Varga Bálint

Ár: 4000 Ft

Ki öli meg Evelyn Hardcastle-t?

 Stuart Turton: Evelyn Hardcastle 7 halála

Ha létezik időutazó sorozatgyilkos, lennie kell testrabló nyomozónak is.

Az utóbbi egy-két évben alkalomadtán és rendkívül szeszélyesen vásárolok könyveket. Ezek évi pár alkalmat tesznek ki, de akkor nagy tételben vadászok és olyan könyveket is bedobálok a virtuális kosárba, amik túlmutatnak az olvasási komfortzónámon (amúgy a komfortzóna jó dolog is tud lenni). Az Evelyn Hardcastle 7 halála is egy ilyen hirtelen felindulás eredménye; a Maxim kínálatát nem érzem közel magamhoz, a magyar borító se ébresztett bennem bizodalmat, egyedül a fülszövegre támaszkodtam, amikor megrendeltem a könyvet.

Imádom a kellemes csalódásokat. Ritka élmény, de amikor bejön, annál emlékezetesebb. Stuart Turton könyve is ilyen volt.

Olyan az egész, mint egy nyomozós, egyszerre kooperatív és szemétkedő társasjáték regény formában; adott a főszereplőnk, akinek meg kell oldania egy gyilkosságot - úgy, hogy mindennap másik testben ébred; akad köztük rokkant főkomornyik, drogüzér orvos és túlsúlyos, éleseszű bankár is, ráadásul a gazdatestek szellemi és fizikai tulajdonságai hatással vannak csóró főszereplőnkre. Nem lenne társasjáték színezete a történetnek, ha a főszereplőnek nem volna egy kedves segítőtársa, a cselédlány Anna, akinek szintén megvannak a maga titkai, és ellensége, a titokzatos inas, aki a gazdatesteket akarja likvidálni. A játékmester egy pestisdoktor jelmezt viselő férfi, aki látszólag véletlenszerű, de mégis fontos pillanatokban jelenik meg és instrukciókkal próbálja ellátni a főszereplőt, de többnyire csak tovább frusztrálja. Emellett a többi szereplő is űzi a maga kis játszmáit, amelyek mintha mind egy-egy dominó lennének abban a sorban, amelynek az eldőlése minden este Evelyn halálához vezetne.

Az események az elhanyagolt, félig romos Blackheath-házban és a környező erdőben zajlanak [igen, engem már a helyszín megvett magának], a birtokot nehéz megközelíteni, mindentől távol esik. A Hardcastle család álarcosbált szervez, amely kezdettől fogva katasztrófára van ítélve - már csak azért is, mert az összejövetel napján van Thomas Hardcastle halálának 19. évfordulója, akit gyerekkorában kegyetlenül meggyilkoltak.

Blackheath olyan, mintha a régmúlt tragédia elátkozta volna és a falai között a legsötétebb emberi indulatok szabadulnak el - kapzsiság, gyűlölet, irigység, féltékenység -, és nem Evelyn az egyetlen, akinek féltenie kell az életét. Blackheath mérgező levegője/atmoszférája Aidenre is hatással van, és ahogy haladunk előre a történetben, az író egyre több kártyáját fedi fel és kiderül, hogy az akkori bűntény szálai mennyire messze ágaznak szét és milyen sok életet képes tönkretenni.

Tulajdonképpen nem egyszerű olvasmány, az elején kicsit lassan indul be, aztán elképesztően szövevényessé válik, ami miatt túlmutat a délutáni nyammogós olvasmányokon, de szerintem lehet úgy is olvasni, hogy az ember hagyja, hadd sodorja magával a történet, hiszen minket nem akar az inas felkoncolni. Habár egyre nehezebb engem lenyűgözni, szeretem hagyni, hogy megvezessenek - ha az író képes rá. Stuart Turton esetében már az elején a lovak közé dobtam a gyeplőt és szimplán csak élveztem ezt a halálos, bonyolult dans macabre-t, amit a szereplők járnak.

Eredeti cím: The ​7½ Deaths of Evelyn Hardcastle

Kiadó: Maxim

Kiadás éve: 2020

Fordította: Őri Péter

Ár: 3800 Ft

 

Anita Blake újraolvasás

 

Laurell K. Hamilton: Bűnös vágyak, A nevető holttest

Vigyázat, fanyalgó nosztalgiatrip következik!

Bizony ám, több mint tíz év elteltével Anita ismét a porondra lépett nálam. Olyan volt, mint egy régi ismerőssel találkozni, aki nem öregszik változik - ellentétben velem.

Igen, tudom. Tipikus vágybeteljesítő lányregény, ahol mindenki dugni akar mindenkivel és mindenki fel akar falni mindenkit (nem feltétlenül ebben a sorrendben), némi urban fantasy körítéssel. 

Nem erre az olvasásomra leszek a legbüszkébb ebben az évben, de az elmémet masszívan képes legyalulni a heti hat napos (10 órás) munka, mindenféle egyéb muszáj-teendővel megtűzdelve, amikor a világ a teendőlista következő pontjának kipipálására zsugorodik. Mindannyiunk életében vannak olyan időszakok, amikor le kell nyúlni a... hm... szóval arra a szintre. Emlékszem egy megerőltető vizsgaidőszakra, amikor némi bűntudatos szemezést követően elolvastam az Alkonyatot. Másodjára. Szerencsére ő az ország másik végében van, különben ki tudja, mi történt volna velem.

Szóval, mindenkinek szüksége van néha (néha, hát persze) olyan olvasnivalóra vagy olyan tevékenységre, ami nem igényel különösebb odafigyelést vagy gondolkodást. Ami lezsibbaszt. Amúgy ez egy nagyon érdekes jelenség, valószínűleg ezért él meg az összes párkeresős, hülye kihívásos tévéműsoros hülyeség, amik nyolc óra alvás után még egy fikusznak is fizikai fájdalmat okoznak, hát még szerény személyemnek szombat reggel kilenckor, a gyerekkori macis hálóingemben.

Három vargabetű után csak eljutok Anitához. Hát, húú meg hűű. Amikor a tinédzserkori emlékillúziók találkoznak a felnőttkori rögvalósággal, az mindig kemény menet.

Emlékszem, amikor anno (tizenöt évesen) nagyanyám heverőjén hasalva elkezdtem olvasni a Bűnös vágyakat, megütköztem, hogy a kemény vámpírvadász csaj csinos kordkabátkáról mesél. Most már nemcsak ennyi bajom volt, bár, ha nagyon őszinte akarok lenni, nem emlékszem rá jobban az újraolvasás után....

Igazából lehetett sejteni, hogy Hamilton az idő előrehaladtával mennyire elkurvul majd - a folyamat már az első kötetben elkezdődik, amin szörnyen látszik, hogy egy író korai zsengéje; szép részletesen le van írva, kinek milyen színű a szeme, a haja és Jean-Claude-nak, az éjfélkék szemű (sírok, baszki), göndör fekete hajú vámpírnak az a legnagyobb szerepe, hogy Anitát körbeudvarolja, ez a helyzet a második részben sem változik. Ha ezen túllépünk, lehet foglalkozni a könyvek érdemi részével, a természetfeletti lényekkel meg a gyilkosok utáni nyomozással, amelyek, ezt töredelmesen bevallom, még mindig lekötöttek annyira, hogy az első rész után rögtön nekikezdjek a másodiknak.

