Hadiállapotleírás a Monstress ötödik részét követően

Forrás

Kezdem azt érezni, hogy szelektív Alzheimer-kórban szenvedek, ugyanis a feledékenységem a Monstress - Fenevad képregénysorozatra terjed ki (nagyobb részt, a többit úgyse vallom be), jelentékeny frusztrációt és dühödt újraolvasáshullámokat okozva, amely már nem csekély időráfordítást és izommunkát igényel, mivelhogy már az ötödik etap gyönyörűségét tárta elénk a Fumax kiadó rendkívüli kegyességében.

(Tényleg nagyon hálás vagyok nekik a halom különleges munkáért, amit megjelentetnek, és nem utolsósorban azért is, mert közel vannak a lakásomhoz.)

Tehát, midőn elrongyoltam hőseink székhelyére, hogy átvegyek némi (súlyában nem csekély) szellemi kényeztetőanyagot, tudtam, hogy a lustaságom - amely jócskán felülmúlja feledékenységem -, kétszínű jutalma beérik; a negyedik rész elolvasása (és igen, az első három újrázása) után megígértem magamnak, hogy lefirkantok pár sornyi emlékeztetőt magamnak, hogy legközelebb könnyebb dolgom legyen.

Természetesen nem így lett, ennek okán a traumatikus utolsó munkanapot Monstress-olvasásterápiával gyógyítottam, azaz fülig belemerültem Marjorie Liu és Sana Takedo minden tekintetben őrült és stilizált módon burjánzó, erőszakos, kegyetlen világába.

Folyamatosan erősödik az az érzésem, hogy az író építkezik, építkezik, de tulajdonképpen elvesztette a műve feletti irányítást és az már önálló életet él; előszeretettel vezet el minket kézenfogva különféle mellékútvesztőkbe és hagy magunkra, hogy találjuk meg a fősodorhoz vezető összekötő utat; permanens módon léptet be új szereplőket, akik vagy a múltban játszottak jelentékeny szerepet, vagy a jövőben fognak óriási galibát okozni; a már ismert szereplőkről derülnek ki mindenféle, az ismertnek vélt képet összekuszáló információk, a nagyrabecsült Tam Tam professzor tanításait már nem is említem, kellemes kis szusszanások két szín-és látványorgia között.

Feminim voltához képest meglehetősen kegyetlen világot tár elénk a szerzőpáros a képregény lapjain; amikor belépünk az Ismert Világba, az itt élők még egy háborús pusztítás visszhangjait nyögik, miközben az aktuális helyzetnek csak egy piskáló gyertya és egy halk sóhaj kell, hogy újra kitörjön a káosz - ami természetesen meg is történik Maika személyében, aki a testében ébredező szörnyeteggel viharos erővel szabadul ki a küméi boszorkányok rabságából Zamora városában, ahol a boszorkányok arkán gyerekeket darabolnak fel a csontjaikban lévő mitikus varázsszerért, a liliumért.

A tizenhét éves Maika ártatlan mangalánykülseje ellenére egy elvadult, szerepétől eltérített eleven kísérleti fegyver. A háború borzalmai testileg-lelkileg megtörték, minden gyengédséget és kötődés iránti vágyat lekoptattak róla - elvették tőle a bizonyosságot, hogy kicsoda ő valójában. Felemésztette a kétség aziránt, hogy szerette-e egyáltalán az édesanyja, vagy a megszületése csak sötét machinációk és világuralmi törekvések kívánalma volt-e és borzasztóan dühös, amiért elvették tőle a normális élet utolsó reményét is. Fogalma sincs, mi történik vele, csak annyit tud, hogy a benne tomboló éhséget nem fogja tudni kordában tartani és előbb-utóbb felemészti őt és a körülötte lévőket, ezért eldönti, hogy megkeresi azokat, akik választ adhatnak a kérdéseire - ha máshogy nem, kiveri belőlük. Útját rombolás és vér kíséri, jóformán minden tette okot szolgáltat a háború kirobbanására, amely (ismét) több ezer ártatlan életet fog követelni és Maika nem tudja megakadályozni - ugyan félelmetes erejű harcos, de vad, forrófejű, makacs, bizalmatlan és mélyen traumatizált, saját magával is folyamatosan harcban áll, nemhogy a világgal.

Forrás

Az ötödik kötetre... hát, nem mondom, hogy tisztázódott a helyzet, de beértek azok az események, amelyek a jelen felálláshoz vezettek, nagyjából lehet tudni, melyik szereplőnek mi a célja, azt már kevésbé, hogy ki melyik oldalon áll, mert az arkánok soraiban és a Föderáción belül is vannak széthúzások, nem is kevés. Gyenge lábakon álló szövetségek köttettek, amelyek bármikor egymás ellen fordulhatnak, napvilágra kerültek új képességek, titkok, amelyek jelentős átrendeződést okozhatnak, Maika elért egy egyensúlyi pontot, de Zinn emlékei még mindig homályosak és csak kevesen tudják, hogy az arkán-ember háborún kívül mekkora veszély fenyegeti az Ismert Világot. Egyszóval még mindig minden bizonytalan, bármilyen irányba elmozdulhat és erős kétségeim vannak, hogy minden szál elvarrása kerülhet-e.

Mivel nem vagyok otthon a képregények terén, nagyképűség lenne grandiózus volumenű kijelentést tennem a sorozat jelentőségéről, de annyit bátran mondhatok, hogy számot tarthat azon olvasók érdeklődésére, akik vágynak valami újra, valami szokatlanra, ami felrázza őket - a Monstress erre tökéletesen alkalmas, a látványvilága elképesztő, a történet sötét és komor, a cselekménye pedig  nagyregényeket megszégyenítően tekervényes, tele ármánnyal, cselszövéssel, többfarkú macskákkal és egyéb izgalmas lényekkel.

Az én kacifántos fogalmazásom a közelében sincs ennek a labirintusnak, de ha Marjorie-nak szabad ezt tennie, akkor kicsit én is elereszthetem magam.

Sakkjátszma színesben

 

Joanne Harris: Kékszeműfiú

Óriási újraolvasás-láz tört ki rajtam az év vége felé, közeledett a szeretet ünnepe is, vágytam az ismerős, bekuckózós történetekre.

Aki ismeri a regényt, tudja, hogy az előbbi mondatból sugárban dől a szarkazmus.

A Kékszeműfiú minden, csak nem kedves komfortkönyv. Ez nem a Csokoládé világa, amiben megmutatkozik Harris lélektani analizáló képessége, de csak a felszínt kapirgálja az emberi aljasságok tekintetében; a Kékszeműfiúban alámerül az őrültségek és aberráció világába, olyan kifimonult formában, hogy kilenc évvel az első találkozásunk után is megtévesztett, pedig egy kivételével az összes csavarra emlékeztem. Olyan elegánsan és hideg intelligenciával vezeti tévútra az olvasót - pontosabban hagyja, hogy lépre menjen a szeme előtt meglengetett csali miatt -, hogy legszívesebben tapsolnék neki. Ez Harris sötét oldala (régebben dark Harrisnek hívtam) és nekem fényévekkel jobban tetszik, mint a fogyasztóbarátabb könyveiben megvillantott stílusa.

A család öl, butít és nyomorba dönt. A szerző valamennyi regényében szerepet kap a család elidegenítő, traumatizáló szerepe, de ebben csúcsosodik ki a legjobban, mennyire megnyomorítja az embert a mérgező családi légkör és józan ésszel milyen felfoghatatlan állapotokat teremt, amely általában külső segítséggel vagy az egyik családtag halálával bomlik fel, ezáltal átrendeződnek az erőviszonyok és jó esetben új életet kezdhetnek a túlélők.

Ebben reménykedik BB is, a történet fő narrátora, akinek a kezében összefutnak a szálak - vagy legalábbis úgy tűnik. Csendesen hintázik a pók a hálójában, kifejezéstelen tekintettel figyelve áldozatai vergődését, mi pedig halálos tét nélküli voyeurokként, gúvadt szemmel lessük, hogy mi történik - mert, ne áltassuk magunkat, valójában fogalmunk sincs, hogy mi zajlik Malbry városkájában (Harris Derryjében), ahol a jelen és a múlt, a valóság és a fikció egymásba mosódik és ahol a történeteknek soha nincs vége.

Nehéz erről a könyvről hosszan írni, mert annyira kerek egészet alkot és bűn bármit elárulni róla. Nagyon sok regényt elolvastam az elmúlt kilenc évben, amióta először vettem a kezembe, de még mindig eredetinek és zseniálisnak tartom - az olvasmányélmény nem lenne teljes Szűr-Szabó Katalin kiváló fordítása nélkül -, a maga nemében egyedülálló.

Eredeti cím: blueeyedboy

Kiadó: Ulpius-ház

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Eredeti ár: 4000 Ft

A Várólistacsökkentés nyögvenyelős finalistája

Mai Jia: Kódfejtő

Iszonyú nehezen akart összejönni a 12. várólistacsökkentős olvasmány; Rushdie Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszakájába beletört a bicskám és a Kódfejtő közepe táján is rohamosan elkezdett csökkenni a lendület, hogy őszinte legyek, alig vártam, hogy a végére érjek és megszabaduljak ettől a kellemetlen kötelezettséggé vált könyvtől - és én a szabadidőmben nem akarok kellemetlen kötelezettségekkel foglalkozni.

Pedig az elején nagyon jól indult a viszonyunk: örültem, hogy találtam egy gördülékeny, olvasmányos stílusú kínai regényt és roppant menőnek éreztem magam vele a buszon. A történet során a sok névvel illetett, balkézről való, hányatott sorsú kisfiú nemzeti hőssé avanzsálása, a zsenialitás és az őrület határán való táncolás, a kódfejtés titokzatos világa mind igazi ínyencségnek tűnt, de a tálalás - lehet, hogy csak a keleti és az európai történetmesélés eltérő stílusa, na meg a politikai berendezkedés-mentalitás okán - számomra agyoncsapta az ígéretes koncepciót.

