Friss, ropogós rövidkék

 Hogy őszinte legyek, nincs már kedvem minden egyes elolvasott könyvről önálló bejegyzést kiizzadni magamból; ez nem újdonság, jó ideje nincs hozzá kedvem. Meg agyam. Energiám. Régen rengeteget jegyzeteltem az aktuális olvasmányomról, egy A5-ös, összehajtott vonalas papírlap volt a könyvbe dugva, rajta a cím, az olvasás kezdete és a mondókám kulcsszavai. Emlékszem, anno csodálkozva néztem a kedvest, aki soha egy szót sem jegyzetelt, mégis méterhosszú, analitikus értékeléseket írt, nem is értettem, hogy csinálja, aztán most már sejtem, bár az én stílusom teljesen más jellegű.

Persze az olvasáshoz való hozzáállásom is megváltozott, sokkal kevesebbet olvasok, mint régen, de ezzel legalább valamennyire sikerült egyenesbe jönnöm, még a boldog, önfeledt, kanapén fetrengős, mindent kizárós olvasás élményét is sikerült felidéznem.

Ennek örömére összeszedtem pár könyvet, amelyeket felszipkáztam, de nem váltottak ki rajongást.

Catherine Millet: Mesés gyerekkor

Az a jó a könyvtárban - és ezt csak egy ideje tudom igazán értékelni, amikor is úgy érzem, hogy a kíváncsiságom nő, viszont már csak azokat a könyveket akarom megvenni, amelyek fontosnak bizonyulnak számomra -, hogy kockázat nélkül kikapkodhatok mindenfélét, a veszteségem mindössze max. pár óra bosszúság és a kísérleti alany el-, majd visszaszállítása. Catherine Millet lilásrózsaszín kis kötete is ennek a példája. Nem olvastam a Catherine M. szexuális életét. Nem is akarom, egyelőre nem vagyok rá kíváncsi - nem mondom, hogy egyszer nem kölcsönzöm ki, mert sokszor azt se tudom, mit akarok olvasni; olyan vagyok, mint a válogatós macska, akinek vesznek 25 darab halas konzervet, mert csak azt hajlandó enni egy hete, aztán őszeszélyessége rá se néz.

Hálás vagyok a villamosnak, mert, ha nem utazás közben kezdem el olvasni, biztos, hogy két oldal után félrehajítom, az implicit gyermeki észlelések absztrahálása kicsit sok volt nekem korán reggel, aztán átléptünk egy még mindig kicsit elvont, de értelmezhető síkra és a könyv megmenekült a reptetéstől. Mindig érdekeltek az eredettörténetek, mert gyerekkorunkban szerezzük a legmeghatározóbb élményeket; Catherine Millet számos kisebb-nagyobb benyomást az olvasó elé tár, jelentéktelennek tűnő, ám nagy lelki "visszhangot" vető élményektől a kívülről is nagy horderejűnek látszókig, amelyből kibontakozik egy érzelmileg nagyon küzdelmes gyerekkor; kemény munka lehetett megemészteni már a családtagok egymáshoz való viszonyát, hát még a verekedő szülőket és a kényszeres lakásátrendezéssel pótcselekvő, labilis anyát, és akkor még csak szemezgettem.

Igazából átfolyt rajtam ez az érzelemcsokor, Catherine Millet kissé töredezett, érzelmileg távolságtartó prózája nem vágott a földhöz (amit egyáltalán nem bántam), valószínűleg nem lesz róla maradandó emlékem, de nem bánom, hogy elolvastam.

Ray Bradbury: Októberi vidék

Úgy gondoltam, ha valaminek, az Októberi vidéknek utat kell találnia a szívemhez; ha általa nem találok kulcsot Bradbury lényéhez, akkor megette a fene az egészet, nem próbálkozom vele tovább.

Sajnos nem működött köztünk a kémia, ami azért is dühítő, mert úgy éreztem, olyan párhuzamosak vagyunk, amelyek majdnem találkoznak. A témák tetszettek, de mindegyik novellában volt valami, ami egy kicsit más irányba tolta a fókuszt. Majdnem jó, majdnem elkaptam, igen, aztán az érzet elröppent, én pedig ott maradtam a földön.

Alice Munro: A Jupiter holdjai

Ezer éve nem olvastam Munrótól, akkor is csak egy kötetet, a Csend, vétkek, szenvedélyt. Ezt talán a szép címe miatt választottam.

Néha efféle tartalmas, de gyengéd női történetekre vágyom, ha fáj a világ vagy nyűgös vagyok, ez is kellemesen átmasszírozta a lelkivilágom. Emlékeim szerint az első történet tetszett a legjobban.

Fogok még Munrótól olvasni, megérdemli a figyelmet, csak most elég kisimult vagyok hozzá, meg kell várni, míg újra zilált idegzetű leszek.

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

Erre az élményemre, akárcsak a Bradburyre, nem vagyok büszke.

Nem az a fajta krimiolvasó vagyok, aki zsenge korában végigdarálta Agatha Christie és a többi klasszikus szerző életművét, a nagyasszonytól is csak a Gyilkosság az Orient Expresszt olvastam (mondjuk, az legalább tetszett). Valamiért bekattant, hogy most már ezt is szeretném elolvasni, talán illene is.

Híres, sokak által körberajongott regények esetében veszélyesek tudnak lenni a feltupírozott elvárások, sajnos a józan eszem ellenére ezek működésbe léptek. A félelmetessége átjött, ahogy viszonylag gyors ütemben haláloztak el az emberek, de a megoldás nekem egy kicsit sántít és az egész erőltetett. Ezt a fajta zsenialitást Conan Doyle le tudta nyomni a torkomon, talán azért, mert fiatalabb voltam és magukkal ragadtak a történetek, de ez most sajnos nem működött. A döcögő fordítás se tett jót a véleményemnek.

Douglas Coupland: Minden család pszichotikus

Jujjujuujj, de abszurd, de kifordított, de szarkasztikus! A fülszöveg alapján nem számítottam ennyire földtől elrugaszkodott történetre, ha úgy tetszik, az általam imádott societypunk karikatúrája. Igyekeztem elengedni magam és csak élvezni a szerző parádézását, de a habitusomnak sok volt. Nem mondom, hogy soha többé nem fogok Couplandet olvasni, de ennek ki kell tisztulnia a testemből.

Macskaszem

"- Meg kell tanulnod kiállni magadért - teszi hozzá anyám. - Ne hagyd, hogy parancsolgassanak neked. Ne légy gyenge! Gerincesebbnek kell lenned. - A tésztát a formába kanalazza.

A szardíniákra gondolok, a gerincükre. Az ő gerincüket meg lehet enni. A csontok szétporladnak az ember foga alatt - elég egy érintés, és szétesnek. Az én gerincem is ilyen lehet: szinte alig van. Ami történik velem, az én hibám, mert nem vagyok gerincesebb."

Margaret Atwood: Macskaszem

Egy este vergődtem a könyvespolc előtt, hogy mit olvassak, és a tartalékolt Atwoodokra esett a pillantásom. Atwood mindig jó, Atwoodot szeretjük, legyen akkor a Macskaszem, mert a fülszövege alapján ez tűnt barátságosabbnak.

Ahha. Atwood, akinek ezer arca van, minden (általam olvasott) könyve ámulatba ejt és sose egy megszokott látásmódot kínál, minden, csak nem barátságos... látszik, hogy régen olvastam tőle.

 Az első kb. tíz oldal alatt olyan intenzíven tört rám a rettegés, hogy nem akarok megöregedni, nem akarok vénasszony lenni, nem akarom a reszkető, göcsörtös kezeket, a lógó bőrű csirkenyakat, a homályos látást, hogy már most masszívan tartok az öregedés felé, és hogy ami elmúlt, sose jön vissza, örökre elmúlt és elpazaroltam az időmet olyan dolgokra, amik nem számítanak. Ültem a buszon és reszkettem a félelemtől. Öreg leszek és ronda és senki nem fog rám nézni, senkinek nem fogok számítani.

