A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Michael Chabon. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Michael Chabon. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. január 9., vasárnap

Fenegyerekek

"Ha úgyis belém szeret, akkor tehetek neki olyan ígéreteket, amiket nincs szándékomban betartani." 

Michael Chabon: Fenegyerekek

Úgy tartalékoltam ezt a könyvet, mint a mókus egy finom falatot ínséges időkre, amikor nyűgösen, nem-tudom-mit-akarok állapotban nyugodtan felé lendíthetem a kezem, mert, habár nem tudom, mire számítsak, szinte biztos, hogy tetszeni fog.

(Négy könyv után még mindig az elsőként megismert Jiddis rendőrök szövetsége a kedvencem, amiben gyanítom, hogy ordas nagy szerepe van M. Nagy Miklós csodálatos fordításának.)

Nem tudom, mennyire önéletrajzi ihletettségű a Fenegyerekek, de nagyon remélem, hogy a szerző és a főhős maximum az ihlet terén érzett parttalanságban osztozik; Grady Tripp valóságos antihős-szupersztár, olyannyira, hogy tanítani lehet a "Hogyan csesszük el az életünket" és a "Top tíz tett, amit soha ne kövess el pasiként" kurzusokon. Egy szerepébe beleöregedett és belerokkant vén hippi, elaggott házikedvencek slendrián hóhéra, aki szétfüvezett agyával eltévedt kétezer oldalnyi kéziratának végtelen labirintusában, ahol ő a pocakos Thészeusz és az elcsigázott Minótaurusz egy személyben. Olyan mélyen fetreng az önsajnálatban, hogy észrevétlenül és mozdulatlanságában viharos gyorsasággal száguld a teljes tönkremenetel felé - csak az a szomorú, hogy magával rántja a feleségét, a szeretőjét, a két nő családját, néhány hallgatóját, az ügynökét, egy kutyát, egy kígyót, az autóját... vagyis mindenkit a környezetében; a fenti idézet tökéletesen mintázza Grady ars poeticáját.

Pszichedelikus mini road trip ez a könyv, utazás egy minden téren megrekedt ember koponyája körül, akinek az az egyetlen baja - ahogy sokan másoknak is -, hogy nem akar felnőni. Nem szerettem Grady Tripp "aszott, megfeketedett kis mazsolalelkét", de a történetet nagyon szórakoztató volt olvasni, amiben az autóvandálkodó kísérteten a zsidó húsvéton át a legényszöktetésig minden előfordul, kulcsszerepet kapnak benne szélben lobogó kéziratlapok, Marilyn Monroe szaténkabátkája, temetes mennyiségű alkohol, marihuána és egy zöld tragacs.

Grady kálváriája kurtán-furcsán ér véget (remélem, nem kétezer oldalból kellett lefaragni), szerintem belefért volna még ötven oldal, hogy normálisan kibontakozzon a végkifejlet, mert ez az éles váltás max. mozifilmen befogadható.

Eredeti cím: Wonder Boys

Kiadó: XXI. Század

Kiadás éve: 2021

Fordította: Pék Zoltán

Ár: 5.000 Ft

2018. november 18., vasárnap

Rövidkék

Némi kényszerjellegű, kívülről érkező internethiány - tévedésből nálunk kapcsolták ki... -, a munkából, rohanásból és stresszből álló mókuskerék és a csekély szabadidőt lefoglaló egyéb programok miatt menthetetlenül feltorlódott a beszámolnivaló, és belátom, hogy egyrészt képtelen lennék magamat utolérni, másrészt bizonyos kötetekről nem tudok szeretnék hosszan elmélkedni.