A lelkesedésem odáig tartott, amíg Rong Jinzhent beszervezik kódfejtőnek, addig a családtörténeti fejtegetés vitt magával, utána azonban nagyon ellaposodtunk; értem én, hogy minden szigorúan titkos, ilyen a hírszerzés világa, de számos írónak sikerült megőriznie az egyensúlyt a hitelesség és az érdeklődés fenntartása között. Maga a téma nagyon érdekes lett volna, Mai Jia nyálcsorgatóan ír a rejtjelekről, mint önálló, szinte élő entitásokról, amelyek az őrületbe taszítják azokat a ragyogóan tehetséges embereket, akik a kódfejtésnek szentelik az életüket, de ez a száll valahogy elillant a semmibe.

Erre nagyon szépen ki lehetett volna futtatni a főszereplő életét, de a sorsfordító pillanat, ami a kataklizmát okozza, szinte banális, legalábbis az én európai történetmeséléshez szokott olvasói elmémnek az. Ha nagyon akarom, meg tudom érteni az író döntését, de a stílussal karöltve akkor sem tetszik.

Eredeti cím: 解密

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2016

Fordította: Gettó Katalin, Kiss Marcell

Eredeti ár: 3990 Ft (én raktárvásáron vettem a töredékéért) 

Csapdában vergődni - Felnőtt emberek

 

Marie Aubert: Felnőtt emberek

/Pongyola filozofálás a nőpszichológiáról/

Na, merüljünk alá a mocsokba, gondoltam (értsd: lelki nyomorba), és felcsaptam a színpompás kis könyv fedelét.

Cseppet sem bántam, hogy a szerző ilyen kurtára szabta Ida és a családja történetét, illetve egy ilyen kicsinyke időszeletet emelt ki, hogy bemutassa, ami már tudott: minden család pszichotikus, ahogy pedig én szoktam mondani: a család öl, butít és nyomorba dönt, de minimum egy életre bekasztliz egy nem túl hízelgő skatulyába.

Habár a kisregény címe Felnőtt emberek, a szereplők többsége ezt remekül álcázza és leplezetlen, önpusztító örömmel süllyed le egy négy-hat éves gyerek érzelmi szintjére, különösen Ida és Marthe, akik képtelenek elengedni a lánygyermekek közötti idült versengést, mert, ha így tennének, a végén még kiegyensúlyozottabb életük lehetne, minő borzalom!

Általában lesújtó véleményem van a pasikról, de egyre többször megcsap a bizonyosság, hogy a nők totálisan őrültek (tudnak lenni). A nagy erénynek számító szívós állhatatosságunk, ha valamilyen egyéni vagy univerzális téveszme szolgálatába áll... hát, akkor kő kövön nem marad.

Nagyon elcsigázó volt olvasni, ahogy Ida és Marthe saját magukat és környezetüket megnyomorítva, véres verejtékkel próbálnak megfelelni egy társadalmi elvárásnak - amit a 21. században már nagyon a sarokba kellene vágni -, és hogy végül, a célszalagot átszakítva a porba döngölhessék a másikat: nesze, én győztem, én vagyok a jobb, a szebb, az ügyesebb, én méltó vagyok a szeretetre, te nem. Az Élet az élet után olvasása közben is eszembe jutott, milyen iszonyú transzgenerációs sebekkel, társadalmi nyomással kell a nőknek megküzdeni és mennyire nehéz ezeket a láthatatlan pókhálókat félresöpörni a szemünk elől és felismerni, mi az, amit tényleg mi akarunk és nem belénk plántált elvárások. Hogy milyen kétségbeesetten vágyunk a szeretetre, a külső megerősítésre, hogy van helyünk a világban.

Nem kellemes ezekkel a gondolatokkal szembesülni és felfedezni magunkban azokat a tulajdonságokat, amikért mélyen elítélünk néhány fiktív (?) karaktert. Baromi nehéz megtalálni a lelkierőt ahhoz, hogy leszakadjunk a többi emberről, hogy ne hozzájuk viszonyítva határozzuk meg magunkat és legfőképpen ne hozzájuk igazodjunk, hanem kiderítsük, mi az, amire önnön indíttatásunkból vágyunk.

Eredeti cím: Voksne Mennesker

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2021

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Ár: 4000 Ft

A Család mindenekfelett - A keresztapa

 

Mario Puzo: A keresztapa

Nem is tudom, milyen indíttatásból emeltem le a polcról ezt a könyvet, tipikus majdegyszer-példány volt nálam; lehet, hogy tudatalatt abban reménykedtem, hogy egy könnyed, szórakoztató regény lesz, mert a várólistám ezen a téren erősen foghíjas - akármi is vezetett az elolvasásához, pontosan azt kaptam tőle, amit vártam.

Sok esetben azért szeretek olvasni, mert csupán egy jó történetre vágyom, ami közhelyesen szólva elrepít egy másik világba. A keresztapa visszahozta azt az elveszettnek hitt érzést, amit tizenévesen tapasztaltam meg, amikor A három testőrt bújtam a nyári szünet alatt az elsötétített nappali szőnyegén heverve; izgatott, gyermeki rácsodálkozást, amikor az irodalom még száz meg száz mesés kaland ígéretével kecsegtetett és én éppen a legnagyszerűbb közepén tartottam és azt akartam, hogy sose érjen véget. 

Nem gondoltam volna, hogy létezik olyan könyv, amely cirka húsz évvel később, több mint ezerhatszáz olvasással a hátam mögött képes lesz kicsiholni belőlem ezt az érzést, de A keresztapának sikerült, pedig látom a hibáit; sokszor didaktikus, leegyszerűsítő, van pár nyesgetnivaló vadhajtása, a szereplők pedig iszonyú ostobaságokat művelnek és távoli szomszédnak sem szeretném egyiket se, nemhogy közeli ismerősnek. Viszont Puzo jó mesélő, ezért a történet elviszi a hátán Lucy Mancini műtétjét, a Don kényelmesen kerek világnézetét, Connie férjének mérhetetlen ostobaságát és Johnny Fontane szenvelgését is.

Ma ablakpucolás közben eszembe jutott, hogy tulajdonképpen érthető, miért tetszett nekem annyira ez a könyv, hiszen a családregényeket mindig szerettem és zsenge könyvmolyként faltam Martina Cole alvilágban játszódó történeteit, biztosan ennek a csökevénye ez a nagy A keresztapa-imádat. Sőt, annyira nem akartam elengedni a gengszteres hangulatot, hogy elkezdtem nézni a Boardwalk Empire-t (ha már a Peaky Blindersre még mindig várni kell).

Eredeti cím: The Godfather

Kiadó: Magvető

Kiadás éve: 1989

Fordította: Vándor Vera

Ár: pár száz forinttól elérhető

Hogyan írjunk Y-generációs bestsellert?

V. E. Schwab:  Addie LaRue láthatatlan élete

Nem tudom, melyikünk félt jobban kettőnk közül, én vagy a könyv. Egy este bőszen kapaszkodtam a telefonomba, miközben lapos pillantásokat vetettem oldalra, ahol a könyv félénken megbújva hevert társai között. Végül vettem egy nagy levegőt és érte nyúltam...

Ha 600 oldalnyi műhiszti várt volna rám, biztosan félbehagytam volna és nem rágom magam rajta végig, mint a Tízezer ajtón (pedig a papírforma alapján fordítva kellett volna alakulnia - ennyi olvasás után még mindig érnek meglepetések). De nem így lett.

Hogy milyen volt? Kellemesen eltapicskolós, nyammogós. Az a fajta könyv, ami nem terheli meg túlságosan az agyat, de ügyesen ellavírozik a szórakoztató és a gagyi végzetes határmezsgyéjén. Megfelelő társ volt egy különösen fárasztó héten, sose vált terhessé, nem tett fel kérdéseket, csak kérés nélkül a rendelkezésemre állt, és legyőzte a telefont, ami hatalmas plusz pont.

Ettől függetlenül Victoria Schwab nagyon hálás lehet a napi kilenc óra megfeszített munkáért, mert kipihent állapotban sokkal kritikusabban viszonyulnék Addie LaRue-hoz, mert kellemes volta ellenére erről a könyvről üvölt, hogy bizonyos formulák alapján optimalizálták.

A főszereplő lány szép és csinos, arcán csillagképként fénylő, hetes darab szeplővel, mert annyira dívnak mostanában, hogy külön szeplőrajzoló termékeket gyártanak és már kötelező elemei egy Instagram-sminknek. Addie 2014-ben, New Yorkban (hol máshol...) az utcán sétafikál divatos leggingsben és pulcsiban, vintage-t idéző, puha, kopott bőrkabátjában, kávéval és muffinnal felszerelkezve. Amíg nem adta el a lelkét, nagyon szeretett rajzolni, jelen formájában pedig rajong az olvasásért és a művészetekért (közben óhatatlanul néhány művész titokzatos múzsája lesz), mert mi másért érné meg alkut kötni az ördöggel és háromszáz éven keresztül egyik napról a másikra élni?

Mi az, amivel még egy huszon-harmincéves lány-nő azonosulni tud? Kell bele macska, az egyértelmű. Könyvek és könyvesbolt, mert az érzékeny lányok szeretnek olvasni és igazából az is trendi. 

Kell egy érzékeny, fájdalmas titkokat hurcoló fiú, lehetőleg szemüveges, mert a jólelkű srácok mind szemüvegesek. A fiú szintén New Yorkban él, nem igazán tudja, mihez kezdjen az életével, ezért egy könyvesboltban vegetál, ahol legfőbb társa Gutenberg, a vén sárga macska, aki szeret a könyvek mögött, a polcokon szunyókálni. Természetesen Addie betér Henry, a spleenes srác könyvesboltjába - és itt már egy hatnapos csecsemő is tudja, mi következik -, némi bonyodalom és kávékortyolgatás után belobban közöttük a művi kémia és akkora szerelem tör ki köztük, hogy ihaj, ugyanis Henry emlékszik Addie-re, amire 300 év alatt nem volt példa.

Henry a modern civilizációs betegségek és komplexusok tárháza, csak a piacra ne menjen el vásárolni, mert pocsék alkudozó. Értem én a "nem vagyok elég", a folyamatos kudarc perzselő fájdalmát, az érzést, hogy valami, valahol végzetesen kisiklott és nem tudod, hogyan hozd helyre, csak azt érzed, hogy mélységesen eleged van mindenről és legszívesebben lefeküdnél, hogy örökre elaludj, de...