És akkor még csak reggel fél nyolc volt.

Iszonyatosan kínlódtam az első száz oldallal és életemben nem utáltam még annyira várost, mint a negyvenes évekbeli Torontót, pedig sose jártam ott - figyeljük meg a jó író hatalmát: úgy tud érzéseket kelteni egy idegen emberben egy helyről, egy adott időszakban, hogy az valóságosnak éli megt a leírt szavakat és jóformán saját emlékként épül be az emlékezetébe - és nyilván nem is fogok. Nem akartam ezt a nedves gyapjú-és állott linóleumszagú, sivár poklot, amiben a kislány Elaine él, ami olyan kiábrándító, mint az összetapadt, nedves falevelek halma a jeges novemberi esőben.

Sokakat Elaine kilencéves korában elszenvedett kínzásai ragadnak meg - persze régen minden jobb volt, az iskolai bántalmazás a dekadens 21. század elkényelmesedett gyerekeinek agyszüleménye, hát hogyne -, engem inkább az foglalkoztatott, hogy a későbbi viselkedésmintáiban milyen nyomot hagyott ez az időszak, a felnőtt nőkkel való kapcsolataiban, a lányaihoz [a helyében biztosan úgy éreztem volna, szórakozik velem az univerzum] való viszonyulásban. Rejtőzködik a nők között, lebénul a köztük kavargó nüansznyi indulatoktól, amelyek olyan változékonyak. Mennyire megnyugtatóan egyszerűnek tűnt az ő szemszögéből a fiúk világa - miközben tudjuk, hogy ők is rettenetes sérüléseket tudnak egymásnak okozni - és milyen csapdákkal telinek a nők közötti kapcsolatok! Se a nők, se férfiak pártjára nem akarok állni, de, valljuk be, a nők egészen kifinomult formában űzik a verbális bántalmazást és természetesen férfiként sokkal könnyebb volt akkor (és sajnos most is) boldogulni.

Azt is érdekes megfigyelni, hogyan változik az ember személyisége; szerintem lenyűgöző, hogy egy félénk, terrorizált kislányból csípős nyelvű, mindennel szembemenő tinédzser lesz, ahogy az is, hogy tényleg ekkora pálfordulások történnek. A változás folyamatos, de felnőttkorban általában már finomodik (avagy sose vagyunk biztonságban magunktól).

Annyira komplex ez a regény, annyi mindent magába foglal, ami egy nőt érinthet; a lányokat a fiúktól elválasztó társadalmi konvenciókat, a látható és láthatatlan elvárásokat, az ikerszettben kapható pulóvereket, a vasárnapi ebédet, a vétélést, hogy ha egy nő fest, akkor az összes kérdés a női mivoltára vonatkozik és nem a műveire, milyen mintákat adunk át a lányainknak, a szorongást, hogy elárultuk a feminizmust, mert néha jó érzés átadni a bevásárlószatyrokat és elfogadni, hogy egy férfi kicseréli a beszakadt deszkát a tornácon.

 (Az is egy mekkora ordas, belénk csontosodott elvárás, hogy a nőknek mindent ki kell bírni, nem látszhat rajtunk semmi.)

Ui.: Továbbra is nagyon hálás vagyok a Jelenkornak, amiért a szerzőhöz méltó életműkiadásban hozza el nekünk az eddig kiadatlan Atwood-regényeket, szép köntősben, példás szöveggondozással. Csonka Ágnes fantasztikus, érzékeny fordítása külön köszönetet érdemel.

Eredeti cím: Cat's Eye

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2020

Fordította: Csonka Ágnes

Ár: 4500 Ft

Rövidkék

"Tudom, hogy a férfiak gyerekek, akik kétségbeesésüket, a szerelemtől való félelmüket a haragjukkal palástolják, lelkük ürességét leplezendő pedig kastélyokat és templomokat építenek. Történetekbe kapaszkodnak, zászlóként lengetik őket maguk előtt; mindegyikük azonosul egy történettel, hogy kötődhessen ahhoz a tömeghez, amelyik azt szintén a sajátjának érzi. Azzal hódítják meg őket, hogy csatákról, királyokról, elefántokról és csodálatos teremtményekről mesélnek nekik; hogy a haláluk után rájuk váró boldogságról beszélnek nekik, meg a születésüket megelőző nagy fényességről, a körülöttük sürgő-forgó angyalokról, az őket fenyegető démonokról és a szerelemről, a feledés és a kielégültség ígéretét magában hordozó szerelemről. Mesélj nekik mindezekről, és szeretni fognak; úgy tisztelnek majd, mint egy istent."

Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyok, elefántokról

Olvasás közben többször eszembe jutott már, hogy Baricco szemérmetlenül hülyére veszi az olvasóit és a tetszetősen egymásra hány mondatok mögött nincs mélység, nincs mondanivaló.

Nos, ha gyönyörű mondatokat szeretnénk olvasni, amelyeknek még értelme is van, érdemes elolvasni Mathias Énard kisregényét, amelyben Michelangelo, a mosdatlan, hirtelen haragú lángész, akinek Itáliában forró lesz a talpa alatt a talaj, Konstantinápolyba utazik, hogy megtervezze az Aranyszarv-öböl felett átívelő hidat, amelybe Leonardónak - akit Michelangelo megveszekedetten gyűlöl - is beletört a bicskája.

Kelet és Nyugat találkozik ebben a 150 oldalas kis kötetben és Michelangelo lelkében is, aki egy gyermek ámulatával, egy művész szemével és egy keresztény lelkével figyeli a pogány csodákat; ugyan nem biztos, hogy Michelangelo tényleg vendégeskedett Konstantinápolyban, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy átadjuk magunkat a gondtalan képzelet gyönyörűségeinek - Énard a kötetvégi jegyzetben felsorolja a tényeket, és nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy "a többiről nem tudunk semmit" -, és abban, hogy kövessük a firenzeit a különféle italmérésekbe, a kovácsműhelybe vagy kis szobájába, ahol rendületlenül rajzol (bár jobbára embereket és lovakat).

Miről szól? Művészetről, szenvedélyről, ármányról, hiúságról, sértettségről, halhatatlanságról, amit nem lehet megvásárolni, és tényleg van benne elefánt, sőt, egy majom is, aki fontosabb szerepet kap. Lehet vele gyorsan is haladni, de érdemes finoman ízlelgetni a szavait, amelyek Takács M. József gyönyörű fordításában olvashatóak magyarul, nélküle, más fordítóval nem lenne teljes az élmény.

Eredeti cím: Parle-leur de batailles, de rois et d'éléphants

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2018

Fordította: Takács M. József

Ár: 3000 Ft

Margaret Atwood: Boszorkánymagzat

Nem tartom magam Shakespeare-rajongónak, a Kossuth Shakespeare újra sorozata sem vonzott különösebben - a vegyes értékeléseket olvasva főleg nem -, de Atwood az Atwood, tőle minden kell, felőlem viking sagákat is újragondolhatna, arra is kíváncsi lennék.

A Boszorkánymagzat egy idős, extravagáns színházigazgató Prosperóvá alakulása; Felixet - aki a felesége és a lánya halála után a munkájába menekül - intrikus módon kipenderítik az állásából és egy isten háta mögötti hobbitlakba vonul vissza a sebeit nyalogatni és a lánya szellemével beszélgetni. Hogy maradjon némi kapcsolata a valósággal, néhány havonta előadást rendez Shakespeare-darabokból egy művészeti terápiás kurzus keretében - egy börtön fogvatartottjai segítségével és szerepeltetésével. Telnek az évek, Felix viszont nem felejt, dédelgeti a bosszúját és megszállottan követi rosszakarói életét; egyszer csak házhoz jön a megfelelő alkalom, ugyanis az érintettek ellátogatnak a Fletcher Járási Büntetés-végrehajtási Intézmény soron következő előadására. Felix számára itt a vissza nem térő alkalom, hogy megleckéztesse őket, ugyanakkor nemcsak a saját, hanem a csoport érdekeit is szem előtt kell tartania, mert a terápiás kurzust meg akarják szüntetni.