Anita egyértelműen Hamilton felturbózott és idealizált képmása, amivel még nem is lenne akkora gond, ha következetesen építette volna fel a karaktert. Anita Blake huszonnégy éves, aki egyedülálló módon már kinyírt tizennyolc vámpírt és ezzel kiérdemelte a Hóhér becenevet, több (és rondább) sebhelye van, mint Rambónak, és a 160 centijével és 48 kilójával (mert ezt is megtudjuk) bármilyen szorult helyzetből kivágja magát, torkokat metsz el, szemeket tol ki, és halottkeltő lévén napi szinten támaszt fel oszló hullákat. Oké, lehet mondani, hogy 20 évesen állt munkába és ilyen fiatalon könnyen elhajlik az ember erkölcsi érzéke, de ilyen tapasztalattal kb. 38-40 évesnek kellene lennie - főleg, ha figyelembe vesszük, hogy amikor Anita éppen nem valakinek a beleiben turkál (ami egyáltalán nem zavarja), pont olyan, mint egy huszonnégy éves fiatal lány, aki nagyon szeretné, hogy keménynek és cinikusnak tűnjön. Stephanie Plum vámpírvadász kiadásban.

Még nem tudom, hogy végig... nem, biztosan nem olvasom végig a sorozatot, mert csak az első nyolc részt tartottam meg, utána Hamilton mérhetetlenül leírta magát nálam és ahogy az értékeléseket olvasom, még mindig vidoran gyártja a pornót és annyira fáradt nem lehetek, hogy az új részeken végig vergődjek, ahhoz túl rövid az élet.

Eredeti cím: Guilty Pleasures; The Laughing Corpse

Sorozat: Anita Blake, vámpírvadász 1-2.

Kiadó: Agave Könyvek

Fordította: Jellinek Gyöngyvér; Jellinek Gyöngyvér és Arnold Éva

Eredeti ár: 1580 Ft (hooolvanazmár)

A papírtigris, a rókatündér és a háborúisten

Ken Liu: A papírsereglet és más történetek

Nem tagadom, hogy az egész egy animációs sorozattal, a Szerelem, halál és robotokkal* kezdődött, amiben a Ken Liu novelláján alapuló Jó vadászatot! volt a kedvencem és rögtön az jutott eszembe, mennyire szeretném elolvasni. Így teljesüljön minden kívánságom.:D

Sejtettem, hogy tetszeni fog, mert a kispróza amúgy is közel áll a szívemhez, hát még az SFF kispróza - de az arra nem számítottam, hogy:

- kis híján megríkat;

- istentelenül forogni fog a gyomrom;

- háromszor lesznek miatta rémálmaim (az egyikbe lehet, hogy a Monstress 3. is közrejátszott - kész, az ázsiaik őrültek).

Szóval csak egy kicsit volt érzelmi hullámvasút a könyv és csak egy kicsit mászott bele az agyamba.  Ken Liu, bármilyen szelíden filozofikusnak is tűnik az előszóban, nem kíméli az olvasóit. Igazából a fantasztikum csak eszköz, hogy meséljen az amerikai, kínai (és japán) mentalitásról, a kínaiak amerikaivá válásáról, a bevándorlók viszonyáról a befogadó országukhoz, az ebből fakadó generációs konfliktusokról, a történelemről, a fizikáról, az egyetemes emberi érzelmekről.

A novellák igen változatos képet mutatnak, van űrhajós, világvége-menekülős, új világ meghódítós, cyberpunkos, steampunk fantasy, krimi, történelmi, mágikus realista stb. De atipikus novellákról beszélünk, egyikre se lehet ráhúzni a tankönyv szerinti skatulyát; mindegyiket megfűszerezi a szerző egyedi látásmódja, precíz, mégis érzelmekkel teli (úgy, hogy téged kifordít a bőrödből) stílusa. Az öröksége - az ő tragédiái és a kínai nép tragédiái -, ami egész életében elkíséri. A fájdalma, amit visszafogottan, szenzációhajhászás nélkül, mégis elemi erővel jelenít meg a lapokon.

Nehéz lenne néhányat kiemelni közülük, mert a maga módján mindegyik nagyon erős írás, de megpróbálom felsorolni azokat, amelyek számomra különösen emlékezetesek:

• Állapotváltozás - hát ez tényleg nagyon ötletes példa arra, hogyan merjünk túllépni a félelmeinken (vagy valami ilyesmi).
• Tökéletes párosítás - nem rajongok se A Nagy Testvér, se a cyberpunk tematikáért, de ez a kis novella pont annyira fajsúlyos és pont olyan találóan mutat be egy fonák helyzetet, hogy pont élvezetes volt számomra is.
• Jó vadászatot! - a steampunk lieblingem, ahol az ellentétek, a múlt és a jövő, a hagyományok és az újítások hús-vér szinten ütköznek, majd megtanulnak összeforrni. Több szinten tárja elénk a szemellenzős gondolkodásmódot.
• A betűmágus - nagyon szomorú, keserédes történet, ahol az ártatlanság megvan a maga ára. Mint amikor egy gyermek meglepetten összezárja a tenyerét, amire pillangó telepedett le.
• A visszatérő vendég - cyberpunk beütésű krimi, amit regényterjedelemben is szívesen olvasnék. Remek sorozatot is lehetne belőle csinálni, annyira filmszerű, pörgős a stílusa.
• A papírsereglet - szívfacsaró mágikus realista történet a gőgös gyermeki csőlátásról, a generációs problémákról, az előítéletekről, azok hatásáról és az anyai szeretetről. Arról, hogy a szeretet nem fekete vagy fehér, amerikai vagy kínai.
• A világ ízei - talán ez tetszett a legjobban a Jó vadászatot! mellett és valószínűleg ez a legkellemesebb hangulattal bíró novella a kötetben, szinte idilli, pedig ebben is van erőszak, gyilkosság.
• Aki lezárta a történelmet: Dokumentumfilm - ez pedig a legbrutálisabb, kb. annyira traumatizáló olvasás volt, mint a Csernobili ima. Beleég a retinádba ez a nemtörődöm, démoni kegyetlenség és kitörölhetetlen nyomot hagy az emlékeidben. Vajon ez elég (és ha igen, mire?), vagy én is bűnös vagyok, mert már tudomásom van a kínai Harbingban elkövetett emberkísérletekről, és nem teszek érte, hogy Japán bocsánatot kérjen? Meglehet.

Sokat adott nekem ez a kötet, élvezet volt olvasni a kaleidoszkópszerű ötletkavalkádot, ugyanakkor a végére érve úgy éreztem magam, mintha összevertek volna. Keserű lett a szám íze a rengeteg szenvedéstől, az ostobaságból, félelemből, irigységből, hatalomvágyból, vagy kíváncsiságból (!) elkövetett szisztematikus öldöklésből és kínzásból.

Ettől függetlenül biztosan elolvasom majd Ken Liu következő kötetét, amelyet az Agave már beharangozott.

Köszönöm, Mr. Liu, az elméink találkoztak, még ha rövid ideig és tökéletlen módon is.

Eredeti cím: The Paper Menagerie and Other Stories

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2018

Fordította: Juhász Viktor, Benkő Ferenc, Ballai Mária, Török Krisztina, Bosnyák Edit, Beke Zsolt, Rácz Péter, Molnár Berta Eleonóra

Ár: 3780 Ft

*Olyan volt egyébként, mint egy Strahan-kötet audivizuális tolmácsolásban.