... de nem lehet örökké az alkohol fátyla és a kis rózsaszín esernyők alá bújni.

Nem Henry volt, amire azt mondtam, oké, én szelíd olvasó vagyok, velem bármit meg lehet etetni, ha jól tálalják - mert Schwab ír annyira jól, hogy a megértő bólogatás és a viszkető tenyér közül az előbbi felé billenjen a mérleg nyelve -, hanem a sötétség, az ördög, az az árnyakban kavargó entitás, aminek Addie eladta a lelkét, pontosabban a köztük lévő kapcsolat. Ennél a szálnál, főleg a regény vége felé, nagyon, de nagyon kilógott a YA retkes lólába, annak minden kötelező kellékével: gyönyörű, árnyalatváltó zöld szem, hollófekete, göndör fürtök, menő, fekete ruhák. Abuzív, egyszerre csábító és romboló, évszázadokon átívelő szerelem, a nagy hatalmú férfi és a kiszolgáltatott, gyenge nő dobozszerű toposza, annak minden nyavalyájával (mellkas, aminek falevelek zörögnek, istenem). Ez egy archetípus, a legszebben, vagy inkább a legelfogadhatóbb formában a Marija Morevna és a Halhatatlanban lehet róla olvasni. A lányok szeretik a veszélyt, vonzza őket a sötétség, mint pillét a láng, de ez a kockás hasfalba csomagolt regényekbe való ábrázolás és érzésem szerint az írónő nem ezt a célcsoportot célozta meg.

Úgy érzem, kicsit igazságtalan vagyok a regénnyel, mert minden hibáját felhánytorgatom, de nem szeretem, ha ócskaságokat akarnak lenyomni a torkomon, ha be akarnak skatulyázni és meg akarják mondani, hogy mit szeressek. Ennek a könyvnek minden sejtje termék és azért vagyok dühös, mert a bóvli kirakat mögött ott pislákol a jobb verziója, ami lehetett volna, és amitől minden lábujjam reszketett volna a gyönyörűségtől - de el kell fogadnom, hogy ilyen könyvek is kellenek, amik kellemesen elúszkálnak a felszínen. És nekem is jólesik néha úszkálni és nem a mélységet taposni.

Aki idáig elolvasta az irkálmányom, lehet, hogy legszívesebben sikítva menekülne a regény elől. Ezer bocsánat, senkinek nem akarom elvenni tőle a kedvét, de nem is való mindenkinek, az álmodozó (vagy fáradt) női olvasók kezében tudom elképzelni. Tudjátok, hogy lehet a legegyszerűbben összefoglalni? Pontosan olyan, mint a borítója - ne magyarázzunk bele többet.

Ui.: A Moly szerint ez volt az 1600. olvasmányom, igazán ügyes vagyok, hogy ezzel sikerült átlépnem ezt a szép határt.:)

Ui2.: Gratulálok a kiadónak az igényes kiadásért, szerintem a magyar borító a legszebb mind közül, tökéletesen tükrözi a regény szellemiségét és Ballai Mária még mindig egy istennő.

Eredeti cím: The Invisible life of Addie LaRue

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2021

Fordította: Ballai Mária

Ár: 5980 Ft

A hegylakók elégiája - a fehér munkásosztály látlelete

"Ez volt az én világom: a totálisan értelmetlen viselkedés melegágya. Királyi úton tartunk a szegényházba. Nagy képernyős tévéket és iPadeket veszünk. A gyerekeink menő cuccokban rohangálnak, hála a magas kamatú hitelkártyáknak és az uzsorakölcsönöknek. Drágább otthonokat vásárlunk a kelleténél, újabb kölcsönöket veszünk fel rájuk újabb költőpénzért, aztán csődöt jelentünk, és egy szemétdombot hagyunk magunk után. (...) És amikor eloszlik a por - miután beköszönt a csőd, vagy egy családtagunk kiment minket saját hülyeségünk csapdájából -, ott állunk üres kézzel."

J.D. Vance: Vidéki ballada az Amerikai Álomról

Nagyon szerettem ebben a könyvben lenni! Kivételesen nem azért tartott sokáig elolvasni, mert a fáradtságtól elnehezült fejjel nem akartak csúszni az oldalak, hanem nem akartam, hogy vége legyen; egy igazi gondolatébresztő, bólogatást kiváltó, itt-ott rádöbbentő olvasmány volt.

Mindig nagyon inspirálónak tartottam azokat az embereket, akik a saját erejükből, a környezet demotiváló hatása ellen dolgozva alakítottak ki maguknak egy sikeres életet - a "siker" alatt nem a sokszámjegyű bankszámlát és a menő kocsit értem, hanem azt, hogy képesek voltak felülírni a látszólag determinált sorsukat, megszakították azt a génjeikbe írt mintázatot, ami láncra verte a családjukat; elkerülték a szenvedélybetegségek mély kútját, felismerték, hogy az őket formáló viselkedésminták mennyire romboló hatásúak és a mélyen bennük gyökerező késztetéseiket leküzdve egészséges, ép kapcsolatokat alakítottak ki.

És a harc nem szűnik meg, mert hiába kaparod ki magad a nyomor ezer fajtából, magadból nem tudod kiirtani. Bármilyen messzire kerülhetsz tőle fizikailag, a lelkedből sose fogod tudni kiplántálni és a szakadék mindig éberen vár.

J.D. Vance története igazi amerikai sikersztori, nem csoda, hogy a Netflix felkapta és filmre vitte; az a fajta tündérmese, ami sok embernek reményt adhat, hogy küzdjön és próbálja a felszín felett tartani a fejét.

J.D. az USA egyik gazdasági átok sújtotta vidékén nőtt fel, a nincstelen fehér fizikai munkáscsaládok egyikébe született, akik a statisztikák szerint a sokkal nyomorúságosabb körülmények között élő feketéknél, latinóknál és ázsiaiaknál is kilátástalanabbnak látják az életüket. J.D. édesanyja drogos volt, az életében jöttek-mentek a pótapák, a rendőrség gyakori vendég volt náluk és az egész környezetében a kiúttalanságot, a mindennapos fizikai erőszakot tapasztalta meg. 

A szerző többször is megemlíti, hogy ha nem tűnnek fel az életében jó szándékú emberek, valószínűleg őt is elnyeli a süllyesztő; a legfontosabbak az anyai nagyszülei, akik... nos, szintén baromi erőszakosak és mocskosszájúak, nagyon messze állnak az ideálizált nagypapa-nagymama képtől, de erejükön felül mindent megtettek a családjuk boldogulásáért és tarka szitkok kíséretében a kisfiú J.D. fejébe verték, hogy bámire képes lehet, ha tesz érte.

Azért is érdekes Vance könyve, mert az élete bemutatása mellett statisztikákat elemez, felvázolja azt a társadalmi osztályt, amelyben felnőtt, elmagyarázza a mozgatórugókat, a szociális és társadalmi rendszer előnyeit, buktatóit egy kettős szerepben: ahogy az otthonról hozott mentalitással és a maga erejéből, a lénye magvából kinőtt analitikus, értelmiségi szemmel látja. Nekem ez igazi csemege volt, mert gyerekkorom óta érdekel ez a sokszínű, őrült ország és a megveszekedett, összefércelt kultúrája. 

Itt-ott átüt, hogy naaagyon amerikai: megmosolyognivalóan imádnivaló a tettekbe vetett hite, az a szinte bárgyúnak ható, kettes legó szintű elképzelés, ahogy beleveti magát az énépítésbe, hogy tudja, hogy sikerrel fog járni és eléri a céljait, bármilyen rögös is a hozzájuk vezető út.

Annyira mélyen emberi, ahogy mélyen megrendülve tapasztalja meg, hogy a családtagok normális hangnemben, kedvesen is beszélhetnek egymással, hogy egy vacsora nem pattanásig feszült helyzet, amely rendre üvöltő veszekedéssé torkollik. Szívszorító olvasni, hogy egy része felnőtt férfiként is mindig megfeszülve várja, hogy mikor kell menekülni, mikor omlik össze az élete. Ezt a háttérben futó programot nem lehet kikapcsolni.

Eredeti cím: Hillbilly Elegy - A Memoir of a Family and Culture in Crisis

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2020

Fordította: Varró Attila

Ár: 3990 Ft

A szavak teremtő ereje, avagy ajtó a kliséhalmazra

Alix E. Harrow: Tízezer ajtó

Sajnálom, de nekem ez egy szépen megírt, egész jó young adult regény, amely felvonultatja az ilyen regényekre jellemző klisék garmadáját, számomra inkább kevesebb, mint több sikerrel; ilyenek a Szegény, Szánnivaló, Sehova Nem Illő Lányka, akit senki nem szeret, félig árva és persze, hogy szerelmes lesz az egyetlen fiúba, aki a közelében téblábol. Ja, és dacára minden páriatulajdonságának, kiderül, hogy különleges képességgel bír és hirtelen nagyon veszélyes és vagány lesz. A Fiú tiszta szívű, kedves, baromi jóképű és természetesen gyönyörű szemszínnel van ellátva, ami érthetetlen attribútuma a lányregények főhőseinek.

Sajnálom, én ehhez már nagyon öreg vagyok. Olyannyira, hogy nem hiszek abban se, hogy létezik szerelem első és egyetlen látásra, ami olyan fene nagy, hogy több mint tíz évet szánok az életemből arra, hogy megtaláljam azt, akivel gyerekként pár percre véletlenül találkoztam. Bocs, de ez csak a lányok képzeletében létezik.

A borítója tetszett a legjobban. Na, jó, igazságtalan vagyok, a fordítás a Ballai Máriától megszokott módon zseniális, imádom ezt a nőt (bár a Megtört Föld a kedvencem tőle). Az már nem az ő hibája, hogy nekem sok volt ez az érzelemdús, erősen kicsipkézett szöveg.

Írott világa, a szóművesség, a (túl harsányan) bemutatott társadalmi problémák bemutatása vitte el a hátán ezt a történetet. Sajnos Jane, akinek a személyisége számomra érdekesebb volt Januaryénál - avagy komolyan felütötték a fejüket a generációs problémák -, túlságosan háttérbe szorul izgága hősnőnk mellett. 

