Családregények a közelmúltból

Sissel-Jo Gazan: Fehér virágok

A dán Átmeneti üresedés.

Nem bírtam ellenállni a rövid, hangzatos felütésnek, és annak ellenére, hogy számos különbség van a két regény között, olvasás közben ez volt az első és egyetlen könyv, ami előasszociálta magát a memóriám homokdűnéi közül.

Egy nagyon érdekes mikrovilágot ismerhetünk meg Samsøn, a kis dán szigeten. Olyan, mint egy kisváros, mindenki ismer mindenkit, ami azért is frusztráló, mert (ahogy azt megszokhattuk), az emberek túlzottan szeretik beleütni az orrukat egymás dolgába, a konfrontáció elkerülhetetlen és állandó, olyan, mintha állandóan egy gyulladt sebet dörzsölgetnénk.

Ám ez a mikrovilág korántsem homogén. Amivel Sissel-Jo Gazan lenyűgözött, az az, hogy milyen egzotikus és/vagy fajsúlyos témákat fon össze a történetében. Olyan, mint egy színpompás virágcsokor; felnövéstörténet, családon belüli konfliktusok, örökölt traumák, gyomorforgató bűncselekmények, társadalomkritika, a tetoválás művészete, botanika. Nekem ez tipikusan az a könyv volt, amit nem akartam letenni, nem érdekeltek a sorozatok, a munka, csak magamra akartam zárni az ajtót és belefeledkezni a könyvembe.

Nem igazi kriminek, inkább műfajmixnek vagy societypunknak mondanám, ami nekem nagy kedvencem, de aki egy vérbeli skandináv krimire vágyik, az valószínűleg csalódni fog. Nem könnyű olvasmány, mert a szerző nagyon sok brutális esetet sűrít a történetbe és tabutémákkal is foglalkozik, ami jóformán természetes jelenség a regény szereplőinek (és ez az, ami igazán megdöbbentő), de számomra az év egyik legjobb olvasmánya lett, annyira, hogy már A dinoszaurusz tollát olvasom.

Eredeti cím: Hvide blomster

Kiadó: Jaffa

Kiadás éve: 2021

Fordította: Sulyok Viktória

Ár: 4499 Ft

Anne Tyler: Vacsora a Honvágy étteremben

Szegény Anne Tyler 2013 óta várt a sorára, igazán kibírhattam volna még egy évig, hogy jubilálhasson a várólistán, de még így is sokat látott veteránként könyvelhető el.

Már nem friss az élmény, mert még májusban olvastam ezt a könyvet, de az tisztán megmaradt, hogy Pearl Tull milyen kellemetlen perszóna. A regényben az ő életét kísérhetjük végig retrospektív módon, a halálos ágyán fekvő idős asszonnyal ismerkedünk meg, aki visszatekint az életére. Pearlt egyik nap váratlanul elhagyja a férje és egyedül marad három kisgyermekkel a negyvenes évek Amerikájában, amikor a családanyák nem dolgoztak és maga is Pearl is ezt a mentalitást vallotta a magáénak: elvárta, hogy egy férfi gondoskodjon róla és eltartsa - mai szemmel milyen furcsa hozzáállásnak tűnik.

Nem szívderítő élmény Pearl fejében lenni, viszont Anne Tyler nagyon jól ír. Kicsit olyan érzés volt ezt a könyvet olvasni, mint mohón befalni egy duplakaramellás, XXL méretű jégkrémet, ami egyenesen a combunkon köt ki, de olyan jólesett, hogy azóta is eltölt a cukormámor gyógyító érzése. Tudtam, hogy Pearl Tull besavanyodott hárpiatermészete nem tesz jót, de élvezettel henteregtem a mocsokban. Azért nem érheti gáncs, hogy ne tett volna meg mindent a gyerekeiért, ami módjában állt, de tőle aztán ne várjunk egy szemernyi jóérzést se, méghogy ingyen, amikor neki olyan nehéz?

Úgy bomlik ki az érzelmi terheltség a gyerekei életében, mint egy szemet gyönyörködtető virágminta. Vajon milyen életük lett volna, ha az apa nem hagyja el őket, aki némi pénzbeli támogatáson kívül semmit nem adott a családjának? Igazából szörnyű belegondolni, mennyire eltorzítja az embereket az élet, mennyire kikezdi a jóságunkat és mennyire nehéz megőrizni nemcsak a józan eszünket, hanem az elnézéssel vegyes megbocsátásunkat is. Hogy ne kieresztett agyarokkal ugorjunk neki a többi embernek.

