A februári olvasmányok

Mivel semmi indíttatásom nincs egyesével hosszan kivesézni a kis olvasmányaimat, megpróbálok úgy és annyit írni róluk, ahogy és amennyit jólesik. Így most, beelőzve a szokásos havi zárást, először lássuk a két legfontosabb februári olvasmányt:

 

Kar Ove Knausgård: Halál

A Sugárban lévő Sparban csak kerekeken gördülő, húzgálós bevásárlókosár van, ráadásul fekete, nem is piros, mint a többi Sparban. Ki nem állhatom a húzgálós bevásárlókosarat - nem véletlen, hogy bőrönd helyett vállra vethető sporttáskám van -, általában megpróbálom a könyökhajlatomba szuszakolni, de a kosár ormótlansága miatt hamar feladom a dacoskodást és megadóan húzom magam után, mint egy elhízott, lassan totyogó, szenilis kutyát.A huzigálós bevásárlókosárról mindig Karl Ove Knausgård jut eszembe; valamelyik könyvben - sajnos nem emlékszem, hogy melyikben - olvastam róla, hogy Knausgård becsmérlően nyilatkozott róla, holott ő is biztosan ugyanúgy húzza maga után, mint bárki más.

Monumentális önéletírása kezdő kötetében a gurulós bőrönd kerül szóba, pontosabban az, hogy nem férfias, mert egy férfinak bírnia kell a cipekedést.

Miután túltettem magam a kisebbfajta sokkon, hogy Knausgård nem is a kerekes bevásárlókosarat tartja a plebs jellemző eszközének, hanem a gurulós bőröndöt, megpróbáltam kicsit átértékelni a bennem kirajzolódó képet, de nem volt egyszerű.

Valamiért kialakult bennem az az érzés, hogy menőnek számít Knausgårdot olvasni - talán mert egy fellengzős, sznob vénember kezében láttam a Halált -, aki egyfajta norvég Franzen szeretne lenni és jóízűen, polgárpukkasztási céllal savat köpdösni, bár talán nem is tehet mást, ha mindig a két keresztnevét használva szólítják meg.

Én is egy bitang, sznob elvárással ültem le az asztal másik felére, azzal a gondolattal hátradőlve, hogy "na, gyerünk, Knausgård, kápráztass el, szakigáld szét az ereimet te magad a nagy skandináv, minimalista bölcsességeddel"; ehhez képest óriási csalódás volt az a nagyon, nagyon részletes leírás, amivel a szerző a gyerek-és ifjúkorát tárja elénk; egy végtelenül ellenszenves kamaszfiú uralja a játéktér nagy részét, aki pontosan olyan, mint bármelyik másik tinédzser srác. El lehet úgy veszni a regényben, hogy nem érdekli az olvasót, miről szól, hogy szól-e egyáltalán valamiről; nekem a Halál tetemes része nem ilyen volt.

Aztán bekövetkezik a megszabadító halál és mind Karl Ove, mind én megkönnyebbültünk. Elkeseredetten küzdöttem, hogy eljussak a történet lényegéig, hogy átérezzem, hogy találjak egy kapcsolódási pontot és nem olyan meglepő módon az apa halála volt az, ami ezt a pontot jelentette. Vicces módon az, ami korábban hátrány jelentett, átfordult előnnyé; végtelenül megnyugtatónak találtam a nagymama házában történő takarítást, az állandó csésze kávékat, ahogy Karl Ove főz.

Azt szeretném, ha ez az érzés maradna meg nekem a könyvből, nem pedig a kamaszfiú afeletti megkönnyebbülése, hogy minden srácnak görbe a farka és nincs semmi baj az övével.

Jaume Cabré: Én vétkem

Ő is még az ünnepek előtti pánikszerű harácsolás egyik zsákmánya volt - mondanom se kell, a hatalmas kupacnak a felét se sikerült elolvasni -, nem is tudom, hogy Knausgårdtól vagy tőle reszkettem jobban, hogy fogok én ezzel a monstrummal boldogulni, miközben az agyamat felfalják a számok és oly messzire szakadtam az irodalom berkeitől?

Nos, az lehet, hogy olyan távolra vetődtem az irodalmi Árkádiától, mint a pardàci Jachiam Muredától, de ez igazából semmit se jelent. A lényem szervezőelve még mindig ugyanaz és Jaume Cabré hamar munkához látott; nem telt bele sok idő és valami felizzott bennem; az izgalomtól lüktetni kezdett a szívem és körülöttem az irodalom szagával telt meg a levegő, száz meg száz világ régi bőr-és pergamenillatát árasztva, a Tibidabo útnál pedig már tudtam, hogy végem van. 

Emlékszem, anno A holt lelkek intézményes keretek között történő olvasása előtt figyelmeztettek minket, hogy az első mondat másfél oldalas, ami kellemes izgatottságot váltott ki belőlem. A mai napig úgy gondolom, hogy nincs szebb egy oldalakon keresztül hömpölygő mondatnál, ami a szerző minden technikai és szépirodalmi tudását felragyogtatja és ami csak úgy működik, ha az ember hagyja magát sodortatni. Az Én vétkem minden olyan irodalmi bravúrt felvonultat, ami derűs mosolygásra késztet; egy olyan élő, lüktető szöveget hoz létre, mint amilyen maga az emberi test, ami magán viseli egy egész élet nyomait; az Én vétkem évszázadok regénye, az emberiség palimpszeszt szintézise, ami sohasem ér véget.

Így jártam anyátokkal

Anne Tyler: Légzőgyakorlatok

Azért kezdtem el Anne Tylert olvasni, mert fáradtnak éreztem magam és úgy gondoltam, kellemesen szusszanok egyet eme komfortkönyv barátságos miliőjében.

Hát persze, Maggie Daleyt pont olyan fából faragták, aki hagyja pihenni a szegény olvasót.

Nem tudom, Anne Tyler hogy csinálja, de ő tényleg a hétköznapok embereit örökíti meg a regények lapjain, minden apró idegesítő gyarlóságukkal egyetemben, akkurátusan, kíméletlenül, az ember szinte szégyelli olvasni a szereplők gondolatait, amelyek egyben a saját rossz döntéseikre emlékeztetik.

A Légzőgyakorlatok főhőse, hasonlóan a Vacsora a Honvágy étterembenéhez, egy idősebb, múltba révedő asszony; Pearl Tull egy igazi nyársatnyelt, szívós, hirtelen haragú és megkeseredett nő, akitől jobban Maggie Daley (ill. Maggie Moran) nem is különbözhetne jobban; szeleburdi, kotnyeles, csapongó, aki, bárhol is tűnik fel, nagy kalamajkát és konstans fejfájást okoz. Ő az a szomszéd, aki átlóg a kerítésen és a második kérdése az, hogy régóta együtt vagy-e azzal a fiatalemberrel és mikor mész hozzá; ő stalkol a konyhaablakból és vacsora közben kész fantasztikus regényt kerekít az életedből légből kapott feltételezések alapján - magyarán átkozottul idegesítő, akit nagy ritkán megcsap az önkritika szele, de gyorsan visszatér szélfútta gondolatai világába, hiszen nem akart ő semmi rosszat és a dolgok maguktól összekavarodtak.

Ugyanakkor nagy odaadással végzi a gyakorlatilag mindenki által lenézett idősgondozói munkáját és becsülendő, hogy nem hagyta magát eltéríteni a céljától, kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő idősekkel akar foglalkozni, nem beülni egy kényelmes irodai székbe, ha megérem ezt a kort, szeretnék egy Maggie típusú nő ápoltja lenni.

Ha ebből a regényből sorozat készülne, biztosan nem raknám a saját listámra, mert annyira hétköznapi, hogy fájna nézni és én érezném kínosan magam a szereplők helyett.

Van egy vezérmotívum a regényben, ami megragadott: hogyan változunk, milyenné válunk azon emberek mellett, akik mellett kikötünk. Érdekes, hogyan reagálunk egymásra; Maggie, habár korábban nem volt rá jellemző, kifejezetten locsifecsi hebrencs lett a szótlan, hallgatag Ira Moran mellett, munkál benne a nem megfelelőség érzése és tisztában van vele, milyennek látják az emberek, de az önvizsgálat elmarad; erről nagyon szívesen olvastam volna többet, mert dimenziót adott volna a történetnek (ha rondán akarok fogalmazni: értelmet adott volna neki).

Kicsit elgondolkodtató, kicsit szórakoztató, olykor fárasztó olvasmány, nekem a Vacsora pár fokkal jobban tetszett.

Eredeti cím: Breath Lessons

Kiadó: Tericum

Kiadás éve: 2021

Fordította: Megyeri Luca

Ár: 3970 Ft

Férfiak az én helyzetemben

"Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Amikor aznap reggel elhagytam a lakását, szinte biztos voltam benne. Hogy ő az. De néhány nap múlva elbizonytalanodtam, és aztán már biztos voltam benne, hogy mégsem ő az. Azt kívántam, bárcsak ő lenne az, de nem így volt. Végül feladta. Nagyon megkönnyebbültem. Nemcsak magam miatt, hanem miatta is, legalábbis ezt mondogattam magamnak, így nem jutunk oda, hogy ő kénytelen legyen könyörögni, senkinek nem jó, ha könyörögnie kell a szeretetért, és nem kapja meg."

Per Petterson: Férfiak az én helyzetemben 

Kinyitom a ház kapuját, lassan ballagok fel a lépcsőn. A sötétben kirajzolódik Arvis alakja, a lépcsőn ülve cigarettázik, bár késő éjszaka van. Úgy árasztja magából a magányt, mint egy Buendía-leszármazott. Fújok egyet, átkozott hideg van, aztán az összetekert sálamra ülve letelepszem Arvis mellé.