Letűnt világok

"Semmi nem tűnik el, semmi nem ér véget. Minden létezik, mindig is létezni fog. Az élet csak álom, Shannon. Az egyetlen illúzió az egó."

Tom Sweterlitsch: Letűnt világok

Ha az egó csupán illúzió, akkor az emlékezet egy fikció - legalábbis az enyém, mert totálisan elfelejtettem, hogy erről a könyvről még nem írtam, és lesújtottságtól terhes bűntudatomban megpróbálok összekaparni valamit róla, mert megérdemli.

Miért is?

Nagyon szeretem a több műfajt magába vegyítő regényeket, ez is ilyen; krimi, thriller, sci-fi, nyakon öntve a True Detective 1. jellegzetes hangulatával - a fülszöveg utolsó sora végleg meggyőzött arról, hogy el kell olvasnom ezt a könyvet -; annyi kapcsolódó alkotást láttam már, hogy meg mernék rá esküdni, az amerikai Délen elkövetett gyilkosságoknak saját, össze nem téveszthető stílusjegyeik vannak.

A kilencvenes években játszódik; nem vagyok ugyan a korszak rajongója, de mégiscsak akkor voltam gyerek és előbb-utóbb mindenkit utolér az érzés, amikor jólesik valami ismerős dolgot látni/hallani a túlságosan gyorsan változó jelenben.

A titkosügynök Shannon Moss a munkája során tanúja lesz az ismert világ összeomlásával járó katasztrófának, a Terminusnak, egyfajta nukleáris télnek - 2199-ben. A sápadt égből hulló, ezüstös nanorészecskék iszonyatos módon hatnak az emberi testre; addig futnak, amíg holtan nem esnek össze, mások fejjel lefelé akasztva lebegnek, miközben a csuklójukat és a bokájukat tűz emészti. Shannon és a részlege az időutazás segítségével azért dolgozik, hogy olyan irányba tereljék a jövőt, amelyben a Terminus elkerülhető, de annak az időpontja egyre közelebb kerül a jelenhez.

1997-ben Mosst brutális gyilkossághoz riasztják: egy volt kommandós kegyetlenül végzett a családjával. A nyomok arra utalnak, hogy a gyilkos fontos szerepet játszik a Terminus eljövetelében, és Shannon szó szerint versenyt fut az idővel, hogy megtalálja és megakadályozza a világvégét.

Nagyon erős, megrázó nyitójelenettel indul Tom Sweterlitsch regénye, annyira a hatása alá kerültem, hogy mindenem elkezdett fájni, mégsem bírtam letenni, és ez kitartott az utolsó oldalig (testi mellékhatások nélkül). Van benne mindenféle párhuzamos idősík, hasonmások, lassabban, majd gyorsabban öregedés, rémisztő gondolatok arról, hogy melyik is az igazi én - szerintem az olvasó, Shannon, és talán Sweterlitsch is elveszítette néha a fonalat -, a folyamatosan változó jövő nem várt módokon húzza keresztül az akcióterveket, ami újabb megoldandó problémákat szül. Ja, és az űrutazás, valamint a skandináv mitológiai elemek is fontos szerepet kapnak, mielőtt valaki azt hinné, ez csak egy időutazással beoltott szimpla krimi.

Szóval ez egy nagyon komplex, okos, körömrágósan izgulós regény, ami képes újdonságot mutatni a témában.

Ui.: Nem szoktam cikkeket linkelni, de ebből az interjúból egy végtelenül szerény író képe bontakozik ki, és sokat mesél a könyvéről is.

Eredeti cím: The Gone World

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2018

Fordította: Farkas Veronika

Ár: 3980 Ft

Felfelé szállnak a parázs szikrái

Tom Sweterlitsch: Angyalok pokla

Sweterlitsch [kíváncsi vagyok, hányszor írhatják el a nevét] előző könyvével, a Letűnt világokkal a múltba, az Angyalok poklával a jövőbe repít minket - egy rettenetesen lelketlen, elidegenítő, cyberpunkszagú jövőbe, ahol nagyon, nagyon nem szeretnék élni.

Magányos a könyv főhőse, Dominic, aki a pittsburghi atomkatasztrófában elveszítette várandós feleségét, és magányosak leszünk mi is olvasás közben. Nincsenek valódi kötődések, őszinte kapcsolatok abban a világban, ahol nyilvánosan végeznek ki bűnözőket, a gyilkosságok áldozatai valóságshow-szereplőkké válnak, ahol az emberek éhesek a gyönyörű lányok megcsonkított testének minden négyzetcentiméterére (lehetőleg minél nagyobb felbontásban), nincs intimszféra, nincs magánélet, minden eladható, mindenki kurva próbababa, amiket habozás nélkül a szemétdombra hajítanak, amint találnak egy újabbat, ragyogóbbat.

Elveszett lelkekként bolyongunk Dominickal az Archívumban, Pittsburgh interaktív szellemvárosában, sok más látogatóval együtt, akik képtelenek elszakadni a múlttól. Dominicot a munkája is az Archívumhoz köti, a Pittsburgh megsemmisüléséhez kapcsolódó haláleseteket vizsgálja, a történet idején a fiatal Hannah Massey-ét, akinek furcsa módon minden jelét törölni akarják az Archívumból.

A béndzsa felvezetésem alapján egy jövőben játszódó, klasszikus vonalvezetésű krimire lehetne asszociálni, de valójában ez egy hiperaktív drogos utazás egy disztópia mélyére, paranoid cyberpunk thriller vargabetűkkel, egy súlyosan deepressziós ember önkínzó emlékein tapodva.

"- A kattintási arányomat nyolcvanhárom százalékra vitte fel az adatfolyamokban, ami kibaszottul hihetetlen. A Chanel és a Dior már érdeklődött felőlem a cégnél. Minden olyan gyorsan történik.
 - Azt hittem, téged a költészet érdekel - vetem közbe. - Nemrég írtál rám, hogy javasoljak verseket.
 - Az, hogy az ember lányát megnézik, nem jelenti azt, hogy buta is - válaszolja. - Egyébként kiolvastam azt az Adelmo Salomar-könyvet, amit te ajánlottál. Soha nem voltam túlságosan oda a szürrealizmusért, az automatikus írásért meg az ilyesmikért. Engem sokkal jobban érdekel a vallomásos költészet, ez a szürrealizmus kicsit szemfényvesztésnek tűnik nekem.
- Salomar a chilei forradalomról írt. Az ottani költőknek meg kellett találniuk a módját, hogy az írásaik átmenjenek a cenzúrán, ezért a helyzetükhöz igazították a szürrealizmust. »Ma éjjel egy ezernyi galamb által felfalt kígyó hangján írok.« Felszabadítási teológia.
- Hát, mindenesetre, a költészet halhatatlan, de a szépséget ezernyi galamb falja fel - nyugtázza Twiggy. - Rengeteg időm lesz még a chilei szürrealizmus tanulmányozására akkor, amikor már senki sem akarja, hogy az ő ruháját viseljem."

