Friss, ropogós rövidkék

 Hogy őszinte legyek, nincs már kedvem minden egyes elolvasott könyvről önálló bejegyzést kiizzadni magamból; ez nem újdonság, jó ideje nincs hozzá kedvem. Meg agyam. Energiám. Régen rengeteget jegyzeteltem az aktuális olvasmányomról, egy A5-ös, összehajtott vonalas papírlap volt a könyvbe dugva, rajta a cím, az olvasás kezdete és a mondókám kulcsszavai. Emlékszem, anno csodálkozva néztem a kedvest, aki soha egy szót sem jegyzetelt, mégis méterhosszú, analitikus értékeléseket írt, nem is értettem, hogy csinálja, aztán most már sejtem, bár az én stílusom teljesen más jellegű.

Persze az olvasáshoz való hozzáállásom is megváltozott, sokkal kevesebbet olvasok, mint régen, de ezzel legalább valamennyire sikerült egyenesbe jönnöm, még a boldog, önfeledt, kanapén fetrengős, mindent kizárós olvasás élményét is sikerült felidéznem.

Ennek örömére összeszedtem pár könyvet, amelyeket felszipkáztam, de nem váltottak ki rajongást.

Catherine Millet: Mesés gyerekkor

Az a jó a könyvtárban - és ezt csak egy ideje tudom igazán értékelni, amikor is úgy érzem, hogy a kíváncsiságom nő, viszont már csak azokat a könyveket akarom megvenni, amelyek fontosnak bizonyulnak számomra -, hogy kockázat nélkül kikapkodhatok mindenfélét, a veszteségem mindössze max. pár óra bosszúság és a kísérleti alany el-, majd visszaszállítása. Catherine Millet lilásrózsaszín kis kötete is ennek a példája. Nem olvastam a Catherine M. szexuális életét. Nem is akarom, egyelőre nem vagyok rá kíváncsi - nem mondom, hogy egyszer nem kölcsönzöm ki, mert sokszor azt se tudom, mit akarok olvasni; olyan vagyok, mint a válogatós macska, akinek vesznek 25 darab halas konzervet, mert csak azt hajlandó enni egy hete, aztán őszeszélyessége rá se néz.

Hálás vagyok a villamosnak, mert, ha nem utazás közben kezdem el olvasni, biztos, hogy két oldal után félrehajítom, az implicit gyermeki észlelések absztrahálása kicsit sok volt nekem korán reggel, aztán átléptünk egy még mindig kicsit elvont, de értelmezhető síkra és a könyv megmenekült a reptetéstől. Mindig érdekeltek az eredettörténetek, mert gyerekkorunkban szerezzük a legmeghatározóbb élményeket; Catherine Millet számos kisebb-nagyobb benyomást az olvasó elé tár, jelentéktelennek tűnő, ám nagy lelki "visszhangot" vető élményektől a kívülről is nagy horderejűnek látszókig, amelyből kibontakozik egy érzelmileg nagyon küzdelmes gyerekkor; kemény munka lehetett megemészteni már a családtagok egymáshoz való viszonyát, hát még a verekedő szülőket és a kényszeres lakásátrendezéssel pótcselekvő, labilis anyát, és akkor még csak szemezgettem.

Igazából átfolyt rajtam ez az érzelemcsokor, Catherine Millet kissé töredezett, érzelmileg távolságtartó prózája nem vágott a földhöz (amit egyáltalán nem bántam), valószínűleg nem lesz róla maradandó emlékem, de nem bánom, hogy elolvastam.

Ray Bradbury: Októberi vidék

Úgy gondoltam, ha valaminek, az Októberi vidéknek utat kell találnia a szívemhez; ha általa nem találok kulcsot Bradbury lényéhez, akkor megette a fene az egészet, nem próbálkozom vele tovább.

Sajnos nem működött köztünk a kémia, ami azért is dühítő, mert úgy éreztem, olyan párhuzamosak vagyunk, amelyek majdnem találkoznak. A témák tetszettek, de mindegyik novellában volt valami, ami egy kicsit más irányba tolta a fókuszt. Majdnem jó, majdnem elkaptam, igen, aztán az érzet elröppent, én pedig ott maradtam a földön.

Alice Munro: A Jupiter holdjai

Ezer éve nem olvastam Munrótól, akkor is csak egy kötetet, a Csend, vétkek, szenvedélyt. Ezt talán a szép címe miatt választottam.

Néha efféle tartalmas, de gyengéd női történetekre vágyom, ha fáj a világ vagy nyűgös vagyok, ez is kellemesen átmasszírozta a lelkivilágom. Emlékeim szerint az első történet tetszett a legjobban.

Fogok még Munrótól olvasni, megérdemli a figyelmet, csak most elég kisimult vagyok hozzá, meg kell várni, míg újra zilált idegzetű leszek.

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

Erre az élményemre, akárcsak a Bradburyre, nem vagyok büszke.

Nem az a fajta krimiolvasó vagyok, aki zsenge korában végigdarálta Agatha Christie és a többi klasszikus szerző életművét, a nagyasszonytól is csak a Gyilkosság az Orient Expresszt olvastam (mondjuk, az legalább tetszett). Valamiért bekattant, hogy most már ezt is szeretném elolvasni, talán illene is.

Híres, sokak által körberajongott regények esetében veszélyesek tudnak lenni a feltupírozott elvárások, sajnos a józan eszem ellenére ezek működésbe léptek. A félelmetessége átjött, ahogy viszonylag gyors ütemben haláloztak el az emberek, de a megoldás nekem egy kicsit sántít és az egész erőltetett. Ezt a fajta zsenialitást Conan Doyle le tudta nyomni a torkomon, talán azért, mert fiatalabb voltam és magukkal ragadtak a történetek, de ez most sajnos nem működött. A döcögő fordítás se tett jót a véleményemnek.

Douglas Coupland: Minden család pszichotikus

Jujjujuujj, de abszurd, de kifordított, de szarkasztikus! A fülszöveg alapján nem számítottam ennyire földtől elrugaszkodott történetre, ha úgy tetszik, az általam imádott societypunk karikatúrája. Igyekeztem elengedni magam és csak élvezni a szerző parádézását, de a habitusomnak sok volt. Nem mondom, hogy soha többé nem fogok Couplandet olvasni, de ennek ki kell tisztulnia a testemből.

Rövidkék

"Tudom, hogy a férfiak gyerekek, akik kétségbeesésüket, a szerelemtől való félelmüket a haragjukkal palástolják, lelkük ürességét leplezendő pedig kastélyokat és templomokat építenek. Történetekbe kapaszkodnak, zászlóként lengetik őket maguk előtt; mindegyikük azonosul egy történettel, hogy kötődhessen ahhoz a tömeghez, amelyik azt szintén a sajátjának érzi. Azzal hódítják meg őket, hogy csatákról, királyokról, elefántokról és csodálatos teremtményekről mesélnek nekik; hogy a haláluk után rájuk váró boldogságról beszélnek nekik, meg a születésüket megelőző nagy fényességről, a körülöttük sürgő-forgó angyalokról, az őket fenyegető démonokról és a szerelemről, a feledés és a kielégültség ígéretét magában hordozó szerelemről. Mesélj nekik mindezekről, és szeretni fognak; úgy tisztelnek majd, mint egy istent."

Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyok, elefántokról

Olvasás közben többször eszembe jutott már, hogy Baricco szemérmetlenül hülyére veszi az olvasóit és a tetszetősen egymásra hány mondatok mögött nincs mélység, nincs mondanivaló.

Nos, ha gyönyörű mondatokat szeretnénk olvasni, amelyeknek még értelme is van, érdemes elolvasni Mathias Énard kisregényét, amelyben Michelangelo, a mosdatlan, hirtelen haragú lángész, akinek Itáliában forró lesz a talpa alatt a talaj, Konstantinápolyba utazik, hogy megtervezze az Aranyszarv-öböl felett átívelő hidat, amelybe Leonardónak - akit Michelangelo megveszekedetten gyűlöl - is beletört a bicskája.

Kelet és Nyugat találkozik ebben a 150 oldalas kis kötetben és Michelangelo lelkében is, aki egy gyermek ámulatával, egy művész szemével és egy keresztény lelkével figyeli a pogány csodákat; ugyan nem biztos, hogy Michelangelo tényleg vendégeskedett Konstantinápolyban, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy átadjuk magunkat a gondtalan képzelet gyönyörűségeinek - Énard a kötetvégi jegyzetben felsorolja a tényeket, és nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy "a többiről nem tudunk semmit" -, és abban, hogy kövessük a firenzeit a különféle italmérésekbe, a kovácsműhelybe vagy kis szobájába, ahol rendületlenül rajzol (bár jobbára embereket és lovakat).

Miről szól? Művészetről, szenvedélyről, ármányról, hiúságról, sértettségről, halhatatlanságról, amit nem lehet megvásárolni, és tényleg van benne elefánt, sőt, egy majom is, aki fontosabb szerepet kap. Lehet vele gyorsan is haladni, de érdemes finoman ízlelgetni a szavait, amelyek Takács M. József gyönyörű fordításában olvashatóak magyarul, nélküle, más fordítóval nem lenne teljes az élmény.

Eredeti cím: Parle-leur de batailles, de rois et d'éléphants

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2018

Fordította: Takács M. József

Ár: 3000 Ft

Margaret Atwood: Boszorkánymagzat

Nem tartom magam Shakespeare-rajongónak, a Kossuth Shakespeare újra sorozata sem vonzott különösebben - a vegyes értékeléseket olvasva főleg nem -, de Atwood az Atwood, tőle minden kell, felőlem viking sagákat is újragondolhatna, arra is kíváncsi lennék.