Arvis, kezdem, elárulnád, miért ülsz itt a sötét lépcsőházban, kérdezem. A cigaretta füstje az orromba kúszik. Elhagyott a feleséged és elvitte magával a lányokat is, rendben van, ezt értem, de ez kb. naponta megesik és nem kell annyira szétcsúszni, hogy átess egy másik dimenzióba, mert biztos vagyok benne, hogy ez nemcsak Turidon múlt, hanem rajtad is, de te képtelen vagy kihúzni a fejed a seggedből és még engem is ezzel a mérhetetlen önsajnálatt fárasztottál több mint háromszáz oldalon keresztül, pedig csináltál ám te mást is, suttyomban edzettél, hogy jobban nézz ki ruha nélkül és csak vajúdtál a gyárról szóló könyveddel, valami munkálkodott ott a mélyben, ne is tagadd, ha ezt cincálgatod ennek a könyvnek a lapjain, annak sokkal jobban örültem volna.

Pedig olyan jól indult a kapcsolatunk, a Megtagadom biblikus erejű, szikár, majdhogynem tökéletes, annyi felszín alatt mozgó mondanivalóval, hogy majd' szétrepedt tőle a szöveg, persze, hogy utána mindent el akartam olvasni Pettersontól és annyira tetszett ennek a kötetnek a címe, hogy őt választottam a polcon sorakozó könyvei közül.

Igazából nem akarom bántani Arvist, aki Per Petterson alteregója is lehet - a fülszöveg szerint önéletrajzi elemekkel átszőtt regényt olvashatunk -, mert boldog gyerekkorral bíró, életvidám emberek aligha tudnak olyan szöveget kipréselni magukból, ami lüktet a fájdalmuktól és ez a fájdalom annyira ismerős, hogy minket is megéget, mert elér a saját mélyen eltemetett sebeinkhez és mi más képes úgy összekötni az embereket, mint a fájdalom stigmája? Az a fájdalom, ami feloldja a magányt, mert nemcsak velem történt meg ez, hanem veled is és lehet, hogy még sok más emberrel is és akkor lehet, hogy nincs is ezen mit szégyellni?

Van abban egyfajta bátorság, hogy valaki ennyire nyíltan mások elé tárja a kendőzetlen fájdalmát, az irányvesztettségét, minden elesettségét, ezt becsülöm Pettersonban, de mint irodalmi szöveg nekem kevés volt (vagy sok).

Eredeti cím: Menn i min situasjon

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2020

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Ár: 4.000 Ft

Családregények a közelmúltból

Sissel-Jo Gazan: Fehér virágok

A dán Átmeneti üresedés.

Nem bírtam ellenállni a rövid, hangzatos felütésnek, és annak ellenére, hogy számos különbség van a két regény között, olvasás közben ez volt az első és egyetlen könyv, ami előasszociálta magát a memóriám homokdűnéi közül.

Egy nagyon érdekes mikrovilágot ismerhetünk meg Samsøn, a kis dán szigeten. Olyan, mint egy kisváros, mindenki ismer mindenkit, ami azért is frusztráló, mert (ahogy azt megszokhattuk), az emberek túlzottan szeretik beleütni az orrukat egymás dolgába, a konfrontáció elkerülhetetlen és állandó, olyan, mintha állandóan egy gyulladt sebet dörzsölgetnénk.

Ám ez a mikrovilág korántsem homogén. Amivel Sissel-Jo Gazan lenyűgözött, az az, hogy milyen egzotikus és/vagy fajsúlyos témákat fon össze a történetében. Olyan, mint egy színpompás virágcsokor; felnövéstörténet, családon belüli konfliktusok, örökölt traumák, gyomorforgató bűncselekmények, társadalomkritika, a tetoválás művészete, botanika. Nekem ez tipikusan az a könyv volt, amit nem akartam letenni, nem érdekeltek a sorozatok, a munka, csak magamra akartam zárni az ajtót és belefeledkezni a könyvembe.

Nem igazi kriminek, inkább műfajmixnek vagy societypunknak mondanám, ami nekem nagy kedvencem, de aki egy vérbeli skandináv krimire vágyik, az valószínűleg csalódni fog. Nem könnyű olvasmány, mert a szerző nagyon sok brutális esetet sűrít a történetbe és tabutémákkal is foglalkozik, ami jóformán természetes jelenség a regény szereplőinek (és ez az, ami igazán megdöbbentő), de számomra az év egyik legjobb olvasmánya lett, annyira, hogy már A dinoszaurusz tollát olvasom.

Eredeti cím: Hvide blomster

Kiadó: Jaffa

Kiadás éve: 2021

Fordította: Sulyok Viktória

Ár: 4499 Ft

Anne Tyler: Vacsora a Honvágy étteremben

Szegény Anne Tyler 2013 óta várt a sorára, igazán kibírhattam volna még egy évig, hogy jubilálhasson a várólistán, de még így is sokat látott veteránként könyvelhető el.

Már nem friss az élmény, mert még májusban olvastam ezt a könyvet, de az tisztán megmaradt, hogy Pearl Tull milyen kellemetlen perszóna. A regényben az ő életét kísérhetjük végig retrospektív módon, a halálos ágyán fekvő idős asszonnyal ismerkedünk meg, aki visszatekint az életére. Pearlt egyik nap váratlanul elhagyja a férje és egyedül marad három kisgyermekkel a negyvenes évek Amerikájában, amikor a családanyák nem dolgoztak és maga is Pearl is ezt a mentalitást vallotta a magáénak: elvárta, hogy egy férfi gondoskodjon róla és eltartsa - mai szemmel milyen furcsa hozzáállásnak tűnik.

Nem szívderítő élmény Pearl fejében lenni, viszont Anne Tyler nagyon jól ír. Kicsit olyan érzés volt ezt a könyvet olvasni, mint mohón befalni egy duplakaramellás, XXL méretű jégkrémet, ami egyenesen a combunkon köt ki, de olyan jólesett, hogy azóta is eltölt a cukormámor gyógyító érzése. Tudtam, hogy Pearl Tull besavanyodott hárpiatermészete nem tesz jót, de élvezettel henteregtem a mocsokban. Azért nem érheti gáncs, hogy ne tett volna meg mindent a gyerekeiért, ami módjában állt, de tőle aztán ne várjunk egy szemernyi jóérzést se, méghogy ingyen, amikor neki olyan nehéz?

Úgy bomlik ki az érzelmi terheltség a gyerekei életében, mint egy szemet gyönyörködtető virágminta. Vajon milyen életük lett volna, ha az apa nem hagyja el őket, aki némi pénzbeli támogatáson kívül semmit nem adott a családjának? Igazából szörnyű belegondolni, mennyire eltorzítja az embereket az élet, mennyire kikezdi a jóságunkat és mennyire nehéz megőrizni nemcsak a józan eszünket, hanem az elnézéssel vegyes megbocsátásunkat is. Hogy ne kieresztett agyarokkal ugorjunk neki a többi embernek.

Eredeti cím: Dinner at the Homesick Restaurant

Kiadó: Palatinus

Kiadás éve: 2007

Fordította: Módos Magdolna

Eredeti ár: 2900 Ft

Leporolt, kallódó rövidkék

 

Luis Alberto Urrea: A bukott angyalok háza

A szépiaszín borító, a csábító cím és fülszöveg, és persz a családregény műfaja elegendő volt, hogy értékelések nélkül bizalmat szavazzak ennek a könyvnek. Lelövöm a poént: nem kellett volna.

A bukott angyalok háza az a könyv, ami (nekem) annyira jellegtelen, hogy ha kimarad az életemből, nem veszítek semmit. Az egész történet nagyon haloványka volt, a témák - a mexikóiak integrálódása és helyzete az USÁban, az értékrendjük megőrzése, a generációk és a családtagok közötti konfliktusok, a tragédiák lassú megismerése - hidegen hagytak, pedig nálam ezek elég tekintélyes hívószavak az olvasásra. Mintha Urrea elolvasott volna egy tucat hasonló könyvet - amelyek között jelentősen kidomborodik a Száz év magány - és megpróbálta volna az általános panelekre ráhúzni a saját családja történetét, csak elfeledkezett a tényről, hogy nem tudja mágiával feltölteni a sorokat, amelyek odaszögezik az olvasót a fotelhez. Ha ki kell jelentened magadról, hogy te vagy a pátriárka, akkor az a pátriárkaság annyit ér, mint halottnak a csók.

Borzasztóan érződik, melyik az az anekdota, amelyiknek van igazságtartalma - hiába, sokkal könnyebb valós alapokról építkezni, mint képzeletből -, mert itt megcsillant valami szikra; a papagáj importálása Mexikóból az USÁba és El Yndio fellépése az a két momentum, ami megmutatta, milyennek kellett volna lennie ennek a regénynek, és amilyen őszinte sajnálatomra nem lett.

Gail Carriger: Időtlen

Anno nagyon szerettem olvasni a Napernyő Protektorátus első részét, a Soulless-Lélektelent, ami - már amennyire az emlékezet morzsái engedik felderengeni a folytatások eseményeit és színvonalát - érzésem szerint a sorozat legjobb darabja. A hosszú évekig elhúzódó magyar kiadás nem tett jót a kapcsolatunknak, ami odáig fajult, hogy az utolsó epizódot az érdeklődés leghalványabb jele nélkül nyammogtam végig, sőt, félbeszakítottam Az Aranypinttyel, ami szintén nem tett jót szerencsétlen könyvnek. Igazság szerint úgy jártam volna el tisztességesen, ha az elejétől újraolvasom a sorozatot, de ezt akkor sem tettem volna meg, ha a birtokomban vannak. Elszállt felettünk az idő, kedvesem.

