A királynő olvas és élvezi

"– Ide hallgasson, a maga főnöke igencsak megfingatja az én főnökömet!
– Valóban?
– Valóban. Könyveket ad neki, és számon kéri, hogy elolvasta-e őket. Ezt teljességgel szabálytalan!
– Őfensége szeret olvasni.
– Én meg azt szeretem, ha leszopják a farkamat. Mégse kérem meg rá a miniszterelnököt."

Alan Bennett: A királynő olvas

2011-ben, a monitor előtt güzülve olvastam először ezt a finom humorú, könnyed kisregényt - nagyon szeretek könyvekről szóló könyveket olvasni -, és már akkor eldöntöttem, hogy egyszer lesz belőle saját példányom és akkor újraolvasom. Idén (némi ártatlan célozgatás hatására) megkaptam szülinapi ajándék formájában, és boldogan teljesítettem az ígéretemet. Sokkal könnyebben megy az újraolvasás, ha nem egy hatszáz pluszos nagyregényről van szó.
(Fogalmam sincs, mikor olvasom el ismét az Elfújt a szelet. Cirka 1000 oldal.)

A királynő olvasóénje öntudatra ébred, és átveszi az irányítást az uralkodói test és elme felett. Klasszikus esetet láthatunk; a kezdeti tanácstalanságot, miszerint mégis, mit kellene olvasni a rengeteg kötet közül, villámgyorsan felváltja a mohó, kíméletet és alvást nem ismerő Éhség, ami roppant demokratikus: címre, borítóra, szerzőre és műfajra való tekintet nélkül mindent el akar olvasni, még ha demokráciáról beszélni a királynővel kapcsolatban roppant sértő is.
Az olvasóén lassan beéri a valós én tapasztaltságát. A felséges asszonynak lassan határozott körvonalat kap az ízlése és saját stílusa alakul ki, ugyanis eléri a következő szintet: önálló gondolatai támadnak az olvasmányai kapcsán és a látásmódja is sokat árnyalódik. Sőt, ezeket a gondolatokat még le is írja! Ha belegondolok, hogy anno én is ezt az utat jártam be, egyrészt nagyon röhögök, másrészt veszettül röhögök, ahogy elképzelem, hogy a királynő a reggeli teája mellett megírja a legújabb blogposztját.
Azért is jó az újraolvasás, mert  - amellett, hogy rengeteg mindent elfelejtettem 2011 óta - össze tudom vetni a (tegyük hozzá, jócskán megkopott) élményem a mostanival. Például a szóba kerülő, ill. elolvasott szerzők sokkal többet mondanak nekem. Azóta olvastam Munrót*, el tudom helyezni a világképemben Nancy Mitfordot (szeee!), és a királynővel ellentétben nem vetem meg a fantasztikus irodalmat. Sőt, a történet eredeti címe* is értelmet nyert.
Azt is igazolja a regény, hogy a könyvek igenis gazdagítják az ember életét - furcsának tűnhet, hogy az angol királynő, aki háromszor látta a Niagara-vízesést, szolgált a hadseregnél, elfogyasztott tíz miniszterelnököt, az elszalasztott lehetőségek felett bánkódjon. De cselekvő típus, és nem hagyja, hogy a helyzet legyűrje őt, hanem felveszi a kesztyűt - a kötet végén kiderül, sikerült-t neki megnyerni a harcot.

Ui.: Nehéz elképzelnem, hogy államférfiak még csak nem is hallottak Proustról. Oké, én se olvastam Az eltűnt idő nyomábant, de legalább halvány segédfogalmam van róla.

* Fájdalom, a könyvben Munroe-nak írják a nevét.
** The Uncommon Reader. Virginia Woolf esszéjének címe pedig The Common Reader.