A Boszorkánymagzat egy idős, extravagáns színházigazgató Prosperóvá alakulása; Felixet - aki a felesége és a lánya halála után a munkájába menekül - intrikus módon kipenderítik az állásából és egy isten háta mögötti hobbitlakba vonul vissza a sebeit nyalogatni és a lánya szellemével beszélgetni. Hogy maradjon némi kapcsolata a valósággal, néhány havonta előadást rendez Shakespeare-darabokból egy művészeti terápiás kurzus keretében - egy börtön fogvatartottjai segítségével és szerepeltetésével. Telnek az évek, Felix viszont nem felejt, dédelgeti a bosszúját és megszállottan követi rosszakarói életét; egyszer csak házhoz jön a megfelelő alkalom, ugyanis az érintettek ellátogatnak a Fletcher Járási Büntetés-végrehajtási Intézmény soron következő előadására. Felix számára itt a vissza nem térő alkalom, hogy megleckéztesse őket, ugyanakkor nemcsak a saját, hanem a csoport érdekeit is szem előtt kell tartania, mert a terápiás kurzust meg akarják szüntetni.

Akárhogy fogalmazgatom a mondanivalómat, a lényege ugyanaz; nem volt ez rossz könyv, sőt, jó, de hiányzott az a bizonyos plusz, ami felejthetetlenné teszi Atwood írásait. Hozzá képest szinte iskolásan egyszerű, egy precízen-pedánsan megoldott feladat, amiből hiányzik (bármilyen hülyén hangzik is) a drámai mélység. Azt vártam, hogy bensőséges kapcsolatot alakítok ki a fallal: kaparni fogom a lelki kínoktól, amiket Atwood hoz bennem felszínre, bámulni fogom, miközben azt ismételgetem, hogy "eztnemhiszemeleztnemhiszemel", esetleg gyengéden hozzáütögetem a fejem. Ehelyett nyugodtan heverésztem az ágyban és békésen nyámmogtam a történet gondosan lekerekített élein. Bólogattam afelett, hogy több szinten egybefonja az általa kigondolt kerettörténetet és a drámát, ó, ez milyen ügyes, de a katarzis elmaradt, mintha Atwood csupán udvariasságból eleget tett volna egy kérésnek, de nem kívánt volna jelentékeny energiát belefektetni.

Eredeti cím: Hag-Seed

Sorozat: Shakespeare újra

Kiadó: Kossuth

Kiadás éve: 2017

Fordította: Varga Zsuzsanna

Ár: 3200 Ft

A kaméliás hölgyek (2. felvonás)

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

A papírsereglet és más történetek utolsó novellája után - mi tagadás - el akartam menekülni valami ismerős történetbe. Mivel minden mindennel összefügg, kissé ironikus, hogy ezt, a japán kultúrát az anyagias nyugati gondolkodásmóddal szemben éltető könyvet választottam, aminek a befejezése... nos, aki olvasta, tudja.

Régi kedvencek újraolvasása esetén mindig fennáll az erkölcsi avulás veszélye (a fizikai kopás senkit nem érdekel, mi se vagyunk már húszévesek). Ugyan tíz éve olvastam A sündisznó eleganciáját, de nem igazán féltem attól, hogy nem találjuk meg a közös hangot.

Ismételten remekül szórakoztam eme, a filozófia csillagfényes stólájába burkolt, szatirikus humorú társadalomkritikába oltott Hamupipőke-parafrázison (Renée hogy prüszkölne erre a megjegyzésemre!), ami az éles nyelvű megjegyzések, a művészettel kapcsolatos eszmefuttatások mellett nem kevés macskakontentet, rengeteg teát és nyálcsorgató süteményeket is tartalmaz.*

Tehát minden adott, hogy lubickoljak a történetben, de még nem értünk a jóságok végére, mert a szereplők is megérnek egy mozivetítést; kinek ne lenne rokonszenves Renée, a gazdagok árnyékában a világot gyanakodva figyelő ötvenes házmesternő, aki a könyveken keresztül él és bőrös szalonnával eteti a Tolsztoj után elnevezett macskáját? Amennyire nem bizalomgerjesztő a külső megítélése [de hát a vájt fülű könyvmolyok tudják, nem a ruha teszi az embert], annyira szórakoztató Renée fejében lenni, aki első blikkre elég túlzó elvárásokat támaszt a háza lakói felé - rettenetesen felháborítja egy stratégiailag rossz helyen kódorgó vessző -, bár meglehet, én is ilyen maró szarkazmussal elegy lenézéssel viszonyulnék ahhoz, akit teljesen feldob egy kétszáznegyven euróba kerülő nyers lenvászon terítő.

Palomát, a rózsaszínért rajongó entellektüel kiskamaszt - az a fajta gyerek, aki éles, mindent látó tekintetével zavarba hozza az embereket - néha következetlenségen kaptam, de zsenialitás ide vagy oda, mégiscsak egy boldogtalan tizenkét éves lánykáról beszélünk, és idősebbként illik nagyvonalúnak lennem. Paloma azt a szomorú végkövetkeztetést vonja le, hogy nem érdemes élni, ezért a tizenharmadik szülinapján öngyilkos akar lenni, miután felgyújtotta a lakást (és kimenekítette a macskákat, Alkotmányt és Parlamentet).

Érdekes összefüggés, hogy mind Renée, mind Paloma rejtőzködnek; az előbbi a tipikus, otthonkás-papucsos házmesternő álarca, Paloma az egy fokkal kevésbé okos diákok viselkedésnormái mögé rejti intelligenciáját. Az emberek simán elhiszik a színjátékot, hiszen azt látják, amit látni akarnak és eszükbe sem jut, hogy az életük egy marginális szereplője önálló emberi lény és nemcsak abban merül ki a létezése, hogy a folyosón lévő virágokat locsolgatja.

Ozu Kakuro csalogatja ki őket a fényre. A Grenelle utca 7. megüresedett lakásába költöző japán úr bezzeg nem rejtőzködik, a rengeteg átépítéssel-alakítással a mániákusságig terjedő izgatottságot korbácsol fel a lakók kebelében, akik még az egymással való teázástól sem riadnak vissza, hogy egy pillantást vethessenek a lakásra. (Az ő macskáit Levinnek és Kittynek hívják.) Ozu úr, vagyonos ember létére, mentes minden sznob allűrtől és jóságos tekintetétől kísérve Renée kimerészkedik a csigaházából és elkezd élni.

A végtelenségig el tudnám olvasni ezeknek a fiktív embereknek a beszélgetéseit, ahogy beugranak Renée-hez a házmesterlakásba - ami egy magánpalota forgalmas központjává vált, hah - és megvitatják az angol és a francia kultúra világnak adott találmányait, vagy hogy van-e értelme a létezésnek.

És hát a vége. A lelkem cinikus része roppant szórakoztatónak találja a maga módján, a naiv fele pedig még mindig szemrehányóan néz a szerzőre: Muriel, muszáj volt pont így? Ő pedig kedvesen biccent, miszerint az élet sem habos sütemény, a regények miért lennének azok?

Ui.: Annyira felllelkesített az újraolvasás-flash, hogy további régi kedvenceket tervezek elővenni.

Ui2.: A csodás fordításért ismételten hálás vagyok.

Eredeti cím:  L'élégance ​du hérisson

Kiadó: Geopen

Kiadás éve: 2009

Fordította: Tótfalusi Ágnes és Simon Márton

Eredeti ár: 3290 Ft

*Mondom ezt úgy, hogy fehér Tai Mu Lung teát szürcsölök és teljes kiőrlésű liszttel, házi lekvárral készült linzert tömök a számba.

A kilences számú betegség

"Átélte már néhányszor, milyen az, amikor az ember önnön természetétől rémül meg úgy, hogy legszívesebben keresne egy vackot, kábán és magatehetetlenül összegömbölyödne benne, s ki se jönne onnan az idők végezetéig. Valljuk be őszintén, nem ujjongott, amikor a józan észre fittyet hányva őt igazolta az idő. Olyankor mindig letört egy kicsit, mintha hirtelen egész súlyával nehezedne rá egy szenilis gonosz tündér átka, aki a bölcsője fölött testálta rá a természetellenes adottságot valahogy így: »Mivel nem hívtatok meg a gyermek keresztelőjére - ami nem meglepő, mert Adamsberg szülei olyan szegények voltak, mint a templom egere, és a babát vastag takaróba csavarva, egyedül ünnepelték meg a fiuk születését a Pireneusok mélyén - megátkozom azzal, hogy ott is észrevegye a szart, ahol még mások semmit sem látnak.« Valami ilyesmit mondhatott a gonosz tündér, csak szebben, mert nem volt analfabéta, közönséges meg mégúgy sem."

Fred Vargas: Messzire fuss, soká maradj!

Kihirdettem a kánikulai szükségállapotot, azaz korlátlan mértékben lehet jégkrémet, dinnyét és dinnyét zabálni, gyümölcslevest szürcsölni és hideg sört gyümölcslevet nyakalni, továbbá bármilyen idétlen ruhadarabban mászkálni, korra, súlyra és nemre való tekintet nélkül - valamint falni a könnyen olvasható krimiket. Fred Vargas (alias Frédérique Audoin-Rouzeau) könyvét még 2012-ben hepetelte be a hörcsögénem valami akcióban és képes voltam hat évig tologatni, mondván, á, az könnyű, ráér..., hát, Az eastwicki boszorkányok után elérkezett a pillanat, hogy a pestis elszabaduljon Párizsban.

Az elején kicsit türelmetlen voltam, nem értettem, mi a franc köze van ennek a bukott hajóskapitány Jossnak meg a hülye ládájának a dögvészhez, aztán minden szépen kialakult, urambocsá' még a szereplőket is megkedveltem; olyan volt olvasni, mint otthon megkönnyebbült sóhajjal belebújni a kedvenc formátlan macinaciba, ami előnytelen, csúnyácska, de annyira kényelmes, hogy a világért se válnánk meg tőle. Ez a kis krimi, akárcsak a kinyúlt macinaci, nem fogja megváltani a világot: kissé esetlen, gyatra, viszonylag könnyű kitalálni, ki a gyilkos, de kellemesen gyorsan és fájdalommentesen lehet vele haladni, és még egy kismacska is van benne. A főszereplő zsaru nem alkoholista (a Watsonja viszont igen, bár egyedül nevel öt fénylő arcocskájú csemetét), ellenben csapnivaló a névmemóriája, fogalma sincs, milyen nap van - szinte látom, hogy a krimirajongók tömege egyként hördül fel -, továbbá fejben számolni se nagyon tud, viszont valami autisztikus hatodik érzék segítségével old meg mindenféle bűneseteket, minekutána kinevezik a gyilkossági csoport élére, a hétársadalom legnagyobb döbbenetére. Az anakronisztikus pestiscécó kifogni látszik Adamsbergen, a hullák szaporodnak, Párizs hányja festi a kereszteket, a gyilkos meg a markába nevet, és még magánéleti bonyodalmak is keletkeznek, jajistenem, hát mi lesz itten.