Ali Smith: Ősz

Már nem is tudom, milyen indíttatásból vásároltam meg ezt a könyvet, valószínűleg csak meg akartam ismerkedni a szerzővel, tetszett a fülszövege, izé, miért is ne?

Nem igazán tudom hovatenni ezt a kisregényt, ha nem a két ünnep között olvasom, hanem égő szemmel, kifacsart aggyal, ahogy hétköznaponként szoktam, biztosan kedvezőtlenebb véleménnyel lennék róla és aligha szeretném elolvasni az Évszak-kvartett következő részét, a Telet.

Kicsinysége ellenére sok témát felvillant a könyv, még azt se mondanám, hogy hanyagul, zagyván, mert mindent egy érdekes kompozícióba gyúr össze; Brexit-helyzet azon melegében, elmúlás, útkeresés az út közepén és végén, anya-lánya kapcsolat, a nők és a művészet egymáshoz való viszonya. Kétségkívül Daniel és Elisabeth beszélgetései voltak (számomra) a történet csúcspontjai, de nem tudtam megszeretni.

A hazudósok

E. Lockhart: A hazudósok

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy méltóságteljes, öreg király és annak csodaszép három leánya.

Várjunk, ez nem igaz.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy érzelmileg éretlen, egocentrikus pátriárka és annak három csodaszép leánya, de hiába származtak királyi vérből, irigy, undok és élhetetlen boszorkák voltak.

Habár a csápok (mások radarnak nevezik) jelezték, hogy ebben a könyvben lehet valami, mind a csápok, mind magam is meglepődtünk, hogy mennyire élveztem az olvasását. Tudjátok, amikor hétvégén bevackolódtok egy könyvvel a kanapé sarkába és pár órára sikerül kiszakadni a hétköznapi szorongások mókuskerekéből, élvezni a lelki szemeitek előtt kibontakozó mozit; egy jó, a lelkiállapotunkhoz / hangulatunkhoz éppen passzoló regény olyan szórakozást nyújt, amire egyetlen filmsorozat sem képes, az élmény teljesen más szintű. Nekem egy rövid időre sikerült kiszabadulni a gondolataim zsibongó börtönéből és Beechwood partján sétálni, a hazudósokkal kidekorálni Cuddledown falait, Clairmontban csipegetni Bess áfonyás pitéjéből és figyelni a kibontakozó katasztrófát, ami lavinaként dübörög a Sinclair család felé.

A szerző egy olyan műfajt és helyszínt ötvözött a történetében, ami számomra erősen vonzó kombináció; a családregény keretein belül figyelhetjük meg egy kiterjedt kapcsolatrendszer - saját társadalmi rétegük szűken vett kistükre - dinamikáját a vízparti nyaralás helyszínén, ami eleve felfokozza az érzelmeket és minden történést titokzatos, szenzitív jelentésréteggel lát el.

Lockhart a Sinclair családdal a történelmi múlttal tetszelgő, régi amerikai család eszményét képezi le, akiknek az ereiben is műtárgyak csörgedeznek a vagyonnal kikékített vér mellett; szögletes állkapcsú, magas, nagyon szőke, nagyon fehér, az echte amerikaiság jelmondatokban gondolkodó álöntudatában fetrengenek; ami a pajzsuk, az a börtönük is, mert a patinás otthon és a villogó fogsorok mögött ez a család minden, csak nem sikertörténet; ami nem képes változni - és egy, a közelgő leépüléstől pánikba esett családfő, aki képtelen elengedni a zsarolásból szőtt gyeplőt, nem képes -, szükségesen a megsemmisülés felé száguld, mert a változást lehetetlen kizárni, az állandóságot megtöri a változás entrópiája és ez ellen nem tehetünk semmit.

Pazar figyelni, hogyan rángatja dróton a merev gerincű, de kissé már remegő kezű Harris Sinclair a lányait és mennyire nem képes szembenézni álságos nevelési értékrendje rothadt gyümölcseivel, hát még az új nemzedék, az idősebb unokák vélt elvtelenségével, akik felett a minimális kontrollját is elveszíteni látszik.

Mindent az első unoka, Cadence szemszögéből látunk, akivel valami szörnyűség történik a tizenötös nyáron és akit két évig távol tartanak a nyári paradicsomtól. Cadyt borzalmas migrénes fejfájások gyötrik és gyakorlatilag semmire nem emlékszik a történtekből. Apránként, vele együtt rakjuk össze a képet. Lockhart jól szövi a történetet; miközben elmerülünk az értékrendjüket és önmagukat kereső, lázadó fiatalok világában, látjuk a nagynénik szétrombolt illúzióit, a pusztulás felé tartó nagyapát, a háttérben csendben hizlalja a robbanás epicentrumát.

A stílus, amit a fülszöveg modernnek nevez, szerintem inkább itt-ott szenvelgő, igazából tipikusan, tinédzserlányosan önsajnáló, de nem olyan mértékű, hogy agyoncsapja az olvasást, még ki lehet bírni. A megoldás tulajdonképpen azok egyike, amit a sokat látott olvasók nagyon utálnak és tele van logikai bakikkal, de Lockhart annyira jól festi le azt a miliőt, amiben a történet játszódik, hogy meglepő módon minden hibáját elbírja. Ezen nagyon meglepődtem, ahogy azon is, hogy némi szemöldökráncolással megbocsátottam ezt a bazáriságot, de aki képes a zakatoló elmémet kicsit más irányba terelni, elnyeri a jóindulatom.

Eredeti cím: We Were Liars

Kiadó: Ciceró

Kiadás éve: 2015

Fordította: Rudolf Anna

Eredeti ár: 3490 Ft

De néha a holnap soha nem jön el

"Hát persze hogy táncolnak. Mi mást lehetne tenni, mikor az ősz lassan télbe vált, a napok egyre rövidebbek, a sötétség egyre súlyosabb, végül olyan súlyos lesz, hogy a fürdőszobai mérlegek kiakadnak tőle." 

Jón Kalman Stefánsson: Ásta

Sejtem, hogy a csillagok száma alapján néhányan már mosolyogtok... szóval, Amika, hogy is van ez a szárított tőkehalfejjel?

Őt hagytam meg utoljára a könyvtári kupacból, amolyan "legyen..." grimasszal az arcomon vettem el a polcról. Itthon belelestem egy fél mondat erejéig valahol a közepe táján és berzenkedve be is csuktam. Biztos voltam benne, hogy nem fog tetszeni, túlzás nélkül méla undorral néztem rá. Felvágom tőle az ereimet. Elveszi a maradék életkedvem. Meg is érdemelné, hogy olvasás nélkül vigyem vissza, úgy kell neki.

Kecsesen zárjuk le ezt az ostoba felvezetést, hadd kezdődjön a szent rajongás: szeretem magamat meglepni és igen, szeretek magamon röhögni, jó? Továbbá szeretem a könyvtárat, mert kiiktatja a könyvekkel szembeni elvárást és a megvásárlásuk esetén érzett stresszt.

Stefánsson könyve sem szűkölködik az emberi nyomorúságban, de úgy képes az egészet becsomagolni, hogy az olvaó nyeli, mint kacsa a nokedlit; egyszerűen annyi a titka, hogy mesél. Visszanyúl a történetmesélés kezdetéhez, ugyanakkor egy merész húzással nekiáll posztmodernkedni, magát is beleírja a regénybe, ahogy a regényt írja és közben izgatottan újságolja el neki a lánya, milyen érdekes személyiség a nemrég megismert Ásta. Hirtelen az jutott eszembe, hogy Stefánsson a skandináv Paul Auster, de ez magában hordozná azt a sértést, hogy Stefánsson csak egy jól sikerült imágó, plusz Austertől sem olvastam túl sokat, szóval Stefánsson az Stefánsson, és kész.

Habár teljesen hétköznapi emberek botorkálásáról olvashatunk, szeretett Kálmánunk (ezt nem bírtam kihagyni) úgy adja elő, hogy munka után semmi mást nem akartam csinálni, mint visszabújni a könyvbe, a telefon meg dögöljön meg. Kálmán az őrületbe kergetett a gyakori helyszín-és idősíkváltással, a végsőkig próbára téve a türelmemet; muszáj most visszatérni Sigvaldihoz, nem követjük tovább az előző szálat? Miért mindig ott hagyod abba, ahol a legizgalmasabb? Remek, most meg a kávéfőzésről értekezel és úgy mutatod be az ostoba szomszédod, ahogy az biztosan nem szeretne az örökkévalóság része lenni (direkt kérte, hogy ne írd meg a pocakját, erre te csakazértis), miközben szegény Ásta Bécsben szenved.

Ásta. Az "ást" jelentése szeretet, de a főszereplőnek pont ez lesz a keresztje; úgy tűnik, képtelen szeretni és csak fájdalmat okoz azoknak, akik megpróbálnak közeledni hozzá. A töredezett elbeszélésmód miatt időbe telik összerakosgatni a képet és bizonyos részletek homályban maradnak, de annyi kiviláglik, hogy az anyai ágon végigvonuló transzgenerációs sebek Ásta életét is komolyan meghatározzák. Ástában is ott fészkel édesanyja nyughatatlansága, de tőle eltérően erőteljes lelkiismerettel párosul, ami igazi megnyomorító párosításnak bizonyul és számos vargabetűt eredményez az életében. Milyen furcsa, hogy a sok szenvedés érdekes élettörténeteket eredményez! A rossz, rendbomlást hozó epizódok, a traumák ellenére Ásta élete máshogy végződik, mint az anyjáé, igazán kíváncsi lettem volna az énje tudatos részére és a felnőttkorára is, hogyan sikerült mindezt magában elrendeznie és eljutnia odáig, ahol a levelei alapján tart.