Nekem totál ismeretlen szerző volt Tom Sweterlitsch, pedig a könyvek fülszövegei alapján sejthettem volna, hogy nekem való; ez a regénye is egy műfaj-és ötletbomba, aminek minden összetevője megfelelő mértékben van jelen. Hihetetlenül erős a képisége, szinte erőszakos, nagyon jól átadja, milyen lehet az Adware-en (az okostelefonok agyba ültetett implantátum-testvére, a behelyezéséhez le kell venni a koponyatetőt, ami hétköznapi rutinműveletnek számít) keresztül látni a világot. Azonos súlyban van jelen ennek a kifacsart világnak a bemutatása, Dominic nyomozása és az ő saját története, ami viszont változatlan évszázadok óta; a gyászoló házastárs, akit tűzként égetnek a ballépései, minden rossz szó, amit kiejtett a száján és a bűntudat, amiért nem becsült meg minden egyes pillanatot, amit a feleségével tölthetett.

Ez egy szuper regény, de ha a lelkem mélyére nézek, nem szerettem olvasni, ill. egy ponton túl rettenetesen elcsigázott, nem bírtam el a súlyát a saját problémáim mellett, és a cyberpunkot se szeretem, még ha ilyen elegánsan is van beépítve a történetbe. A Letűnt világok inkább az én könyvem volt, mindig jobban szerettem a múltat, mint a jövőt - de ez már egy másik történet.

Ui.: Kíváncsi lennék, miért kapott a könyv ordítóan nyolcvanas évekre hajazó magyar címet, komolyan, mintha Wilbur Smith fejéből rángatták volna elő.

Eredeti cím: Tomorrow and Tomorrow

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2019

Fordította: Farkas Veronika

Ár: 4280 Ft

Rövidkék

Nagyon hiányzik az írás - meg bármilyen normál szabadidős tevékenység -, sajnos idő és energia hiányában csak rövidkékre futja, ráadásul, ahogy elborzadva megállapítottam, még tavalyi könyvekről.


Michael Cunningham: A hókirálynő

Két könyvet olvastam a szerzőtől, mindkettőbe beleszerettem és kincsként tartalékoltam az olvasatlan harmadikat, hogy a csoda ne csak három napig tartson - el lehet képzelni az örömömet, amikor a Jaffa kiadó úgy döntött, Michael Cunninghamet fog kiadni.

Valószínűleg sok moly megtapasztalta már azt az érzést, amikor egy várva várt könyvet végre a kezébe kaparint... és nem tetszik. Ezt a keserű csalódást éreztem A hókirálynő olvasása közben.
Tartalom nélküli forma, mélység nélküli felszín, leginkább ez jut róla eszembe. Benne van az összes Cunninghamre jellemző stílusjegy, de a történetnek nincs súlya. A szereplők idegesítettek, legszívesebben mindegyiket hókon csaptam volna egy szeneslapáttal; ugyanolyan elveszettek, esendően hétköznapiak, mint az Otthon a világ végén karakterei, de hiányzott az a plusz (az a jó nagy plusz), ami miatt érdekelnie kellett volna az életüknek és hogy ne csak a feltupírozott manírhegyeket lássam.
Remélem, csak egyszeri kisiklás volt - Baricco Mr. Gwynével jártam ugyanígy -, és a többi, hátralévő könyvében nem kell csalódnom.

Update: nemrég elkezdtem olvasni a Mielőtt leszáll az éjt és kb. 30 oldal után visszatettem a polcra. A tünetek ugyanazok: mintha kilúgozták volna az általam ismert Cunningham stílusát, mindentől megfosztották a szövegét, ami szép és ami együttérzést kelt bennem a hétköznapian elcseszett szereplői iránt. Tizenkét év telt el Az órák és a Mire leszáll az éj eredeti megjelenése között - azért nem Az órák után megjelent Jellegzetes napoktól datálom az eltelt időt, mert azt még nem olvastam -, ami elég hosszú idő ahhoz, hogy egy író megváltozzon, de ez engem akkor is elborzaszt. Nem tudom pusztán a fordítóváltásra (mivel Tótisz András meghalt, a Jaffa nem is tehetett mást - jó lenne, ha nem A szürke ötven árnyalata miatt emlékeznének rá) fogni ezt az elképesztő különbséget. Nagyon szomorú vagyok.

 Joanne Harris: Urak és játékosok

Ugyan azt terveztem, hogy az újraolvasásokról nem fogok írni, hogy száz százalékban megmaradjanak szabad élménynek, de egyszerűen muszáj pár sorban megemlíteni Harrist. Emlékszem, hogy az első olvasásnál mennyire lenyűgözött a hűvösen elegáns stílusa, milyen élesen kirajzolódtak előttem a karakterek és milyen veszettül kattogtak az agyamban a fogaskerekek, hogy kitaláljam a történet fontos részleteit. Természetesen a felfedezés élménye már elveszett, mert élénken élt bennem a regény emléke, de második olvasásra volt alkalmam megcsodálni a finom részleteket, hogy Joanne Harris milyen okos szerző.
A többi könyvét is tervezem újraolvasni, bár nem ártana begyűjteni a pár hiányzót és kipipálni azt a két-három darabot, amit még nem olvastam.

 Sarah Perry: Melmoth

Amennyire magával ragadott Az essexi kígyó, annyira nem tudott lekötni a Melmoth, de lehet, hogy ez részben az én hibám, talán több egybefüggő időt kellett volna adnom neki. A stílusát... igazából mindent egy kicsit mesterkéltnek találtam, a történetet pedig túl egyszerűnek. Valamiért úgy érzem, fajsúlyosabb szerző illett volna Melmoth-hoz, az asszonyhoz, akit megelőz a haldokló liliomok édeskés illata és amíg nem jön el érted, csak egy tompa villanásként érzékeled a szemed sarkából.
Bocsi, Sarah, majd legközelebb.


Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Nagyon gonosz leszek: nekem ebben a könyvben az írónő neve tetszett a legjobban. Na, jó, a múltbéli részekkel, amikor a világ még az általunk megszokott módon működött, egész jól elvoltam, tetszett a melankolikus hangulatuk, a felvázolt élettörténetek. Az apokalipszis utáni viszont nem annyira, valahogy a szereplők és a történet is eltörpült az olvasó megdöbbentése iránti vágy mellett, miközben az írónő igyekezett költői maradni, megragadva az élet tünékeny szépségét. Nálam ez nem igazán jött át, ahhoz, hogy ledöbbenjek és elkezdjem felhalmozni a konzerveket (ismét gonosz vagyok), nem elég pár hatásvadász képet hozzám vágni. Kicsit erőltetett volt a szálak összefonódása, nehezen tudtam elhinni, hogy pont azok az emberek maradtak életben (stb., stb., stb....), akik között van pár összefüggés és hogy az egész milyen sorsszerű.

Fordulj meg háromszor

Robert Galbraith: Halálos fehér

Két dolog biztos:

1. Soha ne piszkáld az arisztokraták lovait,

2. A gyenge teánál kiábrándítóbb dolog nincs.

(+1: a könyvelők nem kezelik az ügyfeleik pénzét.)

Olvastam pár negatív véleményt a Cormoran Strike-sorozat legújabb kötetéről, de inkább az előző rész miatt volt bennem némi félsz, mert úgy éreztem, Rowling nagyon elhúzza a gyilkos személye körüli találgatást és kicsit vontatott lett a regény vége.

