Sötét kíváncsiság - Fekete Dália

"- Meséljen nekem Bettyről. Maga kedvelte őt, ugye?
 - Igen. Édes volt, és bizakodó és egy kicsit butácska, de... volt benne valami... egy különleges képesség... igen, nevezzük így. Bármit megtett azért, hogy megkedveljék, és felvette annak az embernek a szokásait, akivel éppen együtt lógott. Itt mindenki dohányzik, erre Betty is elkezdett, hogy jobban beilleszkedjen, annak ellenére, hogy asztmás volt, és gyűlölte a cigarettát. És az volt benne a legmulatságosabb, hogy megpróbált úgy beszélni és mozogni, mint a másik ember, de valahogy közben mindig önmaga maradt. Mindig Betty volt, vagy Beth, vagy ki tudja, az Elizabeth-nek éppen melyik formáját használta akkoriban."

James Ellroy: Fekete Dália

Eszméletlen idők óta a polcomon állt ez a könyv - még arra sem emlékszem, hogy én vettem, vagy anya, és hogy miért. Sokáig törtem rajta a fejem, hogy miért van piros bokszkesztyű a borítóján (egy másik Ellroyon pedig macska díszeleg, valaki nagyon pikkel rá a borítótervezők közül), saccra olyan 8-10 év után elérkezett az idő, hogy kiderüljön, ha már elfelejtettem magammal vinni váltáskönyvet vidékre.
A regény tárgya a hírhedt Fekete Dália-gyilkosság, azaz a 22 éves Elizabeth Short lemészárlása - érzékeny idegzetűek a képkereső közelébe se menjenek -, és az azt követő nyomozás, amely romba dönti a résztvevők, érintettek életét, mintha Elizabeth véres mosolya rontást küldene rájuk a síron túlról. Erőszak, őrület, korrupció, köddé vált szemtanúk és egy markába nevető gyilkos a fő jellemzői ennek a történetnek.

Sajnos az elmúlt két hónapban megtalált néhány közepes könyv (sejtettem, hogy a kitűnő sikerszéria előbb-utóbb megszakad), Ellroy könyve is ezek közé tartozott.
A főszereplővel volt a legtöbb gondom; az E/1-ben mesélő Bucky Bleichert német származású bokszoló, aki egyik, némi befolyással bíró ellenfelének köszönheti, hogy felkapaszkodhat a rendőrségi szamárlétra legalsó fokáról és lassan kibontakoztathatja nyomozói tehetségét. A múltját csúnya foltok tarkítják, ami az előre haladását megnehezíti, és, amikor a Fekete Dália-őrület közepén találja magát, nem tehet mást, elfogadja, hogy a nyomozócsapat tagja legyen.
Nehéz ezzel a karakterrel mit kezdeni, nekem végig távoli maradt, pedig elég sokat gyötrődik magában. Sodródik, fenyegetve érzi magát, mert tudja, hogy nincs sok lehetősége a boldogulásra, ennek ellenére olyan helyzetekbe megy bele, amelyek a kevés eredményét is megsemmisíthetik. Amikor pedig belép a képbe a femme fatale, teljesen elveszti a fejét; a képzeletében egybemosódik az élő és a halott nő arca, ami teljesen kiforgatja magából - és ez nem csak rá jellemző; Elizabeth Short a pokoli halál kínjaitól megtisztulva elérte azt, amire egész életében vágyott: híres lett, a vágy elérhetetlen tárgya, nem egy ostoba, önjelölt színésznőcske, aki több rendőrnek a rögeszméjévé vált (ez a valóságban is így volt).