Az egész olvasmányélmény arra emlékeztetett, amikor elrontom a fürdővizet, és csak akkor döbbenek rá, hogy túl sok hideget eresztettem hozzá, amikor belecsobbanok és megérzem a meleg felszín alatt a másodperceken belül beálló kihűlést; elsőre jónak tűnik, aztán belém harap a keserű csalódás.

Sajnálom, tényleg. De legalább a macskákkal kapcsolatban egyetértünk az írónővel.

Eredeti cím: The Ten Thousand Doors of January

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2021

Fordította: Ballai Mária

Ár: 3980 Ft

Tizenhét találkozás

 

Maggie O'Farrell: Vagyok, vagyok, vagyok

Olyan, mintha egy másodpercre megállna az idő. A pillanat kimerevedik, a levegő benn akad és úgy érzem, a szívem is kihagy egy ütemet. Roppant klisés, de nekem (is) ilyen érzés volt az a pár, ritka eset, amikor azt hittem, hogy amikor az idő ismét mozgásba lendül, én már halott leszek. Az a semmivel össze nem téveszthető, mély bizonyosság beleivódik az emberbe, Maggie O'Farrell pedig az egészségesnél jóval többször élte át ezt a pillanatot - ha hinnék az ilyesmiben, azt mondanám, a családja hetedíziglen bűnhődik valami régi családi átok miatt, amit egy fekete szívű tündérkirálynő bocsátott rájuk.

O'Farrelltől már olvastam pár könyvet, az Utasítások hőhullám idejére és A köztünk lévő távolság nagyon tetszett, vagyis nem volt előttem ismeretlen az írónő stílusa, mégis letaglózóan tetszett ez a könyv - hülyén hangzik, de higgyétek el, hogy találó szóval jellemeztem; örömmel bújtam bele, le se akartam tenni; @Charbogardy_Jolán szavaival élve lehet, hogy ez lesz nekem a nyár örömolvasmánya, pedig a témája minden, csak nem vidám.

A történeteket olvasva olyan érzésünk támadhat, hoggy O'Farrell élete állandóan veszélyben forgott, aggasztónak soknak látom azokat a balszerencsésre forduló eseteket, amikor egy hajszálon múlt az élete; emellett figyelembe kell venni, hogy Maggie, túl a gyermekkori agyvelőgyulladás pokoli időszakán, ami az egész életét meghatározta, olyan, mintha szándékosan incselkedne a halállal, bár ő ezt egész másképp látja. Sokan úgy gondolják, iszonyúan sajnálatra méltó, ő azonban úgy gondolja, hogy szerencsés volt, hiszen a halálnak eddig, bármilyen szorgosan is próbálkozott, nem sikerült elragadnia.

De legalább azt a tanácsot megfogadta, hogy nem ül motorra.

Napok óta töröm rajta a fejem, hogy miért okozott akkora örömöt ennek a könyvnek az olvasása. Biztosan közrejátszik Gázsity Mila érzékeny fordítása, de ezen kívül?... Mert minden rettenetes viszontagság ellenére O'Farrell pozitívan áll az élethez, nem retteg egy szobába zárkózva? Mert nyíltan, kitárulkozva ír, amitől közelebb érezheti magához az olvasó? Mert úgy képes megjeleníteni ezeket a szörnyű dolgokat, hogy benne van a fájdalom, de a mérhetetlen élni és győzni akarás is? Vagy azért, mert egyszerűen szeretem a stílusát? Valószínűleg mindez együtt.

A két legnehezebb történet a kötet végére került, az agyvelőgyulladását bemutató Cerebellumnál a roszullét kerülgetett, de A lányom se könnyebben emészthető, ami a középső gyereke allergiáját mutatja be; annyira súlyos túlérzékenységgel bír, hogy a lány attól is halált okozó sokkot kaphat, ha valaki mogyorós szendvicset eszik mellette.

Ezt átélve ki nem érezné azt, hogy az univerzum tényleg összeesküdött ellene?

Ha ezt a két novellát elsőként kell olvasnom, nem biztos, hogy lett volna erőm végigolvasni a könyvet - és a sornak nincs vége: az egyik gyerekének agyhártyagyulladása volt, a másik majdnem belefulladt a Földközi-tengerbe. Érzitek már ti is a tündérkirálynő átkát? 

Megterhelő olvasmány, ugyanakkor mégis 200+ oldalon tudtam volna olvasni ezt az érzékeny, mégis pokolian erős nőnek a gondolatait.

Eredeti cím: I Am, I Am, I Am

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2018

Fordította: Gázsity Mila

Ár: 3500 Ft

Gustav-szonáta

 

Rose Tremain: Gustav-szonáta

Azt hiszem, Rose Tremainre lehet azt mondani, hogy szépen ír. Nem tudom pontosan meghatározni, miből ered ez a benyomásom, de úgy képes megjeleníteni a nyomorúságos, a történelem csapásait elszenvedő emberek hányatott sorsát, hogy pár aprósággal felvillantja az élet szépségét, mint amikor a töredezett beton csúf résein vadvirágok nyújtozkodnak a nap felé.

Akárcsak a Színaranynak, a Gustav-szonátának is nehezen álltam neki, mert tudtam, hogy szépség ide vagy oda, ez bizony fájni fog, és nem a nyers brutalitás útján, hanem a csendes, apró szilánkként lüktető fájdalommal, amint az ember egész életében a lelkében hordoz - a végtelen perverzióm bizonyítéka, hogy megnyugvással tölt el, más ember is cipeli magával a maga fájdalomszilánkjait; egy ki nem mondott szó, egy elszalasztott lehetőség, egy érintés, amiben akkor úgy tűnik, az egész élet értelmet nyer.

Mennyi fájdalom a hiábavalóságért.

Gustav Perle tényleg olyan, mint egy kókusz (vagy mint egy gyöngykagyló, ha az úr nevéből akarunk kiindulni) - a jelentéktelen, kemény külső izgalmas belsőt takar. Döbbenetes méltósággal viseli az őt ért fájdalmakat és szinte félelemkeltő az a humánus szeretet, amit az erre képtelen anyja, Emilie iránt érez.

Persze szegény Emilie sem véletlenül olyan, amilyen. Bármennyire is csábító mindenért őt hibáztatni, a valóság sosem olyen egyszerű és mindenki tudja, hogy balgaság minden rosszért egyvalakit bűnbaknak kikiáltani. Emilie egyszerű lénye, amikor még fiatal volt és ártatlan, még nem mérgezte meg a csalódás toxikus fullánkja, csak a jó életre vágyott, amit számára a magazinok fényes, zizegő oldalán olvasott sztárhírek testesítettek meg. Vajon mi dönti el, ki milyen ember lesz - az Emilie bevallása szerint is borzalmas anyja vajon benne miért nem úgy hagyott nyomot, hogy ne az élet felszínén, hanem a mélyben kutasson? Lehet-e hibáztatni Emilie-t, amiért csak a saját gyarló kis szükségletei érdeklik, a muskátlik az erkélyen, a szép ruhák? Nekem nem megy, mert Emilie tudja, hogy sekélyes, hogy rajta kívül egy nagy világ létezik, aminek ő igen kevéssé a része és szenved ettől az állapottól, de nincs annyi ereje, hogy változtatni tudjon rajta - később pedig ennek a csírája is elvész.

Vele szemben a fia, Gustav egészen másképp formálódik az őt ért szenvedésekre; az irigység nem érinti, a keserűség nem emészti - lenyűgöz az a csendes erő, ami a lényéből árad, ahogy önsajnálat nélkül minden reggel felkel és teszi a dolgát, azaz gondoskodik mindenkiről. Milyen fájdalmas, küzdelmes az élete, mégis, az embert elönti valamiféle rejtett gyönyörűség, ahogy az utolsó oldalakat olvassa.

Hogy valami tárgyilagosat is írjak a könyvről: Svájcban játszódik, ahol - a hihetetlen nehézségek ellenére megőrzött politikai semlegesség ellenére - a második világháború megkövetelte a maga áldozatait és nemcsak dúsan zöldellő fű, bájosan bodorodó bárányfelhők léteznek, hanem lehangoló bérházak, nyomor, mindent felörlő üzemi munka, mint a világ bármely más országában. Mondhatni, a könyv egy olyan Svájcot mutat meg, amit kevesen ismernek, ami túlmutat a széles körben elterjedt sztereotípiákon - de a regény igazi erőssége a szereplők ábrázolása marad, valósággal tapicskoltam ezekben a precíz, színes, élő-lélegző jellemrajzokban.

Nem tudok róla többet írni, olvassa, akinek hajlama van rá.

Köszönet Szűr-Szabó Katalinnak a fordításért és a 21. Század Kiadónak az igényes kiadványért.

Eredeti cím: The Gustav Sonata

Sorozat: Kult Könyvek

Kiadás éve: 2017

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Ár: 3990 Ft

Rosszul leplezett hazugságok

Therese Anne Fowler: Rendes környék

 Ahogy az tudott, a könyvek képesek összehozni az embereket. Ildikó (@t_ildiko a Molyon), amellett, hogy megmentett némi felesleges pénzkiadástól, megajándékozott egy ingyenes olvasmányélménnyel és egy kellemes beszélgetéssel az Örs fövő katlanjában - és azt még nem is meséltem neki, hogy a villamos visszafelé ment -, bár erre az örömre a várható csalódás árnyéka vetült, ugyanis Ildikót ígéretes volta ellenére a Rendes környék alaposan felbosszantotta, és a hasonló ízlésünk alapján nem sok jóra számítottam - de talán a diszkontszintre leszállított elvárásaim miatt -, nekem nem okozott akkora csalódást ez a fülszöveg alapján ígéretesnek tűnő societypunk.

A koncepció egyáltalán nem rossz, a felvetett témák érdekesek, szerintem még a karakterek és a köztük lévő kapcsolatok, konfliktusok is működőképesek, a probléma a kivitelezéssel van; Therese Anne Fowler nem elég jó író ahhoz, hogy "felszikráztassa" ezt a robbanóképes anyagot - ezt mondom, ha kicsit gonosz akarok lenni. Ha annyira nem, akkor azt, hogy kellett volna egy erősebb kezű szerkesztő, aki kiveri belőle, hogy ásson a felszíni ripacskodás alá és 100 oldallal megtoldva a regényt igazi ínyencséget tálaljon az olvasók elé.