Ötből négy gyémánt jegygyűrűre értékelném - ha még használnék a blogon számszerű értékelést -, amiben minden jóindulatom, elnéző mosolyom benne van a kissé idétlen humor és az ákombákom gyerekrajzokra emlékeztető szereplők iránt. Érdekes módon éreztem egy csöpp csalódottságot, amiért magyarul nem jelent meg a sorozat többi kötete (ez az egy viszont kétszer, biztos ami biztos), ráadásul Commissaire Adamsbergnek ez a negyedik kalandja a sorban. Vargas amúgy közel húsz könyvet írt. Csalódottság egyenlő magyar könyvkiadás, marad a Talpra, halottak!, amely pedig A három evangélista-sorozat (ők a Messzire fuss, soká maradj!-ban is szerepet kapnak) első része, csak hogy még szebb legyen a történet.

Ui.: Azt tudtátok, hogy a bal kézen hordott gyémánt jegygyűrű talizmánként kezdte a pályafutását a pestisjárvány idején? A tehetős pacákok nem szarral gurigáztak, a legerősebb védelmi eszközt pakolták fel az arájukra.

Eredeti cím: Pars vite et reviens tard

Sorozat: Adamsberg 4.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2012

Fordította: Gulyás Adrienn

Ár: 2900 Ft (valószínűleg olcsóbban is fellelhető)

Nem a francia Édes Anna

Leïla Slimani: Altatódal

Valószínűleg minden magyar moly olvasó felkapta a fejét erre a könyvre; az Altatódal koncepciója kísértetiesen hasonlít Kosztolányi regényéére, de azon túl, hogy a háztartási alkalmazott a munkaadói ellen fordul és gyilkol, a hasonlóság véget is ér. Én is szeretném legyezgetni a nemzeti hiúságomat, de nem, a marokkói származású francia írónő valószínűleg nem olvasta az Édes Annát.

Ahogy sokan mások, én is a kötelező olvasmányoknak hála ismerkedtem meg a regénnyel [kieg. megj.: akármelyikre gondolok vissza, megállapítom, hogy egy edzetlen olvasónak - amelyek közé a középiskolások többsége sorolható (sajnos) -, a legtöbb kötelező túl nagy falat. Huszonévesen viszont tök király volt Az arany ember.], és azon kevesek közé tartozott, amelyek mélyen megérintettek, azaz nem a jó jegy érdekében rágtam át magam (pl. Candide - ehhez még most is éretlennek tartom magam) rajta, hanem tanulás után kifejezetten vártam, hogy elalvás előtt olvashassak belőle pár oldalt. Régen olvastam, de az érzésre még emlékszem. Kemény, húsba vágó, igazi falhoz vágós csemege, amelyről órák hosszat lehet beszélni, annyi mindent foglal magába.

Leïla Slimani is sok témát sűrített ebbe a röpke 240 oldalba - nem is lehet mindet kifejteni -, de a stílusa, az ereje teljesen más. Az Édes Anna sűrű, erőteljes szöveg, valósággal ropog minden szava, az Altatódal nagyon pörgős, laza szerkezetű, tkp. egy délután alatt elolvasható. Sok mindent felvillant, de egyik témának se ás a mélyére. Ez nem negatívum, mert jól van megírva és bizonyos apróságokat nagyon jól megmutat. Ha nagyon szigorú akarnék lenni, azt mondanám, hogy érződik rajta a mindenkinek megfelelés-féle igyekezet, és a könnyed stílus is talán (de csak talán) arra apellál, hogy minél szélesebb réteg képes legyen befogadni. Még egy párhuzam, csak hogy tovább színesítsem a képet: Ferrante Nápolyi regények sorozata kontra a kisregényei.

Sarkalatos pont, hogy ebben a könyvben gyerekek is szerepelnek, a gyilkos, Louise a dadájuk, aki csak "mellékesen", a rend-és tisztaságmániája (meg pszichológiai okokból) végett vesz át rövid idő alatt minden háztartási feladatot. Az is érdekes, hogy Louise kihangsúlyozza a nőies vonásait (sminkeli magát, bár valószínűleg nem túl jól), míg Anna (az emlékeim alapján) szinte nem is tűnik nőnek, mondjuk, az ő anyagi-társadalmi helyzetében nehéz lenne vad bulit csapni a drogériában.

Miről beszél ez a könyv? A bevándorlókról; a gazdagok vs. szegények, a nők és a férfiak örök témájáról. És persze az anyós és a meny harcáról, amit nem bírok megérteni. Nem ilyen nőt képzelt el a fiának. 

Az anya. Kívülről borzasztó nehéz szerepnek tűnik, szegény Myriam valamennyi vetületével szembesül; a lenézéssel, amiért ő "csak" édesanya és nem dolgozik; a szájhúzós megvetéssel, amikor visszamegy dolgozni; a majdénjólmegmondom kioktatással, azaz a gyerekek azért neveletlenek, mert az anyjuk nem foglalkozik velük eleget; a saját kisebbrendűségi érzésével, a bűntudatával, amelyet a karrier iránti vágy és a tökéletes anya eszménye szül benne.

Az apa. Bűntudatot érez, amiért vágyik egy olyan léha dologra, mint a karóra és lecsatolja, amikor meglátogatják az anyját. Nem ilyennek képzelte el az apaságot. Úszott az örömben, amikor a felesége állapotos lett, de kinyilatkozta, hogy nem fog a bohém zenész-életmódon változtatni. Ott van Louise, feleli vidáman, amikor a felesége aggódik, hogy ők, a szülők, egész nap nincsenek otthon és a gyerekeiket egy idegen neveli reggel fél nyolctól este kitudjameddig.

A pont, amikor külön-külön beismeri magának a két felnőtt, hogy minden oké, csak ne kellene hazamenni.

A pont, amikor este, suttyomban viszik le a szemetet és kopott táskában csempészik haza az új holmit, hogy Louise meg ne tudja.

A pont, amikor Louise rájön, hogy Masséék nem az ő családja.

Louise. Csodásan fonák-ironikus módon róla tudunk meg a legkevesebbet. A miértre nincs válasz. Arra se, hogy miért nem volt képes kialakítani egy normális életet, miért hozott sorozatban rossz döntéseket, miért nem akart szembenézni a valósággal, helyette hagyta, hogy egyre mélyebbre rántsák a problémái. Nagyra nőtt kakukkfióka.

Eredeti cím: Chanson douce

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2017

Fordította: Lőrinszky Ildikó

Ár: 3290 Ft

Az erőszak eredete

Delphine de Vigan: Igaz történet alapján

Posztmodernkedő-összekacsintós könyv.

Botor dolog számon kérni egy írótól az igazságot. Abban a pillanatban, amikor kinyitjuk a könyvet és elkezdjük olvasni a sorokat, a szerző cinkostársai leszünk; egy értő, tapasztalt olvasó - még ha a történet hatása alá is kerül -, tudja, hogy az általa olvasottak nem a színtiszta igazságot ábrázolják, mert ez nem létezik. Minden, ún. megtörtént eseményeken alapuló filmben elsütik ezt a közhelyes (de igaz) mondatot.

Delphine de Vigan előző könyve, a Semmi nem áll az éjszaka útjába meglepő és viharos sikert aratott az olvasók körében. Meglepő volt, mert DdV nem számított rá, hogy ennyire megérinti az embereket és zsákszámra továbbítja neki a leveleket a kiadó. Viharos volt, mert egy személyes történet mindig indulatokat vált ki. Ennek a könyvnek az édesanyja a főszereplője, aki mániás depresszióval küzdött egész életében és öngyilkos lett, tágabb körben pedig a családja. Mini-ajánló: lehet, hogy sokan (?) írtak önterápiás céllal hasonló könyvet, de ez nagyon jól van megírva. Nehéz tőle elszakadni, tele van érzelmekkel, emlékekkel és fájdalommal, de nem giccses vagy hatásvadász módon. Három éve olvastam, de még emlékszem rá, hogy amikor becsuktam a könyvet és felfedeztem, hogy a borítón lévő fekete-fehér fotó nem az írónőt, hanem az édesanyját ábrázolja, végigfutott rajtam a hideg. Úristen, ez ő. Tényleg élt. Tényleg így (ilyesformán). Tényleg meghalt. Hülyeség, de ez csak akkor tudatosodott bennem. De igazából miért is lenne hülyeség? Ki nekem Delphine de Vigan? Egy, nálunk nem igazán ismert francia szerző, aki kevés, jóformán semmiféle reklámot nem kapó könyvet írt. Nem ismerem, bárki lehet. Egy másik író álneve-alteregója. Roman Gary (sajnos nem). 

Valószínűleg el tudjátok képzelni. Olyan volt ez a könyv, mint egy bomba. Van előtte - de mi van utána? Mindenki arról faggatta de Vigant, hogy mit lehet ezután írni? Erről szól ez a könyv, az Igaz történet alapján, amely egyfajta reflektálás is a valóság vs. fikció kérdésére.

Nos, leginkább semmit.