Akárhogy fogalmazgatom a mondanivalómat, a lényege ugyanaz; nem volt ez rossz könyv, sőt, jó, de hiányzott az a bizonyos plusz, ami felejthetetlenné teszi Atwood írásait. Hozzá képest szinte iskolásan egyszerű, egy precízen-pedánsan megoldott feladat, amiből hiányzik (bármilyen hülyén hangzik is) a drámai mélység. Azt vártam, hogy bensőséges kapcsolatot alakítok ki a fallal: kaparni fogom a lelki kínoktól, amiket Atwood hoz bennem felszínre, bámulni fogom, miközben azt ismételgetem, hogy "eztnemhiszemeleztnemhiszemel", esetleg gyengéden hozzáütögetem a fejem. Ehelyett nyugodtan heverésztem az ágyban és békésen nyámmogtam a történet gondosan lekerekített élein. Bólogattam afelett, hogy több szinten egybefonja az általa kigondolt kerettörténetet és a drámát, ó, ez milyen ügyes, de a katarzis elmaradt, mintha Atwood csupán udvariasságból eleget tett volna egy kérésnek, de nem kívánt volna jelentékeny energiát belefektetni.

Eredeti cím: Hag-Seed

Sorozat: Shakespeare újra

Kiadó: Kossuth

Kiadás éve: 2017

Fordította: Varga Zsuzsanna

Ár: 3200 Ft

A szolgálólány meséje

"Végeredményben mi vagyunk előnyösebb helyzetben, mert mi mossuk az ő szennyesüket, és sok mindent tudunk róluk; de ők nem mossák a miénket, és semmit se tudnak rólunk. A cselédek elől nem sok mindent lehet eltitkolni; s ha valaha is szobalány akarok lenni, meg kell tanulnom úgy vinni a mocsokkal teli vedret, mintha egy csokor rózsa volna, mivel ezek a legjobban azt gyűlölik, ha emlékeztetik őket arra, hogy őnekik is van testük, s az ő szaruk is éppúgy bűzlik, mint a másé, ha nem jobban."

Margaret Atwood: Alias Grace

(Na, most jól átvágtalak titeket. De hát Grace története tényleg a szolgálólány meséje...)

Valahol mélyen, olvasói ösztönszinten Atwoodot még mindig A szolgálólány meséje okozta élménnyel kapcsolom össze, pedig 2008-ban olvastam; ha szóba kerül, róla vagy tőle olvasok, valami megfeszül bennem és várja azt a húsba vágó brutalitást, amit a regény olvasása közben éreztem, pedig az általam olvasott könyvei mind különböznek egymástól - kevés író képes erre -, ill. a rám gyakorolt hatásuk is más.

Remélem, @horsegirl az olvasásom alatti válaszból nem azt szűrte le, hogy ez a regény csalódást okozott; nem tépett darabokra, mint A szolgálólány - amit azóta se mertem újraolvasni -, de nem is vágytam arra a traumára.

Mindjárt kinyögöm, hogy milyen volt.:) Odaszögezett a fotelhez, annyira olvastatta magát, de nem olcsó krimis fordulatokkal, hanem... a szerző saját zsenijével. Ügyesen terelgeti az olvasót, de nem nézi hülyének, jó érzékkel építi fel a cselekményt, mutatja be a különböző szereplők érzéseit és szövi Grace történetét. Ez párosul egy hihetetlenül igényes szöveggel - köszönjük Csonka Ágnes fordítónak és a Jelenkor kiadónak, meg persze Margaret Atwoodnak -, aminek a színvonalára csak a következő olvasmányomnál (David Gemmell: Árnyékok farkasa*) döbbentem rá, avagy a jót könnyű megszokni. Imádom ennek a nőnek az agyát, ugyanakkor benne van a Top5-ben, akivel nem szívesen szállnék be egy liftbe - fiktív karakterek, úgymint Pingvin a Gothamből vagy Helena az Orphan Blackből, nem számítanak -, bizonyos értelemben félelmetes.

A regény, ahogy mondani szokták, megtörtént eseményeken alapul; Grace Marks valós személy volt, a 19. századi Kanadában élt és tizenhat évesen ítélték el gyilkosságért: cselédtársával, James McDermott-tal brutálisan meggyilkolta munkaadóját és a házvezetőnőt. Az ügynek óriási visszhangja volt, felszínre került néhány olyan részlet, ami eléggé feltupírozta ezt a borzalmas dolgot - a sajtó, az érintettek és a kívülállók egyaránt tovább működtették a cirkuszt -, és amelyek mellett maguk a gyilkosságok szinte eltörpültek. Ilyen volt az, hogy Grace szokatlanul csinos volt és fiatal, ráadásul ír származású és katolikus, valamint a feltételezések szerint James McDermott szeretője. Mi más lehetett volna, ugye? És hogy miért ölt (mert persze, hogy bűnös)? A női gyengeség és alacsony intelligenciaszint az oka. Vagy valami elmebaj. Mások szerint csábító démon volt, aki bájaival rávette McDermottot a gyilkosságra és féltékenységből ölte meg Nancyt, a házvezetőnőt, akinek az esete nem is került elő a tárgyaláson, mert feleslegesnek tartották.

Grace személye könnyedén elsikkadt a botrányos, szenzációhajhász részletek között. Margaret Atwood őt állítja a történet középpontjába, részben az "igazságra", részben a fantáziájára hagyatkozva, de titkok a regény végén is maradnak, csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Lehet, hogy ez a magyarázat, lehet, hogy az. A tapasztalt és értő olvasó (sajnos kevés ilyen van) észreveszi, hogy Grace megbízhatatlan narrátor; hiába olvassuk élete történetét E/1 nézőpontból, érezni, hogy valami(ke)t elhallgat - szándékosan nem azt mondom, hogy "hazudik". Igényt tarthatunk-e ennek a szegény nőnek minden titkára? Jogunk van-e az életében vájkálni, amelyet emberek tucatjai cincáltak szét és használták fel a keresztényi szeretet, jóság nevében a saját céljaik elérésére?

Nemcsak az ő pszichéjéről árul el sokat a regény, hanem a többi szereplő tudatalattijába-agyába is beleláthatunk - nálunk sem rózsásabb a kép, mint az ünnepelt gyilkosnőnél.

Grace-hez kapcsolódva sok mindenről szól a könyv: a tehetősek és a szolgálók viszonyáról, avagy tényleg egy világ választja-e el a két réteget; a női és a férfi szerepekről; a spiritiszta szeánszokról; az ágyterítőmintákról; a pszichiátriai technikákról; a prostitúció korabeli felfogásáról - a 19. századi úriemberek felfogása szerint a prostituáltak elmebetegek, habár maguk is igénybe veszik eme degenerált lények szolgáltatásait, kiterjesztik a szobalányokra is, miközben az ő láthatatlan kezeik mossák, vasalják, varrják a ruháikat, cserélik le a DNS-ük nyomaival teli lepedőket, viszik ki az éjjeliedényüket, és fogalmuk sincs, hol lehet marhahúst venni, hogyan kell begyújtani egy kandallóba, az étel meg csak úgy van, ugyebár. (Sokan ma is ezt hiszik.) Egyébként a nőkről sem fest vonzó képet a szerző, a szimpatikus gondolkodással bíró Jordan doktor édes jó anyja az érzelmi zsarolás mintapéldánya, a nyalka férjjelöltekre (alias megmentőkre) vadászó idősb és fiatalabb nőszemélyek meg bárkire rávetik magukat, aki nadrágot visel.