Gyönyörűen ki lehetett volna bontani a feketékkel szembeni előítéletet Xavier ügyével - amire lehet mondani, hogy lerágott csont, de az írónő elég jól építi fel ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést -, hát még ezzel az álszent, keresztény értékekkel leplezett mohó kapzsisággal szemben, amit Brad Whitman képvisel, akkora pöcs, hogy bárki tűsarkút húzna azért, hogy jól tökön rúgja. Annyira hemzseg a kiaknázatlan lehetőségektől ez a történet, hogy még bírósági per felé sem kellett volna kanyarítani, pedig egy rutinos, biztos kezű író abból is olyan tűzijátékot írt volna, hogy még én is fetrengtem volna a gyönyörűségtől, pedig Jodi Picoult egy életre elvette a kedvemet a tárgyalótermi drámáktól.

Valerie karakteréből többet ki lehetett volna hozni, ismét gonosz leszek, de engem sokkal jobban érdekelt a társadalmi helyzete, mint a munkája, amire annyira rágörcsölt, mint egy elsőéves biológiaszakos, aki görcsösen próbálja definiálni magát a választott szakmáján keresztül, csak ez egy bizonyos kor felett marha idegesítő. Lehet, hogy az esetében a szerzői szándék jól sült el - vagyis, ha az volt a cél, hogy felpaprikázzam magam rajta -, mert legszívesebben a hajánál fogva húztam volna a virágágyásaiba, amikor kárhoztatja a műanyag strandlabdát, miközben a fiával mindkettejüknek autója van és a búbánatos isten szerelméért, miért nem Whitmanék építkezése előtt csinált valamit, hogy megvédje a tölgyfát, amit annyira szeret? És hogyan juthatott eszébe, hogy a kártérítés milyen jól jön majd a fia egyetemi tanulmányai kapcsán? A fia tizennyolc éves, miért most gondol a taníttatása költségeire? És hogyan fér össze ez az újkeletű anyagiasság az ökovezérelt aktivista gondolkodásmódjával?

Ellenben Therese Anne Fowler fogja ezt a lavinaként hízó feszültséggombócot és ocsmány módon kilapítja. Miért ide kellett ezt kifuttatni, mi értelme volt ennek a megoldásnak? Szentségtörés ilyet művelni!

A lezárás is egy vicc, olyan, mintha a szerző kifutott volna a határidőből vagy a rendelkezésre álló lapok számából és igyekezett volna gyorsan lezavarni a hátralévő munkát. Minden, amit a történet végén leír, teljesen hiteltelen, minden cselekedet karakteridegen, csak csóváltam a fejem ezen a trehány munkán. El lehet olvasni, mert eteti magát (sőt, még a telefonpróbát is kiállta), de a közelében se járt annak, amit egy hasonló tematikájú regénytől elvárok.

Eredeti cím: A Good Neighborhood

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2021

Fordította: Schultz Judit

Ár: 4200 Ft

Csokoládé 2. kör

"Álmokat árulok, könnyű kis vigasztalást, édes és ártalmatlan kísértéseket, hogy a szentek fancsali képpen pottyanjanak a magasból a pralinés és nugátos tálcák közé." 

Joanne Harris: Csokoládé

Sokan ismerjük azt az érzést, hogy amikor már kora reggel 25 fok van, locsolják a villamossíneket és nincs olyan lenge ruha, ami megóvna a patakokban folyó izzadtságtól, hogy bizonyos könyvek nem csúsznak, vagy maga az olvasás se megy. Amint beköszönt a kánikula, megjelenik a könnyedség iránti vágy. Mi menti meg a hőségtől és a munkától [továbbra is igazságtalanságnak tartom, hogy a felnőtteknek nem jár nyári szünet] elcsigázott elmét? Az enyémet nem Ben Lerner és nem Toni Morrison. Ide valami ismerős kell, valami nem túl megerőltető, nem lelki mélységeket és poklot szántó, briliáns írás, azt hagyjuk meg a hosszú téli estékre.

Ide a játékos, de felkavaró-nyugtalanító szél kellett, az apró francia falucska a fehéren világító templomtornyával és az örömtelenségnek fityiszt mutató csokoládébolt a bűnös élvezetekre csábító, csillogó kirakatával és a mindent átjáró fahéj-szegfűszeg-és marcipánillatával.

Természetesen teljesen más volt most olvasni a könyvet, mintt 2009-ben (úristen), sokkal kevésbé kerültem a hatása alá és bizonyos momentumai inkább megmosolyogtattak, mintsem elbűvöltek. Mai mizantróp énemnek hihetetlennek tűnik, hogy léteznek olyan emberek, akik ennyire adni akarnak másoknak, ennyire bírnak adni és nem émelyíti el őket a hétköznapi nyomorúságok végtelen sora.

Persze, Vianne-nak is vannak sötét gondolatai és az élete minden, csak nem fenékig tejfel, hiszen egyedülálló anya, nem Madame, hanem Mademoiselle Rocher, nem jár templomba, színes ruhákat hord és a nagyböjt idején csokoládéboltot nyit - ezek közül egy is bőven elég lenne ahhoz, hogy kivívja egy apró, konzervatív közösség ellenszenvét, hát még amikor elkezdi maga köré gyűjteni eme alattomos nyáj számkivetettjeit és nem átall arra törekedni, hogy a földi boldogság felé terelje őket a mennyek üdvözlete helyett.

Minden ember rengeteg traumát hordoz magában, még Vianne Fekete Embere, Reynaud atya, akit a gondolatai alapján inkább szánni lehet, mintsem gyűlölni, bár azt az első olvasás óta sem bocsátottam meg neki, hogy szerinte egy állatnak nincs lelke.

A további kötetek ismeretében érdekes megfigyelni, hogyan változik Harris stílusa; emlékeim szerint a Csokoládécipő sokkal sötétebb hangulatú és annakidején az volt a kedvencem, a Csokoládés barack eléggé vízízű volt, Az epertolvaj - ezt 2019-ben olvastam, tehát sajnos friss az élmény - meg egyenesen csalódottá tett: meglepett a Vianne-t uraló (szándékos vagy akarattalan írói szándékból fakadó) keserűség, az ellenfél pedig fájóan sematikus, minden harrisi varázslat hiányzott belőle és csak az ordító manírok maradtak helyette. Persze 20 év még regényidőt tekintve is sok és még a regényszereplők is megöregednek, de minden józan észérvem dacára úgy éreztem, ez a történet már nagyon kifáradt a negyedik kötetre és Harris nem az a szerző, aki egy ötletéből él meg - itt muszáj megjegyeznem, hogy aligha van még egy olyan adaptáció, ami annyire beskatulyázta volna az írót, mint a Csokoládé c. film -, hiszen minden könyve más és eddig minden alkalommal meglepett.

Minden változás dacára jólesett újra elmerülni a Csokoládé világában. A fókusz a mágikus realista elemekről áttevődött a földhözragadtabb témákra, de a szkepticizmusom ellenére hagytam (és örültem neki), hogy Harris elvarázsoljon és a hűvös lakásban jólesően elnyúlva élvezettel nyammogtam a sorokon. Hogy folytatom-e az újraolvasást? A második kötet erejéig valószínűleg igen, amikor nagyon elegem lesz mindenről és érezni akarom a szél hívó szavát.

Ui.: Igen, nekem a Csokoládé tipikusan kabátkönyv.

Eredeti cím: Chocolat

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás éve: 2007

Fordította: Szántó Judit

Eredeti ár: 3000 Ft

A nyomkereső

Rene Denfeld: Hol vagy, Madison Culver? 

Azt hiszem, az író előző regénye, Az elvarázsoltak nem népszerű könyv, ill. nem széles körben ismert; az olvasó emberek sovány szubkulturájának egy szelete áhítattal adózik neki, de ezt a kicsiny, lelkes rajongótábort leszámítva valószínűleg kevesen ismerik nálunk Rene Denfeld nevét. 

Ha így van, ha nem, ez a pár ember hallatlanul izgatott lett, amikor kiderült, hogy a szerzőnek új regénye jelenik meg. Ahogy már megszokhattuk, a magyar cím és a borító professzionális múltra visszatekintő, már-már hallatlan precizitással történő félrepozicionálása már előre a domestic noir és az ócska, könnykisajtolásra kiélezett gyerekrablós krimik közötti senkiföldjére dobta szegény könyvünket.

Rene Denfeld nem kalandozik messze Az elvarázsoltak világától; nagyon fájdalmas, tabunak számító, borzalmas dolgokat hoz felszínre, amelyeknek soha nem lenne szabad megtörténniük, mégis nap mint nap megesnek. Olyan dolgokat, amelyekre nem akarunk gondolni, amelyekről azt gondoljuk, kizárhatjuk a világunkból, kizárják az otthonaink falai, a biztonsági ajtók, a pénz a bankszámlánkon, a szorosan betartott határidők, amelyek szilárd pontokként tapasztanak minket a világhoz; hogy mi nem veszhetünk el. Nem veszhetünk el kisgyerekként, nem veszhetünk fel felnőttként, nem mosódnak el a való világ kontúrjai, nem lépünk ki a testünkből és veszítjük el az irányítást, mert a testünk egy olyan traumára emlékszik, amire az elménk nem akar.

A regény főszereplője, Naomi is küzd a saját tragédiájával; az eltűnt gyerekekre specializálódott magándetektív maga is elveszett gyermek volt, az emlékei eltűntek és senki nem jelentkezett érte, nevelőszülő vette magához. Naomi minden ügyet elvállal, ezért nem riad vissza Culveréktől sem, akiknek a kislánya három éve tűnt el nyom nélkül Oregon végeláthatlan, fagyos vadonjában.

Természetesen van valami az ügyben, ami arra kényszeríti a főszereplőt, hogy szembenézzen a saját tragédiájával, engedje magát emlékezni és induljon el felderíteni, kicsoda valójában és honnan jött, hogy abbahagyja a menekülést a múltja és a fájdalom elől, hogy végre engedje, hogy megtalálják - vagy legalább megtalálja saját magát.