Ebből okulva én nem is húzom tovább a szösszenetem lényegét: nekem tetszett a Halálos fehér. Lehet, hogy kritikusabb lennék vele szemben, ha nem lennék zombi és frissen, kipihentem vizsgálgatnám a cselekményt, de a jelenlegi álláspontom az, hogy baromi jólesett olvasni.:D

Rowling felnőttregényei számomra abszolút komfort-sőt, kabátkönyvek. Az Átmeneti üresedés az etalon, de Strike nyomában is jó haladni, és nem, engem nem untat a tizenhatodik tea-és sörfogyasztás leírása, hogy a Tottenham Court Roadon felbontották az utat és nehéz rajta haladni, hogy Strike kivasalta a legjobb öltönyét, ami olasz és még Charlotte-tól kapta stb. Plusz Rowling nagyon be tud vonni a nyomozásba - krimik esetében általában sodródom az árral és hagyom, hadd lepjen meg a szerző, de itt jólesett a rejtélyeken gondolkodni, mert abból aztán van bőven. Kicsit illúzióromboló belegondolni, hogy lehet, Rowling nem is egyedül rakja össze a könyveit - a köszönetnyilvánításban általában egy egész csapat szerepel. Biztos nem ő bújja egy hétig a könyvtári könyveket valami építészeti információmorzsa után -, ennél a könyvnél pedig különösen kíváncsi lettem volna, hogyan építette fel és mennyi ideig tartott, hiszen a saját bevallása szerint is bonyolult és a Halálos fehérrel párhuzamosan egy színdarabon és két forgatókönyvön is dolgozott. És három gyereke van, te jó ég.

Szóval ez egy elég bonyolult könyv, de ezúttal nem éreztem, hogy feleslegesen elnyújtja, vagy csak annyira gondolkoztam narancsleves dobozokon meg lovas képeken, hogy nem tűntek fel az esetleges hibák. Kifejezetten mérges lettem, amikor néhány kulcsmomentum annyival lett elintézve az olvasóknak, hogy Robinnak feltűnt pár dolog, Strike megkérdezte, mik azok, és Robin elmondta. Nem igazságos kizárni minket a nyomozásból, sose szerettem ezt a megoldást.

Egyszer a kedves azt mondta, hogy nagy tanulsága a Tűz És Jég Dala sorozatnak, hogy ne b...kodj ne húzz ujjat a nőkkel. Ez a Halálos fehérre is igaz, főleg Robin kapcsán; az első rész okos, de főként mellékszereplő titkárnőjétől eljutottunk oda, hogy Strike-kal egyenrangú szereplővé vált és ő a fejlődik többet a sorozat pár éve alatt, ahogy Rowling egyre több dolgot adott hozzá a karakteréhez, és nem a sablonos erős nő módon/stílusban, és nem is az agyafúrt-gyönyörű-de-halálos szinten mozog. Mi Robin a Kakukkszó elején? Egy nagyon szép, de bizonytalan lány, aki nem találja a helyét, és együtt él a jóképű, de már akkor se valami szimpatikus iskoláskori szerelmével. Kiközvetítik Strike cégéhez, ami más, mint a korábbi irodai helyettesítő munkái és ráérez a nyomozás ízére. Innentől folyamatos konfliktusokba keveredik a párjával, a családjával, Rowling pedig varázsló módjára (bocs) előhúz néhány múltbeli esemény a kalapból és kikristályosodnak Robin motivációi. A Halálos fehér idején ér a végére annak a kínnal teli folyamatnak, amikor képes nemet mondani és nem hátrál meg, hiába reszket belül. Abszolút életszerű karakter marad; nem lesz belőle Xena, se early Anita Blake, se Arya Stark, hanem hétköznapi ember, fél, küszködik, mardossa a kétely, fájnak a sebek, amelyeket a fiútestvérei és a most már istenesen seggfej, abuzív Matthew (az ő antifejlődése is életszerű, nem válik karakteridegenné) okoztak, de összeszorítja a fogát és állja a krízishelyzeteket, akkor is, ha legszívesebben elmenekülne. Látjuk az érem mindkét oldalát, ismerős érzelmekkel és ez teszi hitelessé.

Strike meg Strike, mogorva, biceg, leszokóban van a sült krumpliról és fáj a csonkja, szóval olyan strike-osan viselkedik - sajnos vagy sem, de ellopták tőle a show-t, viszont a reakciói alapján nem igazán bánja.

Még sokat lehetne elmélkedni a családon belüli sérülésekről (az arisztokraták különösen jól művelik a traumatizálást), az egyedülállók vs. házasok-gyerekesek szabadnapjairól, a szép nőkkel szembeni extra előítéletekről, meg mindenféle lószínekről.

Eredeti cím: Lethal White

Sorozat: Cormoran Strike 4.

Kiadó: GABO

Kiadás éve: 2019

Fordította: Nagy Gergely

Ár: 3990 Ft

Rövidkék

Némi kényszerjellegű, kívülről érkező internethiány - tévedésből nálunk kapcsolták ki... -, a munkából, rohanásból és stresszből álló mókuskerék és a csekély szabadidőt lefoglaló egyéb programok miatt menthetetlenül feltorlódott a beszámolnivaló, és belátom, hogy egyrészt képtelen lennék magamat utolérni, másrészt bizonyos kötetekről nem tudok szeretnék hosszan elmélkedni.

Joyce Carol Oates: Pikk Bubi

A főszereplő Andrew J. Rush, "az úriember Stephen Kingje", aki csak férfiakat tesz el láb alól a könyveiben (és azokat is elegánsan), egyenletes tempóban, fegyelmezetten ír és teljességgel visszafogott életet él a tökéletes vidéki házában odaadó feleségével. Ám Andrew-nak van egy titka, egy írói alteregója, Pikk Bubi, aki némi alkohol segítségével előbújik és Andrew kezét vezetve gyomorforgató, vérben tocsogó krimiket vet sárga papírra éjjelente. Andrew másnap általában semmire nem emlékszik, se az írás folyamatára, se a végeredményre. A Pikk Bubi által írt könyveket természetesen ezen az álnéven adja ki. Annak a közönséges alaknak semmi köze nem lehet az élére vasalt Andrew J. Rush-hoz.

Aztán a külső máz - az életéé és a személyiségéé is - foszladozni kezd, egyre több pia folyik le a torkán, Pikk Bubi gondolatai sziszegő kígyókként töltik meg a fejét és az olvasó előtt lassan kibontakozik a nem túl hízelgő kép: Andrew-nak mindig is voltak gondjai az ivással, a feleségével erőszakos és belebonyolódik egy furcsa ügybe és egyre hajmeresztőbb dolgokat művel. Képes-e lesz Pikk Bubit száműzni oda, ahová való és összetákolni az élete széthulló darabjait?

Nagyon kíváncsi voltam a King-féle Halálos árnyék parafrázisára, igazi mélyenszántó, Oates-i mondanivalót és látásmódot vártam... helyette kaptam egy vázlatos, logikátlan és unalmas firkálmányt. Ha a szerző nevének ismerete nélkül kellett volna olvasnom ezt a könyvet, nem mondtam volna meg, hogy ő írta. Az a legnagyobb bajom, hogy totál érdektelen az egész, egyedül az egyik furcsa mellékszereplő élete és annak különös egybeesései mozgatták meg a fantáziámat, mindenki jobban járt volna, ha JCO inkább róla ír.

Elhiszem, hogy tisztelegni akart Stephen King előtt, de ez még annak is kevés - különösen tőle.

Leena Krohn: Hotel Sapiens

"- A feje fáj? - kérdeztem. - Észrevettem, hogy gyakran nyomja a tenyerét a szemére.