Érdekesség, hogy Atwood korábban már foglalkozott a témával egy tévéjáték keretein belül, a címe  The Servant Girl.

*Nem sznobkodás, semmi bajom Gemmellel. Akárhol van, remélem, érzi olthatatlan rajongásom a Trója, ennél fogva az ő személye iránt, de évente max. egy könyvet szabad olvasnom tőle.

Eredeti cím: Alias Grace

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2017

Fordította: Csonka Ágnes

Ár: 4500 Ft

"Az élet építőkockáival játszadozol"

"... de a szeretet megbízhatatlan, egyszer van, egyszer nincs, úgyhogy jó, ha az embernek van pénzbeli értéke, mert akkor abból valaki biztosan hasznot akar húzni, ahhoz pedig gondoskodnia kell elegendő élelemről, és arról, hogy az áru ne sérüljön túlságosan. Sokan voltak olyanok, akik szeretetet sem kaptak, és pénzbeli értékük sem volt, és akkor már jobb, ha a kettő közül legalább az egyik megvan, mint ha egyik sem lenne."

Margaret Atwood: Guvat és Gazella

Nagyon, nagyon régen olvastam Atwoodot, tartottam tőle, hogy összetör, péppé rág, és elegánsan kiköp, mint anno - jesszusom, hét évvel ezelőtt... - A szolgálólány meséje. De azóta sok idő telt el, én sokat változtam és változom most is, úgyhogy "csak" egy remek regény élvezete adatott meg, némi megrendüléssel vegyítve. És elég rossz szájízzel, mert Atwood félelmetesen reális jövőképet vetít elénk.
Gondoljunk bele: egy apokalipszis után - kb. lényegtelen, mi miatt következett be -, amennyiben túléljük a katasztrófát, az összes, évszázadok alatt magunk köré emelt védelmi rendszerünk összeomlik. Nincs fűtés, ami megvédene a hidegtől, klíma, ami a döglesztő meleget semlegesítené, egyáltalán, ház sincs, vagy, ha igen, nem biztonságos. Ha bármilyen alapvető dolgot - cipőt, naptejet, kést stb. - be akarsz szerezni, hosszas, kockázatos túrára kell indulnod. Vigyázz, hova lépsz és mit eszel meg, mert nincs gyógyszer vagy orvos. Az izmaid elkezdenek sorvadni, mert a tested nem jut elegendő fehérjéhez, a fogaid lassan kihullanak a skorbuttól. Miért ne ihatnád meg az utolsó üveg whiskyt? Mi lesz, ha holnap végig másnaposan fogsz fetrengeni? Nem kell munkába menned, senki nem néz rád rosszallóan és nem kell diszkréten a vécébe öklendezned.
Nincs miért várni a holnapot. Az emberiség kihalt.

A múlt és a jelen idősíkja váltakozik a regényben; megismerjük Jimmyt, aki Hóembernek nevezi magát, talán ő az egyetlen túlélő a Földön, habár akad társasága, melynek tagjai azonban különböznek tőle. Az ő szempontjából ismerjük meg azokat az eseményeket, amelyek a világ pusztulásához vezettek, és Jimmy nemhogy közel volt a tűzhöz, hanem - akarva vagy akaratlanul - segédkezett a meggyújtásában. A fejében lángoló emlékkönyv nem hagyja, hogy bármit is elfelejtsen. Olyan, mintha az utolsó ítélet után is keresztre lenne feszítve.
Atwood nem végzett felületes munkát; olyan időszakban veszi fel a történet fonalát, aminek a jelenségei, eredményei, a hatásai vagy nincsenek messze tőlünk, vagy már jelen vannak, pl. a művészetek, a bölcsészet nimbusza megtört és nem tisztelik az emberek, nincs értékük és művelőik megpróbálnak átnyergelni az egy fokkal eredményesebb marketing tevékenységi körébe. Ennek fényében hátborzongató olvasni a további folyamatokat, belegondolni, hová vezethet mindaz, amit már természetesnek találunk vagy észre sem veszünk.

"A dorombolást Guvat évekig fejlesztette. Amint rájött, hogy a macskafélék dorombolásának ugyanaz a frekvenciája, mint annak az ultrahangnak, ami csonttörésekre és bőrsérülésekre használatos, azaz ezen állatoknak saját öngyógyító mechanizmusuk van, mindent elkövetett, hogy a Guvatkákat elláthassa ezzel a tulajdonsággal. Az volt a dolog nehézsége, hogy módosítani kellett a nyelvcsonton, összekötni az akaratlagos idegrendszer pályáit, és a neokortex vezérlő funkcióit úgy alakítani, hogy ne akadályozza a beszédet. Számos elfuserált kísérlet történt, Hóember jól emlékszik.Az egyik tétel próbagyereken hosszú pofaszakáll nőtt, és imádtak függönyre mászni. Egy másik tétel beszédhibás volt, egyikük pedig csak főneveket és igéket tudott megtanulni, és folyton ordított."

Az ember baromi bonyolult és törékeny lény. Ezer veszély fenyegeti, ellene fordulhat a saját szervezete, az egyedeinek egy része még a felnőttkort se éri meg, egy időben rombolja és teremti magát és a világot maga körül. Vedd ki belőle a féltékenységet, az irigységet, az ambíciót, a csalfaságra való hajlamot, stabilizáld a hormonháztartását, seperd tisztára az agyát, küszöböld ki a sebezhető pontjait; adj neki rugalmasabb bőrt, picit bökd meg azt a kromoszómát, hogy ne legyen meg benne a rákra, az elhízásra, az őrületre, az alkoholizmusra való hajlam, add hozzá más fajok előnyös tulajdonságait - lehet, hogy sikerül megalkotni az Új Embert? Beköszönt a szabadság és egyenlőség korszaka, a világbéke? Nem lesz éhezés, járványok, gyilkosság, szegénység?
Ugye senki nem hiszi, hogy ez ilyen egyszerű?
Margaret Atwood felvillantja annak az útnak a nagyon valószínű végállomását, amin egy ideje haladunk. Egy dolog színpompás, levesestányér méretű pillangókat teremteni (brr...) és kerti sziklát imitáló, száz százalékban újrahasznosított anyagot, és más szervátültetésre alkalmas, hat vesét növesztő, génmódosított disznót létrehozni vagy olyan görényfajtát, ami nem szaglik. És rohadt ironikus, hogy a végítélet kirobbanásában a gyarló emberi érzelmek játszhatták a főszerepet.

Eredeti cím: Oryx and Crake
Sorozat: VadÁdám 1.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Fordította: Varga Zsuzsanna
Ár: 3200 Ft

Halál istene

"...kőből nem lehet vért fakasztani."