A vélemények alapján szerencsés kézzel sikerült az eddig megjelent Stefánsson-művek közül a legolvasmányosabbat kiválasztanom. Nem tudom, mikor kaparok össze elég lelkierőt a Menny és pokol trilógiához, de egyszer az is sorra kerül.

Eredeti cím: Saga Ástu

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2021

Fordította: Egyed Veronika

Ár: 4000 Ft

Nem vagyunk már gyerekek

"Azt szokták mondani, hogy hosszú az élet, pedig csak az ember emlékezete hosszú." 

Emma Straub: Nem vagyunk már gyerekek

"Napsugaras irodalom" - lehet olvasni a vidám, sárga könyv borítóján és ezúttal az ajánlás nem csupán hangzatos reklámszöveg. No, nem kabátkönyv, hanem olyan kis feelgood komfortolvasmány, ami olyan kellemes, mint egy meleg fürdő a fárasztó nap végén, leheletnyi, de nem mélybe karmoló odamondogatásssal.

Emma Straub regénye banális közhellyel indít; a főszereplő Astrid Strick egyik ismerősét (akit nem különösebben kedvel), Barbarát, elüti a busz. Habár finoman szólva nem voltak közeli kapcsolatban, Astridot mélyen megrázza az eset, sokkal mélyebben, minthogy azt bevallaná magának. Ha szemtanúi leszünk egy (hirtelen) halálesetnek, olyan, mintha kapnánk egy hidegzuhanyt és egy istenes pofont - elgondolkozunk, hogyan kellene élni, és a "kellene" alatt nem a lehetetlen társadalmi elvárások tüskés béklyóit értem.

Astrid hatvannyolc éves, szóval a legideálisabb korban van az újrakezdéshez. Nem kell gúnyos aláfestést képzelni az előző mondathoz, hiszen az élet folyamatos újrakezdések sorozata (csak úgy ontom magamból az obligát bölcsességeket vasárnapra, amikor végre kialszom magam) és Astrid öntudata elég szilárd alapokon nyugszik ahhoz, hogy a kora ne töltse el alattomos rettegéssel - nem is látja magát öregnek, hiszen még aktív életet él, nem szorul mások segítségére és van még benne annyi kraft, hogy meghatározatlan ideig nála vendégeskedjen tinédzser unokája és a szemébe mondja felnőtt gyerekeinek, hogy mit bánt meg. Valljuk be, ehhez nem kevés gerincc és lelkierő kell. 

Ahhoz az interjúkban olvasható kijelentéshez, hogy a megkérdezett nem bánt meg semmit, mindig szkeptikusan viszonyulok, mert ilyen egyszerűen nem létezik. Astrid, miközben félelemmel vegyes bátorsággal, életében először felvállalja az érzéseit és képes itt és most kimutatni őket, nem pedig egy fontossági sorrendet követve elfojtani azokat, elkezd élni, amivel sikeresen megfertőzi a családtagjait is.

Olyan aranyosan csetlő-botló könyv ez, tele olyan emberekkel, akik végre kimondják és felvállalják, mit akarnak, még ha nehéz út is áll előttük. Lehet, hogy nem fog sikerülni vagy katasztrofális kudarcba torkollik, de neki kell futni és kész - sajnos ez is benne van a pakliban, és a mesékkel ellentétben a tiszta erőfeszítést nem követi automatikus megdicsőülés. 

A befejezés túl cukormázas és hiteltelen lett az én ízlésemnek, túl sokszor hangzott el a "nem rólad szól"-kitétel, mintha valami mantra lenne, amivel mindent el lehet intézni; de lehet, hogy a végére a történet elvégezte a munkáját, kicsit kisimítgatta az összegubancolódott idegvégződéseimet, helyreállt a cinizmus-hormonszintem és készen álltam a szokásos rideg valóságot tükröző olvasmányaimra.

Eredeti cím: All Adults Here

Kiadó: XXI. Század

Kiadás éve: 2021

Fordította: Szabó Olimpia

Ár: 4990 Ft

Apák és fiúk

Jonas Hassen Khemiri: Apazáradék

Borzasztó régen olvastam a Montecorét - hogy őszinte legyek, konkrétan semmire nem emlékszem belőle -, de úgy gondoltam, a fülszöveg, az eltelt évek meg minden izémizé alapján az Apazáradék abszolút nekem való és kifejezetten vártam, hogy Khemiri és magyar hangja, a zseniális Papolczy Péter - mert annyi megmaradt a Montecoréból, hogy a nyelvezete nagyon egyedi és különleges - magával ragadjon.

Aha. Magával ragadott és jól a földhöz csapkodott. Vagy inkább halálosan elcsigázott.

De kezdjük az elején.

Ez egy nagyon erőteljes, nagyon jól sikerült könyv; sikerült tökéletesen megragadnia egy jóléti állam középosztálybeli liberális családjának minden búját-baját; olyan töményen-tökéletesen és átélhetően magába foglalja ezt a töméntelen mennyiségű hétköznapi frusztrációt, hogy olyan érzés olvasni, mint óvatlanul letüdőzni egy adag Gucci Memoire-t vagy felhajtani egy adag Lapsang Suochongot - a kidülledt szemmel kísért megdöbbenés és levegőkapkodás, a miapicsa egyetemes sokkja istenesen pofán rúgja a gyanútlan olvasót a villamoson, aki az olvasmányai 80%-át tekintve ettől a frusztrációtól szeretne menekülni, nem pedig 100%-os lepárlásban szeretné belélegezni. 

Emiatt csekélységem nehezen haladt eme remekbe szabott könyvvel. Ha fáradt vagyok, egyébként is orbitális mértékű emberutálat szivárog ki a pórusaimból - amihez elég, ha valaki nem köszön egy pénztárosnak vagy megszívja az orrát a buszon -, és ebben a könyvben valamennyi szereplőt meg tudtam volna csapkodni, pedig szegényeknek csak annyi a bűnük, hogy pusztán emberek. Khemiri kendőzetlenül rmegvilágítja minden gyarlóságukat és undorodva rázhatnánk a fejünket, hogy én nem ilyen vagyok (még a vállunkat is megveregethetnénk), de ne hazudjunk magunknak; ki ne engedett volna még az életben a mártíromság sóhajának, miközben bekapcsolta a vízforralót, jelezve, hogy rajtunk a világ összes terhe, és hozzánk képest sehol nincs ehhez képest a másik? A sértett önérzet, az elhanyagoltság, a magány, a neheztelés az elmaradt (és jól megérdemeltnek vélt) figyelemért alattomos, csendes méreg.

Totális mértékű elidegenedettség.

Legszívesebben azt kérdeztem volna a szereplőktől, amit az egyik sárkány Jonathan Strahan válogatásában: mi a fasz bajotok van? Miért várja el az apa, aki nagyapa is egyben, hogy a fia minden csettintésre ugorjon és hanyatt-homlok teljesítse minden irreális kívánságát? Miért nem képes azt mondani neki, hogy "köszönöm"? Miért nem képes felfogni, hogy a gyerekei nem az ő kicsinyített másai és nem azért élnek, hogy őt bosszantsák? Miért kell büntetni őket azért, mert nem teljesítették az ő elvárásait? Miért fizetteti az anya egy nyavalyás aloe vera gélt a fiával és miért ajánlja fel, hogy vigyáz a gyerekekre, ha valójában nem is akar rájuk időt szakítani? 

Mi a fasz bajotok van?

Nagyon fájdalmas az út a felismerésig, amin az apa jár: hiába várja a pozitív visszaigazolást a saját apjától, nem fogja megkapni - hiába takarítja el a hátrahagyott disznóólat, teljesít lóhalálában minden nevetséges kívánságot - ezért magának kell megadnia és le kell szakítania magát az apjáról, el kell tépni a fájdalmas köteléket és egy egészséges távolságtartással viszonyulnia hozzá, különben felemésztik a  démonai. A vér ugyanis nem jelent semmit; ki kell mondani, hogy én nem olyan vagyok, mint te.

Én nem lépek le.

Én nem nyomorítom meg egy életre a saját gyerekeimet.

Sok sikert, kedves apa.

Eredeti cím: Pappaklausulen

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2019

Fordította: Papolczy Péter

Ár: 4000 Ft

Minden család pszichotikus - már megint és még mindig

"Az egyetlen helyi adó, ami tisztán szól, a Time in a Bottle-t játssza.

- Csak ezt ne! - mondja mami. - Nem bírom Jim Crocet. Olyan nyálas.

- Legyél nagylelkűbb szegény pasassal, Wallace. Egy pekánfa ölte meg.

- Attól se lett jobb a zenéje." 

Miranda Cowley Heller: Papírpalota

Igazán jellemző rám, hogy miután csalódtam jó pár megvásárolt könyvben - tékozló gyermek módjára visszatérve a könyvtár türelmes kebelébe -, az első kikölcsönzött négyesből rögtön az első kettő olyan, hogy igencsak kelleni fog belőle saját példány. Mondhatnátok, hogy de hát Amadea, ez a könyv valamennyi létező paramétere alapján neked való, mire azt felelném, hogy ja, ezt gondoltam Az iskola Topekábanról is és azóta is 110 lesz a pulzusom, ha eszembe jut az az önző kis hisztis szarjankó, el is akarom adni azt a könyvet.

Szóval a Papírpalota jött, látott és győzött.

Ahogy sok jó olvasmány esetében lenni szokott, nehéz szavakba önteni, mitől is olyan magával ragadó. Igazi hangulatmozaik; benne van a vízparti családi nyaralások végtelen esszenciája, a rozzant házzal, a halálosan komoly és egy perc alatt elsimuló civakodásokkal, a naptól és úszástól elnehezült test, a folyton döngicsélő gondokat hátrahagyó felszabadultság érzésével, a víz felszínén szikrázó fénysugarak gyönyörűségével, a csak lenni manapság oly ritkán megélhető kegyelmi állapotával.