DdV összeroppan a rá nehezedő nyomás-figyelem és a Semmi nem áll... vetette utóhullámok miatt. [Igazság szerint azt csodálom, hogy nem döglött bele.] Lassan eljut odáig, hogy képtelen leülni a számítógép elé. Egy e-mailt se tud megírni, nemhogy egy új könyvet. Ennek a folyamatnak az elején ismerkedik meg a titokzatos L-lel, aki látszatra Delphine tökéletes ellentéte, az a nő, aki mindig is szeretett volna lenni; határozott, magabiztos, akinek mindig hibátlan a megjelenése és tisztában van azzal, milyen hatást gyakorol az emberekre. Rövid idő alatt ő lesz Delphine legbizalmasabb barátja, akivel minden titkát, szorongását megosztja - amit pedig nem, azt L. intuitív módon kitalálja. Aztán, ahogy az állapota súlyosbodik, L. nélkülözhetetlen lesz a számára, függőségi viszonyba kerülnek - de az intő jelek is szaporodnak arra nézvést, hogy a nő nem az, akinek mondja magát; szépen berendezett lakása teljesen személytelen, annak ellenére, hogy balkezesnek mondja magát (Delphine is az), tökéletesen ír jobb kézzel, állítólag ugyanabba az előkészítő osztályba jártak (de L. nem szerepel az osztályfotón, mert aznap beteg volt). Állandóan a háza közelében van. Mindig ráér vele találkozni, beszélgetéseiket soha nem zavarja meg egy telefonhívás. Delphine valamennyi megjelent írását olvasta L. A vele készült interjúkat is. Bizonygatja, hogy Delphine hagyja el a fikció papírmasé, béna figuráit és a valóságra koncentráljon, mert az olvasókat csak ez érdekli. Őket nem lehet (nem szabad) hülyének nézni. Tudni akarják, mit kapnak a pénzükért.

Spoiler nélkül nehéz érzékeltetni, az írónő hány kikacsintást szőtt (vagy mit csinálnak a kikacsintással) ebbe a könyvébe, a valóság és a fikció összemosását érzékeltetve, a "világos játékszabályokat" követelő olvasókat froclizva. Interaktív könyv: mindenki eldöntheti, mit olvas. Pszichothriller? Memoár? Posztmodern? Igaz történet? Fikció? Az lesz, amit szeretnél. Ugyanis - kapaszkodjatok meg - az olvasók nem szeretik, ha átverik őket. Nem bocsátják meg az írónak, ha megszegi a játékszabályokat. Hű. A könyv tényleg termék, mint a joghurt. És a franciák még nem is olvastak Szabó Magdát (legalábbis az ilyenek nem).

A rossz vélemények miatt tartottam ettől a könyvtől, de nem kellett volna. Nem azt mondom, hogy olyan jó, mint a Semmi nem áll..., mert nem - külön kell őket értékelni. Szorosan összefüggnek, de mások, ha divatos akarnék lenni, azt írnám, az írói pályafutás más-más szakaszait képviselik. Vagy csak simán DdV-kompatibilis vagyok. Kedvelem ezt a nőt - a félelmeivel, a gyengeségeivel, minden terhével együtt. Remélem, létezik és önazonos a könyveivel.;)

Eredeti cím: D'après une histoire vraie

Kiadó: Ab Ovo

Kiadás éve: 2017

Fordította: Pataki Pál

Ár: 3450 Ft

Rövidkék

David Gemmell: Jon Shannow (Árnyékok farkasa + Az utolsó Őrző)

Tulajdonképpen már említettem a véleményem lényegét: szeretem Gemmellt, de évente-kétévente egy sorozatot szabad tőle olvasnom. Idén négy kötetével (két rövid sorozattal) ismerkedtem meg, a Jon Shannow volt az egyik, a Makedónia a másik. Az utóbbit júniusban olvastam, és csak az unalom halvány árnyéka vetődött ránk, de alapvetően szerettem, míg Jon Shannow egyáltalán nem érdekelt - nem, nem azért, mert posztapokalitikus western, egyszerűen... untam. Nem is voltam részese a szövegnek, mint amikor egy üvegfalon keresztül nézed, hogy főzőcskéznek, de az illatok nem jutnak el hozzád.

A fordulatok és bizonyos szereplők is túl ismerősek voltak, kilátszottak a panelek, amelyeket Gemmell alkalmaz. Vajon azért érzek egy erős stílusbeli különbséget ezen könyvek és a Trója között, mert azt még tavaly olvastam? Valószínűleg nem; az a sorozat jóval több szereplőt vonultat fel, a misztikus vonal nagyon halovány, a másik kettőben viszont központi szerepet tölt be, mondhatni, ugyanaz a mágiarendszere, ami négy kötet után már kezdett a könyökömön kijönni.

Még A hatalom kövei c. sorozat van meg tőle, de egy darabig várok vele, kicsit sok volt a Jó és a Rossz örök harcából meg a szipsztrasszokból. Alighogy befejeztem Az utolsó Őrzőt, felbukkant a Molyon a harmadik Jon Shannow, a Vérkő, neeem, köszi, ő is várni fog a sorára.

Delphine de Vigan: No és én

Baromi régen szereztem be ezt a regényt. Mindig néztem a polcon, hogy milyen kis vékony, az írónő Semmi nem áll az éjszaka útjába c. könyvét nagyon szerettem, ez se lehet rossz. Nos, nem is az, csak már én vagyok hozzá öreg, ill. túl cinikus. Lou majd egyszer megtanulja, hogy van, akit nem lehet megmenteni, mert ő sem akarja. Őt magát kedveltem, magányos, szorongó kislány, de a többi szereplő az én ízlésemnek nagyon fekete-fehérre van festve; az ügyeletes vágy tárgya-szépfiú kb. mindenből bukásra áll, de nem lusta ám vagy buta, hanem megveti a rendszert és valójában baromi éleslátó srác, a szülők meg szülők, nem értenek ők ugyan semmit - szerintem az, amit Noért tesznek, baromi nagy segítség, a többség gondolkodás nélkül nemet mondana.

Ahhoz, hogy ennyi idősen szeressem ezt a kis könyvet, több őszinte és valóságközeli mozzanat kellett volna, de lehet, hogy az én elvárásaim voltak magasabbak a kelleténél.

Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Egyértelműen a legjobb könyv a hármasból.

Nagyon örültem a 21. Század kiadó Kult sorozatának, az ilyenekre szokás mondani, hogy "öröm kézbe venni"; szép, igényes kiadások, keményfedéllel, őrületesen tapizható védőborítóval, szemet gyönyörködtető orcával, legszívesebben velük aludnék, pedig ezt csak szemfestékpaletták esetén szoktam érezni - a könyvek nagyobbak és élesebbek a sarkaik.

Jó pár Délen játszódó, a rabszolgaság témáját tárgyaló-érintő könyvet olvastam már, de A föld alatti vasút magyar megjelenésének azért is örültem, mert eddig csak női szerzőktől olvastam a témában, és kíváncsi voltam, egy férfi máshogy ábrázolja-e a rabszolgaságot - érdekes volt, hogy ő is egy nőt tett meg elbeszélőnek-főszereplőnek. Olyan igazán "újat" Whitehead se tud mondani, de a szenvedés és a fájdalom, amit az emberek egymásnak és az élővilág többi tagjának okoznak, nem is lehet ennek a témája. Az se új, hogy a feketék és fehér segítőik folyamatos űzöttségben élnek, a boldog, kiegyensúlyozott életet előbb-utóbb porig rombolják (megint) és minden kezdődik elölről, ez a történet befejezésen is érződik. Létezik-e tényleges szabadság? Megszabadulhatunk-e minden kötöttségtől és leszámolhatunk-e valamennyi előítélettel?

Jó kis könyv ez, pörögnek a lapok, van egy-két meglepő dolog - pl. a tényleges földalatti vasút, fájó fordulatok, de nem tudott hozzám közel kerülni. Az ötös skálán egy erős négyes, ha háttérbe szorítom a szubjektív nyavalyámat és az objektív erényekre koncentrálok.

Bohémélet

Előre bocsátom, hogy nem leszek népszerű a véleményemmel.

Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

Az eszemmel tudtam, hogy egy kicsit még várnom kellene vele, amíg kevésbé leszek nyűgös, de annyira elegem volt már önmagam türelemre intéséből, a várakozásból, a folytonos "majd, ha..."-ból, hogy nem akartam tovább bírni. Amióta elkezdtek szállingózni a csillagrobbanásos értékelések, kíváncsi voltam rá.

Hát, hmm... minek húzzam? Nem lettem rajongó, sőt, kicsit keserű lett a szám íze.

A nyitány, amint látunk, képzavarnak is pazar; nem dolgozó, bohém, laza szülők a különleges, abszolút nem hétköznapi perspektívával bíró kisfiukkal és egy egzotikus, gyöngy nyakörves madárral, egy nagy, régi lakásban, ahol állandóan egy nagy buli az élet, egész nap táncolnak és koktéloznak, este parti ájulásig a barátokkal és idegenekkel, Nina Simone énekli a Bojangles-t, az apa minden nap más néven szólítja a bolondos anyát, aki tegezi a csillagokat, de mindenki mást magáz és általában véve minden unalmas, szürke szabályt olyan magasról letojik, mint Mihaszna Kisasszony, a madár. Amikor kedvük szottyan, a szerető család elruccan a spanyol kastélyába.

Szép, ugye? Ki ne szeretne így élni? Nincs stressz, a munka és az iskola nem láncolja le az életet egy mókuskerékbe, nincs csontig hatoló fáradtság és ingerültség, kicsinyes, előre lemeccselt játszmák, a család harmóniáját semmi nem zavarja meg.

Persze, hogy hazugság. Minden, kicsit tapasztalt olvasó tudja, hogy ennek a történetnek nem lehet jó vége.

Nem azért, mert a spontán, könnyed életet nem lehet megvalósítani - szerintem elképesztő tudatosság szükséges hozzá -, hanem azért, mert a valóságot, a tényeket nem lehet örökké a sarokba hajítani - főleg annak tudatában, hogy ha levesszük a szemellenzőt és végigzongorázzuk a lehetőségeket, talán (tényleg csak talán) találhatunk egy köztes megoldást. Ebben az őrült ökoszisztémában az apa az, aki őrzi magában a kiábrándító józan ész kicsiny lángját; amikor találkozott a leendő feleségével, tudta, hogy a szakadék szélén áll, a palló nagyon rozoga és keskeny - biztos, hogy együtt nem érnek át. Tudta, és felelőssége majdnem teljes tudatában ezt választotta. Tett egy lépést, majd még egyet és még egyet, aztán a gyerekvállalással felrakta a pontot az i-re. A végső döntését végképp nem tudom elfogadni - lehet mondani, hogy nem is lehet, mert a kialakult helyzet átlépi a józan ész határát, de nem tudom figyelmen kívül hagyni az előzetes tudását. Van, aki megszökik, és van, aki marad - az utóbbinak nagyon nehéz lesz új koordináta-pontokat találni, miután kirántották alóla a szőnyeget és meg kell tanulnia egy másik világot, ami párhuzamosan létezett a sajátja mellett, csak egy vastag lepel eltakarta.