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos
Értékelés: 4.7 neccfüggöny az 5-ből
Kedvenc karakter: -
Nem írok ehhez a regényhez bevezetőt, mert vagy egy mondatban lehet elintézni (az idős Iris Chase Griffen emlékszik vissza családja és a saját történetére), vagy bonyolult kacskaringókkal tarkítva, azt meg még olvasni is kínzás, hát még megírni. Maradjunk a rövid változatnál egyelőre.
Néhány vélemény kicsit felébresztette bennem a félszet, "aprólékos", "elkalandozó", "unalmas" jelzőkre emlékszem leginkább, de mivel beválogattam a várólistacsökkentő játékba, ha rossz, ha nem, el kell olvasnom (meg, ha már pénzt adtam ki érte...).
Érdekesre sikerült a regényhez fűződő viszonyom, amelyben fontos szerepe jutott annak a csudálatos, spanyol inkvizíció fegyvertárába illő pszichikai terrornak, amit vizsgaidőszaknak neveznek; ez alatt a több mint egy hónap alatt a brazil teleregényektől a hűtőszekrény kitakarításáig minden érdekesebb, mint a tanulás - hát még egy regény. Úgy menekültem a megsárgult lapok közé, mintha... a fene tudja, mi múlna rajta. Tehát lehet, hogy az ingerszegény szellemi környezet és az érzelmi stressz miatt éreztem olyan találónak és elgondolkodtatónak a történetet, és egyébként, normál helyzetben csak szenvelegtem volna rajta.
Nagyon kuszának tűnik az első pár fejezet alapján a regény szerkezete: Iris jelenbeli monológjai, múltra való visszaemlékezése, a Laura által írt A vak bérgyilkos című regény, egy mese és újságcikkek váltják egymást. A történet ritmusát is nehezen vettem fel, de miután belerázódtam, bármilyen rövid időre is sikerült visszatérnem hozzá, nem kellett várnom, hogy "hasson" a hangulata.
Ez nem boldog történet. Miről is szól? Egy valaha gazdag családról, amelynek mindenét elvette az idő és a történelem, kezdve a nagy gazdasági világválságtól a második világháborúig. Nagyon emberi, nem tartalmaz hollywoodi rózsaszín hülyeségeket, Iris - nagyobbrészt róla szól a regény - hétköznapi ember, hibákat követ el, amiket nem fél beismerni. Laura az egyedüli, aki más, szinte transzcendens lény, ennek ellenére szabadulni vágyik úrilány pozíciójából.
Az idős Iris nagyon idegesített, talán azért, mert szintén életszerű volt: tipikus nyavalygó vénasszony, viszont az érdekes, nagyon igaz meglátásai elviselhetővé tették, pl. ez:

"A romantika valahol közép-távolban zajlik. A romantika nem más, mint benézni önmagadhoz, harmattól párás ablakon keresztül. A romantika nem más, mint kihagyni bizonyos dolgokat: ahol az élet röfög és szortyog, ott a romantika csak sóhajt."

A legjobban a "hagymahéj-effektus"-t szerettem a történetben, bár néhány utalásból már jóval hamarabb megfejthető a fő csattanó, mint ahogy Iris elmeséli.
Ui.: Igazán kiadhatnák Atwood összes regényét, mert ez a négy - A szolgálólány meséje, Fellélegés, Pénelopeia, A vak bérgyilkos - vérszegény szám*, és ezekre is ráférne egy tisztességes, színvonalas kiadás. Pl. a post tárgyát kapni se lehet, évekkel ezelőtt zsákmányoltam a Szépséghibás Szandiban, koszos, kiszakadt a kötéséből, de legalább megszereztem.
Ui2.: Ez egy összefüggéstelen bejegyzés, a vizsgaidőszak számlájára írandó...

* Ez 2012-ben kiegészült a Guvat és Gazellával.

Eredeti cím: The Blind Assassin
Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2003
Fordította: Siklós Márta
Ár: 2800 Ft

A konyhaház

Kathleen Grissom: Tölgyfa a dombtetőn

Amikor megláttam cinnamon véleményét a könyvről - "Olyan, mint az Elfújta a szél keresztezve a Jane Eyre-rel", heveny... mit tagadjam, összefutott a nyál a számban. Mindkét könyvet imádom, nem volt kérdéses, hogy előbb-utóbb elolvasom ezt a regényt - amit mindenki imád, és nekem is tetszett, de, ahogy telik az idő, pár dolog beárnyékolja a a pozitív véleményem.

A 18.-19. században járunk, Virginiában, a történet nagy része egy ültetvényen játszódik. Igazi déli regény ebből a szempontból, de annyi keserűség hatja át a szereplők életét, hogy a tervem - miszerint egy könnyed kis történetet fogok olvasni - füstbe ment, és ezután volt szükségem valami habos-babosra.
A regénynek két nézőpont karaktere van, Lavinia, akit hét évesen ismerünk meg, éppen (szó szerint) lepakolják egy hajóról, szörnyen beteg és semmire nem emlékszik a feleszmélése előtt. A hajóskapitány saját házába viszi szolgaként és félvér, zöld szemű lányára, Belle-re bízza, aki a nagy háztól távolabb eső konyhában (innen a regény eredeti címe, The Kitchen House - a Szandi kap egy fekete pontot a fordítása és a lila fejű nő miatt) főz a családra. Ő a másik nézőpont karakter, de a fejezetei inkább csak kiegészítői az igazi főszereplő, Lavinia történetének. Kezdetben egyáltalán nincs oda a nyeszlett lánykáért, aki folyamatosan kiad magából minden ételt és a saját nevét se tudja. Ám szép lassan minden elrendeződik, Belle a saját gyerekeként szereti Abiniát, és a házi szolgák is családtagjukként kezelik. Ebben a világban azonban (ahogy nagyon sokszor ma is) az embereket a bőrszínük szerint rangsorolják, és ez az, ami Lavinia életét, ahogy cseperedik, iszonyatosan megnehezíti. Mondhatni, a keresztje lesz; a fehér gazdák képtelenek megérteni, miért rajong a négerekért, ő pedig azt nem fogja fel, miért kell hátul állni a templomban Mamáéknak.
Ahogy leírtam ezt a bekezdést, elöntött a könyv iránti érzés. Jó olvasmányélmény volt, nyomokban - tényleg csak nyomokban - emlékeztet az Elfújta a szél hangulatára, de bennem nem idézett fel más hasonlóságot. Ügyesen bemutatja, hogyan fonódik össze az emberek sorsa, hogyan alakulnak ki a negatív érzések - igen, csak a negatívak, és Marshall vagy Miss Martha is élesebben kirajzolódott volna a szemem előtt, mint George papa vagy Sukey. Nem tudom, szándékos írói fogás-e a naivitás, vagy csak Lavinia szemszöge ilyen erőteljes, de az összes szereplőt be lehet sorolni két oszlopba: jók és rosszak, a feketék jók, a fehérek 85%-a rossz, átjárás nincs.
Maga a történet nagyon tetszett; Grissom bemutatja a nagy ház és a szolgák életét (a földeken dolgozó rabszolgákról nagyon keveset tudunk meg), a korabeli szokásokat, ételeket, ellátogatunk egy városba és annak társasági életébe, de még egy elmegyógyintézetbe is. Utóbbi kapcsán felmerült a jeges fürdő és bennem szokás szerint felment a pumpa: hogy lehettek az emberek olyan hülyék, pláne tanult orvosok, hogy azt higgyék, a jéghideg víz gyógyír?! Meg forró poharakat helyezni a beteg halántékára, hogy kiszívják az elmebajt... az emberi faj nagyon szívós. Számos módszert kitalált már a saját elpusztítására.
Tehát sok minden van ebben a négyszáz oldalas könyvben, úgy éreztem, bőven megérdemelne dupla ekkora terjedelmet, dupla ekkora kifejtéssel. Isten bizony, élveztem volna a részletességet, úgy, ahogy az Elfújta a szél 1100 oldalát imádtam.
Végül itt van Lavinia. Ő a legerősebben megrajzolt karakter, minden gondolatát megismerjük, de képtelen vagyok elhinni, hogy maradhatott végig ilyen naiv. Olyan, mintha egy bura alatt lenne, pedig minden a szeme láttára zajlik, de nem nagyon vonja le a következtetéseket, a tapasztalatokból nem tanul semmit, ami kis híján tönkreteszi az életét. Ott van például Meg (a ház úrnőjének, Miss Marthának az unokahúga), aki egy jómódú család sarjaként fele annyit nem látott a világ működéséből, mégis éleslátóbb. Okosabb, na. Lavinia végig gyerekként viselkedik, ha jól emlékszem, valaki meg is jegyzi, hogy milyen gyermeki a szíve. És ez nagyon veszélyes, nemcsak maga, hanem a környezete miatt is.

Lehet, hogy a viszonylag gyors tempó az olvasás a megítélésem rovására ment, és ezért tűnik úgy, mintha nem lennék megelégedve a könyvvel. Hm, ez tulajdonképpen igaz is, mert egy magabiztosabb író - Grissom, bár mindig írogatott, ápolónőként végzett és farmot is vezetett - simán elbánt volna a fenti hibákkal. De, ahogy említettem, ezek eltörpülnek a kellemes élmény mellett - már az elején magába szippantott a történet, ezért is olvastam el kb. két nap alatt. A kígyó itt a farkába harap, én pedig abbahagyom a szócséplést.