A történet eleje csak a bokszról szól, Bucky meccseiről és a nagy, számára igen gyümölcsöző összecsapásról (így kerül a hangsúlyos bokszkesztyű a borítóra). Igen nehéz volt átjutnom ezen a cirka 50 oldalon, abban a reményben kezdtem bele a könyvbe, hogy egy érdekes krimit olvashatok, nem pedig egy bő lére eresztett sportkommentárt. Később, a rendőri munka előtérbe kerülésével javult a helyzet, de a jótól vagy az izgalmastól olyan messze voltunk, mint Makó Jeruzsálemtől. Valahogy kevés volt benne a szufla. Lehet, hogy az volt a baj, hogy túlsúlyban volt Bucky magánélete, inkább az ő regénye ez, mintsem a gyilkosságé. Maga a rejtély túl bonyolult, és ahhoz képest, mennyire a sötétben tapogatóznak, a későbbi fordulatok kicsit hihetetlenek (és elég gyomorforgatóak). Az is elég fura, hogy kb. minden szereplő kicsit megőrül Elizabeth Short halálától. El lehet mélázni a halál mindent átmetamorfizáló hatásán, de akkor is hiteltelen. Ahhoz képest, hogy a nyomozás második napján félbevágott fekete női ruhát aggatnak fel a falra, több rendőr szinte bedilizik és két és fél évvel a gyilkosság után megszállottan képtelen leszállni az ügyről.

Anno, a The Drowning Girl kapcsán már utána olvasgattam a gyilkosságnak,  azóta is a hideg futkos a hátamon, valahányszor eszembe jut- valószínűleg azért, mert regény hangulata és a gyilkosság örökre összefonódott bennem, pedig már három éve, hogy olvastam. Egyébként a valós ügyben 2016-ban új fejleményről lehetett olvasni a neten; egy nyugdíjas nyomozó azzal az elmélettel állt elő, hogy az ő orvos apja volt a gyilkos, amit tényekkel és bizonyítékokkal támasztott alá - ráadásul a férfi rajta volt a gyanúsítottak listáján és egy időben bepoloskázták a család otthonát. Az pedig, hogy a regényben néhány zsaru és rengeteg civil megszállottan érdeklődött a Fekete Dália-ügy iránt, a valóságban is így volt - ha a gyilkosnak az volt a célja, hogy örökre köztudatban maradjon, sikerült -, több mint hatvanan vállalták magukra a gyilkosságot.

Az elméletek és a rengeteg jelentkező ellenére a gyilkost - akinél szilárd bizonyítékokkal lehetett volna alátámasztani, hogy ő volt a tettes - soha nem találták meg.

Eredeti cím: The Black Dahlia
Kiadó: Magyar Könyvklub
Kiadás éve: 2003
Fordította: Temesvári Marietta
Eredeti ár: 2290 Ft

Az ifjúság szele; Darabokban

Kicsit belehúztam az olvasásba, de hétvégén szeretnék sok mindent kipipálni egy - amúgy végtelen hosszúságú - listán, ezért gyorsan lezavarom a könnyebbik részét, két rövid véleményt két rövid könyvről.
(Főleg azért, mert ki nem állhatom, amikor két bekezdésnyi szöveget próbálok normál hosszúságúra duzzasztani.)

Kosztolányi Dezső: Aranysárkány

Kosztolányi jó, Kosztolányit szeretem. Ez a tendencia tört meg az utoljára hagyott regényével, pedig olyan biztosra mentem - nem voltam kedvem várólistacsökkentős könyvet olvasni, de muszáj alapon egy olyat választottam, ami biztos, hogy jó lesz. Nem jött be.
Semmi nem klappolt nekem ebben a regény, csak a kertleírásokban tudtam gyönyörködni. A szereplők totál szerencsétlenek, és szerintem a kedves Tóni nem jó pedagógus, hanem az egyik legrosszabb fajta; begyöpösödött, aki a saját tárgyát a világbölcsesség csúcsának látja, és akit ez nem érdekel olyan fanatikusan, mint őt, az hülye és megvetésre méltó. Iszonyú vaskalapos, ezért nem tudtam Hildát elítélni, aki egyébként butuska, önző, unatkozó liba, és magára hagyatottságában is van a lényében valami elkényeztetettség.
Értem én, hogy a tanár nevel is, de attól függetlenül, hogy egy diák mennyire buta (vagy lusta tanulni, nem érdekli az adott tárgy, vagy nincs hozzá tehetsége), nem kellene megalázni. Az egész osztály előtt való megszégyenítés az, amit a legjobban utálok az iskola intézményében.
A párbeszédeket is erőltetettnek éreztem, valamiért nem működött Kosztolányi szövegmágiája. A befejezés felidézte a korábban olvasott regényei gyomorszorító, sejtetett lezárását, de kb. semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem. A felelések, vizsgák előtti mindjártkiugrikaszívem-érzést viszont nagyon jól visszahozta.:)
Persze lehet, hogy az volt a gond, hogy erőltettem az olvasást, de ha pihentetem, biztos, hogy az életben nem fejeztem volna be, inkább túlestem rajta.