 - Azért, hogy ne lássak - felelte. - Gondosan meg kell válogatnom, hogy mit és mikor nézek. Amikor ránézek valamire, bármire, mint például ott, arra a fára vagy arra az ajtóra vagy az ablakra, az visszanéz rám.

 - Nem teljesen értem.

 - Nem? Hogyhogy nem? Az, amit néznek, saját maga is látni kezd. A látáshoz nincs szükség szemre, hát nem tudta? A nézelődés akár veszélyes is lehet, főleg ha mi magunk láthatatlanok akarunk maradni.

 - Ön ezt szeretné?

 - Ki ne szeretné? - válaszolta. - Tudja, miért lettem ilyen?

 - Nem tudom, mondja el, kérem.

- Azért, mert valami belém költözött.

- És mi volt az?

- A valóság - felelte. "

Nem reggeli kóma-és buszkompatibilis olvasmány. Egyszer már lefordultam róla, még az elején, a felhőleső narrátor borongásai közben.

A Hotel Sapiens elvileg egy rezervátum az emberiség apokalipszis után életben maradt tagjainak. A regénynek nincs kidolgozott világképe, nem tudjuk, milyen világméretű katasztrófa vezetett az emberiség kihalásához, maradtak-e túlélők, mikor játszódik a történet, a lakók hogyan kerültek a Hotel Sapiensbe - az biztos, hogy az ún. Őrzők (valamiféle mesterséges intelligenciák, akik valami módon átvették az uralmat) nem holmi felmérés alapján válogatták ki az embereket. Vannak bűnözők, tudósok, őrültek - habár előbb-utóbb itt mindenki őrültté válik a maga módján.

A különböző töredékes monológokból nem egy klasszikus cselekmény áll össze, hanem különféle filozofikus, helyenként elég depresszív, nosztalgikus, fájó eszmefuttatásokat olvashatunk, de nekünk kell (ha ugyan kell) eldönteni, hogy elfogadjuk-e a szereplők valóságát - alighanem minden olvasónak megfordul a fejében, hogy nemcsak metaforikus értelemben vagyunk egy őrültekházában, hanem tényleg, és a Hotel Sapiens falain kívül a világ megnyugtatóan zakatol tovább. Hogy tényleg így van-e, azt mindenki döntse el magának.

Mi lesz az emberből az ember utáni világban, hová lesz az a nagy teremtő vágy, a folytonos nyugtalanság? Képesek vagyunk-e megállítani az időt és átérezni a pillanat teljességét, vagy mindig csak az utólagos megbánás marad nekünk?

Michael Chabon: Ragyog a hold

"... hittem, hogy a csend egyenlő a sötétséggel, és a néven nevezés jelenti a fényt. Hittem, hogy a titok rosszindulatú daganat, és a vallomás a kés, a fényes forró sugár, ami éget, de közben gyógyít is. Hittem, hogy jó - a kevés dolog között, amit ki sem kell mondani - »kiadni mindent«".

Na, ez meg fog izzasztani, mert hiába nagyon szerettem olvasni, rohadtul nem emlékszem már rá - ami nem is csoda, tekintve, hogy augusztusban olvastam. Értitek, augusztusban, szégyen, hogy nem írtam ennek az unikális szerzőnek az új, magyarul megjelent könyvéről - az is kisebb fajta csoda, hogy kiadták.

Akárcsak a Jiddis rendőrök szövetségében, itt is keveredik a fikció a valósággal - csak, ha lehet, még vadabbul, vagy inkább trükkösebben; azt a ma született csecsemő se veszi be, hogy Alaszkában létrehoztak egy zsidó települést, de a halálos ágyán agonizáló nagyapa történetei közül nehéz kimazsolázni a valóságot a fikció magvai közül; romantikus, héja-nász jellegű szerelem egy pszichiátriai gondokkal küzdő, ki-tudja-honnan-jött, labilis nővel, a mindenek csodája V-2-es rakéta, a második világháború, az Aughenbaugh-gyújtó, kígyóvadászat, a Bőrtelen Ló, az apácák, a börtön, annyi színes kavics kavarog ebben a kaleidoszkópban, hogy az olvasó beleremeg a gyönyörűségbe és már cseppet se érdekli, hogy megtörtént eseményekről vagy szemenszedett hazugságokról van szó -  amit Chabon nem rest rögtön az Előszóban közölni is az olvasóval: ahol szabadon bánt bármiféle adatokkal, teljesen zabolátlanul tette, és az emlékirat papírra vetése közben ragaszkodott a tényekhez, kivéve, ha azok nem voltak hajlandóak idomulni hozzá.

Író vagyok, professzionális hazudozó, olvastam valaha egy könyvben. Chabon mesteri szinten űzi a hazudozást, és én nagyon örülök neki.

Ui.: A kiadás, akárcsak a többi Kult könyv esetében, itt is szemet gyönyörködtető, és az előzetes rettegésem ellenére a fordítással is ki voltam békülve.

És jobb is

Michelle Richmond: Úgysem ismered

Könyvcímek tekintetében régóta ez a kötet a kedvencem, a poént számtalanszor elsütöttem, de hát pont az értékelésnél nem hagyhatom ki - azt hiszem, még Csenga mesélte megtörtént esetként:

- Mit olvasol?

- Úgysem ismered.

(- És jobb is, tehetném hozzá.)

Sajnos Michelle Richmond regénye egyéb kategóriát nem hódított meg nálam, ellenben gondoskodott az alacsony vérnyomás megemeléséről. Általában heves tetszésnyilvánítás követi a régóta várakozó könyvek elolvasását, most azonban a ritka ellenkező végletbe sikerült belefutnom: rettenetesen utáltam.

Valami könnyed krimiszerűségre vágytam, a könyvtárból persze az összeset elkapkodták, mindenki agylöbbölő olvasmányra vágyott, ezért kénytelen voltam a szűkös otthoni készletre hagyatkozni. Kifejezetten a mostanában divatos krimikre kívántam rá (mi másra), hiába ajánlgatta a kedves Wodehouse-t, a Vajákot, mindenféle könnyed, mégis minőségi szórakoztató irodalmat, nekem a szemét baljós fekete borítójú popcorn kellett. Az Úgysem ismerednek ugyan nem fekete a borítója, ellenben kriminek ígérkezett némi matekos fűszerezéssel.

A főszereplő Ellie Enderlin (mondtam már, hogy utálom az alliteráló neveket?) nővérét, a zseniális matekhallgató Lilát meggyilkolják, holttestét kidobják az erdőben. A gyanú hamar Lila nős szeretőjére-tanárára terelődik - főleg Ellie mentorának az esetről írott könyve miatt -, akit bizonyítékok hiányában nem helyeznek vád alá, de az élete ellehetetlenül. Az eset megoldatlan marad. 20 évvel (asszem) később a felnőtt, kávékóstolóként dolgozó Ellie egy kis közép-amerikai faluban összefut a gyanúsítottal, Peterrel és egy késő esti beszélgetés mindent megváltoztat, amit Liláról és a gyilkosságról gondolt.

Annyira gagyin és logikátlanul van megírva, hogy az már fájt. Miért gondolja meg hirtelen magát valaki egyetlen monológtól? Ellie mégis mit gondolt, a fickó mit fog mondani? Persze, hogy azt, hogy nem ő ölte meg Lilát és imádta az eszétől a lábujja hegyéig.