Eredeti cím: Dinner at the Homesick Restaurant

Kiadó: Palatinus

Kiadás éve: 2007

Fordította: Módos Magdolna

Eredeti ár: 2900 Ft

A kártyavár

Iselin C. Hermann: Dominó

Érzésem szerint nagyon régen - valójában csak négy éve - olvastam a hölgy másik regényét, az Expressz ajánlott!-at. Csak az erős, ötletes csattanójára emlékszem - mintha a Dominó is erre akart volna építeni, de az arányok elcsúsztak, pontosabban a poén, amire épül, nem elég erős, hogy elvigye a hátán a történetet.

Igen, ötletes. Maga a felvázolt történet is teljesen oké - de a végeredmény rettenetesen felszínes és hebehurgya.

Egyszer már belekezdtem a könyvbe, de az első oldal után visszacsúsztattam a táskába és inkább kifelé bámultam a villamos ablakán. Nem szeretem ezt a kicsit Gavaldára hajazó, a szerelemről Coelho-szerűen bölcs megállapításokat hajigáló, vázlatos stílust, ami olyan, mint egy kreatívírás-óra ujjgyakorlata.

"A világon szinte mindig mindenütt ugyanaz történik. Némelyik esemény banális vagy végtelenül közönséges, és egyszerűen csak megesik, mások sajátosabbak, ám a legkevésbé sem rendkívüliek. Egyesek ajándékot vesznek, kifestik a lakást, lehúzzák a WC-t, elültetnek egy fát, egy másikat meg kivágnak, vagy felmennek valakivel egy hotelszobába. Az események ugyanazok, ám a szereplők és a körülmények függvényében a hatásuk más és más."

Hermann szerelmes az írásba, szeret egymás után szavakat pötyögni, valószínűleg élvezi, hogy áradnak az ujjaiból a kreatív energiák, kár, hogy én felbaszom a semmitmondó töltelékbekezdésektől az idegeimet.

A másik bajom: a szereplők hiteltelensége. Értem én, hogy a szerelem mindent átformáló, végzetes ereje képes komplett idiótát csinálni az emberből, de ennyi ember ennyire nem lehet hülye, főleg nem egyszerre. Nehéz spoiler nélkül írni erről a könyvről, de 16 éven keresztül nem lehet ezt a játékot játszani, nem lehet bevenni egy ordítóan nyilvánvaló hazugságot, amiről egyértelmű, hogy csak a fájdalomokozásért mondja a másik.

A szereplők motivációja nincs kibontva, ami legjobban Manon, a hűvös szépség karakterén látszik. Megközelíthetetlen, rideg, a kérdésekre nem nagyon válaszol. Jól állnak neki a pasztell színek és van egy ronda, bandzsa kutyája, ami még jobban kiemeli az ő szépségét, valamint iszonyúan sznob - és ennyi. Semmit nem tudunk arról, mi jár a fejében. 

Sajnos ez arra is igaz, ki a szálakat mozgatja, pedig annyira érdekes mélységekbe lehetett volna leásni a lelkivilágában. Ezt a viselkedést nem lehet elintézni azzal a mondattal, hogy "Én csak azt akarom, hogy mindenki elégedett legyen körülöttem".

A klisék tömkelege. Jaj, istenem. Persze, hogy Párizsban játszódik, persze, hogy a jómódú feleség az Yves Saint Lauren kosztümjében nem csinál semmit, csak hetente egyszer jótékonykodik, persze, hogy egy másik nő fotós, mert az olyan művészi és persze, hogy Lancôme rúzst használ, patakokban folyik a negyvenéves vörösbor, mert holmi puncsot nem iszunk, a hűtőben libamáj, osztriga és füstölt lazac sorakozik. Perrier ásványvíz kristálypohárban. A bisztróban visszaesik a bevétel, mert az érzéki Desirée (!) már nem dolgozik ott, ő a hely lelke, naná. Érdekes, hogy mindenkinek olyan foglalkozása van, ami lehetővé teszi, hogy napközben pezsgőt iszogassanak a vendéglőben, hogy három napot minden magyarázat és kötöttség nélkül eltöltsenek Velencében, miközben otthon van 2-3 gyerek. Ellenpontként megjelenik az utcán egy roma család, akik veszekednek, az egyik gyereknek az arcára folyik a taknya, a másik kap egy nyaklevest, mert csak, jaj, hát szegény, szólni kéne nekik, hogy ezt nem szabad. Más szemében a szálkát, a sajátodban a gerendát... Gavaldánál is bosszant ez a sznob francia vonás, de ebben a könyvben annyira halmozódnak a fenszi sablonok, hogy a szarkazmustól égnek áll a hajam, kinyílik a harmadik szemem vagy mittudomén.