Benne van a New Yorki hétköznapi élet, a csöndes kisváros-vízparti közeg ellentéte, a veszélyes, mocskos, zsúfolt nagyváros, a salétrommarta falakban motozó egerek, a belső udvar betonján loccsanó borsószemek hangja, a kávézók kéretlenül kínált sötét löttyének vitriolos aromája, de még az engesztelhetetlen angol eső vizesgyapjú-szaga, az egy életen át cipelt titkok, bűnök sorvasztó, savanyú, ammóniás kipárolgása, a félelem bűze, hogy lelepleződünk és meztelen állunk a világ előtt.

Cowley Heller nagyon egyedi, maróan cinikus szereplőket alkotott, olyan erős nőket, akik egyszerre edzenek meg és sebeznek halálra; bármennyire magával ragadóak az olvasottak alapján, az életben egészen biztos, hogy ki nem állhatnám Wallace-t és mindent megtennék, hogy belemarjak (és viszont), de Annát is kedvem lenne néhányszor a falhoz csapni; olyan szintű egoizmus és kérlelhetetlen önhittség jellemzi őket, ami páncélként véd, de mindenki mást képes darabokra zúzni - de a történtek fényében szükségük is van erre a páncélra.

Ez a nő nagyon tud valamit és örülök, hogy írásra adta a fejét. Bármivel is járult hozzá a nevével fémjelzett sorozatokhoz, szeretem azt képzelni, hogy a regényébe is sikerült átmentenie.

Eredeti cím: The Paper Palace

Sorozat: Kult Könyvek

Kiadó: 21. Század

Kiadás éve: 2021

Fordította: Katona Ágnes

Ár: 4490 Ft

Családon belül marad - A visszaadott lány

"Az egyetlen anya, akit sosem vesztettem el, a félelmeimben lakozó anya." 

Donatella Di Pietrantonio: A visszaadott lány

Az anyák sosem felejtenek. A lányok sosem bocsátanak meg.

Egy másik könyv (Stephanie Wrobel: Bocsáss meg, Rose Gold!) borítóján szerepel az előző két mondat, sajnos nemcsak fiktív történetekre, hanem az igazi emberi sorsokra is jellemző - az irodalom pedig az életet veszi alapul.

A regény főszereplője egy fiatal éves lány, aki tizenhárom éves koráig tökéletes, mondhatni kiváltságos gyerekkort él meg, rendezett anyagi körülmények között neveli egy szerető(nek tűnő) házaspár, mindkét szülőjével jó kapcsolatot ápol. Aztán egyszer csak minden magyarázat nélkül visszazsuppolják a biológiai családjához, mintha egy öntudatlan ballépés okán hirtelen nem kívánatos idegenné vált volna. A váltás nagyon éles, egy koszlott, nyomorúságos lakásban találja magát egy téglagyárban robotoló, szótlan apa, egy nyers, a szeretetét kimutatni képtelen, ám pofonokat annál nagyobb hévvel osztogató anya és négy-öt testvér között... mintha csincsillát hajítanának a patkányok közé. Kagylós spagetti helyett olajos kenyér, az egyedül élvezett szoba luxusa helyett egy fél ágy, miközben az arcához idegen húga talpa ékelődik, a lepedő vizelettől bűzlik és éjszaka az idősebb fiúk nyögdécselése hallatszik.

A lány - akinek A Manderley-ház asszonya hősnőjéhez hasonlóan nem tudjuk meg a nevét -, habár nem tud paradicsomot hámozni és a kisöccsét elaltatni, erős marad, nem süllyed el a nyomorban, a falusi iskolában azonnal kitűnik átlag feletti intelligenciájával és az örökbefogadó anya, Adalgisa, ha máshogy nem is, anyagilag továbbra is a segítségére van - ami persze édeskevés; amíg nem ismerjük a tett hátterét, csupán visszatetszést érzünk, de amikor kiderül, egyenesen felháborodunk. Legszívesebben Adalgisa arcába ordítottam volna: "Normális vagy, b*** meg?! Hogy tehettél ilyet?!"

Nagyon sokféle érzelem vonul fel a lapokon, a gyerekfogorvosként dolgozó Di Pietrantonio olyan élőnek festi le a helyszíneket, hogy érezzük a tenger illatát, a homokot a talpunk alatt, a kenyérleves mindent átható szagát. A reménytelenség bűzét, az érzést, hogy innen nincs kiút, mert nagyon-nagyon erős akaratra van szükség, hogy valaki kitörjön ebből a nyomorúságos közegből. Ne legyenek kétségeink: a főszereplőt mindenki próbálja visszahúzni, az iskolatársai gyűlölik, amiért más, mint ők és amiért testközelben láthatják mindazt, amit ők képtelen lesznek elérni, az ellentétes érzelmektől túlfűtött kapcsolata húgával, Adrianával, a szellemileg visszamaradott kisöccs... még a szülei is, akiknek csak egy-egy reakciója utal arra, hogy azt szeretnék, aminek természetesnek kellene lennie: hogy a gyereküknek jobb élete legyen, mint nekik.

Képtelenség ezt a szituációt sérülésokozás nélkül kezelni.

Habár azonnal adja magát a párhuzam, nekem mégsem Elena Ferrante jutott eszembe először, hanem Silvia Avallone lendületessége az Acélból; ahhoz hasonlóan A visszaadott lány is szinte magától pörgeti a lapokat, nem ás annyira részletesen a mélybe, mint Ferrante, aki cafatokra tépi a szereplőit és az olvasóit egyaránt. Magam is meglepődtem, mennyire tetszik, úgymond lenyűgözve nézegettem a filmszerűen felvillanó életképeket - és az a rengeteg emberi probléma, csak úgy tobzódnak az érzelmek! Nekem sokkal jobban bejön a déli nyomor, mint az északi, az utóbbi teljesen kiszívja az életerőt belőlem és méregként fecskendezi az ember ereibe a sivár kétségbeesést.

Egy szó, mint száz, örülök, hogy ezt a kis könyvet a polcomon tudhatom, örülök, hogy érzelmileg mélyen megérintett és nem maradt számomra közömbös a történet. Mostanában azon filózom, hogy a frissen olvasott könyvek a nyomába se érnek a régi kedvenceknek, A visszaadott lány végre megpendített bennem valamit.

Ui.: Mérhetetlenül csodálom az írónőt, amiért képes hajnal ötkor teljes agykapacitással működni, én élőhalott vagyok a korán keléstől.

Ui2.: Az olvasmányélmény nem lehetett volna teljes Todero Anna fordítása és a Park Könyvkiadó gondossága nélkül.

Eredeti cím: L'Arminuta

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2021

Fordította: Todero Anna

Ár: 2990 Ft

Csapdában vergődni - Felnőtt emberek

 

Marie Aubert: Felnőtt emberek

/Pongyola filozofálás a nőpszichológiáról/

Na, merüljünk alá a mocsokba, gondoltam (értsd: lelki nyomorba), és felcsaptam a színpompás kis könyv fedelét.

Cseppet sem bántam, hogy a szerző ilyen kurtára szabta Ida és a családja történetét, illetve egy ilyen kicsinyke időszeletet emelt ki, hogy bemutassa, ami már tudott: minden család pszichotikus, ahogy pedig én szoktam mondani: a család öl, butít és nyomorba dönt, de minimum egy életre bekasztliz egy nem túl hízelgő skatulyába.

Habár a kisregény címe Felnőtt emberek, a szereplők többsége ezt remekül álcázza és leplezetlen, önpusztító örömmel süllyed le egy négy-hat éves gyerek érzelmi szintjére, különösen Ida és Marthe, akik képtelenek elengedni a lánygyermekek közötti idült versengést, mert, ha így tennének, a végén még kiegyensúlyozottabb életük lehetne, minő borzalom!

Általában lesújtó véleményem van a pasikról, de egyre többször megcsap a bizonyosság, hogy a nők totálisan őrültek (tudnak lenni). A nagy erénynek számító szívós állhatatosságunk, ha valamilyen egyéni vagy univerzális téveszme szolgálatába áll... hát, akkor kő kövön nem marad.

Nagyon elcsigázó volt olvasni, ahogy Ida és Marthe saját magukat és környezetüket megnyomorítva, véres verejtékkel próbálnak megfelelni egy társadalmi elvárásnak - amit a 21. században már nagyon a sarokba kellene vágni -, és hogy végül, a célszalagot átszakítva a porba döngölhessék a másikat: nesze, én győztem, én vagyok a jobb, a szebb, az ügyesebb, én méltó vagyok a szeretetre, te nem. Az Élet az élet után olvasása közben is eszembe jutott, milyen iszonyú transzgenerációs sebekkel, társadalmi nyomással kell a nőknek megküzdeni és mennyire nehéz ezeket a láthatatlan pókhálókat félresöpörni a szemünk elől és felismerni, mi az, amit tényleg mi akarunk és nem belénk plántált elvárások. Hogy milyen kétségbeesetten vágyunk a szeretetre, a külső megerősítésre, hogy van helyünk a világban.

Nem kellemes ezekkel a gondolatokkal szembesülni és felfedezni magunkban azokat a tulajdonságokat, amikért mélyen elítélünk néhány fiktív (?) karaktert. Baromi nehéz megtalálni a lelkierőt ahhoz, hogy leszakadjunk a többi emberről, hogy ne hozzájuk viszonyítva határozzuk meg magunkat és legfőképpen ne hozzájuk igazodjunk, hanem kiderítsük, mi az, amire önnön indíttatásunkból vágyunk.