Ha annyira fájdalmat okozott a családjának egy szenzációhajhász könyv és a kizsákmányolásuk, miért nem perelték be a szerzőt? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel bennem állandóan, pedig ha egy történet beszippant és elszórakoztat - betölti a funkcióját - nem szoktam fennakadni a logikátlanságokon, sőt, észre se veszem őket. Még Ellie foglalkozása (bocs, Niki:) is idegesített, kávékóstoló, mintha valami habrózsaszín regényből vette volna a szerző, valamiért nekem nem passzolt a történethez, de az egyéni kukacoskodásom még hajlandó vagyok elengedni.

A karakterek végtelenül bosszantóak és sematikusak, az érvek, magyarázatok nagyon erőltetettek, utóbbiakat spoiler miatt nem részletezem. Lila karaktere olyan, mintha a szerző elolvasott volna két cikket az introvertáltakról és ezekből próbálta meg felépíteni a visszahúzódó, otthonülő matekzseni képét. A szülők rettentően idegesítőek és ellentmondásosak voltak, nem hiszem, hogy egy anya/apa képes lenne elmenni valami vacsorára és menet közben odavetni a gyerekének, hogy mire hazajönnek, tüntesse el a meggyilkolt nővére cuccait.

Az dühít a legjobban, hogy jó regény lehetett volna, Ellie-ben is rengeteg lehetőség volt a magánéleti nyűglődésén túl, főleg abban, hogy Lilához képest értéktelennek érezte magát és szinte bűntudata volt, amiért ő van életben, akire az apja nem lehet büszke - csúnyán mondva kiemelte volna a hasonló könyvek sorából ez a fájdalom az Úgysem ismeredet, de Richmondnak nem erőssége a jellemrajz.

És, te jó isten, hogy lehet olyat kitalálni, hogy azt az embert, akit valaki 20 éven át megveszekedetten gyűlöl, a második találkozásnál jóképűnek találja és azt hiszi, meg akarja őt csókolni? Elhiszem, hogy némi kutakodás után más színben látta Lila szeretőjét (még ez is, jézusom...), de ilyen pálfordulás egyszerűen nem létezik.

Kiírogattam pár érdekes dolgot a könyvből, de nincs nálam a jegyzetem (kivételesen nem elhagytam, csak messze vagyok tőle), ami a fentieken túl eszembe jut, két fordítási unikum, a "kúszótér" - lehet, hogy csak én nem ismertem - és a "plafonig hergel" kifejezés. Mondjuk, ezek voltak a legkisebb fennakadásaim.

Remélem, a könyvtár örülni fog neki, mert nem akarom, hogy nálam foglalja a helyet.

Eredeti cím: No One You Knw
Kiadó: Tericum
Kiadás éve: 2008
Fordította: Balázs Laura
Eredeti ár: 

A kilences számú betegség

"Átélte már néhányszor, milyen az, amikor az ember önnön természetétől rémül meg úgy, hogy legszívesebben keresne egy vackot, kábán és magatehetetlenül összegömbölyödne benne, s ki se jönne onnan az idők végezetéig. Valljuk be őszintén, nem ujjongott, amikor a józan észre fittyet hányva őt igazolta az idő. Olyankor mindig letört egy kicsit, mintha hirtelen egész súlyával nehezedne rá egy szenilis gonosz tündér átka, aki a bölcsője fölött testálta rá a természetellenes adottságot valahogy így: »Mivel nem hívtatok meg a gyermek keresztelőjére - ami nem meglepő, mert Adamsberg szülei olyan szegények voltak, mint a templom egere, és a babát vastag takaróba csavarva, egyedül ünnepelték meg a fiuk születését a Pireneusok mélyén - megátkozom azzal, hogy ott is észrevegye a szart, ahol még mások semmit sem látnak.« Valami ilyesmit mondhatott a gonosz tündér, csak szebben, mert nem volt analfabéta, közönséges meg mégúgy sem."

Fred Vargas: Messzire fuss, soká maradj!

Kihirdettem a kánikulai szükségállapotot, azaz korlátlan mértékben lehet jégkrémet, dinnyét és dinnyét zabálni, gyümölcslevest szürcsölni és hideg sört gyümölcslevet nyakalni, továbbá bármilyen idétlen ruhadarabban mászkálni, korra, súlyra és nemre való tekintet nélkül - valamint falni a könnyen olvasható krimiket. Fred Vargas (alias Frédérique Audoin-Rouzeau) könyvét még 2012-ben hepetelte be a hörcsögénem valami akcióban és képes voltam hat évig tologatni, mondván, á, az könnyű, ráér..., hát, Az eastwicki boszorkányok után elérkezett a pillanat, hogy a pestis elszabaduljon Párizsban.

Az elején kicsit türelmetlen voltam, nem értettem, mi a franc köze van ennek a bukott hajóskapitány Jossnak meg a hülye ládájának a dögvészhez, aztán minden szépen kialakult, urambocsá' még a szereplőket is megkedveltem; olyan volt olvasni, mint otthon megkönnyebbült sóhajjal belebújni a kedvenc formátlan macinaciba, ami előnytelen, csúnyácska, de annyira kényelmes, hogy a világért se válnánk meg tőle. Ez a kis krimi, akárcsak a kinyúlt macinaci, nem fogja megváltani a világot: kissé esetlen, gyatra, viszonylag könnyű kitalálni, ki a gyilkos, de kellemesen gyorsan és fájdalommentesen lehet vele haladni, és még egy kismacska is van benne. A főszereplő zsaru nem alkoholista (a Watsonja viszont igen, bár egyedül nevel öt fénylő arcocskájú csemetét), ellenben csapnivaló a névmemóriája, fogalma sincs, milyen nap van - szinte látom, hogy a krimirajongók tömege egyként hördül fel -, továbbá fejben számolni se nagyon tud, viszont valami autisztikus hatodik érzék segítségével old meg mindenféle bűneseteket, minekutána kinevezik a gyilkossági csoport élére, a hétársadalom legnagyobb döbbenetére. Az anakronisztikus pestiscécó kifogni látszik Adamsbergen, a hullák szaporodnak, Párizs hányja festi a kereszteket, a gyilkos meg a markába nevet, és még magánéleti bonyodalmak is keletkeznek, jajistenem, hát mi lesz itten.

Ötből négy gyémánt jegygyűrűre értékelném - ha még használnék a blogon számszerű értékelést -, amiben minden jóindulatom, elnéző mosolyom benne van a kissé idétlen humor és az ákombákom gyerekrajzokra emlékeztető szereplők iránt. Érdekes módon éreztem egy csöpp csalódottságot, amiért magyarul nem jelent meg a sorozat többi kötete (ez az egy viszont kétszer, biztos ami biztos), ráadásul Commissaire Adamsbergnek ez a negyedik kalandja a sorban. Vargas amúgy közel húsz könyvet írt. Csalódottság egyenlő magyar könyvkiadás, marad a Talpra, halottak!, amely pedig A három evangélista-sorozat (ők a Messzire fuss, soká maradj!-ban is szerepet kapnak) első része, csak hogy még szebb legyen a történet.

Ui.: Azt tudtátok, hogy a bal kézen hordott gyémánt jegygyűrű talizmánként kezdte a pályafutását a pestisjárvány idején? A tehetős pacákok nem szarral gurigáztak, a legerősebb védelmi eszközt pakolták fel az arájukra.