Rene Denfeld, amellett, hogy író, hivatásos nevelőszülő és nyomozó is, aki az elesetteken és a társadalmon saját vagy önhibáján kívül rekedt embereken segít. A munkája erősen érezteti a hatását a regény stílusán is, olyan, mint egy szentencia, egy példamese/-történet azoknak, akiknek szüksége van rá (vö. a mesék gyógyító ereje, ami magában a regényben is megjelenik). 

Sajnos akármennyit gondolkodom rajta, inkább a nem tetszés felé hajlok. Ez tulajdonképpen nem regény, nem irodalmi alkotás, hanem egy terápiás történet; mintha minden csak díszlet lenne Denfeld tulajdonképpeni mondanivalójához, ami szinte fanatikusan izzó hitet takar és ami végig nagyon zavart.

Naomi csak egy ostoba bábnak tűnik, egy papírmasé figurának, aki a szerzői utasításnak megfelelően ide-oda megy és kimond néhány fontos tételmondatot - ami egy traumatizált embernek, de nem egy regényolvasónak fontos. Nem győzött meg a szerző, hogy egy professzionális detektívvel van dolgunk - attól nem kel életre a karakter, hogy leírja, egy visszavonult mexikói bokszolótól tanult önvédelmet és elvégzett néhány tanfolyamot. Jerome úgy, ahogy van, csak egy kellemes háttér, szükséges kulcselem egy gyógyulás-történetben, de nemhogy pasi, ember nem létezik, aki ilyen lenne. Ilyen totális elfogadásról álmodozik minden traumatizált ember, egy tulajdonképpeni gyengéd apa-mindenhatóról, akinek elhihetjük, hogy minden rendben lesz és nincs semmi baj, aki megvéd minket a világ éles sarkaitól. De egy pasi, akit szintén nevelőszülő nevelt fel és a fél karját elvesztette a háborúban? Kizárt.

Madison szemszögében sokkal jobban összesimulnak a motívumok, és kidomborodik az, amiben Denfeld erős; minden szenzációhajhászás (ami nagyon ordít Jodi Picoult-nál) nélkül mutatja meg, hogy valaha a szörnyeteg is ember volt és nem is olyan mélyen még mindig az. Hogyan lehet feloldani ezt az iszonyatos kettősséget - mit lehet kezdeni egyén-és társadalomszinten egy olyan emberrel, aki tulajdonképpen egy halálra kínzott kisgyermek, akit mindenki cserben hagyott és nem volt elég kapaszkodója, hogy felülemelkedjen a démonokon, míg végül maga is azzá vált?

Habár hat éve olvastam Az elvarázsoltakat és (ami a tartalmat illeti) az emlékeim gyakorlatilag szilánkosra koptak, nekem ez nagyon messze van attól az extázistól, amire viszont nagyon is emlékszem Rene előző regénye kapcsán.

Az értékelésem alapján rosszabbnak hangzik, mint amilyen a valóságban, mert könnyen, gyorsan olvasható, leköti az embert, de hát túl magasan volt a léc és egyre nehezebb engem (és más, sokat olvasott könyvmolyt is) úgy igazán, térdbicsaklósan lenyűgözni. Még Zafónnak se sikerült mindig, na, Denfeldnek is elnézhetjük.

Azt hiszem, az író előző regénye, Az elvarázsoltak nem népszerű könyv, ill. nem széles körben ismert; az olvasó emberek sovány szubkulturájának egy szelete áhítattal adózik neki, de ezt a kicsiny, lelkes rajongótábort leszámítva valószínűleg kevesen ismerik nálunk Rene Denfeld nevét. 

Ha így van, ha nem, ez a pár ember hallatlanul izgatott lett, amikor kiderült, hogy a szerzőnek új regénye jelenik meg. Ahogy már megszokhattuk, a magyar cím és a borító professzionális múltra visszatekintő, már-már hallatlan precizitással történő félrepozicionálása már előre a domestic noir és az ócska, könnykisajtolásra kiélezett gyerekrablós krimik közötti senkiföldjére dobta szegény könyvünket.

Rene Denfeld nem kalandozik messze Az elvarázsoltak világától; nagyon fájdalmas, tabunak számító, borzalmas dolgokat hoz felszínre, amelyeknek soha nem lenne szabad megtörténniük, mégis nap mint nap megesnek. Olyan dolgokat, amelyekre nem akarunk gondolni, amelyekről azt gondoljuk, kizárhatjuk a világunkból, kizárják az otthonaink falai, a biztonsági ajtók, a pénz a bankszámlánkon, a szorosan betartott határidők, amelyek szilárd pontokként tapasztanak minket a világhoz; hogy mi nem veszhetünk el. Nem veszhetünk el kisgyerekként, nem veszhetünk fel felnőttként, nem mosódnak el a való világ kontúrjai, nem lépünk ki a testünkből és veszítjük el az irányítást, mert a testünk egy olyan traumára emlékszik, amire az elménk nem akar.

A regény főszereplője, Naomi is küzd a saját tragédiájával; az eltűnt gyerekekre specializálódott magándetektív maga is elveszett gyermek volt, az emlékei eltűntek és senki nem jelentkezett érte, nevelőszülő vette magához. Naomi minden ügyet elvállal, ezért nem riad vissza Culveréktől sem, akiknek a kislánya három éve tűnt el nyom nélkül Oregon végeláthatlan, fagyos vadonjában.

Természetesen van valami az ügyben, ami arra kényszeríti a főszereplőt, hogy szembenézzen a saját tragédiájával, engedje magát emlékezni és induljon el felderíteni, kicsoda valójában és honnan jött, hogy abbahagyja a menekülést a múltja és a fájdalom elől, hogy végre engedje, hogy megtalálják - vagy legalább megtalálja saját magát.

Rene Denfeld, amellett, hogy író, hivatásos nevelőszülő és nyomozó is, aki az elesetteken és a társadalmon saját vagy önhibáján kívül rekedt embereken segít. A munkája erősen érezteti a hatását a regény stílusán is, olyan, mint egy szentencia, egy példamese/-történet azoknak, akiknek szüksége van rá (vö. a mesék gyógyító ereje, ami magában a regényben is megjelenik). 

Sajnos akármennyit gondolkodom rajta, inkább a nem tetszés felé hajlok. Ez tulajdonképpen nem regény, nem irodalmi alkotás, hanem egy terápiás történet; mintha minden csak díszlet lenne Denfeld tulajdonképpeni mondanivalójához, ami szinte fanatikusan izzó hitet takar és ami végig nagyon zavart.

Naomi csak egy ostoba bábnak tűnik, egy papírmasé figurának, aki a szerzői utasításnak megfelelően ide-oda megy és kimond néhány fontos tételmondatot - ami egy traumatizált embernek, de nem egy regényolvasónak fontos. Nem győzött meg a szerző, hogy egy professzionális detektívvel van dolgunk - attól nem kel életre a karakter, hogy leírja, egy visszavonult mexikói bokszolótól tanult önvédelmet és elvégzett néhány tanfolyamot. Jerome úgy, ahogy van, csak egy kellemes háttér, szükséges kulcselem egy gyógyulás-történetben, de nemhogy pasi, ember nem létezik, aki ilyen lenne. Ilyen totális elfogadásról álmodozik minden traumatizált ember, egy tulajdonképpeni gyengéd apa-mindenhatóról, akinek elhihetjük, hogy minden rendben lesz és nincs semmi baj, aki megvéd minket a világ éles sarkaitól. De egy pasi, akit szintén nevelőszülő nevelt fel és a fél karját elvesztette a háborúban? Kizárt.

Madison szemszögében sokkal jobban összesimulnak a motívumok, és kidomborodik az, amiben Denfeld erős; minden szenzációhajhászás (ami nagyon ordít Jodi Picoult-nál) nélkül mutatja meg, hogy valaha a szörnyeteg is ember volt és nem is olyan mélyen még mindig az. Hogyan lehet feloldani ezt az iszonyatos kettősséget - mit lehet kezdeni egyén-és társadalomszinten egy olyan emberrel, aki tulajdonképpen egy halálra kínzott kisgyermek, akit mindenki cserben hagyott és nem volt elég kapaszkodója, hogy felülemelkedjen a démonokon, míg végül maga is azzá vált?

Habár hat éve olvastam Az elvarázsoltakat és (ami a tartalmat illeti) az emlékeim gyakorlatilag szilánkosra koptak, nekem ez nagyon messze van attól az extázistól, amire viszont nagyon is emlékszem Rene előző regénye kapcsán.

Az értékelésem alapján rosszabbnak hangzik, mint amilyen a valóságban, mert könnyen, gyorsan olvasható, leköti az embert, de hát túl magasan volt a léc és egyre nehezebb engem (és más, sokat olvasott könyvmolyt is) úgy igazán, térdbicsaklósan lenyűgözni. Még Zafónnak se sikerült mindig, na, Denfeldnek is elnézhetjük.

Eredeti cím: The Child Finder

Sorozat: Naomi Cottle 1.

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2020

Fordította: Varga Bálint

Ár: 4000 Ft

Farkasbőrben

"Végül is a dologból nem lett semmi. Mary talán tévesen hitte magát várandósnak, vagy csupán rosszmájú pletyka volt az egész; a Boleynek kétségkívül kihívták maguk ellen az emberek rosszindulatát. Vagy csakugyan gyermeket várt, de elveszítette. A történet végkifejlet nélkül marad, lassan el is felejtődik. Nincs gyerek. Mint a bíboros tündérmeséiben, ahol a természet törvényei eltorzulnak, és a nők kígyó alakjában tűnnek fel és el, tetszésük szerint.

Katalin királynénak is volt egy gyereke, aki eltűnt. Az esküvőjük utáni évben egyszer elvetélt, az orvosok azt mondták, ikreket hord a szíve alatt, és a bíboros még emlékszik rá, hogy meglazított fűzővel, rejtélyes mosollyal járt-kelt az udvarban. Végül visszavonult a szüléshez; egy idő után újra megjelent, szoros fűzőben, lelappadt hassal, gyermek nélkül.

Afféle Tudor sajátosság ez, úgy látszik.