Joyce Carol Oates: Pikk Bubi

A főszereplő Andrew J. Rush, "az úriember Stephen Kingje", aki csak férfiakat tesz el láb alól a könyveiben (és azokat is elegánsan), egyenletes tempóban, fegyelmezetten ír és teljességgel visszafogott életet él a tökéletes vidéki házában odaadó feleségével. Ám Andrew-nak van egy titka, egy írói alteregója, Pikk Bubi, aki némi alkohol segítségével előbújik és Andrew kezét vezetve gyomorforgató, vérben tocsogó krimiket vet sárga papírra éjjelente. Andrew másnap általában semmire nem emlékszik, se az írás folyamatára, se a végeredményre. A Pikk Bubi által írt könyveket természetesen ezen az álnéven adja ki. Annak a közönséges alaknak semmi köze nem lehet az élére vasalt Andrew J. Rush-hoz.
Aztán a külső máz - az életéé és a személyiségéé is - foszladozni kezd, egyre több pia folyik le a torkán, Pikk Bubi gondolatai sziszegő kígyókként töltik meg a fejét és az olvasó előtt lassan kibontakozik a nem túl hízelgő kép: Andrew-nak mindig is voltak gondjai az ivással, a feleségével erőszakos és belebonyolódik egy furcsa ügybe és egyre hajmeresztőbb dolgokat művel. Képes-e lesz Pikk Bubit száműzni oda, ahová való és összetákolni az élete széthulló darabjait?

Nagyon kíváncsi voltam a King-féle Halálos árnyék parafrázisára, igazi mélyenszántó, Oates-i mondanivalót és látásmódot vártam... helyette kaptam egy vázlatos, logikátlan és unalmas firkálmányt. Ha a szerző nevének ismerete nélkül kellett volna olvasnom ezt a könyvet, nem mondtam volna meg, hogy ő írta. Az a legnagyobb bajom, hogy totál érdektelen az egész, egyedül az egyik furcsa mellékszereplő élete és annak különös egybeesései mozgatták meg a fantáziámat, mindenki jobban járt volna, ha JCO inkább róla ír.
Elhiszem, hogy tisztelegni akart Stephen King előtt, de ez még annak is kevés - különösen tőle.


Leena Krohn: Hotel Sapiens

"- A feje fáj? - kérdeztem. - Észrevettem, hogy gyakran nyomja a tenyerét a szemére.
 - Azért, hogy ne lássak - felelte. - Gondosan meg kell válogatnom, hogy mit és mikor nézek. Amikor ránézek valamire, bármire, mint például ott, arra a fára vagy arra az ajtóra vagy az ablakra, az visszanéz rám.
 - Nem teljesen értem.
 - Nem? Hogyhogy nem? Az, amit néznek, saját maga is látni kezd. A látáshoz nincs szükség szemre, hát nem tudta? A nézelődés akár veszélyes is lehet, főleg ha mi magunk láthatatlanok akarunk maradni.
 - Ön ezt szeretné?
 - Ki ne szeretné? - válaszolta. - Tudja, miért lettem ilyen?
 - Nem tudom, mondja el, kérem.
- Azért, mert valami belém költözött.
- És mi volt az?
- A valóság - felelte. "

Nem reggeli kóma-és buszkompatibilis olvasmány. Egyszer már lefordultam róla, még az elején, a felhőleső narrátor borongásai közben.
A Hotel Sapiens elvileg egy rezervátum az emberiség apokalipszis után életben maradt tagjainak. A regénynek nincs kidolgozott világképe, nem tudjuk, milyen világméretű katasztrófa vezetett az emberiség kihalásához, maradtak-e túlélők, mikor játszódik a történet, a lakók hogyan kerültek a Hotel Sapiensbe - az biztos, hogy az ún. Őrzők (valamiféle mesterséges intelligenciák, akik valami módon átvették az uralmat) nem holmi felmérés alapján válogatták ki az embereket. Vannak bűnözők, tudósok, őrültek - habár előbb-utóbb itt mindenki őrültté válik a maga módján.
A különböző töredékes monológokból nem egy klasszikus cselekmény áll össze, hanem különféle filozofikus, helyenként elég depresszív, nosztalgikus, fájó eszmefuttatásokat olvashatunk, de nekünk kell (ha ugyan kell) eldönteni, hogy elfogadjuk-e a szereplők valóságát - alighanem minden olvasónak megfordul a fejében, hogy nemcsak metaforikus értelemben vagyunk egy őrültekházában, hanem tényleg, és a Hotel Sapiens falain kívül a világ megnyugtatóan zakatol tovább. Hogy tényleg így van-e, azt mindenki döntse el magának.
Mi lesz az emberből az ember utáni világban, hová lesz az a nagy teremtő vágy, a folytonos nyugtalanság? Képesek vagyunk-e megállítani az időt és átérezni a pillanat teljességét, vagy mindig csak az utólagos megbánás marad nekünk?