Egyszerűen túl messze van ez a kisregény az én földhöz ragadt álláspontomhoz képest, amihez jó okom van ragaszkodni. A valóság egy szilárd kapaszkodó, amihez mérve ki lehet számolni a lépéseket.

Miért vagyok ennyire borúlátó? Mert én voltam az, aki maradt.

Én már lezuhantam.

(Én is meglehetősen képzavaros vagyok ma.)

Eredeti cím: En attendant Bojangles

Kiadó: Magvető

Kiadás éve: 2017

Fordította: Tótfalusi Ágnes

Ár: 2700Ft

Amikor dühös lettem egy könyvre

Miután leírtam a címet, rögtön eszembe jutott, hogy idén már voltam dühös egy könyv miatt (Dennis Lehane: A éjszaka törvénye), de ezt az igazi, vörös ködöt képező, irreálisan magas intenzitású érzelmet - magyarán: amikor kurva mérges vagyok - tényleg régen éreztem. Nem hittem volna, hogy egy rövidke, könnyed átvezető olvasmánynak szánt kötet fogja okozni, egy olyan szerzőtől, akinek alapvetően kedvelem az írásait.

Anna Gavalda: Kis kiruccanás

Tavaly olvastam tőle a Vigaszágat - amin sokan elvéreztek és emlékeim szerint a kritikusok körében sem aratott nagy sikert -, de nekem a felemás volta ellenére is kellemes élmény volt, az Édes életünket pedig 2015-ben, amelyben Gavalda egész jól megragadta a hétköznapi emberek kisded, fojtogató problémáit, viszonylag alacsony giccsfaktorral. Nem ő lesz a következő Goncourt-díjas, hajlamos a túlzásra és a hatásvadászatra, a szövege könnyed és egyszerű, de néha kikapirgál magának egy aranyrögöt, és, ha veszi a fáradságot, egész normálisan formára tudja csiszolni. Nálam ő a könnyed tapicskolás esete, a kellemes, langyos esti arcmosás, és van olyan bájos, hogy ne öntsön el az epe. Tehát, mondhatjuk, viszonylag Gavalda-kompatibilis olvasó vagyok.
De ez... ez az összegányolt valami pőrén megmutatta a szerző minden rossz tulajdonságát. Kis kiruccanás a Gavalda-hold sötét oldalára.

Olyan volt, mintha Anna tűzoltásszerűen a papírra hányt volna egy nyers szösszenetet, mert pánikba esett, hogy őt már nem szereti senki, nem olvassák, a rajongóknak meg úgyis tetszeni fog. Még hozzá képest is kidolgozatlan, mind a történet, mind a szöveg, egyedül az utolsó oldal alján lévő mondat volt képes kicsiholni belőlem némi pozitív érzelmet.
Kb. egy hónappal az olvasás után már nehéz felidéznem azt a mindent elsöprő dühöt, de a jegyzetek alapján talán sikerül összerakni, mivel lobbantotta lángra az ereimet. Ahogy nézem, az álszent ellentmondásosságával, a negédesség mögé bújtatott előítéleteivel, magyarán: az ostobaságával, ami az elbeszélőben, Garance-ban testesül meg, a szeleburdi-szabados fiatal nőben, aki büszke a csapodár természetére (ezzel nincs bajom), a trehányságára, de belül már mocorog egy kis félelemcsíra. Négyen testvérek, a legidősebb báty, a Simon felesége iránti ellenszenvre irányul Garance (Gavalda szócsöve - aki már olvasott tőle egy-két könyvet, felismeri a visszatérő gondolatokat) kis katekizmusa, amit olvashatunk.
Az a bajom ezzel a lánnyal, hogy vaksi. Annak az érzelmi intelligenciának, amit Gavalda a korábbi műveiben felvillant, nyoma sincs, hacsak nem szándékosan csúcsosította ki Simon utolsó mondatában az egész történetet. Garance az a lány, aki a gimiben a legszebb-legnépszerűbb, és akinek az egész tinédzserkora egy hatalmas, könnyed buli, és azt szeretné, ha az élet végig az is lenne. A sógornő, Carine, a tanulós lány, az ún. szürke kisegér, akit a csillámlányok előszeretettel piszkálnak, jó esetben levegőnek nézik. Garance (és a másik lánytestvér, Lola) egyáltalán nem gondol bele, milyen érzés lehet egy idegennek beházasodni egy összetartó családba, ahol a testvérek ezer szállal és kis történettel kötődnek egymáshoz, és akik annyira mások, mint ő. Meg sem fordul a fejükben, hogy a ridegség, a vélt kicsinyesség mögött mi rejtőzik. Persze, hogy smucig szemétláda, mert nem ad nekünk ingyen Guerlain termékeket a patikájából, hogy karótnyelt, amiért a benzinkúti mosdó használata után higikendőt használ és mekkora prűd liba, amiért megkér, hogy ne koszold össze a kárpitot, ha már muszáj a kocsiban gyantázni a lábad és a körmöd festened. Meg különben is, egy utálatos boszorka, amiért elrabolta tőletek a szeretett, nagy bátyuskát, és most már nincs, aki napi szinten tutujgasson és hazafuvarozza a másnapos, szétpókerezett buksidat.
Ha olyan laza és megengedő vagy, miért nevezed a turistákat bugrisnak (akiket mellesleg a másik testvéred jó pénzért átver)? Miért érdekel, ha egy férfi rokonnak elálló fülei vannak, és hogy Oliver második felesége milyen ronda? Ki a nagyobb sznob, Lola húgod, aki min. 200 euróért vesz egy nagyzoló kalapot, amit soha az életben nem fog még egyszer felvenni, vagy a gonosz sógornőd, aki egész nap a saját patikájában dolgozik? Miért gondolod a saját ellenszenved miatt, hogy a testvéred házassága egy szörnyűséges börtön? Egy felnőtt ember képes eldönteni, hogy együtt akar-e élni valakivel, bármilyen szörnyű embernek is tűnik neked, és talán nem atyáskodásból vállal vele két gyereket. Lehet, hogy ez a borzalmas némber segített a bátyádnak kibontakozni, hagyta, hogy álmodozzon az egyenletei felett, miközben ő nevelte a gyerekeiket és hátrébb sorolta a saját kényelmét. Ugye, fáj, amikor ugyanaz az előítélet ellened irányul?

Azt hiszem, elég jól sikerült érzékeltetni az epeömlést, amit tulajdonképpen ugyanolyan szemellenzős attitűdnek lehet tekinteni, mint a főszereplő viselkedését, de nem tudok együtt érezni egy olyan nővel, akinek az a legnagyobb tragédiája, hogy közel harmincévesen egy férfi elutasítja, és ez hogy lehet, eddig ő mindenkinek kellett, és most már senki nem fogja szeretni. A Garance-féléknek gőze nincs a fájdalomról, a kipárnázott életükben nem tudják elképzelni, milyen az, ha a lelked egy felégetett pusztaság, milyen az a mindent széthasító fájdalom. Nem, nem kívánom nekik, hogy tapasztalják meg, de egyszerűen nem tudok velük mit kezdeni - mert én is tanulós kislány voltam, meg különben is, csak egy önző egyke vagyok, mit tudok én a szeretetről...

Lehet, hogy mindez szándékos volt, egy fejlődés nyitánya, de annak meg nagyon kevés. Anna, sajnálom, nálam ezt elcseszted.

Ui.: Egy döglődő kutya nem képes 100 km-t gyalogolni. Ha olyan fene nagy érzékenységgel bírsz, akkor meg felveszed a kocsiba (gyanta igen, bolhák nem? Ejnye.)

Eredeti cím: L'Échappée belle
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2010
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Eredeti ár: 2490 Ft

A lehető legjobb midlife crisis

"Amikor gyerekek voltunk, kezdte egészen halkan a tudata, és veszekedtünk... ami gyakran előfordult, mert mindkettőnknek szörnyű természete volt, és mert, azt hiszem, egyazon nő figyelméért és csókjáért vetélkedtünk, Nounou, amikor már minden türelmét és reményét elveszítette, hogy valaha is össze tud minket békíteni, végül mindig elővette kitömött galambját, amely a frigó tetején porosodott, a csőrébe biggyesztett valamit, amit éppen talált, általában egy szál petrezselymet, és meglengette duzzogó kis orrunk előtt:
- Buruk, buruk... A béke galambja, kutyuskáim... Buruk, buruk..."