Később megtudja, hogy Anna gyámságot vállal az unokaöccse, Henry Carey fölött. Vajon mi a szándéka vele? Megmérgezi? Vagy csak megeszi?" 

Hilary Mantel: Farkasbőrben

Eredetileg nem állt szándékomban elolvasni ezt a regényt; amikor a könyv-és filmvilágon végigsöpört a Tudor-láz, igen hamar elértem a csömör legmagasabb fokát és rá se bírtam nézni semmilyen könyvre vagy sorozatra, ami a témával foglalkozott. Nemrég azonban cikkeket olvasgattam a szerzőről - akitől már olvastam a Margaret Thatcher meggyilkolása című kis könyvecskét - és annyira felcsigáztak az olvasottak, hogy beleugrottam ebbe a közel hatszáz oldalas monstrumba.

Ami meglepően szórakoztatónak bizonyult.

A témával szembeni undorom leküzdésében sokat segített, hogy nem az a szerencsétlen Henrik és a feleségei a főszereplők, hanem egy olyan ember, aki kívülállónak született és hiába kerül egyre közelebb a hatalom szívéhez, sose lesz ennek a viperafészeknek (az angol királyi udvarnak) igazán a része; Thomas Cromwell egy erőszakos patkolókovács fia - aki úgy veri a gyerekeit, mint a formálódó vasat -, nincs nemesi címe, és, habár ezt naponta a szemére vetik, valójában az előnyére szolgál. Hiányzik belőle egy főúr öntudatlan gőgje, aki azt hiszi, felette áll a mindennapok megpróbáltatásain, a mocskon, a betegségeken, az adókon és a halálon is. Cromwellt nem táplálja az érinthetetlenség illúziója; nagyon mélyről küzdötte fel magát és anyagi háttér, kapcsolatok és cím híján csupán az eszére és a könyörtelenségére támaszkodhatott.

Ezen a ponton Cromwell minket is megpróbál becsapni; a családtagjai és az általa támogatott emberek körében ő egy ravasz, ám tisztességes ember, aki gyengéden bánik a nőkkel és a gyerekekkel - abban a korban, amikor teljesen normálisnak számít egy gyereket megkorbácsolni, a nők pedig csak arra valók, hogy széttegyék a lábukat. A rosszakarói és a riválisai persze gyűlölik az egykori katonát és gyapjúkereskedőt és van, aki az ördög megtestesülésének tartja, más szentül hiszi, hogy Cromwell még az élve kizsigereléstől sem riadt vissza, mielőtt a titkos tanács tagja lett. Ezek közül az első biztosan nem, a második valószínűleg nem igaz, de, miközben elméjének labirintusában bolyongunk, nem szabad elfelejteni, hogy egy hétpróbás manipulátor - ő a bábmester, aki az árnyékba húzódva mozgatja a szálakat, hogy nagyszabású tervei megvalósuljanak. Egyik kezével ad, a másikkal elvesz, a keserű pirulát cukorral édesíti meg, hogy a kiszemeltje ne erőszakkal, hanem szabad akaratából legyen a lekötelezettje.

Valójában nem összefüggő történetet, hanem töredékeket olvashatunk, gondosan elhelyezett és feldátumozott mozzanatokat, szilánkokat Cromwell és környezete életéről, amelyet egyre jobban elural Henricus Rex - kérdés, hogy Cromwell képes-e ezt az utolsó, legnagyobb figurát is a bábszínházába helyezni, képes-e a saját és mindenki érdekében megakadályozni, hogy Anglia oroszlánja megismerje a saját hatalmát.

Nem bölcs dolog minden lapot egy törékeny női testre feltenni.

Kellemesen meglepett, hogy a száraz, szikár hangnemet nem is ritkán humor pettyezi, ill. hogy Mantel hihetetlen módon fantasztikus (vagy inkább rémmesei) elemeket (!) is beleszőtt a szépirodalmi regényébe. Továbbá rengetegszer szóba kerül a könyvelés, ami minden lényeges dolog mozgatórugója és ezt Cromwell is tudja.

Ezek után nem kérdés, hogy a folytatás, a Holtaknak menete és a mindent lezáró, október 5-én megjelenő Tükör és fény is sorra fog kerülni.

Eredeti cím: Wolf Hall

Kiadó: Cartaphilus

Kiadás éve: 2010

Fordította: Megyeri Andrea

Eredeti ár: 3490 Ft

Rettentő szimmetria (Highgate 3.0.)

 

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

"Julia és Valentine Poole szerettek korán felkelni." Hetekig ez a mondat visszhangzott a fejemben - nem pontosan, mert ahhoz túl régen olvastam a könyvet, de a lényege, és a hozzá tartozó miliő szirénéneke addig csábítgatott, míg megadtam magam a késztetésnek és harmadjára is elmerültem ebben a füst-és alkonyillattú történetben, amelyet az elmúlás áttetsző párája burkol magába.

Ha van regény, ami számomra elmúlhatatlanul összekapcsolódik egy évszakkal, akkor az A Highgate. Úgy idézi meg számomra a kékesszürke, komor esős napokat, a korán gyűlő, sötét árnyékokat és a sárgán világító ablakokat, mint semmi más. Az élet törékenysége, az elmúlás antik dekadenciája lengi be, összekapcsolva a viktoriánusok sötét jóslatával és alvilági félelmeivel. Megszólít bennem valamit, ami azonos ezzel a világgal, nem bánva, hogy maga a történet közel sem tökéletes, de kinézem Niffeneggerből, hogy ez volt a szándéka - annyira fájón hétköznapian gyarlók a szereplői, hogy óhatatlanul beindítják az olvasóban a "bezzeg én" reflexét -, mintha a mi életünkben nem találnánk olyan döntéseket, mozzanatokat, amelyek szinte egyenértékűek a szereplők apró hülyeségeivel.

A korábbi olvasások esetében nem tűnt fel, hogy Marijke kivételével milyen rettenetesen diszfunkcionálisak a szereplők; ha a szerző nem írna olyan ellenállhatatlanul, már 2010-ben falhoz vágtam volna a kötetet és többé felé se néztem volna. Elspeth és Edie, akik annyira magasan funkcionáló, de olyan ostoba pszichopaták, hogy ilyen viselkedés-és gondolkodásformát csak kitalálni lehet. Robert, aki egy zsinórjait vesztett bábu és keserves árat fizet a gyengeségéért. Jack, aki szintén az ikrek bűvkörébe került és nem csapott az asztalra igazi, amerikai tuskómódon (amire szükség lett volna), hogy elég ebből a hülyeségből. Ironikus módon Martin volt közülük a legszimpatikusabb, aki tökéletesen tisztában van a betegsége természetével és azzal, hogy annak valami kifacsart módon része, hogy a beteg ne akarjon meggyógyulni, mert van, aki még életében szeretné megjárni a purgatóriumot, van az önbüntetésnek egy kéjes ízű mellékhatása. A Julia iránti érzéseim leptek meg a legjobban; kispórolták belőle az összes, egyénekre kiszabott érzelmi-szociális intelligenciát, az előzékenységet, udvariasságot és mindet megkapta az ikertestvére, Valentina, akin a hiperérzékenysége olyan vastag héjat képez, amit szinte lehetetlen felkalapálni.

Andalító, megkapó emberi pillanatok, a mesés, titkokkal terhelt, baljós Vautravers-ház, és a regény valódi főszereplője (vagy inkább irányítója), az élettől lüktető Highgate-temető, amelyben a viktoriánusok valamennyi elszabadult őrült gondolata, sóvárgása testet öltött. Megkönnyebbülés volt olvasni, hiába ismerem a fő fordulatokat, egy pillanatig sem untam és biztos vagyok benne, hogy nem most olvastam utoljára.

Eredeti cím: Her Fearfum Symmetry

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2010

Fordította: Gálvölgyi Judit

Eredeti ár: 3490 Ft

Ki öli meg Evelyn Hardcastle-t?

 Stuart Turton: Evelyn Hardcastle 7 halála

Ha létezik időutazó sorozatgyilkos, lennie kell testrabló nyomozónak is.

Az utóbbi egy-két évben alkalomadtán és rendkívül szeszélyesen vásárolok könyveket. Ezek évi pár alkalmat tesznek ki, de akkor nagy tételben vadászok és olyan könyveket is bedobálok a virtuális kosárba, amik túlmutatnak az olvasási komfortzónámon (amúgy a komfortzóna jó dolog is tud lenni). Az Evelyn Hardcastle 7 halála is egy ilyen hirtelen felindulás eredménye; a Maxim kínálatát nem érzem közel magamhoz, a magyar borító se ébresztett bennem bizodalmat, egyedül a fülszövegre támaszkodtam, amikor megrendeltem a könyvet.

Imádom a kellemes csalódásokat. Ritka élmény, de amikor bejön, annál emlékezetesebb. Stuart Turton könyve is ilyen volt.

Olyan az egész, mint egy nyomozós, egyszerre kooperatív és szemétkedő társasjáték regény formában; adott a főszereplőnk, akinek meg kell oldania egy gyilkosságot - úgy, hogy mindennap másik testben ébred; akad köztük rokkant főkomornyik, drogüzér orvos és túlsúlyos, éleseszű bankár is, ráadásul a gazdatestek szellemi és fizikai tulajdonságai hatással vannak csóró főszereplőnkre. Nem lenne társasjáték színezete a történetnek, ha a főszereplőnek nem volna egy kedves segítőtársa, a cselédlány Anna, akinek szintén megvannak a maga titkai, és ellensége, a titokzatos inas, aki a gazdatesteket akarja likvidálni. A játékmester egy pestisdoktor jelmezt viselő férfi, aki látszólag véletlenszerű, de mégis fontos pillanatokban jelenik meg és instrukciókkal próbálja ellátni a főszereplőt, de többnyire csak tovább frusztrálja. Emellett a többi szereplő is űzi a maga kis játszmáit, amelyek mintha mind egy-egy dominó lennének abban a sorban, amelynek az eldőlése minden este Evelyn halálához vezetne.

Az események az elhanyagolt, félig romos Blackheath-házban és a környező erdőben zajlanak [igen, engem már a helyszín megvett magának], a birtokot nehéz megközelíteni, mindentől távol esik. A Hardcastle család álarcosbált szervez, amely kezdettől fogva katasztrófára van ítélve - már csak azért is, mert az összejövetel napján van Thomas Hardcastle halálának 19. évfordulója, akit gyerekkorában kegyetlenül meggyilkoltak.

