Hadiállapotleírás a Monstress ötödik részét követően

Forrás

Kezdem azt érezni, hogy szelektív Alzheimer-kórban szenvedek, ugyanis a feledékenységem a Monstress - Fenevad képregénysorozatra terjed ki (nagyobb részt, a többit úgyse vallom be), jelentékeny frusztrációt és dühödt újraolvasáshullámokat okozva, amely már nem csekély időráfordítást és izommunkát igényel, mivelhogy már az ötödik etap gyönyörűségét tárta elénk a Fumax kiadó rendkívüli kegyességében.

(Tényleg nagyon hálás vagyok nekik a halom különleges munkáért, amit megjelentetnek, és nem utolsósorban azért is, mert közel vannak a lakásomhoz.)

Tehát, midőn elrongyoltam hőseink székhelyére, hogy átvegyek némi (súlyában nem csekély) szellemi kényeztetőanyagot, tudtam, hogy a lustaságom - amely jócskán felülmúlja feledékenységem -, kétszínű jutalma beérik; a negyedik rész elolvasása (és igen, az első három újrázása) után megígértem magamnak, hogy lefirkantok pár sornyi emlékeztetőt magamnak, hogy legközelebb könnyebb dolgom legyen.

Természetesen nem így lett, ennek okán a traumatikus utolsó munkanapot Monstress-olvasásterápiával gyógyítottam, azaz fülig belemerültem Marjorie Liu és Sana Takedo minden tekintetben őrült és stilizált módon burjánzó, erőszakos, kegyetlen világába.

Folyamatosan erősödik az az érzésem, hogy az író építkezik, építkezik, de tulajdonképpen elvesztette a műve feletti irányítást és az már önálló életet él; előszeretettel vezet el minket kézenfogva különféle mellékútvesztőkbe és hagy magunkra, hogy találjuk meg a fősodorhoz vezető összekötő utat; permanens módon léptet be új szereplőket, akik vagy a múltban játszottak jelentékeny szerepet, vagy a jövőben fognak óriási galibát okozni; a már ismert szereplőkről derülnek ki mindenféle, az ismertnek vélt képet összekuszáló információk, a nagyrabecsült Tam Tam professzor tanításait már nem is említem, kellemes kis szusszanások két szín-és látványorgia között.

Feminim voltához képest meglehetősen kegyetlen világot tár elénk a szerzőpáros a képregény lapjain; amikor belépünk az Ismert Világba, az itt élők még egy háborús pusztítás visszhangjait nyögik, miközben az aktuális helyzetnek csak egy piskáló gyertya és egy halk sóhaj kell, hogy újra kitörjön a káosz - ami természetesen meg is történik Maika személyében, aki a testében ébredező szörnyeteggel viharos erővel szabadul ki a küméi boszorkányok rabságából Zamora városában, ahol a boszorkányok arkán gyerekeket darabolnak fel a csontjaikban lévő mitikus varázsszerért, a liliumért.

A tizenhét éves Maika ártatlan mangalánykülseje ellenére egy elvadult, szerepétől eltérített eleven kísérleti fegyver. A háború borzalmai testileg-lelkileg megtörték, minden gyengédséget és kötődés iránti vágyat lekoptattak róla - elvették tőle a bizonyosságot, hogy kicsoda ő valójában. Felemésztette a kétség aziránt, hogy szerette-e egyáltalán az édesanyja, vagy a megszületése csak sötét machinációk és világuralmi törekvések kívánalma volt-e és borzasztóan dühös, amiért elvették tőle a normális élet utolsó reményét is. Fogalma sincs, mi történik vele, csak annyit tud, hogy a benne tomboló éhséget nem fogja tudni kordában tartani és előbb-utóbb felemészti őt és a körülötte lévőket, ezért eldönti, hogy megkeresi azokat, akik választ adhatnak a kérdéseire - ha máshogy nem, kiveri belőlük. Útját rombolás és vér kíséri, jóformán minden tette okot szolgáltat a háború kirobbanására, amely (ismét) több ezer ártatlan életet fog követelni és Maika nem tudja megakadályozni - ugyan félelmetes erejű harcos, de vad, forrófejű, makacs, bizalmatlan és mélyen traumatizált, saját magával is folyamatosan harcban áll, nemhogy a világgal.

Forrás

Az ötödik kötetre... hát, nem mondom, hogy tisztázódott a helyzet, de beértek azok az események, amelyek a jelen felálláshoz vezettek, nagyjából lehet tudni, melyik szereplőnek mi a célja, azt már kevésbé, hogy ki melyik oldalon áll, mert az arkánok soraiban és a Föderáción belül is vannak széthúzások, nem is kevés. Gyenge lábakon álló szövetségek köttettek, amelyek bármikor egymás ellen fordulhatnak, napvilágra kerültek új képességek, titkok, amelyek jelentős átrendeződést okozhatnak, Maika elért egy egyensúlyi pontot, de Zinn emlékei még mindig homályosak és csak kevesen tudják, hogy az arkán-ember háborún kívül mekkora veszély fenyegeti az Ismert Világot. Egyszóval még mindig minden bizonytalan, bármilyen irányba elmozdulhat és erős kétségeim vannak, hogy minden szál elvarrása kerülhet-e.