Anna Gavalda: Vigaszág

Sikerült egymás után két, 2010-ben félbehagyott könyv elővevésére - igen, hülye szó, de már a könyvespolc előtti ágaskodás aktusa, meg az odacsoszogás is kimerítő bizonyos esetekben - rávennem magam. Mindkét alkalommal inkább kíváncsian, mintsem stresszesen álltam neki a feladatnak: sikerül-e a korábbi skrupulusokat átugrani, és venni azt az üzenetet, amit ezek a regények óhajtanak sugallni - avagy mennyit változott az ízlésem és én magam hat év alatt -, vagy marad a stagnálás?
Csodák csodája, sikerült. Az Aludj, kislány! esetében jóval gyorsabban és lendületesebben, a Vigaszágnál kicsit nehezen, de amilyen elmebajos volt a múlt hét és a hétvége is, nagyjából bármi lehetett volna a kezemben gombolyag spulnitól száz hajtogatnivaló TB-kiskönyvig, az is ugyanennyire kötött volna le.
Annyi emlékem volt a könyvről, hogy egy idősebb fickó nyavalyog benne és idétlenek a párbeszédek. Az idősebb fickó még mindig nyavalygott - szegény, hat éve várt, hogy tovább léphessen -, de már sokkal érthetőbbnek találtam a gondolatait, pontosabban empatikusabban viszonyultam hozzá, hiába nem vagyok 47 éves, kopaszodó, az életében tétován támolygó párizsi építész, a "Fázom, éhes vagyok és szeretetre vágyom"-hiányt nagyon is ismerem. Ez, a "Jövök-megyek-csinálom, de már csak automatán"-feelinggel kombinálva teszi ki nagyrészt a Vigaszágat, ami számomra egy érdekes gondolatkísérlet volt - milyen az, amikor ténylegesen valakinek a fejében vagyunk, utána kapunk a tovatűnő gondolatfoszlányoknak, bosszankodunk, hogy ez a balfasz miért nem tesz már pontot az ügy végére, és néha szíven üt egy-egy emlékből kibukkanó sor, például: "A  reggel az, amikor az ember felszáll az első metróra, hogy a többi ember megtapossa."*, és az idióta helyzet, amikor beléd ütköznek, és te kérsz bocsánatot. Amikor totál feleslegesen kétszer letörlöd a konyhapultot, megtisztítod az összes cipődet, olvasol valami (elvileg) fontosat, de max. a képek hatolnak el az agyadig.
Tudom, hogy az általános szépirodalmár közvélekedés szerint giccses, de szerintem Gavalda jól csinálja, amit csinál. A recept ugyanaz, de évente egyszer még mindig képes velem ezt a receptet megetetni, minden felvett cinizmusom és gyűlöletem ellenére megtalálják az érzékeny pontjaimat a metróshoz hasonló, jelentéktelen, de nagyon igaz mondatok és a szereplők nyomorult, spleenes életérzése. És a végére bedobta a Megvilágosodást, a paradicsomi Édent, ami szintén kiszámítható és kicsit lapos, de olyan jó dagonyázni a lapokról sütő elragadtatottságban. Nem cinikus vagyok, hanem naiv olvasó, de Gavaldának megengedem, hiába nem tökéletes író. Nekem az ő könyvei a meleg habfürdők, az olvasói nyűgösség antidepresszánsai (fúúújjjjj!), a ballasztkönyvek**, hogy szebben fejezzem ki magam. De nála elegánsabban senki nem tudja alkalmazni a ...-t és a ???-t egy párbeszédben.

Ui.: Tudtátok, hogy ő fordította franciára a Stonert?
Ui2.: A Vigaszágnak köszönhetően arra is rájöttem, hogy mi nem passzolt érzésem szerint az új lakással: hiányoznak az emlékkeltő kis bizbaszok, és némi otthonos - mondom, otthonos - kupisság, a belakottság érzése, ami a költözéstől számított rövid idő alatt nem csoda, de most már jobban fogok figyelni rá. Azt, hogy szeretnék egy madarat, két macskát meg talán egy kutyát (születésem óta sok állat vett körül), inkább áthúzom.

* Nem szó szerinti idézet, mert persze lusta voltam felírni az oldalszámot, és utólag nem találtam meg.
** Nima leleménye.

Eredeti cím: La Consolante
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2009
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Ár: 3490 Ft

Lányregény

"Ha Armand-ra nézett, óhatatlanul eszébe jutott, hogy hátha mindjárt elfordul, elmegy, elhagyja, beléhasított a gondolat, hogy az a szilaj öröm, amit akkor él át, amikor a testében érzi a férfi testét, az az abszolút boldogság szükségképpen elmúlik, hiszen éppen a tünékenysége a lényege, de egyszermind azokban a röpke percekben rejlik az örökkévalóság, illetve hát ami egyáltalán felfogható belőle. Elég volt meglátnia Armand-t, és felébredt benne a birtoklási vágy, és azt is azonnal elfogadta, hogy a  férfi uralkodjon a kapcsolatukban.
- Azt hiszem, igazi kispolgár voltam akkoriban - nézett Percyre Lady L."

Romain Gary: Lady L.

A cím kissé megtévesztő; ugyan lányregényről van szó, egy ifjú hölggyé, majd büszke dámává korosodó kislány életéről, nyiladozó értelméről és a világról alkotott képéről, de nem pihe-puha, halványrózsaszín csipkék és puffos ujjak csomagolásában - ez a lány, bár roppant bájos és a csontjaiból sugárzik az elegancia (száz évben egyszer születik ilyen!), a mocsokban született, Párizs gyomrában, ami trágár vonásként örökre megőrződik benne, de cseppet sem a hátrányára; ez az éles kontraszt teszi ellenállhatatlan femme fatale-lá és segít megőrizni az életet cinikusan szemlélő, szája sarkában bujkáló mosoly-fintorát, amely nem hagyja, hogy beltenyészetes, angol-és rangkórságos, kipárnázott szemellenzőt növesszen rá.
Miután megalkottam az év(tized) leghosszabb és legrondább mondatát, megpróbálok értelmezhető tagolásban gagyogni a Lady L.-ről.
Gary számomra utolsó művét régóta tartogattam, ahogy a legfinomabb édességből tartalékolunk a válságos időkre; ott üldögélt a kedves könyvespolcán, én pedig állhatatosan szemmel tartottam, hogy majd egyszer eljön az ideje. A Park kiadó  - a legdöglöttebb csendben megjelenő - gyönyörűségének azonban nem bírtam ellenállni, ill. Nita nem bírt ellenállni, és megajándékozott vele karácsonyra.
A kacér könyvecske a brutális S. BKV-kompatibilis váltótársa volt; meg kell mondjam, az agyam (és a perifériás látásom) szörnyen megkönnyebbült az egyszerű, visszatekintő történettől és a szűziesen tisztán fehérlő lapszélektől.
Habár kemény három darab könyvet - nem tehetek róla, hogy csak ennyi jelent meg magyarul, na - olvastam a szerzőtől, ismét sikerült meglepnie. Ez a frivol, játékos, velejéig női hangvétel meglepett, elvarázsolt és alaposan elbódított. Gary valóban életre keltette a szereplőket, magát mint írót pedig eltüntette a háttérben. Üdítő, egyszerre ismerős és meglepő történet, szó szerint öröm volt olvasni.

Ui.: A kisregény nemcsak vizuális orgazmust okozó új köntöst, hanem friss fordítást is kapott, Bognár Róberttől, akibe A virradat ígérete óta plátóian szerelmes vagyok.
Ui2.: Szent meggyőződésem, hogy D'Annunzio említése és az angol öltönyök említése cinkos összekacsintás, ill. utalás A virradat ígéretével.

Eredeti cím: Lady L.
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2015
Fordította: Bognár Róbert
Ár: 2900 Ft

A sötétség mélyén

"Már nem tudom, mikor adtam be a derekam, talán aznap, amikor rájöttem, hogy az írás, az én írásom mennyire kötődik hozzá, az ő fikcióihoz, azokhoz a tébolyult pillanatokhoz, amikor az élet annyira súlyosan nehezedett rá, hogy muszáj volt elmenekülnie, amikor a fájdalma már csak a mesén keresztül juthatott kifejezésre.
Akkor megkértem a testvéreit, hogy beszéljenek nekem róla, meséljenek nekem. Felvettem őket, őket is és másokat is, akik ismerték Lucile-t meg a mi vidám és sorstépázta családunkat. Többórányi digitalizált anyagot raktároztam el a számítógépemen, emlékekkel, csöndekkel, könnyekkel és sóhajokkal, nevetésekkel és bizalmas vallomásokkal teli órákat.
Megkértem a húgomat, hogy hozza fel a pincéből a leveleket, írásokat, rajzokat, kerestem, kutattam, előkapartam, kihantoltam, exhumáltam. Órákat töltöttem azzal, hogy olvastam és újraolvastam, filmeket, fotókat néztem, újra és újra feltettem ugyanazokat a kérdéseket és más kérdéseket is. 

És aztán, ahogy előttem több tucat szerző, megpróbáltam megírni az anyámat."

Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

Mind így kezdjük - jelenti ki a Fangirl kreatív írás tanára a regény főszereplőjének, Cath-nek. Minden író a saját anyjánál kezdi az első sort. Delphine de Vigan-nek nem ez az első könyve, de ahogy minden korábbi (és későbbi) írását át meg átszövi az anyja, Lucile vibrálása, az ő lényének is szerves része - és amitől soha, senki nem szabadulhat. Az írónő végül megadta magát a hangtalan neszezésnek és megalkotta Lucile papírkoporsóját, vagy inkább papír mauzóleumát, emlékművét.
Anyaregényt mindig fájdalmas olvasni, talán azért, mert aki így próbál megérteni és feldolgozni, elengedni a túl jutni, annak kevés esetben harmonikus a viszonya az édesanyjával. Az én anyám nem volt depressziós (csak a vége felé, de az élete végén talán mindenki depressziós), ebből a szempontból Romain Gary: A virradat ígérete sokkal közelebb áll hozzám és sokkal jobban fáj, de Delphine-nek is sikerült jó pár heget megkapargatnia.
Ezért meglepő, hogy valahányszor belepillantottam a könyvbe, úgy éreztem, a szöveg idegen marad, szinte "kilök" magából. A random olvasás tuti módszerét is dobhatom a szemétbe.:) Az egyik elmebajos olvasási attitűdöm (a sok száz közül) leküzdése után elképesztően magába rántott a könyv atmoszférája, a gyerekkori emlékek édes-bús patinája, a mediterrán hangulatú családi emlékek és a vádaskodások, bűnök között feszülő ellentét ereje. Érthetetlen nosztalgiát érzek egy olyan miliő és egy olyan család iránt, ami nem az enyém és nyomokban se hasonlít a saját családi hátteremre. Ezek alapján a Semmi nem áll az éjszaka útjába sokkal jobban megfogott, mint A virradat ígérete, aminek a kedélyes kalandregény látszata alól nehéz kivakarni a kemény, fájdalmas igazságot. Persze lehet, hogy nem így van, hiszen azon még pityeregtem is, újra kellene olvasni, de az életösztönöm nem engedi, hogy ilyen rövid időn belül kétszer döngöljem magam a földbe.