Eredeti cím: Pars vite et reviens tard

Sorozat: Adamsberg 4.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2012

Fordította: Gulyás Adrienn

Ár: 2900 Ft (valószínűleg olcsóbban is fellelhető)

A Ködös Időszak olvasmányai

Ha kicsit szigorú vagyok magammal, nem kellene ezekről a könyvekről írnom, ugyanis jóformán semmire nem emlékszem belőlük. Ahogy a zárásban írtam, az információ valahol elakadt a látóidegemben (de inkább már az orrom környékén), és nem tudtam értékelni-élvezni ezeket a történeteket - ugyanakkor az olvasás nekem már annyira az életem része, mint a levegővétel, olyan nincs, hogy legalább pár oldalt ne gyűrjek le, bármilyen fáradt is vagyok.

Dennis Lehane: Titokzatos folyó

Élményszinten kb. ugyanott vagyok, mintha nem is olvastam volna újra ezt a könyvet; a mostani emlékeim megegyeznek a négy évvel ezelőtti olvasás emlékeivel. Mire kettőt pislogtam, már a végére értem - a köztes részt különösen agyhalott állapotban olvashattam. A befejezésnél viszont valamennyire kipihent voltam és eléggé megkeseredett a szám íze.

Aki már olvasott Lehane-től, az tudja, hogy az általa megalkotott, szimpatikus szereplők is követnek el vagy mondanak olyan dolgot, amit mi, szubjektív megítélés szerint, nem tartunk helyesnek. Pl. Patrick Kenzie a Hideg nyomon végén jogilag helyesen cselekszik, de Angie-vel együtt én is kizártam a szívemből a tette miatt. Megesik, méghozzá elég sokszor, hogy a fehér lesz a fekete, és a fekete a fehér.

A Titokzatos folyó végén viszont egy másfajta önbíráskodás és önigazolás történik, olyan, ami feltételezéssel támasztja alá az egyik szereplő cselekedetét.

Kicsiben mi is ismerhetjük ezt az érzést: csinálunk valamit, amiről utólag derül ki, hogy oltári baromság volt. A felismeréstől zúgni kezd a fülünk, a szívünk őrülten zakatol, a szánk kiszárad; valami belül sikítani kezd és keresi a menekülőutat, de a kétségbeesés ketrecet font köré. Hiába kaparjuk, úgy érezzük, sose szabadulunk belőle. Ám az önmarcangolás nem tarthat örökké, egy, legalább részben életképes ember túllép rajta. A ketrec szétfoszlik, a dolgok elrendeződnek - valahogy megmagyarázzuk magunknak, mert muszáj helyrebillenteni a világképünket. Fontos, hogy tisztában legyünk önmagunkkal és valamennyire el is fogadjuk igaz lényünket (vagyok, aki vagyok), mondja Amadea, Coelho mai szócsöve.

De nem mindegy, mit követsz el és az önigazolással mennyire színezed át a valóságot. Nem elég az a magyarázat, amit Annabeth mond: mi erősek vagyunk, ők gyengék. Ha valaki gyenge, az nem azt jelenti, hogy el kell pusztítani. Anyám mindig azt mondta, hogy az ember azért ember, hogy uralkodjon magán. Ahogy nőttem, egyre több aspektusát értettem meg ennek a kijelentésnek.

Lapály Jimmy, te tényleg gonosz ember vagy. De nem ez a baj, hanem az, hogy hazug és önáltató.

Ez nem von le semmit a könyv értékéből, sőt, újabb aspektussal gazdagítja. Mégiscsak megérte zombi állapotban újraolvasni.

Janet Evanovich: A szingli fejvadász 1-2

Komoly volt a helyzet, amikor már ezt se tudtam élvezni, sőt. Fel se tűnt, hogy állandóan esznek, nem mozgatott meg Stephanie anyjának almás pitéje vagy püspökkenyere. Néha a ködből felderengett olyan gondolat, hogy Trenton Burgnak nevezett városrésze olyan, mint egy magyar kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit az óvoda óta (és látható élvezettel emlegetik fel egymás botlásait totyogós kortól datálva) és kedvenc szabadidős tevékenysége más dolgába beleütni az orrát, mert a saját kis élete kurva unalmas. Na, jó, nálunk talán nem mindenki vállról indítható rakétával a retikülben ül be a fodrászhoz.

Ahhoz képest, hogy Stephanie Plum nejlonbugyi-felvásárlóból lesz óvadékügynök, már a második kötetben zsarunak nézi az utca tapasztalt embere, és úgy is viselkedik - magyarán érzésem szerint túl hamar magára vesz néhány attitűdöt, még ha történik is vele pár katasztrófa, mint amikor kidől alóla a legendás amerikai tűzlépcső és egy nagy adag kutyaszarba esik. Lássuk be, bárkivel előfordulhat.

Mazur nagyi emlékeim szerint vicces, szabadszájú-és öltözködésű néni, most inkább idegesítőnek találtam. Pozitív, hogy nem állandóan a leleteiről vakerál, de mélyen átéreztem Stephanie apjának helyzetét, aki inkább órákra a vécébe zárkózik. Ahogy Morelli mondja hősnőnknek: fantasztikus a családod, de te zabálni fogod a nyugtatót. Nem téved nagyot.

Amúgy vicces, hogy most fedeztem fel

A tisztesség kedvéért, ha olyan kedvem lesz, elolvasom a másik két részt is (de legalább a harmadikat), hogy ne degradálódjon le méltatlanul bennem ez a sorozat.

Lidia Amejko: A telepi szentek élete

A könyvtár tökéletesen alkalmas kamikaze akciók végrehajtására. Három dolog miatt vettem le az állványról ezt a könyvet: a lengyel szerző, a lakótelepi közösségben játszódó történet és a... na, jó, a rózsaszín külső annyira nem vonzott, sőt, az "Európa női szemmel" sorozatcímke miatt kicsit fintorgok is rá (főleg, hogy az előző kötetterv még kék volt...), de ez van.

Ez a szentfüzér szívta meg a legjobban a megterhelő időszakot. Spirituális-transzcendes-vallásos szürrealizmus, vagy nem is tudom, mi szeretne ez lenni, én kevés vagyok hozzá. Hát még a narrátor alkoholtól kásás, szlenggel megsorozott értelme! A végére rémesen idegesített a rengeteg "öcsém", szinte éreztem, hogy megböki a vállamat egy bütykös kéz és megcsap az olcsó pia pórusokból párálló szaga, váá. Maguk az abszurd betonlegendák nem rosszak. Ahogy sejthető, ezen a lakótelepen bármi megtörténhet - főleg olyasmik, melyek miatt David Lynch térden állva könyörög a lakóknak, hadd vihesse filmvászonra őket (ingyen!). Sőt, különb dolgok is; haraggal teli befőttesüvegek robbannak fel, Isten egy italautomatával hat a lelkiismeretre, a létből a nemlétbe a gomblyukak szegélyén segít át minket egy kirúgott öreg varrónő, másvalaki főállásban vállalja mások helyett a halál folyamatát, a helyszínt pedig a Harag Kukái, az Armageddon pálya, Epifánia Nyárfája, az áruház és természetesen a Jerikó nemzeti italbolt szolgáltatják a reggeli gyógysör mellett. Aztán az Úristen mentsen meg minket a metafizikától, mert kacsacsőrű emlős lesz a vége!