Azért is haragszom ennyire az íróra, mert ezt a regényt sokkal jobban meg lehetett volna írni, rengeteg lehetőség van a felvetett témákban, de Iselin Hermann leredukálta egy csacska (valójában rettenetesen ostoba) szerelmi történetté, ami könnyen, gyorsan olvasható és nem okoz gondot, ha naponta két oldalt van idő olvasni. Így is lehet írni, és nem mondom, hogy nem etette magát, de megalkuvásnak érzem.

Eredeti cím: Domino

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2015

Fordította: Kertész Judit

Ár: 2900 Ft

Idegen vagy

Dorthe Nors: Tükör, index, kuplung

Avagy egy negyvenes nő vezetni tanul, mondja az alcím, de a szemfüles olvasók sejthetik, hogy nem (vagy nem csak) tolatásról, holt térről és az egyirányú közlekedés szabályairól lesz itt szó.

Nem számítottam valami hű-de-vidám könyvre, már a borító magányos csíkja és a rajta haladó kis autó se ígért könnyed chick-litet, de azért kicsit elszomorodtam.

Sonja negyvenéves, egyedül élő és egyedülálló nő, még egy macskája sincs, amit őszintén szólva nem értek. A masszőrének, Ellennek van. Lapos képű, ősöreg és Sonja szerint gonosz feje van, előtte kijelenti, hogy szereti ő a macskákat, a játékos és kedves fajtát, de szerintem az, aki azt mondja egy rozoga jószágra, hogy lapos, gonosz képe van, az a játékos (=tárgyakat lebaszkodó ugróbajnok) macskákat se szereti. Na, mindegy.

A könyv szimbolikája egyszerű: a főszereplő Sonja magánya, mindentől-elidegenedése a veleje és a vezetésben is ez tükröződik. Rajta kívül más nők egzisztenciális nyomorába is betekintést nyerünk; a macskás Ellenébe, aki hátsó szívről, csakrákról meg ilyesmikről mesél lelkesen Sonjának, akit ez megrémít és semmi mást nem akar, csak azt, hogy Ellen kimasszírozza merev vállából a görcsöket; Mollyéba (amúgy Lone), akivel egy helyről származnak, de Molly (Lone) tudatosan hátat fordított a jütlandi, önálló tudattal bíró pusztaságnak, az aloe vera iránt lelkesedik és futó kalandokba veti magát; Kate-ébe, Sonja nővéréébe, aki a kétségbeesését a kerti virágokba, a golden retrieverbe, a konyhai lefolyóba plántálja és nem akar Sonjával beszélni. Sonját ez nagyon bántja és leveleket írogat neki és a szüleinek, amelyek a papírkosárban kötnek ki.

Egyszer azt hallottam egy Carson McCullers-novella kapcsán, hogy a főszereplő magassága azt jelenti, hogy mindenkinél messzebbre lát, más perspektívába kerülnek számára a dolgok, mint a többi vergődő szereplőnek. Sonja is magas, a hosszú lába sokszor említést kap, mint a család nőtagjaira jellemző belsőfül eredetű szédülés, ami főleg akkor jelentkezik, ha Sonja lehajol vagy felfelé tekint.

