Flavia de Luce és a túrós halálpite

Egy megjegyzés: a post címe nem spoileres.

"Az egyik pillanatban az arca olyan volt, mint a középkori térképeken a szeleket megszemélyesítő figurák fölfújt arca, a következőben pedig beesett, mint egy lókereskedőé."

Alan Bradley: De mi került a pitébe?

A megjelenése óta roppant kíváncsi voltam erre a regényre. Régi kastély, lökött(nek tűnő) család, kémia - igen, én vagyok az a nemnormális, aki bölcsész létére imádta a kémiát -, méregkeverés és egy gyilkosság - hatásos összeállításnak tűnt.
Jóformán az az egy problémám volt, hogy a szerző nagyon mellélőtt Flavia életkorával; egy tizenegy éves kislányról van szó, de néhány, erre vonatkozó szótól eltekintve semmi nem utal rá, hogy csupán egy kiskamasz. Nem korát meghazudtolóan okos és talpraesett, hanem egy felnőtt, akinek tévedésből elírták a korát. Ha az érettsége csupán abban nyilvánul meg, hogy mérgeket kotyvaszt (és néha robbant) egyik rég halott őse laboratóriumában, elfogadtam volna a koraérettségét. De nem, Flavia felnőtt ember - pontosabban az egyetlen felnőtt ember a környezetében. Apja, az exezredes egész nap a dolgozószobájában kuksol és a bélyeggyűjteményét nézegeti, az egyik nővére ki se dugja az orrát a könyveiből, a másik álló nap zongorázik vagy a tükörképét bámulja. Természetesen a három lány konstans módon szívatja egymást, de azon nagyon megütődtem, hogy az apa fikarcnyit sem foglalkozik velük. Biztos az öregedés miatt van, de egyes ifjúsági regények felnőtt szereplői (pl. Adrian Mole kedves szülei) totál kiakasztanak. Amikor néhány éve újra olvastam gyerekkorom kedvenc regényét, G. Szabó Judit: Megérjük a pénzünket! c. pöttyös könyvét, ugyanez volt a helyzet. Flavia tényszerűen és minden fájdalom (?) nélkül kijelenti, hogy nem szereti senki. De, ott van Dogger, a kertész, aki a háborútól idegileg teljesen kikészült, rohamai és emlékezetkiesései vannak. És persze Flavia az, aki folyamatosan nyugtatgatja a férfit, és nem, egyszer sem ijed meg vagy szalad el sikítva egy felnőttért.
Ráadásul belekeveredik egy szövevényes bűnténybe, és mivel ő a főszereplő, nem kerül ki az események sodrásából, sőt, nyakába kapja a piskótáit, és nyomozni kezd. A történet a klasszikus krimimintát követi, és a végét tekintve jutottam el odáig, hogy nagyon erőltetett, egy tizenegy éves gyerek nem így viselkedik, és a felnőttek sem így viselkednek vele. A testvéreit kivéve mindenki úgy tekint rá, mintha egy legalább 18-20 éves nő volna - még a rendőrfelügyelő is.
Nagyon sajnálom, hogy ennyire hiteltelen volt a dolog, mert ezt leszámítva szabványos, kellemes krimit olvashattam, nagyon angol hangulattal, teázással és keksszel, meg egy Gladys nevű biciklivel. A gyerekkoromban látott Harriet, a kémre emlékeztet a regény, csak itt jóval nagyobb a tét, mint egy ellopott napló. Nem bántam meg, hogy elolvastam, direkt egy fáradtabb időszakra tartogattam, amikor jólesik egy-egy lazább könyvet olvasni. Viszont nem valószínű, hogy a folytatásokra benevezek.

Ui.: a könyvben elég sok az elgépelés, és az idézeteknél kategorikusan elhagyták a lábjegyzetet.

Eredeti cím: The Sweetness at the Bottom of  the Pie
Sorozat: Dream válogatás
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2013
Fordította: Lázár Júlia
Ár: 3000 Ft

"Ez a legkülönösebb ház, ahol valaha ember élt."

Frances Hodgson Burnett: A titkos kert

Az pedig tudott, hogy ház-gerontofíliában szenvedek, tehát, ha különös, titokzatos házról van szó, azt a könyvet előbb-utóbb szeretném elolvasni, A titkos kertre meg egyébként is kíváncsi voltam.
Az Indiában élő Mary szüleit elviszi a kolerajárvány, ezért a kislánynak az Angliában élő, különc nagybátyja lesz a gyámja. A Misselthwaite majorban lévő, száz szobás, kihalt ház, körülötte a varázslatos lápvidékkel hamar elvarázsolja a csúnyácska, mogorva gyereket; megismerkedik egy hozzá hasonlóan "pocsék természetű" öreg kertésszel és annak kedves vörösbegyével, a szolgálólány állatbűvölő öccsével és minden figyelmét leköti a titokzatos, befalazott kert, ahol tíz éve nem járt senki. Az elhagyatott ház is bővelkedik rejtélyekben; néha titokzatos sírás szűrődik be a folyosóról, rég halott rokonok komor arcképei függnek a falakon, az éjszakai viharok pedig hátborzongatóvá teszik a helyet.

Ez a könyv minden hozzám hasonló vadromantikus lélek szívét megdobogtatja; igaz, hogy régimódi ifjúsági regényről van szó, aminek tizenegy-két éves gyerekek a főszereplői, de olyan kellemes hangulata és bájos mondanivalója van, hogy teljesen lekötött a vonatút során. Az időjárás is az én kedvemben járt, hatalmas, szürke felhők árnyékolták be az aranyszínű naplementét, majd eleredt az eső, vidáman csapkodta az ablakot, szivárványt emelt a tájra, és még a vonat is zakatolt egy kicsit, hogy még autentikusabb legyen a helyzet.
Olvasás közben eszembe jutott az év elején olvasott Az elfeledett kert - amelyben szintén van egy fallal körülkerített kert, nem véletlenül - és a Jane Eyre, a ház nagyon emlékeztetett a hangulatára, rá is kívántam egy újraolvasásra.