Kiadó: Magyar Könyvklub
Kiadás éve: 1994
Ár: antikvár

                     ******************************************

"Ha vállaljuk Diandra Warren ügyét, az úgy fog bevonulni a történelembe, mint a valaha hozott öngyilkos döntéseink legnyilvánvalóbbika.
Angie olvashatott a gondolataimban, mert így szólt:
– Mi van, örökké akarsz élni?"

Dennis Lehane: Sötétség, fogd meg a kezem

Ha már sikerült ennyire megkínozni magam, lazításként visszaruccantam egy ismerős világba, Boston erőszaktól fűtött, mozgalmas városába. Kevés benyomás maradt meg bennem a hat évvel ezelőtti olvasásból, de azok most is helytállóak: a sorozat második részében kevesebb a humor, ellenben sokkal, sokkal betegebb ügybe keverednek bele Kenzie-ék. Irtózatosan félelmetes pszichopatákkal kerülnek szembe, akiknek eszébe se jut, hogy fájdalmat okoznak az áldozataiknak - illetve, dehogynem, pont ezt élvezik. Gyomorforgató gyilkosságok történnek, a témára érzékenyek inkább ne olvassák, bár, azt hiszem, a széplelkűeknek mindettől függetlenül sem jönne be Lehane, nekem viszont pont a hard-boiled krimi a gyengém. Már amennyiben Lehane hard-boiled, a hiperrealista sci-fi, a planetary romance és a portálfantasy, meg a különféle punk műfajok után zavarodottabb vagyok, mint fél év irodalom kurzus után.
Közelebbről arról szól a regény - azon túl, hogy izgalmunkban a szánkat harapdáljuk és szurkolunk a nyomozóknak, hogy kapják el a rohadékokat -, hogy mire képesek az emberek. Ki számít gyilkosnak? Ki számít jó embernek? Ha lelősz egy olyan gyilkost, aki szökött gyerekeket darabol fel, te is bűnös vagy? Jogod van-e ezt tenni? Mire vagyunk képesek a szeretteinkért? Mekkora a bennünk rejlő sötétség, és kinyújtjuk-e felé a kezünket?
Szól még a zsigeri félelemről, a gyerekkorba visszavesző és feltámadó, alaktalan rettegéstől. Néha tényleg mumusok rejtőznek a szekrényben, az ágy alatt, a teljesen átlagos furgon pedig nem alaptalanul kelt félelmet.
Úgy érzem, második olvasásra jobban megviselt a történet, mint először - ahogy öregszem, rongyolódnak az idegeim -, amikor éjszaka dobogó szívvel olvastam, és valami megreccsent, majdnem kiugrottam az ágyból, hogy mindjárt jön Kevin Hurlihy és darabokra töri a gerincemet, aztán meggyőztem magam, hogy szükségtelen ellenőrizni a zárat és leengedni az úgy felejtett redőnyt. A földszintes lakás szívás.
Miután bevallottam, hogy milyen gyáva kukac vagyok, azért leírom, hogy változatlanul imádom a Kenzie-Gennaro sorozatot, valószínűleg még sokszor el fogom olvasni. Esélytelen, hogy megunjam.

Eredeti cím: Darkness, take my hand
Sorozat: Kenzie-Gennaro 2.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008
Fordította: Huszár András
Ár: ez már antikvár lesz