Ez a könyv leginkább Delphine de Vigan szembenézése, feldolgozás-szerű próbálkozása az édesanyjával, a betegségével és az ebből fakadó számtalan sérüléssel és problémával, mementó Lucile-nak és terápia Delphine-nek. A fejezetek közé ékelődő személyes megjegyzések, a megtorpanások - amikor hirtelen egy adag szennyes ruha kimosása sokkal fontosabbá válik, mint farkasszemet nézni a képernyővel -, az elfelejtettnek hitt, váratlanul megrohanó emlékek elmesélése... hogy bír ennyire őszinte lenni annak tudatában, hogy vadidegenek fognak olvasni a történetéről? Nem fél a bírálattól, a vádaskodástól? Nem tudom elhinni, hogy nem.
Ezzel együtt nem szabad elfelejteni, hogy a történet egy része fikció, csak kevés részét teszik ki tények; az események többségéről az életben maradt családtagok mind máshogy számolnak be, csak különböző nézőpontok léteznek, objektív igazság nem. Bizonyos dolgokat pedig az írónő képzelete töltött ki; senki sem tudhatta, mi jár Lucile fejében, mikor fészkelte bele magát a sötétség és milyen pusztítást végzett benne. Csak sejteni lehet, mi játszódott le benne.

"Pierremont-ban az étkezések alkották a legfőbb elfoglaltságot és a fő beszédtémát: mit ettünk előző nap, mit fogunk enni másnap, mit fogunk majd legközelebb főzni és milyen recept alapján. Egyébként a napot a konyhában töltöttük előkészületekkel, főzőcskézéssel, asztalleszedéssel, a mosogatógép ki-és bepakolásával, torták, piték, szószok, krémek, édességek készítésével, nem győztünk lelkendezni Liane házi fagylaltjain, amit legalább tizenhárom-tizenöt ízben állított elő, pihenőt tartottunk, hogy igyunk egy teát, egy kávét, egy aperitifet, egy kis gyógyteát, gyúrtunk, kevertünk-kavartunk, lassú tűzön pároltunk, közben hol ezt emlegettük fel, hol azt, beszéltünk tanulásról, betegségekről, esküvőkről, születésekről, válásokról, munkahely elvesztéséről, ellentmondást nem tűrő hangon mondtunk ki igazságokat, helyreigazítottunk, vitatkoztunk, könyökkel bökdöstük egymást, hajba kaptunk azon, hogyan kell elkészíteni a tengeri herkentyűkkel töltött leveles tésztát."

Utólag visszagondolva, furcsának találom, hogy Delphine nem haragszik az anyjára - ó, saját magára, vagy a többiekre igen. Mondjuk, én se haragszom az enyémre (csak néha, de akkor eléggé). Az esti ködök kertjében hangzik el a mondat, hogy a gyűlöletet el kell engedni, különben felemészt és nem hagy élni.
Ha létezik terápiás célú írás, akkor terápiás olvasásnak is lennie kell. Ez a könyv mindig velem lesz, és biztos, hogy többször elolvasom.

Ui.: Halálra rémültem, amikor rájöttem, hogy a borítón lévő képen nem Delphine de Vigan, hanem az anyja, Lucile látható. Hülyén hangzik, de sokkal valóságosabbá tette az eseményeket.

Eredeti cím: Rien ne s'oppose à la nuit
Sorozat: Arany pöttyös könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Burján Mónika
Ár: 3000 Ft

Képzeletbeli határjelek

"Csak még valamit. Annak, hogy ez a fiú, ez a férfi, ez a fosztogató átkelt az életemen, egyetlen igazi értelme volt, megerősítette bennem a bizonyosságot, amire az anyám hosszú betegsége és agóniája tanított meg néhány éve, tudniillik, hogy a bizonyos kifejezés: »ami nem öl meg, az megerősít«, komplett hülyeség - ami nem öl meg, az nem öl meg, és kész.
(Ez túl bonyolult és szintaktikailag bizonyára vitatható mondat volt, amit röviden összefoglalva így egyszerűsítenék: ez a szemétláda kikészített.)"

Anna Gavalda: Édes életünk

Teljesen meglepődve álltunk egymással szemben, a könyv meg én. Jé, nekem ez tetszik. Nem is kicsit. A mostani, szörnyen érzéketlen-türelmetlen-finnyás időkben Gavalda jött (a könyvtárból, pedig majdnem visszavittem olvasatlanul), látott és győzött. 2009 óta nem olvastam tőle semmit, ill. próbálkoztam a Vigaszággal, de azóta is kitör rajtam a melankólia, valahányszor eszembe jut, annyira lefárasztott az a pár oldal, amit elolvastam belőle.
Nem hogy nem akartam elolvasni, az se érdekelt különösebben, hogy új kötete jelenik meg. Aztán elolvastam róla Ilweran postját, és elöntött a régen érzett könyvmoly-izgalom, hogy ezt moströgtön el akarom olvasni. Bizonyos blogokat, véleményeket nem azért olvasok, hogy megtudjam, a szerzője hány csillagra értékelt egy regényt, hanem magáért az írásért. "Gavalda tán sose volt ennyire keserű" - hirtelen nagyon kíváncsi lettem erre a keserűségre, ami megmozgatja a saját magányom. Olyan érzés, mintha a bőröm alatt kucorgó dühös állat lenne.

"Úgy éreztem magam, mintha fagyasztott hús lennék, amit kitettek a napra, hogy felengedjen.Elfelejtettem, hogy szellemes is tudok lenni, hogy az elmém olyan, mint a szivacs, hogy ennyire kedves és érdekes vagyok, aki méltó mások figyelmére. Igen, elfelejtettem. Vagy talán nem is voltam tudatában soha."

Na, azért nem falhozvágós, mindent elpusztító keserűségről van szó, Gavalda ahhoz túl... mit mondjak, hogy ne legyen sértő? Túl emberszerető, naiv, optimista, puha. De ez (nálam) nem jelent hibát. Nem kell minden írónak a földbe döngölnie, vannak elegen. Néha elég ez a bábozódott depresszió.
Ezúttal korombeli fiatalok (Mathilde és Yann) a főszereplők, a "sodródó nemzedék" tagjai. Előttü(n)k az élet, mondhatni - de mit kezdjünk vele, ha belülről hiányzik valami, ha ott akkora az üresség, hogy üvölteni tudnánk tőle? Fekszel a konyhakövön (fizikailag három órája, képletesen négy éve), észreveszed a hűtőszekrény alatt felgyűlt morzsát és az elveszettnek hitt hámozókést. A kő hideg és kényelmetlen, zsibbad a lábad, de felkelni nincs erőd. Kedved se, és talán ez a veszélyesebb.
Látom, forgatod a szemed és sóhajtozol. Mi a fenének sírnak ezek a kölykök? Nem nyomorognak, sőt. Nem kell földeken robotolniuk, három műszakban a padlón csúszni-mászniuk, addig ülnek az iskolapadban, ameddig akarnak, a szüleik mindent a fenekük alá tolnak. Messziről nem látszik semmi. Más a nyomor, a létminimum szintje (ez nem Gavalda asztala). Ez a két kisregény a 21. századi európai fiatalok lelki nyomora.

"Utána semmi. Elérkeztünk a jelenhez, és nincs több mesélnivalóm. Meg aztán nincs is már kedvem hozzá. Mert most - bár ez szabad szemmel nem látható - az élet peremén kuporgok, és arra várok, hogy múljon már el."

Ó, igen, vannak benne közhelyek, de bevallom, nem érdekel, és az írónő által lengetett inget se vehetem magamra; nem lógok egész nap a telefonon - sőt, néhány éve rendszeresen elfog az idegesség, ha elkezd csörögni - és nem érzem, hogy az érzelmeimet elsilányítaná a virtuális életem, a közösségi oldalaktól undorodom. Más állatfajta vagyok, így elengedem a fülem mellett a hegyibeszédet és nyugodtan koncentrálhatok a nekem tetsző részletekre. A hangulatteremtéshez, ahhoz Gavalda továbbra is nagyon ért. Úgy körbesimogat a naiv optimizmusával, hogy teljesen kisimulok tőle, ízlelgetem a szavakat, többször elolvasok jeleneteket, hogy magamba szívjam azt az idillt, amit megjelenít. A fájdalom, a kisiklottság érzése is átjön, ó, de még mennyire - ezzel a bűbájjal viszont mindig kilóra megvehet a francia tanítókisasszony, és akkor bánja a fene a sablonos, hihetetlen fordulatokat. Az élet is ilyen. Magányos, szenvedős, néha idilli. És a legkevésbé sem eredeti.

Ui.: Lenyűgöz az a könnyed elegancia, ami megjelenik az írásaiban - A sündisznó eleganciája jutott róla eszembe (aminek szintén francia a szerzője), kedvem támadt újraolvasni.

Eredeti cím: La vie en mieux
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2015
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Ár: 2990 Ft





Megint itt hagyok néhány idézetet, amiket "hangulatőrzőnek" jegyeztem fel:
"... menet közben sajnos elveszítettem a hitemet, és én sem vágyom másra, mint beolvadni a hétköznapok unalmába."
"Mi a fenének fárasszam magam azzal, hogy nyomokat hagyjak egy ilyen világban?"
"Szeretem az emberiséget, nagyon is, de egy icipicit gyanakszom rá."
"Ha nem teszed meg önmagadért, legalább tedd meg a sajttortádért."
"Oké, de most felteszek egy nagyon hülye kérdést: hogy legyen önző az ember, ha alapjában véve egyáltalán nem az?"
"... milyen jó lett volna, ha a szeretetükön túl ezzel a titokkal is megajándékoznak... Hogy a boldogság megnyilatkozhat a lépcsőházban is, és nem kell mindig félni. Attól, hogy zajt csapunk, hogy boldogok vagyunk, hogy zavarjuk a szomszédokat, ha a lelkünk legmélyéről káromkodunk."
"Halálosan fáradt vagyok."