Eredeti cím: Voksne Mennesker

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2021

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Ár: 4000 Ft

A Család mindenekfelett - A keresztapa

 

Mario Puzo: A keresztapa

Nem is tudom, milyen indíttatásból emeltem le a polcról ezt a könyvet, tipikus majdegyszer-példány volt nálam; lehet, hogy tudatalatt abban reménykedtem, hogy egy könnyed, szórakoztató regény lesz, mert a várólistám ezen a téren erősen foghíjas - akármi is vezetett az elolvasásához, pontosan azt kaptam tőle, amit vártam.

Sok esetben azért szeretek olvasni, mert csupán egy jó történetre vágyom, ami közhelyesen szólva elrepít egy másik világba. A keresztapa visszahozta azt az elveszettnek hitt érzést, amit tizenévesen tapasztaltam meg, amikor A három testőrt bújtam a nyári szünet alatt az elsötétített nappali szőnyegén heverve; izgatott, gyermeki rácsodálkozást, amikor az irodalom még száz meg száz mesés kaland ígéretével kecsegtetett és én éppen a legnagyszerűbb közepén tartottam és azt akartam, hogy sose érjen véget. 

Nem gondoltam volna, hogy létezik olyan könyv, amely cirka húsz évvel később, több mint ezerhatszáz olvasással a hátam mögött képes lesz kicsiholni belőlem ezt az érzést, de A keresztapának sikerült, pedig látom a hibáit; sokszor didaktikus, leegyszerűsítő, van pár nyesgetnivaló vadhajtása, a szereplők pedig iszonyú ostobaságokat művelnek és távoli szomszédnak sem szeretném egyiket se, nemhogy közeli ismerősnek. Viszont Puzo jó mesélő, ezért a történet elviszi a hátán Lucy Mancini műtétjét, a Don kényelmesen kerek világnézetét, Connie férjének mérhetetlen ostobaságát és Johnny Fontane szenvelgését is.

Ma ablakpucolás közben eszembe jutott, hogy tulajdonképpen érthető, miért tetszett nekem annyira ez a könyv, hiszen a családregényeket mindig szerettem és zsenge könyvmolyként faltam Martina Cole alvilágban játszódó történeteit, biztosan ennek a csökevénye ez a nagy A keresztapa-imádat. Sőt, annyira nem akartam elengedni a gengszteres hangulatot, hogy elkezdtem nézni a Boardwalk Empire-t (ha már a Peaky Blindersre még mindig várni kell).

Eredeti cím: The Godfather

Kiadó: Magvető

Kiadás éve: 1989

Fordította: Vándor Vera

Ár: pár száz forinttól elérhető

A hegylakók elégiája - a fehér munkásosztály látlelete

"Ez volt az én világom: a totálisan értelmetlen viselkedés melegágya. Királyi úton tartunk a szegényházba. Nagy képernyős tévéket és iPadeket veszünk. A gyerekeink menő cuccokban rohangálnak, hála a magas kamatú hitelkártyáknak és az uzsorakölcsönöknek. Drágább otthonokat vásárlunk a kelleténél, újabb kölcsönöket veszünk fel rájuk újabb költőpénzért, aztán csődöt jelentünk, és egy szemétdombot hagyunk magunk után. (...) És amikor eloszlik a por - miután beköszönt a csőd, vagy egy családtagunk kiment minket saját hülyeségünk csapdájából -, ott állunk üres kézzel."

J.D. Vance: Vidéki ballada az Amerikai Álomról

Nagyon szerettem ebben a könyvben lenni! Kivételesen nem azért tartott sokáig elolvasni, mert a fáradtságtól elnehezült fejjel nem akartak csúszni az oldalak, hanem nem akartam, hogy vége legyen; egy igazi gondolatébresztő, bólogatást kiváltó, itt-ott rádöbbentő olvasmány volt.

Mindig nagyon inspirálónak tartottam azokat az embereket, akik a saját erejükből, a környezet demotiváló hatása ellen dolgozva alakítottak ki maguknak egy sikeres életet - a "siker" alatt nem a sokszámjegyű bankszámlát és a menő kocsit értem, hanem azt, hogy képesek voltak felülírni a látszólag determinált sorsukat, megszakították azt a génjeikbe írt mintázatot, ami láncra verte a családjukat; elkerülték a szenvedélybetegségek mély kútját, felismerték, hogy az őket formáló viselkedésminták mennyire romboló hatásúak és a mélyen bennük gyökerező késztetéseiket leküzdve egészséges, ép kapcsolatokat alakítottak ki.

És a harc nem szűnik meg, mert hiába kaparod ki magad a nyomor ezer fajtából, magadból nem tudod kiirtani. Bármilyen messzire kerülhetsz tőle fizikailag, a lelkedből sose fogod tudni kiplántálni és a szakadék mindig éberen vár.

J.D. Vance története igazi amerikai sikersztori, nem csoda, hogy a Netflix felkapta és filmre vitte; az a fajta tündérmese, ami sok embernek reményt adhat, hogy küzdjön és próbálja a felszín felett tartani a fejét.

J.D. az USA egyik gazdasági átok sújtotta vidékén nőtt fel, a nincstelen fehér fizikai munkáscsaládok egyikébe született, akik a statisztikák szerint a sokkal nyomorúságosabb körülmények között élő feketéknél, latinóknál és ázsiaiaknál is kilátástalanabbnak látják az életüket. J.D. édesanyja drogos volt, az életében jöttek-mentek a pótapák, a rendőrség gyakori vendég volt náluk és az egész környezetében a kiúttalanságot, a mindennapos fizikai erőszakot tapasztalta meg. 

A szerző többször is megemlíti, hogy ha nem tűnnek fel az életében jó szándékú emberek, valószínűleg őt is elnyeli a süllyesztő; a legfontosabbak az anyai nagyszülei, akik... nos, szintén baromi erőszakosak és mocskosszájúak, nagyon messze állnak az ideálizált nagypapa-nagymama képtől, de erejükön felül mindent megtettek a családjuk boldogulásáért és tarka szitkok kíséretében a kisfiú J.D. fejébe verték, hogy bámire képes lehet, ha tesz érte.

Azért is érdekes Vance könyve, mert az élete bemutatása mellett statisztikákat elemez, felvázolja azt a társadalmi osztályt, amelyben felnőtt, elmagyarázza a mozgatórugókat, a szociális és társadalmi rendszer előnyeit, buktatóit egy kettős szerepben: ahogy az otthonról hozott mentalitással és a maga erejéből, a lénye magvából kinőtt analitikus, értelmiségi szemmel látja. Nekem ez igazi csemege volt, mert gyerekkorom óta érdekel ez a sokszínű, őrült ország és a megveszekedett, összefércelt kultúrája. 

Itt-ott átüt, hogy naaagyon amerikai: megmosolyognivalóan imádnivaló a tettekbe vetett hite, az a szinte bárgyúnak ható, kettes legó szintű elképzelés, ahogy beleveti magát az énépítésbe, hogy tudja, hogy sikerrel fog járni és eléri a céljait, bármilyen rögös is a hozzájuk vezető út.

Annyira mélyen emberi, ahogy mélyen megrendülve tapasztalja meg, hogy a családtagok normális hangnemben, kedvesen is beszélhetnek egymással, hogy egy vacsora nem pattanásig feszült helyzet, amely rendre üvöltő veszekedéssé torkollik. Szívszorító olvasni, hogy egy része felnőtt férfiként is mindig megfeszülve várja, hogy mikor kell menekülni, mikor omlik össze az élete. Ezt a háttérben futó programot nem lehet kikapcsolni.

Eredeti cím: Hillbilly Elegy - A Memoir of a Family and Culture in Crisis

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2020

Fordította: Varró Attila

Ár: 3990 Ft

Rettentő szimmetria (Highgate 3.0.)

 

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

"Julia és Valentine Poole szerettek korán felkelni." Hetekig ez a mondat visszhangzott a fejemben - nem pontosan, mert ahhoz túl régen olvastam a könyvet, de a lényege, és a hozzá tartozó miliő szirénéneke addig csábítgatott, míg megadtam magam a késztetésnek és harmadjára is elmerültem ebben a füst-és alkonyillattú történetben, amelyet az elmúlás áttetsző párája burkol magába.

Ha van regény, ami számomra elmúlhatatlanul összekapcsolódik egy évszakkal, akkor az A Highgate. Úgy idézi meg számomra a kékesszürke, komor esős napokat, a korán gyűlő, sötét árnyékokat és a sárgán világító ablakokat, mint semmi más. Az élet törékenysége, az elmúlás antik dekadenciája lengi be, összekapcsolva a viktoriánusok sötét jóslatával és alvilági félelmeivel. Megszólít bennem valamit, ami azonos ezzel a világgal, nem bánva, hogy maga a történet közel sem tökéletes, de kinézem Niffeneggerből, hogy ez volt a szándéka - annyira fájón hétköznapian gyarlók a szereplői, hogy óhatatlanul beindítják az olvasóban a "bezzeg én" reflexét -, mintha a mi életünkben nem találnánk olyan döntéseket, mozzanatokat, amelyek szinte egyenértékűek a szereplők apró hülyeségeivel.