Michael Chabon: Ragyog a hold

"... hittem, hogy a csend egyenlő a sötétséggel, és a néven nevezés jelenti a fényt. Hittem, hogy a titok rosszindulatú daganat, és a vallomás a kés, a fényes forró sugár, ami éget, de közben gyógyít is. Hittem, hogy jó - a kevés dolog között, amit ki sem kell mondani - »kiadni mindent«".

Na, ez meg fog izzasztani, mert hiába nagyon szerettem olvasni, rohadtul nem emlékszem már rá - ami nem is csoda, tekintve, hogy augusztusban olvastam. Értitek, augusztusban, szégyen, hogy nem írtam ennek az unikális szerzőnek az új, magyarul megjelent könyvéről - az is kisebb fajta csoda, hogy kiadták.
Akárcsak a Jiddis rendőrök szövetségében, itt is keveredik a fikció a valósággal - csak, ha lehet, még vadabbul, vagy inkább trükkösebben; azt a ma született csecsemő se veszi be, hogy Alaszkában létrehoztak egy zsidó települést, de a halálos ágyán agonizáló nagyapa történetei közül nehéz kimazsolázni a valóságot a fikció magvai közül; romantikus, héja-nász jellegű szerelem egy pszichiátriai gondokkal küzdő, ki-tudja-honnan-jött, labilis nővel, a mindenek csodája V-2-es rakéta, a második világháború, az Aughenbaugh-gyújtó, kígyóvadászat, a Bőrtelen Ló, az apácák, a börtön, annyi színes kavics kavarog ebben a kaleidoszkópban, hogy az olvasó beleremeg a gyönyörűségbe és már cseppet se érdekli, hogy megtörtént eseményekről vagy szemenszedett hazugságokról van szó -  amit Chabon nem rest rögtön az Előszóban közölni is az olvasóval: ahol szabadon bánt bármiféle adatokkal, teljesen zabolátlanul tette, és az emlékirat papírra vetése közben ragaszkodott a tényekhez, kivéve, ha azok nem voltak hajlandóak idomulni hozzá.
Író vagyok, professzionális hazudozó, olvastam valaha egy könyvben. Chabon mesteri szinten űzi a hazudozást, és én nagyon örülök neki.

Ui.: A kiadás, akárcsak a többi Kult könyv esetében, itt is szemet gyönyörködtető, és az előzetes rettegésem ellenére a fordítással is ki voltam békülve.


2016. április 3., vasárnap

Kudarcot vallott messiás

"- A Tlingit Nemzet édeskeveset fizet nekem ahhoz, hogy hivatali kötelességemnek tekintsem alsógatyás zsidók szemrevételezését.
- A Tlingit Nemzet - mondja Berko Shemets, mint egy hírhedt humbugról lenne szó, vagy az állítólag megtalált Atlantiszról. Teste láttán riadtan összehúzzák magukat az iroda bútorai. - Szóval errefelé még fizetnek? Mert Meyer épp arról mesélt nekem, hogy talán éppen fordítva van.
 Dick lassan, lustán megfordul, és felső ajka egyik sarkát felhúzva kivillantja néhány metsző-és tépőfogát.
- Zsidó Johnny - mondja. - Lám, lám. Sityakostul meg minden. Látom, mostanában sűrűn mondtál áldást filippínó fánkokra.
- Bazd meg, Dick, te antiszemita törpe!
- Te bazd meg, Johnny! Jössz nekem ezzel a tyúkszaros célzásaiddal, kétségbe vonva a rendőrtiszti becsületemet.
 A maga gazdag, bár berozsdásodott tlingit nyelvén Berko kifejezi a kívánságát, hogy egy napon holtan és mezítláb lássa Dicket a hóban.
- Menj, és szarj az óceánba! - mondja Dick tökéletes jiddis kiejtéssel.
 Egymás felé lépnek, és a nagy ember átöleli a kicsit."

Michael Chabon: Jiddis rendőrök szövetsége

Fura idők járnak a zsidókra - főleg a Sitka-körzetben, Alaszkában.
Jó, mi?