"... van-e olyan isten egyáltalán, aki erősebb a szerelemnél?"

"Örvény az, még hozzá veszedelmes örvény, mert magát megkapni és elveszíteni annyi, mint egy röpke perc gyönyöréért holtig tartó bánattal fizetni meg."

Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok

Bizonyos könyvekhez nagyon személyes viszony fűz, úgy is mondhatnám, hogy meghatározó élményként kapcsolódnak életem mérföldköveihez. Érzések garmadája kötődik hozzájuk - olyan érzéseké, amelyek a regény tükrében egészen új jelentéssel gazdagodnak, mintha a történet feltámadna a poros lapokból és elmaszatolódott betűkből, és már nem tudom, hol kezdődik az én életem, és hol ér véget a könyv. A valóság határán egyensúlyozunk, már-már posztmodern helyzetet hozunk létre. Kissé félelmetes ez a reflektálás, és érdekelne, hogy az írók tisztában vannak-e a látnoki képességükkel, szebben fogalmazva a történetükbe oltott varázslattal. Vajon hinné-e Choderlos de Laclos, hogy a regénye, amiben a szerelem maga az elszabadult pokol, nekem egy szerelmi vallomás része? Szerintem nem lepődne meg, de a halott írókkal kapcsolatos gondolataim már egy másik homlokráncoltató/meghökkentő témát képeznek, aki elolvassa ezt a szösszenetet, annak egyelőre elég lesz a bensőséges kötetek gondolatát feldolgozni.

"Örvény az, még hozzá veszedelmes örvény, mert magát megkapni és elveszíteni annyi, mint egy röpke perc gyönyöréért holtig tartó bánattal fizetni meg."

Ám akkor is a kedvenc könyveim közé sorolódott volna a regény, ha nem fűződnek hozzá személyes emlékeim. A címe olyan, mint egy sziszegve fülbe súgott titok vagy pletyka, és tulajdonképpen az egész, levelekből kibontakozó történet ilyen. Mintha kíváncsi postáskisasszonyok (vagy postásfiúk) módjára fürkésznénk ki, hogy a szereplők miként manipulálják egymást, ami pókhálókként köti össze vétkeseket és ártatlanokat. A háló közepén két pók tanyázik, mindegyik lesi a maga áldozatát, akit bábként használ, de egymás ellen is cselt szőnek. A ragadós szálak végül mindenkit elkapnak; a két pók - Valmont vikomt és Merteuilné - is menthetetlenül belegabalyodik a játszmába. Olyan veszedelmes viszonyokat alakítanak ki, amelyek a saját, kényes egyensúlyú kapcsolatukat is megrengeti - és a cselszövők nem szeretik, ha bábként használják vagy megsértik őket. Teljes sebességgel haladnak a katasztrófa felé, és kiszámíthatatlan, hogy mennyire sérülnek meg, egyáltalán, túlélik-e, esetleg érdemes-e túlélniük.

Ez a könyv klasszikus értelembe vett időtlen történet; megmutatkozik benne mind az a hamisság, ami bennünk rejlik, és mennyi aljasságot képesek az emberek egymással művelni. Nem a nyers erőszak, hanem a kifinomult gyilkolás révén, amikor az áldozatot a legfájóbb pontján találják el - látszólag selyembe bújtatott kézzel és finom mozdulatokkal - a szívén. Lenyűgöző megfigyelni, hogyan csalogatják felszínre a vétlenekben a sötétségét és hogyan hámlik le a cselszövőkről minden tanult gesztusuk, amivel igazi (?) önmagukat védik. "Nem vagyok a magam ura" - hajtogatja a vikomt, mint egy mantrát, de a többiek is elveszítik az önuralmukat.

Számomra igazán meglepő volt a levelek nyelvezete: hiába íródott a tizennyolcadik században a regény, nem használ olyan nyakatekert szófordulatokat, amik vontatottá vagy élvezhetetlenné tennék, bár valószínű, hogy ebben Örkény István zsenije is közrejátszik.

Ritka az olyan könyv, ami a több mint kétszáz évvel a megírását követően is szórakoztató, izgalmas, és betekintést enged az éjszaka mélyére. A Veszedelmes viszonyok ilyen mű, és érdemes továbbra is megtartani a... kulturális köztudatban.:)

Ui.: Érdekes kérdés, hogy mely könyvek maradnak meg a kulturális köztudatban, melyeket nyel el  az idő kíméletlen süllyesztője, és melyek azok, amiket az eltelt kor patinája a klasszikus meg a szépirodalom jelzővel von be. Az utóbbira tipikus példák Jókai kalandregényei, de szerintem a Veszedelmes viszonyok is ebbe a kategóriába tartozik.

A könyv előjegyezhető az antikvarium.hu adatbázisában. Érdemes előjegyezni, nekem így lett kevesebb, mint egy hónap alatt Világszép Vasziliszám, ami szintén fehér holló a könyvpiacon.

Eredeti cím: Les liaisons dangereuses

Kiadó: Kriterion

Kiadás éve: 1973

Fordította: Örkény István

Ár: -

Az élet rózsái

"– (…) És ha boldog az ember, de nemcsak úgy tessék-lássék, hanem igazából, akkor még jobban megijed és fél, mert nincs hozzászokva. Szerintem aki igazán fifikás, annak úgy kéne intéznie, hogy baromi szerencsétlen legyen, olyan, mint egy rakás érzéketlen kő, akkor nem félne a haláltól. Én aludni se bírok. Ilyen a lámpaláz. Na jó, boldogok vagyunk, de ez még nem ok, hogy elhagyjuk egymást, ugye?
– Kérsz egy nyugtatót?
– Nem fogok nyugtatót bevenni boldogság ellen, a kurva életbe. Gyere!
– Ne félj, nem fog megbüntetni az élet, csak mert boldog vagy.
– Nem tudom. Az élet egy jó nagy kukkoló. Kifigyeli, ha boldog valaki."

Émile Ajar: Salamon király szorong

Az év egyik legjobban várt könyve volt nálam Romuska "új" könyve - ami csak a magyar olvasóknak új, Franciaországban 1979-ben jelent meg. Tudom, hogy a köszöngetések unalmasak, de én nagyon, nagyon hálás vagyok a Park Kiadónak, amiért A virradat ígérete után folytatja az írói életmű kiadását. Bognár Róbertet meg csak úgy simán imádjuk a fordításokért.:)

Jean - akit az ábrázata alapján simán börtönbe csuknának vagy öt vére - két haverjával megosztva taxisofőrként dolgozik. Egy nap különös utasa lesz, Salomon Rubinstein esq. nadrágkirály, aki a konfekcióiparból visszavonulva telefonos lelkisegély-szolgálatot működtet a saját lakásában. A Salamon királyként emlegetett, az életre amúgy roppant dühös idős úr észreveszi Jean kollektív, mindenre kiterjedő érzékenységét és felfogadja személyes szolgálatra. Ettől kezdve Jean hol időseket látogat Salomon úr ajándékkosaraival, hol őt fuvarozza. Egyszer Cora Lamenaire volt sanzon énekesnőhöz küldik, aki úgy öregedett meg, hogy észre sem vette, és csak az emlékeinek él. Jean, az olajba ragadt sirályokhoz hasonlóan őt is megszánja, de meddig lehet elmenni általános szeretetből kiindulva? És mi történik, ha az ember nem lehet többé közhasznú, mert a semmi helyett immár lesz valamije?

"– Tudod, Jeannot nyuszi, régen Franciaországban még tudták, hol az arany középút.
– Na és hol van? A földrajz sosem volt erősségem.
– Arany középút. Egyenlő távolság a leszarom meg a beledöglök közt. Nem csukom magamra az ajtót, de nem is engedek be mindenkit. Nem hagyom, hogy a szívem megkérgesedjen, de nem is emésztem halálra magam. Nehéz megtalálni a középutat."

Fél órája kotlok ezen a bejegyzésen, most töröltem ki egy kövér bekezdést, mert szar volt és erőltetett. Az a nagy büdös helyzet, hogy képtelen vagyok róla olyan érzelmes-személyes postot írni, mint mondjuk az Átmeneti üresedésről, mert hiába ismerősek bizonyos elemei, a téma egésze távol áll tőlem. Ezzel együtt három könyvet olvastam Romain Garytól, de akárcsak az Előttem az életről, a Salamon királyról is csak kínnal tudok összekaparni valamit - mert nincs mit hozzátennem. Asszem, bármit is ír Romuska, rajongó lelkesedéssel olvasom, de a gyerekkortól távol és az öregségtől még messze vagyok - persze felháborít, hogy sokak szerint minek Salomon úrnak olyan öltöny, ami ötven év múlva is öltöny lesz, amikor már 85 éves, de (még) nincs meg a személyes érintettségem, ami szenvedélyes szónoklatot váltana ki belőlem. Képes voltam erre egy kövér bekezdést szánni, jézusom.

A másik fő motívum, az, hogy mindenki szorong, az már ismerős. Amikor az esőtől nem tudok elaludni, mert arra gondolok, hogy hányan vannak, akik nem tudnak meleg fedezékbe vonulni, amikor éjszaka olyan esetek jutnak eszembe, ahol nem tettem meg valamit. Nem csoda, hogy Salomon úr lelkisegély-szolgálatához éjjel fut be a legtöbb hívás. Éjszaka nincs hova bújni magunk elől. Az egész szorongás-pakk lidércként ül a mellkasunkon. 

Salomon úrét is nyomja a sajátja, talán azt akarja elleplezni a konfekció-gondviseléssel - de nem lehet örökké várni. Harmincöt-negyven évig igen. De örökké nem.:)

Annyira jólesett jót olvasni a The Restorer nyűglődései után, hogy két nap alatt befaltam az egész könyvet. Olyan az olvasmányaim listáján, mint egy csillogó zárvány - nem volt ideje kibontakozni, és akkor látszik a nagyszerűsége, ha mindenki saját magának megszemléli, azaz elolvassa.

Eredeti cím: L'angoisse du roi Salomon

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2014

Fordította: Bognár Róbert

Ár: 3500 Ft