A korábbi olvasások esetében nem tűnt fel, hogy Marijke kivételével milyen rettenetesen diszfunkcionálisak a szereplők; ha a szerző nem írna olyan ellenállhatatlanul, már 2010-ben falhoz vágtam volna a kötetet és többé felé se néztem volna. Elspeth és Edie, akik annyira magasan funkcionáló, de olyan ostoba pszichopaták, hogy ilyen viselkedés-és gondolkodásformát csak kitalálni lehet. Robert, aki egy zsinórjait vesztett bábu és keserves árat fizet a gyengeségéért. Jack, aki szintén az ikrek bűvkörébe került és nem csapott az asztalra igazi, amerikai tuskómódon (amire szükség lett volna), hogy elég ebből a hülyeségből. Ironikus módon Martin volt közülük a legszimpatikusabb, aki tökéletesen tisztában van a betegsége természetével és azzal, hogy annak valami kifacsart módon része, hogy a beteg ne akarjon meggyógyulni, mert van, aki még életében szeretné megjárni a purgatóriumot, van az önbüntetésnek egy kéjes ízű mellékhatása. A Julia iránti érzéseim leptek meg a legjobban; kispórolták belőle az összes, egyénekre kiszabott érzelmi-szociális intelligenciát, az előzékenységet, udvariasságot és mindet megkapta az ikertestvére, Valentina, akin a hiperérzékenysége olyan vastag héjat képez, amit szinte lehetetlen felkalapálni.

Andalító, megkapó emberi pillanatok, a mesés, titkokkal terhelt, baljós Vautravers-ház, és a regény valódi főszereplője (vagy inkább irányítója), az élettől lüktető Highgate-temető, amelyben a viktoriánusok valamennyi elszabadult őrült gondolata, sóvárgása testet öltött. Megkönnyebbülés volt olvasni, hiába ismerem a fő fordulatokat, egy pillanatig sem untam és biztos vagyok benne, hogy nem most olvastam utoljára.

Eredeti cím: Her Fearfum Symmetry

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2010

Fordította: Gálvölgyi Judit

Eredeti ár: 3490 Ft

A láthatatlanok

 "... a sziget megtartja azt, amije van, minden erejével." 

Roy Jacobsen: A láthatatlanok

Nehéz az élet Barrøyán, az Úr eme rémbirodalmában, ahol a szelek játszi könnyedséggel döntenek le félkész épületeket, a téli éjszakákon megcsillan a hold fénye a dunyhákon képződött miniatűr jégcsapokon, ahol a világ nemlétező helynek tűnik, hiszen mi az, ami számít a szigeten kívül, ami olyan erősen horgonyoz a tengeren, hogy semmi nem tudná kibillenteni a helyzetéből?

Barrøyán az öttagú névadó család él. Szívós, szűkszavú emberek, akik a hallgatásukkal többet mondanak el, mint a szavaikkal, megszokták, hogy az élet nem azt adja, amit várnak és hogy azzal a kevéssel kell beérniük, amit ki tudnak sanyargatni a makacs földből és saját elgyötört testükből.

A szigeti emberek mások, mint a szárazföldiek. Két lábbal a földön kell állniuk, sarkukat a földnek vetve és a földet, az eget és a tengert figyelni, hogy tudják, mire számítsanak. A főszereplő Ingrid is szigeti ember, aki megismerkedik a szárazfölddel és érzi annak a csalogató varázsát. De valami visszahúzza Barrøyára, valami eltéphetetlen kötelék, ahogy a nagynénjét, Barbrót is. Azt lehetne hinni, hogy egy ilyen ritkán lakott, kicsiny világban nem történik semmi, de a sziget tele van titkokkal, amiket a kislány Ingrid nyiladozó elméje megérez és hosszasan töpreng felettük. Neki miért nincs testvére, míg más szigeti gyerekeknek öt-tíz is akad? Mi az a rejtélyes hely, amit az édesanyja emlegetett, de végül nem ment el oda és soha többé nem beszéltek róla? Miért nem akarja az apja Barbrót a szárazföldön hagyni, hogy szolgáló legyen?

Nehéz megmondani, hogy miben áll a Láthatatlanok varázsa; sokáig ódzkodtam az olvasásától, mert ebben a lelkileg megterhelő időszakban sok mindenre vágyom, de az irodalmi élveboncolás nincs közöttük [néhány könyvvel később mégis belefutottam, hála Atwoodnak]. Szerencsére ez a könyv nem tipikus skandináv regény, én legalábbis nem akartam meghalni az olvasása közben, pedig van benne küszködés, sötét, hó, hideg, de még kánikula is meg döglött ló, ki érti ezt?

Delejező volt. Felszálltam a buszra, de valójában egy hajóról léptem le Barrøya szigetére. Habár alaposan megismerjük a szigetlakók egyszerű, de küzdelmes életét, főleg Ingrid fejében vagyunk, aki igyekszik megérteni a világot azzal a szűk eszközkészlettel, amit útravalóul kapott, de kevésnek érez, és küszködve próbálja értelmezni a családtagjai között pányvaként feszülő ellentéteket és azt a fajta csendet, ami olyan sűrű, hogy elakad tőle az ember lélegzete.

Nem egyhamar fogom olvasni a folytatást, a Fehér tengert, de tudom, hogy Barrøya türelmesen vár, partjait a tenger nyaldossa, a festett házon átsüvít a szél és Ingrid a messzeséget kémleli.

Eredeti cím: De usynlige

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2018

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Ár: 3750 Ft

A tizenharmadik történet

Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

Vannak olyan történetek, amelyek delejes erővel bírnak; kiállják az idő, a fáradtság, a teljes szétesettség próbáját is; képesek elérni, hogy a maradék három agysejtünket megerőltetve rájuk figyeljünk, és a jutalom nem marad el: némi törődésért cserébe olyan varázslatos világba kalauzolnak el minket, amelyről azt hittük, már elfelejtettük 13-14 éves korunk környékén, amikor még (a felnőttkorral ellentétben) képesek voltunk órákig belemélyedni egy regénybe, elfeledkezve a világról és benne minden sürgető tennivalóról.

Ezek a könyvek visszaadják nekünk a fiatalság, a rácsodálkozás élményét, hogy a világ egy kalandokkal teli, csodálatos hely és minden felfedeznivalója ránk vár. Sérülékeny, meggyötört elménket beburkolják, amikor felfoghatatlan veszteség ér minket, lüktető sebeinket hűs gyógyírrel látják el - senki ne mondja, hogy az olvasásnak nincs gyógyító hatása.

Egy másik világba menekülhetünk a sajátunk elől, anélkül, hogy titkos ajtót, aranykulcsot kellene keresnünk és az sem baj, ha már elmúltunk tízévesek - a könyvek nem válogatnak, világuk bárkinek feltárulkozik, aki hajlandó figyelmet szentelni nekik.

Számtalanszor említettem már - és az olvasott könyvek is megmutatták - mennyire rajongok a gótikus, viktoriánus kísértettörténetekért, régi családok régi titkaival megspékelve. Viszonylag könnyű a gyermeki énemet efféle stílusjegyekkel és tartalmi elemekkel lenyűgözni, de A tizenharmadik történet egyértelműen kiemelkedik közülük; tizenkét évvel (!) ezelőtt olvastam először és már csak homályos emlékeim voltak a tartalmáról - olyannyira, hogy a fő csavart is elfelejtettem már -, inkább csak a hangulatának halovány árnyéka maradt meg bennem.

Tipikusan őszi-téli könyv, amikor az ember Margarethez hasonlóan bekucorodik a kedvenc helyére egy könyvvel meg egy takaróval és a sötétség mogorva pillantásaitól kísérve bevackolódik valami történetbe.

Igazából semmi különös nincs ebben a könyvben; az ingerszegény, elzárt életet élő könyvesboltos-életrajzíró Margaret Lea, aki édesapja boltjában rég halott írók műveinek szenteli az életét, meghívást kap a titokzatos, ünnepelt kortárs szerző Vida Wintertől, hogy írja meg az életrajzát. Margaret habozik, mert a 19. századi elbeszélők állnak az érdeklődése középpontjában, a híres Vida Wintertől egyetlen könyvet sem olvasott és nem is érdekelte a megkereséséig.

Vida Winter azonban birtokában van az igazán jó írók varázserejének; Margaretnek nem hízeleg, hogy az újságírók hadait kitalált történetekkel traktáló Miss Winter őt kéri fel életrajzírójának, de a neki írt levél szavai beveszik magukat a gondolatai közé (elmondom magának az igazat) és addig piszkálják, amíg zsinórban el nem olvassa az összes megjelent könyvét és immár frissen megtért VW-függőként készen áll, hogy elinduljon a titkok ösvényén. Vida Winter ravasz nő; pontosan tudja, hogy mivel akaszthat horgonyt az ismeretlen nő lelkébe, amivel magához húzhatja és a bűvkörébe vonhatja.

Mert persze nem egy egyszerű élettörténetről van szó; az élet a fantáziadúsabb íróknál is csavarosabb, keserédesebb történeteket alakít ki, és mindenkinek megvan a sajátja, amit magával cipel.

Nagyon profán hasonlat, de olyan érzés volt ismét elmélyedni ebben a regényben, mint belemerülni egy kád meleg vízbe egy átfagyoskodott nap után, és nagyon örültem neki, hogy ennyi idő elteltével ugyanúgy magába tudott szippantani.

A regény nem fejthette volna ki a hatását Szaffkó Péter fordítása nélkül.

Eredeti cím: The Thirteenth Tale

Kiadó: Partvonal

Kiadás éve: 2006

Eredeti ár: 3500 Ft

Kényes egyensúly

 "Mennyire megbízhatatlan dolog az idő... ha azt akarom, hogy repüljön, úgy ragad hozzám, mint az enyv. És milyen szeszélyes. Az idő a madzag, amivel életünk dobozait, amelyekben évek és hónapok vannak, összekötjük. Vagy gumiszalag, amit tetszés szerint lehet nyújtani. Az idő lehet csinos szalag egy leányka hajában. Vagy ránc az arcodon, ami ellopja ifjúságod pírját és a hajad színét... Aztán a végén az idő lassan szoruló hurok lesz a nyakadon."