Nem kéretem magam sokáig, odáig voltam a könyvért. Sajnos nem utazásbarát, BKV-ra való olvasmány, ha nincs egy szabad délutánom, sokkal tovább tartott volna befejezni és közel sem éreztem volna ilyen nagyszerűnek; a tavasz ígéretét csodáló, hosszú séta után az év egyik legjobb reading situation-je volt a kanapén heverni, egy halom még meleg citromos keksz és különösen jól sikerült tea társaságában. Nagyon hiányoznak a semmittevős délutánok, amikor képes vagyok magam elengedni és száz százalékosan beleásni magam egy történetbe.
Igazság szerint nagyobb "mixeltségre" számítottam, de az alternatív történelmisége alig érződik - Marilyn Monroe a First Lady! -, Chabon ehelyett a szereplőkre és a helyi, színes eseményekre koncentrál, tehát leginkább egy egy különleges krimit olvashatunk, amelyet azok is élvezettel olvashatnak, akik máskülönben mellőzik ezt a műfajt.
(Nem tudom, mostanában miért olyan fájó pont ez számomra, talán azért, mert arról beszéltünk a kedvessel, hogy a Molyon nincs olyan összetartó krimis társaság, mint a sci-fi - fantasy esetében, és krimiszerető énem megsértődött, hogy nem veszik figyelembe.)
"Cudar szél fúj a szárazföld belseje felől, kirabolva a köddel és esővel teli sitkai kincsestárat, és csak pókhálót hagyva maga után meg egy fényes egycentest a tiszta, kék falú pincében. 12.03-kor a nap már kilyukasztotta a jegyét. Merültében lila fénylüktetéssel árasztja el a tér utcaköveit és stukkóit: csak egy kő nem találná megindítónak a látványt. Landsman, átokkal a fején, lehet, hogy samesz, de nem kő."
Figyelmeztettek, hogy a hangulata elég depresszív - ezért (is) tologattam három évig a különféle listáimon -, de a tűréshatárom sokat fejlődött az elmúlt években, és viszonylag könnyű épnek maradni a szürke, sitkai időt olvasva, miközben a valóságban lassan, de biztosan ébredezik a természet és egyre hamarabb világosodik. Persze lakói hangulatára is rányomja bélyegét az időjárás, amelyet tovább tetőz a körzetben uralkodó világvége-hangulat: Sitka autonómiája határideje, a második világháború idején kijelölt hatvan év nemsokára lejár. Landsman nyomozónak és társának kilenc hete van, hogy végére járjanak tizenegy megoldatlan ügyüknek, különben a bűnök mennek a süllyesztőbe és a vétkesek örök szabadságot kapnak, ami elég mélyen érinti a nyomozókat. A legfrissebb bűntény tolakszik az előtérbe; Landsman szálló-otthonában, az egyik lepukkant szobában holtak találnak egy drogos sakkzsenit, egy félbehagyott játszma nyomaival a szobában. Ahogy a krimikben lenni szokott, Landsmant nem hagyja nyugodni a sakkfeladvány, és sutba vágva mindent, szívósan belekapaszkodik a furcsa rejtélybe, hogy aztán mindenféle, ahogy-nem-szokott-lenni-szituációban találja magát.
Például a krimikben ritkán szoktak pucéran (Alaszkában!) egy ágykeret segítségével menekülni, majd golfkocsis ámokfutásba kezdeni. Igen, ez egy őrült könyv.

A nyelvezete, az egyedi kifejezésmódja, az őrült hasonlatai - mindenki emeljen kalapot a fordító, M. Nagy Miklós előtt - is különlegessé teszik a könyvet, szerintem minden sokat látott olvasót elbűvölhetnek Michael Chabon szóképei, amelyek a történetben rejlő kisebb sztorikat is lebilincselővé teszik. A humora is zseniális, olyan tárgyilagosan, finoman gúnyolja ki a saját főszereplőjét is, hogy, azt hiszem, ezt nevezik száraz humornak.
A Jiddis rendőrök az év egyik nagy felfedezése és az egyik legjobb olvasmánya, ez már olvasás közben biztos volt.

Eredeti cím: The Yiddish Policemen's Union
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2012
Fordította: M. Nagy Miklós
Ár: 3490 Ft (De különféle akciókban meglehetősen olcsón vágják az emberhez)