Eredeti cím: The Kitchen House
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3500 Ft, de még féláron van a Szandinál

Flavia de Luce és a túrós halálpite

Egy megjegyzés: a post címe nem spoileres.

"Az egyik pillanatban az arca olyan volt, mint a középkori térképeken a szeleket megszemélyesítő figurák fölfújt arca, a következőben pedig beesett, mint egy lókereskedőé."

Alan Bradley: De mi került a pitébe?

A megjelenése óta roppant kíváncsi voltam erre a regényre. Régi kastély, lökött(nek tűnő) család, kémia - igen, én vagyok az a nemnormális, aki bölcsész létére imádta a kémiát -, méregkeverés és egy gyilkosság - hatásos összeállításnak tűnt.
Jóformán az az egy problémám volt, hogy a szerző nagyon mellélőtt Flavia életkorával; egy tizenegy éves kislányról van szó, de néhány, erre vonatkozó szótól eltekintve semmi nem utal rá, hogy csupán egy kiskamasz. Nem korát meghazudtolóan okos és talpraesett, hanem egy felnőtt, akinek tévedésből elírták a korát. Ha az érettsége csupán abban nyilvánul meg, hogy mérgeket kotyvaszt (és néha robbant) egyik rég halott őse laboratóriumában, elfogadtam volna a koraérettségét. De nem, Flavia felnőtt ember - pontosabban az egyetlen felnőtt ember a környezetében. Apja, az exezredes egész nap a dolgozószobájában kuksol és a bélyeggyűjteményét nézegeti, az egyik nővére ki se dugja az orrát a könyveiből, a másik álló nap zongorázik vagy a tükörképét bámulja. Természetesen a három lány konstans módon szívatja egymást, de azon nagyon megütődtem, hogy az apa fikarcnyit sem foglalkozik velük. Biztos az öregedés miatt van, de egyes ifjúsági regények felnőtt szereplői (pl. Adrian Mole kedves szülei) totál kiakasztanak. Amikor néhány éve újra olvastam gyerekkorom kedvenc regényét, G. Szabó Judit: Megérjük a pénzünket! c. pöttyös könyvét, ugyanez volt a helyzet. Flavia tényszerűen és minden fájdalom (?) nélkül kijelenti, hogy nem szereti senki. De, ott van Dogger, a kertész, aki a háborútól idegileg teljesen kikészült, rohamai és emlékezetkiesései vannak. És persze Flavia az, aki folyamatosan nyugtatgatja a férfit, és nem, egyszer sem ijed meg vagy szalad el sikítva egy felnőttért.
Ráadásul belekeveredik egy szövevényes bűnténybe, és mivel ő a főszereplő, nem kerül ki az események sodrásából, sőt, nyakába kapja a piskótáit, és nyomozni kezd. A történet a klasszikus krimimintát követi, és a végét tekintve jutottam el odáig, hogy nagyon erőltetett, egy tizenegy éves gyerek nem így viselkedik, és a felnőttek sem így viselkednek vele. A testvéreit kivéve mindenki úgy tekint rá, mintha egy legalább 18-20 éves nő volna - még a rendőrfelügyelő is.
Nagyon sajnálom, hogy ennyire hiteltelen volt a dolog, mert ezt leszámítva szabványos, kellemes krimit olvashattam, nagyon angol hangulattal, teázással és keksszel, meg egy Gladys nevű biciklivel. A gyerekkoromban látott Harriet, a kémre emlékeztet a regény, csak itt jóval nagyobb a tét, mint egy ellopott napló. Nem bántam meg, hogy elolvastam, direkt egy fáradtabb időszakra tartogattam, amikor jólesik egy-egy lazább könyvet olvasni. Viszont nem valószínű, hogy a folytatásokra benevezek.

Ui.: a könyvben elég sok az elgépelés, és az idézeteknél kategorikusan elhagyták a lábjegyzetet.

Eredeti cím: The Sweetness at the Bottom of  the Pie
Sorozat: Dream válogatás
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2013
Fordította: Lázár Júlia
Ár: 3000 Ft

Jóravaló nők

"A bor az egyik lehetséges jel. Néha. Néha meg nem. De amikor előveszi a ginesüveget, és tölt magának fél vizespohárral, és semmit nem tesz bele, csak jeget - és hamarosan jeget se -, akkor már ismerős a forgatókönyv. Egy darabig még minden vidám, de az a vidámság vág, mint a kés. Harry Laurenhez fog beszélni, aztán Eileen is Laurenhez fog beszélni, és mindketten többet, mint egyébként. Időnként egymáshoz is szólnak, szinte normálisan. De a szobában valami nemtörődömség is lesz, amely szavakban egyelőre nem nyilvánul meg. Lauren meg reméli, vagy próbálja remélni - pontosabban, valamikor még próbálta remélni -, hogy valahogy nem hagyják, hogy kitörjön a veszekedés. És mindig úgy érezte - sőt még most is -, hogy nem ő az egyetlen, aki ebben reménykedik. Ők is reménykednek. Részben. Részben meg mohón várják, ami történni fog. Ezt a mohóságot sosem tudják legyőzni magukban. Még sosem fordult elő - ha egyszer megvolt a szobában ez az érzés, a megváltozott levegő, a megdöbbentő fényesség, amelytől minden egyforma, minden bútor és tárgy élesebb, ugyanakkor tömörebb lett - sosem fordult elő, hogy akkor ne a legrosszabb következett volna."

Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély

Régóta adós vagyok magamnak ezzel az olvasással - kb. három-négy éve -, és a szokott módszerrel, a várólistacsökkentéssel poroltam le ezt a szegény könyvet, ami az írónő Nobel-díja miatt duplán aktuális lett számomra.
Alice Munro csupán egyetlen regényt írt, a részben önéletrajzi ihletésű Asszonyok, lányok életét (eredeti címén Lives of girls and women), a kevesebbre tartott novella az igazi műfaja. Én személy szerint szeretem a novellákat, az első mű után belerázódom a kötet hangulatába, és kívülállóként az a véleményem - kíváncsi vagyok, egy író mit mondana róla -, hogy a terjedelmi kötöttség miatt nehezebb műfaj, mint a regény, és gyakran egy regényt kitevő mondanivalót foglal magába.
Alice Munro írásai pont ilyenek, két novella, az első és utolsó kivételével regényként is szívesen elolvastam volna ezeket a történeteket. Az első a Szökevény, ami a bizonyos "belerázódó" mű volt, nem tudtam hova tenni ezt a szerencsétlen Carlát, legszívesebben addig ráztam volna, amíg helyére nem billen a lelkében valami, ami a végzete felé sodorja. Kívülálló szemmel annyira egyszerű megítélni másnak az életét - és, ha benne élsz, ugyanilyen nehéz megváltoztatni vagy kitörni belőle. A befejezés a frászt hozta rám, és a következő bekezdésben megértitek, hogy miért.
A novellák (fő)szereplői egyszerű (ó, istenem, dehogyis egyszerű), hétköznapi nők, akiket nap mint láthatunk a buszon, a boltban, a fogorvosnál, igazán bárhol előfordulhatnak, nem csak eldugott kis amerikai falvakban. Ugyanazok a problémák foglalkoztatják őket, mint minket, közösek a néha szánnivaló töprengéseink, a baklövéseink, velük együtt gondolkodunk azon, hogy akkor, régen jó döntést hoztak-e, és mennyire lenne más az életük, ha nem térnek le az addigi útjukról.
Munro stílusának erőteljes vonása a feminista attitűd, a legtöbb novella főszereplőjét egy férfi pörgeti meg a tengelye körül - azonban az írónő nem a habzó szájú vérfeminista típus, nem negatív eseményként tünteti fel ezeket az eseményeket, csupán annak, ami: változásnak - módunkban áll eldönteni, jónak vagy rossznak ítéljük meg, maguk a szereplők is ezen töprengenek. Emellett bemutatja bizonyos figurák viszonyát a női

szerepekhez; pl. a szülőfalujában Julietre gyakorlatilag cirkuszi majomként tekintenek ("Szóval ez az a lány, aki tud latinul!"), aki néhány büszkén tolja a babakocsit ugyanezen az utcákon, mint bármelyik átlagos nő. Azért megy el a patikáig a gyerekével, hogy lássák.
Érdekes, hogy a novellákban megjelenik egy-egy erős női karakter, a főszereplő ellenpontja, aki uralja a környezetét és az életét. A talpraesett, határozott nők, a fiatal, bizonytalan nők, az éteri, kislányos nők, a harsány, ellenszenves nők, a szépek, az okosak, a közönségesek, a komolyak, a nők, a nők, istenem, ezek a nők!