Mivel nem vagyok otthon a képregények terén, nagyképűség lenne grandiózus volumenű kijelentést tennem a sorozat jelentőségéről, de annyit bátran mondhatok, hogy számot tarthat azon olvasók érdeklődésére, akik vágynak valami újra, valami szokatlanra, ami felrázza őket - a Monstress erre tökéletesen alkalmas, a látványvilága elképesztő, a történet sötét és komor, a cselekménye pedig  nagyregényeket megszégyenítően tekervényes, tele ármánnyal, cselszövéssel, többfarkú macskákkal és egyéb izgalmas lényekkel.

Az én kacifántos fogalmazásom a közelében sincs ennek a labirintusnak, de ha Marjorie-nak szabad ezt tennie, akkor kicsit én is elereszthetem magam.

Rettentő szimmetria (Highgate 3.0.)

 

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

"Julia és Valentine Poole szerettek korán felkelni." Hetekig ez a mondat visszhangzott a fejemben - nem pontosan, mert ahhoz túl régen olvastam a könyvet, de a lényege, és a hozzá tartozó miliő szirénéneke addig csábítgatott, míg megadtam magam a késztetésnek és harmadjára is elmerültem ebben a füst-és alkonyillattú történetben, amelyet az elmúlás áttetsző párája burkol magába.

Ha van regény, ami számomra elmúlhatatlanul összekapcsolódik egy évszakkal, akkor az A Highgate. Úgy idézi meg számomra a kékesszürke, komor esős napokat, a korán gyűlő, sötét árnyékokat és a sárgán világító ablakokat, mint semmi más. Az élet törékenysége, az elmúlás antik dekadenciája lengi be, összekapcsolva a viktoriánusok sötét jóslatával és alvilági félelmeivel. Megszólít bennem valamit, ami azonos ezzel a világgal, nem bánva, hogy maga a történet közel sem tökéletes, de kinézem Niffeneggerből, hogy ez volt a szándéka - annyira fájón hétköznapian gyarlók a szereplői, hogy óhatatlanul beindítják az olvasóban a "bezzeg én" reflexét -, mintha a mi életünkben nem találnánk olyan döntéseket, mozzanatokat, amelyek szinte egyenértékűek a szereplők apró hülyeségeivel.

A korábbi olvasások esetében nem tűnt fel, hogy Marijke kivételével milyen rettenetesen diszfunkcionálisak a szereplők; ha a szerző nem írna olyan ellenállhatatlanul, már 2010-ben falhoz vágtam volna a kötetet és többé felé se néztem volna. Elspeth és Edie, akik annyira magasan funkcionáló, de olyan ostoba pszichopaták, hogy ilyen viselkedés-és gondolkodásformát csak kitalálni lehet. Robert, aki egy zsinórjait vesztett bábu és keserves árat fizet a gyengeségéért. Jack, aki szintén az ikrek bűvkörébe került és nem csapott az asztalra igazi, amerikai tuskómódon (amire szükség lett volna), hogy elég ebből a hülyeségből. Ironikus módon Martin volt közülük a legszimpatikusabb, aki tökéletesen tisztában van a betegsége természetével és azzal, hogy annak valami kifacsart módon része, hogy a beteg ne akarjon meggyógyulni, mert van, aki még életében szeretné megjárni a purgatóriumot, van az önbüntetésnek egy kéjes ízű mellékhatása. A Julia iránti érzéseim leptek meg a legjobban; kispórolták belőle az összes, egyénekre kiszabott érzelmi-szociális intelligenciát, az előzékenységet, udvariasságot és mindet megkapta az ikertestvére, Valentina, akin a hiperérzékenysége olyan vastag héjat képez, amit szinte lehetetlen felkalapálni.

Andalító, megkapó emberi pillanatok, a mesés, titkokkal terhelt, baljós Vautravers-ház, és a regény valódi főszereplője (vagy inkább irányítója), az élettől lüktető Highgate-temető, amelyben a viktoriánusok valamennyi elszabadult őrült gondolata, sóvárgása testet öltött. Megkönnyebbülés volt olvasni, hiába ismerem a fő fordulatokat, egy pillanatig sem untam és biztos vagyok benne, hogy nem most olvastam utoljára.

Eredeti cím: Her Fearfum Symmetry

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2010

Fordította: Gálvölgyi Judit

Eredeti ár: 3490 Ft