Rohinton Mistry: India, India

Ha nincs Ilweran bejegyzése, valószínűleg én is megmaradok a botrányos kiadói marketing áldozatának. Úgy, ahogy a külsejük alapján akaratlanul kialakul egy kép bennünk az emberekről, a borító és a cím révén rögtön elhelyezzük a könyveket is egy láthatatlan skatulyarendszerben - igen, még akkor is, ha sokat látott, harcedzett könyvmolyok vagyunk. Az előítéletek segítenek szelektálni, a vélemények pedig az első benyomásokat átértékelni.

Miről szól Rohinton Mistry leples romantikát sejtető monstrum nagyregénye? A szenvedésről. A semmi kis életekről, amik porban tekergőző féregként próbálnak életben maradni, és, akárcsak a férgek láttán, a könyv olvasása közben is feltesszük a kérdést: minek? Miért nem fogja el ezeket a végletekig kiszolgáltatott, iszonyatos hányattatásoknak kitett szereplőket a a halálvágy? Mert ilyen az életben maradás ösztöne; ha lehántunk egy emberi életről minden kényelmi elemet, amivel kipárnázzuk ezt a rettenetes világot, hogy szépnek és néha élvezhetőnek lássuk, az ösztönök akkor is dolgoznak bennünk. Tudjuk, hogy milyen vékony és törékeny a máz, ami az ún. civilizált, emberhez méltó életet tartja fenn, milyen kényes az egyensúly, ami amiatt az emberek többségének az a legnagyobb gondja, hogy hétköznap korán fel kell kelni (nem kell ehhez zombi apokalipszis [bár rohadtul közel állunk ahhoz, hogy megéljünk egyet] vagy polgárháború. Elég egy betegség és minden reggel arra a gondolatra eszmélsz, hogy de jó, hogy megérted ezt a reggelt is). És, ha nyomorba születsz és abban élsz, ahogy körülötted több ezren - hála egy kíméletlen rendszernek és a fejekben elpusztíthatatlan társadalmi normáknak -, az értékrendben egészen máshol helyezkedik el a normalitás illúziója. 

És mert mindig lehet rosszabb, ahogy ebben a regényben is. A nyomor, a szenvedés korrajza ez, aminek a középpontjában a társadalom nagyon szegény rétege áll, akik nagy nehézségek árán tudják fenntartani magukat - gyakorlatilag árral szemben, mert mind a társadalom, mind a kasztrendszer a kizsákmányolásukra és az elpusztításukra törekszik. Ha lehet mondani egy társadalmi berendezkedésre, hogy a velejéig rothadt, akkor a Mistry regényében bemutatott az. A kafkai rémálom egzotikus kiadása bontakozik ki a szemünk előtt, ahol fennen hangoztatják az igazságot, a méltányosságot, de külön szakma alakult ki a bírósági ügyek előmozdítására, védelmi pénzt kell fizetni egy nagyhatalmú bűnözőnek, hogy a háziúr verőlegényei a lakbérfizetés ellenére ne késeljenek meg és dobjanak ki az utcára, és a városszépítési program keretében lerombolják az illegális viskóvárosokat (gumibotokkal és fegyverekkel távol tartva a lakókat), amiből (és leginkább az ott élőkből) az önkormányzat, a hely építője és legalább egy tucat másik ember húzott hasznot.

Ebben a könyvben nincs feloldozás, nincsenek minden bút-bajt elsöprő fordulatok, nincs happy end. 956 oldalnyi, masszív alámerülés az indiai kasztrendszer pöcegödrébe, amíg úgy nem érzed, hogy a kilátástalanság, az émelyítő kapzsiság és kegyetlenség a torkodra fonódik és megfojt álmodban, hogy soha ne ébredhess fel ebből a rémálomból.

Nem szerettem olvasni, de kellenek az ilyen kegyetlen pofonok - még akkor is, ha tudom, hogy nemhogy a boldogság, hanem a pillanatnyi jól-lét is csupán illúzió -, gondolatban a Csernobili ima és az Aki lezárt a történelmet: Dokumentumfilm Ken Liu-novella mellé kerül.

Eredeti cím: A Fine Balance

Kiadó: Ulpius

Kiadás éve: 2007

Fordította: Csikós András

Eredeti ár: 5000 Ft (kb. lehetetlen beszerezni)

A kis idegen

"... a tudatalattinak sok sötét, boldogtalan zugolya van. Képzelje el, hogy az egyik zugolyból leválik valami. Nevezzük csírának. És tegyük fel, a körülmények kedveznek, hogy ez a csíra kifejlődhessen, hogy megnőhessen, mint a magzat a méhben. Mivé növi ki magát ez a kis idegen? Talán egyfajta árnyék-énné: Calibanná, Mr. Hyde-dá. Ezt a teremtményt azok a ronda ösztönök és étvágyak mozgatják, amelyeket a tudatos elme elrejteni remélt, mint például irigység, rosszindulat és tehetetlen düh..."

Sarah Waters: A kis idegen

Az írónő előző regénye, A szobalány nagy hatást tett rám anno; fordulatos volt, izgalmas, tele meglepő (a vége felé már túl sok meglepő) csavarral, az az igazi szórakoztató ponyva regény, amely ügyesen egyensúlyoz az igényes elvárások és a könnyed kikapcsolódás iránti vágy tengelye között.

A kis idegen jóval lassabb folyású, nélkülözi a hatásvadász fordulatokat. A vidéki körorvos, az agglegény dr. Faraday elbeszélésében ismerjük meg az eseményeket. Faraday egy kis angol faluban nőtt fel, ahol a környék meghatározó uradalmi központja a fényes Hundreds Hall volt, egy vérbeli angol földbirtokos családdal. A második világháború azonban a merev hagyományokra épülő társadalmi rendszert is szétzilálta; a család elvesztette a vagyonát, nem tud megfelelő számban személyzetet fenntartani és Hundreds is már csak árnyéka önmagának, az egykor impozáns kúria lassan az enyészeté lesz.

Egyszer Faraday helyettesíti a család orvosát, így kerül kapcsolatba Ayresékkel; az anyával, a még mindig bájos, de már öregedő szépasszonnyal, a slampos lányával, Caroline-nal és a háborús traumáktól testileg-lelkileg meggyötört fiúval, Roderickkel, akinek az idegeit lassan felőrli a birtok fenntartása és az egyre apadó pénzzel való zsonglőrködés. A doktor gyorsan a család bizalmasává válik, megosztják vele szép emlékeiket, a problémáikat, és a házban zajló titokzatos eseményekről is beszámolnak neki, amelyek egy gonosz entitás jelenlétére utalnak.

Lassan, fokozatosan épül fel a cselekmény, nem egy ijesztgetős horrort kapunk, inkább a család megismerésére fókuszál a történet. Megtudjuk, amit a hasonló tematikával bíró könyvekből nem igazán: a romantikus, régmúltú udvarházak fenntartása közel sem olyan romantikus, inkább valóságos pénznyelő szörny; rengeteg költséggel jár és  számos ember foglalkoztatását, odafigyelését igényli. Habár olthatatlan szenvedélyt érzek a régi házak iránt, a felfűthetetlen, hat méteres belmagasságú szobák és a villanyvezeték hiánya hamar átrendezi bennem a prioritásokat és a kéménykürtő tisztításában sem szeretnék jártasságra tenni, ahogy Caroline.

A regény vége felé már nagyobb teret kapnak a megmagyarázhatatlan események; akik hiányolták a Hill House szelleméből a tisztességesen hátborzongató részeket, itt kapnak egy olyan remekbe szabott jelenetet, hogy azt fogják kívánni, bár a napsütéses órákra hagyták volna az elolvasását (mint én).

Szóba kerül a háború pusztítása, a harctéren átélt borzalmak utólagos lelki tünetei, egy anya csalódása, egy gyerek dühvé váló fájdalma a szülei iránt, egy munkásosztályból felkapaszkodó orvos fellobbanó ingerültsége a nemesek iránt, akik a múltban élve még mindig úgy gondolják, hogy egy világ választja el őket a közönséges emberek kisded problémáitól. Dr. Faraday dühe, undorral vegyes vágyakozása Caroline iránt: a benne élő gyermek csodálatát, a ház és előkelő lakói iránt, bemocskolja Caroline slampos stílusa és cselédhez illő robotolása. Illúzióromboló és rútul emlékeztet arra, hogy a helyi nobilitások is végső soron ugyanúgy emberek - mennyire fonák elvárások dolgoznak az emberekben -, mint a náluk dolgozó parasztok, és a nemesi bőr sem taszítja a koszt.

A két elolvasott könyv alapján azt mondom, bírom Sarah Waters stílusát, remélem, előbb-utóbb a többi könyvét is kiadják (az Affinityre különösen kíváncsi lennék). 

Némileg levont az olvasás élvezeti értékéből Sóvágó Katalin fordítása, itt-ott megbicsaklott a magyar szöveg, egy plusz olvasószerkesztői kör még nem ártott volna ezek kigyomlálásra. Ezt leszámítva egy abszolút nekem való, ízig-vérig szórakoztató regényt olvashattam; amiben ódon ház van, annak a könyvnek nálam már félig nyert ügye van.:) Nagyon bírtam az emberek közötti kapcsolatok dinamikájának az elemezgetését, ennek a több szempontból kifáradt családnak a bemutatását, kinek a reakciói mire utalnak és összefüggésben lehetnek-e a házban észlelt eseményekkel. Nem is értem, miért aszaltam idáig a polcon...

Eredeti cím: The Little Stranger

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2018

Fordította: Sóvágó Katalin

Ár: 3991 Ft