Minden novella után szünetet kellett tartanom az olvasásban, hogy elrendezzem magamban a történetet, a jelentőségét, a hangsúlyait, a színét; szeretem azokat a könyveket, amelyek elgondolkodtatnak és sokáig velem maradnak. A Csend, vétkek, szenvedély ilyen olvasmányélmény volt.

Eredeti cím: Runaway
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2007
Fordította: Mesterházi Mónika
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

Az egymást keresztező sorsok kastélya

"- Mi van, ha az idő nem az, aminek képzeljük? Ha nem egy sima, folyamatos abszolútum, ami mindenkinek egyforma?
 - Úgy érti, mint a tény, hogy a föld másik oldalán most éjjel van?
 - Nem egészen. Talán mint az indiai isteneknek, az időnek is több arca van.
 Az abbé szórakozottan kopogott az ablakon.
 - Talán valójában minden egyszerre történik. Mi van, ha az idő olyan, mint az eső? Átmegyünk rajta, pár csepp megérint, és ezt nevezzük életnek. De ha el tudnánk siklani a cseppek között, vagy összegyűjteni mindet, mint vizet a kútban..."

Thomas Wharton: Szalamandra
Értékelés: 4.7 libabőrbetű az 5-ből

Szegény könyvvel elég mostohán bántam; évekig hagytam a polcon savanyodni, most meg két hónap elteltével írok róla postot, ami nem lesz olyan, amilyet megérdemelne.
Furcsa történettel állunk szemben. Azt hittem, egy zafóni hangulatú, gótikus regényt fogok olvasni, és mi tagadás, erre is vágytam, és minden jel ebbe az irányba mutatott; adott egy őrült ember, aki valóságos csodák palotájává alakítja át a kastélyát, egy vasfűzőt viselő, morvaországi grófnő, Nicholas Flood, a szenvedélyes nyomdász, aki visszaváltoztatja életté a halált, és persze a kastély, az utazó ágyaival, forgó könyvespolcaival, eltűnő, majd felbukkanó reggeliző asztalaival, automaták, kígyóhajlékonyságú nő és rengeteg tiktakoló óra, naná, hogy egy magamfajta könyvmoly lázba jön egy ilyen mesétől. De ez a várt hatás csak egy része a kötetnek, valójában több rétege van, aminek szerintem én egy jó részét nem kaptam el - a történet nem volt hálás, amiért előre begyömöszöltem egy skatulyába. Van egy elintézetlen ügyünk, amelyet bizonytalan időre elnapoltunk, egészen addig, amíg megérek az újabb elbeszélgetésre.

"A könyv újabb könyvet talál ki. Hébe-korba megpillantjuk ezt a másik könyvet, amelyik minket akar olvasójának. Ott van, mielőtt a könyvet kinyitjuk, és ott van, miután becsukjuk. A fehér papíron a tintabetűk egy-egy pillanatra árnyaknak tűnnek, melyeket ragyogása vet, ahogy áthalad a világ hálóján. A bölcsek a Négy Nemes Könyvről beszélnek: Anyag könyv, Folyékony könyv, Tüzes könyv, Láthatatlan könyv. S ahogy mind összekeverednek, megszületik az Olvasatlan könyv. Hallani a kötés recsegésében, érezni a papír rostjaiban, egy pillanatra megragadhatni egy lapozott oldal szélén. Vannak, akik azt mondják, hogy a nyomdagép, akár a tükör, mely csak hamis képeket ad, az Olvasatlan könyv ellensége. Mindazonáltal ne feledjük, hogy még a legközönségesebb kötet is rész az Anyag könyv elemének. Ebből a finom vonzásból sok mindent megálmodtak már. Hallottam szent bolondokról, akik úgy olvasnak, hogy meztelen lábbal nyúlnak el a porban. A talptól felfelé olvasnak, a fej búbjától lefelé. Szerintük a könyv köröm, fog, bőr, ín, velő, szív és tüdő, máj, lép és vese, gyomor és belsőség; lélegzet-tűz és bélszél; izzadság, nyál, könny, nyálka, vizelet, epe, nyirok, kenőolaj és nemzőfolyadék. Belemerülnek a kezükben tartott meleg, eleven könyvbe, lehámozzák, akár a húst, míg végül egy ürességhez érnek, a csontlaphoz."

Ha azt kérdeznétek, mégis mi ez a könyv, azt mondanám, a befejezetlen történetek félbemaradt labirintusa. A világ végtelensége van ebben a könyvben, az élet van a betűkbe öntve.

De vigyázzatok!
Mert...
... a nagyok igenis felfalják a kicsiket.

Ui.: Ez alapján szerintem mindenki el tudja dönteni, kell-e neki ez a könyv, vagy sem.
Ui2.: Piros pont illeti a Palatinust, a történettel harmonizáló kiadás miatt; iniciálék alkotják a fejezetek első betűit, metszetekben gyönyörködhetünk és a kötet végén van egy pár soros megjegyzés az alkalmazott  betűtípusról.

Eredeti cím: Salamander
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2003
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 1890 Ft
Az író honlapja

Gondolkodom, tehát vagyok -

- mondta az internet és lőn világosság.

Robert J. Sawyer: WWW1 - Világtalan
Értékelés: 4.2 szakkádikus szemmozgás az 5-ből
Kedvenc karakter: -


Robert J. Sawyer olyan író volt nekem, akinek érdekelnek a regényei (főleg a Flashforward), de a "majd/ráér" tartoznak - diszkrimináció, de muszáj valamilyen hozzávetőleges sorrendet felállítani. Amikor viszont a Galaktika nem engedett ki a minigyűlésről egy fehér szatyor nélkül, amelyben ott lapult az Internet-trilógia első része, nem tiltakoztam az elolvasás ellen. :)
A történet több szálon fut [igen, ez ilyen unalmas bejegyzés lesz, túl zombi vagyok, hogy megcsillogtassam a néha létező kreatív oldalamat], amelyek eltűnnek-átalakulnak, és fogalmam nincs, milyen mélyebb kapcsolat fűzi őket össze, de két rész van rá, hogy összeérjenek az események. A fő cselekményvonalat egyértelműen Caitlin Decter bitorolja, a 15 éves matekzseni, aki születése óta vak, ám Kuroda professzor vívmánya révén újra láthatja a körülötte lévő világot. A műtét akár sikeresnek is mondható, hiszen Caitlin valóban lát - de nem a környezetét, hanem az internet világát.
Eközben Kínában pusztító madárinfluenza-járvány tör ki, ami borzalmas intézkedéseket von maga után, Kaliforniában pedig Hobo, a csimpánz webkamerán keresztül, jelnyelv segítségével önálló, emberektől független beszélgetést folytat egy orángutánnal, a "csevegés" egy hosszas, fáradságos kísérlet rendkívüli eredménye.
Ami ezt a három vonalat összekapcsolja, az az internet; Kínában, Kanadában és az USA-ban egyaránt nagy szerepet játszik, és egyben övé a negyedik szál, a szakaszai egyre hosszabbak, ahogy ez az entitás (?) egyre tudatosabbá válik.