"Ott, ezen a Lønborg nevű vidéken született anya. Ellentétben a többi dán pusztasággal, ezt sohasem művelték meg. Főleg kavics és homok az alapja, abba bizony nehéz lett volna akár egy ágacskát is ledugni. Évezredek óta emberkéz által érintetlenül, misztikusan és szeszélyesen nyújtózik a végtelenbe. Népmesei fordulattá vált, ki hogyan tévedt el arrafelé. Sokan azt állították, hogy ők ugyan kinéztek maguknak néhány fix pontot, ám arrafelé a táj nem statikus. Kénye-kedve szerint változtatja a formáját. Anya fiatalkorában egyszer egy amerikai férfi költözött a környékre, aki egyáltalán nem félt a pusztaságtól. Minden áldott hétvégén kiment oda, ha esett, ha fújt, és bizonyos időközönként nyoma is veszett... Az idő és a tér másképp viselkedik odakinn, állította az amerikai, márpedig ő tudta, miről beszél, hiszen Amerika a hatalmas és fenséges, érintetlen tájak hazája, melyek némelyike már-már saját tudattal rendelkezik. Minden közép-nyugati amerikai tudja, hogy a préri, a hegyvidék, a sűrű erdők önálló életet élnek. Felülemelkednek azokon a törvényeken, amelyek előtt mi meghajlunk, jobban mondva soha nem is vonatkoztatták magukra, és az ember parányi tudata ezeken a tájakon labdába se rúg, állította az amerikai. Eltolódhat akár jobbra, akár balra, felemelkedhet és meggörbülhet, ahogy a tér. A parányi ember a civilizáció lázas keresése közben eltévedt, csak körbe-körbe rohangált, a természet meg közben kiteljesedett. Az amerikai, mesélte anya, leült egy kőre odakint, és ott üldögélt, amíg a táj lecsöndesedett körülötte. Akkor hazament, állítása szerint boldogan. A helyi tiszteletes hitt neki, fel is szólította a nyáját, hogy tartsák távol magukat a pusztaságtól. Bizonyos erőkkel nem jó ujjat húzni, hirdette."

Mindannyian menekülünk valami elől és menekülünk valamibe - de előbb-utóbb mindenki megtapasztalja, hogy ha saját magában nem sikerült lezárni valamit, azon nem segít a városba költözés, a névváltoztatás vagy a fakéreg szagolgatása. Sonja megpróbálta eltépni a gyökereit, más akart lenni, aztán rájött, hogy valamennyi ember voltaképpen ugyanolyan, tökmindegy, hogy az ember Koppenhágában vagy Jütlandon él. Keresi a törést, de a kapaszkodót nem találja a gabonatáblában elrejtőző, sárga facipős kislányhoz, aki olyan volt, mint egy mezei egér és az édesapja a feje búbjára simította meleg tenyerét.

Arra a helyre, amelyet otthagytál, már soha nem térhetsz vissza.

Ui.: Lehet tippelni, mennyire odáig voltam a kiidézett részletért.

Eredeti cím: Spejl, Skulder, Blink

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2016

Fordította: Kertész Judit

Ár: 2990 Ft

"Enyhén remegő nyugtalanság az idegvégződésekben."

Iselin C. Hermann: Expressz ajánlott!

Olyan ez a könyv, mintha a Gyógyír északi szélre távoli unokatestvére lenne - azért távoli, mert csupán a tárgyuk azonos; két ember, egy férfi és egy nő levelezése, melyben a kölcsönös érdeklődésnél jóval több bontakozik ki, a stílus viszont messzemenően különböző. Sokkal költőibb, eszményibb - és rokonáéval ellentétben enyhén sokkoló a vége, ami egészen új megvilágításba helyezi az érzelmeket és a levélváltást.
Mindig szerettem a levélregényeket. Sokan idegenkednek tőlük az elbeszélésmód "zártsága" miatt, pedig valójában ál-leveleket olvasunk, hiszen a valódi levelekhez képest sokkal részletesebbek, kevésbé kapkodóak. Szeretek kézzel írni, de mindig zavart, hogy - a billentyűzettel ellentétben - a formálódó betűk nehezebben érik utol a gondolataimat, és akkor még nem beszéltünk a botrányos írásképről. Ha eszembe jut a Veszedelmes viszonyok, máris sajogni kezd a kezem.
De térjünk vissza a levélformába öltöztetett regényekhez. A levélregények kiváltanak egy plusz, kicsit csiklandós érzést: az intimitást. Tudjuk, hogy az oda és vissza küldött leveleket egy személy, a regényíró követi el, mégis képes megadni azt az érzést, hogy két ember egymásnak vallott érzelmeibe nyerhetünk betekintést.
Jean Luc és Delphine érzései sokkal bensőségesebbek, mint Leóé és Emmié. Emmi sokszor harsány, már-már erőszakosan hisztis, Delphine sokkal nyugodtabb, vagy csak megtartja magának az idegőrlő gondolatait.:) Érdekes módon közös bennük a sürgetés, míg a két férfi szívesen ellubickol a vágyakozó levelezésben.
Veszélyes, ha levelek útján alakul(na) ki egy kapcsolat. Kezdetben van egy téma. Aztán az érdeklődés. Az óvatosság. A vágy. Innentől nem lehet sérülés megállítani a folyamatot - ennek egy formáját mutatja be a dán akrobata regénye. Nagyon rövid, szép, igazi - és fájdalmas.