Blackheath olyan, mintha a régmúlt tragédia elátkozta volna és a falai között a legsötétebb emberi indulatok szabadulnak el - kapzsiság, gyűlölet, irigység, féltékenység -, és nem Evelyn az egyetlen, akinek féltenie kell az életét. Blackheath mérgező levegője/atmoszférája Aidenre is hatással van, és ahogy haladunk előre a történetben, az író egyre több kártyáját fedi fel és kiderül, hogy az akkori bűntény szálai mennyire messze ágaznak szét és milyen sok életet képes tönkretenni.

Tulajdonképpen nem egyszerű olvasmány, az elején kicsit lassan indul be, aztán elképesztően szövevényessé válik, ami miatt túlmutat a délutáni nyammogós olvasmányokon, de szerintem lehet úgy is olvasni, hogy az ember hagyja, hadd sodorja magával a történet, hiszen minket nem akar az inas felkoncolni. Habár egyre nehezebb engem lenyűgözni, szeretem hagyni, hogy megvezessenek - ha az író képes rá. Stuart Turton esetében már az elején a lovak közé dobtam a gyeplőt és szimplán csak élveztem ezt a halálos, bonyolult dans macabre-t, amit a szereplők járnak.

Eredeti cím: The ​7½ Deaths of Evelyn Hardcastle

Kiadó: Maxim

Kiadás éve: 2020

Fordította: Őri Péter

Ár: 3800 Ft

 

Macskaszem

"- Meg kell tanulnod kiállni magadért - teszi hozzá anyám. - Ne hagyd, hogy parancsolgassanak neked. Ne légy gyenge! Gerincesebbnek kell lenned. - A tésztát a formába kanalazza.

A szardíniákra gondolok, a gerincükre. Az ő gerincüket meg lehet enni. A csontok szétporladnak az ember foga alatt - elég egy érintés, és szétesnek. Az én gerincem is ilyen lehet: szinte alig van. Ami történik velem, az én hibám, mert nem vagyok gerincesebb."

Margaret Atwood: Macskaszem

Egy este vergődtem a könyvespolc előtt, hogy mit olvassak, és a tartalékolt Atwoodokra esett a pillantásom. Atwood mindig jó, Atwoodot szeretjük, legyen akkor a Macskaszem, mert a fülszövege alapján ez tűnt barátságosabbnak.

Ahha. Atwood, akinek ezer arca van, minden (általam olvasott) könyve ámulatba ejt és sose egy megszokott látásmódot kínál, minden, csak nem barátságos... látszik, hogy régen olvastam tőle.

 Az első kb. tíz oldal alatt olyan intenzíven tört rám a rettegés, hogy nem akarok megöregedni, nem akarok vénasszony lenni, nem akarom a reszkető, göcsörtös kezeket, a lógó bőrű csirkenyakat, a homályos látást, hogy már most masszívan tartok az öregedés felé, és hogy ami elmúlt, sose jön vissza, örökre elmúlt és elpazaroltam az időmet olyan dolgokra, amik nem számítanak. Ültem a buszon és reszkettem a félelemtől. Öreg leszek és ronda és senki nem fog rám nézni, senkinek nem fogok számítani.

És akkor még csak reggel fél nyolc volt.

Iszonyatosan kínlódtam az első száz oldallal és életemben nem utáltam még annyira várost, mint a negyvenes évekbeli Torontót, pedig sose jártam ott - figyeljük meg a jó író hatalmát: úgy tud érzéseket kelteni egy idegen emberben egy helyről, egy adott időszakban, hogy az valóságosnak éli megt a leírt szavakat és jóformán saját emlékként épül be az emlékezetébe - és nyilván nem is fogok. Nem akartam ezt a nedves gyapjú-és állott linóleumszagú, sivár poklot, amiben a kislány Elaine él, ami olyan kiábrándító, mint az összetapadt, nedves falevelek halma a jeges novemberi esőben.

Sokakat Elaine kilencéves korában elszenvedett kínzásai ragadnak meg - persze régen minden jobb volt, az iskolai bántalmazás a dekadens 21. század elkényelmesedett gyerekeinek agyszüleménye, hát hogyne -, engem inkább az foglalkoztatott, hogy a későbbi viselkedésmintáiban milyen nyomot hagyott ez az időszak, a felnőtt nőkkel való kapcsolataiban, a lányaihoz [a helyében biztosan úgy éreztem volna, szórakozik velem az univerzum] való viszonyulásban. Rejtőzködik a nők között, lebénul a köztük kavargó nüansznyi indulatoktól, amelyek olyan változékonyak. Mennyire megnyugtatóan egyszerűnek tűnt az ő szemszögéből a fiúk világa - miközben tudjuk, hogy ők is rettenetes sérüléseket tudnak egymásnak okozni - és milyen csapdákkal telinek a nők közötti kapcsolatok! Se a nők, se férfiak pártjára nem akarok állni, de, valljuk be, a nők egészen kifinomult formában űzik a verbális bántalmazást és természetesen férfiként sokkal könnyebb volt akkor (és sajnos most is) boldogulni.

Azt is érdekes megfigyelni, hogyan változik az ember személyisége; szerintem lenyűgöző, hogy egy félénk, terrorizált kislányból csípős nyelvű, mindennel szembemenő tinédzser lesz, ahogy az is, hogy tényleg ekkora pálfordulások történnek. A változás folyamatos, de felnőttkorban általában már finomodik (avagy sose vagyunk biztonságban magunktól).

Annyira komplex ez a regény, annyi mindent magába foglal, ami egy nőt érinthet; a lányokat a fiúktól elválasztó társadalmi konvenciókat, a látható és láthatatlan elvárásokat, az ikerszettben kapható pulóvereket, a vasárnapi ebédet, a vétélést, hogy ha egy nő fest, akkor az összes kérdés a női mivoltára vonatkozik és nem a műveire, milyen mintákat adunk át a lányainknak, a szorongást, hogy elárultuk a feminizmust, mert néha jó érzés átadni a bevásárlószatyrokat és elfogadni, hogy egy férfi kicseréli a beszakadt deszkát a tornácon.

 (Az is egy mekkora ordas, belénk csontosodott elvárás, hogy a nőknek mindent ki kell bírni, nem látszhat rajtunk semmi.)

Ui.: Továbbra is nagyon hálás vagyok a Jelenkornak, amiért a szerzőhöz méltó életműkiadásban hozza el nekünk az eddig kiadatlan Atwood-regényeket, szép köntősben, példás szöveggondozással. Csonka Ágnes fantasztikus, érzékeny fordítása külön köszönetet érdemel.

Eredeti cím: Cat's Eye

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2020

Fordította: Csonka Ágnes

Ár: 4500 Ft

A láthatatlanok

 "... a sziget megtartja azt, amije van, minden erejével." 

Roy Jacobsen: A láthatatlanok

Nehéz az élet Barrøyán, az Úr eme rémbirodalmában, ahol a szelek játszi könnyedséggel döntenek le félkész épületeket, a téli éjszakákon megcsillan a hold fénye a dunyhákon képződött miniatűr jégcsapokon, ahol a világ nemlétező helynek tűnik, hiszen mi az, ami számít a szigeten kívül, ami olyan erősen horgonyoz a tengeren, hogy semmi nem tudná kibillenteni a helyzetéből?

Barrøyán az öttagú névadó család él. Szívós, szűkszavú emberek, akik a hallgatásukkal többet mondanak el, mint a szavaikkal, megszokták, hogy az élet nem azt adja, amit várnak és hogy azzal a kevéssel kell beérniük, amit ki tudnak sanyargatni a makacs földből és saját elgyötört testükből.

A szigeti emberek mások, mint a szárazföldiek. Két lábbal a földön kell állniuk, sarkukat a földnek vetve és a földet, az eget és a tengert figyelni, hogy tudják, mire számítsanak. A főszereplő Ingrid is szigeti ember, aki megismerkedik a szárazfölddel és érzi annak a csalogató varázsát. De valami visszahúzza Barrøyára, valami eltéphetetlen kötelék, ahogy a nagynénjét, Barbrót is. Azt lehetne hinni, hogy egy ilyen ritkán lakott, kicsiny világban nem történik semmi, de a sziget tele van titkokkal, amiket a kislány Ingrid nyiladozó elméje megérez és hosszasan töpreng felettük. Neki miért nincs testvére, míg más szigeti gyerekeknek öt-tíz is akad? Mi az a rejtélyes hely, amit az édesanyja emlegetett, de végül nem ment el oda és soha többé nem beszéltek róla? Miért nem akarja az apja Barbrót a szárazföldön hagyni, hogy szolgáló legyen?

Nehéz megmondani, hogy miben áll a Láthatatlanok varázsa; sokáig ódzkodtam az olvasásától, mert ebben a lelkileg megterhelő időszakban sok mindenre vágyom, de az irodalmi élveboncolás nincs közöttük [néhány könyvvel később mégis belefutottam, hála Atwoodnak]. Szerencsére ez a könyv nem tipikus skandináv regény, én legalábbis nem akartam meghalni az olvasása közben, pedig van benne küszködés, sötét, hó, hideg, de még kánikula is meg döglött ló, ki érti ezt?

Delejező volt. Felszálltam a buszra, de valójában egy hajóról léptem le Barrøya szigetére. Habár alaposan megismerjük a szigetlakók egyszerű, de küzdelmes életét, főleg Ingrid fejében vagyunk, aki igyekszik megérteni a világot azzal a szűk eszközkészlettel, amit útravalóul kapott, de kevésnek érez, és küszködve próbálja értelmezni a családtagjai között pányvaként feszülő ellentéteket és azt a fajta csendet, ami olyan sűrű, hogy elakad tőle az ember lélegzete.

Nem egyhamar fogom olvasni a folytatást, a Fehér tengert, de tudom, hogy Barrøya türelmesen vár, partjait a tenger nyaldossa, a festett házon átsüvít a szél és Ingrid a messzeséget kémleli.

Eredeti cím: De usynlige

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2018

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Ár: 3750 Ft