Szerteágazó érdeklődésem sok mindenre kiterjed, de a sci-fi állományom eléggé gyerekcipőben jár, egy újszülöttnek meg minden vicc új, még akkor is, ha a szóban forgó mű ezzel a témával játszik el. Caitlin története érdekelt a legjobban, nagyon kíváncsi voltam, ő és a "fantom" felfedezik-e egymást, képesek-e kapcsolatba lépni, és hogy ez a valami milyen "személyiséggel" rendelkezik.
Az az egy bajom volt ezzel a regénnyel, hogy az eseményeknek csak egy töredékét ismerjük meg, éppen elkapott a történet lendülete, és már vége is lett; elég rövid könyv, még 300 oldal sincs, szerintem több információt is adhatott volna nekünk Sawyer. Ezt leszámítva érdekes témákat feszeget, kíváncsi vagyok a folytatásra.

Eredeti cím: WWW1 - Wake
Sorozat: Internet-trilógia 1.
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2012
Fordította: Hidy Mátyás
Ár: 2990 Ft
Az íróról a Wikipédián

Összekötve

"A világ orvostársadalma mint a legidősebb élő craniopagus ikreket ismer minket (huszonkilenc évesek vagyunk), azon embertársaink milliói számára pedig, akiket az átlagosnál jobban érdekelnek a magunkfajták, mi vagyunk Rose és Ruby Darlen, a Baldoon megyei craniopagus ikrek. Sok mindennek neveztek már minket: szörnyszülötteknek, rémeknek, ördögöknek, boszorkányoknak, retardáltaknak, csodáknak, földöntúli lényeknek. A legtöbb ember számára különlegességnek számítunk. Ám Leafordban, a kisvárosban, ahol élünk és dolgozunk, egyszerűen mi vagyunk »A Lányok«."

Emlékszem, amikor megláttam a Bidzsani ikreket, az volt az első gondolatom, milyen szépek. Fejkendőt viseltek, szemüket ezüsttel húzták ki. Ladan és Laleh majdnem tíz éve haltak meg a szétválasztó műtét során, tisztában voltak a veszéllyel, mégis vállalták a kockázatot az önálló életért.

Rose és Ruby Darlen szintén craniopagus ikrek, azaz a fejüknél vannak összenőve. Szétválasztásról szó sem lehet, mert többi agyi éren osztoznak, de nem is akarnak elszakadni egymástól - pedig teljesen különböző személyiségek; Rose falja a könyveket, százával írja a verseket, történeteket és imádja a baseballt. Ruby ellenben szereti a csajos dolgokat és az ottani irokéz telepesek élete és leletei a hobbija.
Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, érdekelt, hogyan tudja egy író megragadni ezt a különleges helyzetet. Lori Lansens szakirodalmat böngészett a témáról, de nem is a dolog orvosi, szakmai oldala érdekelt, hanem a lányok érzelmei, egymáshoz való viszonya, és az, hogy hogyan képesek megbirkózni ezzel a helyzettel.

Kezdjük ott, hogy ez a regény nem csupán Rose-ról és Rubyról szó, olyan, mintha egy anekdotagyűjteményt olvastam volna, és sok bába között kicsit elvesztek a gyerekek - szerintem a nevelőszülőkről még több szó is esett, mint a lányokról. Ez még nem lett volna baj, mert nem egy perverz kukkoló kíváncsiságával vetettem rá magam a könyvre, aki cirkuszi látványosságnak tekinti az összenőtt ikreket. Az viszont már csökkentette a tetszési indexet, hogy a különféle történetecskék összevissza követték egymást, nem volt ok-okozati összefüggés vagy kronologikus sorrend, Rose és Ruby szó szerint mesélnek az életükről és a környezetükben élőkről, valamint az általuk elmesélt eseteket is beleveszik a "könyvükbe", és ez a rendetlen halmaz már nem nagyon tetszett, pontosabban voltak olyan elemei, amelyek nem tetszettek, például a szlovákiai utazást végig untam, vagy Stash bácsi és Lovey néni meseszerűen elbeszélt történetét, az esküvői ruha anekdotája viszont nagyon tetszett.

Arról pedig, hogy az írónő mennyire tudta bemutatni, visszaadni a lányok egymáshoz való érzelmi viszonyát, érdemben nem nagyon tudok nyilatkozni, csupán olvasóként: hiányérzetem volt, mélyebb érzelmeket vártam, nagyon felszínesen ismerhettem meg Rose-ék érzéseit. A lányok különbözőségéből fakadó konfliktushelyzeteket sem használta ki a szerző, holott biztos vagyok benne, hogy Rose-t zavarta, hogy olvasás közben Ruby tévét néz, vagy Rubyt az, hogy a nővére a billentyűzetet püföli, miközben ő már aludni szeretne, és ez csak két példa a sok közül. Az a tény pedig, hogy az összenőtt ikrek nagyon ritkán érik meg az öregkort, szintén csak oda van kenve, mintha csak felszínesen zavarná őket, hogy a harmincadik születésnapjukat se érhetik meg. Nem Jodi Picoult-szintű hatásvadász leírást vártam, csak úgy érzem, ez a téma feleannyira se lett kihasználva, mint amennyi lehetőséget magában rejt. Két téma volt nagyon alaposan kifejtve: a nevelőszülők hallatlanul orbitális szerelme és Cathy Merkel, a szomszédasszony tragédiája – a kisfiát elragadta a hurrikán, azon a napon, amikor a lányok születtek, csak a biciklijét találták meg. Larry nagy hatással volt Rose-ék életére, a személye és az őt körülvevő jelenség szerves része volt a gyerekkoruknak, talán ez volt az egyetlen momentum, amelyet jó érzékkel kapott el az írónő.

A két nézőpont viszont jó ötlet volt, Lansens ügyesen érzékeltette a testvérek eltérő stílusát, valamint azt, hogy bizonyos eseményeket mennyire máshogy éltek meg. Rose írói hangja határozottabb, olyan, mintha a regény megelevenedett volna, és tényleg egy olyan nő gondolatait olvasnánk, aki egész életében írt és most az élete szavakba öntésével küzd. Ellenben Ruby sokkal egyszerűbben fogalmaz, ám azt nem mondanám, hogy semmilyen írói vénája nincs, a nővére helyenként előforduló modorosságait jól ellensúlyozta az ő keresetlen stílusa. Rose tuti, hogy nem örülne ennek az összehasonlításnak, a tehetségével kapcsolatban nagyon sértődékeny és lobbanékony, az volt az érzésem, hogy kicsit lenézi a húgát. Én is olvasó ember vagyok, mégis szimpatikusabbnak találtam Rubyt, abból, hogy imád tévét nézni, szereti a csajos dolgokat, magazinokat és az iskolában nem voltak jók a jegyei, még nem következik, hogy buta ember. 

Egy hónapja olvastam a könyvet, nem hagyott bennem mély nyomokat, sőt, miközben az ekultos postot írtam, sok dologban fel is dühített, pl. hogy a lányok féltékenyek egy kutyára, aztán volt valami, amit Rose látott, az alapból felülír valamit (ez így nagyon hülyén hangzik, de spoiler nélkül nem lehet máshogy leírni). Az írónő csak a felszínt kapirgálta meg, ez bosszantott fel a legjobban, egy sokkal gyakorlottabb, jobb tollú szerzőt érdemelt volna ez az ötlet. Könnyed történet, olvastatja magát, de hogy ettől nem lesz jobb ember, aki elolvassa, az tuti. Felejthető.

Eredeti cím: The Girls
Kiadó: Pioneer Books
Kiadás éve: 2012
Fordította: Spiegl Máté
Ár: 2990 Ft
Az írónő honlapja