[Ezt a könyvet Lobo 2014-es várólistacsökkentésére olvastam el.]

Eredeti cím: Prioritaire
Kiadó: Polar Könyvek
Kiadás éve: 2003
Fordította: Kertész Judit
Ár: 1600 Ft

A csábítás elmélete

"A becsületes és tisztességes csábító, ha már elérte a mosolyt, szemvillanást, keringőt vagy könnyeket, hálatelt szívvel emeli meg kalapját a hölgy előtt, és csak egy dologtól fél: hogy netán valamikor újra találkozik vele."

Karen Blixen: Ehrengard
Értékelés: 4 rokokó báj az 5-ből
Kedvenc karakter: Herr Cazotte

Karen Blixennel már évekkel korábban megismerkedtem egy novella erejéig, amely Kepes András Könyvjelzőjében található - olvassátok el, nagyon jó írások vannak benne Csehovtól Woolfon át Cortázarig -, a címe sajnos nem jut eszembe, de a történet és az órán elhangzottak elegendőek voltak ahhoz, hogy nyitott legyek a további ismerkedésre, meg érdekesen hangzott az Ehrengard fülszövege.

Az alcímben említett csábítás egy idős hölgy meseszerű elbeszélésének keretében bontakozik ki, amely a Fugger-Babenhausen álnévvel ellátott nagyhercegi házban történt, százhúsz éve. A történet úgy kezdődik, hogy a trónörököst és leendő hitvesét kicsit elragadták az érzelmei, és ez az apróság óriási skandallumot robbanthat ki - Ludmilla hercegnő ugyanis áldott állapotba kerül. A nagyhercegné Herr Johann Wolfgang Cazotte segítségét kéri a faramuci helyzet megoldásában, aki tehetséges festő, szélhámos és a nők eszeveszett, ám furmányos észjárású bolondja. Herr Cazotte ötletét, miszerint a hercegnőt rejtsék el egy eldugott kastélyban, megvalósítják, a helyet idilli paradicsommá varázsolják Cazotte vezénylésével és a mini udvartartás megbízható embereit is összeszedik, köztük a címszereplő Ehrengardot, ezt a naiv, mégis két lábbal a földön járó fiatal lányt, aki a hercegnő udvarhölgye lesz.

Cazotte-ot megragadja az ifjú hölgy kisugárzása, és úgy dönt, elcsábítja - ám nem azon a közönséges módon, ahogy a dilettáns széptevők munkálkodnak, ő teljes odaadást akar elérni. "Egy tüzérségi támadáshoz elegendő tűz lobog benne és egy tehénistálló melege." - mondja. Az istenek azonban veszélyes játékostársak, és olyan szituáció és megoldás áll elő, amely a sokat látott művészt alaposan meghökkenti, mi pedig fejet hajthatunk Ehrengard von Schreckenstein önfeláldozó, nemes jelleme előtt.

A tárgy miatt egy icipicit a Veszedelmes viszonyokra emlékeztetett a történet, de itt minden bájos köntösbe van bújtatva, semmi kegyetlenkedés nem jellemző a szereplőkre. Nem volt izgalmas, meghökkentő vagy elszomorító, tényleg olyan, mintha egy mesét hallgatnánk egy idős nénitől, némi tanulságtétellel a végén, egy aprócska, rokokó kacsintgatás, amely éppen megmosolyogtatja az olvasót, amennyiben szereti az ilyen könnyed flörtöket.

Ui.: nagyon tetszett az a kifejezés, hogy Cazotte "a szemhéja mögött őrizte a képet.", a magam nyelvére lefordítva nagyon értettem, mit takar ez a mondat.

Eredeti cím: Ehrengard
Kiadó: Polar Könyvek
Kiadás éve: 2010
Fordította: Kertész Judit
Ár: 1900 Ft
Az írónő honlapja