[Ezt a könyvet Lobo 2014-es várólistacsökkentésére olvastam.]

Eredeti cím: The Secret Garden
Sorozat: Pöttyös könyvek
Kiadó: Móra
Kiadás éve: 1985
Fordította: Kopácsy Margit
Illusztrálta: Rényi Krisztina
Ár: nem nagyon lehet kapni ezt a kiadást, az enyém 1600 Ft-ba került a Bookline antikban

Legbelső félelem

"Olyan volt a kiabálásuk, mint a zöld gyík fújása.
Amikor a zöld gyík már nem tud elmenekülni, még mielőtt elkapnád, kitátja a száját, fölfújja magát, és fújni kezd, hogy megijesszen, mert fél tőled, te vagy az óriás, és az utolsó esélye az, hogy megpróbál rád ijeszteni. És ha nem tudod, hogy veszélytelen, hogy nem bánt, csak cselfogás, nem nyúlsz hozzá."

Niccolò Ammaniti: Én nem félek
Értékelés: 4.99 szentjánoskenyérfa az 5-ből
Kedvenc karakter: Teresa, a nagybetűs Anya

Valamiért abban a hitben éltem, hogy nem fog meghatni a szerző gyerekszemmel bemutatott története, mert nem rajongok a gyerekekért és túl öregnek érzem magam ahhoz, hogy beleképzeljem magam a helyükbe.
Aha. Nem öreg vagyok, hanem naiv hülye.

Hőség. Olaszország. Acqua Traverse, a négycsaládos falucska az érett búzamezők ölelésében. Egy domb.
A kilencéves Michele Amitrano, miközben a barátaival felfedező úton van a dombon lévő roskatag házban, felfedez valamit. Valamit, amiről kezdetben azt hiszi, a mesék csodálatos világába tartozik, de valójában nem egy drágakövektől csillogó barlangba jut, vagy egy olyan helyre, ami gyerekfaló óriásokat és boszorkányokat rejt. Rájön, hogy a szörnyek tényleg léteznek, csak nem órási karmaik és agyaraik vannak, hanem emberbőrbe bújtak, és Sergiónak, Pinónak vagy Felicének hívják őket.

"Maria kihozta a zománcozott kistálat, és a Barbie babáit úsztatta benne.Kettő volt, egy normális és egy szénfekete, kopasz, olvadt karral.Én tettem így tönkre. Egyik este, miután megnéztem a tévében Jeanne D'Arc történetét, megragadtam a Barbie-t, és üvöltve bedobtam a tűzbe. - Égj! Boszorkány! Égj! - Amikor láttam, hogy tényleg ég, elkaptam az egyik lábát, és belehajítottam a fazék levesbe.Mama egy hétre eltiltott a biciklitől, és egyedül kellett megennem az egész levest. Maria könyörgött, hogy vegyenek neki egy másikat. - Majd a születésnapodra. Addig játssz ezzel. Köszönd meg az idióta bátyádnak. - Aztán Maria hozzászokott. A szép Barbie-t Paolának hívták, a megégetettet Szegénykének."

Borzasztó, idegőrlő feszültség rejlik ebben a kicsi regényben, csak kezdetben nem nagyon lehet érezni, ill. én nem éreztem. Egyrészt ott van a szentjánoskenyérfa, a biciklizés, a lekváros kenyér, a pöcifoci, és ott van az, amit Michele felfedez, és ami végleg átalakítja kicsiny gyermeki felfogását.

Nagyon szerettem a történet hangulatát, egy kicsit újra gyerek akartam lenni, vagy inkább megélni egy másik gyerekkort, de ama sötét iszonyat nélkül, ami kérlelhetetlenül a markába szorította Michelét.

Az az igazság, hogy baromira fáj a fejem és annyira nyűgös vagyok, hogy nem tudok többet mondani erről a könyvről, valamint nagyobb kedvem van olvasni, mint írni. Ez egy jó könyv, na. Kicsi, de erős, akkora feszültség keletkezik az idilli gyerekkor-részek és a borzalom-része között, hogy egy hétig rákapcsolhatnák a paksi atomerőművet.

Jaj, Teresáról azonban még szót kell ejtenem.

Ez a nő csodálatos. Igazi olasz anyatigris, pont, mint a nagykönyvben meg van írva. Szép nő, akit a férfiak

megbámulnak, és akik hozzá képest gerinctelen kis férgek, mert erős, és olyan tartása van, mint egy vasbeton oszlopnak. Nem csoda, hogy Michele legszívesebben dühöngve nekirontana minden pasinak, aki mohó szemekkel bámulja az édesanyját.

Teresa nem bánik szűkmarkúan a pofonokkal, de a világon mindennél jobban szereti a gyerekeit és bármit megtenne értük, rendíthetetlen, mint egy ólomkatona. Szilárd, biztos hátország, ahová mindig bizalommal lehet visszavonulni. Azt hiszem, mind ilyen anyára vágyunk, és Michelének erre az anyatípusra van leginkább szüksége.

Váá, és tíz elolvasott könyvnél járok a várólistacsökkentésben, és nincs elmaradt postom, éljen!

Eredeti cím: Io non ho paura

Sorozat: Modern Könyvtár

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2008

Fordította: Matolcsi Balázs

Ár: 1900 Ft (a Nagy Nyári Szandis Akcióban sokkal olcsóbban hozzá lehetett jutni, én két évvel ezelőtt szereztem be így)