Eredeti cím: The Uncommon Reader
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2009
Fordította: Rakovszky Zsuzsa
Ár: 2490 Ft

A királynő mulat

"A királynő habozott, mert őszintén szólva egyáltalán nem volt biztos benne, milyen könyveket szeret olvasni. Soha nem érdeklődött túlságosan a könyvek iránt. Természetesen olvasott, hiszen olvasni mindenki szokott, de a könyvek iránti rajongást meghagyta másoknak. Az olvasás mégiscsak egy hobbi, neki pedig a munkaköréhez tartozott, hogy ne legyen semmiféle hobbija."

Alan Bennett: A királynő olvas
Értékelés: 5 opszididakta az 5-ből
Kedvenc karakter:-

Anglia királynője egy nap betéved a palotánál tartózkodó mozgókönyvtárba, és egy konyhai alkalmazott segítségével menthetetlenül, végzetesen beleszeret a könyvek olvasásába, olyannyira, hogy felvonulások alkalmával is aktuális olvasmányát bújja - de az udvartartás és miniszterek, politikusok és hivatalnokok serege nem nézi jó szemmel őfelsége művelődését és nem kevés kísérletet tesznek, hogy leszoktassák az olvasásról....

Rövid, de annál élvezetesebb élményben részesített eme kicsi könyvecske, illetve lehet, hogy csak jó hangulatomban kaptam el, és azért esett ennyire jól; habár nem kifejezetten humoros könyv, számomra valami vidám atszmoszférát "közvetített", és vigyorogva kísértem figyelemmel, hogyan válik a nyársat nyelt királynő szenvedélyes könyvmollyá (szegény, ha él a tecnikai vívmányokkal, tuti goodreads-vagy librarything-függő is lenne), és ennek folytán hogyan változik a jelleme is: például érdekli, mit gondol a szobalány egy bizonyos dologról, ráébred, mennyire unalmasak a megnyitóbeszédei és megpróbálja a merev, megkövesedett protokollt némileg megváltoztatni, ami persze nem csekély akadályokba ütközik. De nem kell rosszra gondolni, semmilyen tragikus esemény nem árnyékolja be ezt a derűs történetet, amely szinte olyan, mint egy tanmese. Nagyon élveztem a főszereplő jellemfejlődését, száraz humorát és a felbukkanó könyveket, el is szégyelltem magam, hogy még mindig nem olvastam Alice Munrót és Rose Tremaint, de Kazuo Ishigurót igen, haha! A befejezés és a csattanó is kedvemre való volt, kerek kis történet, úgy jó, ahogy van.

Nagyon örültem, hogy a királynő olvasó emberré vált, ama válfajává, amely az olvasmányai révén átértékeli a körülötte lévő világot, az eseményeket, az embereket, és nem utolsó sorban saját magát. Azon viszont elgondolkodtam, hogy jó-e, ha valakit semmi más nem érdekel a könyveken kívül, beleértve legalább néhány embert is? Én magam is nagyon szeretem a könyveket bújni, és ha mérlegre kerülne néhány ellenszenves ismerős és egy kupac regény, gondolkodás nélkül az utóbbit választanám, de a totális bezárkózás szerintem nem optimális életforma, arról nem is beszélve, hogy még a könyvektől is elmehet az ember kedve. De ez csak egy gondolati mellékvágány, nem kell a királynőt félteni:)

[Az alábbi bekezdést igazából törölnöm kellene, mert aktualitását vesztette, de nincs hozzá szívem.]
Szégyen, hogy két napos pangás (a péntek nem számít bele, mert csütörtökön dupla post volt, még ha az egyik roppant megterhelő díjátadósdi, akkor is) után egy ilyen nyúlfarknyi irománnyal adok életjelet magamról, de ez a miniregény 152 oldal tokkal-vonóval és némi intertextualitást leszámítva nem éppen bonyolult olvasmány, úgyhogy mosom a billentyűzetemet.

Ui.: Utóiratot viszont hozzátoldok, mert azóta olvastam Virginia Woolf: Saját szoba című esszéjét, melynek eredeti címe: The Common Reader.:)

Eredeti cím: The Uncommon Reader
Kiadó: Magvető

Kiadás éve: 2009
Fordította: Rakovszky Zsuzsa
Ár: 2490 Ft